Rendhagyó bejegyzés - Háború és béke

Nagy feladatra vállalkozom, mikor belekezdek ennek a bejegyzésnek a megírásába. Nagyon sok mindent lehetne közölni Lev Nyikolájevics Tolsztoj eme alkotásával, és az ebből készült feldolgozással, feldolgozásokkal kapcsolatban. Eme óriási fába nem vágnám bele a fejszémet. Kicsi is, életlen is. Ráadásul gyengécske is vagyok hozzá. Ugyanakkor kikívánkozik belőlem néhány dolog. Környezetemben nem sok embernek van ideje (és ambíciója) foglalkozni az ember számára igazán lényeges kérdésekkel. Tudom, nem egyedül vagyok így. Hát, ez van! Korunk nem bővelkedik Pjotr Bezuhovokkal, Andrej Bolkonszkijokkal. Annál több Kuragin, Dolohov mozog közöttünk. Eme írásomat kedvcsinálónak szánom. Egy sok órás utazásra hívom a kedves olvasót. Lev Nyikolájevicsra mindig megéri időt szánni. Még akkor is, ha a korszellem nem ezt diktálja.

Tizenhét évesen olvastam először Tolsztojt. Az Iván Iljics halála elég ambivalens érzésekkel töltött el. A címszereplőt a negyedik oldal környékén baleset éri. És igen, meghal. Több mint negyven oldallal később. Mire átküzdtem magamat a közel ötvenoldalas íráson, nagyon megszenvedtem. Mégis, amikor befejeztem úgy éreztem érdemes volt elolvasni. Nagyszerű írásnak tartottam, de roppant nehéznek. Nem. Nem voltak olvasási, szövegértési problémáim akkoriban. Csak tizenhét voltam. Nem biztos, hogy megfelelő időben olvastam el azt az iskolai kötelező olvasmányt. Talán még harminc se voltam amikor először elolvastam a Háború és békét. Megértettem, értékeltem. Azóta sok víz lefolyt a folyóinkon, és nagyon nagy valószínűséggel életem lemezének már (elég jó ideje) a B oldala recseg. A könyv második elolvasása egész más élmény volt, mint az első. Közben eltelt cirka egy évtized. Változtam. Legalább egy évtizednyit. A könyv világosan rávilágított erre. Hiszen egy új (és részben ismeretlen) világot fedezhettem fel a már olvasott regényben. Az írás nem lett avítt, én öregedtem hozzá.
Lehet-e, szabad-e egy ilyen alkotáshoz hozzányúlni? Érdemes-e ilyen könyveket megfilmesíteni?
A válaszom erre elég egyértelmű. Igen.
Még akkor is igen, ha sokkal jobban szeretem a könyveket, mint a filmeket. Hiába kulisabb egy könyv elolvasása, mint egy film megnézése, akkor is mindig a könyv mellett szavazok. Hiába, no! Egy elavult emberke vagyok.
Mindezek ellenére azt mondom, így elöljáróban, hogy jó, hogy filmes szakemberek hozzányúltak Tolsztoj eme regényéhez. Voltak akiknek sikerült értéket előhozni belőle!

A 2016-os BBC feldolgozás szereplői

 Nyugodtan lélegezzetek fel! Nem áll szándékomban az összes filmes feldolgozás ismertetése. Lev Nyikolájevics Tolsztoj 1869-ben jelentette meg először a alapművet. Az első mozgóképes adaptációt  1915. február 13.-án mutatták be először. Ez egy orosz némafilm.
Vlagyimir Gardin és Jakov Protazanov írták meg a forgatókönyvet, és rendezték ezt a mozgóképet. Úgy érzem, ha bár most erről az alkotásról nem kívánok írni, de érdemes megemlíteni. Megilleti a megemlékezés tisztelete az első próbálkozókat.

Régóta terveztem, hogy megnézem a BBC által készített feldolgozását. Megtettem, és nem bántam meg. Természetesen nem ragaszkodtak minden esetben a regény cselekményéhez szó szerint  az alkotók. Ez bőven belefér a művészi szabadságba. Volt ami tetszett, és volt ami nem az új feldolgozásban. De összességében pozitív a benyomásom a hat részes mini sorozatról. Mi az ami nem tetszett? Például, Pierre Bezuhovról mindig egy kövér Harry Potter jutott az eszembe. Mindez úgy, hogy egy Potter filmet sem láttam, egy róla szóló könyvet sem olvastam. Talán a nagy szemüveg, és az öltözete miatt. De ez csak külsőség. Nem tetszett, hogy igazából az ifjú Bezuhov gróf jellemfejlődéséből, vívódásaiból nem igazán jött át sok minden. Túl korán talál rá a szabadkőművességre, és túl hamar lesz jeles képviselője. Végig az az ember benyomása, hogy ez az az eszmerendszer amiben kiteljesedhet. És ez teljesen ellentétes a regény állításával. Hiszen ezen titkos társasághoz való tartozása ugyanolyan tévútnak bizonyul, Lev Tolsztoj szerint, mint a humanizmusa. Ugyanakkor elismerem, hogy ezek a lelki dolgok azok, amiket egy filmes alkotásban nehéz megjeleníteni. (Ezért soha nem fogja egy film, vagy egy filmsorozat pótolni a Gutenberg galaxis termékeit.) Barátjáról, Bolkonszkij hercegről ugyanaz elmondható. Zárkózott, magának való férjből, néhány év múlva, egy el és magával ragadó jó pasi lesz. Nem feltétlen derül ki annak, aki nem olvasta a regényt, hogy mi történt igazából a herceggel. Akit érzelmi kiteljesedéshez éppen a halál közelisége segíti hozzá. Igen, igaza van az írónak. A halálközeli élmények nagyon meg tudják változtatni az ember értékrendjét, az embertársaihoz való viszonyát.

Jelenet a 2016-os feldolgozásból

Viszont a Natasa Rosztovával kialakuló románca nagyon szépen lett megjelenítve. Kettejük báli jelenete (minden feldolgozás egyik csúcspontja) nagyon szép képi megoldásokkal lett megoldva. Az ember úgy érezheti, hogy ott van, és tényleg hiteles ahogy a fiatalok között elkezd forrni a levegő. (A magam részéről nagyon nem szeretem a működik közöttük a kémia kifejezést.  Olyan földhözragadt, mondhatni közönséges. És ebben a jelenetben inkább az érzelmek szárnyalása kifejezés volt az ami felvetődött bennem. Számomra a szerelem nem egy földközeli dolog. A kémia, az igen. Hiába mondjátok, hogy az a szárnyaló érzés azért van, mert az agyban elkezdenek termelődni a következő vegyi anyagok… Én abban hiszek, hogy az érzelmek miatt termelődnek, és nem miattuk érzem azt, hogy… Higgyétek el, van különbség a két hozzáállás között. Ráadásul tudományosan egyik kizárólagos helyessége se bizonyítható. Olyasmi ez, mint a tyúk és a tojás esete.)

Szóval, a báli jelenet nagyon ott van a szeren. A közeli képek az arcokról, a kezekről, a zene… Szuper!

Jelenet a Bondarcsuk féle feldologozásból

Egész más, mint az 1965-ös Bondarcsuk féle Háború és béke jelenete. Hatalmas bálterem, az egyik végében ott áll Natasa, a másikból elindul határozottan a herceg. Keresztül megy a nagy termen, és megáll a három hölgy előtt. Felkéri táncolni a lányt. Pont úgy, mint a 14+-ban Aljosa. De hát a fiú a diszkóba menet előtt kapott „kiképzést”. Irodalomórán épp a klasszikus Vojna i mirt nézte az osztály. Láthattuk mennyire unták a filmet. És épp ez a jelenet ment videóról. Így hát, mikor eljött az idő Ljosa ugyanolyan határozottan ment keresztül a táncparketten, mint Bolkonszkij herceg. Ugyanolyan magabiztosan, ugyanolyan határozottan. Mondja valaki, hogy a magas kultúra nem az életre nevel!

Felkérés táncra a 14+-ban

Az egész BBC-s alkotásra elmondható, hogy a történetet megpróbálják hűen interpretálni anélkül, hogy a másolás hibájába beleesnének. Az embernek olyan érzése van, mintha Bondarcsuk filmje részletesebb, teljesebb feldolgozás lenne, ám ez csak érzékcsalódás. A narrátor alkalmazása ez irányba hat, ezt az érzést indukálhatja. Hiszen a tolsztoji idézetek elősegítik egyes jelenetek részletgazdagságának kialakítását. Ott van például a tölgyfa és Andrej esete. Egyáltalán nem fontos része a könyvnek, mégis filmbéli szerepeltetése az elmélyült ábrázolás érzését erősíti. Az angol rendező (Tom Harper) és forgatókönyvíró (Andrew  Davis) is alapos munkát végzett. Az eredeti műben Tolsztoj mint pletyka említ meg olyan dolgokat, amely (sejtelmes, de félre nem érthető) képi megjelenítése egyfajta szexuális töltést is ad bizonyos jeleneteknek. Amikor először láttam arra gondoltam: Te jó ég! Jól látok? „Megijedtem”, meglepődtem  egy kicsit, de hamarosan meg is nyugodtam. Hiszen BBC-s a feldolgozás, nem HBO-s!

Na ez például teljesen hiányzik a Vojna i mirből. A ’65-ös feldolgozás prűd a 2016-os képest. Pedig az író a könyvében sejteti a dolgokat. Mégsem hiányzik az 52 évvel ezelőtti alkotásból, és jó (a)hogy benne van a 2016-osban.

Ilja Rosztov gróf (Adrian Edmondson) és Vaszilij Kuragin herceg (Stephan Rea) karakterei fantasztikusan jól kidolgozottak, nagyszerűen eljátszottak az angol verzióban. Persze Anatolij Kuragin (Callum Turner) is nagyon jól van megformálva. A sármos Vjacseszláv Tyihonov (1928-2009) kicsit öregesnek tűnhet mint Andrej  Bolkonszkij herceg. A sminkes nem végzett rossz munkát, de a szeme körül túl sűrűk voltak a ráncok. Pedig csak közel egy évtizeddel volt idősebb, mint a szerepe szerinti karakter. A BBC-s Andrej (James Norton) lelkivilága kicsit egyszerűbben lett ábrázolva (nem a színészen múlott!), így érzelmesebbnek tűnik, mint a Tyihonov féle. De a Tolsztoj által megrajzolt herceg nem a 2016-os Bolkonszkijhez áll közelebb.

A Norton féle sokkal szerethetőbb, a Bondarcsuk filmben szereplő pedig konzekvensebb. A felesége halála után önmagába zárkózó, önmagát élve eltemető herceg életében Natasa a napfényt hozza el. Ám a tinédzserlány, korának és naivitásának megfelelően, könnyen megszédíthető, és ez a hercegből a legrosszabbat, a depresszív oldalát hozza elő. Az orosz filmben. Az angolban annyira azért nem rossz a helyzet. Összességében azt mondhatom, hogy szerintem a két alkotás jól kiegészíti egymást, miközben időről-időre mást és mást mutat be a regény eseményei közül. Mást  tartanak fontosnak az alkotók, máshová teszik a hangsúlyt. Miközben a regény cselekményén igyekeznek csak minimálisan változtatni.

A két Natasa Rosztova

Natasa Rosztova… Az ’65-os feldolgozásban Natasa „öregszik”. Az 1805-ben játszódó jelenetekben egy szertelen kislányt láthatunk. Ide-oda rohangál, tele van energiával. Nyughatatlan, mint egy gyermek. A film előre haladtával láthatjuk, ahogy kezd megkomolyodni, felnőtté válni. Igaz, hogy Ludmilla Szaveljeva (a ’65-ös Natasa Rosztova) négy évvel fiatalabb volt a karakter megformálásakor, mint Lily James. De nem ezen múlott. Ugyanakkor az mégis pozitívum, hogy meg sem próbálta az angol színésznő leutánozni orosz kolléganőjét.

Nem, nem az mondom, hogy a BBC adaptációban nem hiteles Rosztova karaktere. Csak annyit állítok, hogy a Ludmilla Szaveljeva féle Natasáról elhiszem, hogy bakfis. Lily James féle Rosztova meg (legalábbis a kezdetekben) inkább koravénnek tetszik, mint szertelen bakfisnak.

Nagy hiányossága a sorozatnak, hogy egyes  szereplőkön nem látszik az idő múlása. A Háború és béke (az Epilógus nélkül), gondoltad volna, hogy több mint nyolc év történetét dolgozza fel? Natasa csitri, mikor először felbukkan a sztoriban, és a végére már kész hölgy. Ennek képi megjelenítése nem igazán tapasztalható a 2016-os feldolgozásban. Nyikoláj Rosztov, a bátya, esetében igen, hiszen mikor először hazajön a háborúból, akkor már bajszos fiatalember. De a film hölgy szereplőin nem látszik meg a hét év. Ami szerintem nem jó. Hiszen épp Natasa felnőtté válását (is) figyelhetjük, láthatjuk a filmben.

Talán bennem van a hiba, hogy ennyit emlegetem a karakterek életkorát. Van olyan, hogy vagy két évtizeddel fiatalabb karaktert is hitelesen alakít a színész. Mégis úgy gondolom, hogy ebben  az esetben fontos az, hogy  a nézőben tudatosuljon, hogy tizen-huszonéves szereplőkkel van tele a történet. Igazából akkor érthetünk meg sok mindent. Nem a történetből, hanem a mozgatórugókból. A pszichékből. És Tolsztoj ebben nagy. Ennek ábrázolásában.

Egyik megkapósága miatt kedvenc jelenetében  a 2016-os filmnek klavikord kísérete mellett oroszul énekelnek a Rosztov gyerekek. Első pillanatra kicsit furcsa volt az angol akcentusos ének, de mire végére ért az orosz nyelvű dal már bájosnak találtam. Adott egyfajta érdekes hangulatot a kicsit  angolosan hangzó orosz szöveg. Ezt így egyáltalán nem a film negatívumai közé sorolnám. Sőt! Bármennyire furcsának tűnhet ez.

A szabadkőművességből többet ki lehetett volna hozni. Mintha nem akarták volna az alkotók azt az irányt követni, mint amit Lev Tolsztoj kijelölt. Önmagával nincs ebben semmi baj, de akkor meg fölösleges a dolog olyan túlhangsúlyozása, mint Helene (Jelena) Bezuhova nagyméretű maszon jelkép brossa az egyik ruháján. Ugyanakkor Marja Bolkonszkaja vallásossága elnagyolt. A regényben állhatatossága, krisztusi jellemre törekvése révén megnyeri Natasa szimpátiáját. Andrej halála után a fiatal Rosztova kisasszony megérti, elfogadja a hercegnő keresztény hitét.  Maga Tolsztoj legalább annyit, de inkább többet foglalkozik a regényben kereszténységgel, mint a szabadkőművességgel. Sőt, valójában a Pjotr Bezuhov maszonita tanok iránti érdeklődése, mint szellemi zsákutca jelenik meg az 1859-es irodalmi alkotásban.  Pierre történetén keresztül, egy ifjú mágnás boldogságkereséséről (is) szól a mű. A humanizmus, a szabadkőművesség zsákutca az életében. A boldogságot akkor találja meg, mikor ráébred és megtalálja azt az Istent, akinek gondja van a teremtményeinek még a hajszálaira is. Ő az emberi boldogság forrása. E felismerése után találkozik ismét Marjával és Natasával... De erre majd még  a bejegyzés vége felé visszatérek!

Pierre nagyszabású, emberközpontú reformjainak időt szentel a filmsorozat, ám talán időhiány miatt is ezen újítások kudarcos voltára nem. A könyvben világosan megjelenik, hogy Pjotr (Pierre) Bezuhov felülről kívánja átalakítani a gazdálkodási rendszerét. Ám a tiszttartóin megbukik a dolog. Látszat szerint nem, ám jobbágyainak sorsa nem jobbá válik, hanem rosszabbá. Mindez úgy, hogy Pierre nem vesz észre ebből semmit. Ezzel szemben Bolkonszkij  herceg alulról kezdi a reformot a birtokán (pontosabban a hercegi birtok egyik kisebb részén), sokkal messzebb jut mint Bezuhov (még a jobbágyfelszabadításig is, ezzel több mint 50 évvel megelőzi a korát). Tetteivel kivívja az arisztokrácia egy részének ellenszenvét, míg a reformista Szperanszkij (1772-1839), a cár legfőbb tanácsadója és külügyminiszter, mintegy maga mellé veszi segítőnek. Persze ilyen mélységben nehéz lenne megfilmesíteni a regényt, de mindez rámutat arra, hogy az egész mű valahol a 19. század Oroszország útkereséséről, reformjairól is szól. A Romanovok és segítőik legalább 100 éven át próbálkoztak az ország gazdasági, társadalmi szerkezetének megváltoztatásával. Minden ilyen folyamat időigényes, és csak egyes magyar politikusok képzelik azt, hogy egy-két év alatt befejezhető egy ilyen társadalmi rendszer átalakítás.  Inkább azt kell látnunk, hogy nehezen beindítható (már ha tartós változást akar elérni), és nem tudni hogy fog végződni. Az orosz történelem egyik tanúsága, hogy a nyögve-nyelős reformok nem gazdasági fellendülésbe, hanem vérengzésbe torkoltak. Olyan eseménysor indult be, ami elsodorta az ország irányítóit, urait.  De nem csak elsodorta, hanem ki is irtotta.

Jelenet a BBC-s feldolgozásból

A történet folyamán hol békés időszakban él Oroszország, hol éppen az aktuális európai háborúban vesz részt. Ez természetesen befolyásolja lakói (így a történet szereplőinek) életét. Az irodalmi alkotásban viszonylag részletesen le vannak írva a hadjáratok eseményei. Tolsztoj elmagyarázza azt a történelmi-politikai helyzetet, amelyben hőseinek helyt kell állniuk. De nem csak a háború menetét írja le, hanem két jelentős csata (Austerlitz, Borogyino) pontos leírása is megtalálható a könyvben.
Így hát a BBC-s alkotók sem kerülhették meg a harci cselekmények bemutatását. Valószínűleg nem akarták elnyújtani a sorozatot, így a hadjáratokról elég kevés jelenik meg művükben. Ez igaz a nagy csatákra is. Ez nem feltétlen hátránya a sorozatnak. Épp elég amit kapunk. A megvalósítása a küzdelmek bemutatásának korszerű. Ez alatt azt értem, hogy igyekeztek realisztikusak lenne, kerülni a dagályos közhelyek megjelenítését. Az 1965-1967 között készült verzióban mind a hadjáratok, mind a csaták részletesebben kidolgozottak. Nagy monumentális, látványos jelenetekben bővelkedik. Ezzel is fokozva azt az érzetet, hogy szinte teljesen feldolgozták az eredeti regényt. Pedig dehogy! Például a Rosztov család anyagi csődjét meg sem említik. A 2016-os verzióban ez, az egyébként fontos, momentum szerepel, de csak egyoldalúan van bemutatva. Mintha csak Nyikoláj kártyaadóssága juttatta volna őket ebbe a helyzetben. Valójában eldzsentrisedtek. A szó mikszáthi értelmében. A Bondarcsuk által rendezett filmeposzban viszont megtalálható a farkasvadászos jelenet. Ha a kártyaadósság és a vadászat együtt beindíthat a nézőben olyan gondolatsort, amely végén kialakulhat Rosztovék anyagi helyzetéről egy ahhoz hasonló kép, mint amit a regény egyértelműen hangsúlyoz. (Ami viszont épp  a családtagok jellemének megítélésében segíthet. Viszont akkor Nyikoláj 1813-as gazdasági "szerepvállalását" is illet volna ábrázolni.) A két alkotás így (is) kiegészíti egymást. 

Szóval, Bezuhov miután megtalálja lelki békéjét, találkozik Marjával, és Natasával… És az immár közös értékrend (a kereszténység elfogadása) az ami a köztük lévő kapcsolat elmélyülését  előmozdítja. Pierre-ről Tolsztoj művéből megtudhatjuk, hogy a Biblia Istene mélyreható változást idézet elő a gondolkodásában. Határozottabb lett, pénzügyeit immár önmaga intézi. Felelősségteljesen. A számadóknak a körmére nézz, és költekezésit célirányosabban a köz javára (is) kamatoztatja. Na, mindez kimaradt mind a kettő feldolgozásból. Ideológiai okból. Az első esetben gondolom nem kell külön megmagyaráznom, hogy miért. A BBC-s feldolgozásból talán azért maradt ki, mert a nyugati korszellem zászlóvivő ideológiája nem tűri a kereszténységgel kapcsolatos pozitív megjelenítést. Toleránsak vagyunk bármely vallással, kivéve a kereszténységgel szemben. Mindenki vallási érzékenysége nagyon fontos, kivéve a keresztényeké. Pedig az európai kultúra egyik forrásáról van szó. A judeo-keresztény kinyilatkoztatás a hellén-római kultúrával karöltve képezi az európai kultúrák alapját. A '65-67 között készült feldolgozásnál száműzve van minden spirituális utalás, ami a főhősöket érinti. Pierre lelki boldogságának megtalálása Moszkva újjáépítésével van összekapcsolva. A narrátor révén megtudjuk, hogy a gróf megtalálta lelki békéjét, közben láthatjuk, ahogy végig kocsikázik az újjáépülő városon. A probléma sikeresen abszolválva. 

A BBC-s sorozat is ugyanott fejezi be a sztorit, mint Bondarcsukék. Ám az nekem kicsit hollywoodosnak tűnik. Egy kicsit olyan idealisztikusan hippisnek. (Nem. Nincsenek virágos ruhák, se kábítószerek. Nem erre gondolok!) Mindenki együtt (már aki túlélte a közel nyolc évet), egy asztalnál… Sőt! Együtt, egy helyen élve. A záró képsorokat nézve nekem a kommuna szó is beugrott...
Peace and love!
                          ...miközben a regény ennél jóval árnyaltabb képet közvetik az olvasó felé.

Összességében azt mondhatom, hogy érdemes megnézni mind a két alkotást. Mind a 2016-ost, mind a Bondarcsuk által rendezettet. Bevallom, miután megnéztem a BBC-st, előkerestem az orosz sorozatot is, és megnéztem. A kettő egymás után nagyon inspiratív is volt. Teljesebb (de közel sem teljes) képet adott Lev Nyikolájevics híres regényéről.

2007 őszén bemutattak egy 26 millió euróból készített olasz-francia-német-orosz-lengyel koprodukcióban készült nyolc részes minisorozatot, amely még az 1965-1966-ban készültnél is hosszabb mintegy 25 perccel. Időhiány miatt egyenlőre nem mélyedtem el ebben az alkotásban, de nem kizárt, hogy ami késik, nem múlik... Erről a munkáról ezért semmit nem mondanék most. Talán majd egyszer.

Javaslom, aki még nem látta, tekintse meg a 2016-ban készült Háború és békét. Hogy az idő próbáját ki fogja-e állni, azt nem tudom biztosan (szerintem igen). Viszont a Szergej Bondarcsuk által rendezett biztos, hogy kiállta, kiállja. Bátran nézzétek meg azt is, nem fogtok unatkozni. Ugyanúgy le tudja kötni az embert mint ahogy több mint félévszázada lekötötte. Ma sincsen benne üresjárat. Bár nincs benne CGI, de korszerű alkotás maradt! Még akkor is, ha egyfajta pátosz is sugárzik az előző generációknak készült filmből. (Vagy mini sorozatnak kellene azt is hívnom?)
Megéri rájuk szánni az időt.