Hazaértem. Koszosan, fáradtan, éhesen. Összdobok valamit, letusolok. Nincs net. Akkor nézzük meg ezt. Régóta vár. Miközben nézem azon morfodírozok: érdemes lenne feliratot csinálni hozzá? Bizonyos szempontból igen, hiszen annyira átjön rajta az, amit annakidején a nagy szláv szívnek vagy szláv léleknek hívtak. Nem, nem teljesen a tolsztoji, dosztojevszkiji, puskini, lermontovi vagy gogoli értelemben. Eszembe jut az a covid első hullámának kezdetére eső Haza Védőinek Napja, amikor Szása elérzékenyülve mutatta a telefonja kijelzőjén kirajzolódó hazafias - szándékosan nem írok patriótát, hiszen ennek a kifejezésnek is ellopták már Magyarországon a valódi jelentését - szólamot. Én is rápillantok. Nekem negédes. Szását lelkesíti. Ezt hívják kulturális különbségnek. És ez az amit érdemes megtanulni, megismerni akkor, amikor az ember megtanul egy nyelvet. Enélkül - igazából - nem tudunk megtanulni egy nyelvet. A kulturális közeg megértést nem helyettesíti (és soha nem is fogja helyettesíteni) az AI. Egy idegen nyelvet beszélni több, mint megértetni magadat (valahogy). Ami aktivitizéssel is megoldható. És több, mint négyfalközt megtanulni valamit. "Jöjj és lásd!"
Emlékszem, kamaszkorámban az édesanyám a kezembe adta Salinger Zabhegyezőjét. Mert hát az olyan jó könyv és már nekem való. Elolvastam. Nem vágódtam hanyatt, de lehangolt. Sok-sok évvel később (2015) kiadták új fordításban. Olvastam egy cikket a fordítóval (de írtam én már erről!) és kedvet kaptam ahhoz, hogy megvegyem és elolvassam azt. Hatalmas regény! Mi történt? Semmi. Csak az édesanyám példánya más kulturális környezetben készült és jelent meg, mint a második fordítás. A korszellem, tudjátok. Ugyanazok a szereplők, ugyanaz a történet, ugyanazok a dialógusok. Az anyukámnak az első fordítás reveláció volt, nekem a második. A kulturális különbség miatt.
Nézem A célt látom-at és az jut az eszembe, ha lefordítanám és írnék róla egy bejegyzést, tuti kapnék hozzá egy olyan hozzászólást mint Az égbolthoz érkezett 2026. július 16.-án. A Gesta Hungarorum szerzőjétől. De lehet, hogy csak visszaéltek az ismeretlen P. mester nevével. (Szólnák, hogy szarkazmusveszély! Sajnos, egyre inkább úgy tűnik, hogy szólni kell ilyesmiért is.) Ja, várjatok! Ő tényleg nem lehet, hiszen ő művelt volt.
Szóval, nézem a filmet és arra gondolok, Magyarországon a nézőknél mennyire jönne át, hogy az orosz néplélekkel mennyire pendül(nek) egy húron a filmben található üzenet(ek) és hol van az, ahol már inkább befolyásolná azt? Hányan volnának úgy, hogy: ez is csak egy propagandafilm!
Valószínűleg a többség csak a csihi-puhi miatt szánna rá időt. És ha a várt látványvilág megfelelő, akkor ez egy jó film, ha nem akkor meg rossz.
Félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy teljesen hidegen szokott hagyni az alpári és/vagy vulgáris hozzászólások. Nem befolyásolnak semmiben. Ahogy a hízelkedők sem érdekelnek. Ezeken kívül mindegyik felkelti az érdeklődésemet! Érdekes, hogy ha az első vagy a második kategóriába tartózó kommentre reagálok, akkor soha nincs viszontreakció. Olybá tűnik, hogy csak szemetelni járnak az oldalra. (Még ezzel sincs semmi gondom.) A többiek meg (ha negatív a hozzászólás, ha potitív) veszik a fáradságot a további diskurzusra. (Úgy tűnik, mindenki érzi mennyit ér a véleménye.) Persze, az én reagálásomra időnként várni kell... Jócskán, de említette már, hogy sűrűk a napjaim. De mondjuk, már látom a fényt az alagút végén.
A film nézése közben sok minden az eszembe jutott. Pedig a sztori nem feltétlen indokolta volna. Ami nem túl összetett, de a valóság ihlette. A valóság ihlette, de nem megtörtént esetet vagy eseteket dolgoz fel. Tehát - még mielőtt valaki elkezdene dicshimnuszokat zengeni -, a film cselekménye fikció. DE, a Központ Női Mesterlövészképző Iskola (ЦЖШСП) - amely intézmény 1943 és 1945 között működött, és több mint ezer mesterlövészt képezett ki - tanítványainak élete és kalandjai inspirálták. Olyan hősökről van szó, mint Ljudmila Pavlicsenko, Tatjána Baramzina, Alija Moldagulova, Róza Sanina, Ljubov Makarova, Alekszandra Sljahova, Natalja Kovsova, Marija Polivanova és folytathatnánk a sort...
 |
| A ЦЖШСП egyik csoportja |
1061 kiképzett mesterlövészhölgy és mintegy 12 000 ellenséges katona és tiszt kiiktatása (az élők közül). Ez az iskola eredményességének mérlege. Nem véletlen, hogy Pavlicsenko önéletrajzi kötetének a címe A halál asszonya (alcím: Sztálin mesterlövésze voltam). A Csata Szevasztopolért című film épp az ő életének egyik legizgalmasabb részéről szól (amit megtekinthettek itt), de írtam már erről (amit elolvashattok itt).
Egy kis személyes: jónéhány tizezren látták már a felirataimmal ezt a filmet, és ez azért bevallom okoz egy kis jóérzést. Azért írtam, hogy felirataimmal, mert a 2015-ös első közzététel után 2023-ban egy kicsit átdolgoztam és újra közreadtam a fordítást. Természtesen, ma már a második verzió az etalon.
De térjünk vissza A célt látomhoz!
Legyőzni az ellenséget!
