Feliratok

Jana Mkr - Jana Mkrticseva

 

Jana Mkrticseva 2018-ban
Jana Mkr egy érdekes hölgy. Érdekes és szép verseket ír. Nincsen saját verseskötete, mégis ismert és népszerű. Az internet révén osztja meg gondolatait, érzéseit a világgal.

Nem szolgálhatok életrajzi adatokkal. Nincs születési év. De vannak interjúk, amik nem túl hosszúak. Magánélete nem publikus, miközben gondolatait, érzéseit szétkürtöli a világnak. Nem celebitás ő, hanem hús-vér ember. Nem váltja aprópénzre (sem pénzeszsákra) magánéletét. Nem egy eljátszott szereppel reklámozza munkásságát. A tehetség az, ami az ő esetében utat tör. Költőnő, aki önmagát nem tartja költőnek. Moszkvában él, és műveit az Instagramon osztja meg. Kora gyermekkorában kezdte az írást, de komolyan csak az iskola befejezése óta foglalkozik vele. Első verseit öt éves korában írta. Ezek köszönő versek voltak, amiket főként nagyapjának írt. Első komolyabb poémáját 16 évesen követte el, amikor először szerelmes lett az iskolában. Eleinte a VK (az orosz Facebook) üzenőfalára tette ki alkotásait. A szerző személyének elhallgatása mellett. A Moszkvai Állami Egyetem világpolitikai karán (факультет мировой политики в МГУ) végzett, amit a szülei miatt fejezett be. Szakterületén soha nem dolgozott. Saját maga úgy fogalmazott, hogy eleinte úgy tett, mintha munkát keresne, majd ráfelejtett. És ekkor berobbant az Instán. Az emberek elkezdetek érdeklődni a munkái iránt. (https://www.instagram.com/yanamkr) Ezen még ő is nagyon meglepődött. A költészet gyorsan az egyetlen elfoglaltságává vált. Azt állítja, hogy megviseli amikor valaki őt hivatásos költőnek tartja, mert szerinte nem az. Janának már két szamizdat gyűjteménye is van. Hivatalos kötete még egyáltalán nem jelent meg. Amint a siker megtalálta, szülei - akik erőltették, hogy legyen végzettsége - egyre megértőbben viszonyultak szenvedélyéhez, az íráshoz. Alkotásait a nyilvánosság számára már nem csak az interneten prezentálja.



  


9. század

 
Ez egy jó "régi" film. A vérgőzt-puskaporszagot kedvelő szubkultúrában igen csak kedvelik. Magyarországon is. Van annak már tizenéve is, hogy készítettek hozzá magyar nyelvű feliratot. Már csak ezért sem ismeretlen a hazai háborús filmek kedvelői számára ez a film. És nem alaptalanul. Látványban vetekszik az amerikai alkotásokkal. Fjodor Bondarcsuk - mint rendező - nagyot dobott ezzel az alkotással. Ízlés kérdése, de szerintem nagyobbat, mint a Sztálingárddal. Ami szintén az ő elképzelése alapján készült. (Oldfan és Szaki még 2013-ban készítettek magyar nyelvű feliratot ehhez a filmhez is.)

A film sikerére és népszerűségére jellemző, hogy számítógépes játékok is készültek, amelyek a rajongókat célozták meg. Taktikai játék is, és FPS is.

A film cselekménye megtörtént esemény alapul. Ám jelentősen eltér a valóságtól. Ljutij kivételével mindenki hősi halált hal. Ám a valóságban ez nem így történt. Ugyanakkor a filmben egyetlen karaktert mintáztak valós személyről: Dzsokondát (Konsztantyin Krjukov alakítja).  Az eredeti esemény valójában hollywoodi, legalábbis Bondarcsuk verziójához képest. Igazából az összecsapásban nem semmisült meg a 9. század. A többség túlélte a harcot. Mint egy amerikai filmben... Persze, az élet időnként giccsesebb, mint egy leányregény. Az kamasz Bonaparte Napóleon szerelembe esik, de az egyik osztálytársa is ugyanazt a bakfist nézi ki magának. Ez már egy szerelmi háromszög! És kit választ a kislány? A döntés örök haragot, és személyes konfliktust hozz létre a két siheder között. Bonaparte egyiptomi kalandja (1798-1799) során - pontosabban annak szíriai hadművelete során (1799) - megostromol egy kis erődöt Acrét (ma  Akko), amelyet nem sikerül bevennie a francia köztársasági csapatoknak. És ez a kudarc gyakorlatilag megpecsételte a - későbbi császár úgy hívta, hogy az - " csodálatos egyiptomi kaland" sorsát. És ki volt a védők parancsnoka? Igen, egy francia tiszt. Az aki...  Most mondjátok meg őszintén! Ha filmen látjátok (vagy könyvben olvassátok ezt) akkor mire gondoltok? Szerintem azt, hogy ilyen nincs! De. Van...

Szóval, úgy próbálja az alkotás realisztikusan bemutatni az afganisztáni háború egyik eseményét, hogy a (had)történelmi tényekhez elég szabadon nyúl. Mégsem lesz hiteltelen az alkotás. Honnan tudom? Azt hiszem, Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című riportkötete könnyen meggyőzhet minket erről. Sőt, talán azt is mondhatjuk, hogy hiába próbál realisztikus lenni Bondarcsuk: a háború sokkal megrázóbb, vérgőzősebb és kegyetlenebb, mint a mozi. Mert nem az a cél a mozgóképek készítőinek, hogy a jegyet vásárlók ne nézzék végig az alkotásukat.



A legfelsőbb szovjet vezetés utasítására az afganisztáni háborúban szovjet részről csak olyan alakulatok vehettek részt, amelyeknek a tagjai keleti szlávok (és más európai nációk tagjai) voltak. Így akarták elkerülni azt, hogy vallási alapon megosztottá váljon a Szovjet Hadsereg. Tekintettel arra, hogy az amerikai kormányzat - a CIA bevonásával - iszlám fundamentalista harcosokat fegyverezett fel, hogy megdöntsék a szovjetek által támogatott afgán kormányzatot. A mudzsahedinek között a fundamentalista iszlám volt az összetartó kapocs. Hiszen a próféta zöld zászlaja alá nem csak afgánok álltak be, hanem a szélesen értelmezett Közel-Kelet számos országából érkeztek dzsihadisták. Ebben a háborúban számos később nemzetközi hírnévre szert tevő harcos esett át a tűzkeresztségen. Életformájukká vált a Szent Háború. Afganisztán után aktívan részt vettek a csecsen háborúkban is. De a legismertebb közülük Oszama bin Laden lett, akinek a nevéhez fűződik a 2001-es repülőgép eltérítéses támadások a Word Trade Center és a Pentagon ellen. Ezek voltak a legjelentősebb akciói. Ezt megelőzően Afrikában intéztetett támadásokat amerikai célpontok ellen, de ha ezekre a Clinton kormányzat erőteljesebben reagált volna, akkor szeptember 11.-ei nap nem különbözne annyira a legtöbbtől.

Egy szó mint száz! Az Szovjet Hadsereg afganisztáni bevonulása egy vallási-ideológiai háború volt. Ám 1987 végén már a kivonulásra készültek a legnagyobb szocialista ország fegyveres erői. Talán a sors fintora, hogy a legvéresebb ütközet még hátra volt. A kormányerőket Hoszt városánál - amely Afganisztán dél-keleti részén található, nem messze a pakisztáni határtól -  bekerítették a mudzsahedek. A hadsereg elvesztette az ellenőrzést a Hoszt Gardezzel összekötő út felett. A Szovjetunió katonai vezetése úgy döntött, hogy megsegíti a bajba jutott szövetségeseit. A katonai művelet a Magisztrál (fővezeték) nevet kapta. 1987. december 30.-án indult meg az első segélyszállító konvoj azon a műúton, ami felett már nem az afgán reguláris erők uralkodtak. A Magisztrál hadművelet csúcspontja a 3234. számú magas területért folyó harc volt, amely 1988. január 7.-én és 8.-án zajlott le. (Ennek az eseménynek a bemutatása a film lényege.) A Hoszt-Gardez műút volt az egyetlen kapcsolat, az egyetlen lehetőség amin keresztül ellátható volt a város. Körös-körül mindenütt hegyek, amiken keresztül jelentős mennyiségű árú átvitele lehetetlen. Aki birtokolta az utat, gyakorlatilag azé volt Hoszt városa. Ezért az út mentén mindenütt ellenőrző pontokat telepítettek, amiket a mudzsahedek rendszeresen lőttek, ostromoltak. A 3234-es magassági pont védelmére a 9. század volt kirendelve. Parancsnokuk Szergej Tkacsov, akinek harminckilenc katonája volt. Január 7.-én kora reggel támadtak először az iszlám harcosok. Ezt az attakot az ejtőernyősök visszaverték. A következő ütközet délután fél négykor kezdődött. Ekkor már akna- és gránátvetőket is bevetettek a támadók. A harmadik roham fél ötkor indult. Ekkor a vesztéségek 15 muszlim halott és körülbelül 30 sebesült, a másik oldalon meghalt Vjacseszláv Alekszandrov (младший сержант) törzsmester (?) és a géppuskása. Igazi hősként viselkedtek. Alekszandrov megparancsolta embereinek, hogy vonuljanak vissza és másodmagával tartották az állást a legvégsőkig. A parancs oka egyszerű volt. A géppuska fészekre koncentráltak a támadók. Gránátvetőkkel. A következő támadás 18 órakor volt. Ekkor hal meg Anatolij Kuznyecov közlegény. 19:10 a következő attak időpontja. A legbrutálisabb a következő támadás volt, ami 23 óra 10-kor kezdődött. Január 8.-án 3 órakor kezdődött a 12. támadás. Ekkora a szovjet erők nem csak teljesen kifáradtak, hanem a lőszerük is elfogyott. Ugyanakkor, az utolsó pillanatban a helyszínre érkezik Alekszej Szmirnov hadnagy felderítő szakaszával, és lőszert is hoztak. Ezzel gyakorlatilag a csata befejeződött. Érdekességként még megemlíteném, hogy a pakisztáni hadsereg helikopterei is beavatkoztak a küzdelembe, természetesen a mudzsahedek oldalán. Ezek a légi járművek utánpótlást és muníciót hoztak és sebesülteket vittek. A szovjet felderítők megtalálták és megsemmisített az egyik leszálló helyüket. A poszt védőit egy D-3 tűzérségi üteg és három Akácija (2sz3) önjáró tarack segítette. Szóval, volt csim-bumm cirkusz... 39 ejtőernyős 12 órán keresztül küzdött 400 mudzsahed ellen. Hat szovjet katona meghalt, 28 megsebesült. Kilencen súlyosan. Minden deszantost kitüntettek Vörös Csillag vagy Vörös Zászló Érdemrenddel. Alekszandrov főtörzsőrmester és Melnyikov közlegény poszthomusz Szovjetunió Hőse kitüntetést kapott. Az ellenség a Fekete Gólya különítmény tagjai voltak. Ezt az alakulatot 1979-ben hozta létre a pakisztáni hadsereg, azzal a céllal, hogy az Afganisztánban tartozkodó szovjet erőknek méltó ellenfeleik legyenek. Ők voltak a támadó mudzsahedek.


E rövidke összefoglaló alapján is láthatjuk, hogy a valós történet semmivel sem marad el a rendező elképzeléseitől. Valamiért Fjodor Bondracsuk mégis úgy gondolta, nagyon át kell írni a történetet.

Hiszen a csata télen történt, és Afganisztán hegyei között nem olyan napsütötte a tél, mint a filmben. Ahogy az sem igaz, hogy a szovjet csapat a harc legvégén légitámogatást kapott volna. A film sikere után újságírók keresték meg a túlélőket és a véleményüket kérdezték a filmben látottakról. A század parancsnoka, aki az ütközet idején szabadságát töltötte, Alim Mahotlov ezredes cáfolta, hogy az italozás és a kábítószer élvezet annyira elterjedt lett volna a 9. század katonái között, mint ahogy a filmben megjelenik. Hiszen ezen harcosoknak nap mint nap 40 kg-os teherre a vállaikon kellett hegyvidéki terepen mozogniuk. A fentebb említett riportkötetben található egy olyan vallomás ami szerint az iszlamisták a hegyi ösvényeket - főként az ellenőrző pontok környékén - teleszórták nagy tisztaságú heroinnal. A szovjet katonák egymást figyelmeztették, hogy senki még csak véletlenül se vegyen fel a zacskókból, mert (a tisztasága miatt) már az első trip is függőséget fog okozni. Tehát a lehetőségük meg volt, hiszen az ellenség hadviselésének része volt a kábszer, de tudták, hogy az életükkel játszanak. Nem tudom magamtól elhessegetni azt a gondolatot, hogy a rendező egy orosz Szakaszt vagy ne adj Isten, egy ruszki Szarvasvadászt akart készíteni. Vagy csak nem tudta kihagyni a vietnami-afganisztáni háborúk banális párhuzamát. Ami azért ma már annyira közhelyes. Ahogy a 9. század elkészültének idején (2005) is az volt. (A 20. század történelmén végig húzódik a kábítószerrel történő hadviselés. A titkosszolgálatok előszeretettel használják  a hadseregek, társadalmak szétzüllesztésére. Időnként fény derül ezekre a machinációkra, mint pl a CIA-éra a vietnami háború esetén. Napjainkban, hatalmas probléma a kábítószer Moszkvában, ami a közép-ázsiai muszlim országokból kerül a fővárosba. Ugyanakkor az Európába irányuló kokain kereskedelem fő elosztóhelye is Moszkva. Ahogy az USÁ-ban irányulóé meg Kuba volt{?}. Miközben ezekben a relációkban a politikai feszültségek eléggé élesek. Mindez véletlen?) Valerij Vosztrotyin gárdaezredes, Szovjetunió Hőse, elismeri, hogy a 9. századba összegyűjtötték a problémás, balhés katonákat, de hangsúlyozta, hogy mindannyiuk kitűnő lövész, sofőr volt. Nagyon jól kiképzett harcosok. Az összes szovjet alakulat közül a legprofibbak voltak. A 9. század az elsők között érkezett Afganisztánba, és Amin palotájának ostromában is részt vett. Szó szerint válogatott emberekből állt. A legnehezebb, legveszélyesebb hadműveletekben megtaláljuk az alakulatot. Andrej Prokonics őrnagy szerint - a 7. század parancsnokhelyettese 1981.08.-1983.11. között - olyan nem volt, hogy egy egységre ráfelejtkeztek volna. Szerinte az alegységeknek, miután elfoglalták a pozíciójukat, éjjel minden páros óra utolsó öt percében kapcsolatba kellett lépnie a vezetési ponttal. Ha ezt nem tették meg, akkor a tűzérség világító lövedékeket lőtt feléjük. Ha ezután se jelentkeztek be, akkor kiküldtek egy osztagot hozzájuk. Nappal óránként kellett bejelentkezni.

Szergej Jevnevics, Iszkander Galijev, Ruszlán Bezborodov 
Dzsokonda létező személy. A 9. században szolgált egy művészeti egyetemről bevonult személy. Ruszlán Bezborodovnak hívják valójában. A háború után egy ékszerbolt vezetője lett. A vele készült riportban elmondta, hogy igaz hogy vitt magával akvarell festékeket a málhazsákjában. A kiképzés ideje alatt nem volt ideje a képzőművészettel foglalkozni, de Kabulban már igen. De nem volt népszerű emiatt, mert kevés ivóvizük volt, és ugye az akvarellhez víz kell... Az afgán hegyekben megfestette a naplementét. És nagyon elégedett, ahogyan megszemélyesítette őt Konsztantyin Krjukov a filmben. A gyufaszál a szájban is jellemző volt rá abban az időben. És Bezborodovnak tetszett a film - háromszor találkozott Bondarcsukkal és a megszemélyesítőjével - csak sajnálja, hogy mindenki meghal benne, és így nem készülhet el a második rész soha. Ami szólhatott volna arról, hogy a 9. század veteránjai hogyan illeszkednek vissza a civil életbe.


      

Orosz szimfónia

 

- Végre! - Ez ötlött fel bennem mikor elolvastam Oldfan üzentét. Végre közzétette! Végre elkészült, befejezte! Közkincsé tette!

És publikált a filmhez készített felirat mellé egy nagyon jó írást is. Amit most én is közre fogok adni nektek. Nem is tudom már pontosan mikor írt nekem ezzel a filmmel kapcsolatban... Nem emlékszem. Rohan az idő. De arra nagyon is, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem ez az alkotás. Megkért valamire, és úgy voltam vele, hogy nekilátok a dolognak egyből, nehogy csak tologassam a dolgot. Gyorsan túl leszek rajta, és kész! Ehelyett mi történt? Beleszerettem. Szinte az első pillanatában. Rajongójává váltam ennek a mozgóképes alkotásnak. Hatalmas falat. Nem könnyen emészthető. Fantasztikusan jó! Elég hamar, igen intenzív üzenetváltás alakult ki köztem és régi, jó mentorom között. Röpködtek közöttünk a Word dokumentumok és az e-mail-ek. Mennyit gondolkodtam: Megírjam neki ezt? Mekkora szimbolika! Mennyit lehet ebből átmenteni magyarba? Emberek! Ennyire finom utalást! Vagy ez már okoskodás? Hol a határ? Biztos itt?

Sokkal több időt töltöttem ímélek írásával, mint a film nézésével. Meló és a kötelezettségek után irány haza, és otthon is mindent gyorsan elintézni, hogy este még egy kicsit hadd foglalkozhassak az Orosz Szimfóniával! Talán két hétig tartott ez. Valahogy ez az intervallum jut most az eszembe. Megeshet, Oldfan tudja mennyi idő volt. Ő próbált visszafogni. De én, mint egy megvadult csikó vágtattam előre. Éreztem a filmet. Ráéreztem a mondanivalóra. Kedves barátom nem várta el, hogy ennyire mindent alárendeljek az általa fontosnak tartott alkotás magyarosításának. Nem várta el, de én a mű hatása alá kerültem. Pedig, nem könnyű alkotás. Nem könnyű a befogadása. Az internet szerint a nézői tetszési indexe nem egetverő. De ez egyáltalán nem a film hibája. Nálam egy tízes listán... Tizenöt. Ja, annyi nem lehet! Akkor legyen "csak" 10/10.

Oldfan nagyon jó ajánlót írt hozzá. Nincs értelme kiegészíteni. Mégis, sok egyéb mellett, hadd említessék meg tőlem az egyik fő vonulata a filmnek. A kulikovoi-argameddoni csata. Mindkét esemény fontos helyet foglal el az nagy orosz pánszlávikus mitológiában. Nem véletlen, hogy a két csatát egybeolvasztották az alkotók. A Kulikovoi Csata a Moszkvai Állam felemelkedését, létrejöttét demonstrálta. Az orosz nacionalisták e történelmi tényt szakrálissá tették. A jövőben lejátszódó Armageddoni Ütközet ugyanolyan nacionalista-szakrális jelentőséggel bír, mint a múltban lezajlott csata.

Mert mik is az orosz nacionalizmus alapjai? (Persze, nem főiskolai szintű értekezés fog következni. Csak olyan populáris számbavétel.)

1. A pravoszlávizmus. Az orosz ortodox egyház és annak tanaira való hivatkozás. Mintha államvallás lenne a pravoszlávizmus. De mindjárt ellent is kell mondjak önmagamnak. Hiszen vannak akiknél a vallás csak politikai mez. Nekem, mint külső szemlélőnek, az ortodox liturgia kötöttebbnek (és hosszabbnak) tűnik, mint a katolikus. Ebből a szempontból Róma nagyobb szabadságot ad a követőinek. Viszont teológiai szempontból épp a pravoszlávia a szabadabb. És ezért termékenyebb, sokszínűbb is. Hiszen Róma püspöke teológiai kérdésekben csalhatatlan, tévedhetetlen. A Római Katolikus Egyház szerint. Az ortodox egyházaknál nincs legfelső tanítói hivatal. És ebben hasonlít a protestáns felekezetekhez. Ha Róma szól... És bár Moszkva a Harmadik Róma, és negyedik nem lesz - Moszkva, a moszkvai pátriárka, soha nem tud ex cathedra kijelenteni semmit. Még saját egyházközösségében sem. Így állhat elő az olyan eset is, mint ahogy én is jártam egyszer. Egy barátommal épp vacsorához készülődtünk, amikor betoppant - számomra váratlanul - egy hölgy. Nem tudtam, hogy hárman fogunk enni. Kialakult egy érdekes beszélgetés. Kiderült, hogy a nő buzgó ortodox. Közölte velem - barátságosan -, hogy pokolra fogok jutni, mert nem követem az igaz (azaz az ortodox) hitet. De hát, - vetettem ellent - Alekszij pátriárka is szorgalmazza a különböző keresztény felekezetek közeledését egymáshoz. Régebben olvastam egy újságban.

- Ő is eretnek. - Ennyi volt a gyors válasz. Hirtelen ez sok volt nekem. Hiszen az Orosz Egyház vezetőjéről mondta ezt, az Orosz Egyház egy tagja. Igen, a másik eretnek én lettem volna. A hölgy nem is szólt hozzám többet azon az estén. A barátommal kezdett el beszélgetni. Mondta, hogy sok eretnek pópa van, de ha olyat keres aki a valódi igaz hitet hirdeti, tud olyan templom címét megadni ahol talál valódi igazhívő pópát. Ebből a kis (megtörtént) sztoriból is láthatjuk, hogy a pravoszlávizmus, az ortodoxia széles teret ad a teológiai értelmezéseknek.

Az Orosz Pravoszláv Egyház 1380 óta (kulikovoi csata) összefonódott a Moszkvai Állammal. Egyházi zászlók alatt mentek a vitézek a csatába. Így a győzelmük - ami a 150 éves tatár uralomtól való felszabadulást elindító esemény volt - szakrális jelentőségű lett a nacionalisták hitvilágában.

És miben hisznek még?

Az Istentől való elhívottságukban. Hogy Isten különleges feladatot bíz(ott) az oroszságra. Ennek egyik jele a kulikovoi csata, de a cél az armageddoni. Ahol a Jó fog összecsapni a Gonosszal. És az orosz csapatok, természetesen, a Jó oldalán állnak. Mert az oroszok elhívása arról szól, hogy meg kell védeniük a kereszténységet.

Ahogy eddig megvédte a keresztény Európát a tatárok, a moszlim törökök ellen. Ahogy megvédte, úgy meg is fogja védeni Európát Kelettől. Ha Oroszország elbukik, akkor elbukik Európa, elbukik a kereszténység. Moszkva a harmadik Róma, és negyedik nem lesz!

És érdemes ebből a szemszögből is nézni a filmet. Kinek mi a fontos? Ki milyen áldozatot hoz, ki mit áldoz fel a Cél érdekében? És tényleg, mi a Cél?

Akkor ez egy anti ilyen-olyan film? Nem. Ez egy nagyon érdekes film. Rengeteg áthallással. Szerencsénk van. Mi még érthetjük a koncepciót. Átérezhetjük a mondanivalót. Emlékezhetünk néhány évtizeddel ezelőtti történésekre, nüanszokra, személyekre, eseményekre. Mi még "bennfentesek" lehetünk. Nem kell történelmi-szociológiai műveket bújnunk, hogy meglássunk, megértsünk dolgokat. Nekünk készült ez a film. Nekünk, akik ma is itt élünk Közép-Kelet-Európában.

Nem feltétlen késő esti unaloműző alkotást prezentált nekünk Oldfan. Egy hatalmas, nagyon jól elkészített üzenet érkezett hozzánk. Valamikor a '90-es évek első felében készítették, de közel 30 év elteltével is célba talál. Imádom a benne lévő utalásokat. Történelmi, teológiai utalások garmadáját. De ez a film nem egy öncélú valami, aminek a megértéséhez nagy tudáshalmaz szükségleltetik. Ha valaki nincs sok mindennel tisztában teológiailag, esetleg történelmi ismereteiben is van hiányosság, szóval, akkor is tud üzenni nekünk ez a film. Emberséget. Mert emberség kell ahhoz, hogy ne az önérdekre nézzünk, hanem áldozatot hozzunk másért, másokért. Ennek a megértéséhez nem kell iskolai végzettség. Nem kell ismeretanyagot felhalmoznunk magunkban. Egyszerűen elég nem farkasként élnünk.

De elég már belőlem! Nézzétek meg a filmet Oldfan feliratával! (Amit itt találhattok meg.)


Mit kívánhatnék? Előbb inkább kérnék: Olvassátok el Oldfan írását. (Az eredeti publikáció itt található.)

Köszönöm a felirat készítőjének, hogy megismerkedhettem ezzel a filmmel, és köszönöm, hogy lehetőségem van a filmről készült írását - a beleegyezésével -, közzétenni.

Oldfan! Köszönök neked minden segítséget, jóindulatot, tanácsot amit kaptam. Hálás vagyok mindegyikért, még akkor is, ha nem fogadtam meg mindet. Hálásan köszönöm azokat a filmeket amiket általad ismertem meg. Köszönöm, hogy sokat tevékenykedtél, hogy megkedveljem a sci-fi-t, és a japán kultúrát! Sokkal szegényebb lennék, ha nem ismernénk egymást!

És íme, Oldfan írása:


Orosz szimfónia 1994


A világban időről-időre sorsfordító események játszódnak le. Az emberek ezeket néha érzékelik, néha nem. Azoknak, akik megérték és megélték a XX. és a XXI. század fordulóját, nehéz lett volna nem érzékelni egy nagyhatalom eltűnését. 1991-ben megszűnt a Szovjetunió, a rettegett, vagy csodált, - mindenkinek a saját érzelmei szerint – a világ sorsát évtizedeken át jelentősen befolyásoló szuperhatalom. A folyamat az ország méretéhez képest viszonylag gyorsan zajlott le. Úgy, mint a természetben valami kataklizma. Vagy mint valami biblia jövendölés. Például az Armageddon. Konsztatyin Lopusanszkijnak, „A halott ember levelei” film közismert rendezőjének, pont ez jutott eszébe az események láttán. Mint érzékeny művész, természetesen nem hagyhatta veszendőbe menni a témát., így egy újabb látomásos filmmel gazdagodott az életműve.



Lopusanszkijt, mint értelmiségi embert, mindig is foglalkoztatta az emberiség sorsa, és a Földünk iránti felelősség kérdése. 1986-ban született meg az apokaliptikus látomása az atomháború sújtotta bolygónkról. A halott ember levelei az első önálló munkája volt, mégis rögtön az elismert rendezők közé emelte. A Múzeumlátogató 1989-ben, ha lehet, még nagyobb ívre emelte a pusztulásra ítélt Föld látomásos képét, a humánus eszmék mellé pedig bevonta a vallás kérdését is. Az Orosz szimfóniával trilógiává fejlesztette a témát, bár más művészi eszközökkel, mint az első két történetben. Később, 2006-ban, a Rút hattyúk csatlakozott az apokaliptikus témákhoz. Az összes filmhez készült fordítás, így ha valaki érdekesnek találja a témát, sorban a saját házi mozi műsorára tűzheti őket.

Azt hiszem, épp ideje rátérni a film konkrétumaira. Lássuk hát a medvét,- orosz filmről lévén szó, a szófordulat pont idevaló – hogy ezúttal mivel szembesít minket az általános és személyes felelősség kérdésének nagymestere.

Iván Mazajev író, megdöbbenve látja, hogy miközben biblikus jelek sorjáznak a napi életünkben, az emberek közömbösen teszik mindennapi dolgaikat, mit sem észlelve abból, ami hamarosan bekövetkezik. A jövő nemzedékre gondolva, egy áradás által fenyegetett árvaháznak szeretne segítséget szerezni, mentőhajó formájában. Sürget az idő, a vízbefulladás rémsége már szó szerint az ajtón előtt áll a magára hagyott épületnél. Megdöbbenésére a nagyvilág értetlenséggel, sőt, gyanakodva fogadja a humanitárius szándékot, egyre késik a segítség. Ám ő, az önmagával és környezetével egyaránt harcot vívó ember, elszántan megy az útján, és egyre szürreálisabb kalandokba bonyolódik. Nem adhatja fel, hiszen tudja, sokak élete múlik rajta. Talán több is, mint egy árvaházé.


Amikor legelőször végig néztem az alkotást, teljesen elhűltem. „Nem létezik.” – mondtam magamban. „Ez nem lehet Lopusanszkij film. Ő mindig összeszedett történetekkel állt ki a nézők elé.”  Bizony, hiszen a rendezésen túl, néha egyedül, néha másokkal, de mindig ott volt a keze munkája a forgatókönyvben. Már pedig értő kéz az, többszörösen bizonyítottan. Csakhogy ezúttal mintha a véletlen dobálta volna össze az epizódokat. Elsőre a gyér nyelvezetű angol fordítást okoltam. Nem teljesen indokolatlanul. Hivatalos szöveget nem találtam hozzá, csak valami rajongói munkát. Ám az sem adott magyarázatot mindenre. Be kellett látnom, rendező-író eltért az előző rendezéseiben alkalmazott megoldásaitól, egyúttal feladva a leckét a néző figyelmének. Az újranézésnél kezdtem észrevenni a rejtett „csapdákat.”   

Biztosra nem vehetem, de úgy vélem, Lopusanszkij gondolataiban felmerült, hogy a halott ember és a magára maradt múzeumlátogató történetei után egy újabb földi, - sőt, ezúttal talán égi is – kataklizma rémképével előállni, bizony visszaüthet. Miután az akkoriban születendő, új, a szovjet korszak utáni Oroszország épp vajúdó állapota volt a mese középpontjába állítva, végképp nem volna célszerű holmi reménytelen helyzettel riogatni a kedves nagyérdeműt. Csak nem lehet ilyen a várva várt „szép új világ.” Így nekilátott, hogy a forgatókönyvben gondosan kiegyensúlyozva, mondhatni patikamérlegen mérve, kis fricskákkal ellensúlyozza a magvas mondanivalót. Miután előtte ezen a téren nem kényeztette el a rajongót, az eszköz üdítően frissnek tűnt az életművében.  A szelíd humorba oltott önkritikát viszont jól eldugta. A komoly történetmesélésből egy pillanat alatt átvált paródiába, majd visszatér a fővonalhoz. Meghökkentő fegyver, becsapós is. Gyakorta csak utólag esik le az embernek, hogy nem zöldséget látott az imént, hanem groteszk humort tálaltak neki. Mert milyen is az, amikor a nagy bajban lévő gyermekeken segíteni akarók a vészterhes tanácskozás idején egyszerre csak kilépnek a történetből, próbáló színészekké lesznek, akik kitárgyalják, miként lehet például egy fej hagymával hatásosabb színészi megoldást előidézni? Majd mintha mi sem történt volna, uccu, neki, vissza a dráma közepébe.  Bizony, zavarba ejtő. Nem folytatom, nem fogom elrontani a poénokat, de az biztos, hogy a leírtnál még furfangosabb megoldások, - képi és szóbeli - is lesznek a meghökkentés érdekében. Az asszociációs készség fölöttébb jól fog jönni, különösen a burkolt politikai jelenetek kapcsán.

Most térjünk át néhány kulcskérdésre, amik talán kevésbé ismertek mifelénk, de az oroszoknak, vagy a rendezőnek fölöttébb sokat jelentenek.

A kulikovói csata - 1380

Egy formálódó társadalom mindig szívesen nyúl vissza a múlt értékeihez. Mint azt tudjuk, a filmrajongók például a Jégmezők lovagja című film elejéről, az orosz nép ugyancsak megszenvedte a mongol-tatár fosztogatásokat. Hosszú időn át még az állami létük is veszélyben forgott. Az Arany Horda kánjai, akik a Mongol Birodalom egyik leágazása voltak, tetszésük szerint dúlták a szláv területeket, saját embereiket ültetve a kisebb államkezdemények vezetői székeibe. Ám Dmitrij moszkvai nagyfejedelem 1380-ban úgy döntött, lerázza a rabigát. Nem vette félvállról a készülést. Felkészült, hivatásos hadsereget hozott létre, a filmekből közismert csúcsos sisakot viselő, testmagasságú pajzsot cipelő, láncpáncélos, hosszú dárdákkal és méretes kardokkal ellátott elit egységet. Éveken át készültek az ütközetre. Hozzájuk csatlakozott a szövetségesek és a rokonság vezette kisegítő csapatok sora, más fejedelemségekből. A túloldalon Mamaj kán szintén nem tétlenkedett, még a lengyeleket is megpróbálta maga mellé állítani. Dmitrij váratlan húzással beékelődött a mongol-tatár fősereg útjába, akik a szövetségeseikhez tartottak, így az ütközet elkerülhetetlenné vált. Kevés ilyen véres viadal volt az emberiség történelmében, pedig ugye elég nagy a választék. Egyes történészek szerint a két fél egyaránt kétharmados emberveszteséget szenvedett el, de 30% alá még a legmértéktartóbbak sem becsülik az áldozatok számát. A Don folyó mellett vívott egész napos csatában a pusztaiak hatalmas vereséget szenvedtek. Az orosz nép számára pedig kézzelfogható valóság lett a megmaradás álma. Nekik ez olyan fontos történelmi esemény, mint a magyaroknak a pozsonyi csata, a létükről határozott.



Vallás

Lopusanszkij hithű pravoszláv, nyíltan felvállalja. Sőt, hirdeti, hogy ez az a hitforma, aminél jobbat egy orosz magának nem találhat. Hasonlóan szilárd meggyőződése, hogy az emberiség csak akkor haladhat előre, ha mindenki rendezi a belső viszonyát Istennel. Amihez illik ismerni a Bibliát, az ad erkölcsi tartást. A „szovjet ember” egyik jelkép figurája le is bukik a tudás hiánya miatt. Ez a vélemény már az előző filmjeiben is tetten érhető, ennyire nyíltan még sosem fogalmazta meg. A történet vívódó értelmiségi hőse korántsem Grál lovag, neki szintén kemény dió a saját tetteit szembesíteni a hit értékeivel. Megnyugtatok mindenkit, nem unalmas hegyi beszédet kapunk a meggyőzés érdekében, sokkal inkább kemény kérdéseket. Olyanokat, amiken még a vallást nem gyakorlóknak sem árt elgondolkozni. Nem aprózza el a témát, rögtön az Armageddonnal szembesíti a nézőt. Legalábbis szóban, nem képileg. A téma fölöttébb összetett vallási vonalon.  Bár elég közismert, de hátha van, aki mégsem ismeri. A Jó és Gonosz közötti, földi közegben vívott döntő csatát jelenti. A jók a vallásosok, fel is vonulnak nagyszámban.  A Főgonosz kiléte talányos. Talán maga az Antikrisztus. A Biblia ismerő gazdagabbnak érezhetik a történetben megjelenő vallási mondanivalót a gondosan megválogatott részletek és szóhasználat folytán. Részemről redukálom az napi életben használt tartalomra. A lényeg, hogy az összecsapás érik, sőt, kifejezetten közel van. Ütős indítása a filmnek, nem vitás. Bár a hit fontos a rendezőnek, az elvakultságot nem szereti. A „mini-próféta” alakja ezt egyértelműen megmutatja. Maga Dmitrij fejedelem osztja ki az illető fejét, neki csak hihetünk. Konsztantyin mester a sajátjaival is szigorú.



A Szovjetunió

A császár vezette Orosz Birodalom 1917-es felbomlása után az 1991-ig létező Szovjetunió sokáig a világ legnagyobb területű országa volt, egyben katonai szuperhatalom. Sokáig volt sikeres az eszmeisége a világban, nagyrészt a valóság elhallgatása miatt. Veszedelmes szomszéd volt. A korabeli vicc szerint azzal az országgal voltak határosak, amelyikkel csak akartak. Erősen ideologizált államszervezet lévén, a vallást nehezen tűrték el, ellenségként tekintettek rá. Merev, rugalmatlan gazdaságpolitikája és vezetési rendszere fokozatosan aláásta az alapjait, bukásának oka lett. Egyaránt voltak rajongói és elszánt ellenségei. Így vagy úgy, sok-sok millió ember életét befolyásolták a létezésének évtizedei. Jelen cikkben számomra csak a rendezőre gyakorolt hatása érdekes, politikai érvelés nélkül, sem pro, sem kontra. Lopusanszkij mester korántsem ennyire visszafogott a témában. Számára az akkor már egykori, de még mindig veszedelmesen közel lévő SZU egyértelműen a nagybetűs Gonosz birodalma volt. A felbukkanó képviselői véletlenül sem pozitívak. Az egykori pártfőtitkár, Brezsnyev, pont olyan, mint a korabeli, róla szóló viccekben. Idióta. Gorbacsov kétszínű. Reformokat akar, műveltet játszik, de lenézi a saját népét. Csak a rosszat látja meg bennük. És sosem lehet tudni, valóban ő van-e ott, vagy a dublőrje. Érdekes karakter a filmben a nálunk kevéssé ismert Vozduhina. Őt Jekatyerina Furceva ihlette, aki talán az egyetlen, valóban magas tisztséget betöltő, de legfőképp igazi, tartós befolyással rendelkező nő volt a Szovjetunió létezése folyamán. Nem mindig volt a reflektorfényben, de a véleményére sok pártfőtitkár adott. Vannak, akik máig ápolják a formálódó kultuszát. Aki többet is szeretne tudni róla, a Vosztok egyik cikkéből mazsolázgathat. https://vosztok.blogspot.com/2018/12/pok.html  Lopusanszkij érte sem rajong. Nagyszájú egyetemi vezetőként mutatja be, aki beszól a fejeseknek, de érdemben nem végez munkát. Visszatérő alak a filmben, megjárja a népítélet poklát. (Nem tudom létezett-e valaha orosz földön a bűnökért meztelenül bocsánatkérés szokása, de a szimbolika elég egyértelmű.) Majd talaját és hatalmát vesztett közemberként láthatjuk, sőt, nagyon hétköznapi feleségként, aki a meleg zokniról kiabálva rohan a világmegváltásra induló férfiak vonata mellett. Hát igen, így múlik el a világi dicsőség. Lenin csak közvetve kerül képre, viszont a legkeményebb – átvitt – kritikát ő kapja. Röviden, Lopusanszkij egy percet nem nosztalgiázik a bukott államforma felett. Szerinte jobb tőle minél messzebb kerülni, Oroszországnak nem lehet többé az útja.



Önparódia

Aki bírálni akar, választhatja az ostorozás útját, vagy szelídebb elnézését. Netán a humorét. A filmből kiderül, a formálódó új országnak nagy szüksége van felelősen gondolkodó értelmiségiekre. Ám nem úgy, hogy hozzák magukkal a rossz beidegződéseket. Az első „főbűn” az alkoholizmus. Tény, hogy még Jelcin elnök idején vezető szociológusok írtak jajszóval felérő tanulmányt arról, hogy mekkora veszélyt hordoz a jövőre vonatkozóan alkoholfogyasztás elburjánzása. Megesett már ez a világ minden részén, mindig akadtak, akik a gondok megoldását a poharak alján vélték megtalálni. Lopusanszkij elsősorban az írással foglalkozókat állítja a középpontba, de a nép más rétegeire is kivetíti a problémát, mintegy jelezve, össztársadalmi a jelenség. Az ábrázolása engem Mikszáth szelíden feddő kritikájára emlékeztetett. Értelmiségi alakjai jószándékúak, csak túl gyakran nyúlnak a vodka felé. Legyen akármi a téma, legyen bárhol a helyszín, az üvegek valahogy mindig előkerülnek, és az éppen aktuális megoldás "valahogy" elakad. Egy idő után az összefüggés nyilvánvaló. Miként az is, hogy „a tett halála az okoskodás.” Hiába a baj felismerése, a segítőkészség, ha poharazgatás követi az elhatározást a cselekvés helyett. A kényelem eltunyítja az embert. El kell ismerni, Lopusanszkij önmagát sem kíméli, hiszen a főhőse nyilvánvalóan rá hajaz. A legdirektebb példa önkifigurázásra, amikor az írói társaság a saját - Még forgatás alatt álló! – filmjéről szóló újságcikkre pakolja a ki a zsíros ennivaló és „megkoronázza” a poháraljakkal. Természetesen ügyet sem vetve a cikk tartalmára. (Kis asszociáció: „A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni.” 1974-ben készült ilyen címmel egy film. A neten könnyen fellelhető szinkronos formában. Groteszk kedvelők előnyben.) Biztató hír, hogy legújabb szociológiai felmérések szerint mostanra mintegy 20%-kal sikerül visszaszorítani Oroszországban a mértéktelen vodkázás szokását. Tény és való, ilyen százalékos javulást mi is szívesen látnánk.



Mazajev polgártárs világ- és gyerekmentő küldetése többször is megfeneklik az értelmiségi teszetoszaságon, a döntésképtelenségén. Miközben ő magát nyíltan a nagy irodalmi elődök utódjának tartja. Miközben kiderül, egy műve sem jutott még el senkihez a film szereplői közül. Ha egyáltalán megjelent tőle valami, nem csak az íróasztal fiókjának alkotott. Emberi gyengesége is lelepleződik, amikor rövid időre a politikába keveredik bele, és azon kapja magát, a pillanatnyi népszerűség keresése mennyire el tudja venni az ember józan eszét. Szerencsére gyorsan feleszmél, és kilép. Mert azt meg kell hagyni, bármikor hajlandó szembenézni a hibáival, az erkölcsi érzéke épen marad. Tehát a következtetés adja magát, a szilárd erkölcs bármi másnál fontosabb.



A film egyfajta keretbe foglalja az új megszületésének problémáit. A befejezése erősen emlékeztet a szintén értelmiségi  múzeumlátogató dilemmájára. Ember, nézz szembe önmagaddal, keresd Isten útját, másként nem lehetsz egy új kor méltó képviselője. A történetből adódóan a tanulság személyre szabottan jelenik meg, de igazából az egész néphez szól az üzenet.



Végig az volt az érzésem, az „Orosz szimfónia” Lopusanszkij talán legösszetettebb munkája a történetvezetést nézve. A felvetett kérdések elgondolkodtatóak, és érthetően nincsenek kész válaszok. De egy hatalmas változás előszobájában már maga probléma felvetése is roppant fontos. Furcsa, de igazából ez a film ismét aktuális lett. A pandémia felér egy kisebb apokalipszissel, már ha olyan létezik. Ha belegondolunk, az ábrázolt kritikus helyzet a mai Európára is igaz, áttételesen persze.  Egy dologban viszont nagyon egyértelmű a film üzente. Kibúvó nincs. Rajtunk múlik, miként fog formálódni a jövő. A passzivitás, a nemtörődömség, szintén a szavazás egyik formája. Az értelmiség, - átvitt értelemben a vezetők, - felelőssége pedig egyértelműen nagyobb, mint az átlagemberé. Nem muszáj azonosulni az író-rendező összes álláspontjával, ám amiket felvet, érdekes meglátások.

Jó tűrőképességű és a filmek üzenetét tovább gondolni szerető nézőknek ajánlom ezt az alkotást. Minden nyitott szellemű, felelősen gondolkozó embernek.

Ui: Ezúttal is köszönöm a Vosztok blog gazdájának a film fordításában nyújtott hathatós segítségét. Nélküle sok apró, fontos részlet elsikkadt volna a gyakorta pontatlan angol szöveg miatt.

Vadászat a gauleiterre

 

Egy 2012-es orosz-belorusz alkotásról szeretnék véleményt mondani. Lehet? A sorozat úgy indul, ahogy egy tipikus szovjet-orosz honvédő háborúsnak indulnia kell. Militari-lázban égők, vérpistikék számára kötelező darab. Háborús filmek rajongóinak pótszerként tökéletes. Ilyenekre szokták írni, hogy: lenne rá igény. De kit érdekel? Ennél azért több kell, hogy szót vesztegessen rá az ember. Pláne, hogy írjon róla, vagy feliratot készítsen hozzá. Lenne rá igény... Mire nincs? Csak ingyen legyen!

A sorozat úgy indul, ahogy egy tipikus szovjet-orosz honvédő háborúsnak indulnia kell. Televízióra adoptálták a történetet, és ez látszik is rajta. Nem a pénztelenség, hanem az, hogy nem akar hiperrealisztikus látvánnyal operálni. Emlékszik még valaki, hogy a Ryan közlegény megmentése mivel tűnt ki a többi háborús opusz közül? Megvan még a német katona a lövészárokban? Igen az, amelyik kezében saját beleit tartva áll. Az Elit alakulatban Spielberg folytatta a háború nyers bemutatását, és óriási siker lett az is. Nos, a Vadászat a gauleiterre nem ezt a képi világot hozza. Az ömlő vér bámulását vágyók, a zsigereket is bemutató alkotásra vágyók kerüljék ezt a sorozatot. Képi világ klasszikus; akkor meg miért szakítson rá időt az ember? Megéri vele foglalkozni? Azt gondolom, igen.

Az első rész megtekintésekor erős ambivalens érzés kerített hatalmában. Galina Pomazan, a karaktert Anasztaszija Zavorotnjuk alakítja, a gyönyörű, ifjú leányzó terhes lesz egy NKVD-s ifjútól. Ám épp a háború első napján elvetél. ("- Megérezte a háborút. Van ilyen. - Ez misztika.") Ekkor úgy éreztem, hogy ez nekem sok(k) lesz. Ám tudott az első rész olyat hozzátenni, hogy úgy döntsek: folytatom. Miről is van szó. Két dologról is.

A történet főként a mai Belorusszia területén játszódik. (Mintegy érdekességképp megjegyezném, hogy a terület jelentős része az úgynevezett Letelepedési Övezet része volt.)

Három szálon fut a történet. Persze, ahogy egy régi popsláger üzeni is nekünk: minden út összefut... Az első szál(nak nevezzük el, mert valamelyikkel kezdeni kell) a gauleiteré. (Dick Martens játssza el a helytartó szerepét. )Első "találkozásunk" vele Berlinbe történik. Egy katolikus templomban vagyunk.  A jelenetből kiderül, hogy a náci párt egyik befolyásos tagjáról van szó, aki amellett hogy elvhű, látja a legfelső vezetésben lévő disszonanciát. Régi történet ez, és roppant jellemző. Van az Eszme és vannak akik erre hivatkoznak, de önmaguk, saját életvitelük, gondolkodásmódjuk eltér ettől. Láthatjuk a családja tagjai között, amely jelenet nélkülöz mindenféle őszintének tűnő érzelmi kapcsolatot, de tipikus az idill. A politikusok így reklámozzák magukat különféle újságokban. A harmadik jelenet már a megszállt Fehérorosz SzSzK egyik gettójában játszódik, ahová egy SS tiszttel látogat el. A két egyenruhás között jól látszik az emberséghez való viszony különbözősége, még akkor is, ha mindkettő a nácizmus híve.

A második szál Marija Arpihova (Marija Maskova alakítja) sorsát mutatja be. Szakmája, beosztásához nélkülözhetetlen a kommunista párttagság. És ő meggyőződéses. Ő is a megszállt Belorusz SzSzK területén marad, nem sikerül evakuálni őt. Különböző kalandok révén egy erdőben rátalál egy partizán csoportra. A történelmi tényeknek megfelelően a csoport kapcsolatban van Moszkvával. A partizánparancsnok utasítja Mariját, akinek vannak kapcsolatai a városi ellenállókkal is, hogy a gauleitert tegyék el az útból.

És a harmadik szál Polináé. Egy NKVD-s felesége ő, akit a férje szó szerint elhagy és letagad, amikor evakuálják a szovjet rendszer vezetőit. A férfi a Szovjetunióba távozik, a nő marad a megszállt országrészben. A film tagadhatatlanul igyekszik a mai hivatalos orosz álláspontot propagálni. Az evakuálás során az NKVD rengeteg embert megölt. Főként bűnözőket. A börtönök, a SZIZO-k udvarain rögtönzött ítélet végrehajtások voltak. A filmben megjelenítik a zavarosban halászókat. Azokat akik a menekülők lakásait kifosztották. Az egyik jelenetben egy ilyen fosztogatói bűnöző csoporttal való NKVD-s leszámolást is láthatunk. Mintegy igazóladó az utolsó pillanatokban végrehajtott kivégzéseket. Ugyanakkor az ezt követő néhány másodperces jelenet azt az érzetett kelthetei bennünk, hogy némely államvédelmis keze is maga felé hajlott, ha már anyagiakról van szó. És ezt, mármint hogy mindez megjelenik a sorozatban rendkívül pozitívnak tartom.

A piacos jelent szemantikailag nagyon ott van. Alaphelyzet: minszki piac a német megszállás idejében. A vásárlók fizetnének rubellel is, de az eladók már birodalmi márkát kérnek. Egyszer csak megjelenik egy csapat német egyenruhás ember és összeszedik a piacról a zsidókat. A jelenetben mindkét zsidót jelentő orosz szót használják. Az "ősi"-t - amit II. Katalin cárnő betiltott -, amit a mai napig is csak az  antiszemiták és az iskolázatlan bunkók használnak, és a kulturáltabb irodalmi szót is. Tiszta helyzet. Elég egy mondat, és tudod melyik oldalon áll a beszélő.

Jelenet a sorozatból
Anasztaszija Zavorotnjuk által megformált karakter mintha kilógna a korszakból. A gyönyörű színésznő 41 évesen játszik el egy húszas éveiben lévő asszonykát. Jók a smikesek, nincs gond a ráncokkal. A művésznő testalkatával sincs semmi gond. De a mozgása inkább szépasszonyos, mint... Időnként olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha egy plázacica "beszabadult" volna a második világháborúba. Ebben persze része volt a szereplőkön lévő gyűrődésmentes, frissen vasalt ruhák mellett a cipellőknek is, amelyben időnként a művésznő futni próbált. Ami olyan tipegő futás lett úgy igazából. Egy huszonéves általában azért nem így fut. De nézzük el ezt, meg azt is, hogy állandó erős sminkkel láthatjuk őt. Van egy jelenet amikor az egyébként erősen látható rúzsozott ajkához nyomja sietve a szájfestő pasztillát, mintha gyorsan berúzsozná azt. De a szájon semmi változás. De ez csak apróság... Össze sem mérhető a Párizsba!-n látható "borzalmakkal".
Ugyanakkor az általam felhánytorgatott kor-anomália (miért egy 41 éves színésznőre osztották a huszonéves karakter szerepét) a sorozat fináléjára érthetővé válik. Mert az alkotók többet, mélyebbet akartak közölni velünk, mint ami egy dicsőséges csihi-puhin keresztül elmondható. Nos, nem kell filozófiai mélységeket azért várni a sorozattól, de nem is egy Négy páncélos és a kutyáról van szó.


A történet főként a mai Belorusszia területén játszódik. (Mintegy érdekességképp megjegyezném, hogy a terület jelentős része az úgynevezett Letelepedési Övezet része volt.)

A sorozatban minden úgy mutatnak be, azt  a történelem szemléletet prezentálják, ami ma hivatalosnak számít Oroszországban. Amiben azért van néhány érdekesség. Például a Baltikum megszállását azzal indokolják, hogy preventív hadművelet volt, hiszen a náci Németország gazdasági-katonai érdekszférájából ki kellett szakítani. Elsősorban  a '20-as években is ezen a területen tevékenykedő német szabadcsapatok példája az egyik fő érv. Történelmet népszerűsító kiadványokban apológiaként olyan vélemény is olvasható, hogy balti országokba való bevonulással annak el finnországosodását akarták megelőzni. Finnország szerepe abban az időben ugyanaz volt, mint 2014 óta Ukrajnáé. Minden katonai segítséget megkapott - nem csak hadianyagot, mert jelentősnek nevezhető a Finnországban állomásozó német csapatok ereje; a "nemzetközi" önkéntesekről nem szólva -, a propagandáról nem is beszélve. Hiszen annyira adta/adja  magát a klasszikus Dávid és Góliát hasonlat. Miközben a finn Dávidnak nem parittyája volt. Napjainkban - szándékosan - elhallgatják a téli hadjáratokkal kapcsolatban. hogy a finn-szovjet konfliktusnak 1945-ben lett vége. Finnország utolsó előttiként dőlt ki a náci Németország mellől. Ebből is látható, hogy a Moszkva aggodalmai a Baltikummal kapcsolatban nem voltak megalapozatlanok. De meg kell említeni azt is, hogy az ország területi egységének helyreállításának is az egyik döntő momentuma volt a balti országok annektálása. Mert revizionizmus nem csak Németországban, Magyarországon volt.

A mai történészek közül többen azt állítják, hogy a szovjet vezetés tudatában volt annak, hogy intervenciós háborút fog folytatni Moszkva ellen Berlin. És a Molotov-Ribbentrop paktumban ezért is igyekeztek lefektetni az érdekszférák határait. Érdekes felvetés, hogy mikor köt egymással két állam megnemtámadási szerződést? Nem akkor-e, amikor a felek úgy vélik, hogy nem felkészültek még teljesen az összecsapásra? Németország és a Szovjetunió - a két pária ország - a '20-as években titkos katonai együttműködést folytatott egymással. (Senki nem állt velük szóba, így "kénytelenek" voltak egymáshoz közeledni.) Érdekes, hogy amikor Sztálin a '30-as évek második felében tisztogatást végez a hadseregben, a koncepciós vád a németekkel való együttműködés. Miközben a megnemtámadási szerződés megkötése után a két ország között fontos üzletek kötettek.

A film nem a hagyományos nemezti vagy országok között küzdelemként láttatja az 1941 és 1945 között dúló konfliktust. Azt gondolom, Ungváry Krisztián történész hagyományos, országok, nemzetek közötti konfliktusnak látja a Nagy Honvédő Háborút. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy az nem is honvédő, hanem polgárháború volt Oroszország számára. Az 1941-1945-ös háború ideológiai háború volt. Nemzeti kötödések másodrendűek voltak - még akkor is, ha a különböző népek nacionalizmusát kihasználta a hitleri vezetés -, két ideológia élet-halál küzdelme volt. A bolsevik és a nemzeti szocializmus küzdelme. A fehérorosz nacionalizmus megjelenítése a filmben szemantikailag is érdekes. A dialógusok orosz nyelven folynak (kivéve amikor németül beszélnek a szereplők), ugyanakkor a belorusz policáj beszédében fel-feltűnnek fehérorosz kifejezések. Természetesen, ízelítőt kapunk a partizán csapatok belső életéből is. Ez ki nem maradhat egy Belorusziában játszódó 2 . Világháborús alkotásból. Kendőzetlenül láthatjuk, hogy egy a frontvonalon túlról Moszkvába kerülő személy egyből az NKVD karmai közé kerül. Rövid, lényegre törő nyomozás annak érdekében, hogy kiderüljön kollaborált-e az illető az ellenséggel, vagy sem. A dráma mégsem ekkor, hanem 30 évvel később jön el. Ekkor borul ki a bili. Két Szovjetunió Hősét láthatunk, akik részt vettek a gauleiter elleni vadászatban. Közösen, megsem lettek barátok. Van ilyen.

Menekülés Moszkvabadból

2020. kora nyarán az egyik kedves ismerősöm felháborodva közölte velem, hogy Putyin szemét módon becsapta az egész világot, mert azt állította, hogy Oroszországot a covid-os járvány elkerülte. Közben pedig nem is. Sőt! Ott is tombol a járvány. Kicsit értetlenül álltam az indulatkitörés előtt. De csak kicsit. Mert én is láttam azt a mémet (?) amelynek a felirata úgy szólt, hogy Oroszországban nincsen covid járvány és nincsenek migránsok. Putyin valamit ezek szerint jól csinál.
2020. február közepén megjelentek az első kínai turistacsoportok Moszkvában. Másfél héttel később karanténba zárták őket, és megszűnt a légiközlekedés Kína és az Orosz Föderáció között. Az orosz média tudósított erről, és az okáról is. Covid-19. A hivatalos megbetegedések száma áprilisig közel megegyezett a magyar adatokkal. A különbség csak annyi volt, hogy itthon hiszterizálták az embereket, ott nem. A putyinozó mémet április végéig lelkesen osztották meg egymás között honfitársaink. Pedig egyetlen állítása sem volt igaz. Oroszországban is terjedt a vírus, és abban az országban is vannak migránsok. Nem is kevés. Csak az európai ember számára a nem távoli orosz államszövetség olyan mint a középkori ember számára János pap országa. Gyakorlatilag a legendákon, meséken kívül semmit nem tud róla. Miközben roppant tájékozottnak gondolja magát.
Aztán még ott van az a szélsőjobbos toposz, amely szerint Putyin sikeresen ellenáll a nemzetközi pénzügyi nyomásnak, a pénzügyi elitnek. (Most tekintsük el attól, hogy ez egy tipikus antiszemita vád, még akkor is, ha ma már nem konform ennek a rasszista jellegét nyíltan felvállani. Egyébként, ebben a témakörben bátran tudom ajánlani Vlagyimir Burcev A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei közönséges hamisítvány című könyvét, amely viszonylagos ismeretlenségét épp Franciaország 1940-es elestének "köszönheti". Az emigrációban élő Burcev - aki egyik főtevékenysége a cári titkosrendőrség munkatársainak leleplezését tekinthetjük; és akit sem a cári, sem a sztálini rendszer nem kedvelt - 1939-ben végezett ezzel a munkájával. Ám mivel a nácizmus egyik alapművéről bizonyítja be, hogy fantazmagória, dezinformációs propagandatermék, a bevonuló német hadsereggel érkező cenzorok bezúzatták a frissen nyomott, és a háború miatt is, még raktárokban porosodó könyveket.
Szóval, Putyint a mai orosz társadalom jelentős része épp hogy azzal vádolja, hogy a nyugati gazdasági és pénzügyi körök akaratának megfelelően irányítja az orosz gazdaságot. Tudom, sokaknak ez meglepő, mert a Putyin-ellenes orosz ellenzéki úgy van lefestve, mintha demokrácia kedvelő, plurális értékeket valló liberális értelmiségi lenne. Hát nagyon nem. Van ilyen is, de nem csak ilyen van. Ezért nagyon nagy kérdés, hogy mi lesz Putyin után. Merre fog tartani Oroszország. És a putyini népszerűség egyik alapja a bizonytalan jövőtől való félelem. Nem tudni, merre fog haladni az ország Vlagyimir Vlagyimirovics után. A népszerűségének alapja pedig a gazdasági eredmények. És ezek elmaradása mindig növeli a vele elégedetlenkedők számát. És recessziókor mindig nő a putyini politika elutasítottsága. Úgyhogy, nem nehéz belátni, hogy az a megállapítás, hogy az első számú orosz vezető nem csinálja rosszul a dolgát, nem más, mint propaganda. Buta közép-európaiaknak kitalált hangulatkeltés. 


A Menekülés Moszkvabadból egy 2015-ben készült orosz film. Ha egy szóval kellene jellemeznem kellene akkor szocidrámának nevezném. Ezen a blogon írtam már néhány hasonló stílusú filmről. Itt van mindjárt a 14+. Nagyon szép, nagyon kedves és roppant romantikus ahogy bemutatja a tinédzser lámúrt. De ha csak ennyi lenne, akkor csupán tucatfilm lenne. De több ennél, hiszen bepillantást enged a moszkvai paneldzsungelek világába is. Ez nem az Arbat, nem a Trevszkaja, nem a Szoljanka világa. De nem is Medvegykovo, pláne nem Zamoszkvarecse világa. Ez Kuncevo, Novohohlovszkaja, Ljuberci világa.

A Moszkvabad kifejezés két szóból áll. Az első - teljesen nyílvánvalóan - az orosz főváros neve. A bad egy párszi szó, ami várost jelent. Például, az Iszlámábad névben is megtalálható. Jelentése az Iszlám Lakhelye, az Iszlám Városa. Az orosz nyelvben a Moszkvabad a muzulmán Moszkvát jelenti. De van ilyen muszlim neve Szentpétervárnak is. Mert a muzulmánok beözönlése az egész országra jellemző. Migránosok ők, gazdasági migránsok. Akik a magyar szélsőjobbos (és kormányzati) propaganda szerint nem is léteznek. Közben mára az orosz gazdaság nélkülük már csak vergődne. 

De térjünk most vissza egy kicsit a filmek világához. Ez a tévéfilm - Menekülés Moszkvabadból - bizonyos értelemben analóg a Mindenki meghal, én megmaradokhoz. A téma megközelítése nagyon hasonló, bár a környezet, a téma más. Egyáltalán nem olyan cukrozott a film sztorija, mint a 14+-é. Karcosabb, kiábrándítóbb. De ez még mindig nem Moszkva. A városnak van egy olyan arca, amelyről ez a két - mármint  a két tizenéveses oroszokról szóló film - alkotás hallgat. Mélyen. Talán nem véletlenül. Mert Moszkvabad egyszerre érdekes és félelmetes. Annyira azért nem, mert a város közbiztonságára ügyelők végzik a dolgukat, másrészt az ott élő emberek lelki alkata azért más, mint Agyaroszágban. Persze, nem csak a napfényes oldal létezik. Az árnyoldallal viszont egy európai kinézetű ember nagyon nehezen találkozik ott. (Főleg ha csak turista.) Talán a pozitív diszkrimináció miatt. Igen, nevezhetjük annak. Megvan a Vörös zsaru azon jelenete, amikor a rendőr azt mondja (Koncz Gábor által alakított karakter miatt), hogy mindig a grúzokkal van a baj? Igen, ahogy a világ minden táján, úgy Moszkvában is van a rendőröknek előítélete. Ami természetes, hiszen sokszor az előítélet leánykori neve az élettapasztalat. Egyesek azt mondják, hogy a mai Moszkva olyan, mint az USA volt a 19. században. A lehetőségek városa. Az biztos, hogy igaz az a két mondás, amit a moszkvaiak sűrűn mondanak városukra: Moszkva soha nem alszik. És Moszkva nem hisz a könnyeknek.

Szeretem Moszkvát. 

Moszkva. Proszpekt Mir. (Béke sugárút)
 Ha megkérdeznénk az európai (és amerikai) embereket, hogy hogy milyen etnografikus képe van a mai Oroszországnak, könnyen kiderülne, hogy nagyon nem vagyunk képben.
2014-es ukrajnai puccsra adott moszkvai válasz rádöbbentette az észak-atlanti döntéshozókat, hogy gyakorlatilag nem sok fogalmuk van az OF terveit, lehetőségeit illetően. Elemzések készültek erről, és végül arra jutottak, hogy hiba volt a hidegháború befejezése után leépíteni a kémhálózatot. A nyugati vezetők a technika, a technológia bűvkörébe kerültek. A személyes hírszerzést kiszorította a Big Brother felépítése. Számítógépekkel és műholdakkal próbálták kontrolálni a kontinensnyi ország - az Orosz Föderáció - katonai- politikai- és gazdasági vezetőinek ténykedését. Kényelmesebbnek, olcsóbbnak, és megbízhatóbbnak tűnt egy globális megfigyelési rendszert kiépíteni, mint a szubjektív és sziszifuszi munkát igénylő hagyományos hírszerzési megoldást folytatni. Ennek következtében a nyugati világ megdöbbent, ahogy Moszkva megakadályozta a NATO-t, hogy a Fekete-tengert gyakorlatilag teljesen az ellenőrzése alá vonja.
Az átlagos hírfogyasztó és média szakmunkás csak annyit látott az egészből, hogy a Krím-félszigetet ellepik az azonosítók nélküli zöldruhás udvarias emberek, akik a legmodernebb fegyverzettel voltak ellátva. Kezdetektől nyílt titok volt, hogy kik voltak ők, hiszen a területen található orosz haditengerészeti bázisokról jöttek ki. De meglepték a Pentagont. Az értett gyümölcs (a félsziget, és a rajta található katonai objektumok) nem az USA, hanem az OF ölébe hullottak. Hogy történhetett mindez?
2001. szeptember 11.-e után az amerikai hírszerzők lehetőséget (és technológiát) kaptak arra hogy a telefonbeszélgetéseket globálisan lehallgathassák. (Még mielőtt valaki felháborodna több mint 20 éve a magyar titkosszolgálat is kapott olyan berendezéseket, amivel le tudja hallgatni a mobil beszélgetéseket.) Az internet nemzetközi elterjedésével a technológia kitalálójának a kontrollja alá került az egész világ digitális adatáramlása. És mit tett erre az egyik ellenérdekű fél? Elkezdett újra papíralapon kommunikálni a legfelső vezetése.
(Van egy népszerű tévképzet Magyarországon. Sokan azt hiszik, hogy a digitalizációban Oroszország el van maradva. Ez tévedés. Hozzánk képest biztos nincsenek. Nagyon is leelőztek bennünket. Pl. Moszkvában már sok-sok éve működik az egységes tömegközlekedési jegy-és bérletrendszer.
Budapesten még minimum 10 év kell, hogy ezt összehozzák. (Legalábbis legutóbb ezt ígérték döntéshozóink.) Pedig legalább ennyi éve próbálják kiépíteni. Nem hardveresen vannak problémák, azt mondják, a működtető szoftvert nem sikerül összehozni. De az "elmaradott" oroszok az ő fővárosukban már rég összehozták ezt. A moszkvai tömegközlekedés relációjában 2018-ban a plasztikkártya mellett - amelyen két különböző bérlet mellett egy "zsebben" pénz is lehet tárolni, amelyen nem csak vonaljegyeket vásárolhat az ember, hanem fizethet vele a Planetáriumban, Burger Kingben, McDonalds-ban stb - megjelenik a karkötőbe, gyűrűbe épített verzió is. 2019-ben már a földfelszíni járművek egy jó részén már ugyanaz az elektronikai egység BÁRMILYEN bankkártyáról leveszi az út árát. És a jegy megváltásának ellenőrzése is megy, bankkártyás vásárlás esetén is. De az NFC-s telefonok térhódításával az utazók jelentős része már  - 2019 - ezt használja az utazás ellentételezésére. Pedig a kártya feltöltése megoldható telefonos app-ról, számítógépről, az állomásokon lévő automatákról is. Miközben számos szoftveres segítség is elérhető az utasok számára. Bárhol, bármikor. Szóljatok, ha ez már Budapesten is így van. És ez csak egy példa. Tudnék másokat is felhozni. Emlékszik még valaki arra, hogy Varga Mihály mikor legutóbb kint járt mennyire meglepődött az oroszországi banki szoftvereken? Pénzügyminiszterként kiment pofára esni.) Ezek nem valami nagy dolgok, csak apró jelzések. Nekünk. Hogy nincs mire arcoskodnunk a keletiekkel szemben sem. De hát néplelkünk egyik alapvető jellemzője az önhitt beképzeltség a semmire. Erre van ebben az országban igény. Ezzel "gyógyítgatjuk" lelki sebeinket. (Nem véletlen, hogy majd 30 éve Landeszmann György főrabbi szavai annyira betaláltak a nagyon-magyarok lelkébe.)
Langley - a CIA központja itt található - rájött, hogy az emberi kapcsolatok, az emberi kapcsolatokra alapozott hírszerzést nem tudja kiváltani sem a számítógép, sem a drón, sem a műhold. Számukra ez volt a 2014-es év egyik - hanem a legnagyobb - tanulsága. Az írógéppel megírt utasításokat nem lehet megismerni csak akkor, ha valaki másolatot készít a papírról. És ha a dokumentum valahol Moszkva és Szevasztopol között van, akkor azt, hogy olvassák el Virginiában?

A moszkvai metróban

Valamikor a '90-es évek végén olvastam arról, hogy nagy bajban lesz az orosz vezetés, mert 2020-2030 körül már a főváros teljesen el fogja veszíteni hagyományos nemezti és vallási jellegét. Egy közép-ázsiai nagyvárosra fog hasonlítani és nem egy európai településre.
Ehhez képest a 2015-ös úgynevezett menekültválság kezdete óta azt szajkózzák hazai véleményvezérek (inkább uszítókat kellene írnom), hogy ha elveszik Európa, azaz a muzulmánok túlsúlyba kerülnek kontinensünkön, akkor az európai ember számára menekülési helynek csak Oroszország marad meg. Vannak akik konkrétabban fogalmaznak, és Szibériát jelölik ki menedékhelyként. Érdekes, hogy ezen elmélet kitalálói politikailag inkább napjaink kormánypártjához köthetőek.
Nem akarok elkeseríteni senkit, de Szibéria már tele van. Például kínai migránsokkal. Nem várnak ott senkit tár karokkal Európából. De az Orosz Föderáció is tele van közép-ázsiai migránssal. Ahogy Moszkva is. Foteltudósainkra nincs már ott szükség. Rosszul éreznék magukat ott. Toleránsaknak kellene lenniük. Mert a saríja rendőrség a Proszpekt Miren lévő nagymecset környékén is járőrőzik már. Mert egy igazi nagyváros. Világváros. Multikulturális metropolisz. Ha tetszik az itthoni fröcsögőknek, ha nem. Nem egy Budapest.
Szóval, a '90-es évek elején olvastam... Ma már látható, hogy azok az írások valós lehetőségekről, veszélyekről írtak, ugyanakkor a jóslatok még nem egészen váltak be. Ha a véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor a messze nem váltak be, de a lehetőség a levegőben van azért. De nincs a történet determinálva. Hála Istennek!



Ennyi bevezető után néhány szót ejtenék a filmről is. Először lássuk a szubjektív részt:
Ez a tévéfilm kedvencem. Nagyon kedvelem. Egyrészt, mert nem az ismert közhelyeket mutatja be. Nem a propagandák által sulykolt Moszkvát látni benne. Nagyon szeretem Moszkvát. Talán az egyik legjobb hely a világon. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezhetem, hogy igen! Ez az a város. Ez MOSZKVA! Persze, nagyon nagy hiba lenne azt gondolni, hogy ez az alkotás pontos képet ad a mai orosz fővárosról. Nem. 2015-ben készítették és mutatták be, de nem 2021 Moszkváját, de még 2015 Moszkváját sem mutatja be hitelesen. Mert ez a város örökké változik. Állandó mozgásban van. Állandó lakóinak száma ingadozó. Néhány hónapja olvastam egy megmondó honlapon, hogy lakinak száma x millió. Hát, nem. Hiteles források mindig annyit mondanak, hogy z-y millió lakosa van. Hogy lehet ez? Nem jó a nyilvántartási rendszerük? De, jó. Nagyon is. De Moszkva a Közép-Kelet New Yorkja. A Lehetőségek Városa. Decembertől tavaszig mindig kevesebben laknak benne, mint tavasztól ősz végéig. Amit beindulnak a szezonális munkák - pl. építkezések - szemmel láthatóan sűrűsödik az embertömeg az utcán. A belvárosban mindez magyarázható a turizmussal is - hiszen a turista szezon ott nem a nyári hónapokra korlátozódik -, de peremkerületek is felpezsdülnek ahogy beindulnak a munkák.
A Moszkvai séta alapfelvetése ma is aktuális. A vidéki Oroszország ifjai elutaznak a fővárosba. Ki azért, hogy elmondhassa: igen, jártam már országunk fővárosában. Igen, voltam már a Vörös Téren, a VDNH-n, a GUM-nál, a Gorkij Parkban stb stb... Sokan dolgozni mennek fel vidékről a Nagyvárosba. Az oroszok igen mobilisak. Tudják, ha Moszkvába mennek lesz munkájuk. A kérdés csak annyi, hogy a fizetés mennyi lesz majd. A cél, hogy az otthoni fizu minimum 1,5-2 szeresét megkapják. És ez nem feltétlen reménytelen elképzelés. Özönlenek a városba a FÁK országok munkavállalói is. Hajtja őket a tudat, hogy lehetőségük lesz többet keresni, mint otthon. És ha legálisan sikerül elhelyezkedniük, akkor nem is fognak ebben csalatkozni. Ja, hogy ez nem az a kép, ami bennünk él az orosz fővárossal kapcsolatban! Ez nem az én hibám. Moszkva - szemben pl. Budapesttel - tényleg világváros. Most körülbelül másfélszer annyian élnek benne, mint egész Magyarországon. (Csak úgy mondom...)
A Yandex Eda és a Delivery Club
futárok reggeli imája Moszkvában

 A város arculatát jelentősen meghatározzák a kirgiz, kazah, üzbég, türkmén, azerbajdzsán és kit tudja még hány náció tagjai. Az ukránok, fehéroroszok, moldávok, örmények, grúzok, oszétek szinte észrevétlenek. Egy multikulturális város, ahol nem számít milyen nemzetiségű vagy, de mégis fontos az etnikai hovatartozás. Nem számít milyen nemzetiségű vagy, mert nem vágják a fejedhez. Számít az etnikai hovatartozás, mert mindenkinek fontos az azonosságtudat miatt. Ellentmondás? Nem. Csak Moszkva nem a kelet-közép-európai kis fertő. Persze, vannak előítéletek, vannak rangsorok, de elsősorban az számít, ki vagy valójában. Más és bizony bizonyos szempontból keményebb értékrend, mint amit megszokhattunk az EU-ban.
Rengeteg muzulmán az utcákon, a tömegközlekedési eszközökön, a boltokban (könyvesboltban nem annyira). Mégsem hiszterizáltak az emberek. Muzulmánveszélyről beszélni nem konform. Mondjuk az oroszoknak évszázados gyakorlatuk van a multikulturális együttlétben, és a befogadásban is. Még akkor is, ha - természetesen - nem konfliktusmentes a különböző etnikai és vallási háttérből jövök együttélése.
    
A film - szerintem - valamikor a kétezres évek eleje és 2010 között játszódhat. Pontosan nem meghatározható, ám néhány elejtett mondatocska miatt vélem így. Illetve a véres utcai verekedés, a szélsőnacionalista jelszavakkal operáló tüntetések képei miatt. De leginkább a gopnyikok említése a legfőbb indokom, hogy miért nem napjainkban játszódik a történet.
De kik is a gopnyikok?

A kilencvenes években hallani lehetett arról, hogy a moszkvai lakótelepekről időről-időre hullák kerülnek elő. Ezek a halottak mind közép-ázsiaiak. Ezekkel a történetekkel illusztrálták, hogy a Szovjetunió megszűnése után a rasszizmus előtört Oroszországban.
- Régebben voltak olyan gyilkosságok Moszkvában, amelyeknek az áldozatai ázsiaiak voltak. A gyilkosok pedig újfasiszták. Ilyenek még ma is vannak? - kérdeztem egyszer újdonsült ismerősömtől, akivel politikáról és történelemről már beszélgettünk többször is.
Majd pontosítottam: Olvastam ilyenekről, még valamikor a '90-es évek második felében.
- Azok gopnyikok voltak. - jött a válasz. Egy kézlegyintés kíséretében.
- Kik? Nem újfasiszták?
- Gopnyikok.
- Hogy?
- Azok olyan műveletelen tuskók.
- Moszkva melyik részén voltak ezek a gyilkosságok?
- Azok ljuberci-i tuskók voltak.

A szó a Городское общество призора kifejezésből származik. ГОП - GOP. Városi(akról) gondoskodó társaság. A 19. század végén Szentpéterváron a Ligovszkij proszpekten található Oktyábrszkaja Szálloda épületben jött létre az a társaság, az az intézmény, amelynek a célja az volt, hogy hajléktalan gyerekeket és serdülő ifjakat a bűn útjáról (mivel az ifjúság ezen része - természetszerűen - lopásból rablásból szerezték meg a létfenntartásukhoz szükséges anyagi javakat) letérítsék, és tisztességes életvitelre neveljék.
Az 1917-es októberi forradalom után ugyanebben az épületben egy másik intézményt hozta létre. Ennek az új szervezetnek a feladata az volt, hogy a munkásság számára szállót biztosítson. (Tehát, a Ligovkán először gyermek hajléktalanszálló működött, majd '17 vége után munkásszállás.) A pétervári közbeszédben hamarosan elterjedt az a szokás, hogy a valamikori hotel lakóit (az árvaház után) gopnyikoknak kezdték nevezni. Illetve, hogy a rosszmodorú, nem túl képzett (és hát nem is túl intelligens) emberektől gyakran megkérdezték: A Ligovkán él? Gopnyik vagy?
És ez a kifejezés elterjedt az egész országban. És milyen jelentéstartalommal?
A gopnyik alacsony társadalmi rétegből származik, (általában) aluliskolázott, bűnözői életmódot folytató személy. Szilárd erkölcsi értékrenddel nem rendelkeznek, gyakran diszfunkciónális családból származnak.
(Érdekesség: 1834-ben kötelezték a Birodalomban élő zsidókat arra, hogy családnevet vegyenek fel. Hagyományosan az x y fia formában nevezték egymást a zsidók. World wide. Ekkor viszonylag sok izraelita kapta a Gopnyik családnevet. De ennek a jiddis szónak semmi köze nincs a csőcselék orosz elnevezéséhez.)
Idővel a gopnyik szó jelentéstartalma egyre bővült: primitív, műveletlen fiatal; koldus; rabló; csaló; portyázó; pogromlovag, huligán; vagány; hajléktalan; csavargó; lumpen, punk.
Makszim Gorkij írt egy vázlatot a moszkvai utcagyerekekről. Arról, hogy rabolják ki a járókelőket az utcán. Az írás címe: Гоп-скок.
Leonyid Utjoszov repertoárjában (1929-1933) is szerepelt egy dal a gopnyikokról. A címe: Гоп со смыком.


 
Újabban (2010 körül óta) az orosz médiában a hatalomhoz politikailag köthető ifjúsági mozgalmakat (pl Nasi mozgalom) gopot-nak nevezik. A gop, gopnyik után.

Az 1990-es években a gopnyikok öltözködési stílusukban megpróbáltak hasonlítani a nagymenő bűnözőkhöz, ám inkább csak azok paródiái voltak. Az öltözködésükben megjelenik a bőrkabát és a márkás sportruházat. Jellemzően Adidas melegítő (ami az 1980-as moszkvai olimpia óta kedvelt márka), ugyanilyen sportcipő. De a Puma is elment. (Ebben az időszakban Magyarországon nagy divat volt a susogós mackó sportcipővel, ezt azért ne felejtsük el!)
A világot két részre osztják. Balekokra (лох) és magukra, a valódi srácokra (нормальные пацаны, реальные пацаны, четкие пацаны, правильные пацаны, ровные пацаны, ребятосики). Önmagukat nem nevezik gopnyiknak. Jellemző rájuk, hogy agresszívek a társadalmilag tőlük eltérő (főleg ha pozitív irányba) emberekkel. A '90-es évektől ismét egjelenik a kifejezés rövidült alakja (gop) is. Viselkedésükben is változás áll be. A sima lenyúlás, becsapás, kifosztás mint életforma módosul. A gop igyekszik először megijeszteni az áldozatát. ("Mit nézel?") A másik megalázás sem idegen tőle. A pszichés agresszió csúcspontja, amikor megpróbálja az akaratát az áldozatra rákényszeríteni és így elszedni tőle az anyagi javakat. ("Segíts meg egy kis lóvéval, tesó")
A peresztrojka kezdeti szakaszának idejében a gopnyik szubkultura volt az egyetlen, amely nem szeretett, nem kötődött semmilyen zenei stílushoz. (Szemben a hippikkel, a rockerekkel, vagy a punkokkal.) Ez mára megváltozott. Megvan a maguk orosz slágerzenéjük, az orosz gengszter rap előadóik és zenekaraik. (Mihail Krug, Butirka együttes, Szergej Nagovicin stb)
2009-ben egy szakember az egyik tanulmányában azt állította, hogy Oroszország fiataljainak 25% gopnyik.
Bár csak nálunk szotyizik a gazda,
másokat is surmóknak tartanak
(Manipulált kép!)
Zsirinovszkij pártja (ЛДПР - akik nevük ellenére nem mondhatók liberálisnak, sem demokratának) nyíltan hirdeti, hogy szavazóbázisuk egyik alapjaként tekintenek a suttyókra.
Ugyanakkor a gopnyikok ideológiailag széttagoltak. Vannak köztük monarchisták, szélsőséges nacionalisták, önmagukat igaz pravoszlávnak tartók, szélsőséges baloldaliak stb... (Hát Istenem! Oroszország gazdag ország. Nekik nem egy csőcselékük van, mint nekünk.) Itthon, a hazai  gopnyikainkat a futballszurkoló eufémizmussal illetik provinciális politikusaink után.

A gopnyikra jellemző a szotyizás. Utcai harc során gyakran használnak vágó, szúró fegvereket. Lőfegyvert ritkán. Az 1950-es és 1960-as években időnként házi készitésű lőfegyvereik is voltak. Nem kell túl komoly fegyverre gondolni. Ezek egylövetű pisztolyok voltak. Gyufaméregből származó kénből készítették a lőport hozzá.
A mai napig elterjedt köztük a guggolás. Azt tartják, hogy ennek eredete a túlzsúfolt börtönökhöz vezethető vissza, ahol az elítéltek naphosszat guggoltak, mert kényelmesebb volt, mint állni. A cellákban nem volt ülőalkalmatosság, viszont jóval többen tartózkodtak bent, mint amennyit eredetileg terveztek fogva tartani ott. (Ugyanakkor amikor tömeges letartóztatás van, akkor is guggoltatják a rendőrségi szpecnazosok az őrizetbe vett személyeket. Így várják a meseautókat.)
A büntetett előéletűek a börtönbe felvett guggolási szokást a civil életükben is folytatták. Az utánuk jövő nemzedék tagjai pedig vagányan majmolták őket. És így, amikor ők is bekerültek, már teljesen természetes volt ez a fajta testhelyzet.

A gopnyik romantikára épít a Fabrika együttes slágere is:

Ja, és a csúcskategóriás mobiltelefon is igen elterjedt gopnyik körökben, miközben nem feltétlen tudnak mindennap enni. Nem egészségügyi ok miatt.
De a látszat nagyon fontos náluk. Jónevű autó, nem baj ha rozsdaboglya matuzsálem, na az is kell nekik! Ez a mentalitás ugye hogy nincs távol sok honfitársunktól sem?

A gopnyik témát egy humoros(nak szánt) videóval zárom:


És most - egy kis kitérő után folytatom. Rátérek ismét a filmre.
Első időszakban arra gondoltam, hogy a film a migrációra fókuszál. A Moszkvába irányuló, gazdasági érdekek által gerjesztett menekülthullámról. (Ami önmagában is egy nagyon összetett és szerteágazó téma.  Egyszerre szól történelemről, napi politikáról, gazdasági érdekekről. Persze, egy provinciális helyen élő ember számára mindez csak valamiféle orosz belügynek számít, ám nem így van. Hatásai világpolitikailag is jelentősek. Az orosz, a török, az amerikai döntéshozók által gerjesztett események nem értelmezhetőek ezek pontos ismerete nélkül. De a magyar média és politika eléggé belterjes.) Tehát a film látszólag a migrációról szól, a gazdasági menekültekről, ám ennél sokkal több a mondanivalója. A migráns kérdés csak ürügy arra, hogy bemutassák a moszkvaiak és a vidékiek ellentétét. Bemutassák a korrupciót, a hatalommal való visszaélést. Az (állami) alkalmazottak kiszolgáltatott helyzetét. A munkatársak egymás elleni intrikáit. Egy kis szocio-anzixot.
Ha valaki azt gondolja, hogy a film megtekintése után már mindent tud az oroszországi migránsokról, az semmit sem tud. Csak a legkiszolgáltatottabbak viszonyait láthatjuk. Azokét, akik mindenféle orosz irat nélkül próbálnak boldogulni az orosz fővárosban. Ők - szükségszerűen - a társadalom aljához tartoznak. Ha valaki - bárki, akár turista, akár munkavállaló - hét napot meghaladó időszakot tölt Moszkvában, akkor regisztráltatnia kell magát a kerületi-körzeti Moj Dokumenti-ben. Ez olyasmi, mint Magyarországon a kormányablak. Azzal a különbséggel, hogy önálló épülettel rendelkeznek.
Azért egy kevéssé ismert tényt tisztázzunk. Moszkva egy állam. Önálló állam, önálló parlamenttel. Ezt csak azért írom le, mert a legutóbbi moszkvai Duma választást, mint egy egyszerű önkormányzati választást mutatta be a magyar sajtó. Nem az volt, annál -magyar viszonylathoz képest - több volt. Az orosz közigazgatás nem hasonlít a magyar közigazgatás felépítéséhez. A Moszkvai Duma (Moszkva állam parlamentje) épülete a Proszpekt Miren található. Az Orosz Föderáció Dumája pedig a Teatralnaján van. Moszkva városa az Orosz Föderáció fővárosa.
Az Orosz Föderáció több egyenjogú alkotóelem föderalista szövetsége: 46 területből, 22 köztársaságból, 6 határterületből, 4 autonóm körzetből, 3 szövetségi jelentőségű városból, 1 autonóm területből áll.
A három szövetségi jelentőségű város: Moszkva, Szentpétervár és (2014 óta) Szevasztopol.
Szóval, hét nap után mindenkinek kell lennie egy úgynevezett regisztrációjának. Ezt a szállásadójának kell igényelnie. Ha szálloda, akkor a szállodának, ha albérlet, akkor a főbérlőnek. Egy ilyen regisztrációnak - ami megfelel a mi lakcímkártyánknak - az érvényességi ideje, külföldi állampolgárok esetén, három hónap. Legkésőbb a lejárat napján el kell hagyni az OF területét. Aki nem teszi ezt meg, ugyanúgy illegálisan tartózkodik Moszkvában, mint az akinek semmilyen papírja sincs. Ilyen embert a deportálás (kitoloncolás) és a kitiltás (5 évig nem utazhat be az OF területére) várja. Persze, egy tadzsik nem feltétlen aggódik e miatt. Hiszen ha kitoloncolják, akkor akár már másnap át tud szökni az orosz-tadzsik határon (például) és az első orosz városban vonatra szállva, már ismét a Lehetőségek (keletiszláv) Városában lehet. Természetesen, csak illegálisan. A lakhely regisztráció csak érvényes útlevéllel (olyannal amit a határon lepecsételtek) lehet kiváltani. Így egy tadzsik, vagy egy kirgiz, esetleg egy üzbég, és moldován nagyon könnyen illegalitásban tudja magát találni.
A lakcím regisztráció nem csak a rendőri igazoltatásnál fontos.
A munkavállalás egyik alapvető dokumentuma. Még ha nincs is az embernek Munkavállalási engedélye, patentje, akkor is a munkaadó elkéri a lakcím regisztrációt. (És fénymásolja, természetesen, az útlevéllel együtt.) Ez már olyan félhivatalos munkavállalás. Persze, büntetés van lebukáskor még ekkor is. A munkáltatónak ez 1 000 000 rubelbe fáj. A munkavállalóra pedig a kiutasítás vár.
Vannak olyan munkahelyek, akik lakhatást biztosítanak a külföldi munkavállalóknak. Persze, ilyenkor nincs regisztráció, csak egy ágy. Amiben lehet, hogy ketten is alszanak. Persze, nem egy időpontban. Ilyenkor a munkavállaló - természetesen - fizet "lakbért", amit levonnak a fizetéséből. (Ezt is.) Cserében egy konténerben, vagy egy teremben sokadmagával elaludhat. Hatósági ellenőrzéskor a már leírt büntetés vár, mind a munkaadóra, mind a munkavállalóra. A FÁK országok állampolgárai számára a legális munkavállalás feltételei könnyítettebbek, mint mindenki másnak. Mert hát mondjuk elég sok EU-s állampolgár (főként németek) dolgozik az OF területén.
És ki, vagy mi ellenőrzi mindezt?
Az FMSZ. A Szövetségi Migrációs Szolgálat.
És a film ennek a hivatalnak az egyik akciócsoportjának a mindennapjaiba kalauzol el minket. Ők is emberek, akik szeretnek és gyűlölnek. Emberek, akiknek múltjuk van és jelenük. Mint minden alkalmazottnak Közép-Kelet-Európában.

Az FMSZ Rosszii alapítása, létrehozása Vlagyimir Putyin nevéhez köthető. Ahogy a megszűnése is. Persze mindez csak bürokratikus információk. Hiszen 2016-ban csak a szervezet neve változott meg, feladatai, kötelességei nem. Ugyanakkor a közbeszédben a mai napig FMSZ-eznek az emberek.
Ezen hivatal feladata nem csak az illegális munkavállalók kiszűrése, megtalálása - ahogy a filmben is -, hanem a legálisan az országba érkező munkavállalókkal is foglalkoznak. Alapvetően két csoport van. A FÁK országokból érkezők, és a nem onnan érkezők. A Független Államok Közössége megalakulása után kikerült az európai média figyelméből. Így a mai ifjú titánok  médiamunkások nem is érthetnek sok ok-okozati összefüggést, amikor a volt Szovjetunió területén történő eseményekről tudósítanak. (A sokszor tulajdonnevek átírásán látszik, hogy ezek a hírek az angolszász sajtótermékek átvétele. Persze, megjelentek azok az újságírók akik öntörvényűen próbálják "leplezni", hogy nem saját kutató munkát, hanem csak egy fordítást prezentálnak. Ilyenkor teljesen figyelmen kívül hagyják a MTA 1985-ös cirill betűs tulajdonnevek átírásáról szóló előírását. Nincs semmi gond, mert - tapasztalatom szerint - ilyenkor tudatlanságukat magabiztossággal leplezik.) Röviden, a Szovjetunió szétesése után létrehoztak egy államszövetséget a volt szovjet tagköztársaságok. Vámunióval, vízummentességgel miegymással. Politikai okból kifolyólag már a kezdet kezdetén az európai sajtó negligáta ezt a szövetséget. És mert az Orosz Föderációt - amely az államközösség létrehozásának generátora volt - gazdasági recesszióba süllyedt, indokolt volt súlytalannak feltüntetni a létrejövő új szervezetet. Ami nem feltétlen az, politikai és gazdasági értelemben sem. A 2014-es ukrajnai puccsnak is az volt az egyik mozgatórúgója, hogy az USA gyengíteni kívánta gazdaságilag a FÁK-ot és ezzel az OF-t.
Szóval, a FÁK országok állampolgárainak nem kell olyan munkavállalói vízum, de kell helyette úgynevezett patent (a filmben megemlítik) és kell munkavállalási engedély is. A patent ára jóval kevesebb, mint a munkavállalói vízum. A munkavállaláshoz szükséges összes iratot az FMSZ  (Szövetségi Migrációs Szolgálat ill. annak ma már annak utódszervezete) állította ki. (Ha Oroszországban nincsenek migránsok, ahogy ezt a helyi papagájkommandó állította, és ahogy ma is sokan hiszik ezt Magyarországon,  akkor miért volt/van egy ilyen hivatal?)
A film tele van utalásokkal, odavetett félmondatokkal, amelyek mind-mind fontos feszültségforrás a mai Moszkvában.
Van minden. Vidéki Oroszország-főváros ellentét, orosz-külföldi ellentét, külföldi-külföldi konfliktus, korrupció, prostitúció, előítéletek, nehéz lakáshelyzet, drágaság és küzdelmes megélhetés.
Remény a jobb, szebb életre és kijózanító valóság.
Mindez Majakovszkij idézetekkel megspékelve.

Moszkva sokszínű, Moszkva multikulturális.
Nem félnek az idegenek kultúrájától, nem félnek a migránsoktól. Nem feltétlen örülnek nekik, de nélkülük leállna az orosz gazdaság. Közhely hogy az építkezések (is) tele vannak közép-ázsiaiakkal. Szükség van az építőipar pörgetésére, mert bár Moszkva lakosságának száma pulzál, ám növekszik.
És ahol megjelenik a bevándorló elegy-belegy népesség, ott megjelennek a hiénák is. És a gazdasági menekültek közül, természetesen, nem mindenki akar kétkezi munkával pénzt keresni. Ahogy a világon mindenütt. És ahogy a világon mindenütt vannak olyanok, akik nem a fizikai munkából akarnak megélni. De ehhez tudásra és szerencsére is szükség van. Vagy marad az alvilág. Akár bevándorló az ember, akár "őslakos". És mert a volt szocialista blokkban (így hazánkban is) sincs a fizikai munkának nincs becsülete ( ezt a munkabér nagysága világosan megmutatja; pontosabban: csak az mutatja meg valójában), ezért nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy egyre kevesebbeknek perspektíva a munkáslét.
A filmben többszer megemlítik Cserkizont. Ez a rövid (bece)neve (neve a szlengben) a cserkizovszkiji piacnak. Ez egy 49 hektáros terület volt. De már csak volt. A múlt. Valamikor a '90-es évek elején alakították ki és 2009-ben véglegesen bezárták. (Van a filmben egy félmondat, ami alapján úgy vélhetjük, hogy a film cselekménye 2009 előtti. Ugyanis, ez alapján az egy mondatocska alapján feltételezhetjük, hogy a dialógus szerint Cserkizon még üzemelt ekkor. Fontos ez, nehogy valaki azt gondolja, hogy a filmet megnézve mindent tud a mai Moszkváról. Moszkva állandóan változik. Ott nem állt meg az idő.)
Az FMSZ szerint több mint 100 000 ember dolgozott ezen a piacon a fénykorában. Az OF Kereskedelmi Kamarája szerint ebből közel 60 000 ember a Kínai Népköztársaságból származott.
2001 és 2009 között a hatóságok háromszor próbálták bezárni, az akkor már 72 hektáros piacot. (Hogyan? Hát ha a hatalom valamit akar, akkor egyből megcsinálja, nem? Nem. Ahol fontos a jog, ott nem. Mucsafalván meg írnak a helyzetre egy jogszabályt. Ahol a jog uralma fontosabb, ott meg próbálkoznak...) A kudarcok oka az volt, hogy több intézmény tulajdonában volt a terület. Az áttörést a csempészet ellen hozott jogszabály előírásainak kikényszerítése hozta el. A bezárás után a kínai kereskedők a ljublinoi Moszkva Kereskedőházba, a Szadovod és a Luzsnyiki piacokra (MKAD mellett) költöztek.
Érdekesség, hogy 2013-ban a Cserkizon területén egy földalatti várost is találtak a hatóságok. Volt ott varroda, lakóhelységek, kávézó és tyúkól is.     
Az BBC orosz adása szerint a piac bezárásával Pekingben több mint 10 000 vállalkozó vesztette el a munkáját. Kínai források szerint többen öngyilkosságot követtek el.
De nem csak kínai termékeket forgalmaztak a piacon. A Kirgizisztáni Vállalkozók Szövetsége szerint, az ország könnyűipari termelésének 40% került erre a piacra. Természetesen Cserkizonról nem csak Moszkvát látták el a kereskedők, hanem országos jelentősségű volt a piac. 2009 decembere után négy fedett piacot is építettek a városban, azzal a céllal, hogy a cserkizoni kereskedők új "otthont" találhassanak. A lakosság mindenütt tiltakozott az új piacok megnyitása ellen. Ezt hívják cserkizonfóbiának.

Iszlám Iszmailov, a moszkvai saria járőr
Természtesen, vannak akik tartanak az eliszlámosodástól. A Proszpekt Miren járőröző saria rendőrség tagjait könnyű észrevenni. Még akkor is, ha nem feltűnősködnek. Ruházatuk nagyban hasonlít a londoniakéra.
Ahogy a fővárost Moszkvabadnak hívják egyesek, úgy az országot Új Koszovónak. Attól tartanak, hogy a beszivárgásból ugyanúgy a terület elfoglalása, eliszlamizálása lesz, ahogy ez a dél-szerbiai területnél is történt.
A történelem az élet tanítómestere. - tartja a latin mondás. És épp a Római Birodalom története az, ami megmutatja nekünk, hogy hová fajulhatnak az események. Hogy milyen forgatókönyvek lehetségesek. Hiszen annakidején Róma megpróbálkozott a befogadással, és megpróbálkozott az elzárkózással is.
Magam azt gondolom, hogy ebben a kérdésben nem kell vészharangokat kongatni. Legalábbis Oroszország vonatkozásában nem. Ennek egyik oka a közös kulturális gyökér (egyik ága), ami maga a Szovjetunió. A szovjet mesefilmek, tévé és mozifilmek közösségépítő ereje. Az orosz nyelv és kultúra közösségépítő szerepe. Ugyanakkor ez az ág a mai huszonévesekre egyre kevésbé hat. Üzbegisztánban, Azerbajdzsánban, Türkmenisztánban ugyanúgy török filmeket, sorozatokat bámulnak az ifjak, mint például itthon. Ráadásul, ők a törökkel egy nyelvcsaládba tartoznak. Ezért a munkavállalási irányukat már jobban determinálja Ankara, mint Moszkva. A 20-as generáció nem vagy nem jól beszél már oroszul, ezért Oroszországban csak a legkiszolgáltatottabb helyek várnak rájuk. Elmennek dolgozni oda, de jövőjüket nem oda képzelik már el. Hanem Isztambul, Ankara a vágyak hona. Viszont egyre többen születnek Oroszországban közép-ázsiaiak közül. A történelem egyik tanúsága, hogy az orosz nép könnyen asszimilál. Ez a másik, ami miatt nem gondolom, hogy óriási lenne a baj.
A harmadik ok pedig, ahogy az oroszországi keresztény felekezetet állnak a muszlimkérdéshez. Nem úgy, ahogy a legtöbb (kormányhoz dörgölőző) magyarországi teszi. Ők ott nem felejtették el, hogy mit ír a Szentírás erről. (Két helyen is. Mózes harmadik könyvében  19. fejezet 33-34 és az Mózes Ötödik könyvében 10,19.)
"Szeressétek azért a jövevényt; mert ti is jövevények voltatok Égyiptom földén."
                                                                                                 (5Mózes10,19)
Ábrahám fiai gazdasági menekültek voltak Egyiptomban, a názáreti Jézus - nevelőapjával és édesanyjával együtt - politikai menekült volt ugyanott. Csak mondom.
Egy illiberális fáraó esetén a názáreti Jézust megölték volna Heródes katonái - mint ahogy lemészároltak sokakat Kamenyec-Podolszkijnál 1940-1941 telén -, és Ábrahám házanépe pedig éhen halt volna. Persze, az muzulmánok beáramlásának vannak valóságos veszélyei. De az orosz (politikai és vallási) döntéshozóknak így vagy úgy, de megszakítatlanul is vagy 1000 éves tapasztalatuk van erről. Erről tanúskodik a moszkvai Bolsája Tatárszkája utcán található úgynevezett Történelmi Mecset. A jelenlegi templom 1823 óta működik, de az első azon a helyen 1712-ben épült. Krími tatárok építették. Ekkora már olyan volt a viszonyuk a moszkvai állam vezetőivel, hogy nem a fegyverkezés, hanem az építkezés, a város életébe való szerves beépülés motiválta őket.  
 Persze, a bevándorlás engedélyezése vagy tiltása nagyon összetett kérdéskör. Nem biztos, hogy a házi pálinkafőzés harcosainak való feladat. Komplex probléma, és nem kívánok itt és most állást foglalni. Csak egy film kapcsán megjegyezném, hogy a válasz nem feltétlen olyan egyszerű, mint ahogy azt Magyarországon hírdették.
A negyedik ok pedig amiért nem gondolnám, hogy orosz kalifátus alakulna, az az hogy Moszkva még mindig Babilon. A szovjet érában a vallási vezetőket (is) előszeretettel hívták moszkvai képzésre. Keresztényeket, muszlimokat, buddhistákat... Mindenkit. És sokakat megevett Babilon. Sokak kompromittálódtak. Ki így, ki úgy. És ezután zsarolhatóvá váltak.