Feliratok

Hitrovka. A négyek jele

Lehet velem van a baj, de nagyon élveztem ezt a filmet. Mind nézni, mind fordítani, feliratot készíteni hozzá. Nem sodró lendületű, de nem is unalmas. Egy jól felépített Conan Doyle feldolgozás. Megfogott a történet - az eredetit nem ismertem még, amikor belekezdtem -, a kulturális utalásokkal mindig meg lehet engem "venni". És ez így volt ebben az esetben is. Nem megy a film még tíz perce se, de már Sztanyiszlavszkij, Nyemirovics-Dancsenko (miközben "megidézik" Gorkijt) közös  munkájába csöppenünk be, hogy azután megjelenjen Giljarovszkij.
Amikor elkezdtem nézni a filmet, az gondoltam, hogy egy számomra ismeretlen Sherlock Holmes történetet fogok látni. Aztán, ahogy múltak a percek egyre ismerősebb lett a történet. Igen, ez egy klasszikus sztori orosz adaptációja. Néztem, és rájöttem, hogy réges-régen mintha láttam volna már valami hasonlót. Jeremy Brett főszereplésével. Persze, a könyvespolcról lekerültek egyből a sherlockos novellagyűjtemények. Csak úgy nosztalgiából. (A Négyek jele regény, és nekem a regények közül a Sátán Kutyája van csak meg, így a fordítás teljesen mentes tudott maradni az eredeti mű és/vagy a fordítása hatásától.) Kamaszkoromban olvastam néhány krimit, de igazából Agatha Christie könyvei voltak rám hatással. Mivel azok a regények mindig megadták azt a csalóka illúziót, hogy hamarabb kiderítheted ki a gyilkos, mint a könyvbeli nyomozó. Persze, soha nem sikerült hamarabb rájönnöm. De az írónő minden esélyt megad erre. Sir Artur Conan Doyle krimijeinél semmi esélyed sincs. Mindig van egy olyan információ, amit az író nem ad át, így csak képzeletbeli nyomozója tudja azt. És ez mindig kulcsfontosságú adat. Nem enged gondolkodni, agyalni a szerző. A Sherlock Holmes történetek nem interaktívak. Christie lehetőséget ad az olvasónak, hogy ha akar, akkor része legyen a sztorinak. Ő a modernebb.

Az orosz filmhez elkészítettem a magyar fordítást, és az első dolgom az volt, hogy megnéztem a A négyek jelének angol feldolgozását. (Valószínűleg, nem láthattam eddig, mert semmi ismerős nem volt benne. Akkor talán olvashattam valamikor... Mert hát az orosz verzió nézésekor volt ismerős dolog benne, de amikor a Jeremy Brett főszereplésével készültet néztem, nem volt deja vu érzésem.)  Mindez alapján azt mondhatom, hogy a 2023-as verzió csak nyomokban hasonlít Conan Doyle elképzeléséhez. Tagadhatatlan, hogy az alapötlet tőle származott. De... A film alcíme (A négyek jele) csak azért kerülhetett a címbe, hogy jelezze, honnan jött az idea. Mert sem az nem derül ki, hogy milyen négyekről van szó - akárhogy számoltam -, és senki nem is kap semmilyen jelzést az orosz verzióban. De azért tisztelegnek az alapmű előtt. Tovább megyek. Két személy nyomoz, de az egyik nem egy zseni, míg a másik naivitása már-már a hülyeségbe hajló, mint ahogy nagyon leegyszerűsítve tálalták nekünk az eredeti történetekben.  A két amatőr nyom- és igazságkereső - Sztaniszlavszkij a neves rendező és Giljarovszkij a neves zsurnaliszta - egyenrangú felek. Az újságíró jól ismeri Hitrovkát, és kapcsolatai is vannak. És ez nagy segítség a nyomozás elindításában. A későbbiekben a színházi direktor ismerősi -  például Anton Csehov - szolgáltatnak fontos információval. Mindez jót tesz a sztorinak. És bár a történet és a környezete is oroszosítva lett, mégis elhozza az alkotás a legjobb klasszikus Sherlock Holmes filmek hangulatát. A korabeli Moszkvából is kiérződik egyfajta korabeli London-hangulat. Ahogy a mai Moszkvának is egyszerre van nyugati metropolisz hangulata és van keleti nagyvárosi feelingje is. És a keleti hangulatban ott van Kelet-Európa mellett Ázsia is. (De nem akarok most ebbe belemenni.) Szóval, nekem nagyon tetszik ez a feldolgozás. Még akkor is ha sem a karakterek, sem a történet nem igazán hasonlít a doyle-os művekre. Talán épp azért, mert ennek ellenére is hozza a doyle-os hangulatot.

A Hitrovka eszembe juttatta Jack Londont. Pontosabban az írásait. És nem a szép természeti képekkel megáldott Farkasvért, vagy az Éneklő kutyát, vagy esetleg valamelyik aranyásós regényét. Hanem a gyermekek kizsákmányolásáról szóló, és ezáltal kapitalizmusellenes írását, írásait. Pedig, a filmben Hitrovka egyáltalán nem lett naturálisan bemutatva. De a dialógus mondatainak tartalma megrázóak, mint Dosztojevszkij Ördögökjének a legvégén Sztravrogin vallomása pityeri dolgairól. Egyáltalán nem meglepő, hogy a kapitalizmust eltörölni vágyók mindent el akartak pusztítani, ami köthető volt ahhoz a rendszerhez, mely a 19 század végi Európát jellemezte. Sokat beszélnek egyesek a kommunizmus áldozatairól, de elfelejtkeznek arról, hogy az a rendszer - ami ellen lázadoztak a nemzetközi munkásmozgalom követő -, semmivel nem volt emberségesebb, mint a 20. századi nagy társadalmi kísérlet zsarnokai. Nem kell nekem ezt elhinni. Olvassátok el néhány beszámolót arról a korszakról. Kezdjétek Jack Londonnal. Engels leírásánál emészthetőbb, ráadásul ő nem kívülről látta a dolgot, hanem onnan jött. Mindez nem legitimálja a Gulágot, vagy Recsket. De attól, hogy Európában a kapitalizmus emberségesebb arcát mutatja jelenleg, mint százötven éve, az nem azt jelenti, hogy jobb rendszer lenne, mint az, amit kommunizmusnak hívnak. Afrika, Ázsia Közép- és Dél-Amerika népe tudnának erről beszélni. Ahogy a somogyi, nyírségi, Békés- BAZ-megyeiek is. Végül is, szinte minden magyarországi tájegységet megemlíthetnék. És mindezt úgy sikerült "elérniük" politikusainknak, hogy olyan nagyságú pénzösszeget kapott az ország az elmúlt tizenvalahány évben, amennyit még soha. (A Marsall-terv ausztriai összegének többszöröséről van szó.) És, valószínűleg soha többé nem is fog kapni ez a vidék. (Erős kétségeim vannak, hogy szociológiai értelemben beszélhetünk-e magyar társadalomról. De ha nincs társadalom - hanem csak egymás mellett élő farkascsaládok -, akkor szerintem ország sincs. Mert az ország kifejezés nem csak földrajzi fogalom.) És mi lett a pénzből? Jachtok, repülők és kokócsíkok. Elszomorító. Nem csodálkozom, hogy sokak irodalmi kánonjában Wass Albertnek van helye, Jack Londonnak nincs. Jobb az árvalányhajas műromantika a realizmusnál. Állítólag a strucc is a homokba dugja a fejét időnként.

Elhagyatott ház napjainkban a Hitrovkán
Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt a mai Hitrovka közelében lakni. Ha most azt állítanám, hogy egyáltalán nem egy lepukkadt környék, akkor ki hinne nekem? Az egykori nyomornegyed már hogy lehetne napjainkban kikupálódva? Pedig, nem egy Pongrác-telep. A Hitrovka tér elég belső területe (Baszmannij kerület) a városnak, hogy finoman fogalmazzak. A teret N. Z. Hitrovo tábornagy 1824-ben hozta létre, majd a városnak adományozta. Az 1812-es tűzvész (lásd: Napóleon oroszországi kalandjaként elhíresült hadjáratát) után a vidéket közel egy évtizedig nem állították helyre. Ennek csupáncsak financiális oka volt. (Szemben például Hirosima belvárosának egy részével, amely az 1945-ös atomtámadásnak úgy állít emléket, hogy azóta is romvárosrész.) A tábornok megvásárolja a teret, és - kormányzói engedéllyel - katona-munkások felhaszálásával saját költségére épületeket húzat fel, amelyek egy piac bevásárlóárkádjaiként kezdenek funkcionálni. A terület déli oldalán lakóházakat építettek. Hitrovo halála (1827) után is folytatódik a területen az építkezés. Folyamatosan bővül a piac és egyre több társasház épül. A jobbágyság eltörlése (1861) után tömegesen jelenik meg a szakképzetlen munkaerő Moszkvában. Így egyre inkább "megtelik" a Hitrovka. Már nem csak zöldség- és húspiacként funkciónál, hanem emberpiacként is. A szakképzetlen munkaerő itt árulja önnön fizikai erejét. (Nem kell finnyáskodni, ez európai jelenség volt ebben az időben. A magyar mezővárosokban is napi szinten kint álltak az emberek a település főterén, és várták, hátha felfogadja aznap valaki őket valami munkára.) A korszakra jellemzően, nem voltak sem munkajogok, sem szociális jogok, ezért ezek az emberek nyomorban éltek. (Akár tetszik, akár nem, ha nincs az 1917-es novemberi hatalomátvétel, akkor az úgynevezett jóléti társadalom, és a fogyasztói társadalom még kifejezésként sem léteznének. Sehol a világon. Ez nem apologetika a kommunizmus mellett, hanem ténykérdés.) A zsúfoltság, a nyomor nem csak az ingyenkonyhákat hozta el az ivók és lakóházak közé, hanem a bűnözés koncentrálódását is.
A film - bizonyos módon - emléket állít (mint az egyik főszereplő) Vlagyimir Giljarovszkijnak (1853-1935), aki a korabeli Hitrovka krónikása (is) volt. Írásainak - legjelentősebbek: Moszkva és a moszkvaiak, Moszkvai alvilág, Kóbor éveim - erőssége nem feltétlen az irodalmi érték, hanem hogy érdekesen, izgalmasan tudósít kora Moszkvájának nem napfényes oldaláról. Tolsztoj Hadzsi Muratjának, vagy Gorkij Éjjeli menedékhelyének egészen más az akusztikája, ha olvasásuk előtt megismerkedtünk már Giljarovszkij egyes írásaival.
Számomra döbbenetes volt, amikor a film ahhoz a részhez ért, amikor a koldusokról beszélget Sztaniszlavszkij és Giljarovszkij a hitrovkai kocsmában. Ez a rész gyakorlatilag szó szerinti idézett az utóbbi nevezett személy hitrovkai beszámolójának. Tudom, nézve nem jön át annyira a mondatokban lévő tragédia, mint amikor az ember lefordítja a nevezett részt. És nem filmbéli kitalációról van szó itt, hanem a 19. század végének realitásáról. Engem nagyon felkavart. Ahogy Jack London A szökevénye is,  gyermekkoromban. És, sajnos, azt látom, hogy az a világ egyre jobban teret nyer ismét itt a Kárpát-medencében. Nem vigasztal az, hogy a világ (leg)nagyobb részén mindig is ez az embertelen kapitalizmus dominált, amit sok vérrel kívántak elmosni, eltakarítani bő száz évvel ezelőtt. Mindezt látva nem értem, miért reménykednek az emberek utópiákban. A történelem szerint, ilyennek még csak közelébe sem volt soha az emberiség. Miért hozna el egy szép új világot pont a technikai, technológiai fejlődés? Az Aranykor a régmúlt idők mítoszaiban megtalálható. Az ókori rómaiak, de már a görögök is vágyakoztak utána, nosztalgiáztak róla. "Ami elmúlt, nem jön vissza soha már..."

A Hercegnő sem a filmesek által kitalált karakter. De az ő élete nem volt olyan romantikus, mint ahogy a filmben láthatjuk. Az eleje, a származása: igen. Ahogy a filmben megjelenik. Az életmódja is.
Ám, fiatalon meghalt. Halálra verte az élettársa. Tudhatjuk, mert Giljarovszkij megírta.


Bár e bejegyzés vidámnak egyáltalán nem mondható, de ez senkit ne kedvetlenítsen el! A film szerethető, szórakoztató (időnként már-már humoros is) és hát pozitív kicsengésű is. Nézzétek meg itt!

Zulejka kinyitja a szemét

 

Az egyik munkatársam hívta fel a figyelmemet arra, hogy (talán) a Duna TV-n fut egy orosz sorozat, ami neki nagyon tetszik. (Nem mostanában volt már, hanem vagy jó fél éve.) Javasolta, hogy az adott csatorna médiatárában visszanézhetem azt. Nagyon nem vagyok már ahhoz szokva, hogy tudjam mikor mi van a tévében. Pláne ahhoz, hogy várjam (például) szerda délután, hogy öt óra legyen és bekapcsoljam a tévét, hogy megnézhessek valamit is. Belenéztem hát a médiatárban a filmben, és a kíváncsiságom felcsigázódott. Annyira, hogy nem kívántam a közepétől belekapcsolódni. Próbáltam rákeresni, ám csak az eredeti hangsávos verziót leltem. Ami, persze, nem hozott zavarba.

A Zulajka kinyitja a szemét című sorozatról van szó, ám úgy egyébként. Tetszik. Nagyon. Oly annyira, hogy úgy gondoltam el is kellene olvasnom az eredeti művet. Ami néhány éve megjelent magyarul is, és szinte beszerezhetetlen. Antikvárba láttam 25 ezerért. Most komolyan! Eredeti nyelven, új állapotban a lakásomig elhozzák eredeti nyelven nyolcezer körül. Ami szintén szép összeg, de néhány határon áthozzák, úgy hogy egy-pár cég ráteszi a maga költségét. Mindez azért valamit jelenthet... A magyar szinkronos változata a sorozatnak jelenleg - tudtommal - nem igazán elérhető, de azért szentelnék néhány szót erre a műre, hátha lesz valamikor valahol ismétlése. (A könyvről már nem is beszélek.) Szóval, megismerkedtem mind az regénnyel, mind az audiovizuális feldolgozással. És csak ajánlani tudom mindkettőt. A sorozat Guzel Jahina írónő azonos című regényének feldolgozása olyan színészekkel mint Szergej Makoveckij vagy Julija Pereszild.(Mindkettő nagy kedvencem, egyébként.)

Guzel Jahina eme regénye - mert több is van, és a Zulejka sikere után újabb művei is megjelentek magyarul is! - az 1930-as években játszódik. (Valahol azt olvastam, hogy női regény a mű. Igazából, ez teljesen értelmezhetetlen kifejezés számomra. Igen, egy hölgy a főszereplője, az ő útját követhetjük nyomon, de ettől lenne női? Szerintem meg, egy jó regény. Nagyon jó.) Az írónő tatár származású, és a saját szülőföldjén "játszatja" az alkotást, onnan indul ki a sztori. Zulajka egy kis tatár faluban éli, hagyományos és ezért nehéz és gyötrelmekkel teli életét. Férjével küzdenek a megélhetésért. Művelik a földet és próbálják túlélni a beszolgáltatásokat. A politika rátelepszik az életükre, miközben nekik nem sok fogalmuk van a miértekről. Ők azok a kisemberek, akiket nap mint nap megnyomorítanak a politikusok, anélkül hogy ők maguk megpróbálnák a köz ügyeivel foglalkozni. A mű egyik pozitívumának tartom, hogy nincs benne semmilyen aktuálpolitikai állásfoglalás, a moralizálást is rábízza az olvasóra, a nézőre. Ha van rá affinitása, akkor megteheti, ha nincs akkor sincs ráerőszakolva. És például Lev Tolsztoj egyes műveiben épp ez az amit nem kedvelek. Nagyszerű könyv, például, az Anna Karenina, de szerintem van benne egy teljesen felesleges (és számomra annyira unszimpatikus) karakter, akiről ordít, hogy az író magát írta bele a sztoriba. Vagy ott van a Háború és béke, ami szintén nagyon jó regény, csak annyira - már-már erőszakosan - nyomná belénk az író világlátását. No, Jahina művében ilyenek nincsenek és ez - bár paradoxon - hozzátesz a műhöz. Egy szomorú és nehéz korszakot mutat be az alkotás, de mégsem depressziós. Hogy éri el ezt az írónő?

Az orosz irodalom kifejezés hallatán a legtöbb embernek Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij neve jut eszébe. Napjaink író közül Akunyin, Pelevin, Gluhovszkij (esetleg Akszjonov) jut(hat) az emberek eszében. Pedig időről-időre megjelennek magyar nyelven is érdekes (vagy érdekesnek tűnő) jelenkori orosz irodalmat reprezentáló szerzők írásaik is. Azt gondolom, időnként érdemes kockáztatni is. (Mármint a pénzünket. Kíváncsiságból megvenni könyvet és elolvasni. Vagy talál az ember egy viszonylag ismeretlen író jó könyvét, vagy kidobta a könyv árát az ablakon.)  Okszana Vaszjakináról hallottatok már? Nemrég megjelent magyarul a könyve.

Ezen bejegyzés témájához egyáltalán nem kapcsolódik a következő néhány mondat. Már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy egy - szerintem - nagyszerű (és igen komoly témát boncolgató) második világháború idején játszódó filmet is közkincsé teszek. (Természetesen magyar felirattal.) Az általam készített felirat évek óta fent van a neten, de talán már nem annyira forró a téma, mint két éve volt, például. Talán most több esélye van annak, hogy elfogultság nélkül nézhessük meg ezt a filmet. (Leírást róla itt találhattok.) 2018-ban, amikor hozzányúltam a témához, magyar nyelven nem igazán lehetett olvasni a film történelmi hátteréről szinte semmit. Azóta a szomszédban kiteljesedett (polgár)háború egyik hozadéka lett az is, hogy magyar nyelven is elkezdtek írni a volhínai mészárlásokról. Persze, 2022-ben még gond nélkül leoroszügynöközték aki megemlítette, hogy napjaink ukrán nacionalistái büszkék a nácikkal kollaboráló elődeikkel. Zelenszkij azon védekezése, mely szerint származása miatt sem lehet nácinak tekinteni őt, logikailag hibás. Ezzel nem azt állítom, hogy ő náci vagy náciszimpatizáns lenne. De az ukrán fasiszták jelszavait felhasználja ő is és a stábja is. És már egy ilyen kijelentés sem botrányos Magyarországon. Változnak az idők. (Kíváncsian várom, hogy Kanada kiadja-e Oroszországnak azt a volt ukrán SS katonát, akit nem is olyan régen megtapsoltak a kanadai törvényhozásban. Jól ebből az ügyből Trudeau-kormányzat nem tud kijönni. Ha nem adják ki, akkor azért, ha kiadják akkor azért. Mert nemzetközi kötelezettségének nem tesz eleget, illetve onnantól kezdve jogosan állíthatják Kanadáról, hogy náci háborús bűnösöket rejteget. Ha kiadják, akkor a kanadai ukrán közösség fog háborogni - ami csak egy dolog -, de presztízsveszteség is, hisz újra bekerül a médiába a tény, hogy az ország képviselői megtapsoltak egy idős, ám háborús bűnöket elkövető embert. Ez egy morális sakk és matt. Mindegy hogy döntenek a kanadai ítészek. Bármi a döntés, presztízsveszteség lesz. Amit évtizedekig az orruk alá dörgölhetnek majd. Persze, ez csak moralizálás, ami nem biztos, hogy politikai kategória. Illetve, dehogynem! A propaganda fegyvere a moralizálás. Az egész ukrajnai konfliktus fenntartásának indoka Nyugaton a jóemberkedésen alapul. Megsegíteni a megtámadottat. Miközben Majmonidészre nem hallgat szinte senki.)



A Volhínia című filmet itt tekinthetitek meg. Mondhatnám, hogy jó szórakozást hozzá, de ez nem olyan alkotás. De jó. Nagyon. Az alkotók igyekeztek semlegesek maradni, miközben minél szélesebb spektrumba igyekeztek láttatni az eseményeket. Úgy vélem, ezt az akadályt sikeresen vették. De ettől függetlenül a jelenlegi kijevi rezsim diplomatái megpróbálták megakadályozni a lengyelországi vetítést is. Igen. Az aki a film nézése után is lelkesen szláváukráinyázik, abban humánumot találni mission impossible. Ahogy A Forradalom álarcai című francia dokumentumfilmnél, úgy ennél a lengyel alkotásnál sem sikerült az európai demokrácia felkent védőinek cenzúrát gyakoroltatniuk.  Az igyekezett megvolt, mindkét esetben!

Adhattam volna a bejegyzésnek a Vörös Kísértet és társai. 4.rész címet is, csak akkor a Zulejkát nem említhettem volna meg. Hisz az nem háborús film(sorozat). De egy nagyon jó alkotás. Amely ideológia- és aktuálpolitikamentesen mutat be egy időszakot. Emberi sorsokon keresztül. És az empátia sokszor többet tud mondani, mint a betűk által kódolt szavak.



Két Halom 2. évad 12-13.rész

 

Eljött (végre) az idő, hogy a Két Halom befejező részeit is közkincsé tegyem. Eljött a számvetés ideje is, talán. Összehasonlíthatjuk a két évadot, vesztett-e a frissességéből valamit az alkotás. Mennyire értékálló dologgal van dolgunk? Elárulom, hogy mind az első, mind a második évadnál a nyolcadik-kilencedik rész körül besokaltam. Olyan holtpont féleség jelentkezett nálam, amin túl kellett lendülni. Ilyenkor azért megkérdőjeleződik az emberben, hogy tényleg kell idő pazarolni erre a dologra?

Közben - a nyáron - az is nyilvánvalóvá vált, hogy a patriarchális-matriarchális viszony témaköre elérte Hollywoodot is. Természetesen, egész más szemüvegen keresztül szemlélve. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen nem teljesen ugyanolyan kulturális szempont alapján gondolkodó társadalmakról van szó. Az amerikai nézőpont individuálisabb sokkal, de hát az egyéni teljesítmény értékelése mindig is fontosabb volt a nyugati filozófiában, mint a keletiben. Ezért is van az, hogy a Két Halomban politikai-társadalmi folyamatokat ábrázolnak elsősorban, és nem személyes konfliktusokat. Az első évadban négy-öt moszkvainak van neve. És a legtöbb ebből is gúnynév (Báró, Nagyapó, Krisz-Patkány). A második évadban többeknek megismerhetjük a beceneve mellett a valódi nevüket is. Ezzel valamiféle személyesebb irányba is elment a sorozat. (Ami egyáltalán nem baj.) De mégis, összességében inkább a társadalmi vonatkozások vannak ábrázolva. Gyakorlatilag, a jelenlegi Orosz Föderáció összes társadalmi problémája terítékre kerül. Mert hát elsősorban csak erről szólna ez a sorozat. De tagadhatatlan, hogy ráismerhetünk a magyar és a nyugat-európai viszonyokra, eseményekre is. Hogy lehet ez? Csak úgy, hogy ez egy nyugatellenes propaganda sorozat! Hát nem. Nem az.

A migráció és annak kezelése legalább akkora probléma a modern Oroszországban, mint Nyugat-Európában. És náluk se újkeletű a dolog. Csak mert el vagyunk izolálva Moszkvától, gyakorlatilag semmit nem tudunk a gondjaikról, lehetőségeikről és az eredményeikről. Ez akkor is így van, ha jelenleg kisebb a sötétség nálunk, mint volt mondjuk két éve. És paradox módon Moszkva nyílt katonai beavatkozása az ukrajnai polgárháborúba hozott némileg reálisabb oroszországképet. De csak némileg. Rá kellett döbbennünk, hogy a Netflix és HBO sorozatok által is generált GDP számok nem adnak reális képet a gazdasági helyzetről, az ipari potenciálról. Mert a háborúban a gazdaság valódi ereje és a demográfia döntő fontosságú. És bár ma már realistább a képünk az oroszokról, de távolról sem pontos. Sok a félreértés, a kevés megbízható információn alapuló túlgondolás. Például, a kedvelt Robert C. Castel, aki ráadásul igen ritkán nyilvánul meg vágy vezérelt ideák hangoztatásával, sem mentes a téves következtetések hangoztatásától. Megemlíthetném az orosz migrációs politikára tett megjegyzését, amely szerint könnyebb az orosz állampolgárság megszerzése, mint bármely nyugatiét. Mert hát elég öt évet Oroszországban élni, és kérvényezhető. Ennél azért jóval nehezebb, de nem mennék bele a jogi környezet ismertetésébe, elég ha csak arra felhívom a figyelmet - amit a Neokohn főmunkatársa is tud -, hogy egyéves katonai (front)szolgálat ára is lehet az állampolgárság. És ez csábító lehetőségnek számít. Pedig, az öt év kiváltása vagy a halál nem tűnik jó ajánlatnak. Már ha igaza lenne az izraeli elemzőnek. Szóval, a sorozat elsősorban az orosz problémákról szól, de mivel globálisan össze vannak fonódva a gazdaságok és a társadalmak, így a problémák is globálisak. Ezért ismerhetünk rá a magyar és a nyugat-európai problémákra ebben a sorozatban.

És nem igaz az a hír, hogy ott nem játszották a mozikban
És a hollywoodi "válasz"? Hallottam ezt-azt a Barbie című filmről, és hát megtekintettem. Elismerem, nem az én világom, de nagyon nincs igazuk azoknak, akik lehúzzák. Egy műanyag világ találkozása a realitással - mondhatnánk, hogy erről szól ez az alkotás, de ennél azért többről. A babák világa erősen nőközpontú, de hát ennek a játéknak ez a lényege. És a film bemutatja, hogy milyen lenne ez az álom, ha épp az ellenpólus dominálna az image-ében. És ezzel épp ugyanazt a problémakört boncolgatja, csak teljesen más módon, mint az orosz sorozat. Napi problémák itt is vannak, de nem politikai eredetűek (mint a Két Halomban), hanem inkább szociális. A végső döntés meghozásánál a főhős Barbie tisztában van mindennel. Tudja a pozitívumokat, negatívumokat. És mondhatni, "meglepő" döntést hoz. Már ahhoz képest, hogy... Ismerek olyan véleményt, amely túldimenzionálja a film végét. Olyat is belelát, ami nincs benne. Belelát, mert bele akar látni. Nem kell túldimenzionálni ezt az alkotást sem. Még ha játékosan egy komoly kérdéskört érint is. (Tudom, mostanra már mindenki látta, aki látni szerette volna... Minek is említettem meg?) Persze, a rózsaszín film azért csak hordozza a nagy Álmot.
Ahogy az se, hogy titokban vetítették a mozikban


Két Halom is műanyag világ, de inkább férfi szempontból mutatja be a női vezetés és a férfi vezetés alatt lévő társadalmakat. Ez determinált - mármint a bemutatás módja - a szociális közeg miatt. Hisz a keleti társadalmakban a férfidominancia, az azt jellemző gondolkodásmód, még a hölgyek világlátását is erősen befolyásolja. (Ezt agymosásként mutatja be az amerikai mozifilm.) A keleti társadalmakban az erő megmutatása fontos, még akkor is, amikor megengedő a (központi) akarat. És a Nyugat politikai befolyásának csökkenéséhez - Ázsiában és Afrikában - ez is hozzájárul. Mármint, hogy a politikusok feminin jelzéseket küldenek a maszkulinitást preferáló politikai környezetekbe. Nem tudom, hogy igazuk van-e azoknak, akik úgy vélik, hogy amennyiben a Nyugat nem tanulja meg újra a férfias gesztusokat, akkor újra meg újra olyan háborúkba fog bonyolódni (amik elkerülhetőek lettek volna), amik gazdaságilag és katonailag ki fogják véreztetni. De ha igen, akkor ez igazi disztópia.
Ezek elég komoly dolgok, mégis humorba ágyazva kapjuk mindezt, hála a készítőknek! Így sokkal fogyasztóbarátabb, és egyáltalán nem lehangoló. Ahogy a második évad epizódjaiban fel-feltűnő - ma már retro - punk sláger, a Szektor Gázától sem az: 


És mitől tartom jónak a sorozatot? Mert időszerű. A mondanivaló nagyban hasonlít arra, amit az egyik kedvenc publicistám így fogalmazott megy 2022. március 21.-én: "A nyugati demokráciák fokozatosan elvesztették a képességüket arra, hogy a normális politikai paradigmán belül képviseljék a választók akaratát. A vészhelyzet-üzemmód általánossá vált, és igen kétséges, hogy vissza fogunk-e térni valaha a normalitásba. Az ürügy teljesen mellékes. Legyen az a Brexit, Trump, a klímaváltozás, a COVID-járvány, vagy akár az ukrán válság, a Hatalom úgy lubickol benne, mint hal a vízben. Ellenállhatatlan vonzerővel bír a lehetőség a hagyományos fékek és egyensúlyok felszámolására, a disszonáns hangok elhallgattatására, és egy puha despotizmus bevezetésére. A politikai elitek összefogása a permanens bürokráciával, a Nagy Médiával és a Nagy Technológiával egy neofeudális berendezkedéssel cseréli fel a régivágású képviseleti demokráciát.

Tom Friedman jól átvert minket az Aranyívek Elméletével. Nem mi formáltuk át Kínát liberális demokráciává, hanem ő formált minket át a saját képmására. Ahhoz, hogy ez a vészhelyzet-üzemmód fenntartható legyen, arra van szükség, hogy az elektorátust a permanens szorongás és felháborodás állapotában tartsuk. A Mátrix itt él velünk, de számítógépkód helyett indulatokból és érzésekből van összetákolva. A kábel, ami a Géphez kapcsol minket, csupán a primitív hüllő-agy működését teszi lehetővé, kikapcsolva a magasabb szintű elemző és bíráló funkciókat. A modern nyugati ember legnagyobb vágya, hogy jó és erényes ember legyen, a legnagyobb félelme pedig az, hogy ez nem fog sikerülni neki. Mivel a vallás hanyatlásával már réges-régen elvesztettük az abszolút jó és az abszolút rossz támpontjait, ezeket a kategóriákat a Mátrixnak kell kivetítenie elébünk. Csak így lehet biztosítani, hogy a zárt alakzatot megtartva masírozzunk tovább. Mivel a gépi kód sohasem tökéletes, mindig fennáll a veszélye annak, hogy a kritikus gondolkodás előtör a háttérből. Ezt megelőzendő a Mátrix állandóan váltogatja az ügyeletes Jót és Rosszat, mint egy régi Windows 95-ös a képernyővédőt."

Bár ez csak egy vélemény, de úgy vélem, kár lenne egy legyintéssel elintézni. Érdemes végiggondolni. Ha engem kérdeztek, az idézett írás első fele tökéletesen leírja, hogy mi is történt Magyarországon az elmúlt (minimum) nyolc évben. Csak hogy saját házunk táján söprögessünk!


                 12.rész                     13.rész

Vörös Kísértet... és társai 3.rész

Az igazán jelentős háborús filmek - amely jelen esetben a múlt század közepi nagy világégéshez kapcsolódnak - szépirodalmi művek feldolgozásai. (Ez az én véleményem, és persze, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Mert hát a kategórikus kijelentések egyik szépséghibája, hogy általánosít, azaz magában hordozza a tévedés lehetőségét.) Mind Keleten, mind Nyugaton jónéhány értékes prózai mű készült erről az időszakról. Mi a közös Norman Mailer Meztelenek és holtakja és Mihail Solohov A hazáért harcoltakja között? Mindkettő második világháborús regény, de az egyik Ázsiában, a másik Európában játszódik. Akkor? Mindkettő nagyon jó írás, mindkettőt meg is filmesítették. (Az egyiket 1958-ban, a másikat 1972-ben.) És - ami a legfontosabb! - mindkettő többről szól, mint csak a háború. Az ember és az emberi jellem, esetleges torzulásival, ami ott van az eredeti művekben. Az írók nem feltétlenül ugyanarra teszik a hangsúlyt, de mindketten foglalkoznak a katonák lelkével is. De említhettem volna Irwin Shaw Oroszlánykölykökjét is, aminek szintén van filmes feldolgozása. A kérdés csak az, hogy az ilyen filmes adaptációk mennyire tudják visszaadni az eredeti művek lényegét, vagy leragadnak a sztorinál, esetleg az egész csak egy végnélküli csihi-puhivá változik. Ám a "lelkizés" viszont időigényes dolog. Darkcomet, annakidején, az egyik hozzászólásában közölte, hogy a Csendesek a hajnaloknak az 1972-es feldolgozása számára egy alapmű. (Az Égő hóval együtt.) Mert balladisztikus és a karakterek jelleme, múltja jobban ki van benne dolgozva. Ezzel nem is lehet vitatkozni, viszont ennek az volt az ára, hogy hosszabb a feldolgozás játékideje. De változnak a korszakok, és ma már mintha nem lenne akkora igény a lelki mélységek (vagy sekélységek) iránt. Ki az aki napjainkban kíváncsi a másikra, esetleg a mozgatórugókra? És nem csak a múlttal kapcsolatban gondolkodik sok ember így. Nem csoda hát, hogy a végnélküli lövöldözés bél és vérontással a legnépszerűbb háborús filmek jellemzői. 

Ha már csapongok a szovjet háborús filmek között, illik megemlíteni Jurij Ozerov endező nagyszabású filmeposzait. Magáról a rendező "előéletéről" csak annyit, hogy végig szolgálta, harcolta a Nagy Honvédő Háborút. Sorkatonaként kezdte, és 1944-re - miután elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát - őrnagyi rangban, zászlóalj parancsnok volt a 3. Belorusz Front kötelékében. Monumentális filmeposza  a Felszabadítás - amely öt részét 1969 és 1971 között készítette -, aminek a középpontjában inkább a hadműveletek bemutatása állt. 1985-ben a Moszkvai csata, majd 1990-ben a Sztálingrád című filmekkel folytatta a sagát. Nekem ez a stíl nem annyira a szívem csücske.

Napjainkban, jó néhány éve, se szeri, se száma az olyan orosz tévésorozatoknak, amelyek a NHH ideje alatt játszódik. Vannak jobbak és nem annyira jók. Van amelyik egy évadot él meg, van amelyik hármat-négyet, nyolcat... Ebből is látszik, hogy még napjainkban is fontos szerepe van a történelem eme epizódjának. Nem véletlen, hogy nyugati érdekeket szolgáló véleményformálók az alapjait próbálják kikezdeni bizonyos történelmi tényeknek, különböző történelmi személyek megítélésének.

Ott kezdődik a dolog, hogy bizonyos politikai intézmények (ilyen-olyan parlamentek pl.) történelmi eseményeket minősítenek. Nem ez a dolguk. Persze, mint magánembernek, a politikusnak is lehet véleménye politikai kérdésekben, de mint politikusnak, nem mérvadó amit történelmi eseményekről gondol. (Függetlenül, melyik parlament tagja.) Mint politikus, csak propagandistaként tud megnyilvánulni. És így csak zavarni tudja a történelmi tisztánlátást. Az egyik "legszebb" példa erre az, amikor az EP megszavazta, hogy a 2. világháború kirobbanásának a felelősei a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió. Indoklásként a Molotov-Ribbentropp hozták fel. Ez egy megnemtámadási szerződés volt, amely záradéka meghatározta a német és szovjet befolyási övezetek határait. Egyrészt, ez természetes. Megegyeztek, ki meddig mehet el (ha tud) anélkül, hogy a másik reagálna rá. Ha egy megnemtámadási szerződésről beszélünk, nem ördögtől való, hogy a felek megbeszélik, hogy mit tehetnek meg, és mit nem. (De hát, felosztották egymás között Lengyelországot! Igen. Nem először a történelem során. Azt mondhatjuk, hogy a két európai hatalom között ennek hagyománya van. Cinikusnak tűnhet, de ez tény.) Az EP határozata azért is történelemhamisító, mert egy évvel előtte a nyugati hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) szintén megkötötték a maguk paktumát Hitlerrel. Münchenben. És ugyanúgy megállapodtak a befolyási övezetekről. (Csehszlovákiát a háta mögött odaígérték Hitlernek. Aki meg is szüntette az országot. Egy részét annektálta, másik részén létrehozott egy bábállamot, harmadik részét... Lehetőséget adtak Hitlernek, hogy azt tegyen Csehszlovákiával, amit akar. Így megkapta Magyarország.) Miben különbözik egymástól a két paktum? Szerintem, semmiben. Akkor az EP határozat miért nem tette felelőssé Franciaországot? És az Egyesült Királyságot? Ez szóba sem került, mert nem a történelmi tények, hanem a propagandaszempontok voltak fontosak a képviselőknek. (Hiszen csak erőltetni kellene egy Hitler Putyin párhuzamot.) A dolog csak a manipulálásról szólt.
Nem árt nem elfelejteni, hogy a TIME magazin szerint Adolf Hitler 1938-ban az év embere volt. Kedvelte a nyugati média a német kancellárt. A politikusok is, mert fel akarták használni Németország erőforrásait a Szovjetunió ellen. Ez is közrejátszott abban, hogy Lengyelország 1939-es megtámadása után sem az angol, sem a francia hadsereg nem indult meg Németország ellen. Megszegték azon szerződéseiket, amikben a lengyel kormánynak megígérték a fegyveres védelmet. Németország ellen. Persze, 1941 nyara után a sztálini propaganda mindent megtett azért, hogy az emberekkel elfelejttesse, eltakarja azt a tényt, hogy valaha is megegyezett a dicső vezető és a német kancellár. De nem ő volt az első és egyetlen. Ahogy a történelemhamisításban sem.


Távol áll tőlem, hogy egy történelmi blogot, pláne hogy egy politikai blogot csináljak. De azért, időnként, úgy érzi az ember, hogy be akarják vinni az erdőbe. Igazából, az volt a tervem ezzel a bejegyzéssel, hogy egy igaz történetről szóló filmet ismét a figyelmetekbe ajánljak.
Mert hát a Nagy Honvédő Háborúról szóló filmek egyik jelentős csoportja azon filmek, amelyek megtörtént eseményeket dolgoz fel, egyrészt realisztikusak, másrészt mégis epikusak.
Ennek a vonulatnak egyik jelentős darabja a Csata Szevasztopolért.
Megmondom őszintén, hogy Ljudmilla Pavlicsenko élete egyáltalán nem irigylésre méltó.  És azért ez, ebből az eposzból is kiviláglik. És hogy ez az alkotók szándéka volt-e eredetileg, nem tudom. De nagyon valószínű, hogy igen. Hiszen a film ukrán címe az, hogy Törhetetlen.

Az 1957-es Múló évek (eredeti címe: A ház, amiben élek) az a film, amely úgy mutatja be a háborút, hogy egyetlen harci jelenet sincs benne. Az egész történet a hátországban játszódik. Azt gondolom, érdekes megközelítés, mert ezzel azt is üzeni, hogy a háború főként nem a dicsőséges harcokról szól. Egy háborúban szenvednek a katonák, és szenved a hátország. Úgy vélem, hogy az Égő hóban a tábornok őszinte szavai kiábrándítóak: tudom, hogy családapák, hogy gyerekek, hogy várják őket haza a szeretteik, de nem nézhetek így rájuk, mert beleőrülnék. Ők most katonák, akiknek meg kell halniuk, mert a Haza védelme ezt követeli meg.
Könnyű ilyesmit mondani egy tábornak. De a filmbeli tábornokról elhiszi a néző, hogy empatikus a harcosai irányába, és nem a benne tobzódó nihil vagy érzéketlenség mondatja vele mindezt. Hogy nem értéktelen lények, egyfajta disposable heroes számára a katonái. De áldozatot kell hozni, hogy esély legyen arra, hogy a hátország, a haza megmeneküljön. Igazi hősökké fognak válni, saját akaratuk ellenére is. És mi ez, ha nem maga a dráma?
A filmben láthatjuk, hogy a beosztottjai tényleg nem kitenyésztett katonák. Nem lelketlen gyilkológépek, akikért nem kár. Akik csak a harcmezőn tudnak kiteljesedni. Miközben tudjuk, tudhatjuk, hogy a 20.század - amely oly közel hozta az érzelemmentes ölés lehetőségét a katonákhoz - épp az ilyen eldobható hősök "kitermelésében" jeleskedett. És ez a karakter, a lelketlen terminátor,  a filmekben is feltűnt már. A Vörös kísértetben mindez - a filmbeli brutalitás ellenére - nem fertőzi meg a főszereplőket. Élet-halál harcot láthatunk, de a szereplőknek van lelkivilága. Kinek ilyen, kinek olyan. Ebben a moziban a gegek  - amik a harcokat "színesítik" - ellene hatnak a brutalitásnak. Elviselhetőbbé és ezáltal emberibbé teszi az összhatást.
A Sisuban ezt nem láttam meg. Persze, lehet bennem van a hiba.

A Csata Szevasztopolért című filmet itt lelitek meg.
És egy kicsit simogattam is a feliratot. Nem nagyon, csak egy ici-picit. Úgyhogy, ez a harmadik verziója felirat/fordításnak. Hátha egyszer...


És még annyit megjegyeznék erről a filmről, hogy mint minden igazán jó háborúsfilm, tulajdonképpen háborúellenes.
Egy nehéz időkben élő hölgy kemény életének bemutatása, amely a romantikát sem feltétlen nélkülözi. De nem a rágógumi verziós romantikára gondolok. Már ha lehetséges egyáltalán romantika a háborúban...

Két Halom 2. évad 9.-11.rész

 

Ahogy már említettem, különböző nemzetközi szervezetek - véleményem szerint -, mint például a NOB vagy épp az önkéntes tagságú európai jogi intézmények, miután napi politikai érdekekből beleálltak az orosz államba, sajátos módon hosszútávon épp önmaguk jelentőségét korlátozzák. Szüntetik meg. Mit ér egy olyan európai bíróság, amely joghatósága maximum az EU-ra terjed ki? Főként, hogy előtte - önkéntes alapon - szinte az egész földrajzi értelembe vett Európát lefedte? Mit ér az a nemzetközinek nevezett sportszövetség, amely elkezdi "kizárni" azokat az országokat, amelyek politikailag, katonailag szemben állnak a legnagyobb szponzorával? Hová lesz az olimpiai eszme? Mert mi is az? Az ókori Hellaszban négyévente összegyűltek a görög poliszok polgárai és különböző versenyszámokban összemérték erejüket. Az Olümposzi Játékok időtartalma alatt szüneteltették az egymás elleni háborúkat. Békés időszak köszöntött a görög világra. De Cubertin báró innen vette az ihletet, és indította útjára a modern olimpiai mozgalmat. Persze, a legyen négyévente béke a Földön a Játékok időtartalma alatt eszmeiségét soha nem tudta elérni a NOB, de egészen a jelenlegi ukrajnai fegyveres konfliktusig nem is volt példa arra, hogy nemzeteket zárjon ki a versengésből. Munkatáborok, államilag szponzorált és szervezett pogromok nem voltak akadályai a Játékokon való részvételnek. Sőt, nyíltan rasszista országok rendezhettek a 20. században Olimpiát. De most a 21. században, azért mert a Krími-félszigeten nem tud az USA tengerészeti támaszpontot üzemeltetni, és mert a donyecki régió palagázkészletei felett nem tud diszponálni (a Fekete-tenger alattiakról nem is beszélve), mindez már elegendő indok arra, hogy a NOB saját nemzetközi jellegét devalválja. Úgy vélem, hogy a Nyugati politikusok tevékenyen részt vesznek a Jaltai Világrend lebontásában, miközben épp azt féltik. Az ukrajnai konfliktus kapcsán saját morális értékeit veszi semmibe az euroatlanti politikai elit. És ezzel egy új világrendszer kialakításában vesz részt tevékenyen. Kínával, Oroszországgal együtt. Hogy csak a nagyobbakat említsem.

Természetesen (?), az Olimpia is megjelenik a sorozatban, pontosabban annak groteszk képe. A valamikori amatőr sportolók viadala a való életben is átalakult az önkizsákmányoló, teljesítményorientált gladiátorok szpartakiádjává. Amatőrnek hazudott profi sportemberek küzdenek nemzetük dicsőségéért. (A báró annakidején, szerintem, nem egészen így képzelhette el az olimpiai eszmét.) Még szép, hogy nem hagyták ki ezt a ziccert a sorozat alkotói! Ahogy a járványkezelést, mint hatalomtechnikai gyakorlatot se. Az emberek félelembe tartását, az egyedül üdvözítő gyógymód propagálását, és a saját érdekben történő személyiségi jogok (Maradj otthon! Csak két hétig.) korlátozását... Még jó, hogy a 11. részben végre visszatér Moszkvába Nagyapó és Zoja. Valakiknek csak el kellene kezdeni a rendrakást! Mind az emberi kapcsolatokban, mind a közösségiekben. És ez már a végjáték kezdete!




9. rész                        10. rész                       11.rész


Vörös kísértet... és társai 2.rész

 

A Vörös kísértet és például a Sisu között az egyik legnagyobb különbség, hogy számomra a finn produkcióban található brutalitás semmilyen mondanivalóval nem magyarázható. Nekem úgy tűnik, mintha csak egy éppen divatos trendet próbálnának az alkotók meglovagolni. A legtöbb, amit üzen(het)ne a film, hogy a háború brutális. De ezt meg mintha épp a realitáson túlmutató kegyetlenség hiteltelenítené. És így egy 21. században készült hősi eposzt kapunk. Persze, tudom, sokan kedvelik ezt a műfajt is, hisz a 300 óta (2006) nem felejtették el stílust, gondolom, mert van rá igény. Mondjuk, nekem - nem mintha ez mérvadó lenne - már az se tetszett. A Kísértettel azért más a helyzet. Felhívnám a figyelmet a mű keretes szerkezetére. Az első jelenetben láthatunk egy előadóművészt (a feleségével), aki kész önmagából bohócot csinálni, kész arra, hogy a gyerekeivel takarózzon, hogy rájuk hivatkozva érjen el kegyelmet a náciknál, akik ki akarnák végezni a feleségével együtt. És ugyanez az előadóművész a zárójelenetben már nem önmaga életéért könyörög, hanem egy kisfiút próbál megmenteni. És nem könyörgéssel, hanem megnyilvánulása harcra buzdít, de nem úgy ám, mint Petőfi Sándor 1848-ban. A híres Szent Háború című dalt élővé teszi, és képes hazafias érzelmeket gerjeszteni, akár még napjainkban is. (Persze, ez nem a magyar kultúrkörben élőkre vonatkozik. Nem is vonatkozhatna, hisz Rökk Marikán kívül - akinek egyedül valami köze Magyarországhoz a filmben, és neki is csak a hangját hallani. - semmi nem köthető a magyarsághoz.) Mi ez ha nem jellemfejlődés?
Mert hát a Haza szempontjából nézve, egy de-vagy amoralizált ember a vészhelyzet hatására morális cél talál önmaga számára. A szent háborút, a haza és népe védelmét. És valahol ez a valóságban is lejátszódott ez, tömegméretekben, a Nagy Honvédő Háború folyamán is. 1941 nyarán-őszén, szó szerint százezresével adták meg magukat a vöröskatonák. Nagyon sokan át is álltak - különböző okok miatt -, de épp a náci fajelmélet gyakorlati megvalósítása volt az ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy egységessé váljon a szovjet társadalom; és ez nagyon szükséges volt a Győzelemhez. És napjaink ruszján nemzettudának is az egyik eredője lett ez a társadalmi konszenzus. Amit valahol ez film is jelképez, és ezért áthallásos is egy ici-picit. (Annak, aki nem csak a atlantista propagandát ismeri.)    


 Érdekes a szovjet-orosz háborús filmek koncepciója. Természetesen, találunk köztük propagandával erősen átitatottakat, de valahogy ezen alkotások között is vannak gyöngyszemek. A Scsorsz (1939) vagy a Csapajev (1934) a NOSZF dicsőségét is hirdeti. De valahogy ezek a filmek magasan a Rambo 2 felett vannak. A finn háború kitörésével egyidőben megjelentek az új konfliktust bemutató alkotások is. Ezek némelyikében eltúlzott hősiességgel is találkozhatunk, és ez egyértelműen a tömegek befolyásolását szolgálják. A hazafiasság felgerjesztésének szolgálatába állítja a szovjet filmgyártás a történelmi filmeket is. A filmkészítők művészi nagyságát dicséri az, hogy időtálló művészfilmek is készülni tudnak úgy, hogy mind a politikai elvárásnak megfelelnek, miközben jelentős művészeti értékeket hordoznak. A hozzáértő rendezőknek, operatőröknek, színészeknek, szcenárióíróknak köszönhetően.
De nemcsak a hősiességgel operáltak, hisz megjelentek (még a háború alatt!) az olyan alkotások is, melyek épp azt a célt szolgálta, hogy az ellenséget nevetségessé tegye. Hisz a humor is igen veszélyes fegyver tud lenni. Egy diktátor legyőzésének első lépcsőfoka, amikor már kinevetik őt az emberek. És épp ettől a lépcsőfoktól rettegnek a türannoszok, de ha még a kinevetés lehetőségét is üldözik, hát könnyen erőszakos halál vár rájuk. Furcsa paradoxonja ez a történelemnek. Ha nem nevethetnek ki, akkor az irántad érzett gyűlöletük határtalanná fog válni, ha kinevetnek elveszik a hatalmad felettük.
Ma már nem annyira közismert, de a háború alatt készültek olyan filmek is, amelyek a bosszúállás szükségességét propagálták. Tudomásom szerint, ezen filmekben minden esetben a németek voltak a negatív példák. Itt említeném meg '43-as filmjét Elmernek, a Megvédi a Hazát (Táváris P), ami tulajdonképpen egy bosszúállás története, egy kis kommunista öntudattal leöntve. Ebben a filmben a német motorizált csapatok nemcsak földig rombolják a falut, hanem még üldözőbe is veszik a menekülő civil lakosságot. Miután a motorizált egységek utolérik a menekülők teherautóját, megállásra kényszerítik azt. Lerángatják a platóról a civileket és mindenkit megölnek. A főhősnőnek a kezéből ráncigálják ki a kisfiát, akin nem sokkal később keresztülmegy egy harckocsi. És így válik Praszkovja Lukjanova P elvtárssá, aki partizáncsapatot szervez és megkezdi az agitációtól sem mentes  küzdelmét a fasiszta betolakodókkal szemben. Akik a boldogságát vették el akkor, mikor megtámadták a Szovjetuniót. Hiszen az egész családja - férjestől, gyerekestől - elpusztult a háború miatt. És hány és hány frontkatona és katonanő érezte úgy, hogy róla is szól ez a történet! És itt (újra) megemlíteném Szimonov versét - Ha a hazád kedves, vagy a nemhivatalos címén Öld meg! -, amelyet 1942 nyara után rendszeresen terjesztettek a harcoló alakulatok között. Ahogy Ehrenburg Öld!-jét is. Mindez azt a soha ki nem mondott, parancsba nem adott célt is szolgálta, hogy amint megérkeznek Németország területére a csapatok, emlékezzenek, hogy mit tettek a Szovjetunióban a fasiszták. A csatlós országok még viszonylag szerencsésen jártak. Még Magyarországon sem tűrték a túlkapásokat a szovjet tisztek - persze, ez nem azt jelenti, hogy ilyenek nem voltak -, de a német birodalmi területeken már nem fogták vissza a vöröskatonákat. És az első vonalban a büntető alakulatok voltak. Azok az emberek, akik úgymond lehetőséget kaptak arra, hogy vérükkel mossák tisztára a becsületüket. Tehát, nem Grál lovagokról van szó. (Néhány propagandista elborzadva tudósított arról, amikor megengedték a Wagnernek, hogy börtönökből toborozzon magának zsoldosokat. Nem értem, miért? Egy ottani katonai hagyományról van szó. Ott ez belefér a dologba. Ja, hogy ezért Politovszkaja gyilkosa nyolc év után kiszabadult! Egy év frontszolgálat során  a gyilkosa lemoshatta vérrel a becsületén lévő foltot. A történelem folyamán nem ő az első, aki megkapta ezt a lehetőséget. Arrafelé ilyen hagyomány is van.)
Valamikor a hetvenes években a német neonácik elkezdték hangoztatni azon sérelmeket, amelyeket a német polgári lakosság szenvedett el 1945 májusáig. És tényleg megrendezték nekik a poklot egyes szovjet katonák. Akik elvitték a németeknek annak a töredékét, amit ők kaptak a németektől. És a túlkapásokhoz, a kegyetlenkedéshez hozzájárultak a bosszút dicsőítő műalkotások is.
De nemcsak hergelő alkotások készültek. Ugyancsak 1943-ban készült a Várj rám, amelyben példamutató jellemvonások vannak irreálisan felnagyítva. Hasonlíthatnánk ezt az úgynevezett termelési regényekhez is. Ugyanazt a célt szolgálták. 
A NHH utána természetesen ezen a vonulatok nem éltek tovább a szovjet háborúsfilmek világában sem. De a háború borzalmának ábrázolása megmaradt. Eleinte, mintegy novumként megjelenik Sztálin személye a háborús filmekben. Természetesen, szerepe idealizálva van. De nem ezek azok az alkotások, amik miatt a szovjet háborúsfilmeket szerethetjük.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a legjelentősebb szovjet háborúsfilmek többek, mint csak a hadseregek közötti fegyveres összecsapás bemutatása. Ezen filmek hangsúlyt tesznek arra, hogy a morálisan fejlődő ember - nevezzük főhősnek - nemcsak legyőzi az ellenséget, de még saját magát is. És ez az ami erkölcsi szempontból felemeli őt. A legtöbb klasszikus ilyen: Emberi sors, Szállnak a darvak, Ballada a katonáról, Iván gyermekkora stb...

És itt van az az alkotás, amit most a figyelmetekbe szeretnék ajánlani. 1969-ben Borisz Lvovics Vasziljev új regényét kiadják, aminek a (magyar címe) A hajnalok itt csendesek. Nagyon szép lírai cím. Főleg ha elárulom, hogy a címben szereplő orosz szó nem feltétlen a hajnali időszakra vonatkozik, hanem a szó elsősorban hajnalpírt jelent. (Persze, az meg csak hajnalban - mint időszak - van!) Nagyon szép költői kép, igaz?
A regényt 1972-ben megfilmesítették. Először. Mert 1986-ban egy 12 részes tévésorozat készült szovjet-kínai kooprodukcióban. Legutoljára 2015-ben készítettek egy remake-et, és ezt szerezném megtekintésre ajánlani nektek!
Az 1972-es feldolgozás is nagyon jó. És ha van rá valakinek ideje, érdemes megnéznie azt is. Ugyanahhoz a témához nyúlnak, de nem ugyanúgy dolgozzák fel. A korszakok - a feldolgozás korszakai - erőteljesen befolyásolják a megvalósítást. És ez is elég érdekes.
Mindkét feldolgozás szép és őszinte. Talán a 2015-ös őszintébbnek tűnhet, mert abban - napjaink elvárásának megfelelően - az egyenruhák nem szépen vasaltak és ráadásul a főszereplő körme alatt piszkot is láthatunk! Ellenben szexuálisan mintha visszafogottabb is lenne. Hát igen, a populáris kultúrában az úgynevezett szexuális forradalom után jött egy prűdebb hullám. Ami már szintén a múlthoz tartozik...


  

Vörös Kísértet... és társai 1.rész

 

Nem tudok tőle szabadulni. Nagyon ritkán szoktam megnézni olyan filmet (filmeket), amikhez valamikor is készítettem feliratot. Általában mindig találok a magyar szövegben valamit, amit nem biztos nem úgy írnék bele. A Vörös Kísértet egy kicsit más ebből a szempontból. Az elmúlt időszakban már kétszer is megnéztem - magyar felirattal! -, de ez nem feltétlen azért van, mert annyira tetszene a munkám. Nem. A film tetszik. Bár úgy tűnik, mintha ez az oldal egy filmes blog lenne, de nem az. Ahhoz értenem kellene a filmekhez. Ahhoz jó sok filmet kellene ismernem. De ez nem így van. Nem értek a filmekhez, és nem ismerek sok filmet. Nem ismerem napjaink trendjeit. Nem igazán van időm rá. Mindennek ára van. Nincs időm a tévés trashekre, és ezért nem feltétlen tudok beszélgetni celebekről sem. Viszont, értelmesen tudok hallgatni, mikor szóba kerül valami provinciális senkiházi, aki épp a csapból is folyik. Hogy miért említem mindezt? Mert az utóbbi időben "képeztem" magamat napjaink trendi háborús filmjeinek tekintetében. Így már tudom, hogy a Vörös Kísértet a maga stílusában nem egyedülálló alkotás. (Tudtam én ezt, hisz mikor először írtam róla megemlítettem, hogy nem feltétlen unikális és időtálló alkotással van dolgunk.) Megtekintettem a Sisut, és a Katonaszökevényt is. Stílusban hasonlóak, de nekem annyira nem jöttek be, mint az orosz film. Azt gondolom, hogy mindhárom film eredője a Becstelen brigantyk. Amit nagyon jó filmnek tartok, miközben egyáltalán nem vagyok Tarantino rajongó. Nagyon nem. A filmjei nem igazán jönnek be nekem. A brutalitás és a közönségesség önmagukban nem garantálják nálam a sikert. Nagyon nem. És, véleményem szerint, Tarantino ezekkel az eszközökkel operál.

Egyik kedves ismerősöm beugrott és meglátogatott néhány hónappal ezelőtt. Nem véletlen jött, hanem segíteni nekem egy kicsit. Mikor megvoltunk a dologgal beszélgettünk egy csöppet. Valahogy szóba került a Kísértet is. Belenéztünk itt-ott. Amikor - véletlenül - épp az a jelenetbe néztük bele, amikor egy közelharc során az egyik szereplőre rátámadnak egy szuronyos puskával. A karakterünk csupasz kézzel rámarkol a szuronyra és nem csak a támadást hárítja el, hanem ellencsapásba ment át. Megmarkolni a szuronyt erővel... Oké, a szurony nem annyira éles, mint amennyire hegyes. Nem vágófegyver, hanem szúró. De akkor is! Barátommal megegyeztünk, hogy ez azért túlzás. (Kaján vigyor kíséretében.) De épp az ilyen túlzásoktól jó ez a film. Amik a Sisuban is, és a Katonaszökevényben is megtalálhatóak, de azokban - szerintem - nem akkora revelációk. A Ryan közlegény megmentése elhozta a realista vagy legalábbis realistának látszó háborús filmek korát. Már nem frissen vasalt ruhában küzdenek egymás ellen az ellenfelek. A partraszálláskor láthatunk saját beleit tartó német katonát, a felemelt karú, a harcot feladó németet lelövő amerikait... Spielberg háborúja nem hősies toposzokban fürdő jófiúk dicsőséges hőskölteménye. És Eastwood Levelek Iwo Jimárólja még tovább megy a deheroizálásban. Megmutatja, hogy az ellenség is ember. Aki szenved, küszködik és védeni próbálja azt, amit hazájának, sajátjának gondol. Ennek az iskolának az egyik csúcsteljesítménye a dél-koreai Harcosok szövetsége. A háború realitása kegyetlen benne, de nem öncélúan. És Tarantino ebből a realisztikus világból visz el a brutálisba, a néhol sokkolóba. De a túlzásba vitt erőszakosságot, amikor a vérfolyás és a szenvedés a cél, nem igazán kedvelem. Finoman szólva. És mi a helyzet a szovjet-orosz háborús filmekkel? Azok között milyen trendek vannak, ha vannak? Érdekes kérdés, felvetés. Azt hiszem, vissza kellene térni rá.
Tudom, említettem már, hogy néhány évvel ezelőtt voltam a Manézsban egy kiállításon, ahol azt mutatták be, hogy a szovjet (festő)művészetben hogyan változott a Nagy Honvédő Háború (és annak következményei az egyén életére) megítélése, ábrázolása. Maga az expo annyira megfogott, megérintett, hogy kétszer mentem el megnézni. (Mentem volna harmadjára is, de úgy éreztem, hogy az már azért túlzásnak tűnhetett volna. Még az emlékkönyvbe is írtam valamit. Igyekeztem olvashatóan.)  

Néhány hete megint megnéztem a Fehér Tigris című orosz háborús eposzt. Sajnos, magyar felirattal tettem meg, és a honosított szöveg sokat elvett a film élvezeti értékéből. Ezzel a megállapítással nem a felirat készítőjét akarom bántani, mert nem érdemli meg. Biztos sok időt szentelt a munkájának. Szemmel láthatólag egy angol nyelvű szöveg fordításával van dolgunk. Nem kételkedek abban, hogy egy tisztességes fordítás készült az angol szövegből. De a film eredeti dialógusai sokkal jobbak, kifejezőbbek. Meg érdekesebb is...  Maga a filmet összességében elég jónak találtam. Sokkal jobban tetszett, mint amikor először láttam. Miért hoztam ezt most szóban? Mert látok közös dolgokat, amik ezt a filmet beemelik a Becstelen és a Kísértet világába. Miközben, a brutalitás nem annyira központi benne, mint a másik kettőben. De a misztika azért nem csak a Fehér Tigris sajátja...

Miután elment az ismerősöm, elővettem a 2. világháborús magyar bajonettemet. Megsimítottam a vércsatornáját, és óvatosan megmarkoltam a fém részét. Hát... Nem szívesen szorítanám meg ott, persze, ha az életem múlna rajta... Nagyon fájna. A seb.

A Vörös Kísértet film megtekinthető magyar felirattal itt. Terveim szerint, a közeljövőben ajánlok még jó háborús filmeket. Olyanokat, amikre azt mondhatjuk - hogy bár lehet, hogy nem éppen trendik, mint most éppen a Kísértet - , hogy érdemesek megnézni.
Nem tagadom, mire befejezem e rövid kis írást, erőteljesen felbuzog bennem a vágy, hogy újra megnézzem a Vörös Kísértetet.
"Amikor a remény eltűnik - megjelenik ő!"



Előzetes tervem szerint, olyan két hét múlva jön a folytatás...