Pikk Dáma. A fekete rítus

Alekszadr Sz. Puskin:  A démon

Egykor, midőn még új volt minden
Élmény az életem során -
Hogy lány néz rám, tölgy lombja zizzen
S éjente szól a csalogány -
Midőn magasztos érzemények,
Szabadság, hírnév, szerelem
S a drága, ihletett művészet
Tüzelte vérem hevesen -
Váratlanul a vágyak, kéjek
Fölé árnyék emelkedett:
Akkor kezdett egy sanda lélek
Meglátogatni engemet.
Szenvedtem e találkozástól:
Mosolygott, szeme furcsa volt,
Mindent kicsúfoló szavából
Belém jeges méreg hatolt.
Kifogyhatatlan rágalommal
Kisértette a mennyeket;
Mindent, mi szép, ábrándnak mondva,
Mindent, mi lelkes, megvetett.
Szabadságban, hűségben nem hitt;
Csak gúnyt érzett a lét iránt -
S a gazdag természetben semmit
Áldón említni nem kivánt.

                                                 Radó György fordítása

A film, amelyhez feliratot készítettem, és amelyhez ez a bejegyzés megíródott a Пиковая дама. Черный обряд címet viseli. Egy olyan világba visz el, melyet magam nagyon nem kultiválok. Hogy mégis készítettem magyar feliratot hozzá annak személyes oka van, amit most nem részleteznék. Itt van (a Feliratok fül mögött), mert elkészült. Jobb híján kapta tőlem ez a film a fantázia címkét. Sokkal pontosabb lett volna a thriller, vagy horror. (Amennyiben nem csak a hentelős filmeket hívhatjuk így. Márpedig néhány hete biztosan tudom, hogy nem csak azokat.) A bejegyzések végén található címke által sugallt meghatározás, nem mindig pontos. Ennek az oka az, hogy nem szeretnék túl sok fajta címkét használni ebben a blogban. Így időnként egy kicsit tágabban tanácsos értelmezni ezeket a kifejezéseket. Volt már ilyen máskor is. Egy animációs mesefilmet pedig lerajzfilmeztem. Meg is kaptam a (jogos) kiigazítást. Nincs is ezzel semmi baj, sőt!
Szóval itt van ez a film, amelyhez fogható nem igazán volt még az oldalon. Az ilyen filmeket nem feltétlenül a mondanivaló miatt szokták megnézni az emberek.
Adva van egy kislány, aki a társaival olyan dologban bonyolódnak bele, amibe nem kellett volna. A következmények lelkileg megviselik, ezért az édesanyja a volt férje (aki a leányzó apukája) segítségét kéri. Anton Szergejevics autószerelő, és mint ilyen roppant gyakorlatias ember. Viszont megtapasztal olyan dolgokat, amik miatt elkezd ő is nyugtalankodni.

A felirathoz csak egyetlen dolgot szeretnék hozzáfűzni. A filmben néhány helyen elhangzik egy kifejezés: refren. Ennek a szónak elég széles jelentéstartománya van. Eleinte lefordítottam, de a dialógusokban mindig egy kicsit más, és értelmezési többlettel bukkant fel. Nem tudom, hogy ez egy "szakkifejezés"-e, vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy a talizmán szóval helyettesítem a magyar szövegben. A filmben elhangzó definíció szerint azonos a jelentéstartalma a két kifejezésnek. Maga a film témaköre egyáltalán nem tartozik a kedvenc témáim közé. Ez egy szubjektív dolog. Annyira nem a kedvencem a dolog, hogy egy kicsit megterhelő is volt a felirat elkészítése. Nem nyelvi okokból. Viszont, viszonylag hamar megvoltam vele.
Az orosz kultúrával (is) össze van fonódva az a szellemiség, ami a filmből árad. Ez tagadhatatlan. (Bár ha igazán pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt kellene mondanom, hogy a Földön található összes kultúrában megtalálható.)

Már az ősi időkben minden emberi közösségnek meg volt a maga hiedelemvilága. Legalábbis történelmi ismereteink szerint. Az ókor folyamán ez úgy manifesztálódott, hogy minden népnek saját istenei voltak. (Persze a nép kifejezés nem egészen azt jelenti ókori viszonylatban, mint napjainkban.) Pontosabban, nem a népeknek voltak istenei, hanem területeknek. A területen élők, származásuktól függetlenül, ugyanazon idoloknak hódoltak. Az Amazonas vidékén történő etnografikus kutatások során kiderült, hogy az őshonos indiánok nem szívesen (vagy egyáltalán nem) mennek a saját vadászterületükön túlra, mivel nem ismerik az ott "lakó" isteneket.
Már az ókorban elindult egy folyamat, amely során letisztulóban van a vallási elképzelések tárháza. A Biblia ószövetségi részében jó néhány helyen világos kinyilatkoztatás van arról, hogy a Biblia Istene, a Teremtő Isten más mint a többi szellemi lény, akit az emberek istenként tisztelnek, vagy imádnak. Világos, és egyértelmű utasítást kap a kiválasztott nép (akik a Biblia szerint elsősorban arra hívattak el, hogy Isten Igéjét megőrizzék) soha ne imádjon területi szellemeket. Sőt! Ha talál olyan helyet, ahol más istent imádnak, azt az épületet rombolják le, illetve a területi szellem részére szentelt (elválasztott) ligetek fáit vágják ki. Pusztítsák el a bálványokat. (5Mózes 12,2-3)
Érdekes módon a területi istenségek nem csak a dél-amerikai bennszülöttek között ismert, hanem a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás is megemlíti. Ahogy a nemzeti istenek létéről is ír (mint helytelen gyakorlatot, amit a nemzetekbelieket jellemzi): Bírák 3,7; 2 Királyok 17,29; 2 Királyok17,10-11; 2 Királyok17,30-31 stb. Ugyanakkor a Kinyilatkoztatás szerint a Teremtő Istent (és annak tiszteletét) nem szabad, és nem is lehet földrajzi határok közé szorítani.
Az Örökkévaló világosan kijelentette, hogy vannak dolgok amik károsak az emberek számára. És ahogy a kultusza egyre jobban elterjed a Földön, úgy szorultak háttérbe a panteista istenségek az emberek tudatában. Amíg az emberek önkéntesen választották a Mindenhatót, addig minden rendben is ment. Ám a politikusok (az európai történelem folyamán először talán épp I.Constantinus [Nagy Konstanin, kb.272-337]) is "ráéreztek"a dologra. Az államhatalom amikor spirituális dolgokba keveredik mindig vallási türelmetlenség lesz  a gyümölcse. (Az ókorban ennek az elszenvedői voltak a zsidók, és a keresztények is. A konstantini fordulat azt is jelentette, hogy a vallási intoleranciának már nem a keresztények voltak a célpontjai.) A politikus mindent és most akar. Ezért I. István magyar király, és Vlagyimir rusz fejedelem is megelégedett ha követői csak színleg lettek kereszténnyé. Így a középkori társadalmakban keveredett az ősi hitvilág (lásd még népi hit) és a kereszténység tanításai.
Így hát nem kell csodálkoznunk azon, hogy az európai nemzetek vallási elképzelései nem homogén, sajátosságokkal, különlegességgel tarkítottak. A népi kultúrák, a bibliai látásmód szerint, eredendően nem a kinyilatkoztatott igazságot hordozzák, hanem az elrejtett (okkult - latin szó [occultus], jelentése elrejtett) ismeretanyagot.
"A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden ígéjét beteljesítsük." (5Mózes 29,29)
Tehát, minden ami a Biblián túl van, az tiltott ismeretanyag. Ez határozza meg a kereszténységnek a természetfelettihez való hozzáállásának alapjait.
Mivel azonban az Evangélium terjedésére rátapadtak a politikusok, így a társadalmakban kevert elképzelések élnek a természetfelettiről mind a mai napig. És tetszik vagy sem, ennek a jelenségnek az egyik lecsapódási formája a horrorfilmek is.

A kultúra szavunk eredete is a latinban található meg. A latin szó töve ugyanaz, mint a kultusz szónak. Igen, a kultúrának köze van a kultuszhoz. A művészetnek a hitvilághoz. Így van ez már évezredek óta. Miért lenne a 21.században máshogy?
A 18.század végén nyíltan felszínre törhetett, a mélyben régóta kavargó és elnyomott ősi hiedelmek. A felvilágosodás élharcosai nyíltan lázadtak a katolicizmus ellen, a kereszténység ellen, majd maga Isten ellen is. A felvilágosult francia forradalmárok nem gondolták anakronisztikusnak azt, hogy felléptek a keresztény hit és (azt jól vagy rosszul) képviselőik ellen, miközben maguk meg az Ész Istennőjének áldoztak. Nem átvitt értelemben. (1793. november 10.)
A felvilágosodás filozófusainak kereszténységellenes írásai, kijelentései, szállóigéi (Tipord el a gyalázatost!) meghozták véres gyümölcsüket. Az utókor megszépítve emlékezik meg róluk, és az általuk (is) gerjesztett eseményekről. Gondolataik, cselekedeteik helyett vannak a közhelyek, amelyek megkérdőjele nem ildomos. Ezek az agyoncsépelt dogmatikus kijelentéseket szokták szajkózni az ünnepi beszédekben. Ennyire futotta.
Amióta leöntötték cukorkamázzal a Nagy Francia Forradalmat, azóta minden magát haladónak gondoló ember igyekszik hasonulni ennek a Forradalom jelszavaival. Legyen az politikus vagy művészember. Miközben a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszava tömeggyilkosságokat, mészárlásokat, hosszú évekig tartó háborúságokat fedez el.

Európa történelme folyamán soha nem tudott mit kezdeni a meggyőződéses keresztényekkel. Amikor csak tehette igyekezett megszabadulni tőlük. Eleinte az arénáikban gyilkoltatták le őket (lásd a Római Birodalomban), esetleg a Szent Hivatal (lásd inkvizíció története) szorongatta (szó szerint és képletesen is) őket. De volt, hogy csak hajóra (pl. Mayflower) rakta és kitelepítette őket Észak-Amerikába. A 13 angol gyarmaton az újonnan létrejövő településeken a számüzöttek, úgy gondolom nem véletlenül, először mindig templomot építettek.
A 18. század végén a metodista ébredést sikeresen exportálja George Whitefield (1714-1770) az amerikai kontinens északi részére. Ez a határvidék úgynevezett második nagy ébredése. Vándor evangélisták szabadtéren tartott istentiszteletei jellemezték a korszakot. Az első a kentuckyi Lexington közelébe található Cane Ridge-nél volt (1801), és Barton Stone (1772-1844) nevéhez kötődik. Nem hétköznapi istentisztelet volt. Vallási reneszánsz kezdődött az országban. Ami olykor már a kereszténységen is túlmutatott.
1847-ben John D. Fox két lánya azt állította, hogy kapcsolatba lépett egy kopogtató szellemmel. El kellett mondaniuk egy formulát (ahhoz hasonlóan, ahogy a Pikk dáma. A fekete rítusban is), és a kapcsolat "létrejött". 150 évvel korábban boszorkányság vádjával bíróság elé állították volna őket, ám most csak egy cirkuszigazgató és New York Tribune szerkesztője kereste meg őket. De megszületett a spiritiszta mozgalom. 1870-re 11 millió követője van ennek a mozgalomnak. Ezzel párhuzamosan "megérkezik" az USÁ-ba a mesmerizmus, a homeopátia, és a Swedenborg kultusz. Egyfajta okkult ébredés söpör végig az Egyesült Államokon.
A keresztény mozgalmak térhódítása jó hatással volt a társadalom fejlődésére. A máig legjelentősebb felsőfokú iskolái egy jó része ekkoriban alapítódnak lelkes keresztények által. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az amerikai oktatási intézmények a kezdetektől mentesek voltak mindenféle vallási csoport befolyása alól, de ez nem jelentette azt, hogy vallástalan lett volna. Horace Mann, Benjamin Franklin a többi Alapító Atyával együtt úgy gondolták, hogy az általánosan vett vallásosság és a közoktatás elválaszthatatlanok egymástól. Mann szerint az középiskolákban intenzív vallásoktatásra van szükség, úgy hogy közben nem sérülhet a tanulók lelkiismereti szabadsága. Az úgy kívánta elérni, hogy egy közös vallási minimumot oktattak. Ez a Biblián, és néhány úgynevezett hasznos olvasmányra (pl. Bunyan A zarándok útja) alapult. A keresztény morál, jellemformálás alapjait az iskola adta, ha a szülők akarták, akkor saját maguk átadhatták a felekezeti értékeiket a gyermekeiknek. A 20.század közepén (1955-ben) a New York állam oktatási hivatala (Board of Regents - New York State Education Department) kiadott egy nem kötelező érvényű ajánlást a köziskolák részére. Ez arról szólt, hogy az iskolák tanulói közösen egy rövid imát mondjanak el. A javaslattevők úgy vélték, ezzel a fiatalkori bűnözést és a kommunizmus terjedését megakadályozhatják. Az ima így szólt:
"Mindenható Isten! Elismerjük, hogy tőled függünk.Könyörgünk áldd meg a szüleinket, tanárainkat, és hazánkat!" Hét évvel később egy szülő felháborodott azon, hogy gyermeke részt vett egy közös iskolai imaalkalmon. 1962-ben az USA Legfelsőbb Bírósága 8:1 arányban úgy döntött, hogy az állam által fenntartott köziskolákban alkotmányellenes a kötelező ima. Ez alapján 1963-ban az Abington körzeti iskola vs. Schempp ügyben a bíróság jogellenesnek mondja ki a köziskolában történő közösségi bibliaolvasást, és  az Úr Imájának (amit a katolikusok Miatyánk-ként ismernek) közös elmondását is. (Az Úr Imája a keresztény felekezetek közötti egyetértés minimuma világszerte.) A bírósági döntések erősen vitatottak. Többször kezdeményezték megváltoztatásukat. Mindkét irányban. A hívők rendszerint azzal érvelnek, hogy ezen bírósági döntések (és az ezekből eredeztetett továbbiak) sértik az állam értéksemlegességét, hiszen negatív módon befolyásolja a keresztény hívő vallásgyakorlását. Az USÁban bekövetkező társadalmi változások negatív iránya, amelyek "gyümölcsei" a '90-es évekre beértek, alátámasztani látszik érveiket, mely szerint az újonnan felnövő generációkban erősen meglévő immoralitás eredője a '62-es döntésre vezethető vissza.

A jogi vita érvei elég érdekes állításokat, véleményeket, következtetéseket tartalmaz. Mindkét oldal álláspontjában van, véleményem szerint, akceptálható állítás. Ám, a bírói döntések, nem az arany középút megtalálására vezetnek, hanem mindig lejtenek valamelyik álláspont irányában. Mindez azért (is) lehetséges, mert a szembennálló felek láthatólag meg vannak győződve arról, hogy a bölcsesség köve náluk van , és a bírósági eljárások folyamán az álláspontjuk maximális elfogadásáért küzdenek. Ez nem törvénytelen, de kizárja azt, hogy konszenzusos megegyezés jöjjön létre a kérdésben. És mivel ez(ek) az ügy(ek) túlmutat(nak) egy szimpla bírósági eljárásnál, ezért a végeredmény társadalmi szempontból káros. Végletesen megosztja az ország egységét. Arról nem beszélve, hogy a bíró a jogszabályok alapján dönt, és nem kell figyelembe venni a döntésének társadalmi következményeit. Márpedig ez a vita az amerikai társadalom fundamentumairól szól. Az alapok megváltoztatása nem egyszerű folyamat, és nem tudni hová vezetnek. Vannak,lehetnek ideák, de az események irányíthatatlanok. A történelem eddigi folyamata legalábbis erre figyelmeztet.

Lyman Beecher lelkész (1775-1863) talán az első volt, aki megfogalmazta, hogy az amerikai nemzet megszületéséhez nélkülözhetetlen a megújuló vallásos szellemiség. Ez a gondolt köszön vissza napjainkban az Amerikának Istenre van szüksége gondolatkörből is. E szerint az iskolai közös imádkozások megtiltása (illetve a közintézményekből a vallásinak gondolt jelképek eltávolítása) olyan eseménysort indított el, amely szerintük az USA társadalmának gyengüléséhez vezetett.
A régi ideák helyére újakat kellett találni, ami a '80-as évek elejétől a PC lett (egyes ami gondolkodók szerint Európából származik az ötlet), és a kulturális relativizmus. A főiskolák megszűnnek elitképzők lenni, az oktatás üzletté válik, így romlik a színvonala is. (Hollywood élen jár ennek felismerésében is. Bár ott már 1933-ban kimondatott, hogy a forgatókönyveket úgy kell megírni, hogy félig írástudatlanok is megértsék az elkészült filmeket.)  A tananyagokat a PC elvárások miatt kiherélik. (És ez nem csak a történelemtudományra igaz. Igaz ez a biológiára; az angol nyelvre, irodalomra; és a művészeti tárgyakra is.)
Legalább az 1960-as évek óta az értelmiség a demokrácia és a szabadság ellenségeinek (és butának) festik le a keresztényeket. Ezt a WASP-ok elleni harc részének tekintik. Ugyanakkor a protestantizmus ezen vonulata bár hanyatlásnak indult, ám közel harminc éve megjelent egy újabb (egyáltalán nem homogén) (neo)protestáns szavazóréteg. Ők voltak a fő támogatói a Moral Majoritynek is, és a Tea Partynak is. (Maga a mozgalom névválasztása is sokatmondó, hiszen a Tea Party a bostoni teadélutánra utal. [1773.12.16.]) Az elnökválasztáskor mérleg nyelve tudnak lenne. (Nekik köszönheti az elnökségét Trump, W. Bush . És közvetve Obama is, hiszen sikeresen megosztották ezt a réteget amikor először megválasztották elnöknek. Többek között ezért játszott rá a kampánystábja a bőrszínére.) Ők azok, akik az újra naggyá tenni Amerikát alatt azt értik, hogy az USA visszatér a gyökereihez. Az Alapító Atyák szellemiségéhez. Ami naggyá tette Amerikát.

Jogos a kérdés, mi köze mindennek egy orosz (és időnként szovjet) filmekkel foglalkozó bloghoz?
Csak egy kis kitekintést szerettem volna, mielőtt rátérnék az film orosz kulturális vonatkozásaira.

Rusz megkeresztelkedése (988) után a bizánci rítusú kereszténység elterjed a keleti szlávok között. Ugyanakkor az ősi hitvilág szokásai (ahogy ez Európában megszokott volt) tovább életek a folklórban. Valamikor a 17. század vége, 18.század elején elkezdenek beszivárogni azok az eszmék, amiket ma már a felvilágosodás ideáiként szoktunk emlegetni. A 18.században, és a 19. század elején bizonyos körökben (főként a szabadkőművesek között) népszerűek Emanuel Swedenborg (1688-1722) művei.
Az évszázad végére, a nemzetközi trendnek megfelelően, Szentpéterváron már teljes kakofónia van spirituális értelemben. (Vázlatosan már írtam az egyesült államokbeli állapotokról, de Európában egy kicsit más volt a helyzet. Az okkultizmus iránti erőteljes érdeklődés jellemezte Párizst, Berlint, London, Budapestet [1873 után vagyunk]. Ugyanakkor a keresztény vallás reneszánsza nem volt jellemző a vén kontinensre. A protestáns felekezetek teológiai megújulásának híre, illetve az új keresztény teológiai értelmezések együtt (köztük, esetleg, keresztény színezetű, ám valójában eretnek tanításokkal) már kezdenek vissza- vagy beszivárogni az Óhazába. De hatásuk nem jelentős az európai közgondolkodásra.)
Oroszországot a káosz, illetve a káosz közeli helyzet jellemzi. A régi (pravoszláv-keresztény) értékek válságban vannak. Ez több okra visszavezethető:
1.: A krími háború (1853-1856) kudarca, majd az azt követő diplomáciai elszigetelődés aláássa a hatalom lévők tekintélyét. Ez belpolitikai bizonytalanságot hoz létre. A pravoszláv egyház feje (I. Péter óta) a cár, így ez a tekintélyvesztés áttételes módon, de az orosz ortodox egyházat is érinti. (Úgy tűnik napjainkban Vlagyimir Putyin sikeresebben abszolválta a krími kérdést, mint ahogy a 19.században sikerült. Hiszen ő "megszerezte", vagy "visszaszerezte" Oroszország számára a [többségében oroszok lakta] félszigetet. 23 évvel azután, hogy egy népszavazáson autonómiát kértek maguknak a krímiek Kijevtől [és amit nem kaptak meg soha], a Krím hazatért. Erre a Nyugat gazdasági háborúval, és diplomácia elszigeteléssel válaszolt [hasonló okok miatt mint a 19.században], de a putyini rendszer legitimációja nem csökkent [szemben a cárival], hanem nőtt. A Nyugat gyakorlatilag bebetonozta Putyin hatalmát. Vlagyimir Vlagyimirovicsnak  már nagyon szüksége volt erre.)
2. A jobbágyság eltörlése (1861) nem váltotta be teljesen a hozzáfűzött reményeket. A főúri réteg jelentős jövedelemtől elesik, ezért nem szimpatizál a cári udvar döntésével (és ezért a cári adminisztrációval se). A paraszti rétegek életében nem történik jelentős változás. Az életkörülményeik nem javulnak. Gazdasági megerősödésükhöz anyagi segítség (támogatás, hitel) kellene, de a tőkehiány miatt, erről szó sem lehet. Az életszínvonal stagnálása miatt vidéken is nő az elégedetlenség.
3. Megjelenik az országban a politikai terrorizmus. Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó akció a cár (II.Sándor) meggyilkolása (1881) volt. A társadalom többsége elítélte a politikai erőszakosságot, de azok is szép számmal vannak, akik támogatják. Ez is egy jelentős törésvonal a társadalomban.
4. Az orosz-japán háború (1904-1905) kudarca. Már a háború egyik célja is az volt, hogy a megrendült uralkodó osztály tekintélyét helyreállítsa. Mivel Oroszország elvesztette a küzdelmet, így pont az ellenkező hatást érték el.
5. Az 1905-ös forradalom. Egyszerre ok és okozat. A társadalmi válság egyik nyílt kitörése, amelyet  véresen levernek, ez is erodálja a rendszert. Ezt ellensúlyozandó liberális reformokba kezd a hatalom. Ennek egyik folyamodványaként a New Age-es filozófiák szabadon, korlátozásmentesen terjeszthetők az országban. (Ez egészen a NEP-ig így is marad. 1921)
6. 1911-ben meggyilkolják Sztolipin miniszterelnököt, aki jelentős reformokat kívánt végrehajtani. Újításai kivezethették volna az országot a gazdasági gödörből, és így beindulhatott volna egyfajta társadalmi stabilizáció. (Talán egyszer kitérek majd erre is. Természetesen, film kapcsán.)
7. Az I.Világháború. Az ország nincs felkészülve rá, mégis az uralkodóréteg (hasonló megfontolás miatt, mint a japán-oroszt is) erőlteti a részvételt.
Mindezen okok lassan, de biztosan elvezettek 1917-hez.
Ám, a politikai okokon kívül más is segített szétzilálni az orosz társadalmat.
A politikai elittel szembeni elégedetlenkedés a hagyományos szlávos kultúrától való elfordulás divatját hozza el. Nyugatias módik, a nyugati tanrendszerek (például a spiritizmus, teozófia, antropozófia stb) saját (szláv-orosz) vallási és kulturális tanokkal ötvöződik.
A pravoszláv teológusok a racionalizmusra, mint a latin Nyugat eszméjére tekintettek. (A latin jelző esetükben mindig gyanakvásra okot adó értelemben használatos. Ez a Német Lovagrend öröksége. Ugyanis soha el nem felejthető történelmi tény számukra, hogy a teuton lovagok erőszakkal akarták az ortodox vallású szlávokat katolizálni.) Az 1840-es években az úgynevezett szlavofilek azt állították, hogy a nyugati eszmék és intézmények használhatatlanok Oroszországban. (A dologban egy kicsit paradox, hogy eközben tagadhatatlan, hogy a szlavofilekre hatott a német romantika. Másrészt a szlavofilek ezen állítását napjaikban is szokták citálni, tényként kinyilatkoztatni.) Tehát, az a vélemény, mely szerint van egy sajátos orosz út, amely különbözik az európai megoldásoktól, igen mélyen benne van az orosz társadalmi tudatban.
Miután a szlavofilek az orosz identitás meghatározásán ügyködtek, a népi kultúra (amely része a hiedelemvilág is) felértékelődött a társadalomban. (Például Rilejev Ukrán népballadája így lesz "forradalmi" mű.) Ez azt jelenti, hogy az ősi hiedelmek ismét a közbeszéd, és gondolkodás részévé váltak. E folyamat közrejátszott abban, hogy az ország nyugati peremvidékén a falusi, népi kultúrkörből kiindulva elkezd kialakulni az ukrán nemzettudat.
A keresztény tanításokon alapuló gondolkodás visszább szorult. Kialakul egyfajta kettős hit (dvojeverije), ami a keresztény tanok és a szláv mítoszok keveréke. Ezen hitvilág nem a jó és a rossz ellentétpárjában gondolkodott (mint a kereszténység), hanem a tiszta és tisztátlanéban. (Miközben a keresztény teológia is használja az utóbbi két fogalmat, de a jó és a rossz szinonimáiként. Ugyanakkor a dvojeverijében a tiszta fogalma nem azonosul feltétlenül a jóéval, és a tisztátalan se a rosszal.)
A pravoszláv egyház mint szervezet, maga is válságban van a 19.század végén. Az okok prózaiak. Simonia (egyházi beosztásokkal való üzérkedés), hivatali visszaélések, a hierarchián belüli önkényeskedés, jelentős életszínvonalbeli különbség a vidéki papság és a klérus vezetői között.
A társadalom tagjai mindezt látták, megtapasztalták ezért szellemi útkeresésük során egyre többen kikerülték a (tekintélyét vesztett) politikai hatalommal szövetkezett (megtépázott tekintélyű) egyházi hatalmat. A nyugaton népszerű okkult eszmeiség behatol az országba. 1909 után keleti vallási kultúra (India, Kína, Tibet) is "betör".

A 19. század végi orosz művészeket Goethe és Nietzsche inspirálja. Lermontov Démonja, Puskin okkult jelenségektől sem mentes elbeszélései mind-mind előképei az ezüst korszak (kb.: 1890-1914) művészeinek okkult érdeklődésének.
Azok akik legmesszebbre eljutottak:
Merezskovszkij (Zinaida Gippius férje [lásd a  Borisz Godunov bejegyzést] érdeklődik a teozófia iránt, és élete végére (az emigrációban) eljut a fekete mágiáig. (Hogy mennyire mélyre jutott, azt egyértelműen nem derült ki számomra.) Feleségének is vannak "ördögös" versei, amelyeket sokan csak szimbólumokként értelmeznek. Miközben magánlevelezésében található állításai alapján megkérdőjelezhető, hogy tényleg csak szimbólumként értelmezhetőek ezek az allegóriák.
Valerij Brjuszov (1873-1924) író, és Mihail Vrubel (1856-1910) festőművész, a legjelentősebb, legerőteljesebb szimbolista művészek. Vrubelnek nincs politikai kötödése. Brjuszov szívesen hasonlította magát Mefisztóhoz. Erősen vallásellenes volt, számára fontos volt a politikai kötödés. Rendszeresen tartott spiritiszta szeánszokat. Életvezetése olyan volt mint művészete. Kortársai mágusnak, sátánistának tartották. A házastársi hűséget nem tartotta fontosnak, Nyina Petrov-szkajával hét évig tartó kapcsolata a szellemi leépülés és a morfiumfüggés időszakát hozta el az életében. Rendszeresen foglalkoztatták az öngyilkossági tervek. Petrovszkaja, aki társa a házasságtörésben, öngyilkos is lesz. 1911-ben Brjuszov sugallatára öngyilkosságot követ el a 21 éves Viktor Gofman. 1913-ban Nagyézsda Lvova öli meg magát, indítéka az íróval kapcsolatos szerelmi csalódása.
Ahogy Brjuszovnak nagy kedvence Lermontov Démonja, úgy Vrubelnek is. A képzőművész felfogása szerint a vers az emberi lélek lázadó természetével folytatott harcról szól. A festőművészen a századfordulón elhatalmasodik a szifilisz, az alkohol, és a kábítószer okozta elmebaj.
Mi köze ennek mindenhez? - kérdezheti az olvasó.
Nagyon sok. Brjuszov rengeteg önéletrajzi elemet használ fel regényeiben. Így reklámozza önmagát, világlátását, okkult praktikáit. Mintegy "szaktanáccsal" látja el olvasóit. Mérgezett kúttá vált. Pont olyanná mint angol kortársa Aleister Crowley (1875-1947). De nem csak ebben hasonlít kettejük élete. A végében is.

"A szimbolisták felszabadító, megújulásra késztető hatása nem leplezheti el elölünk érzékenységük eredendő nihilizmusát."  Constantin Ponomareff

A szimbolistákat az eszmék és az érzetek foglalkoztatták. Rámutattak a tömegek szenvedéseire, de ezektől megóvta őket saját polgári és arisztokrata világuk. Ami ellen meg különben lázadtak. (Nem ismerős ez valahonnan?) A köznép közé csak "forrásanyag" beszerzése céljából mentek el. Gyakorlatilag kívülről szemlélték a dolgokat.
Ám, nem (csak) a szimbolisták "uralták" az orosz irodalom terét. Nem felejtkezhetünk el Fjodor Mihájlovics Dosztojevszkijről, akinek a regényeiben letagadhatatlanul ott van az evangéliumi értékrendszer, mint abszolút követendő példa.
A 19.század végi, 20.század eleji orosz intellektuális pezsgésben sok minden a felszínre került. A keresztények által okkultnak nevezett ideológiák, vallások erőteljes halálkultuszt közvetítettek a társadalom felé. A művészetek átitatódtak a pokoli témakörrel. Látszólag csak(?) a fennálló társadalmi rend elleni lázadás egyik megnyilvánulási formája volt, ám következményei sokkal messzebbre mutatnak. A képzőművészeti alkotások mellett az irodalmi kiadványok kedvelt témakörévé vált az alvilági témakör. 1913-ban megjelenik a Szatanyizm gyűjteményes kiadvány, amely a szimbolista sátánizmus utolsó periódusának hírnöke. Benne a kor orosz eszmetársai mellett Baudelaire, Barbey d'Aurevilly, Anatole France műveivel. A kiadvány a 19. század végi népszerű európai sátánizmussal kapcsolatba került európai művészek, és a hatásuk alá került orosz alkotók legjavának válogatott munkáit tartalmazta. Ezen irodalmi antológia hatása túlmutat az egyszerű irodalomtörténeti érdekességen. Hiszen az írói eszmeiségét eljuttatta, még a szellemi útkeresés fázisában lévő, a művészetekre érzékeny, ám filozófiailag védtelen és tapasztalatlan ifjúsághoz is. Megmérgezve lelkük kútját. Egy olyan világ felé irányította érdeklődésüket, amely rossz hatással lehetett világlátásukra, érzéseikre, jövőképükre.
Mintegy igazolásként (arra, hogy a métely eljutott az ifjúsághoz) jöjjön egy rövid idézet A. Rahmanova (vagy ahogy régies átírással írják: Rachmanova, 1898-1991) önéletrajzi ihletésű művéből (Szerelem, Cseka, halál) egy igen rövid részlet:
"1916. DECEMBER 7.
A FAKULTÁSUNKON irodalmi kör alakult, egész sereg referátumot jelentettek be. Akardi témája: "Az öngyilkosság". Valja Rogozsnikováé: "A végső határ", Tonja Voszkreszenkájáé: "A halál", Misa Tugaganové: "A síron túli élet". Én azt választottam: "Az irracionális elem Turgenyev női tipusaiban". Az elnök Akardi, alelnök én vagyok. Amikor a kör vezetőjének, az irodalom tanárának elvittük a témákat, megkérdezte, hogy diákegyesület vagyunk-e, vagy temetkezési intézet."
(Benedek Marcell fordítása.)
Ha túlságosan messzemenő következtetéseket nem is kell levonni eme idézetből, azért annyit láthatunk, néhány évtized alatt megfertőződött az ifjúság (a leendő értelmiség is) a halálvárással, a halálkultusszal, a halálimádattal, a világundorral. Így megszűnhetett az társadalom széles rétegeiben az egészséges ellenállás a pusztítás apostolaival szemben. Az okkult tanok előretörésével látszólag először csak a tradicionális keresztény eszme kerül háttérbe, de valójában az élethez való pozitív gondolkodás is. Majd egyre elfogadottabbá válnak, hogy a politikusuk erőteljes, és durva megfogalmazásai, amik iránya a politikai ellenlábasok, célpontok, bűnbakok fizikai megsemmisítésére irányulnak. (Ezt nem csak oroszországi jelenség volt, hanem például a németeknél is pontosan ilyen folyamatok zajlottak. A '20-as évek Berlinje Európa egyik okkultista központja volt közvetlenül a nácik politikai szerepvállalása előtt. Sőt, a különböző okkultista tanok ismerői, és gyakorlói voltak a náci párt legfelsőbb vezetői is.) A forradalmárok nyíltan hirdették, hogy eszméik megvalósításához tömegméretekben kell kiirtani a régi rend követőit. Ezen kijelentésük mégsem okozott tömegméretű felháborodás, mert a társadalom közélettel foglakozó része átitatódott már az új eszmék által létrejött közömbösséggel. Közömbösek voltak embertársaik iránt, így az Eszme fontosabb volt számukra, mint az Ember. Elidegenedtek az élettől.
Természetesen, nem arra kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni. Egyszerűen hozzászoktak az emberek a másik ember halálának tényéhez. Az elmúlás megszokottá vált, érzelmileg elfásultak. Kiégtek. Vannak olyan foglalkozások, amik ugyanezt előidézik az emberben. A borzalmak, a fájdalom megszokottá válik, és semmilyen reakciót nem hoz ki az emberből. A psziché érzéketlenné válik. Nagyon sokan pótszerekhez nyúlnak ilyen esetekben. De mert a lélek beteg, ezért a tudatmódosítók, a kényszeres cselekedetek nem segítenek. Lelki megújulásra van szüksége az egyénnek. Ha ez a jelenség a közösségben tömegessé válik, akkor vannak igazán nagy bajok. A cári Oroszországban a pravoszláviától eltávolodottak lelkét az újnak tűnő művészeti irányzatok művelői által létrehozott alkotások egy jelentős része sikeresen mérgezte. Az emberek egy része nyitott lett a verbális, vizuális erőszakra. Igazából fel sem fogták, amikor lelkes világmegváltóktól arról hallottak, hogy néhány millió felesleges ember elpusztítása árán szép, új világot lehet felépíteni. A halál igézete úr volt a lelkük felett, így nem háborodtak fel a felforgatásra, pusztításra uszító szavakon... És nem háborodtak fel, amikor elkezdték elvinni a rendszer ellenségeit... és barátait... A kultúra, eredeti funkciójának megfelelően, nemzedékeket kábított el.

A társadalom okkult iránti nyitottsága több okból ered. A racionális okok egy részét már megemlítettem ebben az írásomban. Nézzük most néhány irracionálisat!
Sokak szórakozás, unaloműzés okán kezdtek foglalkozni a hagyományosan nem keresztény eszmeiségen alapuló hiedelemvilággal, praktikákkal. A borzongás keresés, az izgalom, az ismeretlennel való találkozás keresés motiválta őket. (Miért is szoktak horrorfilmeket nézni az emberek? Csak őszintén!) Voltak akkor is (ahogy vannak ma is) olyanok, akik a természettudomány vívmányát látták egyes jelenségekben (pl. parapszichológia).
Az Isten halott ideológia hívei, miután megtapasztalták, hogy Isten nélkül egy űr van az emberben, megpróbálták az új eszmékkel betölteni a hiányt. (Napjaink nyugati társadalmában az emberek ezért menekülnek a hedonizmusba, aberrációkba, az anyagi javak birtoklásába, a különböző hobbikba (geekségekbe), mert megpróbálják kitölteni a lelkükben azt az űrt, ahonnan száműztek Valakit.) Mindez a különböző "új" eszmék társadalmi terjedést elősegítették. Erősen megosztva az orosz társadalmat. A társadalmi kohézió megszűnése pedig elvezetett oda, hogy az országnak olyan vezetői lettek, akik a perifériáról érkeztek a csúcsra, és harcos életük során sokszor ördögi fedőnevekkel illették saját magukat. A progresszívnek tartott gondolatok, eszmék szerzői gyakran a Sötétséggel kacérkodtak.
E korszak jellemzője volt a szexuális szabadosság is. Az avantgárd negyedi dimenziója sokakat inspirált. Többek között Gippiuszt is, aki (férjével közösen) egy új (keresztény kifejezésekkel operáló) teológiát talált(ak) ki, illetve vallási csoportosulást is létrehoztak. Az androgína (kétneműség) nagyban hozzájárult a hagyományos nemi szerepek és a szexualitás újraértékelésében. Érdekes módon (vagy nem is olyan érdekes módon) a promiszkuitás nem csak a bölcsészek között terjedt, hanem a földalatti forradalmi mozgalom tagjai között is. (Ezzel is, mintegy lázadtak a keresztény erkölcs ellen.) Persze ez napjaink közgondolkodásában teljesen mindennapos, ám a 19.század végi, 20. század eleji orosz társadalomban botránynak számított. Generációs ellentét, így egy újabb törést hozott létre a társadalom gránittömbjében. Nem mintha erkölcsösebbek lettek volna azok az emberek (ezt így innen megítélni nagyon nehéz, ám valószínűleg az akkori többség morálja más volt mint napjainkban), ám a közbeszédben, a közgondolkodásban biztos nem számított normalitásnak a hűtlenség, a szexuális partnerek váltogatása. A generációs szokások megváltozása a társadalom változásának egyik jele. Napjainkban valamiért a változás kifejezésnek pozitív töltetű jelentéstartalmat is próbálnak sugallni, ám az egyáltalán nem evidencia. Nem igaz, hogy nincs az a helyzet, ami után csak jobb jöhetne. A 20. század története azt (is) megmutatja nekünk, hogy mindig van lejjebb, és lejjebb...

Miután a 19.század végi orosz kultúra új hullámát áthatja a démoni iránti érdeklődés, talán nem véletlen, hogy a 20. század annyira véres lesz az orosz nép számára. De erről kicsit bővebben, majd valamikor máskor. Talán...

  

Végezetül engedjetek meg néhány gondolatot a filmről.

A címe első olvasatra megtévesztő lehet. Hiszen a Pikk Dáma elsősorban egy Puskin elbeszélés címe. Azt gondolhatná az ember, hogy ennek a novellának valamiféle adaptációjával van dolgunk.
Hát nem. Akkor mire fel ez a címválasztás?
Úgy vélem, található (ha nem is közvetlen, egyből nyilvánvaló) azonosság a két alkotás között, miközben semmi (a címen kívül) utalás, semmi közös nem található a két mű között. Pláne nem a sztorit illetően. De ha valaki elolvassa a puskini művet, és magában levon valami következtetést, akkor a(hogy az ilyen filmeknél szokott lenni) film végkövetkeztetése még sejtelmesebb, még baljósabb.
Puskin ezen írásában nyíltan ott van az okkult vonulat, ezzel mintegy a kora polgári, közhivatali, és főúri környezetének hiedelemvilágába is betekintést enged. Mutatja, hogy milyen érdeklődés jellemezte eszme, és kortársait. A korszak társadalmi berendezkedése miatt írása főként a szalonok főúri, és polgári világához jutott el, és ezeket az embereket ilyen történetek is foglalkoztatták.
Hiába, ekkor már a francia felvilágosodási mozgalom Oroszországban is éreztette hatását. És ehhez a gondolatkörhöz, tetszik-nem tetszik, már hozzátartozott a kereszténység bizonyos értékeinek elutasítása. A spiritualista történetekhez való vonzódás pedig, nem csak a borzongás, a félelem érzés kívánásáról szólt, hanem dacos antitézisről is.
A Trócsányi Zoltán által készített fordítás ezzel az idézettel, mottóval kezdődik:
"A pikk dáma titkos irigységet jelent.
                                           (Százesztendős jövendőmondó)"
Az író születésének 150. évében (1949) készült magyar nyelvű emlékkiadásban a novellához a következő megjegyzést fűzte a kiadó:
Ez a novella nagy feltűnést keltett."Az én Pikkdámám - mondta Puskin - nagyon divatba jött. A játékosok mindig az elbeszélés kártyáit (hármas, hetes, ász) teszik meg."