Julenyka

A Julenykával legelőször valamikor réges-régen (a blog kezdeti idpszakában) találkoztam. Már akkor azt terveztem, hogy... Igen, felmerült bennem, hogy jó lenne lefordítani. Időnként ráfelejtettem erre, időnként az eszembe jutott. De miért is gomdolhattam én erre? Hiszen a műfaja egyáltalán nem a zsánerem. Aztután ott van az Intézet című minisorozat. Ugyanaz a katgória mindkét alkotás. De nem csak ez a közös bennük. A film fő karaktere ezt úgy fogalmazza meg, hogy: a gyermekekben nincs semmi gonosz.

A minisorozat a 19, század végének egyik bentlakásos iskolájában játszódik, a Julenyka pedig a második évezred elején egy gimnáziumban. Mindkét sztori misztikus.  A film egyik nagy erénye a zene. Ami annyira egyértelművé tudja tenni a szituációkat! Az időnként megjelenő dobos kompánia annyira tudja érzékeltetni a nézővel a gimnázium szellemiségét, hogy csak na! Nekem nagyon bejött ahogy a pergő dobok (kontra kisiskolás lányok pörgetése) hatást gyakoroltak rám, mint nézőre.

Amikor először láttam, akkor felmerült bennem, hogy ezzel a (jó) filmzenével nem-e félre akar vezetni engem az alkotógárda. Mert hát annyira kifejező, és klasszikusan befolyásolja a helyzet megítélését. Persze, ezt lehetne negatívumként értékelni. De nekem tetszett (ez így is). Nem egy hollywoodi produkció nívóját látjuk, hanem egy tisztességesen elkészített (mondhatni) tipikus kelet-európai filmet kapunk. Egy olyan mozit, ami nem tud a pénzügyi lehetőségei miatt sem csillogó vagy rémísztő lenni, mint a "nagyok" és klasszikusok. De nem is az alkotók (esetleges) szerencsétlenkedései adnak diszkrét bájat a filmnek. Nem, mert ilyen nincs benne. A rendező eleddig vígjátékokat és humoros jeleneteket rendezett, és ez volt az első kilépése a biztonsági zónájából. És egyáltalán nincs semmi, amire ráfoghatnánk, hogy: Ó! Látni, nem hazai pálya ez a filmrendezőnek.

Nem. Ezt nem látni a filmen.

Ennyi mentegetőzés után, lássuk miről szól a film:

Andrej Belov irodalomtanár és menyasszonya - annak leányával együtt - a fővárosból egy vidéki városba költözik. A helyi leánygimnáziumba vállal munkát. Az iskolát a fegyelmezettség és a félelem légköre uralja. Megtudja, hogy nem sokkal az érkezése előtt az egyik ötödikes leányzó öngyilkos lett. Miközben az osztályának tanulóinak ellenőrzőit írja alá, az egyikben egy cetlit talál. Mentsen meg minket! - ez az üzenet áll a papírlapon.

Julenyka - Darja Balabanova

Valahogy, valamiért egy kicsit rokon alkotásnak gondolom a Julenykát ős az Intézetet. Persze, mindkét alkotásra ráfoghatjuk, hogy thriller, ám az utóbbi inkább horror, míg az elbőbbi "csak" egy krimi. Vagy inkább egy pszicho-thriller. Mindkettő egy lányok számára létesített középfokú oktatási intézményben játszódik. Az egyik egy szigeten a 20. század eleje körül, a másik a második évezred első dekádjában a vidéki Oroszországban. (A filmben szereplő autók rendszámán a 212-es régiókód található, de ilyen kódjelú régió nincs - és soha nem is volt - az Orosz Föderációban.) A Julenyka zenéje és látványvilága erősen felidézte bennem Theodore Dreiser fő művét benne. (Emlitettem ezt már régebben, hogy az Amerikai tragédia egyszerre krimi, szociográfia és érzelmi manipuláció. És épp ez az, ami miatt annyira nagyszerű alkotás az!) Időről-időre felmerült bennem, hogy az alkotók manipulálni akarnak engem, mint nézőt. És lássuk be, viszonylag sikeresen is. Persze, annyira azért nem, mint az amerikai író. De azért elméláztam egy kicsit azon, hogy a 2008-as orosz filmben valójában ki is a bábjátékos. A Bábjátékos.

Komolyan mondom, hogy a fordítás közben kedvet kaptam ahhoz, hogy újra megnézzem az Intézet című minisorozatot! (Egy kis segítség ehhez itt van.)

Az Intézet misztikus és szigorú világát  a sziget kies szépsége keretezi. A szépséges ködbe öltözött erdő. És, természetesen, ez is hozzátett a minisorozathoz.

Olvastam néhány véleményt a Julenykáról. Megnéztem a tetszési indexét. Ez utóbbit, én keveslem. Valószínűleg az lehet az oka, hogy voltak akik csak egy thrillert akartak látni, vagy épp az, hogy túl magasra tették a mércét. Szóval, egy megosztó alkotás. Volt olyan vélemény, hogy a Belovot - aki egy gimnáziumi irodalomtanár - formáló karakter időnként túljátsza a szerepet, túl érzelmes lenne. Szerintem, nem. Olyan pedagógust láthatunk, aki szereti és érti az irodalmat. És van valami, amit át akarna adni a tanítványainak. Mint a Holt Költők Társaságában a Robin Williams által megformált karakter. Miért probléma az, ha egy férfin látszanak az érzelmei? Oké, az nekem is sok, amikor férfiak elkezdenek sírni. Már ha nem örömében. Mert legyen az emberben önuralom. Ami nem azonos az érzéktelenséggel. Különben meg, szerintem, nem lett túljátszva a karakter. Azt is olvastam, hogy annyira átlátszó Julenyka anyukája. Ja. Azaz, igen. Az. Átlátszó. De könyörgöm! A való életben nincs ilyen karakter? Meg hogy annyira kiszámítható a cselekmény... Miért? Ez melyik filmre nem mondható el? (Különben meg, én aki nem igazán vagyok eme műfaj fogyasztója, így nem is mondanám kiszámíthatónak. Mondjuk, nem is rágtam le a körmeimet. De nem is gondolnám, hogy van olyan film, amin szétizgulnám magamat.) Összességében ezt egy jó filmenek tartom. Még akkor is, ha film nézése közben nem az jut az ember eszébe, hogy egy valós világot mutatnak be neki az alkotók. De hát a film - főleg ebben a stílusban - nem feltétlen a valóságról szól. A fanyalgások ellenére érdekes műnek tartom. Olyat, amit érdemes megnézni. Még ha legvégét kissé sablonosnak is tartjuk. Vagy a megszokott jobb jelző lenne?

(Igyekeztem a negatívumokat felsorolni, mert nem akartam úgy járni, mint a Pikk dámánál. Aminél egy kedves hozzászóló közölte - nagyon helyesen! -, hogy az csak egy közepes horror. Akkor se értettem hozzá, meg most se. Mondjuk, az évek során elkészítették a Pikk dáma 2-öt, úgyhogy többen láthattak benne - mármint a folytatásban - fantáziát. Anyagilag biztos.)

A tízéves Darja Balabanova nagyot alakít a filmben. Az ő karaktere - Julenyka - az egyetlen gyerekkarakter, ami egyedi. Az osztályban mindenki más karaktere jellegtelen. Viszont ez egyáltalán nem véletlen. Ebben az esetben ez hozzátesz a filmhez. Szerintem, sokat. (Az Intézetben pedig minden lánynak egyéni karaktere van. És ez hozzátesz a minisorozathoz.)

Összeségében én jónak tartom ezt a filmet. A primer üzenet mögötti dolgok miatt. Is. Ahogy az Orpheusz-sztorit behozza és félreérthetetlenül utal (és ezzel megtéveszt valahol, ahogy a filmzene is) az analógiára az ókori mítosz tartalma és a film cselekménye között. És döntsd el, hogy egy modernizált és aktualizált regét látsz, vagy csak manipulál a rendező. Segíti vagy akadályozza a film befogadását? És fontos ez egyáltalán? A népítélet meg... Kit érdekel? Gyengeségei ellenére is egy jól összerakott alkotást tesz elénk a készítőgárda. Nem tökéleteset, de... Írtam volna azt, hogy szerethetőt, de ez nem a megfelelő kifejezés itt. Pláne, hogy érzékeny témákat is érint a film. Fájdalmasan érzékenyt. És nem feltétlen trendin. Nem tökéletes a film, de jó. Kicsit oroszos, de hát nem ezért nézünk orosz filmeket? 😁

Hát akkor nézzük!

(A film elérhető és megtekinthető a következő linkre kattintva: https://videa.hu/videok/film-animacio/julenyka-EtApUB6IVgYcztAo)

A célt látom

 

Hazaértem. Koszosan, fáradtan, éhesen. Összdobok valamit, letusolok. Nincs net. Akkor nézzük meg ezt. Régóta vár. Miközben nézem azon morfodírozok: érdemes lenne feliratot csinálni hozzá? Bizonyos szempontból igen, hiszen annyira átjön rajta az, amit annakidején a nagy szláv szívnek vagy szláv léleknek hívtak. Nem, nem teljesen a tolsztoji, dosztojevszkiji, puskini, lermontovi vagy gogoli értelemben. Eszembe jut az a covid első hullámának kezdetére eső Haza Védőinek Napja, amikor Szása elérzékenyülve mutatta a telefonja kijelzőjén kirajzolódó hazafias - szándékosan nem írok patriótát, hiszen ennek a kifejezésnek is ellopták már Magyarországon a valódi jelentését - szólamot. Én is rápillantok. Nekem negédes. Szását lelkesíti. Ezt hívják kulturális különbségnek. És ez az amit érdemes megtanulni, megismerni akkor, amikor az ember megtanul egy nyelvet. Enélkül - igazából - nem tudunk megtanulni egy nyelvet. A kulturális közeg megértést nem helyettesíti (és soha nem is fogja helyettesíteni) az AI. Egy idegen nyelvet beszélni több, mint megértetni magadat (valahogy). Ami aktivitizéssel is megoldható. És több, mint négyfalközt megtanulni valamit. "Jöjj és lásd!"

Emlékszem, kamaszkorámban az édesanyám a kezembe adta Salinger Zabhegyezőjét. Mert hát az olyan jó könyv és már nekem való. Elolvastam. Nem vágódtam hanyatt, de lehangolt. Sok-sok évvel később (2015) kiadták új fordításban. Olvastam egy cikket a fordítóval (de írtam én már erről!) és kedvet kaptam ahhoz, hogy megvegyem és elolvassam azt. Hatalmas regény! Mi történt? Semmi. Csak az édesanyám példánya más kulturális környezetben készült és jelent meg, mint a második fordítás. A korszellem, tudjátok. Ugyanazok a szereplők, ugyanaz a történet, ugyanazok a dialógusok. Az anyukámnak az első fordítás reveláció volt, nekem a második. A kulturális különbség miatt.

Nézem A célt látom-at és az jut az eszembe, ha lefordítanám és írnék róla egy bejegyzést, tuti kapnék hozzá egy olyan hozzászólást mint Az égbolthoz érkezett 2026. július 16.-án. A Gesta Hungarorum szerzőjétől. De lehet, hogy csak visszaéltek az ismeretlen P. mester nevével. (Szólnák, hogy szarkazmusveszély! Sajnos, egyre inkább úgy tűnik, hogy szólni kell ilyesmiért is.) Ja, várjatok! Ő tényleg nem lehet, hiszen ő művelt volt.

Szóval, nézem a filmet és arra gondolok, Magyarországon a nézőknél mennyire jönne át, hogy az orosz néplélekkel mennyire pendül(nek) egy húron a filmben található üzenet(ek) és hol van az, ahol már inkább befolyásolná azt? Hányan volnának úgy, hogy: ez is csak egy propagandafilm!

Valószínűleg a többség csak a csihi-puhi miatt szánna rá időt. És ha a várt látványvilág megfelelő, akkor ez egy jó film, ha nem akkor meg rossz.

Félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy teljesen hidegen szokott hagyni az alpári és/vagy vulgáris hozzászólások. Nem befolyásolnak semmiben. Ahogy a hízelkedők sem érdekelnek. Ezeken kívül mindegyik felkelti az érdeklődésemet! Érdekes, hogy ha az első vagy a második kategóriába tartózó kommentre reagálok, akkor soha nincs viszontreakció. Olybá  tűnik, hogy csak szemetelni járnak az oldalra. (Még ezzel sincs semmi gondom.) A többiek meg (ha negatív a hozzászólás, ha potitív) veszik a fáradságot a további diskurzusra. (Úgy tűnik, mindenki érzi mennyit ér a véleménye.) Persze, az én reagálásomra időnként várni kell... Jócskán, de említette már, hogy sűrűk a napjaim. De mondjuk, már látom a fényt az alagút végén.

A film nézése közben sok minden az eszembe jutott. Pedig a sztori nem feltétlen indokolta volna. Ami nem túl összetett, de a valóság ihlette. A valóság ihlette, de nem megtörtént esetet vagy eseteket dolgoz fel. Tehát  - még mielőtt valaki elkezdene dicshimnuszokat zengeni -, a film cselekménye fikció. DE, a Központ Női Mesterlövészképző Iskola (ЦЖШСП) - amely intézmény 1943 és 1945 között működött, és több mint ezer mesterlövészt képezett ki - tanítványainak élete és kalandjai inspirálták. Olyan hősökről van szó, mint Ljudmila Pavlicsenko, Tatjána  Baramzina, Alija Moldagulova, Róza Sanina, Ljubov Makarova, Alekszandra Sljahova, Natalja Kovsova, Marija Polivanova és folytathatnánk a sort...

A ЦЖШСП egyik csoportja

1061 kiképzett mesterlövészhölgy és mintegy 12 000 ellenséges katona és tiszt kiiktatása (az élők közül). Ez az iskola eredményességének mérlege. Nem véletlen, hogy Pavlicsenko önéletrajzi kötetének a címe A halál asszonya (alcím: Sztálin mesterlövésze voltam). A Csata Szevasztopolért című film épp az ő életének egyik legizgalmasabb részéről szól (amit megtekinthettek itt), de írtam már erről (amit elolvashattok itt).

Egy kis személyes: jónéhány tizezren látták már a felirataimmal ezt a filmet, és ez azért bevallom okoz egy kis jóérzést. Azért írtam, hogy felirataimmal, mert a 2015-ös első közzététel után 2023-ban egy kicsit átdolgoztam és újra közreadtam a fordítást. Természtesen, ma már a második verzió az etalon.

De térjünk vissza A célt látomhoz!

Szóval, ezek után talán joggal várná a néző, hogy egy véres alkotást láthasson. Hát azért annyira nem véres. Mila Szizovát (Alekszandra Bulicsova) a frontról a Moszkva környéki mesterlövészképzőbe irányítják. Természetesen ő inkább a fronton harcolna. A film nagyobbik része ebben az intézményben zajlódik. Hét leányzó kiképzését követhetjük végig egészen a film zárójelenetéig, ami egy szovjet egyenruhába bujtatott német diverzánscsapattal való konfrontációban csúcsosodik ki. Nem túl bonyolult történet, nem túl sok pénzből leforgatva. Mégis van benne valami. A lőtéri jelenetet nézve a Csendesek a hajnalok jutott az eszembe. (Megtekinthető itt.) "Akkor még nem tudtam..." - idézhetnék most a Tanúból -, hogy jónéhány kritikusnak is eszébe jut ez a film. Általános vélemény, hogy a A célt látomnak bár szegényesebb a látványvilága mint Bondarcsuk rendezte Sztálingrádnak - ami szintén 2013-as film, ahogy a Cél is -, ugyanakkor őszintébb alkotás. A Hajnalokhoz hasonlítják. Ugyanakkor, a Hajnalok üzenete szerintem egészen más. (És ez juttott eszembe a lőtéri jelenetnél.) Ott is fiatal lányok vannak katonának beöltöztetve, de azok a lányok az életük elején élni szeretnének, szeretni szeretnének, boldogok szeretnének lenni. A Célban a lányok (és a filmben szereplő anya is!) a legtöbbet készek odaadni a Hazájuk védelme érdekében. És ezt mindkét említett filmeben meg is teszik a lányok. Mind kész meghalni a Szülőföld védelmében. De míg az egyikben a hazafiasságukkal egyfajta háborúellenességet is demonstrálnak, addig a másikban inkább egyfajta állami narratívát erősítenek. Viszont a film főszereplői nem szuperhősök. Emberek érzelmekkel és hibákkal. (Megjegyezném, hogy nekem a 2005-ös 9. század Giacondája is beugrott az egyik leányzó karakterével kapcsolatban. De erről, majd - talán - máskor írok.) És ez - mármint, hogy a szereplők emberek - a film egyik erőssége. Hiba lenne azért eme megállapításomat túlértékelni! Mindez arra elég, hogy lássuk: az alkotók drámaiságot is szerettek volna a filmbe belevinni. Miközben a lányok előtt egy cél lebeg:

Legyőzni az ellenséget!