Kereszt és Mauser

Nem tudom ki emlékszik még az 1929-ben vagy 1930-ban készült Öt menyasszonyra. Tekintettel arra, hogy egy fekete-fehér némafilmről van szó, amiben épp ezért nincs CGI és ilyen-olyan hangzás, nem mondhatni, hogy napjaink közönségsikere.
Attól függetlenül az egy jó film. És most egy másik fekete-fehér némafilmhez készítettem el a feliratot.
Eme alkotás a filmkészítés hajnalán (na jó, inkább kora reggelén) készült. A színészi játékon jól látszik, hogy művészek színpadról jöttek, a színpad deszkáit cserélték fel a felvevőgép előtti megjelenésre.
Igen, másként kell játszani a színtéren, és másként a masina előtt.
A film rendezőjét, Gargyint, tradicionalistának tartják. Ő nem tartozott az újítók nemzedékéhez. Nem volt a LEF (Művészetek Baloldali Frontja) tagja. Hagyományos megközelítésmódjával mégis az új világrendszert kívánta szolgálni. Javaslom, mielőtt elkezdenétek nézni ezt az 1925-ös filmet kalandozzunk el az ideológiák világában. Na nem mélyen szántóan, csak a felületét megkarcolva a témának. Talán hozzásegít a film jobb megértéséhez.

Háttér

2019 tavaszának végén megvettem - a címe alapján elég érdekesnek tűnő - könyvet. Elolvastam, és nem csalódtam benne. Sok történelmi és filozófiai érdekességgel ismerkedhettem meg általa. 400 oldalas vastagsága ellenére faltam a sorokat. Még az étkezésre szánt időmet se sajnáltam tőle. Sok érdekes gondolattal ismerkedtem meg, és sok érdekes gondolatra inspirált. Tulajdonképpen a Kereszt  és Mauser feliratának az elkészítéséhez is ez adta meg a végső lökést.
A könyv paraméterei:
                                    Alvin J. Schmidt
                                    Hogyan változtatta meg a kereszténység a Világot?
                                    ISBN: 978-615-80118-6-0
                                    2017.
Az azóta eltelt időszakban több példányt is vásároltam belőle, szigorúan ajándékozási célzattal. (Lehet, hogy ebben volt egy kis önzés is? Lehetőséget adni, hogy jó kis tartalmas beszélgetéseket lehessen indukálni a könyv ürügyén...)
Ebből a kiadványból idézek a bejegyzés ezen részében. És bátorítok mindenkit, akiknek érdeklődést felkeltették az idézetek, hogy vásárolják meg a könyvet és élvezettel olvassák. Kívánok nekik jó kis elmélkedéseket, amelyek alapanyagául nagyszerű gondolatok találhatóak e kötetben.

"Az ember munkájának és gazdasági életének kevés becsülete van, ha hiányzik a szabadság és a tulajdonjog. Mindkettő a Tízparancsolat két parancsolatából gyökerezik: "Ne lopj" és "Ne kívánd" (2Mózes 20:15,17). Mindkét parancsolat feltételezi, hogy az egyénnek joga van a tulajdon megszerzésére, megtartásáraés saját szándéka szerinti értékesítésre. A magántulajdon joga elengedhetetlen az emberi szabadsághoz; a kettő egymástól elválaszthatatlan. Ezt az alapvető igazságot azonban ma nemigen ismerik el, és az iskolákban sem nagyon tanítják, mégis a demokratikus országokban sem. A szocializmus és különösen a kommunizmus hívei gyakran leszólják és becsmérlik a magántulajdonhoz való jogot, arra hivatkozva, hogy az "emberi jogok" ennél sokkal fontosabbak. Ez az érvelés azonban csalóka, és történelmi tapasztalataink sem támasztják alá, mert ahol hiányzik a magántulajdon birtoklásához való jog, ott gyakorlatilag az emberi jogok is hiányoznak. Milyen jogai voltak az embereknek a kommunizmus alatt, a volt Szovjetunióban, ahol minden az állam tulajdonában állt? Néhány személyes kivételtől eltekintve a magántulajdonhoz való jog nem létezett. A magántulajdon birtoklásához való jog hiánya szorosan összekapcsolódott a vallásszabadság, a szólásszabadság vagy a sajtószabadság hiányával. Hasonlóképpen, milyen emberi jogokkal bírnak a kubaiak vagy a kínaiak, ahol szintén hiányzik a magántulajdonhoz való jog?
Az amerikai alapító atyák, akik számára fontosak voltak a bibliai keresztény értékek, bölcsen vallották, hogy a személyes szabadság - gazdasági politikai és társadalmi értelemben - szorosan összekapcsolódik a magántulajdonhoz való joggal. Még amikor Amerika lakói a brit birodalom alattvalói voltak, egyértelművé tették, hogy a tulajdonjog és a szabadság elválaszthatatlanok. A virginiai Arthur Lee kijelentette, hogy "Minden más jog őre a tulajdonhoz való jog, és ha ettől megfosztjuk az embereket, akkor minden szabadságuktól megfosztjuk őket."
Így az amerikai alkotmány megszövegezésekor az alkotmányozók "a szerzők és a feltalálók számára a vonatkozó írásművek és felfedezések" kizárólagos tulajdonjogát is belefoglalták az alaptörvénybe (I. cikk 8. szakasz). Az Egyesült Államok alkotmányának harmadik módosítása alapján az állampolgárok megengedhetik vagy megtagadhatják a katonák elszállásolását a saját házukban. A negyedik módosítás pedig megvédi az állampolgárokat a törvénytelen házkutatástól és -foglalástól.
  Karl Marx kommunizmus néven ismert gazdasági és politikai filozófiájanak megjelenése óta azonban a tulajdonjog a mai napig támadások célpontja. Marx és Fridrich Engels a Kommunista Kiáltványban  1848-ban azt állította, hogy "a modern polgári magántulajdon, az utolsó és legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul, azon, hogy egyik ember a másikat kizsákmányolja. Ilyen értelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése."

"Azóta, hogy az ateista és kommunista Karl Marx a 19.század közepén megírta A tőke című művét, a kapitalizmus gazdasági rendszerét erősen félreértik és gyakran bírálják, részben amiatt, ahogy Marx a munkát definiálta. Marx - hibásan - a tőke antitéziseként határozta meg a munkát, miközben valóságban a tőke csak átformált munka. A kapitalizmus félreértésének másik oka annak meg nem értéséből gyökerezik, mit jelent valójában a kapitalizmus. Bár Marx maga nem használta a kifejezést, hamarosan szitokszóvá vált követői számára, akik antikapitalista propagandájukban használták fel...
... A valóságban a kapitalizmus szó a szabad vállalkozás és a szabadpiac szinonimája...
  .... II. János Pál kapitalimus definíciója is figyelemre méltó. 1996-ban a pápa feltette a szónoki kérdést, vajon a kelet-európai országoknak, ahol megbukott a kommunizmus, kapitalistává kell-e válniuk. Ezt mondta: "Ha a >>kapitalizmuson<< olyan gazdasági rendszert értünk, amely elismeri az üzlet, a piac, a magántulajdon alapvető és pozitív szerepét, és a termelőeszközök iránti, ebből fakadó felelősségét, valamint a szabad emberi kreativitást a gazdasági szektorban, akkor a válasz határozott igen." Ez a definíció is megerősíti, amit fentebb állítottunk, hogy a kapitalizmus szó egyszerűen a szabad befektetés szinonimája.
  John Chamberlain mutatta ki, hogy a kapitalizmus vagy a szabadpiac nem "keresztény önmagában; egyszerűen mondhatjuk, hogy a kapitalizmus a mózesi törvény anyagi mellékterméke." Más szóval a kapitalizmus mellékterméke annak, hogy a kereszténység szabadságszeretete a gazdasági életre és tevékenységre alkalmazzuk. Természetesen a kapitalizmusra jellemző gazdasági szabadságot jól ki lehet használni, de vissza is lehet élni vele, és ez bizonyos esetekben sajnos meg is történt."

Úgy vélem nagyon értékes gondolatok ezek, de nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a szerző az USÁban él, ahol nem természetes a Trón és az Oltár szövetsége.
Mire gondolok?
Az Egyház amikor összeborult az Állammal, akkor mindig fel kellett adni (vagy pontosabban fogalmazva: vezetői mindig feladták) az Elhívásának lényeges részeit. Így válhatott a feudalizmusban a rendszer támaszává és haszonélvezőjévé egyszerre. Erre az egyháztörténeti időszakra (is) vonatkozik - a Luther Márton nevéhez köthető - az Egyház babilóniai fogsága kifejezés.
Alvin J. Schmidt országában - annak megalakulása óta - természetes az, hogy az Egyház nem dörgölőzik a világi hatalomhoz. A világi hatalom - saját önkorlátozása révén - nem kíván beleszólni hitéleti kérdésekbe. (Ami egyáltalán nem természetes állapot kontinensünkön. Sajnos.)
Így meglátásai sarkosnak (és leegyszerűsítettnek) tűnhet az európai kultúrán nevelkedett gondolkodók számára. Mégis azt kell mondanunk, hogy a pont (az igazság) odaát van. A kereszténység alapiratát olvasva egyértelmű, hogy az európai út volt a tévút. Az Oltár, az igazi Egyház soha nem szabad, hogy szövetségese, kiszolgálója legyen bármilyen rezsimnek. Nem ez a feladata. Nem gondolom, hogy az egyház tagjainak tilos lenne a politizálás. Nem. De mindig alá kell rendelniük a Küldetésüknek. Nem a hatalomnak, nem a pénznek, nem az erőnek. Mert azok az egyháztagok akik megpróbálják alárendelni a gyülekezetüket politikai rendszereknek, azok az Egyház babilóniai fogságán munkálkodnak. És nem kellene ennek így lennie.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a bibliai igéket a történelem során számos politikai irányzat megpróbálta kisajátítani. Itt vannak például a... kommunisták.
Igen. Bár a magántulajdon létezésének elvével nem voltak kibékülve, mégis ideológiájukba számos judeo-keresztény elvet beépítettek. A végső céljuk a földi mennyország létrehozása volt, Isten nélkül. A 20. század második felében megismerkedhetett az emberiség olyan fogalmakkal, mint a békepap, illetve békepapság vagy mint a forradalmi teológia. Ezek a fogalmak gyakorlatilag nem mást takarnak mint: egyrészt hitehagyást (aposztázia), másrészt a krisztusi tanítás és a marxizmus vegyítésének kísérletét.
Pedig kezdetben kibékíthetetlennek tűnt az ellentét.
Moses Hess szerint:" Dr. Marx, az én bálványom, aki végre megadja majd a halálos döfést a középkori vallásoknak és politikának."  Nagyon is pontosan tudták, mi ellen küzdenek. Az ifjú Marx még hithű evangélikus volt. Bár gondolkozása, ahogy az embertársaira tekintett már akkor feszegette a jóizlés határát. Érettségi dolgozatában - melynek címe A hívők egyesülése Krisztussal volt -  a megsemmisíteni kifejezést hatszor használta emberekkel kapcsolatban. Napjaink eldurvult világában vajon hány embernek sértené a jóérzését, ha ilyet olvasna felebarátaival kapcsolatban? De volt időszak, amikor ez durvaságnak számított.
Vagy itt van Bakunyin: "A szenvedélyek elszabadulása érdekében ebben a forradalomban a népben lévő ördögöt akarjuk felébreszteni. Küldetésünk lényege a rombolás, nem az építés. A rombolás szenvedélye kreatív szenvedély."
(Itt kell, hogy megragadjam az alkalmat, hogy felhívjam a tisztelt olvasó figyelmét Dosztojevszkij egy nagyszerű művére az Ördögökre. Illetve a műből készült négyrészes televíziós sorozatra, amelyhez van magyar nyelvű felirat is. A könyv - természetesen - sokkal jobb, mint a belőle készült audio-vizuális mű. Nem feltétlen könnyű olvasmány. Már nem a textúra elolvasása a nehéz, hanem elég komplexen fejezi ki a neves író kora ideológiáiról a véleményét. És ami a legmegdöbbentőbb, helyenként olyanokat olvashatunk a könyvben, hogy felmerül az emberben: Talán próféta volt Dosztojevszkij? Hogyan volt képes látni a jövőt? Vagy "csak" ennyire jól tájékozott volt, és nem volt rest a gondolkodásra? Vagy "csak" szimplán szilárd és helyes világnézete volt?)
Magam Bakunyin munkásságáról csak annyit közölnék, hogy 17 évesen olvastam az Államiság és Anarchiát. Nem tagadom, hatással volt rám a mű. Tetszett, ahogy vitatkozott Marxszal. Tetszett, ahogy más szempontból értékeli az 1870-1871-es francia-porosz háborút. Nem egészen úgy, nem egészen azon összefüggések tengerében, mint általában szokták. Néhány évvel ezelőtt újraolvastam a könyvet. Nem találtam mást benne csak vérgőzt, lincselésre, mészárlásra való bujtogatást.
Bakunyin világosan, egyértelműen megígéri benne a terrort, a gyilkosságokat, a mészárlásokat. A 20. századot. Nem igaz, hogy Sztálin siklatta ki az Eszmét. Nem igaz, hogy Lenin siklatta ki az Eszmét. A politikai ellenfelekkel való kíméletlen leszámolás, aki nincs velünk azt elpusztítjuk mentalitása ott van már az Eszme születésekor. Sőt! Ezzel a hozzáállással lett népszerűsítve az Eszme. (Ajánlott bejegyzés az oldalon.)

Ugyanakkor  a másik oldal sem szentéletűek gyülekezete. Az evangéliumi hit elárulásának kezdete volt az, amikor az egyházi vezetők elkezdtek együttműködni a Római Birodalom irányítóival.
Amikor már úgy gondolta a római püspök, hogy neki kell irányítania Európa királyait, császárait az szintén mészárlásokhoz vezetett.
De a kapitalizmust sem tudom dicsérni. Nagyon szép az elv, amit Alvin J. Schmindttől olvashatunk, ám az emberi gyarlóság, az önzés, a birtoklási vágy szintén terrorhoz, tragédiákhoz, tömeggyilkosságokhoz vezetett.
Amikor az Egyház szövetségre lép az Állammal, szükségszerűen előbb vagy utóbb a keresztény hitből ideológia lesz. Jellegéből fakadóan az Állam szabályrendszerben próbálja értelmezni a bibliai igazságokat, és ezzel kiszikkasztja az emberekből az intuícióra való odafigyelést. Ami az élő hit egyik alapja. Így spirituális értelemben kiszáradnak az emberek. A Bibliát már csak szabálygyűjteménynek látják. És a betű öl. A hitből ideológia válik. És egyetlen ideológia sem képes az embereknek boldogságot adni. Viszont bármelyik ideológia képes embereket feláldozni.

A Nagy Terror moszkvai áldozatainak emlékműve

A film az ideológia küzdelemnek az egyik propagandaterméke. Ez az a harc, amely során az egyik fél folyamatosan kettős beszédet használt. A széles néptömegeknek azt állította, hogy a vallás ópium (b verzió: alkohol), és küzdeni kell ellene, mert ha legyőzik az Egyházat (és a kereszténységet), akkor ez fogja elhozni az emberiség részére a kommunizmust, a földi Mennyországot. Hiszen hazugság az, hogy a világ több lenne mint csak matéria. Ezt tálalták a közembereknek.
Maguk között, azért egész másról beszélgettek. Mert ateistáknak ateisták voltak, de nem voltak materialisták. Ha azok lettek volna, akkor Friedrich Engels nem írta volna a következőket:
"Az irtóztató Francia Forradalom óta az emberiség jó részét egy egészen új ördögi szellem vette hatalmába, és szemérmetlenül ütötte fel fejét az istentelenség, hogy önkéntelen is arra gondol az ember, hogy az Írás próféciái vannak beteljesülőben. Vegyük csak szemügyre, mit is mond az Írás az utolsó idők istentelenségéről."
Hát így ír egy igazi materialista?
Hát így:
"Ez már egyszerűen közöny vagy hidegség az Úrral szemben. Nem, ez nyíltan bevallott gyűlölködés, és mindenféle szekta vagy párt helyett csak két dolog létezik: keresztények és antikrisztusok... A hamis prófétákat most magunk között látjuk.
Ezek egyik helyről a másikra vonulnak Németországban, és mindenhova beszivárognak, ahova csak tudnak. Sátáni tanaikat hirdetik a piacokon, és az ördög zászlaját hordozzák egyik városból a másikba, maguk után vonva a szerencsétlen ifjúságot, hogy a pokol és a halál legmélyebb szakadékába taszítsák."
Engels, Engels... Miért nem járt Foxi Maxi Képzőre?)))
Persze, a Biblia egyes verseinek is van olyan olvasata mi szerint a kommunizmus igen is Isten akarata. Ám, ha figyelmesen olvasunk, akkor egyértelmű, hogy ez csak belemagyarázás.
Hasonlóan ahhoz, ha azt gondoljuk, hogy a Szent Írás a kapitalizmus apológiája. Mert nem az.
Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében alaposan megvizsgálja a dolgot. Műve olvasása közben arra a következtetésre juthatunk, hogy a munkáról és a pénzről szóló protestáns (és valljuk be, hogy nem csak protestáns, hanem izraelita) felekezeti tanítások révén alakult ki először is valami olyasmi, mint amit ma kapitalista társadalomnak nevezünk. Illetve ez a dolog - amit Weber a kapitalizmus szellemének nevez - szétfeszíti a feudalizmus társadalmi rendszerét. És létrejön a liberális demokrácia.
Amire nem mondhatjuk azt, hogy Isten tökéletes akaratában lévő társadalmi rendszer. Hiába mondta azt W. Churchill, hogy nincs nála jobb. A Biblia egyértelműen azt állítja, hogy az Isten uralmi területe Királyság. Viszont arról is beszél, hogy nem e materiális világban található. Tehát a földi királyság intézménye sincs a tökéletes akaratában. Nesze neked, feudalizmus!
Tehát, Isten nem kommunista, nem kapitalista és nem feudális kényúr.
Mégis, hányan és hányan hivatkoztak rá, próbálták eredeztetni az ő tökéletes akaratából a földi uralmukat.
E témában végezetül essen néhány szó arról a kísérletről, amely arra irányult, hogy J.K.-ból Forradalmárt csináljon. Igen, az úgynevezett Forradalmi Teológiára gondolok.
Ennek a filozófiának talán a legismertebb képviselője Ernesto Cardenal (1925-) nicaraguai katolikus pap és költő.

Ernesto Cardenal

 Ő az, aki megpróbálta összeházasítani a kommunizmust a kereszténységgel. Nem mellesleg a szandinista kormányban kulturális miniszterként is tevékenykedett. II. János Pál pápa 1985-ban felfüggesztette,  eltiltotta az egyházi tevékenységtől. Ugyanis jezsuita szerzetes volt.
Több mint 30 év után idén februárban Ferenc pápa feloldotta ezt a tiltást, így a 93 éves pap újra misézhet.
Ez sokat elmond a jelenlegi pápáról. Mondjuk azt, hogy nem egy II. János Pál. Vagy nem egy Ratzinger.
A Forradalmi teológia lényege az, hogy már itt a Földön küzdeni kell - akár fegyveresen is - a társadalmi igazságtalanságok ellen. Létre kell hozni egy földi mennyországot, mondhatni bármi áron.
Ez az ideológia rendkívül népszerű (volt) Dél- és Közép-Amerikában. Érdekesség, hogy Cardenal egykori főnöke, a szandinista kormány vezetője Daniel Ortega  már rég nem kommunista. Megbékélt a vallással, de nem azzal az irányzattal, melynek egyik képviselője Cardenal.
Nézzünk tőle néhány idézetet:
"Mindenekelőtt forradalmár vagyok, és mint olyan, egy szocialista országért küzdök, amelyben most éppen proletárdiktatúra van, amely nem mutathat semmiféle gyengeséget a haza ellenségeivel szemben, még azokban a pillanatokban sem, mikor eljut addig a pontig, ahol embereket is ki kell végezni e célból."
Azért ez elég messze van a golgotai üzenettől. Ég és pokol.
"A kommunizmus és Isten királysága számomra ugyanaz."
Érdekes ez az idézet. Teljesen szembemegy a kommunizmus legfontosabb ideológusainak véleményével. Olvasható is néhány idézet tőlük ebben a bejegyzésben. Cardenal ha kommunista, akkor ő egy báránybőrbe bújt farkas. Kereszténynek mutatja magát, de a rombolás evangéliumában hisz. Az Engels által is említett hamis próféták egyike. Ha kereszténynek gondolja magát, akkor aposztata.
"A mexikói jezsuita, José Miranda írta a "Marx és a Biblia" című könyvében, hogy a tízparancsolat marxista; már az első is, hogy Istent szeressük."
(A fentebb található Alvin J. Schmidt idézet épp ennek az ellenkezőjét állítja. És lássuk be, az nagyságrendekkel korrektebb értelmezés, mint ez a hivatkozás José Porfirio Miranda de la Parrá-ra. Akinek a "telefonszáma": 1924.09.15-2001.10.09. Jelenleg nem kapcsolható.)
"A termelési rendszer megváltoztatásával lehet befejezetté tenni az Evangélium új emberét..."
A Biblia állítása szerint az Apokalipszis során lesz minden befejezve. Pontosabban a materialista világ számára akkor lesz nyilvánvaló, hogy: Elvégeztetett.
Úgyhogy ez az állítás nem biblikus, de roppant marxista. Megint csak az látszik, hogy keresztény fogalmakkal próbálja leplezni a valódi ideológiai elkötelezettségét.
Az úgynevezett Forradalmi Teológiát hirdető és kialakító társaság tagjai szinte mindegyike kapcsolatba volt a latin-amerikai balos brigádokkal, szabadcsapatokkal, gerillákkal. Persze tudom, roppant romantikusan hat első olvasásra (hallásra) az életük, és szimpatikus lehet az ideológiájuk, de mégis mindannyian gyilkosságok árán kívánják boldogítani az embereket. És ezért nem is különböznek Bakunyintól, Marxtól, Lenintől, Trockijtól, Sztálintól, Che Guevarától. Hogy csak a legismertebbeket említsem.
Az erőszak, a gyilkosság csak erőszakot gyilkosságot szül. A történelem során még soha nem nőtt ki gyümölcsfa a vértengerből. A halálbrigádot hívhatjuk szabadcsapatnak, attól még terroristák maradnak.

Azt gondolom, hogy ezeknek az embernek (a forradalmi teológia követőinek) nincs semmi közük a kereszténységhez. Az eredetihez.
Mint ahogy a békepapoknak, (és) a klerikális besúgóknak sem. Vagy ott van a Zöld Evangélium. Ahol szélsőséges eszmerendszerű természetvédők próbálnak a Biblia tekintélye mögé bújva termelési rendet megváltoztatni. Esetleg ugyanez paganista köntösbe... Van itt kérem minden, mint a szatócsboltban. Leginkább eszmék küzdelme, csak nem mindenki küzd szabályszerűen. Mert nem mindenki szerint van szabály. Sőt, a legtöbben úgy gondolják, hogy a cél szentesíti az eszközt.
De ez már túl messzire visz. Nem erről kell szólnia ennek a bejegyzésnek. (A téma közelről sincs kimerítve.)

A nehéz mondatok után kell egy kis felfrissülés:

 És most, illendő lenne a filmről is írnom néhány mondatot.

Kereszt és Mauzer

L. Nyikuljina kino-regénye két részben, 8 mm-es szalagon.

Ezzel a közléssel találkozhatunk, közvetlenül a főcím alatt. És egy igazán érdekes filmmel van dolgunk. A mozi készítésének idején már véget ért a Polgárháború. Mégis, érezteti a hatását az alkotáson. Mint minden audio-vizuális alkotás ez is propaganda céllal készült. Mind a bolsevikok, mind a nácik nagyon jól felismerték, hogy az új álomhozó, az új bódító szer - a kino - nagyszerű eszköz arra, hogy politikai üzeneteket szinte észrevétlenül beültessenek az emberek agyába.

És természetesen ez ma is folyik. Ideológiák jönnek és mennek, de a befolyásolás, a mások tudatának megváltoztatásának gyakorlata folytatódik. Nem akarok mások tollával ékeskedni, de évtizedek óta olvashatóak olyan tanulmányok, amik bemutatják, hogy a jó és a rossz karakterek látható fizikai jellemzői hogyan változtak, változnak a hoolywoodi filmekben. Sztereotípiák az Ideológia szolgálatában.

A film két része markásan különbözik egymástól. Az első részben az egyházellenes ideológia dominál, a másodikban hangsúlyosabban megjelenik az érzelmi szál is. Ettől függetlenül az első rész megalapozza a második katarzisát.

1912-ben kezdődik a történet. Érdekesnek tartom, hogy a katolikus egyház kerül a célkeresztbe. Mi lehet ennek az oka?

Azt  gondolom, hogy az egyik lehetséges magyarázata ennek épp a nemrég befejeződött Polgárháború. Ami nem csak belpolitikai konfliktus volt, hiszen a nemzetközi katonai beavatkozás - aminek tényét és nagyságát egyes nyugati antikommunista történészek igyekeznek negligálni -, és annak következményei igen élénken a szovjet társadalomban voltak még. A katolikus egyház egyszerre jelképezi a Nyugatot (nem pravoszlávsága miatt) - és a történelmi tradíció erre még rá is "játszik" -, és (áttételesen) magát a kereszténységet is.

A film első részében felsorolást kapunk mindazon bűnökből, amelyek az egyház nevéhez tapadnak. (Magyarországon a kilencvenes évek elején divat volt történelmi egyházasodni. A történelmi egyház kifejezéssel, mintegy plusz értéket kívántak egyes felekezetekhez hozzádiffundálni. Mintha a történelmi múlt egy szervezet életében csak pozitívum lenne. De nem az. Épp ellenkezőleg. Az idő lehetőséget ad arra, hogy az emberi gyarlóság, romlottság kivirágozzék. Mindaz amit teológiai szakkifejezéssel élve bűnös emberi természetnek nevezünk.)

Felsorolásra kerül minden. Minden amit a katolikus egyházhoz tartozó uniformizált ruhában tevékenykedők elkövettek, és amit a materialisták a mai napig a szemükre hánynak minden kereszténynek. Felekezettől függetlenül.

Szexuális bűnök, kegyetlenkedések, vérvád. Apropó, vérvád. Kevesen tudják, hogy a középkor folyamán az úgynevezett misztériumjátékok gyakran pogromokban fejeződtek be. A húsvéti eseményeket feldolgozó alkotások a primitív embereket feltüzelték és önbíráskodásba kezdtek. Gyakorlatilag ez teljesen analóg ez a 20. század egyes alkotásaival.

Szívesen összekeverik az Egyházat az egyházzal az emberek. És nem csak a kívülállók. Van egy nagyon érdekes, és fontos történet - amely még igaz is - amelyet nagyon-nagyon rég óta olvashatunk, de figyelembe se vesszük:
"Ha valaki áldozatot mutatott be, amikor a hús még főtt, odament a pap szolgája, kezében háromágú villát tartva, belenyúlt az üstbe vagy a fazékba, a tálba vagy a lábasba, és ami a villára akadt, azt a pap mind elvette magának. Így tettek Izrael minden fiával, aki csak Silóba ment. Sőt, még mielőtt a hájat elégették volna, már ment a pap szolgája, és azt mondta annak, aki az áldozatot bemutatta: „Add ide a húst, hadd süssem meg a papnak. Nem fogad el tőled főtt húst, csak nyerset.” S ha ez az ember azt felelte: „Előbb el kell égetni a hájat, aztán elveheted, amit csak akarsz”, akkor azt válaszolta: „Nem, add ide most rögtön, különben elveszem erőszakkal.” Így nagyon súlyosan vétkeztek a fiatalok az Úr színe előtt, mert az Úr áldozatát semmibe vették."
                                                             Sámuel 1. könyve 2, 13-17 Szent István Társulat bibliafordítása
Az utolsó mondat a hagyományos protestáns (Károli Biblia) sokkal karcosabb:
"Igen nagy volt azért az ifjaknak bűne az Úr előtt, mert az emberek megútálják vala az Úrnak áldozatát."-
Hoppá! Pontosan akkor miről is van szó?
Dr. Bernstein Béla (1868-1944) fordítása (IMIT) szerint:
"S igen nagy volt az ifjak vétke az Örökkévaló előtt, mert megvetették az emberek az Örökkévaló áldozatát"
Mindenféle idegennyelv tudás nélkül megállapíthatjuk, hogy a SZIT katolikus fordítás egy kicsit enyhébben fogalmaz (ahogy most én is, hiszen gyakorlatilag eltér a többi fordítástól), és ezzel - szerintem - elveszik a lényeg.
(Nem véletlen, hogy ez a bibliafordítás nem vált be. Az első kiadás előszavában a fordító bizottság leírja, hogy fontosnak tartották, hogy végre legyen egy teljes és modern - a kor kihívásainak megfelelően lehetőleg az eredeti nyelvből készített - katolikus fordítás. Felsorolják, hogy mely ősi iratokat használták ehhez. Ugyanakkor azt is közlik, hogy helyenként felcseréltek verssorokat, mintegy az érthetőség, a kellem kedvéért. Úgy vélem ez egy műfordításnál megengedhető, de nem egy fontos vallási iratnál. Ennél ugyanis azért más szempontoknak is érvényesülniük kell, nem csak az olvasó komfortérzetének. A felhasznált források között is van, ami - szerintem - problémás lehet; pl. Vulgáta; hiszen a modern fordítások egyik fontos jellemzője kellene, hogy legyen a felekezetieskedés elkerülése. És ez a latin nyelvű iratok esetében problémás lehet. /Bár ebben az esetben az első teljes latin fordítás szövege sem erősíti a SZITes fordítók által megfogalmazott fordítást./ De minek is, mikor van autentikusabb, héber és arám? A fordítóbizottság elismeri, hogy egyes esetekben a görög Hetvenes fordítást előnybe részesítette a szemita forrásokkal szemben.
Talán az sem véletlen, hogy az 1973-as első kiadást követően 1976-ban már egy átdolgozott SZIT-es fordítás került publikálásra. Ugyanakkor, párhuzamosan ezzel a fordítással, református hátterű tudósok is megpróbálkoztak a Szentírás korszerű fordításával. A mű elkészült, de felekezetközi sikernek az sem örvendett. Bár a legelső teljes magyar fordítást is toldozgatták-foldozgatták, a mai napig a Károli revidiált változata maradt Magyarországon az etalon.)
Nevezett igehely (1Sámuel 2,17) maszorétikus eredetije:
יז  וַתְּהִי חַטַּאת הַנְּעָרִים גְּדוֹלָה מְאֹד, אֶת-פְּנֵי יְהוָה:  כִּי נִאֲצוּ הָאֲנָשִׁים, אֵת מִנְחַת יְהוָה.
A Hetvenes fordítás szerint:
καὶ ἦν ἡ ἁμαρτία τῶν παιδαρίων ἐνώπιον κυρίου μεγάλη σφόδρα, ὅτι ἠθέτουν τὴν θυσίαν κυρίου.
A Westmintster Leningrádi Kódex szerint:
וַ/תְּהִ֨י חַטַּ֧את הַ/נְּעָרִ֛ים גְּדוֹלָ֥ה מְאֹ֖ד אֶת־פְּנֵ֣י יְהוָ֑ה כִּ֤י נִֽאֲצוּ֙ הָֽ/אֲנָשִׁ֔ים אֵ֖ת מִנְחַ֥ת יְהוָֽה׃
Ami a maszorétikust megerősíti. Szemmel láthatólag.
Ez a katolikus fordítás ebben az esetben a Septuangintát használhatta, mivel tartalmilag ahhoz hasonlít leginkább. Latinul így van az idézet:
erat ergo peccatum puerorum grande nimis coram Domino quia detrahebant homines sacrificio Domini.
Felhívnám a figyelmet a homines szóra. Tehát a Vulgata is az emberekre vonatkoztatja a Istennek szóló áldozás (sacrificio Domini) iránti negatív viszonyulást, és nem az ifjakra. Így viszont számomra egy kicsit érthetetlen a fordítók választása. De hát ne feledkezzünk meg a fordítói szabadságról sem. Ezért kell eredetiben olvasni a fontos dolgokat :D
Szeretném megköszönni azok segítségét, akik segítettek a (az általam is ismeretlen) holt nyelveken megírt mondatokban eligazodni. Köszönöm!
(Források: https://biblia.szeroczei.hu és https://www.mechon-mamre.org)
Az emberek az önmagukat Isten embereinek gondolók, és hirdetők viselkedések alapján mondanak véleményt Istenről, az Ő szolgálatáról. Ez van. Ilyenek vagyunk. De ebből nem feltétlen az következik, hogy mindenki hülye csak én vagyok helikopter. Hanem az, hogy megértjük: nem attól keresztény valaki, mert eljár templomba. Nem attól, mert felekezeti iskolába járt. Nem attól, hogy olyan pártra szokott szavazni, amely... Nem attól, hogy a családi tradíció szerint... Hanem, akkor mitől?

A magyar keresztény szónak etimológiailag nincs köze a kereszt szóhoz. A krisztusi kifejezéshez van köze. Olyasmit jelent, hogy olyan mint Krisztus. Tehát hasonlítani akar hozzá. És tesz ezért...
Mert hát a Sámuel első könyvéből származó idézet is azt állítja, hogy a papi szolgálatot végző személyek morálisan nem álltak a helyzet magaslatán. Mohók voltak, nem tudták kivárni a jussukat. Ennek okáért olyan dolgokat tettek, amik megbotránkoztatták az embereket. A hívőket elidegenítették az istentisztelettől. Botránykővé váltak. És ahogy ez megtörtént az Ószövetségben a héberek között, úgy az ószövetségi idő után is megtörtént, megtörténik, de már az egyház keretei belül. Ahogy egy bölcs tanító (Derek Prince) mondta: A határ Isten Országa és Evilág között az Egyházon belül húzódik.
A hívőknek - ha akarják, ha nem - be kell mutatniuk, életük minden percében, hogy milyen is az Isten szerinti helyes élet. Ez önmagában nagyon.nagyon komoly feladat, szinte már lehetetlen... De törekedniük kell(ene) rá. Mert ők Isten hirdetőtáblái. És nem szabad, hogy rossz hírt hirdessenek, mert akkor a sorsuk hasonlítani fog a főpap fiainak sorsára. Ez egy metafizikai törvényszerűség. Vagy hiszel, vagy nem. Ez a te döntésed. De ha hiszel, akkor a hitednek látszódnia kell a cselekedeteiden is. Nem csak a szavaidon múlik.
És azt - hogy a nem láthatót a láthatón keresztül ítéli meg az emberi természet -, hogy ilyenek vagyunk, rendesen ki is használta, használja a propaganda. Gyűlöletkeltésre az egyik legegyszerűbb módszer az általánosítás. Az ismeretlenről szóló általánosító, okosnak tűnő manipulációk. Ha okot is ad valaki az előítéletekre, akkor már szinte kész is a baj. Nem az egyént és a tettét fogják pellengérre állítani, hanem a közösséget, amit (úgy gondolják), hogy képvisel. És manipulátort mindig lehet találni, mert mindig van olyan, aki mohósága nagyobb a moralitásánál.

Tehát a film első része erőteljesen bemutatja - és ezzel érvrendszert ad az ideológiai szembenálláshoz -, hogy milyen bűnöket követtek el a katolikus egyház tagjai az évszázadok alatt.
A film második része - tíz évvel később játszódik -, pedig az egyház és az Állam kollaborálásáról is szól, megspékelve egy szerelminek is látható szállal.
Azt gondolom, hogy mint minden társadalmi szervezetnek - így a felekezeteknek is - joguk van a társadalom életébe beleszólniuk. Magyarán, joguk van politizálni. Érdeküket jogosan próbálják érvényesíteni.
Ám ez a tevékenység sok buktatóval is jár. Könnyen a Trón és az Oltár szövetségévé válhat a dolog, vagy maga a felekezeti vezetőség fog nagyon belebonyolódni a dologba és célt tévesztetté válik.
Egy idő után nagyon nehéz ellenállni a nagy politika felől jövő "lehetőségeknek". Nagyon sok józanság kell(ene) egyházi részről, amikor belebonyolódnak a vezetők a napi politika mocsarába. Ami, mint már említettem, szerintem nem ördögtől való, de veszélyes.
Ha a felekezetek elköteleződnek egy ideológia mellett, akkor óhatatlan, hogy ne szenvedjen kárt az Egyház valódi küldetése. A Biblia egy Egyházról beszél, de ha szétnézel a nagyvilágban, akkor rengeteget látsz. Miért van ez így? Többek között a politika miatt.

Azt gondolom, hogy tagadhatatlan, ezt a filmet egyház és Európa ellenesség jellemzi. A katolikus pap megszemélyesíti mindkét csoportot. Az első részben láthatjuk a vallás embertelenségét, a másodikban ugyanezen papi személyek révén azt, ahogy az ifjú szovjet államra rontanak. Mint kémek, mint diverzánsok.
A katolikus egyházzal kapcsolatban ez nem újsütetű vád, elég ha Kossuth Lajos írásait ismerjük. Nevezett személy szerint - és erre írásos bizonyítékunk is van (jelenleg otthonomtól viszonylag távol tartózkodom, ezért hivatkozást nem tudok megadni) -, egy jó katolikus nem lehet jó hazafi is. Hiszen időnként választania kell, hogy a Római Egyháza vagy országa érdekeit képviseli inkább. Főleg, mikor ez a két érdek nem összeegyeztethető. (Persze tudom, a 2. Vatikáni Zsinat óta létrejöttek a nemzeti katolikus egyházak, amik Kossuth felvetését nem orvosolják, de elleplezik.) Az ilyen kihívásokra nem is olyan egyszerű ám a válaszadás. Magának Jézusnak is feltettek ehhez a probléma körhöz tartozó kérdést, amire Ő azt válaszolta:
Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek ami az Istené.  (Máté evangéliuma 22,21)

Mindezek ellenére - a politikai és ideológiai mondanivalóra gondolok - egy élvezetes filmet láthatunk. Persze, hogy az! Hiszen a jó propagandafilm nem lehet unalmas. Nem kell, hogy nagyon szájbarágós legyen, hiszen az taszít. A jó propagandafilm szórakoztat, és ha kell kikapcsol. Nézd meg miket alkot Hollywood!)))
  

A gyermekek a felnőttek gonoszságának áldozatai

Tea - Чай

A film címe: Чай. Olyan egyszerű, mondhatni semmitmondó cím.

Nincs megmérgezve, nem fog izgalmat kelteni. Mégis az a néhány másodperc - amihez köthető az elnevezés - talán a legfontosabb pillanata a filmnek. Nem magyarázkodom. Nem árulok el semmit. Megérted, ha megnézed. Ha megnézed a filmet megtudsz mindent. Sokkal többet fogsz kapni, mintha elolvasnál valamit róla.

Adva van egy fiatal leányzó, aki a barátjával épp a film legelején szakítanak egymással. A lány vonatra ül és elindul valahová...
Hogy kinyílhasson a szeme, hogy valamit megtaláljon, hogy reménykedhessen, mert túl van valamin. Látszólag. Valószínűleg bátornak kell lennie. Feltételezzük!
A filmcím értelmezéséhez elengedhetetlen maga a néző. A néző hangulata, világlátása, véleménye.
Ha megnézed a filmet, csak akkor tudhatod meg, hogy jól értelmeztem-e a címét.



Maga az alkotás egyáltalán nem hosszú. Nincs húsz perc. De jó, és nem egyszer nézhető.

Két karakter - egy ifjú hölgy és egy idős úriember - viszi a "hátán" az egész sztorit. Két világ találkozik egymással, hogy azután hatással legyenek egymásra. Bár igazából szó nincs itt kölcsönhatásról.  A Pjotr Namonov által eljátszott szerep egy kiforrott személyiséget jelenít meg. Ő egyfajta segítséget ad napjaink fiataljának. Úgy ad segítséget, hogy gyakorlatilag nem tesz semmit. Az Anasztászija Kuinova által megformált Léna... Milyen érdekes! Az egyik karakternek van neve, a másiknak nincs. Ebből már sejthető, hogy ki is a valódi főszereplője ennek a filmnek...
Szóval, Léna elindul, hogy megtalálja önmagát. Valahogy összeakad egy idősebb férfivel. És... Nem. Nem alakul ki közöttük romantikus viszony. Hogy is alakulhatna, mikor Léna önmagát keresi. Saját magát akarja megtalálni, saját magába készül bemenni. A férfi - időnkénti - nyersessége vajon hozzásegíti-e a lányt, hogy tisztába jöjjön önmagával?
Honnan tudhatjuk, hogy sikerrel jár-e majd Léna?
Hiszen a bensőnkben lezajló folyamatok teljessége láthatatlan a külső szemlélő számára. A rendező mégis megtalálja a módját, hogy érzékeltesse velünk mindezt.
Nagyon jó filmnek tartom ezt az alkotást. Emlékszem, amikor először láttam... Másnap reggel, miután felébredtem, még foglalkoztatott a film. Bizonyos dologra akkor jöttem rá. Aludnom kellett ahhoz, hogy leülepedjen a téma, és hogy az érték még jobban fényeskedjen.
De hogy kerül ide a tea?)))

A forgatókönyvet írta, és a filmet rendezte: Anna Kuzminih. A fiatal rendezőnő (1994.június 24.-én született, Nyizsnyij-Novgorodban) első alkotásával van dolgunk. Azt gondolom, hogy zseniális lett. Munkásságának listája még elég rövid. A Tea az első. Két évvel később (2018) rendezett még egy rövidfilmet (Красная птица), illetve ebben az  évben egy forgatókönyvet is írt (Инволюция). Nem a könnyen emészthető mondanivalóval rendelkező alkotások jellemzőek rá.
A férfi főszereplőt alakító színészt jó pár alkotásból ismerheti már a blog rendszeres olvasója. Pjotr Mamonov listáján ott van a Cár, a Sziget... 1988 óta 18 alkotásban szerepelt, amelyből kettő sorozat volt.
A krasznojarszki születésű Anasztászija Kuimova (1993. október 11.-én született) filmes karrierje napjainkba kezd felívelni. A Tea (2016) második mozgóképes feladata volt, de azóta 9 alkotásban is szerepel. Ebből egy sorozat.

Azt gondolom, ezután nincs is más hátra, mint megtekinteni az egész filmet:

https://youtu.be/Ie6CabVKXhA

Kellemes filmnézést!

Tréfácska

Valcert játszik a zenekar. Kellemes muzsika. Elkezdődött a film...
Sokáig hallani a zenét. Halkan, kellemesen szól. Közben a narrátor egyes szám első személyben elmesél nekünk egy rövid, kis történetecskét. Igazi békebeli hangulatot árasztanak a filmkockák.
A valcer a film felénél elhalkulva megszűnik, de a békebeli hangulat az megmarad.

Sajátságos, ahogy ezt a filmet fényképezték. Sajátságos a színészi játék. Olybá tűnik az egész, mintha egy némafilmet néznénk. De nem az. Egy 1966-os filmmel van dolgunk. Egy nagyszerű, de nem túl hosszú alkotással.
Nem látjuk a színészeket beszélni. Kinyitják a szájukat, de... Nincs mimika, nincs szájmozgás. Mindez a némafilm hatást erősíti bennünk.

Nem kívánok magáról a filmről, annak tartalmáról semmit sem írni. Megpróbálok enélkül kedvet csinálni hozzá.
Az alkotás időtartalma nincs 17 perc se. Csehov egy rövid írásából készült. Két szereplője van, de ők teljesen kitöltik a teret. Nyikita Mihajkov és Nonna Terentyeva mindent visz. Minden a helyén van. Mind a rendezés, az operatőri munka, a zene kiválasztása. A történet...

A történet. Miről szól ez a film?
Hát világunk egyik legfontosabb dolgáról. A boldogságról.
A boldogság kereséséről.
Nagyon tudom sajnálni azokat, akik (vagy úgy gondolják, vagy csak úgy tesznek mintha úgy gondolnák, hogy) a szerelem érzése nem más, mint bennünk lévő kémiai reakció. Ez nem más mint materializmus. Ami önmagában nem gond, hanem tény. A tény pedig a racionalizmus része. A szerelem pedig érzelem, és ezért egy irracionális dolog. A realitásnak mi köze van az irrealitáshoz? Semmi. Más értelmezési tartomány, más érték készlet. Még akkor is, ha egyesek (filozófiai meggondolásból, vagy vélt jófejségből) megpróbálja összemosni a kettőt. Nem lehet. Nincs közük (és soha nem is lesz) közük egymáshoz.
Azt gondolom, hogy azok akik voltak igazán szerelmesek (esetleg reménykednek benne, hogy egyszer őket is utoléri ez az érzelem), azok tudják igazán értékelni ezt a Csehov feldolgozást.
Nem, nem gond, hogyha valaki nem élte át soha ezt a dolgot. Nincs megígérve sehol, hogy mindenkinek része lesz ebben. És, sajnos, ahogy öregszik az ember, ahogy gyűjti a lelki sérüléseket, úgy lesz egyre kisebb az esélye, hogy átélhesse ezt a dolgot az ember. Kell ehhez nagy adag idealizmus és szerencse. Szerencse... Mi is a szerencse? Van-e egyáltalán szerencse? És ha nincs, akkor mi az amit annak gondolunk?
Ilyen mély filozófiai kérdést, kérdéseket nem vizsgál ez a film.
Egy szerelmi történet realista ábrázolásával van dolgunk. Nem, nincs ellentmondás az előző mondatban. Létezik, reális opció-e az igaz szerelem?
Igen. És a lényegét tekintve valami olyasmi, mint amit ebben a tévéfilmben megtekinthetünk.
Ne engedjétek, hogy az előítéletetek alapján úgy döntsetek, hogy nem nézitek meg. Légy bátor, és akkor egy csodálatos élménnyel gazdagabb lesz a lelked!

Amikor a lelkünk könnyű, akkor vagyunk boldogok. Fennen szárnyal... Úgy érzed az égbe repül, csak az a fránya test, na az nem enged téged. Csodálatos dolog ez, amire mindenki vágyik Ám, mivel ritka dolog az ilyesmi, sokan el sem hiszik, hogy létezik. Mesterséges úton próbálják előidézni. De nem kémia ez. Ez kozmikus dolog. Nem materiális. A lelkünket érinti. Stimulálni lehet, valami hasonló érzetet kreálni lehet vegyi úton is. De a természetes az igazi.

A film megtalálható itt:
https://youtu.be/p4AwdNlZEDk

Matilda. A Romanov ház titka - Матильда

A filmhez kapcsolódó médiakampány miatt sokáig nem terveztem, hogy készítenék ehhez a filmhez feliratot. Nagyon nem szeretem, amikor ösztönlénynek néznek. Pedig tudom, az vagyok. Mint minden ember. Még akkor is, ha logikusan meg tudom magyarázni a különböző elhatározásaimat, akkor is tudom, hogy verdiktjeim mindegyikében nagyon erősen ott van a szubjektum. Mert ember vagyok. És ilyen az ember.
Érzelmeink, élőítéleteink (melyek egy részének leánykori neve a tapasztalat) erősen befolyásolnak bennünket.
Én tudom ezt, és ha kell beismerem. Van aki tagadja ezt, de attól még úgy van.

Szóval, a filmet putyinozással  (is) próbálták eladni a nagyérdeműnek, Legalábbis az itthoni firkászok. A részletekbe nem mennék bele, az Ünnep kapcsán említettem ezt. (Számomra egy kicsit jellemző ez az egész. Teljesítmény nélküli pénzkereset. Kritika, utánjárás nélkül átvenni egy "megbízható" forrásból valamit. Gondolkodni nem kell, maximum csak egy kis CTRL C és CTRL V, és kész is a "munka". Közben esetleg még azt gondolni, hogy mennyire jól tájékozott és okos ember vagyok. Ez a mai magyar médiamunkás jellemzője. Pontosabban, nem csak a médiában dolgozóké. Hozzáadott érték nélküli "munkavégzés". Ez jellemző ránk. Olyan dzsentris. Nem? De tudható, hogy ez a mentalitás hová fog vezetni. De ez senkit nem érdekel. Ma meglehet ebből élni - nem is rosszul -, tehát így kell csinálni. Hogy holnap mi lesz? Kit érdekel? Petőfi hogy is fogalmazott? "Ej, ráérünk arra még".) Azt is a médiakampány részének tartom, hogy a film nem orosz származású szereplői nem mertek elmenni Moszkvába a premierre, mert féltek a fenyegetőző idegenektől. Negatív reklámnak nagyon jók ezek a sztorik, de ez olyan bulvárszint.
Jó rendben, ez kell a tömegeknek.
Értem én a forgalmazókat is. Igazuk van: "Ha vért akartok, megkapjátok"
A filmet 25 000 000 dollárból hozták össze. Érthető, hogy a marketingen egy kicsit spórolni akartak. Vagy ez már cinizmus? "Ha vért akartok, megkapjátok!"

És mit kap az, aki megtekinti ezt az alkotást?
A rendezőtől elvárt minőséget. Hiszen olyan alkotások (természetesen a teljesség igénye nélkül) jellemzik munkásságát, mint a: Pópa, 1612, Kraj, A kozmosz igézete stb...
Nagyszerű látvány, jól kidolgozott jelenetek. Az egész filmre jellemző a profizmus. Minden szinten. Magához a történethez túl sok hozzáfűznivaló nincs. Önmaga elviszi önmagát. A történelmi hűsége megkérdőjelezhetetlen. Jól látszik, hogy igyekeztek az alkotók.
Néhány apróság van, ami nem teljesen egyértelmű. Például, a film első felében van egy vonatbaleset. Ebben az alkotásban egy kocsi kerek(i) beszorul(nak) a sínek közé és a gyorsan jövő lokomotív már nem tud megállni. Az átjáróban történő szerencsétlen találkozás következtében kisiklik a vonat. Borulnak a vagonok, bajba kerülnek az emberek...
Én nem ezt a verziót olvastam. (Ami nem jelent semmit.) A másik változat szerint a lokomotívval volt valami műszaki gond, ám ez nem érdekelte az úti marsallt és a vasutasokat nagyobb teljesítményre ösztökélték. Mert siettek. (Egyébként a figyelmetlenség mellett, szerintem, ez a másik igen gyakori baleseti ok.) A fokozott terhelést nem bírta  mozdony, és kisiklott. Ezt olvastam, de nem értem. Műszaki szempontból. Persze, lehet hogy a leírás amit olvastam egy laikustól származik és tényleg a túlsebességtől siklott ki a vonat. De azb első variáns számomra érthetőbb. Jelenleg.
Mindenesetre ez nem túl nagy változtatás.
Azután ott van a Voroncov (Danyila Kozlovszkij) hadnagy közreműködésével létező sztoriszál. Szerintem ez hanyagolni kellett volna, a hadnagy "kalandjai" nélkül elment volna a történet. Kicsit át kellett volna írni, de nem lett volna nagy kár. Nekem különben úgy tűnt, hogy csak azért van benne ez a karakter a filmbe, hogy még egy húzónév rákerülhessen a plakátra.
A filmben gyakorlatilag nincs egyetlen negatív karakter sem. (Igazából Voroncov sem az.) Ezért azt is állíthatom, hogy a történet konfliktusmentesen van ábrázolva. Nem azt jelenti mindez, hogy egy érdektelen valamit kapna a néző. Inkább azt, hogy az alkotók ügyesen lavíroznak. Senki érzékenységét nem kívánták megsérteni. (Ezért is érthetetlen számomra a film bemutatása elleni hecckampány. És az arról szóló nem orosz nyelvű tudósítások. Úgy látom, hogy zsurnalisztáink nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy Oroszországban is vannak megélhetési putyinellenesek. Mert meg lehet ebből élni. Lásd: Pussy Riot.) Ez egyáltalán nem hátránya a műnek. Maga a sztori átível néhány évet, a nézőnek mégis olyan érzése van, mintha csak néhány nap eseményeit látná.
Összességében egy jó filmet láthatunk. Kellemes kikapcsolódásra alkalmas.

Nyikoláj Romanov és Matilda Kseszinszkaja

Néhány mondatot azért vesztegetnék a valós történetre. Gondolom, remélem, nem bánjátok!

Kezdjük II. Miklós (a pontosság kedvéért akkor még csak Nyikoláj - ami magyarul Miklós) és Matilda történetével.

Miklós és Matilda

A hölgy, Matilda Felikszovna Kseszinszkaja (teljes nevén Marija-Matilda Adamovna-Felikszovna-Valerijevna, lengyel  neve: Matilda Maria Krzesińska), 1872. augusztus 19 (31).-én született Ligovoban. Nem messze Szentpétervártól. 1890 és 1894 között találkozgatott Nyikoláj Alekszadrevics Romanovval (1868-1918), a trónörökössel. Ezen alkalmak során románc szövődött a fiatalok között. A hölgy ennek köszönheti, hogy neve a mai napig széles közönség előtt ismert.
Édesapja Féliksz Ksesinszkij (1823-1905) Varsóból került a Mariinszkij színház balett táncosai közé. Így szinte determinálva lett, az egyébként tehetséges, Matilda pályaválasztása. Az 1880-as év hozta el a tanulmányainak megkezdésének idejét. A következő évben már a Bolsoj Mariinszkij Színház pódiumán lép fel. 17 évesen a császári család jelenlétrében teszi le (balett)vizsgáját.
1890-ben diplomázik le. Ettől az évtől egészen 1917-ig táncol a császári színpadon.

Kseszinszkaja emlékirata - könyvborító

Tekintve, hogy emberek vagyunk - akik szeretik a pletykálkodást, az intim pistáskodást  (aki úgy érzi, hogy ő nem, az kérem jelezze!) - egy "fontos" kérdés elől nem térhetünk ki. Vajon az ifjú cárevics és a balerina között milyen volt a kapcsolat. A film egyértelműen letette a voksát ebben a kérdésben. Szerinte volt erotikus megnyilvánulás közöttük. És igazából ezen - és nem a rangon aluli szerelmen - háborodtak fel sokan. Igazságot tenni nem könnyű ebben a talányban. Nem mintha nem lenne elég kordokumentum. Hanem azért mert a két szereplő visszaemlékezései nem igazan fedik mindig egymást. Hogy finoman fogalmazzak. Úgy marad a szubjektum, az hogyan akarja a témával foglalkozó értelmezni a leírt szavakat.
Például, nagyon sokan úgy vélik, hogy nem volt szexuális kapcsolat a két fiatal között. Ucsitel szemmel láthatóan nem ezek táborát erősíti.
Kseszinszkaja visszaemlékezése szerint az első találkozásuk 1890. március 23.-án történt. A Császári Színházi Intézetben. A trónörökös mellette ül a diploma vacsorán és néhány szót váltanak egymással. Ez áll a hölgy naplójában. És a cárevicsében. Gyakorlatilag semmi. Megemlíti az aznapi vacsorát az Intézetbe, és hogy az előadás mennyire jó volt, de egyetlen szóval sincs megemlítve Matilda.
A következő találkozó július 4.-én volt Carszkoje Szeloban. Ekkor szintén fellép a cári család előtt a táncoslány. A naplója szerint erősen szimpatizált a cáreviccsel. Mondjuk úgy, hogy kinézte magának. ("Итак, первый спектакль был для меня удачен: я имела успех и видела Наследника. Но это только для первого раза достаточно, затем, я знаю хорошо, что мне этого будет мало, я захочу более, такой у меня характер. Я боюсь себя" Tehát az első előadás sikeres volt számomra: sikerem volt és láttam a trónörököst. De ez csak első alkalomnak elégséges, tudom hogy ez nekem kevés, többet akarok, mert ilyen a személyiségem. Tartok tőle.)
Miklós (Nyikoláj) két nappal későbbi naplóbejegyzésében ír erről az esetről. ("После обеда поехали в театр. Положительно, Кшесинская 2-я меня очень занимает." Ebéd után elmentünk a színházba. Határozottan [állítom], Kseszinszkaja 2 nagyon érdeklődik [irántam].
Kseszinszkaja 1 Matilda nővére, Júlia, "kódneve" volt a cárevicsnél.)
Az az ősi bölcsesség megvan, hogy mindig a hölgy választ?
Ebben a hónapban még több előadás során is "találkoztak" a fiatalok. Ám, nem váltottak egymással még egyetlen szót sem (Matilda próbálkozott volna), de a kölcsönös szimpátia kialakult. Néhány összenézés, zavart mosolyok... Ismerős szituáció?
Július hónap folyamán Miklós naplójában többször szerepel, hogy Kseszinszkaja nagyon szimpatikus neki. ("Кшесинская 2-я мне, положительно, очень нравится")
Ám a nyár nem hozta el a szerelmük beteljesedését. A trónörökös - apja akaratának megfelelően - először a Távol-Keletre utazott, majd - a szüleivel közösen - Dániába. Nyikoláj (Miklós) 1892-ben tért haza Oroszországba. A naplója alapján - ezen idő alatt - megfeledkezett a gyönyörű balerináról. Egy Alice Hessen (1872-1918) nevű hölgyről - aki az angol királynő unokája volt - viszont ír, akit csinos leánynak tart. A nevezett kisasszony teljes neve Victoria Alix Helena Louise Beatrice von Hessen und bei Rhein. Talán nem gond, ha spoilerezek egy kicsit: Alekszandr Fjodorovna néven fog bevonulni az orosz történelembe. Alice és Nyikoláj már 1874-ben megismerkednek egymással. (persze, helyesebb lenne azt írni, hogy ekkor találkoztak először.)
("Моя мечта – когда-нибудь жениться на Аликс Г. Я давно ее люблю, но еще глубже и сильнее с 1889 г., когда она зимой провела 6 недель в Петербурге." Az álmom, hogy valamikor elveszem Alice H.-t. Már régebben szeretem őt, de még mélyebben és erősebben 1889 óta, amikor a télen 6 hetet töltött Szentpéterváron.) Ezen idő alatt Matilda nem felejtkezik el a cárevicsről. A trónörökös időről-időre "feltűnik" a naplójában. Nyikoláj visszatérése után ezek a felemlegetések megsűrűsödnek. A két fiatal ismét elkezdenek találkozgatni. Sőt ezek az "összefutások" egyre sűrűbbekké válnak. A trónörökös amikor csak tehette Szentpétervárra rohant. Igen, a hölgy miatt. Ám ezek a találkák csak futó alkalmak voltak. Semmi komoly, de arra épp elég hogy a romantikus vágyakozás tüze lángolhasson bennük.
1892. március 11.-én a cárevics személyesen meglátogatja a lakásán Matildát. Az ok: beteglátogatás. Ezzel új szakasz indul kapcsolatukba. Miklós két órán keresztül beszélgetett a Kseszinszkaja nővérekkel. Ezen az estén nevezte Málijnak Matildát először a trónörökös. Látogatásai rendszeressé váltak. Elkezdődött közöttük a rendszeres levelezés.
Pontosan az első találkozásuk után két évvel - március 23.-án - megvan az első csók. Csokrok küldése, találkák, csókok de... Miklósban - ahogy 1892. április 2.-ai naplóbejegyzéséből tudhatjuk - furcsa érzések kavarognak. Úgy érzi, egyszerre két hölgyet szeret és nem tud választani. ("Весьма странное явление, которое я в себе замечаю: я никогда не думал, что два одинаковых чувства, две любви одновременно совместимы в душе. Теперь уже пошел четвертый год, что я люблю Аликс Г. и постоянно лелею мысль, если Бог даст, когда-нибудь жениться на ней!.. А с лагеря 1890 г. по сие время я страстно полюбил (платонически) маленькую К. Удивительная вещь наше сердце! Вместе с тем я не перестаю думать об Аликс Г. Право, можно заключить после этого, что я очень влюбчив? До известной степени – да. Но я должен прибавить, что внутри я строгий судья и до крайности разборчив!") Már 4 éve úgy gondolja, hogy Alice lesz a felesége. Az angol neveltetésű német lányra gondol, vele van tele a feje. Gondolatai felé szálnak... Miközben a kis Kseszinszkaját... (Komoly dilemma ez!) Miklós magával vitte a naplóját Matildához, és el lehet képzelni mit érzett a balerina, amikor kettejükről olvasott, és mit amikor Aliceről. Miklós egyenes ember akart lenni, nem akarta becsapni a balerinát. Persze, hogy ő meg elkezdett féltékenykedni. Sok mindennel próbálkozott. Például, féltékennyé akarta tenni Miklóst.
A kapcsolatuk következő szakasza 1893. januárjában indul el. Érzelmileg túlfűtött napok kezdődnek. Ugyanakkor a cárevics naplóbejegyzései alapján arra lehet következtetni, hogy még mindig plátói közöttük a viszony. (Szemben a filmben ábrázolttól.) Ez kapcsolatuk csúcspontja, ám lezárása is egyben. Miklós rengeteget utazik ebben az évben. Emiatt Matildával való találkozói megszűnnek, az érzelmek kihűlnek. 1893 végén találkoznak utoljára személyesen...

Az idős Matilda Kseszinszkaja

Hogyan alakult ezután Matilda sorsa?
Állítólag, lehetséges, hogy Szergej Mihajlovics és Andrej Vlagyimirovics nagyhercegek szeretője lett. Az mindenesetre tény, hogy 1920. január 30.-án Cannesban házasságot köt Andrej Vlagyimirovics nagyherceggel, aki  - az 1902-ben született - fiát adoptálta. Sajátjának ismerte el.
1925-ben konvertál. Katolikusból pravoszlávvá lesz. 1926. november 30.-án Kirill Vlagyimirovics a Kraszinszkij hercegek nevét és rangját adományozza neki. 1935. július 28.-ától a Romanovszkij-Kraszinszkij nevet viselheti.
1971. december 6.-án hunyt el Marija Felikszovna Romanovszkaja-Kraszinszkaja.

Olyan szép sztori Nyikoláj és Matilda viszonya, nem?
(Még akkor is, ha nincs benne happy end. Hogy is mondták az egyik cserkaszovos sorozatban?
Tudod miért nincs boldog vége az első szerelemnek? Mert fájnia kell, hogy értékes legyen.)
Mintha egy inverz Zabava mese lenne. Nem szerethető a király és a balerina? Kicsit sete-suták, tesze-toszák. Két fiatalember ismerkedési kísérletei. Egy morálisan más közeg, mint napjaink európai normája. Nem véletlen, hogy a film készítői nem tudják elképzelni naivan tisztának e két ember viszonyát. Nem véletlen, hogy egyes magyar zsurnaliszták is többet láttak a dologba, mint ami valójában benne volt. De hát végül is egy épp csak felnőtt leányzó és egy idealista ifjú románca ez.
Ugyanakkor nem véletlen az események utáni pletykaözön, ami lejáratta Kseszinszkaját. Morális értelemben. Hogy igazak-e ezek a vádak, vagy sem... Senki sem tudja biztosan. (Érdekesség: A film rendezője felkereste Maja Mihajlovna Pliszeckaját /1925.11.25-2015.05.02./ - a világhírű balerinát - mert szerepeltetni szerepeltetni szerette volna a filmben. Megfelelőnek találta, mint olyan volt balettost, aki személyesen is ismerte Matildát. Lett volna egy jelenet, amiben... Pliszeckaja kijelentette, hogy: "Nem fogom eljátszani azt a prostituáltat".)
Azt azért ne felejtsük el, hogy Kseszinszkaja csillagának el kellett halványulnia, hogy az ifjú cárnéé fényesebb lehessen. Magyarán nem zárhatjuk ki a PR szempontokat. Hiszen az ifjú pár kapcsolatát mintaként kellett a társadalom elé tárni. Tagadhatatlan, hogy ennek az elvárásnak mind II. Miklós, mind Alekszandra Fjodorovna megfeleltek. Nem szerepjátékosként, hanem ténylegesen megélték a kölcsönös megbecsülést, elfogadást, szeretetet. Bemutatták az ideális családi életet. Hogy az nem mesekönyvekből származó hitető beszéd, hanem valóság tud lenni. Ha hajlandóak a felek kifizetni az árát.
A későbbi II. Miklós mai napig tartó népszerűségének egyik nyilvánvaló oka a férfi fizikai megjelenése. A másik ez a love story. Ami bár nem teljesedik be ("... élnek, amíg meg nem halnak..."), de átvezet a harmadik okra. Alekszandra és Miklós viszonyára. Ami meg egy beteljesült love story. Összetartásuk, egymáshoz való hűségük, és közös tragikus végük.

De van még valami. Hab a tortán.

II. Miklós és Alekszandra Fjodorovna

Az utolsó orosz cár személye köré kiépülő kultusznak van még egy oka. Élete folyamán olybá  tűnt, hogy a légynek se tud ártani. A '17-es forradalmak után az új hatalom propagandája erőteljesen sulykolta a rossz, gonosz uralkodó képet. Nem csak a Szovjetunióban. hanem a befolyási övezetben is. Bármilyen groteszknek hat - de emlékezetemben mai napig őrzöm óvodáskori emlékként mindezt -, de az agymosást elég korán elkezdtem. Mind dátumilag, mind korosztályilag.
Valamikor réges régen, ahogy abban az időben szokott volt, minden évben ősszel, ellepték az utcákat a november 7.-ére emlékező plakátok. Igen ám, de a visszaemlékezésem évében ezek elég újszerűek voltak. Stílusilag. Nem emlékszem pontosan, hogy 3 vagy 4 féle volt-e... De nem olyanok voltak, mint az előtte lévő években, és nem olyanok, mint az utána következőkben. A plakátok formája sem a megszokott volt. Viszonylag kicsik voltak, és keskenyek. Az egyikre emlékszem valamennyire. Talán kék alapon fehér zikk-zakkos vonal. Az Auróra körvonalát ábrázolta. Talán pirossal (és talán a jobb felső részen) pedig az Éljen November 7! felirat díszelgett. Ezek a plakátok formabontók voltak, de kisgyerekként tetszettek.
A városkánk egyik kis utcájában mentem az anyukámmal, amikor bizalmasan közöltem vele, hogy tudom, hogy a cáratyuska soha nem létezett, ő is csak egy olyan mesehős, mint Erős János. Az anyukán tömören annyit válaszolt nekem, hogy fogjam be a számat. Meg hogy nem mesehős.
Ez a nyersnek tűnő (pedig nem volt az, csak határozott) állásfoglalás részéről azért is így hangozhatott el, mert a fentebb magamra használt bizalmasan közöltem kifejezés enyhén szólva eufemizmus. Hangom erősségére nem állítanám, hogy halk volt. Inkább harsány. Ez időnként előfordul nálam. Nem mindig terv szerint. Nincs ilyenkor semmi indulat, csak így jön össze.
Ott tartottam hát, hogy anyukám letorkolt. Szerintem nem politikai, hanem inkább esztétikai és (leg)inkább nevelési célzattal. (Ne vigéckedjen már itt az utcán a gyerek! Meg kell venni még ezt-azt, és elkészíteni utána a vacsorát!) Nem voltam én politikailag, történelmileg kiművelve, és mentségemre azt tudom felhozni, hogy minden ősszel Árgyélus királyfi története után - a novemberi ünnep közeledésekor - elkezdtek az óvónénik mesélni egy gonosz cárról, aki sanyargatta népét, de a nép felkelt az Auróra ágyúdörgését meghallva és elűzte a gonosz uralkodót. Ha Fehérlófia nem létezik, akkor miért létezett volna a gonosz cáratyuska? - gyermeki logikám ezt diktálta.
Igen. Mese volt az egész. Mert a cár uralmát 1917. februárjában döntötték meg, és nem novemberben. És ezt nem az iskolában hallottam. 14 évesen, önként a kezembe vettem egy történelemkönyvet, amiben olvastam. Érdekes módon történelem órán egyáltalán nem tértek ki a '17-es két forradalomra. Olyan mismásolás volt erről az iskolába, ahová jártam. Kivéve orosz órán. Az akkori orosz tanárnőm - Isten nyugosztalja, hiszen tavaly augusztusban itt hagyta ezt az árnyékvilágot -, aki nem mellesleg az iskola igazgatónője is volt, elég részletesen ismertette az eseményeket. Szmolnijostúl mindenestül.
De nagyon elkanyarodtam!

Az utolsó cár családjával

Szóval, nem véletlenül volt népszerű, már életében, II. Miklós cár.
Különböző könyveket olvasva könnyen olyan kép alakulhat ki az emberben róla, hogy mintha... Hogy is fogalmazzak?
Szóval, lehet nem ő volt a legélesebb penge a fiókban.
Becsületes volt, jó férj és gondos apa.
A politika és az azzal járó intrikát nem szenvedhette. Az uralkodás inkább nyűg volt neki. Kötelesség. Szívesen foglalkozott jelentéktelen ügyekkel. Leveleit saját maga gépelte le. Minisztereivel sokat tanácskozott, de értelmes instrukciókat nem igen adott. Határozatlan volt, és befolyásolható. Mégis, mi végre volt akkor népszerű?
Egyrészt jóképű volt, másrészt feleségéhez hűséges, családjáról gondoskodó. És volt azért egy-két népszerű gondolat, ami hozzá köthető. Mint például:
"A háborúban a hadszíntéren dolgozó egészségügyi személyzet és az általuk gyámolítottak sérthetetlenségét az 1864-es első genfi egyezmény vezette be, 1868-ban pedig Szentpéterváron a fegyverek pusztítóerejének bizonyos mértékű korlátozásáról is tárgyaltak. A genfi egyezmény azonban általánosságban az emberségességről szól, míg a szentpétervári nyilatkozat nem gátolta a sorozatlövő fegyverek, vagy a nagy hatású robbanóanyagokkal töltött lövedékek fejlesztését.
Éppen ezért alkotó szellemű újítást képviselt II. Miklós cár azon 1899-es döntése, hogy nemzetközi értekezletet hív össze nemcsak a fegyverkezési korlátozások megerősítésére, de egy olyan nemzetközi bíróság megalapítására is, amely döntéseivel rendezi az államok egymás közti vitáit. A történészek Oroszország katonai gyengeségének beismerését látják abban, hogy a cár Hágába hívta a hatalmak képviselőit. A korabeli cinikusok ugyanezt mondták, ahogy Oroszország hivatásos ellenségei is Németországban és Ausztriában. A jóindulatú emberek, akik sokan voltak, másként vélekedtek. Belőlük rokonszenvet váltott ki a cár azon figyelmeztetése, hogy „a gyorsuló fegyverkezési verseny” – az állandóan növekvő létszámú hadseregek kiállításáért, a nagyobb kaliberű és teljesítményű tüzérségért és nagyobb hadihajók beszerzéséért – „a fegyveres békét nyomasztó teherré változtatja, amely minden nemzetre ránehezedik, és ha elhúzódik, pontosan ahhoz a kataklizmához fog elvezetni, amelyet megelőzni próbál”. Bizonyos mértékig erre a közvélekedésre tekintettel hagyta jóvá az 1899-es hágai konferencia mind a fegyverzetek korlátozását, külön kimondva a légibombázás teljes tilalmát, mind egy nemzetközi bíróság felállítását."
              Részlet John Keegan: Az első világháború
              Fordította: Dr. Molnár György
              Európa kiadó 2010.

Az hogy a cár javaslatáról, amely azután megvalósult (és napjainkig tartó hatása van), hogy vélekedtek a kortársak, arról így ír Keegan:
"A nemzetközi bíróságról szóló rendelkezések szépséghibája az volt, hogy a megidézettekre bízta, megjelennek-e önként a törvényszék előtt. „A legnagyobb dolog – írta az amerikai delegátus az értekezletről – az, hogy a döntőbíróságban… minden nemzet a béke előmozdítása őszinte vágyának jelét fogja látni, és annak vágyát, hogy a különböző népeket megszabadítsuk a valamennyit oly súlyosan nyomasztó félelemtől, a rettegéstől a háború bármelyik pillanatban bekövetkezhető, váratlan kitörésétől.” Az egyik német delegátus több realitásérzékkel azt jegyezte fel, hogy a bíróság „önkéntes jellege” megfosztotta azt „a bármely nemzetre gyakorolható bárminemű, erkölcsi vagy másféle kényszer legeslegutolsó nyomától is”.  A századfordulós Európa helyzetének valóságát inkább a német ragadta meg találóan, mint az amerikai. Létezett, bevallottan, a félelem a háborútól mint absztrakt jelenségtől, de legalább olyan bizonytalan körvonalakkal, mint annak felismerése, hogy a modern háború milyen alakot ölthet. Lényegesen erősebben hatott, különösen minden jelentősebb ország politikai osztályában, a félelem annak következményeitől, ha nem sikerül megfelelően szembenézni magának a háborúnak a kihívásával. Mindegyik – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Ausztria-Magyarország – így vagy úgy fenyegetve érezte a pozícióját. A három nagy európai császárság, a német, az osztrák, és az orosz, nemzeti kisebbségei elégedetlenségétől érezte fenyegetve magát, különösen az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben a németek és a magyarok uralkodtak, de az övékét meghaladó létszámú szláv népek éltek. Mindhármat gyötörte a szélesebb körű – Oroszországban egyáltalán bármilyen mértékű – demokrácia követelése is, még égetőbben olyankor, amikor a nacionalizmus és a demokratikus törekvések közös hangot találtak. Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nem a demokrácia jelentette a problémát, mert férfilakosságuk már teljes választójogot gyakorolt. Rájuk a birodalom egy másik típusának terhe nehezedett, hatalmas kiterjedésű tengerentúli domíniumok igazgatása Afrikában, Indiában, Arábiában, Délkelet-Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában és a Csendes-óceánon, ami óriási nemzeti büszkeség forrásául szolgált, de agresszív féltékenységet is kiváltott európai szomszédjaik körében. A britek úgy hitték, Oroszországnak igényei vannak Indiában, amelyet közép-ázsiai birtokai erősen megközelítettek. Ez majdnem bizonyosan tévhit volt, de ettől még makacsul ragaszkodtak hozzá. A németek megrögzötten és mélységesen nehezményezték, hogy nem rendelkeznek gyarmatokkal, igyekeztek kiterjeszteni azt a keveset, amit Afrikában és a Csendes-óceánon szereztek, és mindenkor készen álltak marakodni, különösen Franciaországgal, az európai uralomnak még alá nem vetett kevés terület feletti befolyáson."
De térjünk vissza a témához!
II. Miklós javaslata a történész szavaival szólva:
"A jóindulatú emberek, akik sokan voltak, másként vélekedtek. Belőlük rokonszenvet váltott ki a cár azon figyelmeztetése, hogy „a gyorsuló fegyverkezési verseny” – az állandóan növekvő létszámú hadseregek kiállításáért, a nagyobb kaliberű és teljesítményű tüzérségért és nagyobb hadihajók beszerzéséért – „a fegyveres békét nyomasztó teherré változtatja, amely minden nemzetre ránehezedik, és ha elhúzódik, pontosan ahhoz a kataklizmához fog elvezetni, amelyet megelőzni próbál”. Bizonyos mértékig erre a közvélekedésre tekintettel hagyta jóvá az 1899-es hágai konferencia mind a fegyverzetek korlátozását, külön kimondva a légibombázás teljes tilalmát, mind egy nemzetközi bíróság felállítását..."
És ez a lényeg! A közvélemény kedvelte a cárt! Brutális meggyilkolása után szükséges volt, hogy jóhírét is bemocskolják a gyilkosok és a felbujtóik.
Már életében sok támadás érte őt és családját, erről szól (többek között) a Raszputyin sztori is. De mindezek a botrányok és botrányos híresztelések, nagyon kevesek voltak ahhoz hogy legitimálják a cári család lemészárolását. Szükséges volt a gyilkosság után is a propaganda agymosására. Hogy azután az ezredforduló előtt vagy húsz évvel, egy magyar kisfiú azt higgye: II. Miklós is, és a Csizmás Kandúr is a Mesevilág lakója.

Az orosz császár és családja lemészárlása - kvázi mártírhaláluk - lezárja a történetet, és adván adja a lehetőséget, hogy hőst, szentet lásson benne az utókor. Nem véletlen, hogy a Pravoszláv Egyház élt is ezzel a lehetőséggel.
Az meg, hogy vannak akik annyira szélsőségesen ítélik meg az utolsó cár életét, hogy mintegy születésétől fogva tökéletesnek, bűntelennek tartják, az a köztünk lévő fanatizmus velejárója.
Természetes, hogy az ilyen embereknek fáj az, amikor kiderül, hogy az idol csak egy bemázolt deszka. (De miért kell egyből Putyinozni e miatt? Azért mert reklám a filmnek? Vagy ennyire primitívek vagyunk?)
Nekem mindig szimpatikusabb volt a gyarló ember, aki úrrá tud lenni kicsinyes létén, mint a szupersztár mentalitású félistenek. De hát nem vagyunk egyformák! 

Hodinkai tragédia - a történelmi háttér

Magának az eseménynek nem túl sok időt szánt a film készítő csapat. Ugyanakkor a tragédia utáni események  - a lehetőségekhez képest - megfelelő időintervallumban vannak bemutatva. Láthatjuk az ifjú Miklós reagálást, hallhatjuk az intézkedéseit. És valljuk be őszintén, ezek az intézkedések nagyon alkalmasak voltak arra, hogy megalapozzák a új császár népszerűségét.
De mi is történt Hodinka mezején?
Az 1896. május 14.-ei koronázást követő eseményről néhány szóban emlékezzünk meg! A mező mellett egy szakadék húzódik. Abban az időben elég gödrös volt a tájék, elsősorban azért mert a koronázás alkalmából rengeteg ideiglenes épületet húztak fel. Voltak köztük "színházak", standok kantinok és az ezek ellátására szolgáló lerakatok, és 150 olyan  helyiség ahonnan a cár népnek szánt ajándékait osztogatták. (Az ajándékcsomagok tartalmát pontosan elsorolják a filmben, ezért itt és most erre nem térnék ki.)
A tervezet szerint május 18.-án 10 órakor kezdődött volna az ünnepély. Ám már előző nap este rengeteg ember érkezett (családostul) Moszkvából és a környező településekről. A cári ajándékozás ténye mágnesként vonzotta az embereket. a kitűzött nap kora reggelén (5 órakor) már félmillió érdeklődő tartózkodott a mezőn. Elterjedt a szóbeszéd, hogy az ajándékok egy része illetéktelen kezek közé került (Haj kérem, ahol fekete piac, és korrupció van... És hol nincs?), így nem fog mindenkinek jutni az ajándékból. A tömeg megindult, mert mindenki szerette volna a jót megkaparintani. A helyszínen lévő 1800 rendőr nem tudta megakadályozni, hogy a tömeg megrohamozza az ideiglenesen épített raktár épületeket. Azok akikre az a feladat várt volna, hogy szétosszák az ajándékokat bepánikoltak. Elkezdték - szó szerint - zsákszámra a tömegre dobálni a portékát. Az amúgy sem nyugodt tömeg erre még jobban bedühödött. (Érthető, hiszen ki szereti ha hozzávágnak mondjuk egy liszteszsákot.) Voltak emberek, akik beleestek a(z építési) gödrökbe. Így sokakat eltapostak. Az építési lyukak holtestekkel teltek meg. De voltak olyanok is akiket összenyomtak. (Persze, mielőtt elragadnának bennünket a russzofób előítéletek, gyorsan gondoljunk mondjuk amerikai Black Friday-os videókra. De kis hazánkban is volt hasonló hisztériás - bár szerencsére emberáldozat nélküli - kiárusítás.)
A filmben II. Miklós rendkívül szimpatikusan van ábrázolva (ebben az esetben is - nem is értem egyesek miért tiltakoztak a film ellen), valójában nem mindent tudunk pontosan, hogy mi történt a tragédia után. Az biztos, hogy a tragédia nyomát gyorsan felszámolták, és folytatódott az ünnepség.
14 órakor V. I. Safonov karmester vezényletével a mezőn elkezdődött a koncert. Az eseményen részt vett az ifjú császár.
A koronázási ünnepségek este folytatódtak a Kreml palotájában. A francia nagykövetségen bált tartottak. Ezen Miklós is részt vett. Az egyes verzió szerint külpolitikai okból nem mondta le a részvételt, a másik verzió szerint azt mondta, hogy a hodinkai tragédia borzasztó volt, de az ünnepség fényét nem szabad, hogy elvegye.

A holtestek többségét a Vaganykovi temetőben helyezték örök nyugalomra. A hivatalos adatok szerint 1389 volt a halottak száma. Több százan megsérültek. Az elhunytak hozzátartozóinak 80 000 rubelt adományozott az uralkodó. A kórházakba 1000 üveg madeira bort küldött az áldozatoknak.
Május 19-20.-án a császári házaspár a kórházakban lábadozó sérülteket látogatta.
A Moszkovszkije Vedomosztyi és a Moszkovszkij Lisztok újságok semmit nem írtak az esetről. A Ruszkije Vedomosztyi igen, de annak újságíróját - aki a cikket írta - a rendőrség megpróbálta letartóztatni.
A tragédiát - többek között - Makszim Gorkij is feldolgozta a Klim Szamgin élete című művében. De említhetném Lev Tolsztojt is. (Hodinka) Vagy napjaink bestseller íróját Borisz Akunyint. (A koronázás)
Ez az esemény - mármint a Hodinka mezei - és az 1905. január 9.-ei esemény kapcsán a radikális ellenzék a Véres jelzőt illesztette a cár neve mellé. Így is hivatkozott rá később a szovjet történetírás.
Bár a történelem folyamán, sőt az adott korban sem, nem volt egyedülálló ez az eset. Viktória királynő uralkodásának 50. éves jubileuma (1887) alkalmából tartott ünnepségeknél 183 gyermek hunyt el, például. (Victoria Hall disaster)

Hodinkai tragédia... Szomorúnak tartom, de errefelé tart a magyar társadalom is. Ahogy akkor - több mint 120 évvel ezelőtt - széles néptömegek számára jelentett nagyon sokat az a kis ajándékcsomag, amit szétosztottak (ez így erős eufemizmus, hiszen ahogy a filmben is látható...), ugyanúgy napjaink Magyarországában is rengeteg embernek jelent sokat a szavazásokat megelőző 10 000 forintos utalványok, az ingyenes vagy szinte ingyenes krumpliosztás, az átcsomagolt, átcímkézett EU-s ételsegély. A magyarországi rendszerváltozás befejeződött. Végleg kiszolgáltatott alattvalókká tették a magyar állampolgárok nagy részét. Elszegényítettek bennünket. A Magyarországon élők jelentős része rosszabbul él, mint a '70-es években. (Már vagy 10-15 éve nem meri senki leírni, hol tartunk. A legutolsó ilyen közgazdasági összehasonlítás szerint - már amelyiket én olvastam- 1972 körül álltunk.) Miközben a környező országok lakosaira ez nem mondható el.
Gyere ki a fővárosból! Menj le Somogyba, Békésbe, Nógrádba, BAZ megyébe... Folytassam a sort? Vagy budapesti kerületeket is soroljak?
Nézz körül az országunkba. Azután utazz el messzire... Mondjuk Romániába, Szlovákiába, Csehországba, Horvátországba (de ne feledd, ott háború is volt, nem olyan régen). Nem leszel arra büszke, hogy Magyarországon élsz. Nemsokára arra ébredünk, hogy ők is rájönnek, hogy az a Magyarország-kép amely bennük él (rólunk) avitt. Revideálják majd és lesajnálnak minket. A helyünkön fognak kezelni bennünket. És miért? Mert politikusaink - pártoktól függetlenül - árvalányhajas, mélymagyar és avas világot akartak létrehozni. Sikerült nekik. A parasztvakítás megy ezerrel, miközben a nép s*gge kilóg a nadrágból.
Látványos ünnepségek, mindenféle rangos sportesemények... És a nyugdíjasoknak szavazás előtt 10 000-os Bözsi utalvány. Pont, mint a késő cári Orosz Birodalomban.

Szergijev poszadi kolostor udvarán

Hiába az épületek csillogása-villogása, a csili-vili ünnepségek az emberi nyomorúságot, a kilátástalanságot nem takarják el. Végül is, tényleg, mi a fontosabb? A látványos ünnepek és a csodálatos paloták, vagy az adott országban élő emberek életminősége, esetleg az élet (minőség) kilátásai?

Amikor megláttam a kolostor épületegyüttesét Szergijev Poszadban - bár még nem voltam közel hozzá -, érezhetővé vált számomra a pravoszlávia ereje. Nem mondhatjuk rá, hogy monumentális épületegyüttes, de érezhető a spirituális deleje. Furcsa volt ez számomra.
(Valami hasonlót éreztem már. Esztergomban voltunk. Megnéztük a Kincstárat, majd gyalog elindultunk Párkányba. Már majdnem a hídnál voltunk, amikor visszanéztem. Fel a hegyre. A Püspöki Palota épülete erősen meghatározta a látványt. Számomra az, akkor és ott félelmetes volt. Az épület tervezőjének ez is lehetett a célja. A Palota teljesen leuralja Esztergomot. Szergijev Poszadban nem ezt éreztem. A kolostor még - viszonylag - messze volt, de volt egyfajta kisugárzása.)
Akkor és ott megértettem bölcs Vlagyimirt. Említettem már, hogy annak idején összehívott egy vallási dzsemborit. Legalábbis a PVL szerint. A különböző vallások képviselői prezentálták neki ideológiájukat, szokásaikat. Ő a bizánci kereszténységet választotta. Azt szokták mondani, hogy cárgrádi (konstantinápolyi/bizánci) látogatása során teljesen lenyűgözte őt az egyházi épületek.
Emlékszem, milyen hatással volt rám, amikor először láttam élőben arany hagymakupolát. Döbbenet volt, tényleg. Szergijev Poszad látványa újra előhozta ezt az érzést, de volt mellette más is. Ha nem tudtam volna mi az az épületegyüttes, akkor is azt mondtam volna, hogy az ott a környék központja.

A szergijev poszadi kolostor udvarán

Volt neki miliője. Másmilyen, mint az esztergomi Püspöki Palotának. (Mert annak is van.)
Szóval, a gyönyörű épületek...
Szergijev Poszad tele van koldusokkal is.
Krisztus szerelmére! Adj egy kis pénz kenyérre.  Ilyen feliratú kis táblácskával az egyik kézbe, a másikban pedig műanyagpohár. Benne pénzecskékkel. A koldusok nem szakadtak, nincsenek éhező tekintetek, de rászorulók.

Dizájn beruházások és a nélkülözés...
A sok új stadion - vezető politikusaink temploma és bálványa - nem ad jólétet az itt élő embereknek. Kormányunk keresztényinek nevezi magát, de épp az itt élő emberek életkörülményei nem izgatják őket. Hiszen azok csak rabszolgák  droidok, prolik. Emberségből rosszul vizsgáznak. (Azt mondják két Marshall segélynyi pénzt kapott eddig az ország az EUtól. Pedig Torgyán József csak egyet követelt - persze, ő nem az EUtól, hiszen az akkor még az nem volt - jó harminc évvel ezelőtt. Ha jól körbenézel az országban akkor csak egy kérdésed lehet: Hol a pénz? Ja, hogy vannak új építmények is. Még szép. A világ egyik legjobban megadóztatott országa vagyunk. Még szép, hogy nem vittek mindent haza. Csak majdnem mindent. És olyan szociális izére például mint az egészségügy nem maradt pénz. Nem gond. 75 év felett meg... Mi ez ha nem passzív eutanázia? Mondhatod persze, hogy demagóg vagyok. Hiszen az államnak nem feladata az, hogy gondoskodjon az állampolgárairól. Az állam feladata, hogy lehetőséget biztosítson az állampolgárainak egy szebb, jobb, boldogabb, prosperáló élethez. Már a klasszikus liberális definíció szerint. A mi államunk illiberális. Nyíltan felvállalva. Tehát, nem biztosítja a lehetőséget az állampolgárainak a szebb, jobb, boldogabb, prosperáló élethez. Nincs szüksége sem állampolgárokra, sem polgárokra. Akkor tehát már csak a magyar Benjamin Franklinre, John Adamsre, Thomas Jeffersonra, Robert R. Livingstonra és Roger Shermanre lenne szükségünk... Az államnak nem kell gondoskodónak lenni, de ha nem gondoskodó akkor hagyni kellene élni az ország lakóit. Az elmúlt évek látványos kivándorlási hulláma nem azt bizonyítja, hogy élhető lenne ez az ország.
Kereszténynek hazudott kormányunk nem kíván az idős állampolgárairól /sem/ gondoskodni. Pedig a egészségügyet, a rászorulókról való gondoskodás eszméjét épp valódi /, tényleges/ keresztényeknek köszönhetjük. A görög és római kultúra nem ismerte, és így nem is gyakorolta a másikról, a rászorulóról való gondoskodást. Csak a Taigetoszt, vagy annak valamelyik formáját kultiválta.)
Ahogy az ország népével bánnak az jobban hasonlít a Római Köztársaság késői szakaszára, mint egy jól működő államra. Azzal a különbséggel, hogy a gabonaosztogatások ellenértéket nem háborúval biztosítják, hanem EUs támogatásokkal, és hitelekkel. Ki jön majd el nekünk? Marius, Sulla, Ceasar vagy valaki egész más?

II. Miklós koronázása

 A film elég jól visszaadja mindazt a pompát, ami az utolsó Romanov császár koronázását kísérte. Néhány másodperces jelenet maga az a tragédia, amit a nyomor, a kiszolgáltatottság miatt odacsődült embereket éri. Pedig a korszak egyik legfontosabb eseménye ez. Jelzi, hogy az orosz társadalom állapota miatt kész egy nagy kataklizmára. A szociológiailag észlelhető gyúelegy megvan. Az ottani és akkori hatalmat nem érdekelte a szociológia. Ahogy a mai magyart se. A mi szerencsénk az, hogy viszonylag könnyen el lehet menekülni ebből az országból. Bár az is igaz, hogy minden egyes menekülő miatt még katasztrofálisabb az ország jövője.
"Nekünk Mohács kell" - írta Ady Endre. Közel vagyunk egy gazdasági és demográfiai Mohácshoz. Szerintem, csak néhány (5-10) év kell még és letagadhatatlanul látszani fog. Már hiába exportáljuk keletről a munkaerőt. (Miközben kormányunk azt füllenti, hogy megállítja a migrációt. Dehogy állítja! Épp elősegíti. Ráadásul a politikus "uraknak" anyagilag is megéri a dolog. Pedig ha valóban hazafiak lennének, akkor nem azon mesterkednének, hogy a fizetéseket hogyan tarthatják lent. No nem nominálisan, hanem vásárlóérték alapon. Hiába, a nagy szabadságharcosaink valójában csak helytartók. Számukra nem Magyarország az első - ahogy állítják - hanem a pénztárcájuk. Az apanázs pedig a gyarmattartótól jön.
És ebben nem az a legszomorúbb, hogy az országunk függő viszonyba van. Mibe lenne? Az ételt nem termeljük meg, amit megeszünk. Iparunk meg igazán sosem volt. Az intellektuális tőkénk meg... Na ezt inkább hagyjuk! Nézd meg a közösségi tereinket, a tömegközlekedési eszközeinket. Ne az életkorukat! Hanem hogy mire használják az itt lakók őket.
A legszomorúbb, hogy az ország éppen aktuális vezetői eladják rabszolgának a saját népüket. Üveggyöngyért, színes szalagokért, márkás autókért, motorokért.)

"Mene, mene, tekel, ufarszin."
Vajon nálunk lesz-e előtte Hodinka vagy van még visszaút?
(Szerintem nincs, mert túl vakok - és/vagy buták - politikusaink. Pártfüggetlenül, hiszen jól látható, hogy az ellenzék egy jó nagy része kollaborál. Valószínűleg a konc miatt. Amit odavetnek nekik.)

Bennem ilyen gondolatokat is indukált ez a film.

II. Miklós koronázása a filmben

A filmről

A film rendezője, Alekszej Ucsitel, érdekes interjút adott a BBC-nek, ami 2016. december 13.-án jelent meg. A beszélgetés apropója az volt, hogy Londonban az "Orosz Mozi Hete" rendezvénysorozat (2016.11.30-2016.12.04) részeként bemutatták a Matild című filmet.
A neves rendező elmondja, hogy számára meglepetés volt, hogy egyes vallásos emberek részéről agresszív támadás érte a filmjét. Ő úgy gondolta, hogy ő csak az utolsó cár és a balerina romantikus történetét dolgozza fel. Számára csak ez a szerelmi viszony, ennek ábrázolása volt a fontos.
A rendező fontosnak tartja megemlíteni, hogy a tiltakozók még csak nem is láthatták a filmet, de már támadták őt és munkáját. Szerették volna betiltatni a mozi vetítését. Hangsúlyozza Ucsitel, hogy nem állami beavatkozásról, nem állami cenzúráról van szó, hanem civil szervezetek (amik jelen esetben vallási alapon szerveződtek) akciójáról van szó. (Ez azért egész más, mint amit a magyar sajtó szajkózott. Ebben az a szomorú, hogy ismét láthatjuk, hogy a magyar médiában klaviatúrát koptatók még csak véletlenül sem kívánnak objektívek lenni. A propaganda klisék fontosabbak, mint a szakmaiság. Vagy a pénz beszél, kutya ugat esete áll fenn most is? Estetleg szimplán csak a lustaság, a teljesítmény nélküli pénzkereset lehetősége?)
A rendező megemlíti, hogy olyan személyek fogalmaznak meg látatlanul kritikát művéről, akik meggyőződése szerint II. Miklós és családja szent volt. A szó szakrális értelmében. (Igen ám - de mint fogadatlan prókátor - megjegyezném, hogy ha elterjedt a hír, hogy a filmben van szexuális együttlétre utaló egyértelmű jelenet, miközben ezt a történelmi források ezt nem erősítik meg. Szóval szerintem nem kellett volna azon csodálkozni, hogy a hitükben megsértettek tiltakoznak. És azzal próbálkoznak, hogy az álláspontjuk szerint blaszfémikus mű terjedését megakadályozzák. Egy szó mint száz, a rendező darázsfészekbe nyúlt. Szerintem, orosz lévén. tisztába volt ezzel.)

A film három éven át készült. A monumentalitására jellemző, hogy 7000 jelmezt készítettek hozzá.
II. Mikóst Lars Eidinger alakítja, Alekszandrát Louise Wolfram. Matilda karakerét Michalina Olshanskaya lengyel színésznő játsza el, akit egy éven át kerestek. Több mint 300 színésznő közül választották ki. (Biztos ami biztos alapon,) több neves orosz színészt is szerepletettek az alkotásban: Jevgenyij Mironov, Szergej Garmas, Danyila Kozlovszkij, Grigorij Dobrinyin.
A forgatókönyv író Alekszandr Terehov volt.
A koronázási jelenetet nem az eredeti helyszínen - a moszkvai Kremlben található Uszpenszkij székesegyházban - vették fel, hanem Szentpéterváron egy hadi üzem területén alakították ki a helyszínt. A rendező azt állította, hogy nem csak Oroszországban kerestek megfelelő helyszínt, hanem egész Európában is.
Ucsitel megemlíti, hogy Eidinger személyét is érte támadás. Pornószínésznek nevezték, és mint ilyet méltatlannak arra, hogy eljátssza II. Miklós szerepét. Ezt a rendező méltatlan attaknak tartja, mert bár a német színész valóban teljesen meztelenül (is) feltűnik egy filmben, de az az alkotás (Goltzius és a Pelikán társaság) egy művészfilm - az orosz rendező szerint -, ahol ez a meztelenség az alkotói kifejezés egyik megnyilvánulása. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a pornográfia kifejezést sokkal szigorúbban értelmezik, mint nálunk. A meztelenkedés már maga pornografikus, nem csak a szexuális együttlét megvalósulásának ábrázolására korlátozódik. Ez nem csak Oroszországban van így, hanem a nyugati országokban is. A fogalom felhígított értelmezése nálunk Magyarországon természetes. Ez egy hungarikum. A polgári értékrenden alapuló erkölcs sokkal konzervatívabb, mint a magyar viszonyok alapján gondolhatnánk. A 20.század 60-as éveiben kitörő úgynevezett szexuális forradalom egyik "gyümölcse", hogy a nyugati/polgári értékrend változáson ment keresztül ebben a témakörben. Erősen megközelítette a posztszovjet térség szexuális etikáját.)
Fontos, amire a rendező is felhívja a figyelmet, hogy alkotása nem kordokumentum, ezért fikciót is tartalmaz.

A feljelentések hatására az Ügyészség vizsgálatot indított. A nyomozást lezárták: a film készítői semmilyen jogsértést nem követtek.
Ebben az interjúban azt állítja a rendező, hogy 15 millió dollárból készítette el ezt a filmet. Az ennél nagyobb összegről szóló híreket valótlanságnak, a film ellenzőinek vádjának tartja.

A rendező film széles közönség előtti bemutatása előtt nyilatkozott eképpen.