Az égbolt

 

Az égbolt egy 2021-ben készült orosz film. Volt egy kis fejvakarásom miközben kiválasztottam a hastag-eket. (Persze bővíthetném a "kínálatot" és akkor egyszerűbb lenne a dolgom. De a cél ezzel a lehetőséggel csak annyi, hogy ha valaki ráakarna keresni filmekre, könnyebb dolga legyen. Illetve, biztos találjon másik bejegyzést, ami kapcsolódhat az egyikhez. Mondjuk az is lehet, hogy senki nem is használja ezeket.) Szóval, Az égbolt egy '21-ben készült film. A cselekménye megtörtént esetet dolgoz fel. Egy 2015-ös eseményt.

Ekkoriban már - tudom emlékszik erre mindenki - igen feszült volt a viszony Oroszország és az USA között. A konfliktus robbanásveszélyes szintet ért el. A várható epicentrum: Ukrajna. Washington folyamatosan alázza Moszkvát, de ekkor még az orosz vezetés nem vállalja fel a nyílt konfliktust. Mellékhadszintereken próbál a putyini vezetés revansot venni a közel-külföldi kudarcok miatt. Az egyik ilyen színtér Szíria. Az a folyamat, amit a nyugati média Arab Tavasznak nevez, épp itt, Szíriában torpan meg. Az orosz légierő és az akkoriban annyira még nem világhírű Wagner CSK sikeresen meghiúsítja a szíriai színes forradalmat. (Ez a semlegesnek tűnő mondat rengeteg halottat és kimondhatatlan szenvedést takar el. Gondoljunk csak bele!) Ezzel párhuzamosan, észak-keleti szomszédunknál, olyan eseménysor veszi kezdetét, amit az orosz propaganda Orosz Tavasznak nevez el. Eleinte Közép- Dél- és Kelet-Ukrajna nagyobb városaiban tűntetnek (és foglalnak el városházákat) az emberek. Az újdonsült kijevi puccsisták alól elkezd kimenni az ország. Ezt megakadályozandó hadművelet indul a szeparatisták ellen. Szemérmesen ATO-nak nevezik el. (Anti-Terrorista Művelet). Amire majd 2022 februárjában Moszkva a Különleges Katonai Művelettel fog válaszolni. Ám, ez a film nem erről az összecsapásról szól. Hanem a konfliktus egyik leágazásáról, ami Szíriában zajlik. Hogy ne legyen annyira egyszerű a helyzet itt, a Közel-Keleten, nem csak két vagy három erőcsoport emberkedik. Adva van a hivatalos szír hatalom - a mára már megbukott Aszad-rezsim, az ISIS, az Al-Kaida, a Wagner, az amerikai érdekeket képviselő szervezet(ek), a kurd szeparatisták és Erdogan Törökországa. Emlékszem, tíz éve, amikor az eredeti eset történt, a török hivatalos álláspont olyan gyorsan változott a ki a barát, és ki az ellenség kérdésében... Szerintem, épp ezek az események egyik gyümölcse az, hogy az orosz-ukrán konfliktusban Ankara igyekezett/igyekszik semleges hatalomnak feltűnni. (Biztos emlékeztek, hogy az első tűzszüneti tárgyalások - amelyek előtt az orosz hadsereg elvonult Kijev alól - épp ebben az országban voltak. A felek már majdnem megegyeztek, amikor... De ez egy másik történet.)

Emlékszem, amikor először láttam ezt a filmet, nagyon érdekelt, hogy az események aktuális orosz értelmezése mennyit változott tíz év alatt. (Abban az időszakban sokat olvastam oroszul híreket. Érdekes időszak volt, na!)

Az égbolt című filmet hívhatnám az orosz Top Gun-nak, hiszen az amerikai filmhez hasonlóan a légierőt reklámozza. Azzal a különbséggel, hogy az orosz alkotás alapja megtörtént eset. Jó, az amerikaié is, hiszen az USÁ-ban képeznek ki pilótákat, akik időnként romantikus kapcsolatba is bonyolódnak. Az orosz film két szálon fut. A magánéleti fiktív, a katonás nem annyira. A magánéleti vonal bemutatja, hogy egy ifjú ember életét, aki a pénz helyett a haza szolgálatát választja. Annak minden nehézségével és szépségével. Igen, mondhatjuk: bizonyos szempontból romantikus alkotással van dolgunk. Na nem feltétlen úgy, ahogy a pavlovi reflex alapján gondolnánk. De a hazaszeretet az egy romantikus érzelem. Már ha tiszta.

Ebben az orosz filmben is láthatunk közeli képeket amelyek fent a magasban készültek. Mondjuk azt, hogy a Szuhojokat működés közben.

Tavaly márciusban a Kurszki Régióban a használaton kívüli gázvezetékben az orosz szpecnyaz egységek napokon át mászva, felfegyverezve12 km-t tettek meg, és az ukrán erők hátába kerültek. Ez az akció jelentősen hozzájárult, hogy az ukrán hadsereg ebben a régióban katasztrófális helyzetbe kerültek. Néhányan lelkendeztek a magyarországi megmondóemberek közül, hogy ebből az akcióból majd milyen jó kis filmet fognak csinálni az oroszok. A véleményem szerint, bár ez az akció tényleg bravúros volt, de nem tartom valószínűnek, hogy valami látványos akciófilm része lesz ennek az esetnek a feldolgozása. Miért gondolom ezt? Ahogy eddig az orosz központi propaganda viszonyult a háborúhoz, abból egyáltalán nem ez következik. A Kreml mondanivalója eddig is jövőbe tekintő volt. Ismerve a Határvidék történelmét, ez egyáltalán nem meglepő. Igazi kompország az a vidék. Mindent megtesz, hogy elszakadjon Moszkvától, majd mikor csalódik Európában, utána mindent megtesznek, hogy közeledjenek Moszkvához. A gyűlöletpropaganda ezért lenne kontraproduktív.

Ha a jelenlegi orosz-ukrán filmes feldolgozásait nézzük, azt láthatjuk, hogy az orosz alkotók kesztyűs kézzel nyúlnak a témához. Nem úgy, mint ahogy az ukránok teszik. A kijevi alkotók úgy tesznek, mintha nem lenne holnap. Próbálnak mindent elvágni, ami a szomszédjukhoz köti. (A bumeráng-hatásról nyilván nem hallottak.) Ezáltal az általuk készített háborús filmek gyakorlatilag nézhetetlenek. (Jó, akit csak a lövöldözés meg a robbanások érdeklik, azoknak élvezhető.) Szájbarágósak és hamisak. Az ideális jó küzd a sátáni gonosszal. Óvoda. A jó propaganda nem a valóság teljes meghajlításártól szól. Mert az nem csak nem működik, hanem kontraproduktív. A ráolvasásos propaganda nem más, mint szómágia. Pszichés befolyásolási kísérlet, amely nem tiszteli az egyén szabad választását. Érzelmi alapon helyez nyomást a társadalomra. Működhet a szómágia, de óhatatlanul kiábrándulás és düh a vége.

A működésképes propaganda a valósággal dolgozik. Elmondja, hogy szeretné láttatni a világot, de nem idealizálja az álláspontját. Itt van például ez a film! Megtörtént eseményt dolgoz fel, megmutatja, hogy a Kremlből, hogy látják az eseményeket. Ugyanakkor láthatjuk, hogy ott sem fenékig tejfel az élet. Mire gondolok konkrétan? Mondjuk a korrupcióra. Napjainkban létező korrupcióra. Megjelenik ez a filmben? Igen. Ideálisak a moszkvai viszonyok? Bár a főszereplő és családja jó anyagi körülmények között él, messze nem egy kritika nélküli dicshimnusz a film. És ettől élvezhető. Ez hitelesíti a mondanivalót.

Van propaganda a filmben? Igen. Ott van például, a kilencvenes évek elejét bemutató jelenetek. Hazugak ezek a részek? Nem igazán, nem teljesen. Csak a putyini propaganda egyik alaptételét sugallják: Volt itt már igyekezés a polgári demokratikus berendezkedésre, de ez csak nyomort és kiábrándultságot hozott az orosz népnek. Hamis ez a kép? Nem. Akkor miért propaganda? Mert a putyini rendszer alaptézise az, hogy bár az ország messze nem a létező világ legjobbika, de cserében van viszonylagos jólét és büszkeség. Büszkeség arra, hogy orosz állampolgár vagy. Van miért büszkének lenni erre. Ez a tézis kiolvasható a filmből? Igen.

Mindez szájbarágósan van prezentálva? Nem.

A NER sok mindent (és most nem politikai dolgoka gondolok, hanem közigazgatásira) lemásolt és átvett az Orosz Föderációból - nem mellesleg bénán, esztelenül -, de a lényeget nem értette meg. Talán mert az agytröszt empátiára képtelen. Így a putyinizmus egyik lényegi része maradt ki, és ezért élhetetlenné tették az országot. (Mondd, hogy tévedek! De akkor miért emigrált ki az országból több százezer ember - mint a 20. század elején -, és miért csökken radikálisan a születések száma az országban? Az elmúlt években miért gyorsult be ez a két folyamat? Biztos úgy gondolta a többség, hogy jó volt itt élni? És tényleg annyira anyagiasak, hogy csalfa adómentesség ígéretére megváltozik az életérzésük?) Napjaink Oroszországában nem feltétlen könnyű az élet, de nem feltétlen reménytelen.

A filmben láthatjuk, ahogy az állam megpróbál gondoskodni azokról (és hozzátartozóikról), akik az életüket tették fel arra, hogy az államért éljenek, haljanak. Szó szerint. Tényleg így van ez? Az ukrajnai konfliktus lehetőséget ad arra (az orosz társadalomnak is), hogy szembenézzünk ezzel. És ha nem lenne így, akkor szépségtapasz lehetne a valóságon egy ilyen film? Nem. Hanem leleplezné azt. Veszélyes üzem a propaganda.

Na akkor! Őszinte és egyenes leszek. Lesz ami lesz! Nem jó kifejezés erre a filmre, hogy propagandafilm. Mert nem feltétlen úgy az, ahogy azt nálunk értik. Hazafias, de nem az a szentimentalista fajta, amit nézni is kínos. Hanem romantikus. És most ne a férfiú-nő viszonyra gondoljatok. Hanem a kifejezés eredeti jelentésére gondoljatok: idealista ábrázolása a világnak. Igen, ez egy ilyen film. Nemcsak nézhető, hanem kimondottan élvezhető, még akkor is, ha idealizálja a Haza védőit. Van jópár ilyen orosz (és szovjet) film, de amerikai is számtalan. (De ilyen magyar alkotásról nem tudok. Próbálkozásról, igen.)

(A New York Times tavaly április elején az elő olyan cikket jelentetette meg, amely állításait néhány évvel ezelőtt nettó orosz propagandának nevezett volna az euroatlanti média. Ideje elgondolkodni azon, nem-e félre volt/van vezetve a Nyugati közvélemény egy ici-picit. Ami, mondjuk, háború idején nem meglepő, sőt elfogadott. Ahogy a háborús uszítás is. Ez nem azt jelenti, hogy ezek jó dolgok, hanem azt, hogy nincs független újságírás. Sajnos.)

Régen leszoktam arról, hogy magyarázó jegyzeteket írjak a bejegyzéseimhez. Fogalmam sincs, hogy segített-e valakinek valamit egyáltalán. Most azért visszatérnék eme régi szokásomhoz. A Megkísértés jelenethez, azt gondolom nem lesz ártalmas egy kis háttérinformáció.

Megkísértés... Hát persze, hogy a pénzről lesz most szó!

A film 1993-ban és 2015-ben játszódik. Most az utóbbi időszakról fogok beszélni.

Úgy látjuk, hogy az Igor Petrenko által alakított főhős meglehetősen jó anyagi körülmények között él a családjával. Még akkor is, ha épp egy (panel)lakásban él.

2019-es béreket mondok nektek. Egy egyetemi oktató fizetése 60 ezer; egy mezei ezredesnek a hadseregben 100 ezer; egy boltos lány, aki kasszás is 23-28 ezer; egy takarítónő 20 ezer; egy autószerelő 35-70 ezer; egy metrószerelvény masinisztája 100 ezer-től; egy átlagos könyvelő  a GAZPROM-nál 40 ezer; egy moszkvai városi alkalmazott buszsofőr 78-85 ezer rubeles fizetéssel számolhat. Ezek moszkvai bérek. Persze, a számokat árnyalja a munkaórák száma. Ja, meg a műszakok száma. Ebből lejönnek a levonások, ami 16%. Ebben minden benne van (TB, nyugdíj járulék, adó). És nincs benne a szocpaket. Már ha van. Ami munkahelyenként változó. Lehet benne közlekedési hozzájárulás (általában 100%-os), üdülési lehetőség, plusz orvosi ellátás, táboroztatás a gyerek(ek)nek meg ilynek... De ismétlem: nem minden helyen van szocpaket. Az évi infláció 5-8%. Sok-sok éve.

A bolti árak? Van ami olcsóbb, van ami nem. A hús és húskészítmények nem igazán voltak olcsóbbak akkoriban. És most? Nem tudom. A háború megakadályoz abban, hogy aktuális személyes megtapasztalásom legyen.

A lakhatás? Drága. Mint itthon. '19-ben a Pionyerszkaja utcában mutattak nekem egy téglaházat. Nem volt kívűlről bevakolva, alapterülete talán volt akkora, mint egy Kádár-kocka. És az ára? 100 millió rubel. Egy újépítési garzon panellakás 5 milliónál indult. Egy lakás bérlése 30-40 000 rubel, egy szobáé 15 000. Havonta. Ezekben az összegekben benne van már a rezsi is. 

Na most, gondoljatok bele, hogy a Kísértő előszőr 400 majd 500 ezres fizetést ajánl fel a főhősnek. Azért, hogy hagyja ott a sereget és dolgozzon egy polgári repülőtársaságnál, mint pilóta. Mi ez, ha nem egy visszautasíthatatlan ajánlat? (2019-ben a 100 ezres fizetés még álomfizetésnek számított; igaz, már megjelent akkoriban a 150 ezres mézesmadzag is.)

Figyelem! Megismétlem: Ezek a pénzügyi adatok Moszkva városára vonatkoznak!

Mert ahogy egy helyi mondásból is tudhatjuk: Két Oroszország van: Moszkva és a Vidék.

A film rendezője Igor Kopilov, akinek a nevéhez fűzödik a Rzsev cím alkotás is. És ugyanaz a hozzáállása a témához, így ugyanazt lehet mindkét filmben kritizálni. A hadsereget támogató propaganda csodálatos vizuális látványba csomagolva. És nem túlzás az első megállapítás egyáltalán nem túlzás: az orosz fegyveres erők kötelező film megtekintési listájára feltették ezt a filmet (is). Nem feltétlen volt ez szükséges, szerintem, hiszen a film eladja magát. A látványvilága hitelesnek tűnik - nem véletlen, hiszen autentikus helyszíneken vették fel a jeleneteket -, a harci jelenetek is életszerűek. A háborús filmek kedvelőinek nem okoz csalódást. A filmet áthatja a jellegzetes orosz patriótizmus pátosza. És ez annyira jellegzetes, hogy semmivel össze nem téveszthető. Benne van a szláv lélek, a szlávos gondolkodásmód. (Pont ugyanez és nagyjából ugyanúgy ez a szemlélet hatja át az ukrán nacionalizmust is. Mondjuk, ez nem csoda.)

Maga az film alapját képező megtörtént esemény felháboródást keltett az orosz társadalomban és médiában. Talán ezért változtatták meg a történelmi szereplők neveit a film készítői. Ez egyfajta elhatárolódás. A valódi eseményektől. Is. Tarthattak egy botrány kirobbanásától. Így a fikciós elképzeléseikre nem merték felhasználni a pilóták valódi nevét, nem merték a valódi neveket hitelességi pecsétként használni. 

A film karakterei ritkán emberiek. Petrenko ki tudja hanyadjára hozza ugyanazt a hős katona karaktert. Hallhatjuk tőle a megszokott hazafias szólamokat... Ő nem Oroszországban dolgozik, hanem Oroszországban szolgál. Ha ránézzük, akkor mindig. Hiszen egyenruhájától soha nem válik meg. ha otthon van akkor is, ha szupermarketben vásárol a feleségével akkor is az van rajta. Soha nem láthatjuk civil ruhában. Ő örökké szolgálja a hazáját. A feleségét alakító Marija Mironova játékáról sem lehet sok mindent elmondani. A katonafeleség inkább beletőrödött, mint boldog családanya benyomását kelti.

Mindezek ellenére nem állítom azt, hogy ez egy rossz film. Inkább érdekes. Akaratlanul is elárul sok mindent... napjaink Orosz Föderációjáról. Nem feltétlen azt, amit a Fegyveres Erők vagy az állam vezetői szeretnének. Ennek ellenére van benne valami...

A rendező-forgatókönyvíró-producer jól teljesítette a kormányzati megrendelő elvárásait. Nézhető - és a műfaj kedvelői által - kedvelhető mozit csinált. De drámaiságot, a karakterek emberi oldalának mély bemutatását ne várjuk az alkotástól.

És ha már Peskov, akkor jöjjön egy Gorkij idézet:

"Mászásra született, nem repülhet." (Ó! De áthallásos ez most itt! Miért ugrik be egyből a Hitler kaput! narrátorának mondata? 😅"Nem szépnek született, hanem hasznos személyi iratokkal.") De ezt az idézetet az orosz hadvezetésnek kell címeznünk és nem Oleg Peskov alezredesnek, aki 1760 órát repült harci repülőgéppel.

És vannak a filmenk erényei? Azt gondolom, vannak. A forgatókönyv alapját szolgáltató történet eléggé összetett és érdemes megismerkedni a részletekkel. A Szuhoj valóban átlépte a határt néhány másodpercre, a török F-16-os nagy valószínűséggel valóban lesben állt, és a titkosszolgálati kavarásokat sem lehet kizárni. Minden együtt van arra, hogy egy nagyon erős és már-már dokumentalitsa alkotás születhessen, ami még politikailag is tudna ütni. Csak hát a megrendelő - az orosz védelmi erők vzetősége - fején vaj volt, és mintha fontosabb lett volna ennek elleplkezése, mint a valóság bemutatása. Ami, persze, nem feltétlen lett volna az orosz külpolitika érdeke. Annyira képlékeny volt a diplomáciai helyzet ott és akkor. Az incidens előtt volt egyfajta közeledés Moszkva és Ankara között, amit egy AIM-9-es rakéta megfagyasztott. Viszont, az enyhülés is olyan gyorsan megtörtént. Hm... Volna egy kérdésem. Az SZ-300 és SZ-400-as rendszerek ár-érték aránya nagyon kedvező?

Annál is inkább érdekes ez politikai szituáció, hiszen Törökország évtizedes célja Közép-Ázsia felett átvenni a domináns nagyhatalom szerepkörét. Ha erre is odafigyelünk, akkor azt kell mondanunk, hogy az egyik legőszintébb pillanata a történetnek az volt, amikor az F16-os pilótája becélozta a Szuhojt és elindította a rakétát. (És éppen emiatt az összetett politikai helyzet miatt az előző magyar kormány úgynevezett keleti nyitás programja egy eleve semmilyen eredménnyel sem kecsegtető blöff volt csupán. És ez nem utólagos okoskodás a részemről, mert ezt sok-sok évvel ezelőtt megemlítettem az egyik kedves olvasóm hozzászólására reagálva. Haj, azok a szép idők! 😅)

A film megtekinthető itt.

Mi történt valójában?

Úgy vélem, fontos dolog ezt tisztátni, hogy a helyén lehessen kezelni ezt a filmet. Hogy el tudjuk helyezni a képzeletbeli filmespolcunkon. Valahol a Rambo 2 mellé kell tenni, vagy az Apokalipszis, most közelébe, vagy esetleg a Top Gun kategóriája?  A Szakaszról vagy a Szarvasvadászról ne is beszéljünk. Vagy esetleg olyan tisztelgés ez, mint a Katonák voltunk és a Sólyom végveszélyben...

2015. november 24.-én egy török F-16-os egy Szuhoj-24M mögé került. Alulról repült a orosz gép farkába és mindenféle hókuszpókusz nélkül kilőtt egy AIM-9-es rakétát. Bele a SZU utánégetőjébe. Az orosz gépnek - technikai elavultsága miatt is - semmi esélye nem volt. Nem észlelte a rakétát, így kisérletet sem tudott tenni a tragédia elkerülésére.

Oleg Anatoljevics Peskov alezredes családjával

A pilóták sikeresen katapultáltak. Oleg Peskov alezredest még a levegőben lelőtték a török Szürke Farkasok egyik egységének tagjai. A vadászrepülő navigátorát, Konsztantyin Murahtyint a szír különleges erők és a Hezbollah erői keresték, miután az orosz tiszt sikeresen földre ért. A kutatást Kászim Szulejmáni vezette. Az orosz különleges erők 4,5 km-er mélyen hatolt be a frontvonal mögé. A mentési múvelet 12 órán át tartott. Végül megtalálták az orosz tisztet és élve kimenekítették a háborús övezetből.

Az orosz Védelmi Minisztérium Peskov halála után jelentete be, hogy megsemmísit minden az orosz repülőkre potenciálisan veszélyt jelentő célpontot. Ez főként a Moszkva cirkáló rakétáival hajtatták végre. Elrendelték, hogy a légi járőrözés során legyenek kisérő vadászgépek. November 26.-án egy SZ-400-as légvédelmi rendszert telepítettek  a latakiai Khmeimim légibázisra. És amiért Oroszországban kitört a botrány: mindez Peskov halála UTÁN történt. Mire utal ez az eset? Hogy igazából egy jó ideig az orosz hadvezetés nem vette igazán komolyan a konfliktust. A Wagner zsoldosainak visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy a szír hadsereg morálja nem volt topon, hagyományosan - arab hadseregekhez hasonlóan - alacsony harcértékkel rendelkezett. A wagnerosok gyakorlatilag sokszoraz orosz légierőre támaszkodhattak csak. Amely légierő 2015. november 24.-éig nem kezelte a helyzetet a helyiértékén. Így Peskov posztumusz Oroszország Hőse kitüntetése egyfajta szépségtapasz is, amely a hadvezetés felelősségének elpalástolását is szolgálta. (Az nem minden országban elfogadott, hogy az adott országa Hőse kitüntetését megkapják a harci övetezben közlekedési balesetben meghunyt katonák. Mint pl az egyik iraki magyar kontingens tagjai.) Peskov halála az orosz katonai vezetők hanyagsága miatt történhetett meg, és ezért - szerintem - minimális elvárás, hogy a családjáról az ország gondoskodjon. A posztumusz kitüntetés ezt a célt is szolgálhatta. Ami respektálható.

Idegen szavak és kifejezések a feliratban:

Kimba: Az orosz katonák Szíriában úgynevezett kimbákban laktak. Ez egy konténer modul amit felszereltek légkondiciónálóval és ágyakkal. A Magyar Honvédség is (és sok más hadsereg is) használ ilyeneket. Magyaruk egyszerűen konténernek hívják az ilyen modulokat.

Muhabarat:  جهاز المخابرات العامة‎,  A Dzsihaz al-Mukhabarat al-Ammah; amit gyakran egyszerűen Mukhabaratként, Hírszerzési Főigazgatóságként vagy Párthírszerzésként emlegetnek, Szaddám Huszein uralma alatt Irak fő állami hírszerző szervezete volt.

Összegzés:

A filmre - és az egész Közép-Ázsiai helyzetre - találó az ebben a bejegyzésben általam már idézett Makszim Gorkij által írt versrészlet.

"Рождённый ползать, летать не может"

Sakál - A Cserkaszov-saga negyedik sorozata

 

Rengeteg ügyes-bajos dolgom van már hónapok óta - de nincs ezzel semmi baj -, így sokszor jó időbe telik míg válaszolok például személyes üzenetekre is. Az offline világban sokkal aktívabb vagyok, de igyekszem, hogy ez az online-ban ne legyen (nagyon) feltűnő a kevesebb szabadidőm. (Nem olyan nehéz ez, hiszen van jó pár publikálatlan fordítás a számítógépemen.) Most jelenleg úgy áll a dolog, hogy viszonylag rövidebb bejegyzés következik. Nem a téma miatt, hanem a szabadidőm rövidsége az oka mindennek. (És ez így is fog maradni előreláthatólag még egy jó ideig.)

A Cserkaszov-saga negyedik etapjáról írtam már, amit elovashattok itt. Kérlek, tegyétek meg!

Ha megtettétek - vagy meg fogjátok tenni -, azt megköszönöm neketek!  De azért idéznék abból az írásból egy kicsit. Már csak a hangulata miatt is: "Miután sikeresen túltettem magam mindezen, valahogy belekezdtem a Sakál című sorozatba. És egyből beleszerettem. A sorozat nyelvezete csodálatos. Nagyon szépen, ízesen szólalnak meg egyes szereplők, és nagy élvezet megpróbálni mindezt magyarra átültetni. Persze, nyolc rész az elég nagy meló. Fárasztó tud lenni. Ott van mindjárt, például a 6. részben, amikor a Jekatyerina Klimova által megszemélyesített karakter szó szerint azt mondja, hogy: A kígyó idegen tűznél melegedett fel. Ez a szólás pontosan azt jelenti, mint a magyar: kígyót melengetett a keblén. (Mellesleg, ez a szólást szó szerint is használják az oroszok: Пригреть змею на груди.) Igen ám, de Cserkaszov szószerinti válasza úgy hangzik, hogy: És a te családi tüzednél mi a helyzet? Azaz: mi van veletek? Most ha a magyar szólást használom, akkor mi lesz a volt férj kérdésével? A családi kebleddel, mi van? Ugyan már! Ez így értelmetlen. Hagyjam el a jelzőt? Akkor meg rámenős szexuális töltést kap az ártatlan érdeklődés. Ráadásul, még el is térek a dialógustól. Ilyenkor nincs más, vállalnom kell, hogy vagy átköltöm az egészet, vagy megpróbálom visszaadni valahogy az egész dialógus hangulatát."

Ennyit kedvcsinálónak, és most következzék a mea culpa! Az én mea culpám:

"Itt van ez a sorozat, amely, mint már említettem, nem egy valódi történet, egy megtörtént eset inspirált. Szóval, különbözik az előzménysorozatoktól." Nos. Mai ismereteim szerint ez a két mondat nem tartalmaz való igazságot. Akkor úgy tudtam, most már tudom, hogy a Sakál sorozatot is a valóság inspirálta. Nem úgy, nem annyira mint a MoszGazt, a Hóhért vagy a Pókot, de inspirálta.

Persze - ha jól emlékszem - írtam már az első három évad valóságalapjáról, de úgy gondolom, vegyük újra át a való történetet. (Ezzel is igyekszem egy kicsit ellensúlyozni a szenzáció hajhász médiatartalmakat. Herótom van az eltitkolt - esetleg  betiltott - szovjet bűnügyek "leleplezéséből". Nincsenek elhallgatott, eltitkolt vagy betiltott szovjet bűnesetek. A Szovjetunió története során történt bűnesetek leírásaival Dunát lehet rekeszteni. Mind a virtuális térben, mind a Gutenberg-galaxisban. Az egy másik kérdés, hogy lila gőzünk sincs a 20. század eseményeiről. Most csak arra gondolok, amik itt Európában történtek.)

Nézzük a MoszGaz sztorit!

Vlagyimir Ioneszjan

Vlagyimir Inoszenjan 1937. augusztus 27.-én született Tbilisziben. Szülei úgy gondolták, hogy tehetsége van a zenéhez, ezért ilyen profilú iskolába iratták be. A konzervatórium elvégzése után a helyi színházban helyezkedett el, mint énekes. Az ország több városában vendégszerepelt a társulattal. Visszaemlékezése szerint a katonaorvosok szolgálatra alkalmatlannak nyilványították, de valójában kivonta magát a katonai szolgálat alól. Persze, nem maradt el a "jutalom". A 22 éves Inoszenjan egy könnyített átnevelőtáborba került, ahol kulturális munkát végzett. Közben Vlagyimir apja is rácsok mögé kerül. Az ok: kereskedelmi csalások. Nem sokkal később az ifjú énekes elvesz egy grúz lányt. Apró lopások elkövetése miatt gyorsan rendőrkézre kerül. Az újabb bíróság általi elítéléstől megmenti a felesége. Médeja könyörgött a bíróság előtt, hogy a férje kapjon egy második esélyt. A házaspár ezután Orenburgba költözik, ahol a férj a zenei színház társulatához csatlakozik. Népszerű operettekben énekel. Itt ismerkedik meg a 21 éves kazanyi balerinával: Alevtyina Dmitrijevnával. Aki közel lakott az Ioneszjan családhoz, és Vlagyimirnak egyből feltűnt a lány. Ez nem volt eleinte kölcsönös. A változást egy szakmai kudarc hozta el, ami miatt az ifjú hölgy elég szomorúvá vált. A férfi sem volt elégedett a színházban betöltött szerepével, és ez az elégedetlenség közel hozta egymáshoz a két művészt. Ioneszjan megszédítette a lányt. Azt állította magáról, hogy a KGB titkosügynöke, és segítséget ígért a balerinának, hogy táncos karrierjét kiteljesíti. A két fiatal elszökött Orenburgból Ivanovóba. A férfi azt állította, hogy jelentős kapcsolatai vannak ott. Innen hamar odébb álltak, az új cél Moszkva lett. Vlagyimir azt ígérte, hogy a KGB révén el tudja intézni, hogy a lány a Nagy Színházban (Bolsoj Tyeátr - így talán többeknek ismerős az intézmény neve) táncolhasson. 

A vasútállomáson megismerkedtek egy nyugdíjassal, aki Marina Roscsán kiadott egy szobát nekik. Hogy ne legyen a nénikének gyanús a dolog, azt mondták, hogy Alevtyina Vlagyimir unokahúga.

1963. december 20.-án Ioneszján a Moszkva közeli Szokolba utazott. Ott az újépütésű házak között kolbászolt. Kihasználta, hogy abban az időben a moszkvai gázszolgáltató (MoszGaz) szerelői járták a környéket, hogy az új lakásokban a gázrendszert ellenőrizzék.  Az egyik általa alkalmasnak vélt lakás ajtajánál azt kiáltotta, hogy: Kinyitni! Moszgáz!

Egy tízéves fiúcska, Vologya nyitott ajtót, és közölte, hogy a szülei otthon vannak. (És hogy vajon mivel próbálkozott Ioneszjan? Szerintetek? Mivel is egészítette ki a fizetését? Mi miatt is állt bíróság előtt?) A srác határozottsága visszavonulásra késztette Vlagyimirt. Egy másik helyen próbálkozott, ahol a tizenkét éves Kosztya Szoboljov azt mondta, hogy az anyukája elment bútort vásárolni. Ioneszjan nem teketóriázott. A magával hozott fejszével néhány halálos csapást mért a fiúra. És mit zsákmányolt? Egy gyerekméretű pullovert, hatvan rubelt, egy üveg Sipr kölnit, egy jégeralsót és egy napszemüveget. (Mindez a Csekisták Napján történt). A Moszkvai Bűnügyi Osztály munkája során Vologya sokat tudott segíteni a nyomozóknak. Mivel látta és beszélt a későbbi gyilkossal a körözéshez is szükséges profil megrajzolásához sok értékes információt át tudott adni. Szofja Fanstejn a petrovkai kollégáival közel 500 fotót mutattak meg a gyereknek az azonosítás során. A kisfiú figyelmes volt és sok apró részletre emlékezett. Többek között, hogy a tettes milyen usanka sapkát hordott.

Ezután Ioneszjan Alevtyinával visszatért Ivanovoba. Dmitrijevnának a férfi azt mondta, hogy a szovjethatalom ellenégei épp abban a városban aktivizálódtak, ezért kell utazniuk. A moszkvai rendőrség a tettest elsősorban a MoszGaz alkalmazottjai között kereste, és a nyomozást nem terjesztette ki más városra. Közben Ioneszjan a fejszéjével széttrancsírozott egy 74 éves öregasszonyt. Hetven kopejka volt a zsákmánya. (A kopejka a rubel váltópénze.) Ez egy spontán rablógyilkosság volt  a részéről. Azon a napon megint gázszerelőnek adta ki magát és fejszével rávágott a 15 éves Galja Preobrazsenszkajára. A zsákmány ebben az esetben 90 rubel és egy kötött kendő. A lány túlélte a támadást, így ő is tudta segíteni a nyomozást. Emlékezett a támadó puha ujjaira, így a rendőrség nem a fizikai munkások között kereste az elkövetőt. Ivanovban is elkezdték keresni Moszgazt. (Ez lett Ioneszjan kódneve.) Mihai Geraszimov megalkotta a gyilkos pszichológiai profilját. (Korábban megtette ezt Rettegett Ivánnal és Bölcs Jaroszlávval is.)

Az ivanovai meló után Ioneszjan és Alevtyina ismét Moszkvába utazik. Már nem gondol a férfi a színházi elköteleződésére, végérvényesen belekeveredik a gyilkosságokba. Újévkor a Leningrádszkij proszpekten egy tizenegyéves fiú nyitott ajtót Ioneszjannak... A lánnyal - Alevtyina Dmitrijevnával - egy bérelt lakásban találkozik, még aznap. Alevtyina még mindig hisz a férfinak, aki azt mondja, hogy állami megbizatása van, de bejutattja őt a Bolsojba. Ebben az időben már minden moszkvai tud a moszgazos gyilkosról. Széltében-hosszában beszélnek róla a fővárosban. Ioneszjan utolsó gyilkosságát Marina Roscsán követi el. Ez január 8.-án történt meg. A férfi megérti, hogy a gázszerelős történet már nem működik - de mivel már mániákus -, ölnie és rabolnia kell. Azt találja ki, hogy a lakás- és kommunális ügyi iroda (ЖКЭ) munkatársának adja ki magát. (A ЖКЭ valami olyasmi volt, mint Magyarországon az IKV.) A 46 éves Marija Jermakovát - aki egy vegyi üzemben dolgozott - meg is tudta téveszteni. Beengedte a lakásában, és amíg az asztalnál ülve írta alá a papírokat Ioneszjan a fejszéjével fejbe verte. Tizennyolcszor. A zsákmány 30 rubel, egy pár gombolyag fonál, néhány pár gyapjúzokni, és egy Start-3 televízió.

A tévé buktatta le. A lakók látták a készüleket cipelő férfit. Látták a teherautót, amibe bepakolt. A teherautó sofőrje 80 kopejkáért vitte el a férfit a holmikkal a Rizskiji vasútállomásra. De a körzeti rendőrök is résen voltak. Mindezek után meglátogatták a lakást, ahol a férfi élt. Ioneszjan nem volt otthon, de Alevtyinát letartóztatták a rendőrök. A lány beszélt arról, hogy a férfi a KGB-nél dolgozik és titkos munkát végez. Hogy Moszgaz állandóan arról beszélt, hogy a Politbürora jár, és magával Hruscsovval is szokott találkozni. De a rendőröket nem tévesztette meg ez a kitalált történet.

Vlagyimir Szemicsasztnij KGB elnöke megerősítette a nyomozóknak, hogy a KGB-nek ilyen ügynöke nincs és soha nem is volt. Alevtyina elárulta, hogy a barátja Kazanyba tart, mert ott egy KGB-s munka vár rá. Az egyik fővárosi pályaudvaron  (Vajon melyiben?😁) feltartóztatott a rendőrjárőr egy férfit, akinek a táskájában egy turista fejsze volt...

1964. január 31.-én 23 órakor a Butirka börtönben kivégzik Vlagyimir Ioneszjant.

Azt mondják, halála előtt a kedvenc operett áriáját énekelte...

Talán erre is utal a sorozat egyik epizódjában rövid időre feltűnő Csárdáskirálynő plakát. És nem csak egyfajta tisztelgés ez Kálmán Imre előtt.

"Помнишь ли ты…"

Úgy terveztem, hogy a Sakálig az összes eredeti búnügyről írok ebben a bejegyzésben, de letettem erről. Hiszen a MoszGaz-ügyet is csak vázlatosan ismertettem, mégis, kezdi a bejegyzés elérni azt a hosszt, aminél többet a legtöbben nem is olvasnak el. Talán érdemes lesz még visszatérni a valódi bűntények ismertetésére...

És végül néhány szó még a negyedik évadról:

Annyira adja magát és annyiszor elhangzik a szájbarágó utalás arra, hogy ez az éved a szovjet Bonnie és Clayd története. A szőke szerelmes lány és a fiú, aki viszontszereti őt... És ők ketten szemben a rendőrséggel... De elég a betyárromantikából! 

Ez a sorozat méltó és előkelő helyet foglal el a Cserkaszov-sagában!

Egy rablócsapat története, akik a brezsnyevi pangás idején gépkarabéllyal indulnak el a meggazdagodás útján. Látszólag köztük van Bonnie és Clyde is, de szerintem valójában Dreisler Clyde Griffiths-ét láthatjuk - paradox módon - Nyurában, a szovjet Bonnieban. Ő az, aki többre vágyik, mint a születése által determinált életkörülménye. De végül is, el kell ismernem, hogy Nyura inkább bonnies... Nekem ez a sorozat (legalább) két szálon fut. Az egyik a bűnügyi vonal. Rablásokkal, festmény hamisítással. korrupcióval, vásárlói megtévesztésekkel. A másik vonalban ott van a kommunista ideológia fellazulásának hatása a mindennapi életre, Nyura kitörési kisérlete, Sztasz Seleszt szerencsétlensége és Garkusa csetlés-botlása a nők között. Mind a kettő vonal érdekes, ám engem, személy szerint a második jobban megfogott. Mert általa túl tud mutatni ez az évad a bűn és bűnhődés örök igazságán. Emberivé teszi az embertelen történetet. Még akkor is, ha a második vonal sem egy habostorta. De nem is lenne jó, ha az lenne.

Kérlek benneteket olvassátok el a Sakáról régebben áltam írt bejegyzést és bátran nézzétek meg a sorozatot is! Szerintem, nem fogtok csalódni!

1.rész          2.rész          3.rész          4.rész          5.rész        6.rész         7.rész        8.rész

A polgárpukkasztó celeb-diva Eva Braunná szelidül avagy Kszénija Szobcsak a Hitler kaput!-ban is

 

Hát akkor ismét egy reload. Tervezem és terveztem már egy ideje, hogy "régebbi" felirataim egyikét-másikát át kellene dolgozni egy kicsit. Ha más nem, szabványosítani kellene. Ebben az állapotomban érkezett meg Dr. Kubb javaslata, kérése. Így hát nekiindultam ismét a Hitler Kaput!-nak.

Megérte hozzányulni a felirathoz. Úgy indult, ahogy szokott. Csak a felirattáblákat teszem szabványossá! És végül... Áá! Dehogy! Belenyúltam a szövegbe is. Eleinte csak úgy felszínesen, majd egyre jobban. Ez volt a harmadik menet a szöveggel. Az első 2011-ben volt. És tizenöt évvel később meglett a harmadik nekifutás is. Miért is volt erre szükség? Ez a film 2006-ban készült. És öt évvel később - az első nekirugaszkodáskor - nem feltétlen jött át egy-két dolog. Főként ilyen gazdasági, üzleti "szakkifejezések". És ilyen szituációk is vannak a filmben. Tizenegyben még csak elkezdődött az amit orbáni-rendszernek hívunk. És ami meghonosította a legrosszabb Keleti gazdasági megoldásokat. És pechünkre - ahogy nem egyszer megtörtént már velünk - ismét túltolták a biciklinket. Vajon miért mindig csak a rossz dolgokat veszi át ez az ország, és miért toljuk túl a dolgot mindig? Miért mindennek csak a giccses paródiájára futja ennek az országnak? Sosem lesz ennek vége? (Valamikor a huszas éveimben olvastam Paul Johnson egyik könyvében, hogy a korrupció felszámolja az államat, a rendszert. Hirtelen túlzásnak tűnt, mert azt gondoltam, hogy "csak" a gazdaságot és a gazdaság szereplőit érinti ez hátrányosan. Nem kell erről sokat írni, hiszen bő tizenöt év alatt kiderült, hogy a korrupció tényleg megeszi azt az államot, amely nem küzd ellene. Sziszifuszi küzdelem, de szükséges.)

Most újranézve több mindent "üzen" a film, mint amit tizenöt éve gondoltam. Ezért is erőteljesen hozzányúltam a magyar szöveghez. Jó volt újra nézni és foglalkozni az (orosz) szöveggel. Érdekes, hogy egyfajta NER fricska is van benne. Megelőzve korát. Persze, nem a magyar viszonyokra szabták a filmet, hanem a putyini éra kezdetére. Bizonyos értelemben már anankidején is botrányfilm volt. És ezért viszonylag ismert is. Az IMDB-n a tetszési index elég alacsony. Többet érdemel. De ez egy megosztó film.

A mozgókép egyik nagyon-nagyon mellékkaraktere Eva Braun. Hitler kedvese és felesége. Kszénija Szobcsak alakítja, aki a filmben szereplő három orosz szexszimbólum közül az egyik. És a Szemjonova-Csehova-Szobcsak hármasból a legcelesebb karakter. De nézzük meg, kiről is van szó!

A hölgy egyszerre újságíró (televizíós és rádiós műsorvezető), híresség (celebritás), közéleti személyiség és politikus (2012-2013 között az Orosz Ellenzéki Koordinációs Tanács tagja; indul a 2018-as elnökválasztáson, ahol negyedik lett, a szavazatok 1,68%-ával). 1981. november 5.-én született Leningrádban. Apja Anatolij Szobcsak (1937-2000) szovjet és orosz politikus, Leningrád (és így Szentpétervár) első polgármestere. Édesanyja Ljudmilla Boriszovna Naruszova (sz.: 1951.) orosz politikusasszony. Tuva Köztársaságot képviseli (előszőr 2002-2012 között, illetve 2016-tól napjainkig) az Orosz Föderációs Tanácsban. 1996-1999 között az Állami Duma képviselőasszonya.

Környezete úgy emlékszik Szobcsak kisasszonyra, hogy lázadó és rakoncátlan volt gyerekként. (Az édesapja emlékezete szerint leányát demokratikus szellemben nevelte.) Kszénija iskolából sokat lógott, amikor meg nem, akkor rendszeresen zavarta az órai munkát. A megrendszabályozást rosszul tűrte.

Apa és lánya

A lánya 1988-tól a Leningrád Városi 185. számú Iskolába járt, majd átíratták a Herzenről elnevezett Pedagógiai Egyetem iskolájába, ahol a végén érettségizett. 1998-ban beiratkozik a Szentpétervári Állami Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékére. Középiskolai tanulmányai idején balettozik és festészetet is tanult. 2002-ben megszerzi első diplomáját. Angolul, spanyolul, franciánul beszél.

 
És most akkor következzen néhány szó az apukáról is. 1991 és 1996 között Szentpétervár polgármestere.

1990-ben (januárban vagy február 3.-án) egy bukott KGB-s tiszt kerül a Leningrádi Egyetem rektorhelyettesének titkári pozicíójába. Az illetőt Vlagyimir Putyinnak hívják. Az NDK-ban szolgált, amíg egy nagy hibát el nem követett. (Erről a hivatalos életrajzok mélyen hallgatnak.) Az ifjú KGB-s tiszt szerencséjére a Szovjetunió haldoklása idején nem indul büntetőeljárás ellene. (Akkor most kitérnék arra a toposzra, amit már az óvodában is zengenek a lurkók. Putyin a KGB bábjaként került a hatalomba. Ez nem nagyon elképzelhető. Egyrészt, karrierje lezárult a szervezetnél. Mert vaj volt a fején. Másrészt, megalakítása óta a szovjet titkosszolgálat soha nem avatkozott be a belpolitikai küzdelembe. Dzserzsinszkij nem preferálta a dolgot, Sztálin kiméletlenül eltiporta a gumicipősök vezetőit. Nem csak leváltotta őket, hanem ki is végeztette olykor. Egyetlen egy kivétel volt. Berija. Aki viszont politikai pályára konvertálta belügyes beosztását. És ha ez így volt 1991-ig, akkor miért változott volna meg ez a hozzáállás? Ráadásul, miután Putyin politikai karrierje beindul, az SZVR alá is kavar. Nem kicsit. Talán nem véletlen, hogy V.V.P. lett később a szovjet KGB sírásója.) Szóval, egy kis csinyovnyik volt Vlagyimir Putyin, aki taxisofőrként próbálta kiegészíteni kevéske fizetését. (Hogy mennyire nem volt menő, hogy mennyire pénztelen volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy Zaporozsecet használt taxiként.) Ekkor találkozik Putyin Szobcsakkal. Az új polgármesternek testőrre és titkárra volt szüksége. És az egyetem rektora ajánlott egy volt KGB-s őrnagyot... Az új testőr a személyvédelmen kívül sok mindent elintézett a város első emberének. Nem kell nagy dolgokra gondolni! Mondjuk egy használt Volvót, aminek az ajtajában mindig volt Szobcsak kedvenc italának egy kisüveges verziója. Putyin megismerkedhetett Jelcin testőrével is, miközben elkezdett a meggazdagodás útjára lépni. (Szobcsak Gorbacsov pártjára áll az 1991-es puccs idején. 1994-től a város kormányzója.) Szobcsak kapcsolata a nagypolitikával lehetőséget nyitott Putyinnak. Aki a kormányzó politikai bukása után élt is a eshetőséggel és Moszkvába költözött. Kszénija - aki természetesen személyesen ismeri az orosz elnököt - úgy nyilatkozott, hogy tiszteli és becsüli Putyint, mint embert, de politikai szerepével, döntéseivel nem tud azonosulni.

 Az egyetemi tanulmányok befejezése után Kszénija Szobcsak televíziós karriert kezdett építeni. Többek között a Legyen ön is milliomos! orosz verziójának vezetése is az ő nevéhez fűzödik.

Ezzel párhuzamosan az Ezüst Eső rádióállomáson is vezet műsorokat. Médiatevékenysége nem csak az Orosz Föderációhoz köti. Az ukrán médiában is feltűnik, mint műsorvezető. 2012-től az újságírással is próbálkozik. 2019-től producereskedik különböző tv csatornáknál.

Politikai aktivizmusa 2011-ben kezdődik. Ekkor részt vesz azokon a tüntetéseken, amelyek megkérdőjelezték, hogy a választást az Egységes Oroszország Párt nyerte meg. 2012. május 8.-án Alekszej Navalnijjal együtt örizetbe veszik a Nyikitszkij Kapunál. Előtte tüntetőkkel együtt kiszorították őket a Csisztje Prudiból.

2017. szeptemberében tagadja, hogy a Kreml őt szemelte volna ki következő elnöknek. Ugyanakkor, következő hónap 18.-án bejelentette, hogy indul a következő (2018-as) elnökválasztáson. Az Egységes Oroszország üdvözölte Kszénija döntését, míg többen - köztük Zsirinovszkij is - áljelöltnek tartották őt.

A Forbes magazin szerint Kszénija Szobcsaknak 2,3 millió dolláros vagyona volt 2010-ben. 2016-ban már "csak" 1 millió dollár a vagyonának nagysága. Bevételei nagy része rendezvényszervezésből, vendéglátásból és reklám szerepekből származik.

2012. júniusában házkutatás volt otthonában. Körülbelül egymillió eurót, 480 ezer dollárt és 480 ezer rubelt foglaltak le a hatóságok. Több mint száz borítékba volt a pénz begyömöszölve. Ellenzéki tüntetések finanszírozásával vádolták meg. Az adócsalás vádja is felmerült. A vizsgálat tisztázta őt az adócsalás vádja alól, így visszakapta a pénzét.

Ismertségével együtt egyenes arányban nőt a provokációinak a száma is. Botrányos viselkedése védjegyévé válik. Természetesen, ő is megkapja - verbálisan - a magáét. Jól használja a szociális hálókat, mind botrányokozásra, mind bevételeinek növelésére.

2013.-ban férjhez megy Makszim Vitorgan színészhez. 2015. november 18.-án fiúgyermeket szül. 2018 végén elválnak. Szobcsak a következő év szeptemberében újraházasodik. Az esküvőn résztvesz Dmitrij Peszkov a feleségével együtt.

A Hitler kaput!-ban csak egyetlen jelenet van, amiben feltűnik Éva Braun karaktere. Szobcsak ennek ellenére a stáblista elején látható. Ennyire fontos lenne ez a jelenet? Nem. Ennyire húzónév a Kszénija Szobcsak. Ennek a jelenetnek van (most épp, még néhány pillanatig) aktualitása kishazánkban.

1944. áprilisában járunk, és a Reich vezetői már tudják, hogy a bulinak vége. Persze, senki nem bánkódik ezen, tombol a hedonizmus. Eva Braun már a jövőjét tervezi. Ő Dubajba menne, Hitler Dél-Amerikába. Párbeszédük erotikus utalásoktól - természetesen - nem mentes. Egy kicsit se PC ez a film. Hanem amolyan oroszosan... Minek is nevezzem?

Olvasgattan egy könyvet, ami a Nagy Honvédő Háború mítoszairól szól. Olvasgatom, és a pupilláim kitágulnak. A könyv szövegében beletettek egy enyhén rasszista viccet. Az adoma Obamáról szól. De hogy? Hogy jön ez ide? 😓 Na, ebben a filmben is vannak ilyen dolgok. Nem annyira bántóak, de azért meg tudja egy kicsit hökkenni az ember. Itt van például a holokauszt témája. Természetesen ábrázolva van a filmben a 3. Reich antiszemitizmusa. Nem mondanám, hogy bántóan. A Jojóé neccesebb, de a Hitler így is elég polgárpukkasztó. Szexuálisan túlfűtött és szemtelen. Nem csodálkozok, hogy voltak akik tiltakoztak a bemutatása miatt. Persze, a negatív hírverés is hírverés.

Egyébként, nekem a dialógusok nagyon bejönnek. Időnként olyanok, mintha egy klasszikus Leslie Nielsen vígjátékot nézne az ember. Szóval, kell egyfajta hangulat a megnézéséhez.

2020 elején néhány percen múlt, hogy összefussak Kszénija Szobcsakkal. Én csak napi rutin szerint éltem az életemet. A haverom meg kiakadt, mert látta, hogy a hölgy bemegy oda... De ez egy érdektelen történet. Hiszen nem történt semmi. Mondjuk, Efrájim Kishont jó kis krokit írt volna belőle. Ilyen sztorikból ki tudta hozni a maximumot.

És igen, a filmbeli Éva Braun egy szelid cicus Kszénijához képest. Az utóbbi képes volt arra, hogy meghiúsítson egy repülő elindítását azzal, hogy nem volt hajlandó  bekötni a biztonsági övét. Meg hogy a ZAGSZ-hoz nyitott halottaskocsival menjen el. Vagy hogy nyitott koporsóban ülve hordoztassa magát. Természetesen, fotóriporterek hada volt meghívva az utóbbi két eseményre. A repülőhöz a rendőrséget hívták ki.

Talán jobban kellett volna részleteznem K.A.SZ. botrányait, de magam az ilyen színes hirecskéket annyira nem kultiválom. Mindenestre, a skandallumait a bevételeinek nővelésére is felhasználó Kszénijához képest a filmbeli Éva Braun egy szemérmetes ministráns lány.

A filmről olvashattok még itt is, és megnézni is megtudjátok... Mondjuk, itt.

Már ha kíváncsi még valaki egy húszéves filmre. 

"Vihr" őrnagy

 

"Megtudtam, hogy Kaltenbrunner megegyezett Jodllal egy közös (Gestapo, SS, SA és a hadsereg) akcióban a szláv-kultúra legnagyobb központjainak megsemmisítésére. Minden erre vonatkozó további határozatot igyekszem Bernbe továbbítani. A találkozó helyét és a jelszót részleteiben beszéljék meg összekötőn keresztül. Makszim Iszajev. Berlin, 1944. május 26"

(A bejegyzés bevezetőjét Gyáros László fordította.)

Iszajev-Strilitz információja alapján a szovjet parancsnokság egy speciális csoportot dob le a megszállt Krakkóba. A csoport tagjai csak a fedőneveik alapján ismerik egymást: Vihar őrnagy, Kolja és Ánya. Feladatuk, hogy meghiúsítsák Krakkó elpusztítását. A bevetés kudarccal indul, a dezertőrök az ugrás után elvesztik egymást. Ám a feladat továbbra is adott. Meg kell menteni a szláv kultúra egyik legnagyobb központjának elpusztítását! Mert ha elvész a kultúra, akkor oda a nemzet(tudat) is!

Ez az utóbbi kijelentés napjainkban mintha elfeledett dolog lenne, de attól igaz. Van az a régi mondás, mely szerint nyelvében él a nemzet, és ez a megállapítás nagyon igaz. Az a társadalom, amelyik elveszti a nyelvét, amelyik nem óvja, ápolja, nem fejleszti azt, az a társadalom a szétesés irányába indul el. Hiszen a közösségtudatát, az egymással való kommunikációs képességet veszti el. A nyelv megőrzéséhez szükség van könyvekre, színházra, koncertekre és szépművészetre is. Többek között. És amelyik ország vezetői ezt nem látják be, azok nem országként tekintenek arra a földrajzi területre, amelynek fejlődédét irányítaniuk kellene, és az ott lakókra nem mint társadalomra, és nem mint nemzetre tekint. A náci párt vezetői ezért nem csak a szláv népek írtására és a maradék rabszolgasorsba taszítását tűzik ki célként, hanem a szláv nemzet és öntudatot is el kívánják pusztítani. És ezt csak a kultúra és a kulturális emlékek elpusztításával lehet elérni. Meg van hát a terv (és a cél), de a szovjet hadvezetőség is tisztában van azzal, hogy a barbárság csak pusztulásba torkolhat. Ezért egy különleges egységet küldenek, hogy a nyugati szlávság központjait (Krakkó, Varsó, Prága) megmentsék. Az első akció helyszíne: Krakkó.

A Julijan Szemjonov regényéből készített minisorozat fekete-fehér alkotás. "Mentségére" szóljon, hogy 1967-ben készült, a szocialista blokkban. (Mintha ezeken múlna.) Viszont így az archív filmrészletek jobban belesimulnak a filmben. Nem üt el nagyon a minőségbeli különbség. (Már hogy is ütne el, hiszen a NHH vége óta csak 22 év telt el.) Mondhatjuk, hogy nem sokkal a háború befejeződése után készült a film(sorozat). Említettem, évekkel ezelőtt, hogy volt szerencsém (kétszer is) látni a Nemzedékek Emlékezete kiállítást. Nagy hatással volt rám, és azóta valahogy másként szemlélem a háborús alkotásokat. Keresem bennük a készítő nemzedékre jellemző látásmódokat. A kiállítás helyretett bennem dolgokat. Kisgyerekként láttam, hogy egyes idős családtagjaim, hogy viszonyulnak például a háborús filmekhez. Amikor kicsit nagyobb lettem megértettem, hogy így kompenzálnak. A kiállítás megtekintése(i) óta nem csak megértem. És nem csak őket. Tudjátok, van az a harmadik nemzedék szindróma. 2016-ban (ha jól emlékszem az időpontra) biológiai Nobel-díjat adtak azoknak a tudósoknak, akik megtalálták a nagy(on nagy) trauma okozta deformációt az emberi DNS-ben. Előtte évtizedekkel beszéltek már erről a pszichológusok, pszichiáterek. A nagy gazdasági válságok okozta nélkülözés és sokk, ahogy a háborúk okozta lelki deformációk nem múlnak el azzal a nemzedékkel, amely szemtanú, szenvedő alanya volt ezeknek a csapásoknak. És vajon ez az alkotás ilyen kompenzációs indíttatású? Huszonkét-huszonhárom évvel az események után vajon kompenzál-e? Megmondom őszintén, hogy csak egyetlen egy olyan jelenet van a filmben, amire az első megnézésekor azt mondtam (magamban), hogy: ne már! Ennyi meg belefér. Egyszerre kapunk egy diverzánsos és egy kémes filmet. Igen, a hírszerző kifejezés lehet a kém eufémizmusa. Láthatunk a filmben fegyveres katonákat és ravaszkodó hírszerzőket és elhárítókat. És mivel egy szocialista érában készült alkotásról van szó, így a dialógusokba elgondolkodtató filozófiai-politológiai meglátások is kerültek. Időnként. Ez nem a Missio:Impossible valahanyadik moziverziója. Ebben a főhős nem fut és átugorva lő, majd rohan és robban valami, miközben újratöltve kilihegi magát, hogy újra ugorjon, hogy ne robbanjon fel és bókol a széplánynak miután lezuhant, de nem halt meg. A "Vihr" őrnagy egy másik korszak terméke. Érdemes megnézni? Szerintem, igen.  Unalmas? Egy cseppet sem. És a jellemábrázolás? Jóval elnagyoltabb, mint a Tavasz tizenhét pillanatában. Gyakorlatilag nincs rá idő. Számomra nem derült ki, hogy milyen ember Ánya, vagy Kolja, esetleg Vihr. Egy dologra koncentrálnak: küldetésük, feladatuk van. Ahogy Ethan Huntnak is, de Kolja, Ánya és Vihar nem rohangál, mint pók a falon. De nem is alszik meg a tej a szájukban. Lehet így is világot megmenteni. Megfontoltan hőssé válni. Hogy azután a Halhatatlan Ezred állományát erősítse az ember.

A film fő erőssége a dialógusok és ebben hasonlít a Tavasz tizenhét pillanatára. Ugyanakkor, nem elhanyagolható a "terepmunka" se. Elgondolkodtató, hogy a (magyarországi) közhiedelemmel ellentétben mennyire nem jellemző a történelemhamisítás ezekre a háború után néhány évtizeddel készült alkotásokra. A heroikus küzdelem ábrázolása már nem olyan, mint a háborús években (és az azt követő dekádban), bár tagadhatatlan az idealizmus jellenléte. A hangsúlyok, persze, nem feltétlen ott vannak, mint napjainkban. Ami nem azt jelenti, hogy hamis képet sugározna. Mire gondolok? Ott van például a lengyel-szovjet - napjainkban orosz - viszony. Napjainkban, napi politikai okok miatt, elcsépelve beszélnek az ősidők óta tartó rossz orosz-lengyel viszonyról. És jön is a már-már unalmas katynozás. Rendben, az orosz-lengyel küzdelem ezeréves. Váltakozó nyertessel. Oké, az utóbbi 300 évben ritkán állt a lengyeleknek a zászló. De előtte volt, hogy igen. Ezer év alatt rengeteg frusztráló dolog történik. És igaz, hogy a lengyel társadalom negatívan viszonyul az oroszokhoz. Ahogy a németekhez is. Hasonló okok miatt. De van és volt a lengyel társadalomnak egy olyan része, amelyik nem volt - és most sem az - elutasító Moszkva irányában. 1939. szeptemberében sok lengyel menekült nyugatról keletre, keletről nyugatra, keletről dél felé. Voltak lengyel katonák akik beépültek a Vörös Hadseregbe, voltak lengyelek akik részt vettek a sztálini partizánmozgalomban és voltak lengyelek, akik az angolok által szponzorált Honi Hadseregben harcoltak, voltak akik a nácikkal kollaboráltak és voltak akiket Katynban kivégeztek. A többség meg csak élni szeretett volna még. Érthető, hogy a szocializmus idejében a szovjetekkel kooperáló lengyelek voltak a fókuszban. Itt is, és ott is. A Négy páncélos és a kutya megvan? Ma, szintén politikai okból, a történelmi valóság eme szelete van elhallgatva. Van az a mondás, hogy a történelmet a győztesek írják. Ennél rosszabb a helyzet. A történelmet az aktuálpolitika érdeke alapján írják. A film(sorozat) készítése idejében a lengyel-szovjet együttműködés (a nácik ellen) megjelenítésének igénye dominált. Bár ez elég marginális a film cselekménye szempontjából. Összességében egy intelligens és nem egy akcióközpontú alkotást láthat az aki megtekinti ezt az alkotás. És az intelligens nem az unalmas szinonimája ebben az esetben. De nem is arra utal, hogy az egész filmet csak stúdióban készült volna. Egyszerűen csak nem feltétlen vérpistikéknek készült. Egy másik éra terméke.  

Jevgenyij Sztyepanovics Bereznjak

Julian Szemjonov Vihar őrnagyot Jevgenyij Bereznjakról mintázta. A filmsorozat megtörtént eseményt dolgoz fel, ezért néhány mondatot szentelek az "előképnek".

Bereznjak (1914-2013)  falusi tanárként kezdte (1933) a Dnyipropetrovszki Területen. 1935-ben már iskolaigazgató, majd 1939 és 1941 között a Lvov város közoktatási osztályának a vezetője. 1941 októberétől aktívan részt vesz a partizánmozgalomban. Propagandista és összekötő a Petropavlovszki Földalatti Járási Bizottság és a Dnyipropetrovszki Területi Pártbizottság között. 1943-ban Moszkvába küldik a GRU iskolájába. Ezután a Hang (Голос) elnevezésű katonai hírszerző  csoportot vezette.

1944. augusztus 19.-e éjjelén Krakkó környékén ledobják csoportjával és 156 napon keresztül harci cselekményeket hajtott végre csapatával ezen a területen. Ezen nem túl hosszú idő alatt felderítették a krakkói erődítéseket, a különböző német csapatok és csapattestek elhelyezkedését meghatározták és értesítették mindezekről az Első Ukrán Front parancsnokságát. (Az Abwehr aláaknázta Krakkót, de Bereznjakék megszerezték a német katonai elhárítástól ennek a dokumentációit. Így lehetségessé vált ennek az akciónak a meghiúsítása.) A jelentés leadása után Bereznjakot letartóztatja a GESTAPO, de sikerül megszöknie. Ezután az NKVD 147. számú szűrőtáborába kerül (ez a tábor Podolszkban volt található). Több vizsgálat után 1965-ben rehabilitálták.

A Nagy Honvédő Háború után újra a Lvov Városi Közoktatási osztályát vezeti (1945-1952). 1954 és 1984 között az Ukrán SZSZK Oktatási Minisztériumában tölt be fontos pozíciókat.

2010-ben - amikor Juscsenko elnök poszthumusz kitünteti Sztyepán Banderát - a következő nyilatkozatott tette: "Ez egy nagy pofon a Nagy Honvédő Háború minden veteránjának arcába. Ennél aljasabb trükköt el se követhetett volna! Amikor meghallottam ezt, úgy döntöttem visszaadom az Ukrajna Hőse kitüntetést. De veterántársaim azt mondták: Ne merd ezt megtenni! Megérdemled ezt a kitüntetést, és neked nem Juscsenko adta."

Bereznjaknak 2001-ben adományozták az Ukrajna Hőse kitüntetést és 2005-ben vezérőrnaggyá léptették elő.

És hogy került a képbe Julian Szemjonov?

A GRU 1963-ban feloldotta a Hang nevű partizáncsoport tevékenységéhez kapcsolódó iratok titkosítását. Szemjonovot érdekelte ez az ügy, mert korábban - még amikor Lengyelországban volt - hallotta Krakkó megmentésének történetét. Miután a szovjet katonai hírszerzőszervezet archívumához hozzáférhetett, megismerkedett a csoport pontos történetével. A csapat vezetője Bereznjak (fedőneve: Hang/Голос), helyettese és segítője Alekszej Trofimovics Sapovalov hadnagy (fedőneve: Vihar/Гроза) és Ászja Fjodorovna Zsukova (fedőneve: Körte/Груша) rádiós volt.

De nem ők voltak az elsők. Már 1944. április 27.-én átdobták és bevetették Krakkó környékén a Lvov nevű csoportot, ám nekik nem volt szerencséjük. Ez a csoport árulás áldozata lett. A csapat parancsnokát lelőtték. A Lvov csoport rádiósáról mintázta Szemjonov Ánya karakterét. Jelizaveta Vologodszkaja (fedőneve: Szúnyog/Комар) volt a Lvov csoport rádiósa, aki a csapat felszámolása után (mivel túlélte az incidenst) a németek hátországában maradt és ott folytatta a dolgát.  (A Vörös Zenekarról hallottatok már?) Valójában a regény és a film cselekményében nem sok meg nem történt cselekmény van. Az író eléggé hű volt a megtörtént eseményekkel, csak kisebb változtatások vannak a sztoriban. A valóságban Bereznjak Volgodszkajával dolgozott együtt, miután Zsukovával nem sikerült az ejtőernyős ugrás után találkoznia. Szúnyogot viszont megtalálta, és együtt estek később fogságba. De nem spoilerezném el a történetet.

"Годы не властны над величием подвига, скрепленного братством по оружию! Имена солдат, защищавших завтрашний день, вечны."  Az éveknek nincs hatalmuk a hőstett nagysága felett, amit a fegyverbarátság megerősített! A holnapi napot védő katona neve örök.

Ami nincs a filmben (mert nem lehetett benne): Bereznjak és Volgodszkaja együtt voltak a Moszkva melletti szűrőtáborban, és szabadulásuk után összeházasodtak. Már a krakkói küldetés alatt elkezdődött köztük... az ismerkedés. Legyen ennyi elég! Nem kell az intimpistáskodás!

És még egy apróság a filmmel kapcsolatban. Egy apró személyes vélemény. A minisorozat első részéből - nekem úgy tűnt-, hogy árad egyfajta pánszláv értelmezése a történetnek. Ez nem negatívum, sőt! Hiszen ez hitelesítő pecsét ebben az esetben. A kilencvenes évek Magyarországán azt a hamis képet kezdték politikai érdekből sugározni egyesek, mintha a megvalósult szocializmus ideológiája nemzetellenes vagy legalábbis neutrálisan viszonyult az úgynevezett nemzeti érzéssel. Hát ez nagyon nem így van. (A képet árnyalnám egy kicsit. A kommunizmus ideológiája idővel különböző "iskolákra" szakadt, és különbözőképpen ítélt meg dolgokat.) Miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a sztálinizmus viszonya megváltozott a nemzet fogalmával kapcsolatban. Az úgynevezett nemzeti érzést hivatalosan propagálni kezdték és ez egyszerre szorította hátra a (lenini) internacionalizmust és ötvöződött is azzal. Ennek következménye volt, hogy a pánszláv eszme egy része is a hivatalos álláspont része lett. (Persze, a cári imperializmus nélküli pánszlávizmus ez.) Ez egyszerre  válasz a náci történelemszemléletre is. Arra a gondolatra, hogy Európa ezeréves története nem más, mint a germán népek küzdelme a szláv népek ellen. Egyfajta élet-halál harc, ami korszakokon átível. És a náci fajelmélet azt hirdette, hogy ennek a harcnak ideje véget vetni, és végérvényesen kiirtani és/vagy őrőkkévalóságig rabszolgasorsba tartani az alsóbbrendű népeket. Ez az ideológia adott páncélrémeket tizenévesek kezébe, elvárva a gyerekek hősi halálát. Mert inkább a nemzet kihalása, mint az hogy a felsőbbrendűnek véltet legyőzze egy szolganép.

A nemzeti érzéssel felturbózott sztálinizmus túlélte Sztálint, elég ha csak Ceausescu által gründolt rendszerre gondolunk. De a kádári pártból származó turbómagyarokról is beszélhetnénk...

A sorozat befejező részében láthatunk egy német tiszt kihallgatását. Ezzel állítsuk szemben az első részben látható, német tisztek által tartott kihallgatásokat! Mintha egyfajta idealizmus tapasztalható, nem?

A Makszim Iszajev Sagán belül a "Vihar" őrnagy, a Tavasz tizenhét pillanata és A tavasz megszépíti Berlint szorosan összefügg. Mindhárom történetben Iszajev, mint Max Otto von Stirlitz jelenik meg előttünk és az ügynök életének 1944 nyárutójától 1945 május közepéig tartó (jó, legyünk megengedőek a legvégén egy 1946 októberi pillanat is bevillan, ami tovább lendíti a sagát a hidegháborús korszakba) időszakát dolgozza fel.

Ugyanakkor Szemjonov a "Vihar" őrnagy forgatókönyvéből minden Stirlitzre vonatkozó utalást kitöröltetett. Néhány évvel később, amikor a Tavasz tizenhét pillanata forgatókönyvét írta, megpróbálta a kontinuitást újra létrehozni. Erre Friedrich Kruger SS Obergruppenführert, a Főkormányzóság SD főnökét "használja fel", aki létező személy, és a "Vihar" őrnagyban szerepelteti az író. Szemjonov Kruegert beleírja az új sorozat legelejének egyik jelenetébe. Mindkét alkotásban Jevgenyij Boriszovics Kuznyecov alakítja az SD főnök karakterét.

 

Mindhárom könyvet kiadták magyar nyelven is.

A tavasz megszépíti Berlint filmes feldolgozásáról jelenleg nincs tudomásom.

A Vihr őrnagy megtekinthető itt:

1 rész

2. rész

3.rész.

Jó szórakozást kívánok!

U.i.

A Vihr őrnagy a szovjet háborús filmek új generációjának első gyermeke. Ebben az alkotásban az ellenség nem eredendően gonosz, állatias untermensch. Emberek, akiknek érzelmei is vannak. És ezek az érzelmek nem állatiasak. A szenvedésért, a gyászért való bosszúállás ceuloidon bemutatott kompenzálásának végének az első jele. Jól mutatja, hogy a honvédő háborút kisérő fájdalom feldolgozása egy új fázishoz ért. Ami egyrészt jó dolog, másrészt ezen út végén ott van az, amit már a Vörös Kísértet, a Hitler kaput! vagy akár a Párizsba! képvisel jól vagy rosszul. Ezen az úton az amerikai filmgyártás is végigmegy. Elég ha csak a Jojo Nyuszit említem most itt meg. (Tudom, hogy ez egy új-zélandi, amerikai, cseh koprodukció.) Az említett filmek - tagadhatatlan, hogy különböző szinvonalon megvalósítva - annak a biztos jelei, hogy napjaink nemzedékei már nem akarnak a 2. Világháború borzalamival szembenézni. Nem akar kellemetlen pillanatokat átélni egy "régi" világégés miatt, még akkor se ha ennek a worldwide háborúnak a hatási a mai napig meghatározzák a jelent. Laurence Rees A nácik című könyve azért is fontos mű, mert megmutatja a ma emberének, hogy az embertelenség hogy tud észrevétlen belopózkodni a hétköznapi emberek mindennapjaiba. Hogy nem eredendően gonosz emberek vállhatnak szinte észrevétlenül vérszomjas vámpírokké. Hogy a vérgőzből való kijózanodás után értetlenkedve nézzünk egymásra és kérdezzük ártatlan szemekkel: Hogy történhetett ez meg?

Persze, fontos a traumák feldolgozása egyéni és nemzeti szinten, de nem lenne szabad hagyni azt, hogy ez elfeledésbe vagy könnyedtnek (tünő) popkulturális feldolgozások igényelésébe torkoljon. Emlékezni nem mindig kellemes dolog, ám hasznos. Már ha a valóságra emlékeznek az emberek és nem hamis emlékezetképekre.

U.i.U.i.

A fordításban Vihr sokáig Viharként szerepelt. Ám egyszer csak újranéztem az egyik cserkaszovos sorozatot és szembesültem azzal. hogy az egyik dialógusban Szonja erre az alkotásra utal és akkor (és ott) nem fordítottam le ennek a műnek a főhősének a fedőnevét. Úgy dondoltam, hogy átírom a fordításban a nevet, hogyha esetleg valaki szintén találkozik majd mindkét alkotással, akkor könyebben tudjon asszociálni. Hiszen a nyomozós sorozatok évadjaiban mindig van utalás az adott időszak filmjeire.

Sánta sors - Rút hattyúk

Belenéztem a Rút hattyúkba - ha már hivatkoztam rá a Boszorkányok kazamatájában - és este már le is vettem a polcomról a könyvet. Mikor elkezdtem olvasni eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt ott álltam egy boltban a könyvesállvány előtt és azon filóztam meg vegyem-e a könyvet. Immár eredeti nyelven. (Nem, nem vettem meg, és nem az ára miatt. Nem került ezer forintba se.) Igen, a kérdés az volt, hogy létrehozzam-e a második könyvtáramat. (Valahogy úgy, ahogy Féliksz Szorokin összehozott ötöt.) Még mindig az első "könyvtáramnál" tartok.

Tudom, az olvasás kiment a divatból. Drágák a(z új) könyvek, nem igazán célszerű felületesen foglalkozni velük, ha meg odafigyelünk rájuk, akkor túl sok időt elvesznek az életünkből. És mit kapunk cserébe? Nagyobb szókincset, jobb helyesírást, más életszemléletek megismerésének lehetőségét, eligazodási pontokat, és még akár mákonyt is. Kinek kell mindez? Na jó, a mákony az jöhet! Az menő. De a többi? És különben is: "Ment-e a könyvek által a világ elébb?"

A Sánta sorsban két történetet, két regényt találhatunk. És 2006-ban film készült a második történetből. A Rút hattyúkból. A Konsztantyin Luposanszkij által rendezett filmhez Oldfan készített magyar nyelvű feliratot és írt is egy ajánlót a filmhez. Ami elöszőr a Filmbook-on jelent meg, majd (Oldfan beleegyezésével) ezen a blogon is olvashatóvá vált. És most nem véletlenül térek vissza ehhez az alkotáshoz. A két egybefont történet hasonló szimbolikája egyfajta (közös) üzenetet erősít, de a Rút hattyúk nem szimplán csak ráerősít a Sánta sorsra. Vajon a szerzők szándékosan lelplezni akarták, vagy épp ezzel a nyilvánvaló szinoptikus üzenettel "kényszerítették" volna az olvasókat, hogy gondolják végig: tényleg kétszer van megírva a könyvben ugyanaz az üzenet?

Azt mondom neketek, hogy sem a film, sem a regény nem feltétlen egy könnyen oldódó instant élménnyel ajándékoz meg minket. De ez természetes a Sztrugackij fivérek univerzumában. Nagybetűs irodalomról van szó esetükben vagy csak jól elkapott életérzés lenyomatokról? Vajon száz év múlva érteni fogja valaki a másodlagos üzeneteket, vagy vastagon el kell látni jegyzetekkel a kiadványokat? Ki fogják adni? Vagy ezek a regények csak egy letűnt korszak lenyomatai? Ezekre a kérdésekre ki adhatná meg a helyes választ most? Az biztos, hogy napjainkban is aktuálisak, és most a kérdés csak annyi, hogy a következő generációk értenék-e, ha lenne idejük ilyen történeteket olvasni? Azt gondolom, értenék.

 A film elég lehangolóan indul. Vonaton vagyunk, este van, és kint pusztulást lát az ember. Minden ég. Olyan disztópikusan indul a sztori. Az állandó eső (és vele a folyamatos piálás a könyvben) ugyanazt szimbolizálja. A kilátástalanságot. Hisz mindkettő hajlamos a depresszív érzet kialakítására, fenntartására. Ad egyfajta kelet-európai feelinget. (És ha megállunk itt egy pillanatra és körbenézünk, akkor eldönthatjük, hogy változott-e valami itt az elmúlt negyven évben. Ha most is kilátástalanságot élsz át, vagy élnek át sokan a környezetedben, akkor felejtsd el, hogy jobb világban élsz, mint apáid, nagyapáid éltek. Ha mindig esik az eső, ha mindig isznak körülötted, akkor messze vagy Kánaántól; még Egyiptomban élsz.) Amikor elmélyedek ilyen késő brezsnyevi vagy már a posztszovjet időszakban készült alkotásban, időről-időre felötlik bennem a gondolat: oké, rendben; de a kortársak is úgy dekódolhatták az üzenetet, ahogy én most kikódolom? Ők látták akkor a fáktól az erdőt? Mert nekem most könnyebb dolgom van, mint nekik, hisz én perspaktívikusabban látom azt, amit ők láttak. És a Rút hattyúknál is az a nagy kérdés számomra, hogy napjainkban is az a válasz a kérdésekre, mint amikor megírták a regényt? Vagy a tegnapi válasz mára már csak mellébeszélés? Esetleg napjainkra akkori szöveg újabb jelentéstartalommal, értelmezési tartománnyal rendelkezik? Vagy szimplán leporosodott és ma már csak egy történelmi emlék? Nem, nem fogom megválaszolni ezeket a kérdéseket. Nézd meg a filmet, vagy olvasd el a regényt! Magadnak adj választ ezekre a kérdésekre. Ne előre elkészített véleményekkel foglalkozz, hanem legyen saját álláspontod. Persze, ettől nem fog örökké sütni a Nap. Tizenévesen imádtam bőrig ázni. A ruhám átázva, a hajam összeállva, ha kicsit megszorítottam: jött ki belőle a víz... Ázott voltam. Fizikálisan is és lelkileg is. És valahogy az utóbbi évtizedekben elkerülnek a nagy zuhárék, de belül még ázott vagyok. És még mindig az ázottakkal szimpatizálok. Bármiért is ázottak azok... Ez még akkor is így van, ha nem értek velük egyet. De valahogy ázottak, ha nem is úgy, ahogy én. Nem állítom, hogy ez egy jó állapot. De egy jöttment fia-unokája vagyok. A heves záporban is láthatom a Napot.

Sok éve már, hogy Oldfan óva intett attól, hogy politikával kapcsolatos véleményemet artikuláljam ezen a blogon. Legyen a főszerep a filmeké! Persze, nem hallgattam rá. Nem azért, mintha ne lenne igaza. De én ilyen vagyok: az örök ellenkező. Miért legyek apolitikus, ha az az alkotás, amelyről épp írok, nem az? Itt van például a Sánta sors. Mire gondoljak, amikor az egyik jelenetben a képviselő minden problémát jogszabály változtatással tudna csak megoldani? Óhatatlan, hogy ne jusson eszembe... Vagy ott van az a fájdalmas aktualitás - már lassan vagy két éve tart a botrány Magyarországon és egyre vállalhatatlanabb... -, ami a könyvben is nyersen szembejön velünk. Nyersen és kiméletlenül. Mert a pedofilia egy borzasztó dolog. És ez a borzalom elég undorító a regény lapjain is. (Mi más lenne?) Még akkor is így van, ha nincs a dolog naturalista módon ábrázolva. De elgondolkodtat. Majd elszomorít. Ha egy mű politizál, akkor én aki nézem/olvasom féljek a politikai állásfoglalástól? Akár egyetértek az alkotás direkt vagy indirekt véleményével, akár nem? És a Sánta sors politizál. És akárhogy nézem, aktuálisnak tűnik nekem. És ha igazam van, akkor ez egyrészt sajnálatos, másrészt pedig épp az ellenkezője. Mi a jobb? Ha rájövünk, hogy a regény nem vesztette el aktualitását, vagy ha már csak egy korszak emléke. Egy emlék, ami addig halványul, amíg végleg elmúlik, kikerül az emberiség látóteréből. "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" Javaslom ismerkedjetek meg Arkagyij és Borisz Sztrugackij regényével így vagy úgy! Bátran vágjatok neki! Talán nektek mást fog mondani, mint nekem. És ha ez így lesz, akkor sincs semmi baj. Ennek így kell lennie. Talán ezt is megtaláljátok a történetben.

Vajon Margarita Puskina - ő gyakorlatilag az orosz Adamis Anna; de több is - mire gondolhatott, mikor ennek a dalnak a szövegét írta? Honnan jöhetett az ihlet? Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy... Gyanítom, egyszerűbb (ám de hasonló) a megoldás, mint a Rózsa utca esetében. Bár annál évtizedekekig csak ködöltek az érintettek. Végül is, egy jó alkotás is olyan, mint az igazi nő. Jár hozzá egy kis rejtély. (Ha értitek mire gondolok...)

Aviátor - a bejegyzés folytatása

Alekszandr Blok 1910-ben írta az Aviátor című versét. Az hogy mennyire foglal el központi helyet (a mondanivaló szempontjából nézve) a regényben, megmondani nem tudom. A filmben nem igazán. Mindössze a költemény első két sorát idézik. Nem tudom, hogy a poémának létezik-e magyar műfordítása. Viszont az eredetit előkerestem és az tetszik. Benne van minden. A korszak pilótáinak és repülőgépeinek küzdelme az elemekkel. A nehézségek és a szépségek. A műrepülést kisérő látvány és dicsőség. És a vers legvégén a disztópikus vég: a fenséges gépmadár dinamitot szállít a közelgő szörnyű háborúkban.

Persze, felmerülhet az olvasóban: most tényleg, miért kell kitérni ilyen lényegtelen dologra? Meg ki is az a Blok? (Jaj! Nehogy kitérjen rá!)

Azt gondolom, hogy maga a költőre való utalás megerősíti azt, hogy a filmnek szimbolikus üzenete is van. (Ha valakinek csak arra van igénye, hogy egy hibernált állapotból visszatért ember beilleszkedéséről szól a film, az megkapja ezt, és kész.) Az Aviátorról szóló írásom első részének vége felé elmentem metafizikai irányba. Nem tudom, hogy mennyire tűnt megalapozottnak a felvetett nézőpont. Valaki erőltetettnek gondolja? Nem az. A sztori szerint a szovjet tudósok a hibernálási projektjüket, és az összes (tizenhárom) alanyát Lázárnak nevezték el. Ez annyira nyilvánvaló utalás arra a történetre, amelyet János apostol a következőképpen írt meg:

"Jézus pedig még mindig mélyen felindulva odament a sírhoz. Az pedig egy barlang volt, és egy kő feküdt rajta. Azt mondta Jézus: Vegyétek el a követ!

Az elhunyt nővére, Márta pedig azt mondta: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos!

Mire Jézus így válaszolt: Nemde megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod majd Isten dicsőségét?

Akkor elmozdították a követ. Jézus pedig felemelte a szemét az égre, és azt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.Tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz engem, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.

Miután ezeket mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki!

És kijött a halott, keze-lába pólyába csavarva és az arca kendővel körülkötve. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Vegyétek le róla, hadd menjen!"

(Újonnan Revideált Károli Biblia, János evangéliuma 11,38-44)

A hasonlat nyilvánvaló: ahogy a négy napja halott Lázár testébe a mennyei utasításra visszatért a lelke és a test megmozdult, erőt kifejtve felkelt (dacolva a halottakat ott és akkoriban szokásos bepólyázás szorításával) és elhagyta a sírt az élő ember, ugyanúgy Vodolazkin történetében a lefagyasztott ember a teste felmelegítése után felkel, felébred (mintegy feltámad). Ez a megállapítás, szerinted, erőltetett?

"Ezeket mondta, majd hozzátette: Lázár, a mi barátunk, elaludt, de elmegyek, hogy felköltsem. Tanítványai erre azt mondták: Uram, ha elaludt, meggyógyul.

Pedig Jézus annak haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomnak alvásáról szól. Akkor Jézus megmondta nekik nyíltan: Lázár meghalt, de miattatok, hogy higgyetek, örülök, hogy nem voltam ott. Ám menjünk el hozzá!"

(ÚRK, János evangéliuma 11, 11-15)

Akkor jöjjön egy végső következtetés:

Az Aviátor nem csak egy tudományos kisérletről szól, hanem az örök élet problémakörével is foglalkozik. Innokentyij (azaz Ártatlan) Platonov visszatérhet abból a mély álomból, amit napjainkban halálnak nevezünk. Természetesen(?) ő a tudomány segítségével tette meg. Ám a száz évnyi nemlét után is morális lényként vislekedik. Nem feltétlen cselekszik mindig jót, de keresi a megbocsátást, a megbocsátás helyét. Hmm... Elérkeztük oda, ahol már jártunk.

Szolovki

A film cselekménye Szentpéterváron és a Szoloveckij-szigeten játszódik. Mivel azon nem sokak közé tartozok, akik tudják, hogy az írni tudóknak van felelősségük is, ezért szeretnék egy kis áttekintést nyújtani a történetnek otthont adó vidékkel kapcsolatban.

A sztori szerint a történet a GULAG Szoloveckij-i állomásán, Szolovkin játszódik. (Persze, a szereplők időnként elhagyják ezt a helyet és bemennek Pityerbe. Ez a két helyszíne van a filmnek.) A Fehér-tenger legnagyobb szigetcsoportjáról van szó. A legnagyobb szigeten (Szoloveckij) található az 1420-as 30-as években alapított Szpaszo-Preobrazsenszkij kolostor. Kezdetben ez fából készült épületet jelentett. 1584-1594 között jelentek meg itt az első kőépületek. A kolostorban a 16. századtól egyházi börtön is található volt. Távoli fekvése és megközelíthetetlensége miatt a világi és egyházi hatóságok a kolostort különösen biztonságos fogvatartási helynek tekintették. Amit azután 1903-ban hivatlosan bezártak. A szigeten - a kolostor segítségével - a Szentpétervári Természettudományi Társaság 1881 és 1899 között egy biológiai állomást üzemeltetett. Ezután a kutatóállomást Alekszandrovszk kikötőjébe költöztették. A szovjet rendszer az első nevelő-munkatáborát Szoloveckij-szigeten hozta létre. A Bolsája Mukszalmán létrehoztak egy kémiai labort, aminek a feladata a Szolovki-i tábor gazdasági tevékenységeinek kiszolgálása volt. Az 1926-os év feladata volt például a talajvizsgálat, hidrobiológiai vizsgálatok, talajkémiai elemzések, a sziget növény és állatvilágának tanulmányozása. De ez a labor tevékenyen hozzájárult a fakitermelés és feldolgozás során használt technológiák vegyszerellátásához is. (Például a keményfák száraz lepárlásához szükséges vegyi anyag előállításához.) Foglalkoztak itt terpentin tisztitással és a fák gyantájának hasznosításával is. A gyantából valamiféle kémiai eljárás segítségével terpentint állítottak elő. Vagy például, nyertek ki itt jódot algákból... /Forrás: Соловецкие лагерь и тюрьма особого назначения (СЛОН/СТОН) című könyv negyedik fejezete: Экономические "достижения" в Соловецких лагерях Соловецкая химическая лаборатория 1923-1939 гг./ Mindezt csak azért említettem, hogy a film azon állítása, miszerint a Szolovki táborban emberkisérletek lettek volna, a fantázia terméke. Ahogy Sztálin majomkatonáiról szóló legenda is az. Évekkel ezelőtt meghökkenve olvastam valahol (a magyar nyelvű internet bugyraiban), hogy van olyan honfitársunk, aki ezt a nácik által kitalált és terjesztett 2. világháborús fakenews-t tényként kezeli. Ezért gondoltam arra, hogy (sajnos) szükség van arra, hogy külön (és hangsúlyosan) manifesztáljam: Jevgenyij Vodolazkin fantáziájának terméke az, hogy szovjet tudósok hibernálással foglalkoztak a GULAG Szolovki munkatáborában. Itt semmilyen emberkísérlet nem volt, nem úgy mint Auschwitzban. (Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy az írót a DOOM videójáték valamiféleképpen megihlette. Bár ennek valószínűsége csekély, hiszen az Aviátor című könyvet 2016-ban adták ki, ahogy azt a videojátékot is. És csak az elnevezésben - Lazarus Labs vs. Лаборатория Лазарь - találhatunk valami közöset.) Az regényben a Lazar egy mozaikszó lenne, ami a Lefagyasztási és Regenerációs Laboratórium - лаборатория по замораживанию и регенерации - rövidítése. Csak hogy legyen materialista magyarázat is.

Talán nem ártana azért néhány szót mondanom a filmről is... Hogy látom én? Elsősorban úgy, hogy szerintem, nem egyszernézős. Mert például, már tudom, hogy mit keres a filmben Blok verse. Pontosabban az Aviátor című vers első két sora. Nem esett le könnyen, de megtörtént. Ahogy a gramofonról felcsendülő ének is többlet jelentéssel bír. Annál is inább, mert eleinte csak valami mellékes dolognak gondoltam. Annyi mindenről szól, szólhat ez az alkotás! És nekem tetszik, kedvelem. Akkor jöjjön a színészi megformálások! Konsztantyin Habenszkijnek - mondhatjuk - rutinja van a tudós professzor megformálásában. Legalábbis az elmúlt időszakban mintha csak ezt kellene eljátszania. Itt van például a Grom trilógia, vagy a Száz évvel előre. Ennek ellenére, nekem, nem tűnik úgy, hogy rutinból próbálta volna megoldani a karakterének eljátszást. A Platonovot alakító Alekszandr Gorbatovról mit mondhatnék? Két Platonov van a filmben. Az egyik halkszavú, már-már visszahúzódó, a másik sem fellengzős, ám normál hangerőn beszél. Számomra teljesen egyértelmű, hogy miért. Platonovon átment az úthenger, és akin átmegy - és fel is fogja azt -, az az ember nem lesz nagypofájú, hangoskodó. Mert tisztában van azzal, hogy milyen kis dolgokon múlik minden. És hogy az ember mennyire csak porszem. Még nagy tömegben is. Jevgenyij Szticskin engem Jevgenyij Mironovra emlékeztet. Az orgánuma is és a szerepjátéka is. Darja Kukarszihről (Anasztászija) nagyon nem tudom, mit mondhatnék? Hozza a karakterét, de lássuk be, ez egy ilyen csinos hölgytől nem feltétlen nagy teljesítmény. A játéka hibátlan, de nem túl összetett. Hozza az elvárhatót. Ahogy a film látványvilága is. Egyszerre látványos a mozi és elgondolkodtató. A kérdés amit feszeget, hogy a bis hundred und zwanzig meghaladható-e? Látszólag a tudományra testálná ezt a feladatot a mű, de - ahogy említettem már - a metafizikai megoldás sem távoli a filmben. Ami nem tolakodóan van prezentálva, de ott van. Ha odafigyel a néző az alkotásra. És ezt a metafizikai vonalat erősíti Daniel Defoe világhírű regényének néhány mondata is, ami elhangzik. A Robinson Crusoe szintén hordoz metafizikai üzenetet. Ami nem olyan egyértelmű Magyarországon. Ennek oka az, hogy a legelterjettebb magyar fordítás a 20.század ötvenes éveiben követte el egy fordító - Vajda Endre, 1952 -, és ideológiai okból kifolyólag nem jelenhetett meg csorbítatlanul ez a regény akkor. A Móra Könyvkiadó évtizedeken át ezt a csonka szöveget adta ki. Valamikor 1998 körül - M. Nagy Miklós fordításában - megjelent a teljes szöveg is, új fordításban. A kimaradt részek a címszereplő Istenhez való viszonyát szemlélteti. Milyen szépen rejtem eufémizmus mögé azt a tényt, hogy Crusoe ráébred arra, hogy az Isten nélküli élet hová vezet, és nem ezt a jövőt akarja magának. És így már könnyen belátható, hogy nem az emberi akarat és leleményesség diadalát zengi az eredeti szöveg - copyright by Schindler Frigyesné -, szembe azzal, amit évtizedekig gondolhattak az emberek erről a könyvről Magyarországon. Daniel Defoe disszenter volt, aki megélte a hitét, így nem véletlen, hogy regényében találhatunk biblikus utalásokat. Mert hát művének főhőse az atyai intés ellenére cselekszik, ami nagyban hasonlít a Tékozló Fiúról szóló példabeszédre. Nem hallgat az apjára, és bajba is kerül. Ott van a lakatlan sziget, ami az Édenből való kivetettetés utáni világot szemlélteti. A nehézségek - amikkel szembe kell nézni a hajótöröttnek -, abból erednek, hogy az isteni rend elleni lázadást valósított meg Crusoe az életében. De van visszaút, meg lehet menekülni! De ehhez rendeznie kell a kapcsoltát a Mennyei Apukájával. Igazából erről szól ez a regény. Mert ez is egy szimbolikus alkotás. Nemhiába, ebben az időszakban Angliában az allegórikus regények írása és olvasása divatban volt. Meg is találtuk - ebben az esetben legalábbis - Blok és Defoe közötti kapcsolatocskát. Mert mind a Robinson Crusoe, mind az Aviátor szerepletetése a műben megerősíti azt a véleményt, hogy többet akar elmondani nekünk Vodolazkin, mint amit elsőre látunk. Egy 21. századi hagiográfiát ad a kezünkbe, illetve tekinthetünk meg, ha Aviátorozunk egyet. Egy kicsit formabontó hagiográfiát, de hagiográfiát. (Ahogy a Laurosz esetében is. Mindkét esetben nem egy idealizált szentet látunk. Már ha szentet látunk.)

Persze - látszólag -, van kevésbé(?) metafizikainak tűnő mondanivalója is ennek a műnek. Mégpedig az, hogy az ember keresi a boldogságot. Innokentyij Platonov (Vegyük már észre azt is, hogy főhősünk családneve egy ókori görög filozófus nevét idézi!) a múltban elveszti boldogságát. Ez a hibernálásában végérvényessé válik. Joga van-e neki száz évvel később megtalálnia azt? Ám ez a kérdés egyáltalán nem hipotetikus! Évezredek óta kísérti az emberiséget. Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában ezt így fogalmazták meg: "Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert a Teremtője olyan elidegeníthetelen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre." És ebben a kontextusban az a kérdés, hogy hol van Platonov (főleg ha innokentyij - innocent, azaz ártatlan) számára a határ. Meg az, hogy mi a boldogság?Mivel ő egy 20. század hajnalán született ember, és ezért másként tekint erre a dologra, mint a 21. század gyermekei. A filmforgatásos jelenet dialógusa világossá tudja tenni, hogy száz év különbség milyen sokat is tud jelenetni morál, és az élet céljának értelmezésében. A mindig csendesen és visszafogottan beszélő Platonov mondatai lényegretörően világítják meg, hogy egyfajta nihil irányítja napjaink közgondolkodását. A cél nem az egyéni boldogság, hanem a túlélés. Túlélni a gondokat, hogy utána gondtalan hedonizmusnak élhessünk. Az új cél a hedonizmus és nem a boldogság. De az előbbi nem egy az embertől elidegeníthetetlen jog, szemben az utóbbival. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a csalóka lehetőségre cserélte az emberiség az egyik eredeti célt. Robinson Crusoe-k lennének? Tékozló Fiúk? Olyanok, akik hamis cél követve élik az életüket? De éljük-e egyáltalán az életünket, vagy csak pusztán létezünk? Az édeni gondtalanságot (az apai házat) elhagytuk és a küzdelmet választottuk: "...átkozott legyen a föld miattad, fáradalommal egyél belőle életed minden napján át. Tövist és kórót növesszen neked és edd a mező füvét. Arcod verejtékével edd a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy és a porba térsz vissza." (1 Mózes 3,17-19; IMIT). De a küzdelemnek van értelme, ha a cél helyes. A puszta létnél több az ember célja. És a Termető által adott elidegeníthetetlen jogokhoz való ragaszkodás, azok megtalálására való törekvés az ami értelmet adhat az emberi életnek. Defoe híres regényében a főhős megtalálja az élete célját és értelmét - ami nem a küzdelem maga, ahogy sugallja nekünk a csonkolt fordítás és az utószava -, és jobbá válik az élete, majd végül hazatalál. (És hogy mi van a hazatalálás után, azt a korszak másik híres írója John Bunyan írta meg A zarándok útjában. Ami szintén egy allegórikus regény.) Szóval, ha "csak" boldogságkeresést látunk Vodolazkin regényéből készített filmben, akkor is eljutunk a rögvalóságtól a morálon át az örökkévalósáig. Oda, ahonnan indult az egész sztori. Platonové is, és az emberiségé is. Mert a kitalált szovjet tudós által felfedezett sikeres hibernálás az emberi élet meghosszabításának igényét manifesztálja. Túljutni a megígért százhúsz éven. De ha belegondolunk, 2026-ban hiába 125 éves Platonov, valójában csak 25-öt élt még le. Azaz, a tudomány ebben a fikciós esetben még mindig csak kinyújtja a létezés időtartalmát, de nem növeli azt meg. Who wants to life forever - Ki akar örökké élni - énekelte Freddy Mercury a Queen dalát, de ők csak a Földön eltöltött időre gondoltak ekkor. Feltettek egy kérdést, amiből írtak egy dalt, de választ nem adtak, nem adnak a hallgatónak. Vodolazkin ad-e nekünk választ? Platonov (mint idealizált ember) megtalálja-e a boldogságot? Van-e más jó válasz, mint amit Bunyan és Defoe is felvázol? Vodolazkin válasza indirekt. De az is üzen nekünk, hogy Platonov pilóta. És olyan aviátor, aki nem csak repülni szeret, hanem  repülőgépet is szeretne tervezni, építeni. Annyira szeretne saját magától, a munkája révén feljutni a magasba és ott szabadon repkedni, mint a sasmadár. Egy másik perspektívában él, mint az unokatestvére, aki szintén pilóta. És ezen a vonalon haladva is elgondolkodhatunk. Hiszen itt is egy szembenállást láthatunk. A két férfi ugyanahhoz a dologhoz egészen másképpen viszonyul. Mindketten szeretik a repülést, de csak az egyiküknek okoz örömöt, boldogságot. Vajon Vodolazkin ebben a szállban is elrejtette a metafizikai üzenetet? Nekünk kell eldöntenünk, hogy pontosan mire is gondolhat a szerző. És ezzel lehetőséget kapunk arra, hogy rohanó mindennapjainkban egy kis időt szenteljünk egy fontos kérdésnek. És ezzel a puszta létezésből kimozduljunk és elinduljunk megtalálni a Boldogságot. Jogunk van ehhez. Elidegeníthetetlen jogunk.

Egyenlőre ennyivel szerettem volna kiegészíteni az Aviátor című bejegyzésemet. Ha másra nem arra biztos jó volt ez a kiegészítés, hogy észrevegyük azt, hogy van a műnek egyfajta szimbolikus értelmezése, miközben a földhözragadt valóság talaján állva talán azt mondhatjuk: Á! Szerintem, ez csak a véletlen műve!

Ám, azt mondják, hogy nincs véletlen...

U.I. Időközben volt szerencsém - az internetnek köszönhetően - beleolvasni a regénybe is. Ami legalább két dolgot erősített meg bennem. Az egyik a gyanú, hogy a szerző valódi keresztény értékrenddel rendelkezik. Nem az ember most jöttem a templomból mentalitásra gondolok, ami csak a látszatról szól. Amit olvastam ott jóval direktebb mindaz, amit (mivel a film nézése közben is felfedeztem, ezért nem volt novum, hanem inkább megerősítés) a film közvetíteni tud. Elhatároztam, hogy beszerezem a könyvet! És természetesen fogok rá időt is szakítani. A másik... Megmondom öszíntén, számomra nem egyszernézős e film. Mégis - vagy épp ezért - nem is olyan rég esett le, hogy mekkora dráma van az egész történet mögött. Elmondják benne világosan, de mégis mostanában érett össze bennem a dolog. És akkor ez csak egy feldolgozás! Annyi áthallást találok... Ott például az utolsó jelenet, amiben Vitya szerepel. Egy újabb party a háztetőn és magabiztos öntömjénezés, majd... Ez a jelenet bemutatja, mennyire kis dolgon is múlik az emberi élet. Akkor mire is verjük magunkat? Mire a dölyf, a nagy arc? A lefagyasztásból visszajött Platonov nem véletlenül halkszavú és szerény. Nem azért (vagy nem csak azért), mert idegen számára a terep. Nem azért, mert egy szürke kisegér. Van olyan élethelyzet, ami után tudja az ember, hogy mennyire is múlandó az élete. Mennyire kis dolgon tud múlni minden. Ennek ellenére, a film üzenete pozitív, hiszen Innokentyij élete be tud teljesedni. És nem csak az ővé... Persze, az nincs garantálva, hogy úgy ahogy elképzelte és/vagy elképzeltékék a történet elején.