A polgárpukkasztó celeb-diva Eva Braunná szelidül avagy Kszénija Szobcsak a Hitler kaput!-ban is

 

Hát akkor ismét egy reload. Tervezem és terveztem már egy ideje, hogy "régebbi" felirataim egyikét-másikát át kellene dolgozni egy kicsit. Ha más nem, szabványosítani kellene. Ebben az állapotomban érkezett meg Dr. Kubb javaslata, kérése. Így hát nekiindultam ismét a Hitler Kaput!-nak.

Megérte hozzányulni a felirathoz. Úgy indult, ahogy szokott. Csak a felirattáblákat teszem szabványossá! És végül... Áá! Dehogy! Belenyúltam a szövegbe is. Eleinte csak úgy felszínesen, majd egyre jobban. Ez volt a harmadik menet a szöveggel. Az első 2011-ben volt. És tizenöt évvel később meglett a harmadik nekifutás is. Miért is volt erre szükség? Ez a film 2006-ban készült. És öt évvel később - az első nekirugaszkodáskor - nem feltétlen jött át egy-két dolog. Főként ilyen gazdasági, üzleti "szakkifejezések". És ilyen szituációk is vannak a filmben. Tizenegyben még csak elkezdődött az amit orbáni-rendszernek hívunk. És ami meghonosította a legrosszabb Keleti gazdasági megoldásokat. És pechünkre - ahogy nem egyszer megtörtént már velünk - ismét túltolták a biciklinket. Vajon miért mindig csak a rossz dolgokat veszi át ez az ország, és miért toljuk túl a dolgot mindig? Miért mindennek csak a giccses paródiájára futja ennek az országnak? Sosem lesz ennek vége? (Valamikor a huszas éveimben olvastam Paul Johnson egyik könyvében, hogy a korrupció felszámolja az államat, a rendszert. Hirtelen túlzásnak tűnt, mert azt gondoltam, hogy "csak" a gazdaságot és a gazdaság szereplőit érinti ez hátrányosan. Nem kell erről sokat írni, hiszen bő tizenöt év alatt kiderült, hogy a korrupció tényleg megeszi azt az államot, amely nem küzd ellene. Sziszifuszi küzdelem, de szükséges.)

Most újranézve több mindent "üzen" a film, mint amit tizenöt éve gondoltam. Ezért is erőteljesen hozzányúltam a magyar szöveghez. Jó volt újra nézni és foglalkozni az (orosz) szöveggel. Érdekes, hogy egyfajta NER fricska is van benne. Megelőzve korát. Persze, nem a magyar viszonyokra szabták a filmet, hanem a putyini éra kezdetére. Bizonyos értelemben már anankidején is botrányfilm volt. És ezért viszonylag ismert is. Az IMDB-n a tetszési index elég alacsony. Többet érdemel. De ez egy megosztó film.

A mozgókép egyik nagyon-nagyon mellékkaraktere Eva Braun. Hitler kedvese és felesége. Kszénija Szobcsak alakítja, aki a filmben szereplő három orosz szexszimbólum közül az egyik. És a Szemjonova-Csehova-Szobcsak hármasból a legcelesebb karakter. De nézzük meg, kiről is van szó!

A hölgy egyszerre újságíró (televizíós és rádiós műsorvezető), híresség (celebritás), közéleti személyiség és politikus (2012-2013 között az Orosz Ellenzéki Koordinációs Tanács tagja; indul a 2018-as elnökválasztáson, ahol negyedik lett, a szavazatok 1,68%-ával). 1981. november 5.-én született Leningrádban. Apja Anatolij Szobcsak (1937-2000) szovjet és orosz politikus, Leningrád (és így Szentpétervár) első polgármestere. Édesanyja Ljudmilla Boriszovna Naruszova (sz.: 1951.) orosz politikusasszony. Tuva Köztársaságot képviseli (előszőr 2002-2012 között, illetve 2016-tól napjainkig) az Orosz Föderációs Tanácsban. 1996-1999 között az Állami Duma képviselőasszonya.

Környezete úgy emlékszik Szobcsak kisasszonyra, hogy lázadó és rakoncátlan volt gyerekként. (Az édesapja emlékezete szerint leányát demokratikus szellemben nevelte.) Kszénija iskolából sokat lógott, amikor meg nem, akkor rendszeresen zavarta az órai munkát. A megrendszabályozást rosszul tűrte.

Apa és lánya

A lánya 1988-tól a Leningrád Városi 185. számú Iskolába járt, majd átíratták a Herzenről elnevezett Pedagógiai Egyetem iskolájába, ahol a végén érettségizett. 1998-ban beiratkozik a Szentpétervári Állami Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékére. Középiskolai tanulmányai idején balettozik és festészetet is tanult. 2002-ben megszerzi első diplomáját. Angolul, spanyolul, franciánul beszél.

 
És most akkor következzen néhány szó az apukáról is. 1991 és 1996 között Szentpétervár polgármestere.

1990-ben (januárban vagy február 3.-án) egy bukott KGB-s tiszt kerül a Leningrádi Egyetem rektorhelyettesének titkári pozicíójába. Az illetőt Vlagyimir Putyinnak hívják. Az NDK-ban szolgált, amíg egy nagy hibát el nem követett. (Erről a hivatalos életrajzok mélyen hallgatnak.) Az ifjú KGB-s tiszt szerencséjére a Szovjetunió haldoklása idején nem indul büntetőeljárás ellene. (Akkor most kitérnék arra a toposzra, amit már az óvodában is zengenek a lurkók. Putyin a KGB bábjaként került a hatalomba. Ez nem nagyon elképzelhető. Egyrészt, karrierje lezárult a szervezetnél. Mert vaj volt a fején. Másrészt, megalakítása óta a szovjet titkosszolgálat soha nem avatkozott be a belpolitikai küzdelembe. Dzserzsinszkij nem preferálta a dolgot, Sztálin kiméletlenül eltiporta a gumicipősök vezetőit. Nem csak leváltotta őket, hanem ki is végeztette olykor. Egyetlen egy kivétel volt. Berija. Aki viszont politikai pályára konvertálta belügyes beosztását. És ha ez így volt 1991-ig, akkor miért változott volna meg ez a hozzáállás? Ráadásul, miután Putyin politikai karrierje beindul, az SZVR alá is kavar. Nem kicsit. Talán nem véletlen, hogy V.V.P. lett később a szovjet KGB sírásója.) Szóval, egy kis csinyovnyik volt Vlagyimir Putyin, aki taxisofőrként próbálta kiegészíteni kevéske fizetését. (Hogy mennyire nem volt menő, hogy mennyire pénztelen volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy Zaporozsecet használt taxiként.) Ekkor találkozik Putyin Szobcsakkal. Az új polgármesternek testőrre és titkárra volt szüksége. És az egyetem rektora ajánlott egy volt KGB-s őrnagyot... Az új testőr a személyvédelmen kívül sok mindent elintézett a város első emberének. Nem kell nagy dolgokra gondolni! Mondjuk egy használt Volvót, aminek az ajtajában mindig volt Szobcsak kedvenc italának egy kisüveges verziója. Putyin megismerkedhetett Jelcin testőrével is, miközben elkezdett a meggazdagodás útjára lépni. (Szobcsak Gorbacsov pártjára áll az 1991-es puccs idején. 1994-től a város kormányzója.) Szobcsak kapcsolata a nagypolitikával lehetőséget nyitott Putyinnak. Aki a kormányzó politikai bukása után élt is a eshetőséggel és Moszkvába költözött. Kszénija - aki természetesen személyesen ismeri az orosz elnököt - úgy nyilatkozott, hogy tiszteli és becsüli Putyint, mint embert, de politikai szerepével, döntéseivel nem tud azonosulni.

 Az egyetemi tanulmányok befejezése után Kszénija Szobcsak televíziós karriert kezdett építeni. Többek között a Legyen ön is milliomos! orosz verziójának vezetése is az ő nevéhez fűzödik.

Ezzel párhuzamosan az Ezüst Eső rádióállomáson is vezet műsorokat. Médiatevékenysége nem csak az Orosz Föderációhoz köti. Az ukrán médiában is feltűnik, mint műsorvezető. 2012-től az újságírással is próbálkozik. 2019-től producereskedik különböző tv csatornáknál.

Politikai aktivizmusa 2011-ben kezdődik. Ekkor részt vesz azokon a tüntetéseken, amelyek megkérdőjelezték, hogy a választást az Egységes Oroszország Párt nyerte meg. 2012. május 8.-án Alekszej Navalnijjal együtt örizetbe veszik a Nyikitszkij Kapunál. Előtte tüntetőkkel együtt kiszorították őket a Csisztje Prudiból.

2017. szeptemberében tagadja, hogy a Kreml őt szemelte volna ki következő elnöknek. Ugyanakkor, következő hónap 18.-án bejelentette, hogy indul a következő (2018-as) elnökválasztáson. Az Egységes Oroszország üdvözölte Kszénija döntését, míg többen - köztük Zsirinovszkij is - áljelöltnek tartották őt.

A Forbes magazin szerint Kszénija Szobcsaknak 2,3 millió dolláros vagyona volt 2010-ben. 2016-ban már "csak" 1 millió dollár a vagyonának nagysága. Bevételei nagy része rendezvényszervezésből, vendéglátásból és reklám szerepekből származik.

2012. júniusában házkutatás volt otthonában. Körülbelül egymillió eurót, 480 ezer dollárt és 480 ezer rubelt foglaltak le a hatóságok. Több mint száz borítékba volt a pénz begyömöszölve. Ellenzéki tüntetések finanszírozásával vádolták meg. Az adócsalás vádja is felmerült. A vizsgálat tisztázta őt az adócsalás vádja alól, így visszakapta a pénzét.

Ismertségével együtt egyenes arányban nőt a provokációinak a száma is. Botrányos viselkedése védjegyévé válik. Természetesen, ő is megkapja - verbálisan - a magáét. Jól használja a szociális hálókat, mind botrányokozásra, mind bevételeinek növelésére.

2013.-ban férjhez megy Makszim Vitorgan színészhez. 2015. november 18.-án fiúgyermeket szül. 2018 végén elválnak. Szobcsak a következő év szeptemberében újraházasodik. Az esküvőn résztvesz Dmitrij Peszkov a feleségével együtt.

A Hitler kaput!-ban csak egyetlen jelenet van, amiben feltűnik Éva Braun karaktere. Szobcsak ennek ellenére a stáblista elején látható. Ennyire fontos lenne ez a jelenet? Nem. Ennyire húzónév a Kszénija Szobcsak. Ennek a jelenetnek van (most épp, még néhány pillanatig) aktualitása kishazánkban.

1944. áprilisában járunk, és a Reich vezetői már tudják, hogy a bulinak vége. Persze, senki nem bánkódik ezen, tombol a hedonizmus. Eva Braun már a jövőjét tervezi. Ő Dubajba menne, Hitler Dél-Amerikába. Párbeszédük erotikus utalásoktól - természetesen - nem mentes. Egy kicsit se PC ez a film. Hanem amolyan oroszosan... Minek is nevezzem?

Olvasgattan egy könyvet, ami a Nagy Honvédő Háború mítoszairól szól. Olvasgatom, és a pupilláim kitágulnak. A könyv szövegében beletettek egy enyhén rasszista viccet. Az adoma Obamáról szól. De hogy? Hogy jön ez ide? 😓 Na, ebben a filmben is vannak ilyen dolgok. Nem annyira bántóak, de azért meg tudja egy kicsit hökkenni az ember. Itt van például a holokauszt témája. Természetesen ábrázolva van a filmben a 3. Reich antiszemitizmusa. Nem mondanám, hogy bántóan. A Jojóé neccesebb, de a Hitler így is elég polgárpukkasztó. Szexuálisan túlfűtött és szemtelen. Nem csodálkozok, hogy voltak akik tiltakoztak a bemutatása miatt. Persze, a negatív hírverés is hírverés.

Egyébként, nekem a dialógusok nagyon bejönnek. Időnként olyanok, mintha egy klasszikus Leslie Nielsen vígjátékot nézne az ember. Szóval, kell egyfajta hangulat a megnézéséhez.

2020 elején néhány percen múlt, hogy összefussak Kszénija Szobcsakkal. Én csak napi rutin szerint éltem az életemet. A haverom meg kiakadt, mert látta, hogy a hölgy bemegy oda... De ez egy érdektelen történet. Hiszen nem történt semmi. Mondjuk, Efrájim Kishont jó kis krokit írt volna belőle. Ilyen sztorikból ki tudta hozni a maximumot.

És igen, a filmbeli Éva Braun egy szelid cicus Kszénijához képest. Az utóbbi képes volt arra, hogy meghiúsítson egy repülő elindítását azzal, hogy nem volt hajlandó  bekötni a biztonsági övét. Meg hogy a ZAGSZ-hoz nyitott halottaskocsival menjen el. Vagy hogy nyitott koporsóban ülve hordoztassa magát. Természetesen, fotóriporterek hada volt meghívva az utóbbi két eseményre. A repülőhöz a rendőrséget hívták ki.

Talán jobban kellett volna részleteznem K.A.SZ. botrányait, de magam az ilyen színes hirecskéket annyira nem kultiválom. Mindenestre, a skandallumait a bevételeinek nővelésére is felhasználó Kszénijához képest a filmbeli Éva Braun egy szemérmetes ministráns lány.

A filmről olvashattok még itt is, és megnézni is megtudjátok... Mondjuk, itt.

Már ha kíváncsi még valaki egy húszéves filmre. 

"Vihr" őrnagy

 

"Megtudtam, hogy Kaltenbrunner megegyezett Jodllal egy közös (Gestapo, SS, SA és a hadsereg) akcióban a szláv-kultúra legnagyobb központjainak megsemmisítésére. Minden erre vonatkozó további határozatot igyekszem Bernbe továbbítani. A találkozó helyét és a jelszót részleteiben beszéljék meg összekötőn keresztül. Makszim Iszajev. Berlin, 1944. május 26"

(A bejegyzés bevezetőjét Gyáros László fordította.)

Iszajev-Strilitz információja alapján a szovjet parancsnokság egy speciális csoportot dob le a megszállt Krakkóba. A csoport tagjai csak a fedőneveik alapján ismerik egymást: Vihar őrnagy, Kolja és Ánya. Feladatuk, hogy meghiúsítsák Krakkó elpusztítását. A bevetés kudarccal indul, a dezertőrök az ugrás után elvesztik egymást. Ám a feladat továbbra is adott. Meg kell menteni a szláv kultúra egyik legnagyobb központjának elpusztítását! Mert ha elvész a kultúra, akkor oda a nemzet(tudat) is!

Ez az utóbbi kijelentés napjainkban mintha elfeledett dolog lenne, de attól igaz. Van az a régi mondás, mely szerint nyelvében él a nemzet, és ez a megállapítás nagyon igaz. Az a társadalom, amelyik elveszti a nyelvét, amelyik nem óvja, ápolja, nem fejleszti azt, az a társadalom a szétesés irányába indul el. Hiszen a közösségtudatát, az egymással való kommunikációs képességet veszti el. A nyelv megőrzéséhez szükség van könyvekre, színházra, koncertekre és szépművészetre is. Többek között. És amelyik ország vezetői ezt nem látják be, azok nem országként tekintenek arra a földrajzi területre, amelynek fejlődédét irányítaniuk kellene, és az ott lakókra nem mint társadalomra, és nem mint nemzetre tekint. A náci párt vezetői ezért nem csak a szláv népek írtására és a maradék rabszolgasorsba taszítását tűzik ki célként, hanem a szláv nemzet és öntudatot is el kívánják pusztítani. És ezt csak a kultúra és a kulturális emlékek elpusztításával lehet elérni. Meg van hát a terv (és a cél), de a szovjet hadvezetőség is tisztában van azzal, hogy a barbárság csak pusztulásba torkolhat. Ezért egy különleges egységet küldenek, hogy a nyugati szlávság központjait (Krakkó, Varsó, Prága) megmentsék. Az első akció helyszíne: Krakkó.

A Julijan Szemjonov regényéből készített minisorozat fekete-fehér alkotás. "Mentségére" szóljon, hogy 1967-ben készült, a szocialista blokkban. (Mintha ezeken múlna.) Viszont így az archív filmrészletek jobban belesimulnak a filmben. Nem üt el nagyon a minőségbeli különbség. (Már hogy is ütne el, hiszen a NHH vége óta csak 22 év telt el.) Mondhatjuk, hogy nem sokkal a háború befejeződése után készült a film(sorozat). Említettem, évekkel ezelőtt, hogy volt szerencsém (kétszer is) látni a Nemzedékek Emlékezete kiállítást. Nagy hatással volt rám, és azóta valahogy másként szemlélem a háborús alkotásokat. Keresem bennük a készítő nemzedékre jellemző látásmódokat. A kiállítás helyretett bennem dolgokat. Kisgyerekként láttam, hogy egyes idős családtagjaim, hogy viszonyulnak például a háborús filmekhez. Amikor kicsit nagyobb lettem megértettem, hogy így kompenzálnak. A kiállítás megtekintése(i) óta nem csak megértem. És nem csak őket. Tudjátok, van az a harmadik nemzedék szindróma. 2016-ban (ha jól emlékszem az időpontra) biológiai Nobel-díjat adtak azoknak a tudósoknak, akik megtalálták a nagy(on nagy) trauma okozta deformációt az emberi DNS-ben. Előtte évtizedekkel beszéltek már erről a pszichológusok, pszichiáterek. A nagy gazdasági válságok okozta nélkülözés és sokk, ahogy a háborúk okozta lelki deformációk nem múlnak el azzal a nemzedékkel, amely szemtanú, szenvedő alanya volt ezeknek a csapásoknak. És vajon ez az alkotás ilyen kompenzációs indíttatású? Huszonkét-huszonhárom évvel az események után vajon kompenzál-e? Megmondom őszintén, hogy csak egyetlen egy olyan jelenet van a filmben, amire az első megnézésekor azt mondtam (magamban), hogy: ne már! Ennyi meg belefér. Egyszerre kapunk egy diverzánsos és egy kémes filmet. Igen, a hírszerző kifejezés lehet a kém eufémizmusa. Láthatunk a filmben fegyveres katonákat és ravaszkodó hírszerzőket és elhárítókat. És mivel egy szocialista érában készült alkotásról van szó, így a dialógusokba elgondolkodtató filozófiai-politológiai meglátások is kerültek. Időnként. Ez nem a Missio:Impossible valahanyadik moziverziója. Ebben a főhős nem fut és átugorva lő, majd rohan és robban valami, miközben újratöltve kilihegi magát, hogy újra ugorjon, hogy ne robbanjon fel és bókol a széplánynak miután lezuhant, de nem halt meg. A "Vihr" őrnagy egy másik korszak terméke. Érdemes megnézni? Szerintem, igen.  Unalmas? Egy cseppet sem. És a jellemábrázolás? Jóval elnagyoltabb, mint a Tavasz tizenhét pillanatában. Gyakorlatilag nincs rá idő. Számomra nem derült ki, hogy milyen ember Ánya, vagy Kolja, esetleg Vihr. Egy dologra koncentrálnak: küldetésük, feladatuk van. Ahogy Ethan Huntnak is, de Kolja, Ánya és Vihar nem rohangál, mint pók a falon. De nem is alszik meg a tej a szájukban. Lehet így is világot megmenteni. Megfontoltan hőssé válni. Hogy azután a Halhatatlan Ezred állományát erősítse az ember.

A film fő erőssége a dialógusok és ebben hasonlít a Tavasz tizenhét pillanatára. Ugyanakkor, nem elhanyagolható a "terepmunka" se. Elgondolkodtató, hogy a (magyarországi) közhiedelemmel ellentétben mennyire nem jellemző a történelemhamisítás ezekre a háború után néhány évtizeddel készült alkotásokra. A heroikus küzdelem ábrázolása már nem olyan, mint a háborús években (és az azt követő dekádban), bár tagadhatatlan az idealizmus jellenléte. A hangsúlyok, persze, nem feltétlen ott vannak, mint napjainkban. Ami nem azt jelenti, hogy hamis képet sugározna. Mire gondolok? Ott van például a lengyel-szovjet - napjainkban orosz - viszony. Napjainkban, napi politikai okok miatt, elcsépelve beszélnek az ősidők óta tartó rossz orosz-lengyel viszonyról. És jön is a már-már unalmas katynozás. Rendben, az orosz-lengyel küzdelem ezeréves. Váltakozó nyertessel. Oké, az utóbbi 300 évben ritkán állt a lengyeleknek a zászló. De előtte volt, hogy igen. Ezer év alatt rengeteg frusztráló dolog történik. És igaz, hogy a lengyel társadalom negatívan viszonyul az oroszokhoz. Ahogy a németekhez is. Hasonló okok miatt. De van és volt a lengyel társadalomnak egy olyan része, amelyik nem volt - és most sem az - elutasító Moszkva irányában. 1939. szeptemberében sok lengyel menekült nyugatról keletre, keletről nyugatra, keletről dél felé. Voltak lengyel katonák akik beépültek a Vörös Hadseregbe, voltak lengyelek akik részt vettek a sztálini partizánmozgalomban és voltak lengyelek, akik az angolok által szponzorált Honi Hadseregben harcoltak, voltak akik a nácikkal kollaboráltak és voltak akiket Katynban kivégeztek. A többség meg csak élni szeretett volna még. Érthető, hogy a szocializmus idejében a szovjetekkel kooperáló lengyelek voltak a fókuszban. Itt is, és ott is. A Négy páncélos és a kutya megvan? Ma, szintén politikai okból, a történelmi valóság eme szelete van elhallgatva. Van az a mondás, hogy a történelmet a győztesek írják. Ennél rosszabb a helyzet. A történelmet az aktuálpolitika érdeke alapján írják. A film(sorozat) készítése idejében a lengyel-szovjet együttműködés (a nácik ellen) megjelenítésének igénye dominált. Bár ez elég marginális a film cselekménye szempontjából. Összességében egy intelligens és nem egy akcióközpontú alkotást láthat az aki megtekinti ezt az alkotás. És az intelligens nem az unalmas szinonimája ebben az esetben. De nem is arra utal, hogy az egész filmet csak stúdióban készült volna. Egyszerűen csak nem feltétlen vérpistikéknek készült. Egy másik éra terméke.  

Jevgenyij Sztyepanovics Bereznjak

Julian Szemjonov Vihar őrnagyot Jevgenyij Bereznjakról mintázta. A filmsorozat megtörtént eseményt dolgoz fel, ezért néhány mondatot szentelek az "előképnek".

Bereznjak (1914-2013)  falusi tanárként kezdte (1933) a Dnyipropetrovszki Területen. 1935-ben már iskolaigazgató, majd 1939 és 1941 között a Lvov város közoktatási osztályának a vezetője. 1941 októberétől aktívan részt vesz a partizánmozgalomban. Propagandista és összekötő a Petropavlovszki Földalatti Járási Bizottság és a Dnyipropetrovszki Területi Pártbizottság között. 1943-ban Moszkvába küldik a GRU iskolájába. Ezután a Hang (Голос) elnevezésű katonai hírszerző  csoportot vezette.

1944. augusztus 19.-e éjjelén Krakkó környékén ledobják csoportjával és 156 napon keresztül harci cselekményeket hajtott végre csapatával ezen a területen. Ezen nem túl hosszú idő alatt felderítették a krakkói erődítéseket, a különböző német csapatok és csapattestek elhelyezkedését meghatározták és értesítették mindezekről az Első Ukrán Front parancsnokságát. (Az Abwehr aláaknázta Krakkót, de Bereznjakék megszerezték a német katonai elhárítástól ennek a dokumentációit. Így lehetségessé vált ennek az akciónak a meghiúsítása.) A jelentés leadása után Bereznjakot letartóztatja a GESTAPO, de sikerül megszöknie. Ezután az NKVD 147. számú szűrőtáborába kerül (ez a tábor Podolszkban volt található). Több vizsgálat után 1965-ben rehabilitálták.

A Nagy Honvédő Háború után újra a Lvov Városi Közoktatási osztályát vezeti (1945-1952). 1954 és 1984 között az Ukrán SZSZK Oktatási Minisztériumában tölt be fontos pozíciókat.

2010-ben - amikor Juscsenko elnök poszthumusz kitünteti Sztyepán Banderát - a következő nyilatkozatott tette: "Ez egy nagy pofon a Nagy Honvédő Háború minden veteránjának arcába. Ennél aljasabb trükköt el se követhetett volna! Amikor meghallottam ezt, úgy döntöttem visszaadom az Ukrajna Hőse kitüntetést. De veterántársaim azt mondták: Ne merd ezt megtenni! Megérdemled ezt a kitüntetést, és neked nem Juscsenko adta."

Bereznjaknak 2001-ben adományozták az Ukrajna Hőse kitüntetést és 2005-ben vezérőrnaggyá léptették elő.

És hogy került a képbe Julian Szemjonov?

A GRU 1963-ban feloldotta a Hang nevű partizáncsoport tevékenységéhez kapcsolódó iratok titkosítását. Szemjonovot érdekelte ez az ügy, mert korábban - még amikor Lengyelországban volt - hallotta Krakkó megmentésének történetét. Miután a szovjet katonai hírszerzőszervezet archívumához hozzáférhetett, megismerkedett a csoport pontos történetével. A csapat vezetője Bereznjak (fedőneve: Hang/Голос), helyettese és segítője Alekszej Trofimovics Sapovalov hadnagy (fedőneve: Vihar/Гроза) és Ászja Fjodorovna Zsukova (fedőneve: Körte/Груша) rádiós volt.

De nem ők voltak az elsők. Már 1944. április 27.-én átdobták és bevetették Krakkó környékén a Lvov nevű csoportot, ám nekik nem volt szerencséjük. Ez a csoport árulás áldozata lett. A csapat parancsnokát lelőtték. A Lvov csoport rádiósáról mintázta Szemjonov Ánya karakterét. Jelizaveta Vologodszkaja (fedőneve: Szúnyog/Комар) volt a Lvov csoport rádiósa, aki a csapat felszámolása után (mivel túlélte az incidenst) a németek hátországában maradt és ott folytatta a dolgát.  (A Vörös Zenekarról hallottatok már?) Valójában a regény és a film cselekményében nem sok meg nem történt cselekmény van. Az író eléggé hű volt a megtörtént eseményekkel, csak kisebb változtatások vannak a sztoriban. A valóságban Bereznjak Volgodszkajával dolgozott együtt, miután Zsukovával nem sikerült az ejtőernyős ugrás után találkoznia. Szúnyogot viszont megtalálta, és együtt estek később fogságba. De nem spoilerezném el a történetet.

"Годы не властны над величием подвига, скрепленного братством по оружию! Имена солдат, защищавших завтрашний день, вечны."  Az éveknek nincs hatalmuk a hőstett nagysága felett, amit a fegyverbarátság megerősített! A holnapi napot védő katona neve örök.

Ami nincs a filmben (mert nem lehetett benne): Bereznjak és Volgodszkaja együtt voltak a Moszkva melletti szűrőtáborban, és szabadulásuk után összeházasodtak. Már a krakkói küldetés alatt elkezdődött köztük... az ismerkedés. Legyen ennyi elég! Nem kell az intimpistáskodás!

És még egy apróság a filmmel kapcsolatban. Egy apró személyes vélemény. A minisorozat első részéből - nekem úgy tűnt-, hogy árad egyfajta pánszláv értelmezése a történetnek. Ez nem negatívum, sőt! Hiszen ez hitelesítő pecsét ebben az esetben. A kilencvenes évek Magyarországán azt a hamis képet kezdték politikai érdekből sugározni egyesek, mintha a megvalósult szocializmus ideológiája nemzetellenes vagy legalábbis neutrálisan viszonyult az úgynevezett nemzeti érzéssel. Hát ez nagyon nem így van. (A képet árnyalnám egy kicsit. A kommunizmus ideológiája idővel különböző "iskolákra" szakadt, és különbözőképpen ítélt meg dolgokat.) Miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a sztálinizmus viszonya megváltozott a nemzet fogalmával kapcsolatban. Az úgynevezett nemzeti érzést hivatalosan propagálni kezdték és ez egyszerre szorította hátra a (lenini) internacionalizmust és ötvöződött is azzal. Ennek következménye volt, hogy a pánszláv eszme egy része is a hivatalos álláspont része lett. (Persze, a cári imperializmus nélküli pánszlávizmus ez.) Ez egyszerre  válasz a náci történelemszemléletre is. Arra a gondolatra, hogy Európa ezeréves története nem más, mint a germán népek küzdelme a szláv népek ellen. Egyfajta élet-halál harc, ami korszakokon átível. És a náci fajelmélet azt hirdette, hogy ennek a harcnak ideje véget vetni, és végérvényesen kiirtani és/vagy őrőkkévalóságig rabszolgasorsba tartani az alsóbbrendű népeket. Ez az ideológia adott páncélrémeket tizenévesek kezébe, elvárva a gyerekek hősi halálát. Mert inkább a nemzet kihalása, mint az hogy a felsőbbrendűnek véltet legyőzze egy szolganép.

A nemzeti érzéssel felturbózott sztálinizmus túlélte Sztálint, elég ha csak Ceausescu által gründolt rendszerre gondolunk. De a kádári pártból származó turbómagyarokról is beszélhetnénk...

A sorozat befejező részében láthatunk egy német tiszt kihallgatását. Ezzel állítsuk szemben az első részben látható, német tisztek által tartott kihallgatásokat! Mintha egyfajta idealizmus tapasztalható, nem?

A Makszim Iszajev Sagán belül a "Vihar" őrnagy, a Tavasz tizenhét pillanata és A tavasz megszépíti Berlint szorosan összefügg. Mindhárom történetben Iszajev, mint Max Otto von Stirlitz jelenik meg előttünk és az ügynök életének 1944 nyárutójától 1945 május közepéig tartó (jó, legyünk megengedőek a legvégén egy 1946 októberi pillanat is bevillan, ami tovább lendíti a sagát a hidegháborús korszakba) időszakát dolgozza fel.

Ugyanakkor Szemjonov a "Vihar" őrnagy forgatókönyvéből minden Stirlitzre vonatkozó utalást kitöröltetett. Néhány évvel később, amikor a Tavasz tizenhét pillanata forgatókönyvét írta, megpróbálta a kontinuitást újra létrehozni. Erre Friedrich Kruger SS Obergruppenführert, a Főkormányzóság SD főnökét "használja fel", aki létező személy, és a "Vihar" őrnagyban szerepelteti az író. Szemjonov Kruegert beleírja az új sorozat legelejének egyik jelenetébe. Mindkét alkotásban Jevgenyij Boriszovics Kuznyecov alakítja az SD főnök karakterét.

 

Mindhárom könyvet kiadták magyar nyelven is.

A tavasz megszépíti Berlint filmes feldolgozásáról jelenleg nincs tudomásom.

A Vihr őrnagy megtekinthető itt:

1 rész

2. rész

3.rész.

Jó szórakozást kívánok!

U.i.

A Vihr őrnagy a szovjet háborús filmek új generációjának első gyermeke. Ebben az alkotásban az ellenség nem eredendően gonosz, állatias untermensch. Emberek, akiknek érzelmei is vannak. És ezek az érzelmek nem állatiasak. A szenvedésért, a gyászért való bosszúállás ceuloidon bemutatott kompenzálásának végének az első jele. Jól mutatja, hogy a honvédő háborút kisérő fájdalom feldolgozása egy új fázishoz ért. Ami egyrészt jó dolog, másrészt ezen út végén ott van az, amit már a Vörös Kísértet, a Hitler kaput! vagy akár a Párizsba! képvisel jól vagy rosszul. Ezen az úton az amerikai filmgyártás is végigmegy. Elég ha csak a Jojo Nyuszit említem most itt meg. (Tudom, hogy ez egy új-zélandi, amerikai, cseh koprodukció.) Az említett filmek - tagadhatatlan, hogy különböző szinvonalon megvalósítva - annak a biztos jelei, hogy napjaink nemzedékei már nem akarnak a 2. Világháború borzalamival szembenézni. Nem akar kellemetlen pillanatokat átélni egy "régi" világégés miatt, még akkor se ha ennek a worldwide háborúnak a hatási a mai napig meghatározzák a jelent. Laurence Rees A nácik című könyve azért is fontos mű, mert megmutatja a ma emberének, hogy az embertelenség hogy tud észrevétlen belopózkodni a hétköznapi emberek mindennapjaiba. Hogy nem eredendően gonosz emberek vállhatnak szinte észrevétlenül vérszomjas vámpírokké. Hogy a vérgőzből való kijózanodás után értetlenkedve nézzünk egymásra és kérdezzük ártatlan szemekkel: Hogy történhetett ez meg?

Persze, fontos a traumák feldolgozása egyéni és nemzeti szinten, de nem lenne szabad hagyni azt, hogy ez elfeledésbe vagy könnyedtnek (tünő) popkulturális feldolgozások igényelésébe torkoljon. Emlékezni nem mindig kellemes dolog, ám hasznos. Már ha a valóságra emlékeznek az emberek és nem hamis emlékezetképekre.

U.i.U.i.

A fordításban Vihr sokáig Viharként szerepelt. Ám egyszer csak újranéztem az egyik cserkaszovos sorozatot és szembesültem azzal. hogy az egyik dialógusban Szonja erre az alkotásra utal és akkor (és ott) nem fordítottam le ennek a műnek a főhősének a fedőnevét. Úgy dondoltam, hogy átírom a fordításban a nevet, hogyha esetleg valaki szintén találkozik majd mindkét alkotással, akkor könyebben tudjon asszociálni. Hiszen a nyomozós sorozatok évadjaiban mindig van utalás az adott időszak filmjeire.

Sánta sors - Rút hattyúk

Belenéztem a Rút hattyúkba - ha már hivatkoztam rá a Boszorkányok kazamatájában - és este már le is vettem a polcomról a könyvet. Mikor elkezdtem olvasni eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt ott álltam egy boltban a könyvesállvány előtt és azon filóztam meg vegyem-e a könyvet. Immár eredeti nyelven. (Nem, nem vettem meg, és nem az ára miatt. Nem került ezer forintba se.) Igen, a kérdés az volt, hogy létrehozzam-e a második könyvtáramat. (Valahogy úgy, ahogy Féliksz Szorokin összehozott ötöt.) Még mindig az első "könyvtáramnál" tartok.

Tudom, az olvasás kiment a divatból. Drágák a(z új) könyvek, nem igazán célszerű felületesen foglalkozni velük, ha meg odafigyelünk rájuk, akkor túl sok időt elvesznek az életünkből. És mit kapunk cserébe? Nagyobb szókincset, jobb helyesírást, más életszemléletek megismerésének lehetőségét, eligazodási pontokat, és még akár mákonyt is. Kinek kell mindez? Na jó, a mákony az jöhet! Az menő. De a többi? És különben is: "Ment-e a könyvek által a világ elébb?"

A Sánta sorsban két történetet, két regényt találhatunk. És 2006-ban film készült a második történetből. A Rút hattyúkból. A Konsztantyin Luposanszkij által rendezett filmhez Oldfan készített magyar nyelvű feliratot és írt is egy ajánlót a filmhez. Ami elöszőr a Filmbook-on jelent meg, majd (Oldfan beleegyezésével) ezen a blogon is olvashatóvá vált. És most nem véletlenül térek vissza ehhez az alkotáshoz. A két egybefont történet hasonló szimbolikája egyfajta (közös) üzenetet erősít, de a Rút hattyúk nem szimplán csak ráerősít a Sánta sorsra. Vajon a szerzők szándékosan lelplezni akarták, vagy épp ezzel a nyilvánvaló szinoptikus üzenettel "kényszerítették" volna az olvasókat, hogy gondolják végig: tényleg kétszer van megírva a könyvben ugyanaz az üzenet?

Azt mondom neketek, hogy sem a film, sem a regény nem feltétlen egy könnyen oldódó instant élménnyel ajándékoz meg minket. De ez természetes a Sztrugackij fivérek univerzumában. Nagybetűs irodalomról van szó esetükben vagy csak jól elkapott életérzés lenyomatokról? Vajon száz év múlva érteni fogja valaki a másodlagos üzeneteket, vagy vastagon el kell látni jegyzetekkel a kiadványokat? Ki fogják adni? Vagy ezek a regények csak egy letűnt korszak lenyomatai? Ezekre a kérdésekre ki adhatná meg a helyes választ most? Az biztos, hogy napjainkban is aktuálisak, és most a kérdés csak annyi, hogy a következő generációk értenék-e, ha lenne idejük ilyen történeteket olvasni? Azt gondolom, értenék.

 A film elég lehangolóan indul. Vonaton vagyunk, este van, és kint pusztulást lát az ember. Minden ég. Olyan disztópikusan indul a sztori. Az állandó eső (és vele a folyamatos piálás a könyvben) ugyanazt szimbolizálja. A kilátástalanságot. Hisz mindkettő hajlamos a depresszív érzet kialakítására, fenntartására. Ad egyfajta kelet-európai feelinget. (És ha megállunk itt egy pillanatra és körbenézünk, akkor eldönthatjük, hogy változott-e valami itt az elmúlt negyven évben. Ha most is kilátástalanságot élsz át, vagy élnek át sokan a környezetedben, akkor felejtsd el, hogy jobb világban élsz, mint apáid, nagyapáid éltek. Ha mindig esik az eső, ha mindig isznak körülötted, akkor messze vagy Kánaántól; még Egyiptomban élsz.) Amikor elmélyedek ilyen késő brezsnyevi vagy már a posztszovjet időszakban készült alkotásban, időről-időre felötlik bennem a gondolat: oké, rendben; de a kortársak is úgy dekódolhatták az üzenetet, ahogy én most kikódolom? Ők látták akkor a fáktól az erdőt? Mert nekem most könnyebb dolgom van, mint nekik, hisz én perspaktívikusabban látom azt, amit ők láttak. És a Rút hattyúknál is az a nagy kérdés számomra, hogy napjainkban is az a válasz a kérdésekre, mint amikor megírták a regényt? Vagy a tegnapi válasz mára már csak mellébeszélés? Esetleg napjainkra akkori szöveg újabb jelentéstartalommal, értelmezési tartománnyal rendelkezik? Vagy szimplán leporosodott és ma már csak egy történelmi emlék? Nem, nem fogom megválaszolni ezeket a kérdéseket. Nézd meg a filmet, vagy olvasd el a regényt! Magadnak adj választ ezekre a kérdésekre. Ne előre elkészített véleményekkel foglalkozz, hanem legyen saját álláspontod. Persze, ettől nem fog örökké sütni a Nap. Tizenévesen imádtam bőrig ázni. A ruhám átázva, a hajam összeállva, ha kicsit megszorítottam: jött ki belőle a víz... Ázott voltam. Fizikálisan is és lelkileg is. És valahogy az utóbbi évtizedekben elkerülnek a nagy zuhárék, de belül még ázott vagyok. És még mindig az ázottakkal szimpatizálok. Bármiért is ázottak azok... Ez még akkor is így van, ha nem értek velük egyet. De valahogy ázottak, ha nem is úgy, ahogy én. Nem állítom, hogy ez egy jó állapot. De egy jöttment fia-unokája vagyok. A heves záporban is láthatom a Napot.

Sok éve már, hogy Oldfan óva intett attól, hogy politikával kapcsolatos véleményemet artikuláljam ezen a blogon. Legyen a főszerep a filmeké! Persze, nem hallgattam rá. Nem azért, mintha ne lenne igaza. De én ilyen vagyok: az örök ellenkező. Miért legyek apolitikus, ha az az alkotás, amelyről épp írok, nem az? Itt van például a Sánta sors. Mire gondoljak, amikor az egyik jelenetben a képviselő minden problémát jogszabály változtatással tudna csak megoldani? Óhatatlan, hogy ne jusson eszembe... Vagy ott van az a fájdalmas aktualitás - már lassan vagy két éve tart a botrány Magyarországon és egyre vállalhatatlanabb... -, ami a könyvben is nyersen szembejön velünk. Nyersen és kiméletlenül. Mert a pedofilia egy borzasztó dolog. És ez a borzalom elég undorító a regény lapjain is. (Mi más lenne?) Még akkor is így van, ha nincs a dolog naturalista módon ábrázolva. De elgondolkodtat. Majd elszomorít. Ha egy mű politizál, akkor én aki nézem/olvasom féljek a politikai állásfoglalástól? Akár egyetértek az alkotás direkt vagy indirekt véleményével, akár nem? És a Sánta sors politizál. És akárhogy nézem, aktuálisnak tűnik nekem. És ha igazam van, akkor ez egyrészt sajnálatos, másrészt pedig épp az ellenkezője. Mi a jobb? Ha rájövünk, hogy a regény nem vesztette el aktualitását, vagy ha már csak egy korszak emléke. Egy emlék, ami addig halványul, amíg végleg elmúlik, kikerül az emberiség látóteréből. "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" Javaslom ismerkedjetek meg Arkagyij és Borisz Sztrugackij regényével így vagy úgy! Bátran vágjatok neki! Talán nektek mást fog mondani, mint nekem. És ha ez így lesz, akkor sincs semmi baj. Ennek így kell lennie. Talán ezt is megtaláljátok a történetben.

Vajon Margarita Puskina - ő gyakorlatilag az orosz Adamis Anna; de több is - mire gondolhatott, mikor ennek a dalnak a szövegét írta? Honnan jöhetett az ihlet? Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy... Gyanítom, egyszerűbb (ám de hasonló) a megoldás, mint a Rózsa utca esetében. Bár annál évtizedekekig csak ködöltek az érintettek. Végül is, egy jó alkotás is olyan, mint az igazi nő. Jár hozzá egy kis rejtély. (Ha értitek mire gondolok...)

Aviátor - a bejegyzés folytatása

Alekszandr Blok 1910-ben írta az Aviátor című versét. Az hogy mennyire foglal el központi helyet (a mondanivaló szempontjából nézve) a regényben, megmondani nem tudom. A filmben nem igazán. Mindössze a költemény első két sorát idézik. Nem tudom, hogy a poémának létezik-e magyar műfordítása. Viszont az eredetit előkerestem és az tetszik. Benne van minden. A korszak pilótáinak és repülőgépeinek küzdelme az elemekkel. A nehézségek és a szépségek. A műrepülést kisérő látvány és dicsőség. És a vers legvégén a disztópikus vég: a fenséges gépmadár dinamitot szállít a közelgő szörnyű háborúkban.

Persze, felmerülhet az olvasóban: most tényleg, miért kell kitérni ilyen lényegtelen dologra? Meg ki is az a Blok? (Jaj! Nehogy kitérjen rá!)

Azt gondolom, hogy maga a költőre való utalás megerősíti azt, hogy a filmnek szimbolikus üzenete is van. (Ha valakinek csak arra van igénye, hogy egy hibernált állapotból visszatért ember beilleszkedéséről szól a film, az megkapja ezt, és kész.) Az Aviátorról szóló írásom első részének vége felé elmentem metafizikai irányba. Nem tudom, hogy mennyire tűnt megalapozottnak a felvetett nézőpont. Valaki erőltetettnek gondolja? Nem az. A sztori szerint a szovjet tudósok a hibernálási projektjüket, és az összes (tizenhárom) alanyát Lázárnak nevezték el. Ez annyira nyilvánvaló utalás arra a történetre, amelyet János apostol a következőképpen írt meg:

"Jézus pedig még mindig mélyen felindulva odament a sírhoz. Az pedig egy barlang volt, és egy kő feküdt rajta. Azt mondta Jézus: Vegyétek el a követ!

Az elhunyt nővére, Márta pedig azt mondta: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos!

Mire Jézus így válaszolt: Nemde megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod majd Isten dicsőségét?

Akkor elmozdították a követ. Jézus pedig felemelte a szemét az égre, és azt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.Tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz engem, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.

Miután ezeket mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki!

És kijött a halott, keze-lába pólyába csavarva és az arca kendővel körülkötve. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Vegyétek le róla, hadd menjen!"

(Újonnan Revideált Károli Biblia, János evangéliuma 11,38-44)

A hasonlat nyilvánvaló: ahogy a négy napja halott Lázár testébe a mennyei utasításra visszatért a lelke és a test megmozdult, erőt kifejtve felkelt (dacolva a halottakat ott és akkoriban szokásos bepólyázás szorításával) és elhagyta a sírt az élő ember, ugyanúgy Vodolazkin történetében a lefagyasztott ember a teste felmelegítése után felkel, felébred (mintegy feltámad). Ez a megállapítás, szerinted, erőltetett?

"Ezeket mondta, majd hozzátette: Lázár, a mi barátunk, elaludt, de elmegyek, hogy felköltsem. Tanítványai erre azt mondták: Uram, ha elaludt, meggyógyul.

Pedig Jézus annak haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomnak alvásáról szól. Akkor Jézus megmondta nekik nyíltan: Lázár meghalt, de miattatok, hogy higgyetek, örülök, hogy nem voltam ott. Ám menjünk el hozzá!"

(ÚRK, János evangéliuma 11, 11-15)

Akkor jöjjön egy végső következtetés:

Az Aviátor nem csak egy tudományos kisérletről szól, hanem az örök élet problémakörével is foglalkozik. Innokentyij (azaz Ártatlan) Platonov visszatérhet abból a mély álomból, amit napjainkban halálnak nevezünk. Természetesen(?) ő a tudomány segítségével tette meg. Ám a száz évnyi nemlét után is morális lényként vislekedik. Nem feltétlen cselekszik mindig jót, de keresi a megbocsátást, a megbocsátás helyét. Hmm... Elérkeztük oda, ahol már jártunk.

Szolovki

A film cselekménye Szentpéterváron és a Szoloveckij-szigeten játszódik. Mivel azon nem sokak közé tartozok, akik tudják, hogy az írni tudóknak van felelősségük is, ezért szeretnék egy kis áttekintést nyújtani a történetnek otthont adó vidékkel kapcsolatban.

A sztori szerint a történet a GULAG Szoloveckij-i állomásán, Szolovkin játszódik. (Persze, a szereplők időnként elhagyják ezt a helyet és bemennek Pityerbe. Ez a két helyszíne van a filmnek.) A Fehér-tenger legnagyobb szigetcsoportjáról van szó. A legnagyobb szigeten (Szoloveckij) található az 1420-as 30-as években alapított Szpaszo-Preobrazsenszkij kolostor. Kezdetben ez fából készült épületet jelentett. 1584-1594 között jelentek meg itt az első kőépületek. A kolostorban a 16. századtól egyházi börtön is található volt. Távoli fekvése és megközelíthetetlensége miatt a világi és egyházi hatóságok a kolostort különösen biztonságos fogvatartási helynek tekintették. Amit azután 1903-ban hivatlosan bezártak. A szigeten - a kolostor segítségével - a Szentpétervári Természettudományi Társaság 1881 és 1899 között egy biológiai állomást üzemeltetett. Ezután a kutatóállomást Alekszandrovszk kikötőjébe költöztették. A szovjet rendszer az első nevelő-munkatáborát Szoloveckij-szigeten hozta létre. A Bolsája Mukszalmán létrehoztak egy kémiai labort, aminek a feladata a Szolovki-i tábor gazdasági tevékenységeinek kiszolgálása volt. Az 1926-os év feladata volt például a talajvizsgálat, hidrobiológiai vizsgálatok, talajkémiai elemzések, a sziget növény és állatvilágának tanulmányozása. De ez a labor tevékenyen hozzájárult a fakitermelés és feldolgozás során használt technológiák vegyszerellátásához is. (Például a keményfák száraz lepárlásához szükséges vegyi anyag előállításához.) Foglalkoztak itt terpentin tisztitással és a fák gyantájának hasznosításával is. A gyantából valamiféle kémiai eljárás segítségével terpentint állítottak elő. Vagy például, nyertek ki itt jódot algákból... /Forrás: Соловецкие лагерь и тюрьма особого назначения (СЛОН/СТОН) című könyv negyedik fejezete: Экономические "достижения" в Соловецких лагерях Соловецкая химическая лаборатория 1923-1939 гг./ Mindezt csak azért említettem, hogy a film azon állítása, miszerint a Szolovki táborban emberkisérletek lettek volna, a fantázia terméke. Ahogy Sztálin majomkatonáiról szóló legenda is az. Évekkel ezelőtt meghökkenve olvastam valahol (a magyar nyelvű internet bugyraiban), hogy van olyan honfitársunk, aki ezt a nácik által kitalált és terjesztett 2. világháborús fakenews-t tényként kezeli. Ezért gondoltam arra, hogy (sajnos) szükség van arra, hogy külön (és hangsúlyosan) manifesztáljam: Jevgenyij Vodolazkin fantáziájának terméke az, hogy szovjet tudósok hibernálással foglalkoztak a GULAG Szolovki munkatáborában. Itt semmilyen emberkísérlet nem volt, nem úgy mint Auschwitzban. (Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy az írót a DOOM videójáték valamiféleképpen megihlette. Bár ennek valószínűsége csekély, hiszen az Aviátor című könyvet 2016-ban adták ki, ahogy azt a videojátékot is. És csak az elnevezésben - Lazarus Labs vs. Лаборатория Лазарь - találhatunk valami közöset.) Az regényben a Lazar egy mozaikszó lenne, ami a Lefagyasztási és Regenerációs Laboratórium - лаборатория по замораживанию и регенерации - rövidítése. Csak hogy legyen materialista magyarázat is.

Talán nem ártana azért néhány szót mondanom a filmről is... Hogy látom én? Elsősorban úgy, hogy szerintem, nem egyszernézős. Mert például, már tudom, hogy mit keres a filmben Blok verse. Pontosabban az Aviátor című vers első két sora. Nem esett le könnyen, de megtörtént. Ahogy a gramofonról felcsendülő ének is többlet jelentéssel bír. Annál is inább, mert eleinte csak valami mellékes dolognak gondoltam. Annyi mindenről szól, szólhat ez az alkotás! És nekem tetszik, kedvelem. Akkor jöjjön a színészi megformálások! Konsztantyin Habenszkijnek - mondhatjuk - rutinja van a tudós professzor megformálásában. Legalábbis az elmúlt időszakban mintha csak ezt kellene eljátszania. Itt van például a Grom trilógia, vagy a Száz évvel előre. Ennek ellenére, nekem, nem tűnik úgy, hogy rutinból próbálta volna megoldani a karakterének eljátszást. A Platonovot alakító Alekszandr Gorbatovról mit mondhatnék? Két Platonov van a filmben. Az egyik halkszavú, már-már visszahúzódó, a másik sem fellengzős, ám normál hangerőn beszél. Számomra teljesen egyértelmű, hogy miért. Platonovon átment az úthenger, és akin átmegy - és fel is fogja azt -, az az ember nem lesz nagypofájú, hangoskodó. Mert tisztában van azzal, hogy milyen kis dolgokon múlik minden. És hogy az ember mennyire csak porszem. Még nagy tömegben is. Jevgenyij Szticskin engem Jevgenyij Mironovra emlékeztet. Az orgánuma is és a szerepjátéka is. Darja Kukarszihről (Anasztászija) nagyon nem tudom, mit mondhatnék? Hozza a karakterét, de lássuk be, ez egy ilyen csinos hölgytől nem feltétlen nagy teljesítmény. A játéka hibátlan, de nem túl összetett. Hozza az elvárhatót. Ahogy a film látványvilága is. Egyszerre látványos a mozi és elgondolkodtató. A kérdés amit feszeget, hogy a bis hundred und zwanzig meghaladható-e? Látszólag a tudományra testálná ezt a feladatot a mű, de - ahogy említettem már - a metafizikai megoldás sem távoli a filmben. Ami nem tolakodóan van prezentálva, de ott van. Ha odafigyel a néző az alkotásra. És ezt a metafizikai vonalat erősíti Daniel Defoe világhírű regényének néhány mondata is, ami elhangzik. A Robinson Crusoe szintén hordoz metafizikai üzenetet. Ami nem olyan egyértelmű Magyarországon. Ennek oka az, hogy a legelterjettebb magyar fordítás a 20.század ötvenes éveiben követte el egy fordító - Vajda Endre, 1952 -, és ideológiai okból kifolyólag nem jelenhetett meg csorbítatlanul ez a regény akkor. A Móra Könyvkiadó évtizedeken át ezt a csonka szöveget adta ki. Valamikor 1998 körül - M. Nagy Miklós fordításában - megjelent a teljes szöveg is, új fordításban. A kimaradt részek a címszereplő Istenhez való viszonyát szemlélteti. Milyen szépen rejtem eufémizmus mögé azt a tényt, hogy Crusoe ráébred arra, hogy az Isten nélküli élet hová vezet, és nem ezt a jövőt akarja magának. És így már könnyen belátható, hogy nem az emberi akarat és leleményesség diadalát zengi az eredeti szöveg - copyright by Schindler Frigyesné -, szembe azzal, amit évtizedekig gondolhattak az emberek erről a könyvről Magyarországon. Daniel Defoe disszenter volt, aki megélte a hitét, így nem véletlen, hogy regényében találhatunk biblikus utalásokat. Mert hát művének főhőse az atyai intés ellenére cselekszik, ami nagyban hasonlít a Tékozló Fiúról szóló példabeszédre. Nem hallgat az apjára, és bajba is kerül. Ott van a lakatlan sziget, ami az Édenből való kivetettetés utáni világot szemlélteti. A nehézségek - amikkel szembe kell nézni a hajótöröttnek -, abból erednek, hogy az isteni rend elleni lázadást valósított meg Crusoe az életében. De van visszaút, meg lehet menekülni! De ehhez rendeznie kell a kapcsoltát a Mennyei Apukájával. Igazából erről szól ez a regény. Mert ez is egy szimbolikus alkotás. Nemhiába, ebben az időszakban Angliában az allegórikus regények írása és olvasása divatban volt. Meg is találtuk - ebben az esetben legalábbis - Blok és Defoe közötti kapcsolatocskát. Mert mind a Robinson Crusoe, mind az Aviátor szerepletetése a műben megerősíti azt a véleményt, hogy többet akar elmondani nekünk Vodolazkin, mint amit elsőre látunk. Egy 21. századi hagiográfiát ad a kezünkbe, illetve tekinthetünk meg, ha Aviátorozunk egyet. Egy kicsit formabontó hagiográfiát, de hagiográfiát. (Ahogy a Laurosz esetében is. Mindkét esetben nem egy idealizált szentet látunk. Már ha szentet látunk.)

Persze - látszólag -, van kevésbé(?) metafizikainak tűnő mondanivalója is ennek a műnek. Mégpedig az, hogy az ember keresi a boldogságot. Innokentyij Platonov (Vegyük már észre azt is, hogy főhősünk családneve egy ókori görög filozófus nevét idézi!) a múltban elveszti boldogságát. Ez a hibernálásában végérvényessé válik. Joga van-e neki száz évvel később megtalálnia azt? Ám ez a kérdés egyáltalán nem hipotetikus! Évezredek óta kísérti az emberiséget. Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában ezt így fogalmazták meg: "Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert a Teremtője olyan elidegeníthetelen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre." És ebben a kontextusban az a kérdés, hogy hol van Platonov (főleg ha innokentyij - innocent, azaz ártatlan) számára a határ. Meg az, hogy mi a boldogság?Mivel ő egy 20. század hajnalán született ember, és ezért másként tekint erre a dologra, mint a 21. század gyermekei. A filmforgatásos jelenet dialógusa világossá tudja tenni, hogy száz év különbség milyen sokat is tud jelenetni morál, és az élet céljának értelmezésében. A mindig csendesen és visszafogottan beszélő Platonov mondatai lényegretörően világítják meg, hogy egyfajta nihil irányítja napjaink közgondolkodását. A cél nem az egyéni boldogság, hanem a túlélés. Túlélni a gondokat, hogy utána gondtalan hedonizmusnak élhessünk. Az új cél a hedonizmus és nem a boldogság. De az előbbi nem egy az embertől elidegeníthetetlen jog, szemben az utóbbival. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a csalóka lehetőségre cserélte az emberiség az egyik eredeti célt. Robinson Crusoe-k lennének? Tékozló Fiúk? Olyanok, akik hamis cél követve élik az életüket? De éljük-e egyáltalán az életünket, vagy csak pusztán létezünk? Az édeni gondtalanságot (az apai házat) elhagytuk és a küzdelmet választottuk: "...átkozott legyen a föld miattad, fáradalommal egyél belőle életed minden napján át. Tövist és kórót növesszen neked és edd a mező füvét. Arcod verejtékével edd a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy és a porba térsz vissza." (1 Mózes 3,17-19; IMIT). De a küzdelemnek van értelme, ha a cél helyes. A puszta létnél több az ember célja. És a Termető által adott elidegeníthetetlen jogokhoz való ragaszkodás, azok megtalálására való törekvés az ami értelmet adhat az emberi életnek. Defoe híres regényében a főhős megtalálja az élete célját és értelmét - ami nem a küzdelem maga, ahogy sugallja nekünk a csonkolt fordítás és az utószava -, és jobbá válik az élete, majd végül hazatalál. (És hogy mi van a hazatalálás után, azt a korszak másik híres írója John Bunyan írta meg A zarándok útjában. Ami szintén egy allegórikus regény.) Szóval, ha "csak" boldogságkeresést látunk Vodolazkin regényéből készített filmben, akkor is eljutunk a rögvalóságtól a morálon át az örökkévalósáig. Oda, ahonnan indult az egész sztori. Platonové is, és az emberiségé is. Mert a kitalált szovjet tudós által felfedezett sikeres hibernálás az emberi élet meghosszabításának igényét manifesztálja. Túljutni a megígért százhúsz éven. De ha belegondolunk, 2026-ban hiába 125 éves Platonov, valójában csak 25-öt élt még le. Azaz, a tudomány ebben a fikciós esetben még mindig csak kinyújtja a létezés időtartalmát, de nem növeli azt meg. Who wants to life forever - Ki akar örökké élni - énekelte Freddy Mercury a Queen dalát, de ők csak a Földön eltöltött időre gondoltak ekkor. Feltettek egy kérdést, amiből írtak egy dalt, de választ nem adtak, nem adnak a hallgatónak. Vodolazkin ad-e nekünk választ? Platonov (mint idealizált ember) megtalálja-e a boldogságot? Van-e más jó válasz, mint amit Bunyan és Defoe is felvázol? Vodolazkin válasza indirekt. De az is üzen nekünk, hogy Platonov pilóta. És olyan aviátor, aki nem csak repülni szeret, hanem  repülőgépet is szeretne tervezni, építeni. Annyira szeretne saját magától, a munkája révén feljutni a magasba és ott szabadon repkedni, mint a sasmadár. Egy másik perspektívában él, mint az unokatestvére, aki szintén pilóta. És ezen a vonalon haladva is elgondolkodhatunk. Hiszen itt is egy szembenállást láthatunk. A két férfi ugyanahhoz a dologhoz egészen másképpen viszonyul. Mindketten szeretik a repülést, de csak az egyiküknek okoz örömöt, boldogságot. Vajon Vodolazkin ebben a szállban is elrejtette a metafizikai üzenetet? Nekünk kell eldöntenünk, hogy pontosan mire is gondolhat a szerző. És ezzel lehetőséget kapunk arra, hogy rohanó mindennapjainkban egy kis időt szenteljünk egy fontos kérdésnek. És ezzel a puszta létezésből kimozduljunk és elinduljunk megtalálni a Boldogságot. Jogunk van ehhez. Elidegeníthetetlen jogunk.

Egyenlőre ennyivel szerettem volna kiegészíteni az Aviátor című bejegyzésemet. Ha másra nem arra biztos jó volt ez a kiegészítés, hogy észrevegyük azt, hogy van a műnek egyfajta szimbolikus értelmezése, miközben a földhözragadt valóság talaján állva talán azt mondhatjuk: Á! Szerintem, ez csak a véletlen műve!

Ám, azt mondják, hogy nincs véletlen...

U.I. Időközben volt szerencsém - az internetnek köszönhetően - beleolvasni a regénybe is. Ami legalább két dolgot erősített meg bennem. Az egyik a gyanú, hogy a szerző valódi keresztény értékrenddel rendelkezik. Nem az ember most jöttem a templomból mentalitásra gondolok, ami csak a látszatról szól. Amit olvastam ott jóval direktebb mindaz, amit (mivel a film nézése közben is felfedeztem, ezért nem volt novum, hanem inkább megerősítés) a film közvetíteni tud. Elhatároztam, hogy beszerezem a könyvet! És természetesen fogok rá időt is szakítani. A másik... Megmondom öszíntén, számomra nem egyszernézős e film. Mégis - vagy épp ezért - nem is olyan rég esett le, hogy mekkora dráma van az egész történet mögött. Elmondják benne világosan, de mégis mostanában érett össze bennem a dolog. És akkor ez csak egy feldolgozás! Annyi áthallást találok... Ott például az utolsó jelenet, amiben Vitya szerepel. Egy újabb party a háztetőn és magabiztos öntömjénezés, majd... Ez a jelenet bemutatja, mennyire kis dolgon is múlik az emberi élet. Akkor mire is verjük magunkat? Mire a dölyf, a nagy arc? A lefagyasztásból visszajött Platonov nem véletlenül halkszavú és szerény. Nem azért (vagy nem csak azért), mert idegen számára a terep. Nem azért, mert egy szürke kisegér. Van olyan élethelyzet, ami után tudja az ember, hogy mennyire is múlandó az élete. Mennyire kis dolgon tud múlni minden. Ennek ellenére, a film üzenete pozitív, hiszen Innokentyij élete be tud teljesedni. És nem csak az ővé... Persze, az nincs garantálva, hogy úgy ahogy elképzelte és/vagy elképzeltékék a történet elején.

Aviátor

Valamikor réges-régen... A film kapcsán eszembe jutott Művész. Épp a sülő krumplijához öntötte hozzá a hagymát. Készült a vacsora. Felém fordult és megkérdezte: "Te magyar! Azt mondják kedveled az orosz irodalmat. Ismered napjaink literaturáját?"  És elkezdett szavalni. Az orgánuma jellegzetes volt. Bessenyei Ferenc jutott róla az eszembe. Hallgattam, hogy zeng, hogy dalol az orosz nyelv az ő hangján. Zene volt a füleimnek. Mikor befejezte, bevallottam, hogy nem nagyon. Szinte csak a kötelezőeket. Pelevin, Gluhovszkij... Ekkor elindult egy szózuhatag. A végén megkértem, hogy egy fecnire írja már le az általa most taglalt literátorok nevét. Megtette. Gyima mindig vigyorgott, amikor valamikor szóbekerült Aktyor. A srác nevére nem emlékeztem, talán soha nem is tudtam. Utána is volt, hogy összefutottunk, nagyokat köszöntünk egymásnak, de soha többet nem beszélgettünk. Mindenki ment a dolgára. Csak Gyima említette meg vigyorogva Művészt. Tetszett neki az új név.

 Jevgenyij Vodolazkin Lauroszával véletlen találkoztam. Ezt a könyvet félig vakon vettem meg. Fogalmam nem volt, hogy mit fogok kapni a pénzemért. Most azt kellene állítanom, hogy a könyv ismertetője annyira de annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy... De nem. Bár nem hangzott rosszul: "A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszetett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet...Az elmúlt évtized legnagyobb orosz irodalmi világsikere ez a regény: bámulatosan eleveníti meg a XV. századi Oroszországot, miközben ízig-vérig modern, és főhőse, a különleges képességekkel megáldott orvos, a szent gyógyító Arszenyij sorsával, gondolataival, küzdelmeivel, gyötrelmeivel, önfeláldozásával a ma emberéhez szól." Csak egy kicsit sablonos, nem? A regény ennél sokkal-sokkal jobb. Esténként olvasgattam, ahogy az már lenni szokott. És nagyon tetszett. Az író egy tudós ember. Főként az ősi Rusz (9. század második felétől a tatárjárásig tartó időszak) irodalma, illetve az ezt megelőző időszak szentjeihez kapcsolódó irásos emlékek világa a szakterülete. A regényen érződik is ez. (Amit - én szeméyl szerint - rendkívül értékeltem.) De mindez nem tolakodóan, hanem a szövegben igen ritkán felbukkanóan. De épp ezzel színesíti meg az írást. Ami e nélkül is megállná a helyét, de így jobb, mert erősíti az autentikusságot. Érzek egy kis kisértést, hogy Arszenyij történetéről írjak, de erőt veszek magamon és nem teszem meg. Inkább csak ajánlom, hogyha sikerül(ne) beszereznetek ezt a magyarul is megjelent könyvet, akkor ne hagyjátok ki! Olvassátok el! De miért is említettem ezt meg? Mert Vodolazkin 2016-os regényének a címe az hogy Aviátor. És nem véletlen, hogy annak a filmnek is ez, amiről írni szeretnék pár szót nektek. Mert hát Jegor Mihalkov-Koncsalovszkij és három segítője - valamint a regény írója, maga Vodolazkin - elkészítettek egy forgatókönyvet, amiből Koncsalovszkij rendezésében (2025-ben) elkészült egy mozi. Ez a fim, amiről ez a bejegyzés szólna.

Miről szól a film? 2026-ban járunk. 2026. május 12.-én kezdődik a film sztorija. (Hú! Mindjárt kezdődik!) Egy titkos laboratóriumban felébred egy férfi, akit száz évvel előtte hibernáltak. Innokentyij Platonov - mert így hívják a férfit - semmire nem emlékszik. Legalábbis eleinte. A férfi megpróbál beilleszkedni a számára új világba. Meglepően gyorsan és jól sajátítja el korunk vivmányainak használatát. Emlékezete apránként visszatér. Mindez lehetőséget ad a műnek arra, hogy kritikai észrevételt tegyen a száz évvel ezelőtti és napjaink társadalmáról. Egy múltbéli ember keresi a helyét a jelenben. Gyakorlatilag erről szól ez a Jevgenyij Vodolazkin regénye alapján készült film, ami egy tudományos-fantasztikus dráma.

A forgatókönyv megírásának oroszlánrésze Jurij Arabovnak és tanítványa Oleg Szirotkinnak a nevéhez kötődik. Vodolazkin felügyelte és jóváhagyta az eredeti mű cselekményének megváltoztatásait. Vagy ahogy élcesen aposztrófálta: csak a szerző tudja hatékonyan lerombolni saját regényét.

A film cselekménye nem követi szolgai módon a könyv szövegét. A Laurosszal ellentétben nem a nyelvi megoldások azok, amik megfoghatják a nézőt. (Nem ismerem a könyvet, nem tudok véleményt nyilvánítani Vodolazkin szövegéről. Ez a kijelentésem most csak kizárólag a film dialógusaira vonatkozik. Mindenesetre az azért árulkodó, hogy az író maga is résztvett a forgatókönyv megírásában.) A film a látványvilágával próbálja inkább megragadni a néző figyelmét. A jelen Szentpétervárját a hibernálásból nemrég felébredt Platonov szemén keresztül látjuk. Az ő eszmélése, így a mi eszmélésünk is egyben.

A film legfőbb témája a legszélesebb értelemben vett idő. A cselekmény egy megrendítő történet arról, hogy a múlt terhe, a bűntudat és az igaz szerelem emléke szerves része az emberi léleknek, még akkor is ha a személy egy időutazás révén száz évvel előrébb utazik az időben. A mű egy mély beszélgetés a bűnbánat lehetőségéről, egy egyetlen emberi élet időtlen értékéről, és arról, hogy lehetséges-e egyáltalán boldogságot találni akkor, amikor minden ami a világunkat alkotta, örökre a múltban maradt. Miközben ismerkedtem az alkotással valami nagyon hasonlóval kellett szembesülnöm. A munkaegészségügyi vizsgálatom részeként egy pszichológiai vizsgálaton kellett átesnem. Különböző feladatokat kellett megoldanom. De előtte egy nem hosszú kérdéssorra kellett válaszolnom. És az egyik kérdésnél egyszercsak lecsapott a múlt(am). Azt gondoltam, hogy a tragédiát már rég feldolgoztam - hiszen egyrészt már kb tizenöt éve volt az eset -, de a felpörgő pulzusom és a megugró vérnyomásom nem ezt bizonyították. Hiába temettem el a múltat, az élőhalottként visszatért. Félelmetes volt a testem önkéntelen reakciója. Furcsa, mert ilyesmit eddig még soha nem tapasztaltam. (De van happy end. Így is, meg úgy is.)

A film kapcsán Bulgakov és Dosztojevszkij is az ember eszébe juthat. Bulgakovval kezdem (bár Dosztojevszkij talán nagyobb kedvenc; ugyanakkor e két író munkássága nem feltétlen összehasonlítható, azonban a Mester és Margarita és az Ördögök is egyformán nagy kedvencek nálam)! Itt van az a jelenet, amikor a korabeli lakhatási válság bemutatása során a tudós családi összejövetelén feltűnik Zareckij a társbérlő. A megjelenő karakter viselkedése engem a Kutyaszív című regény  Gömböcének analógiája. Ugyanaz a viselkedési stílus. A roncstársadalom terrorizálja a polgárságot, az értelmiséget, a kulturáltságot. A nagymamám egyszer azt mondta nekem, hogy az 50-es években a lumpen népréteg (ő még így hívta azt a réteget, amelyet Puzsér után roncstársadalom névvel illetünk) hamar meglátta a lehetőséget a kommunista párthoz való csatlakozásban. És megkeserítette a becsületes munkások, kispolgárok, parasztok életét. Azt láthatjuk, hogy ez a recept - mármint, hogy a hatalom a roncstársadalommal terrorizáltatja az ország népét - nem csak a bolsevikok használták. Gyakorlatilag minden diktatúra egyik erős tartóoszlopa a lumpenség. Érdekes (?), hogy az elmúlt évtizedekben ugyanez, ugyanilyen lumpen réteg mélyen hazafias lózungokat tud fröcsögni. (Hofi Géza mondta, hogy kis nép vagyunk, nekünk egy csőcselékünk van. Meg kell becsülni őket.) Egy kis kitérő: érdekes jelenség napjaink Magyarországán, hogy az agylágyulás egyik jele idősödő embereknél, hogy elkezdenek kommunistázni és arról beszélni, hogy őket mennyire üldözték annakidején. (Én meg, aki eltemetném a tragédiámat katartikusan szembesülök tizenév után is. E szerint, a szenilitáshoz nincs közöm. Ez azért, nem rossz!) "Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson." (Részlet Bulgakov Kutyaszívjéből. Hetényi Zsuzsa fordítása.)

De a történet nem áll ott meg, hogy a múltat kritizálja. Nem. A jelen, a jelenre jellemző divatos gondolkodásmód is pellengérre kerül. Nem kívánom elspoilerezni ezt a részt, de azért annyit megjegyeznék, hogy amikor a történet révén egy utcai filmforgatásba "keveredünk", na onnantól érdemes előítéletmentesen figyelnünk az elhangzó mondatokat. Ekkor hangzanak el azok a gondolatok, amik - a történetet végigkisérve - kiteljesedve megmutatják napjainkat jellemző önzést is. 

Dosztojevszkij... Raszkolnyikov és Platonov két  feltűnően különböző karakter. Nem véletlen, hogy a Vodolazkin által kitalált karakter utónevének jelentése: Ártatlan. Ennek ellenére bűntudat gyötri, hiszen még a boldogságának elrablóját, az egyszerre bűnös és áldozat Zareckij sírját is meg- és felkeresi. Platonov és Raszkolnyikov is eljut a bűnbánatnak arra a pontjára, ami nélkül a megváltás nem átvehető. (Júdásról azt olvashatjuk az Újszövetségben, hogy soha nem találta meg a megbánás helyét. És ez volt az, ami miatt végül öngyilkos lett. Nem tudott a bűnével együtt élni, de nem tudta már megbánni azt, amit tett. A lelkében már akkora lehetett a torzulás, hogy nem tudta feldolgozni és helyesen értékelni saját árulását és kapzsiságát.) Platonov visszajön a halálból, de nem egészen úgy, mint a bibliai Lázár. Ő négynapos és sziklasírba temetett halott volt, míg Innokentyij jégbe lett zárva. Mindez azonban nem véletlen. Vodolazkin elkisér bennünek a filozófia és a vallás birodalmába. Teszi mindezt úgy, hogy a felületes néző mindebből vajmi keveset vesz észre. Nem tolakodik, nem rág szájba, de felveti a metafizikai kérdést. És mintha megpróbálná megmutatni a válasz fellelhetőségének irányát is. Az új korszakban való felébredés arra kényszeríti Platonovot, hogy foglalkozzon a csoda jelentésével, saját céljával, és válaszokat keressen azokra az egzisztenciális kérdésekre, amelyek minden gondolkodó embert gyötörnek.

Az Aviátor egy intelligens, stílusos és látványos orosz sci-fi.

Egyenlőre - talán - elég is most ennyi erről az alkotásról. Úgy vélem, vissza kell még térnem a filmre. Annyi minden van benne. Megéri megnézni! Ne ijedjetek meg, nem unalmas és nem bölcselkedő alkotás! Allegorikus, mondhatni szimbolikus mint Alekszandr Blok költészete. Akinek Aviátor című versét idézik is a filmben. (Is.) Nem gondolnám, hogy véletlen. De ha csak felhőtlen szórakozásra vágysz, akkor is bátran vágj ebbe a filmbe! Akkor is élvezni fogod, hogyha csak a történet érdekel!

Folytatás következik!

Vendég a jövőből

 

Sok-sok évvel ezelőtt felmerült bennem, hogy eme klasszikus ifjúsági sorozatot le kellene fordítanom. De ahogy az lenni szokott, annyi minden közbejött. Ám  annyira a hatása alá kerültem a 2024-es remakenek, hogy erőt vettem magamon, és kiszorítottam az időt ennek az alkotásnak. Így - köszönhető Oldfannek is - mára az összes alisza szeleznyovás film megtekinthető magyar felirattal. (Ha engem kérdeztek, nekem jutott a java.)

A Harmadik bolygó rejtélye, szerintem, hamisítatlanul hozta Kir Bulicsov írásainak hangulatát. Ahogy ez a tévésorozat is. Hiába már nem én vagyok a célközönség, mégis élvezetesnek tartom a Vendég a jövőbőlt. Talán mert visszahozza gyermekkorom hangulatát. Olyan mintha a Keménykalap és krumpliorrt vagy a Le a cipővel!-t nézné az ember. Pedig nincs magyar vonatkozása ennek a szovjet sorozatnak. (Hacsak nem az első rész legelején feltűnő Ikarus autóbuszt nem tekintjük annak.) 

Ennek ellenére, nem tartom túlzásnak, hogy Csukás István ifjúsági regényeiből készített filmekhez hasonlítsam ezt az alkotást, és nem csak hangulatilag.

"Ez egy hihetetlen történet, olyan mint egy mese. 1984. április 13.-án kezdődött. Amikor a moszkvai 20-as számú iskola 6.B osztályos tanulója, Kolja Geraszimov, a boltba ment kefirért, és találkozott osztálytársával, Fima Koroljovval. Fima megosztott egy titkot Koljával: egy titokzatos idegen rejtőzködik egy elhagyatott és bedeszkázott házban. A rejtélyt meg kell oldani!"

Hát nem olyasmi a hangulata, a témája, mint a Vakáció a halott utcában-nak?

Vagy említsem meg az ifjúsági irodalom egyik legnagyobb klasszikusát az Emil és a detektíveket? Mert hát a történet ama momentuma, hogy a történet befejezése a gyerekcsapat összehangolt tevékenységének gyümölcse mind Kästner, mind Csukás, mind Bulicsov történetére/történeteire jellemző. De hát, végül is, ez ad egyfajta sajátos atmoszférát a történeteknek. És ennek kell átjönnie az audio-vizuális feldolgozásokon is, ahhoz hogy azt mondhatjuk: De jó film volt ez is!

Úgy jobban belegondolva szerencsés vagyok. A koromnál fogva ismerhetem a klasszikus kelet-európai ifjúsági filmeket és nem csak gyermeki lelkesedés mondathatja velem, hogy jók. Ha jók.

Gyerekkoromba ha tetszett mondjuk a Pocok, az ördögmotoros kalandjai az egy dolog. De ha felnőtt fejjel is tetszik, akkor az azért jelenthet már valamit. A mai kiskamaszok nagy része nem hinném, hogy ismeri azokat az alkotásokat, amiket ebben a bejegyzésben eddig felsoroltam. De abban sem vagyok biztos, hogy tetszene neki. Hiszen nincs másfél percenként akció vagy annak tűnő valami ezekben a filmekben. De helyette van hangulat, életérzés. És felnőtt fejjel is tudom ezeket értékelni. Nem, a sztori miatt nem fogom lerágni a körmeimet - bár ez bármelyik filmre elmondható -, de ettől függetlenül tudom őket értékelni.

És itt van Alisza Szeleznyova legismertebb története. És a blog olvasói (is) megismerkedhetnek két feldolgozással is. Egy klasszikussal, ami több mint negyven évvel ezelőtt készült, és egy maival, ami tavalyelőtt. Nekem mindkettő bejön. Miközben a célközönség igénye egész más napjainkban, mint negyven-ötven éve volt. Ha fiatalabb vagy ha idősebb lennék, nem biztos, hogy ugyanígy tudnám értékelni a két feldolgozást.

Nem oly túl régen egy jó harmincas munkatársam azt mondta, hogy az Egri csillagok olvasásával annakidején, nagyon megszenvedett. Mert Gárdonyi könyve tele volt olyan kifejezésekkel, amiket nem értett. Nekem volt általánosban egy osztálytársam, aki (amíg hatodikban kötelező olvasmány nem lett az a könyv) ötször olvasta el az a művet. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy megértem azt, hogy a Vendég a jövőből remake-jéhez teljesen átdolgozták az eredeti történetet. Nem azért kellett átdolgozni, mert az eredeti nem lenne jó. Mert nagyon is az! Hanem, hogy napjaink ifjúságához is eljusson az alkotás. Ráadásul, a könyv kötelező olvasmány Oroszországban. Tehát, a feladat az volt, hogy egy kötelező olvasmányt úgy feldolgozni, hogy az ifjúság meg akarja nézni azt a moziban. Még akkor is, ha nem csak az iskola miatt ismeri a sztorit, hanem mert a könyv feldolgozást láthatta (jó párszor) különböző tévécsatornákon. Nagy kihívás ez, de a 100 évvel ezelőtt-tel jól vették az akadályt az alkotók. (Tudom, mindezt nem ebben a bejegyzésben kellett volna megírnom, hanem még tavalyelőtt. Viszont az a bejegyzés így is elég hosszú lett, nem?)

Azt gondolom, hogy egy nagyszerű sorozatot láthat az, aki rászánja az idejét. Még retro-romantizálásra is alkalmas, még akkor is, ha soha nem hagytad el a Kárpát-medencét, de a nyolcvanas években már jártál iskolába. Ismerős lehet az iskolaköpeny látványa - ugyanakkor furcsa lehet, hogy valahol a mindennapi iskolai élet volt az úttörő nyakkendő viselése -, az iskolás gyerekek kezében a diplomatáska (Hogy ez mekkora divat volt egykoron!).

Kir Bulicsov műveiből sugárzik a jóság. Az emberi jóság. Ez az egyik fő jellemzője az írásainak. És ez az egyfajta - jó értelembe vett - naivitás. Egy olyan világ, amiben titkon minden jóérzésű ember szívesen élne. Egy utópisztikus világ... Jó időnként kikapcsolódni a realizmusból! És ezt az élményt biztosítja számunkra ez az ötrészes ifjúsági (sci-fi) film. Mindez elmondható a 2024-es remake-ről is? Nekem tetszik az a film (is), bár tagadhatatlan, hogy épp Bulicsov által kitalált és prezentált világot nem adja át teljesen. Hollywood hatása tagadhatatlan. A 2024-es Alisza akár a Kill Billben is szerepelhetne. Mondhatnánk, hogy épp a lényeg veszik ki a feldolgozásból, de ez nem feltétlen igaz. Szerintem, azért ott az a filmben. Még ha a korszellem miatti átdolgozás szereplői jobban hasonlítanak napjaink tinijeire, mint az eredeti könyv karaktereire. De baj ez?

1.rész          2.rész          3.rész          4.rész         5.rész

Javaslom ismerkedjetek meg - vagy frissitsétek fel az emlékeiteket - A harmadik bolygó rejtélyével, és a Vendég a jövőből remake-jével kapcsolatban is! Ez utóbbiban Alekszandr Petrov alakítja Veszelcsak U-t. Hogy miért jegyzem ezt itt most meg? Mert emlékeim szerint - és mint tudjuk az embert az emlékezete meg tudja csalni, ezért engedjétek meg, ha pontatlan leszek, bár nem törekszem rá - ezt az űrkalózt talán kétszer hívják a nevén. És én - "én vétek, én vétkem, ó én nagy vétekem" - leagalább az egyik esetben lefordítottam a nevet és "beledolgoztam" a dialógusba. Volt kisértés, elismerem. És - bár utólag is hezitáltam, hogy jól tettem-e - nem javítottam ki. Ennyi belefér a fordítói szabadságba?

Jó szívvel tudom ajánlani ezt a szovjet sorozatot minden korosztály számára! Engem a hangulata a mai napig elvarázsol. Nem véletlen, hogy a kultikus sorozat mint jellemzés egyáltalán nem túlzás ezzel az öt részes sorozattal kapcsolatban.

De persze, mint minden alkotásnál, ennél is a nagy kérdés az, hogy kiállja-e az idő próbáját. De mivel a remake segítségével az ifjú generáció számára is élvezetessé van téve a sztori, reménykedhetünk, hogy Alisza Szeleznyova "túlél" minket és 2084-ben is ismert karakter lesz. A vendég a jövőből továbbra is megőrizheti populáris helyét a gyermek- és ifjúsági irodalomban. Példát is tud mutatni az eljövő generációknak emberségből, például. És ez nem kevés dolog napjainkban. Sem.

Nyolc év a Wagnerrel

 

2013 vége és 2018-19 között sokat olvasgattam az ukrán belpolitikai helyzetről. Láttam benne egyfajta magyarországi jövőképet. Adva van egy kompország. Egy működő gazdaság nélküli ország, ahol a politikai kapcsolat fontosabb a hozzáértésnél. Egy ország, amelynek vezetői végig tarhálták már a világgazdaság összes jelentős szereplőit, mindenkinek mindent megígértek, de amikor benyújtották a számlákat, nem kívántak törleszteni. A politikusok körömszakadtáig ragaszkodnak a hatalomhoz, a konchoz. Ha nem adnak pénzt az oroszok, akkor adnak majd a kínaiak! Ha nem adnak a kínaiak, majd adnak a Nyugatiak! Ha nem adnak a Nyugatiak, akkor majd adnak az oroszok!

Az ország vezetői rettentően ravasznak gondolták magukat.

De egyszer csak, az egyik külföldi fél/partner felborította a bilit. A másiknak, természetesen, volt adekvát válasza. A harmadik úgy tett, mintha a háttérbe vonult volna. Kivárt.

Az ország elkezdett darabokra szakadni. Az új rezsim - ezt megakadályozandó - meghirdette az ATO-t. Terroristaellenes Művelet. Ez lett a polgárháború hivatalos elnevezése. Közben persze beindult a nagyhatalmi kavarások mellett a média ködösítése, kavarása is. Ahogy vérgőzős helyzetekben lenni is szokott.

A 2014-ben megerősödő kijevi rendszer egyik alapfelvetése, terve az volt, hogy az országot csatlakoztatja a NATO-hoz. Ebben az orosz vezetés fenyegetést látott és a rossz anyagi körülmények között élő ukrajnai állampolgárok között elkezdett szervezkedni. Parazsat vitt a lőporos hordók közé. De ezt nem is rejtette véka alá. Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy amíg Ukrajna nem hagy fel a NATO tagság álmával, addig mindig is lesznek lázadozó, szakadár tűzfészkek hol itt, hol ott az ország területén. Mindez nem sokkal azután volt, hogy az Orosz Tavasz során rendszerellenes tüntetések voltak Donyeckben, Luhangszkban, Harkovban, Poltavában, Herszonban, Ogyesszában. Ez utóbbi helyen egy sok áldotzatot követelő pogromba torkolt a kijevellenes demonstráció. (De a pogromot - a feketeszázas hagyományoknak megfelelően - a hatalom szervezte. Most éppen a rendszerellenes tüntetők ellen.) Donyeckben és Luhangszkban a tüntetők felfegyverkeztek. Épp az ogyesszai események ürügyén. Meglett az első két tűzfészek. Közben mintha változott volna a Kreml koncepciója, de a lényeg nem. Vége a visszavonulásnak! A falnál vagyunk. Nem hátrálhatunk, küzdenünk kell!

Hosszú évek teltek el úgy, hogy időről-időre a Nyugat beletörölte csizmatalpát az orosz medve bundájába. Provokálták a medvét. El akarták érni, hogy ne a katonai elhárítás embereit, ne önkénteseket, ne önkéntesnek álcázott zsoldosokat küldjön harcolni Moszkva, hanem küldje a hadseregét, hadd intézzék el azt (és az Orosz Föderációt is) egyszer és mindenkorra! Elkezdték a küzdelmet gazdasági szankciókkal. Korlátozni az orosz gazdaságot és ezáltal az orosz állam katonai potenciálját. A putyini rendszer vezetői tűrtek. Nem reagáltak, csak maximum a szavak szintjén. Ez bátorsággal töltötte el az új kijevi vezetést és az úgynevezett Nyugat vezetőit is. Így nem keveseket ért váratlanul 2022. február 24.-én egy orosz hadművelet, amely célterülete a szomszédos országon belül volt. Ezt a műveletet SZVO-nak, Különleges Katonai Műveletnek nevezték el.

A 2014-2016-os időszak katonai eseményei érdekeltek, mert egyfajta rejtvényfejtési kisérlet volt a tájékozódás. A Krím hazatérésének eseményeit az orosz nyelvú sajtó reálisabban mutatta be, mint a nyugati. Ez nem érzelmi kérdés. De mi a helyzet az ATO-val? Olvastam oroszországi, ukrajani forrásokat, és időnként a Yahoo!-t is. Harcolnak orosz reguláris egységek Donbasszban, vagy sem? Az ukránok szerint igen, Moszkva szerint nem. Az orosz nyelvű források azt állították, hogy az úgynevezett szakadárok nem csak az Ukrán Fegyveres Erők ellen harcolnak, hanem a frontvonalon vannak német, lengyel alakulatok is. És ott a rejtélyes magyar üzletember(?), akit elraboltak Kelet-Ukrajnában a szakadárok. Kisazbadításához kiutazott a TEK vezetője. Személyesen. Visszajött, azt állította a sajtó képviselőinek, hogy sikerrel járt, de a magyar üzeletember még nem jött haza vele, de néhány hét múlva, amikor az újra Magyarországon lesz bemutatja majd a magyar sajtónak őt. Tudtommal, ez a mai napig nem történt meg. Csak egy TEK-es fiatalember lett öngyilkos azokban a napokban. Volt/van a két hír között összefüggés? Biztos túszszabadítás miatt ment ki a főterrorelhárító? Mi van ha "csak" azonosítani kellett egy halottat? Az önmagát békepártinak hazudó kormány persze soha nem ismerné el, ha a magyar terrorelhárítók is kiképzési területnek gondolták a kelet-ukrajnai terepet. Nem ők lettek volna az egyetlenek.

2025 vége felé valahogy feljött bennem, hogy jó volna utánajárni (csak a magam kedvéért), hogyan is zajlott le valójában a Prigozsin-puccs? 2019-ben már jelentek meg könyvek az ATO eseméyneiről Oroszországban. Bár érdekelt a téma, de túl forrónak gondoltam ahhoz, hogy biztos lehessek abban, hogy nem valami valótlansággal akarnának megetetni velem ezek a könyvek. De hát a Prigozsin-ügy sem volt olyan régen! - mondhatnánk. Jogosan. Ugyanakkor a Wagner CSVK azóta igen periférikus szervezetté vált. Egy a sok között. Viszont, vannak elévülhetetlen érdemi is. Ezért, jó eséllyel, nem teszik őket bűnbakká. Ezért belekezdtem a keresgélésbe.

Kirill Romanovszkij

Így került a kezembe  Romanovszkij kétkötetes esszé és elbeszélés gyűjteményének második kötete. (Miért is nem egyből az első?)

Nyolc év a Wagnerrel.

Kirill Romanovszkij haditudósító (1985. július 27 - 2023.január 4.) tanulmányait a 1215.számú Romain Rollandról elnevezett iskolában kezdte el (1991-2002). Ezután a németországi Humbold Egyetemen folytatta. Eleinte mérnökként dolgozott, de barátai rábeszélték az újságírásra. A bulvár nem vonzotta, ezért inkább a haditudósítások irányába mozdult el. Angol, német és francia nyelvtudása nagy segítség volt neki ezen a szakterületen, és így hamar megtalálta a helyét a média világában.

A könyv(ek) egyfajta visszaemlékezések, novellák és háborús elbeszélések gyűjteménya a Wagner csoport életéből. Afrikai, szíriai, ukrajnai eseményeknek állítanak emléket. Nem lehet szépirodalmi alkotásnak hívni, de van legalább egy erénye, az hogy olvasmányos.

A szerző élete összefonódott a Wagner CSVK-val. Halála előtt felhatalmazta rokonait, hogy életében meg nem jelent feljegyzéséit próbálják kiadatni. Ugyanis ő is ott volt Palmüra 2016-os elfoglalásánál és az írásában arról van szó, hogy az orosz tábornokok nem feltétlen azokat tüntették ki a sikeres művelet után, akik azt végrehajtották. A posztumusz megjelent írás publikálói szemmel láthatóan párhuzamot akartak húzni az artyemovszki (bahmuti) esettel, de a tanúság levonását az olvasóikra bízzák. (Ez volt az az ütközett, ahol Prigozsin leginkább konfrontálódott az orosz hadvezetéssel, és amely megelőzte azt az eseménysort, amit Prigozsin-puccsnak hívnak.)

Ma már az a szinte hivatalos álláspont, hogy a debalcevoi ütközetben (2015. január 14. - február 20.) tizezeres nagyságrendű wagneres rohamosztagos vett részt. (Persze, ezt a megállapítást erőteljesen meg lehet kérdőjelezni. A nagy kérdés az, hogy a Wagnert ma már egy hős-bűnbak szerepbe akarja-e beleszorítani a kremli propaganda vagy az eltelt időnek köszönhetően már jobban lehet beszélni a valóságról. Ahogy a bucsai kivonulásnak is van ma már egy olyan narratívája, hogy a településen nem is az orosz hadsereg állomásozott  a kivonulás előtt, hanem csecsen alakulatok és wagneres egységek. De idővel majdcsak kitisztul minden, ahogy kitisztult Givi, Motorola, Batman szakadár vezetők halálával kapcsolatban is. Mindhárom hadfi halála után az ukrán felet tették felelőssé. Azután kiderült, hogy a Batman hívójelű parancsnok elég önjáróvá kezdett válni. Nem csak az UFE ellen harcolt, hanem védelmi pénzeket is szedett be a kelet-ukrajnai káosz idején a gazdasági szereplőktől. Ahogy nőt a vagyon, úgy próbált Moszkvával is dacolni. Ami a halálához is vezetett. Érdekes... Hogy képzelte el a jövőjét? Vagy csak a pillanatnak élt? Ahogy Prigozsin is mit gondolhatott a jövőjéről, amikor megindult Moszkva ellen? Esetleg fel sem fogta teljesen, hogy mik lehetnek a következményei a vonulásának? Elhitte, hogy harcosaival együtt sérthetetlenek? Vagy indulatvezérelt ember volt egész életében? Esetleg egyfajta 21. századi idealizált Pugacsovnak gondolta magát? Valakinek, aki harcosaiért(?) kiáll? (Furcsa lenne, ha ez az utolsó opció lenne az igaz? Ugyanis, amikor azt állította, hogy Bahmutnál nem kapnak elég lőszert a hadseregtől a wagnerosok, akkor nem arról beszélt - ami egyálatlán nem jött a nyugati médián, mert valószínűleg fel se fogták miről beszél, hiszen a google translate-en keresztül tájékozódnak -, hogy kevés 7,62-es töltény lapul a zsoldosok zsebében, hanem arról, hogy folyamatos és állandó tűzérségi tűzet igényelne. Amit azért nem kapott meg, mert nem volt akkora lőszerkészlete az orosz hadseregnek. Új gyárat kellett volna építeni, de legalább bővíteni, hogy kiszolgálhassák Prigozsin igényét. Prigozsin nem rommá lőtt épületek elfoglalására akarta küldeni legényeit, hanem romhalmokat akart elfoglalni. A tűzérségi tűztől félőrült ukrán katonákat akart volna kiűzni vagy megöletni velük. Ó, és hány önmagát biztonságpolitikai szakértőnek hívó egyén hivatkozott/hivatkozik a z orosz vojenkorokra, úgy hogy AI segítségével próbálnak rájönni, hogy miről is írnak azok a "hobbi" szakértők. Mert szakértőnek szakértők. Miért nem teszi fel senki a kérdést, hogy az általuk közetett infók honnan származnak? 😵) Ilyesmik foglalkoztattak, amikor úgy döntöttem, megnézem, van-e már  a piacon valami komolyan vehető könyv, ami ilyesmi kérdésekre keresi a választokat.   

Itt jegyezném meg, hogy a '22-es támadás után egységesen felkelt az ukránság a Haza Védelmére gondolatkör is enyhén szólva túlzás. Az ukrajnai oligarhák azért kezdték el támogatni a kijevi rezsimet, mert attól tartottak, hogy az orosz hadsereg elhozza az orosz oligarchákat is, és azok ráteszik kezüket az ő ügyleteikre. Nem a Haza védelméről szólt számukra a dolog, hanem a bankszámláéról. Meg a saját életük védelméről... Az meg egy másik történet, hogy a nagy védekezés közben egymást hogy próbálták meg kicsinálni, kisemmizni. Az ilyesmik olyan deheroizálók tudnak lenni, nem?

Kirill Romanovszkij stílusa nem vetekszik Konsztantyin Szimonovéval, de mégis csak napjaink egyik fontos európai eseménysorozatáról tudósít - mégha szíriai vagy afrikai történeteit olvassuk -, olyan harci eseményekét, amiknek a következményei évtizedekig a kontinessel maradnak. Vannak okos szakértők, akik azt mondják, hogy az ukrán-orosz viszony évszázadokra megromlott. Azt gondolom, hogy tévednek. A történelem nem erre tanít minket. A Dnyepper jobb és bal partja közti kompjárat évszázadok óta tart. Az ott élők szabadulni akartak a cártól és Varsó, Bécs, a svéd király... Szóval, a nyugathoz csapódtak. Viszonylag rövid idő alatt kijózanódnak, és megy a küldöttségük a cárhoz. Oda-ide. Évszázadok óta. Az 1991-2014-es időszakban is ezt láthattuk jópárszor. Szerintem, hamarosan - nem egy két hónap azért! - újra el fog indulni a komp. Persze, előtte be kell fejeződnie a háborúnak. Orosz győzelem esetén gazdaságilag életképtelen lesz Ukrajna. Szüksége lesz Moszkvára, hogy lecsökkent lehetőségeivel élni tudjon. És mi van akkor, hogyha nem nyer vagy úgy érzi a moszkvai vezetés, hogy nem nyerte meg a háborút? Akkor lesz még egy. Ezt mutatja a Történelem. Moszkva a 20 század folyamán kétszer háborúzott (többek között) a németekkel, a csecsenekkel és a finnekkel is. Amíg célt nem értek. Addig amíg nem győzött. Nem véletlen, hogy az USA vezetése nem akar olyan katonai garanciát adni Kijevnek, ami amerikai katonai jelenlétet jelent a Dnyeper közelében. (Mert kiújuló konfliktus esetén két dolgot tehet majd az amerikai adminisztráció: vagy kivonja a konfliktus előtt a csapatait, ami presztízsveszteséget jelent, vagy forró háborúba keveredik Moszkvával.) 

Érdekes, hogy Oroszország területi követelései ugyanazok most is, mint amik 1991-ben voltak. A Budapesti Memorandummal sokat nyert Ukrajna. Akkor. Az atomfegyvereket átadta igaz, viszont a Szovjetunió államadósságának ráeső részét is. Végül Oroszország lemondott területi követeléseiről (Donbassz, Krím és Novorosszija), és cserében Ukrajnának annyit kellett vállalnia, hogy semleges marad. Oroszország is (és a hangsúly most az is-en van) garantálta Ukrajna határait.

Divat azt állítani, hogy ezt a szerződést Oroszország szegte meg előszőr. 2022-ben. Moszkvában nem így látják. Kifizették a Szovjetunió teljes államadósságát, lemondtak területi igényekről. (Mindezt a Bp-i Memorandumban vállalták. De ennek a vállalásnak volt ára is.) De amikor az ukrán alkotmányba beletették, hogy az ukrán kormány mindent megtesz az ország NATO tagságáért, a NATO-hoz való csatlakozásért, akkor de jure az ukrán politikai elit megszegte a Budapesti Memorandumban vállalt semlegességet. Hiszen a jelcini korszak vége óta közmegegyezés Moszkvában, hogy a NATO oroszellenes szövetség. Innentől kezdve a levegőben lógott a két ország közti nyílt fegyveres konfliktus lehetősége. És az Obama adminisztráció tudatában volt ennek. Provokálni akartak. Még. Előtte annyi mindennel alázták már az orosz politikai elitetet. És nem volt erőteljes válasz. Csak szavak. Semmi jel nem mutatott arra, hogy van akarata és/vagy ereje az orosz medvének arra, hogy végre kiálljon magáért. Nem értették meg Washingtonban, hogy a mackót sarokba szorították. A '22-es támadás annak a jele volt, hogy Moszkva elérkezettnek látta az időt a nyílt összecsapásra. Hogy úgy gondolja, eljött egy új világrend születésének ideje. És ezt ki is mondta. Rossz volt belegondolnom, amikor először találkoztam ezzel az állítással.  (Ha valaki meg kívánja nézni azt hírműsort, amiben elmondják ezt, az megteheti itt. Egy kis nosztalgia?😉) Ahogy rossz abba belegondolni, hogy Obama-, Biden-, Trump adminisztráció azon dolgozik, hogy újra nyilvánvalóvá tegye, ha az első számú és egyetlen nagyhatalom a világon az Amerikai Egyesült Államok. És nem érdekes, hogy hány ember hal bele ennek a koncepciónak a bizonyításába. Vagy megcáfolásába.

A Wagner CSVK eredete Romanovszkij szerint

(Mennyire blőd dolog lenne az, ha úgy kezdeném el ezt a részt, hogy kopírozom valamelyik evangélium stílusát. Általában a Jánostól plagizálnak: Kezdetben vala... De lehetne bentfenteskedő is a kezdés: Egy ilyen-olyan novemberi estén Vlagyimir Vlagyimirovics odafordult a bizalmásához és azt kérdezte tőle,  mi a vélemyénye arról, ha megcsinálná valaki az orosz Blackwatert?)

Kirill Romanovszkij úgy látta, hogy a Wagner első szakemberei az ukrajnai események hatására - mikor is az UFE hadműveletet kezdeményezett a donbasszi szakadár népköztársaságok (DNR, LNR) ellen -, csatlakoztak a magánhadsereghez. Addig az ellenállás gerincét az elbocsátott és megalázott BERKUT-osok alkották. Nem is értettem - már 2013-ban sem értettem, hogy miért jó az egy hatalomnak, hogy jól kiképzett terrorelhárítókat szó szerint pellengérre állítani. Nem az egyénileg esetleg elkövetett bűncselekmények miatt, hanem csak mert közös volt a munkahelyük és végrehajtották a kapott parancsokat éveken át. Volt már ilyen a történelemben. Az SS tagjai így jártak, de a BERKUT nagyon nem az SS volt. (De majd jön Ungváry Krisztián és csinál egy videót, hogy dehogy nem! Ahogy csinált már arról, hogy a Benes-dekrétumok kegyetlenebbek voltak, mint a nürbergi faji törvények. Számomra ezzel csak egy dolgot bizonyít: történész létére fogalma sincs a nürnbergi faji törvényekről. Arról se. Mert csinált ő már máskor is olyan videót, ami hangulatkeltésre, félrevezetésre alkalmas... Én sajnálom, hogy aktuálpolitikai kérdések miatt saját történészi hitelességét is kész feláldozni, felélni.)

Romanovszkij azt állítja, hogy az általa ismert ős-WAGNER-esek mind azt mondták, hogy nem a pénz motiválta a csatlakozásukat a csapathoz, hanem meg akarták védeni Donbassz lakosságát az Ukrán Fegyveres Erők és a neonáci zászlóaljak (pl. AZOV) kegyetlenkedéseitől, vérengzéseitől. (Ebben az időszakban a neonáci katonai alakulatok az UFÉ-től függetelenül, de az UFE vezetésével egyeztetve tevékenykedtek.) "Mi nem egy amerikai magánhadsereg vagyunk, nekünk jelenleg van ideánk."

A könyv szerzője lépésről-lépésre halad előre az időben. Minden fejezet előtt van egy kis történeti összefoglaló, majd következnek az elbeszélések, visszaemlékezések.

Összességében nem rossz, hogy felidézi az emberben a háborús eseményeket, mert a sok éves propaganda már kezdi elfedni, elfelejtettni a fontos (és egyúttal borzasztó) dolgokat. Például, hogy 2014 nyarán az ukrán hadsereg légiereje rendszeresen támadta Luhangszk városát. (A Youtube 2022. február után véglegesen törölte az erről készült videófelvételeket.) Ahogy az ukrán nehéztüzérség is rendszeresen lőtte a várost és környékét. És ezért nem is olyan furcsa, hogy kétkezi munkások jelentkeztek, hogy megvédjék az otthonukat és családjukat. Az első wagneresek ezeket az embereket képezték ki a harcra. És honnan volt fegyverük? Hagyjuk a legendákat! Putyin nem megígérte, hogy a szeparatizmus tűzfészkei nem fognak addig kihunyni Ukrajnában, amíg a kijevi vezetés NATO tagságot akar az országnak? Ugyan honnan lettek a szakadároknak fegyvereik? Oké, a berkutosok hozhattak magukkal, de Fjodor Ivanics villanyszerelő kapott. Attól, akinek volt. Az első harcoló WAGNER egységek 2014. júniusában érkeztek meg Luhangszba.

Ugyanezen év július 17.-én Donbassz felett lelövik az MH17-es járatot. A nyugati média éveken át zengett attól, hogy egy orosz BUK légvédelmi rendszer intézte el az utasszállító repülőgépet. Bírósági eljárás során bebizonyítják ezt, és a bíróság kimondja, ezért a katasztrófáért Oroszországot terheli a felelősség. De arról a mai napig mélyen hallgatnak, hogy ezelőtt hetekkel-hónapokkal az ukrán légierő harci tevékenységeket folytatott donbasszi célpontok (sokszor városok lsd. pl a luhangszki főtérre ledobott kazettásbombák esetét) ellen. Az ukrán légierő ilyen irányú tevékenységét erősen korlátozták a támadás reakciójaként feltűnő BUK-ok. Szerintem az igazán fontos kérdés az lett volna, hogy kinek az utasítására repülhetett egy polgári repülőgép harci övezet felé? Pontosabban, az ukrán hatóságok miért nem nyilvánították a légtér azon részét harci övezetnek, ahol egy idő után rendszeresen lezuhantak az ukrán harci helikopterek és vadászrepülők? (Ugyan ki lehetett az, aki kitalálta ezt a lelketlen provokációt? Sose fog jelentkezni...)

A háborúkat nem grál lovagok vívják. Egyik oldalon sem. Ezért is gondolom, hogy nagy butaságot szajkóznak azok, akik Putyint Hitlerezik, akik csak az orosz háborús büncselekményekről beszélnek. Mindkét oldalon voltak és vannak ilyen cselekmények. (Igazából a kérdés az, hogy ezek túlkapások vagy a parancsnokságtól elvárt cselekedetek.) De itt Európában csak az egyik oldal dolgairól beszél a média. (Magyarországon ennél is rosszabb a helyzet.) Amivel csak az a gond, hogy közben azt gondolják, hogy náluk van a bölcsek köve. Persze, a másik oldalon álló propagandisták is ugyanezt gondolják. Ebből is látszik, hogy hiába hirdetik magukat békepártinak: nem azok. Egyik oldal se.

És Romanovszkij? Ő nem elfogult? Persze, az. A könyvéből, könyveiből kiolvasható a WAGNER iránti szimpátiája. Ami érthető, elvégre nyolc évet töltött velük. És nem csak a klubbokban iszogatva, hanem ott volt az elsővonalban is. A bajtársairól írt. És épp ettől tekinthető forrásnak az írása. Nem dogma amit leír, hanem egy szemtanú lejegyzi a résztvevők gondolatait, véleményeit, emlékeit. Nem csak szabad, hanem kell is vitatkozni az állításokkal, hogy mindezek után kikristályosodhasson bennük a lényeg. Hogy kialakuljon bennünk egy kép: mi is történ(hetet)t akkoriban Donbasszban! (Főleg úgy, hogy a másik oldal álláspontja évek óta hozzáférhető magyar nyelven. Bár erre lehetne azt mondani, hogy 2022-ben megjelent nálunk Marat Gabidullin Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában című könyve is. A szerző wagneres volt, és az írása - bár Szíria van fókuszban - egybecseng Romanovszkij véleményével. Azért azt se feledjük el, hogy Gabidullin a könyvét egy doku tévécsatorna filmjében is "promózta". Ez nem hiteletleníti állításait. Főleg, hogy igazán újdonságokkal nem feltétlen lepi meg az átlagnál tájékozottabb olvasóját. Ugyanakkor azt gondolom a marketingje elég ügyes. És rettentően oroszos. 😅 De nincs ezzel semmi baj. Egy kis küldetéstudat a nyugati közvéleménynek és már minden sínen van. Rácsapnak a dologra, mint tyúk a... 😝)

A bejegyzés témájához kapcsolódóan egy orosz propaganda játékfilmet osztok meg veletek. Ez az alkotás egy Wagner melletti agitfilm. Nem buta film. Nem buta propagandafilm. Nem unalmas, nem szájbarágós. És ezért veszéyles is lehetne. A filmben felcsendülő Leningrad dallal vajon mi lehetett az alkotók célja? Megfricskázni a megrendelőt vagy elleplezni azt? Jó kérdés. Én nem tudom rá a választ. Mindenesetre, aki e dal mellett döntött, annak nincs rossz zenei ízlése.

A film címe pedig az, hogy: Turista.

Ez a filmben egy zsoldos hívójele. A filmről írtam már, ami elolvasható itt.

És a film itt van: