Folytatom a legutóbbi bejegyzésemet. Nem pont ebben a formában terveztem, de oda se neki! A MoszGaz bűnügyi sorozat - amely tulajdonképpen Cserkaszov őrnagy, aki időnként százados, nevezetes eseteit dolgozza fel. Az első és a második sorozatot a való élet ihlette. Ahogy ezt hivatalosan mondani szokták: a film megtörténet eseményt dolgoz fel. A moszkvai gázszolgáltató munkaruháját felhasználó sorozatgyilkos esetéről egy érdekes dokumentumfilm is készült, valahol talán még nekem is megvan...
A második évad két idősíkban játszódik. Az egyik a korai brezsnyev-korszakban, a másik a Nagy Honvédő Háborúba kalauzol el minket. De mielőtt ebbe nagyon belemegednék, más témára váltok!
Kicsit - vagy nem is nagyon - meglepett a nézői szokás(ok). A MoszGaz iránti érdeklődésre ránéztem párszor. Az első esettől nem értettem, hogy miért van az, hogy a közel azonos időben feltett részek iránti érdeklődés enyhén szólva számomra érthetetlenül alakult. A legutolsó részt jóval többen nézték meg, mint az első részt. Volt amikor másfélszer annyian tekintették meg. De ez hogy lehet? Azt megérteném, hogy valamennyien megnézik az első részt, de a másodikat már jóval kevesebben tekintik meg. Azán a következőket esetleg még kevesebben... Oké, ez rendben lenne. Sokan érdeklődnek a sorozat után, ám az első (esetleg második, harmadik, sokadik) rész után úgy döntenek, hogy nekik nem tetszik ez, esetleg unalmas és abbahagyják a dolgot. Nem nézik végig a sorozatot. Ezzel semmi gondom nem lenne. De nem ezt láttam. Hanem, hogy az utolsó részt jóval többen nézik meg, mint az elsőt. Vagy mint az első hét részt összesen. Talán csak az lenne fontos a többségnek, hogy ki a gyilkos? Most komolyan! Érti ezt valaki?
A cserkaszovos sorozatokra jellemző, hogy több benne a hulla, mint amennyi részből áll. És nem az első részben hal meg mindenki. Az első szériában a halálos áldozatok száma tíz. Azután van olyan évad amiben nem is egy bűncselekményt göngyölít fel a Moszkvai Bűnügyi Osztály. Szerintem, ha csak az utolsó részre (vagy csak az első és utolsó részre) koncentrál valaki, akkor sok jó pillanatot kihagy. A szereplőgárda - ha engem kérdeztek - kimagasló. Előbb-utóbb napjaink összes népszerű színészét és színésznőjét láthatjuk ilyen-olyan szerepben. Akik nem csak népszerűek, hanem jó aktorok is. Arról nem is beszélve, hogy a sorozat(ok) alkotói igyekeznek a korszak(ok) miliőjét is igyekezik megragadni. Nem feltétlen idealizált a kép amit láthatunk. Itt van például az a jelenete az egyik évadnak, amikor Seleszt és élettársa vacsoráznak. Tükörtojást. Ketten egyet. Szegényes lakhatási környezetben erősen szegényes vacsora. Ez - az ilyen jelenet - többet ér, mint egy szociológus ömlengése. Na mindegy! Úgy látszik, sokaknak a sorozat legvége a fontos. Az összkép, amit egy valamikori társadalom mindennapjairól szól, az már nem annyira. Hiszen Cserkaszovéknál még azt is láthatjuk, hogy az idő elteltével, hogy hígult fel a rendszer ideológiailag. Az Idő (vagy másik nevén a Történelem) már ilyen. A korszellemre ráérezhetnek egyes politikusok vagy filozófusok, de az Idő könyörtelen és a legnépszerűbb és legprogresszívebb ideológiai rendszerteket is avíttá és nevetségessé válnak.
A második évadról, ami a Hóhér címet viseli, itt olvashattok.
Az első és a második évadnál is a "régi" felirataimat használtam fel. Nem javítottam ki a bennük maradt helyesírási hibákat, elütéseket. Az első évad újra nézése után két olyan mondatot találtam amelyek végére ma már nem azt az írásjelet tenném, mint amit annakidején tettem. A legutolsó részben egy helyen amikor olvastam mit írtam az jutott az eszembe, hogy: Te jó ég!
Mégsem változtattam rajta.
Ugyanez a hozzáállással viszonyultam a Hóhérhoz is.
És végezetül csak visszatérnék arra a statisztikai tényre, hogy az első évad befejező része nézetebb volt, mint az első. Egy több évados sorozatról van szó, amelyben a rendszeresen feltűnő (és eltűnő) szereplők karaktere formálódik, egymás közötti kapcsolatuk változik. Így idővel az egyes dialógusokban feltűnhetnek olyan utalások, amik előző évadban történtekre utal (utalhat). Szóval, ha tetszik a saga, akkor bátran szánjatok rá időt.
A Lövészárok című film alapkoncepciója egyáltalán nem eredeti. Még ha csak az orosz mozi házatáján nézelődünk akkor sem. Ott van mindjárt a Jövőből vagyunk című film. Vagyis filmek. Adva van két (vagy több) kincsvadász, akik fekete ásatással foglalkoznak és valahogy visszakerülnek a múltba. És pont abba az időszakba (jelesül a 2. világháború idejébe) amelyben épp a kutakodásuk fókuszában van. Majd valahogy visszajönnek a jelenbe...
A Jövőből vagyunk második része után se pihentették a témát, mert a televízió számára is készítettek hasonló filmet, filmeket. (A cím most nem jut az eszembe, de emlékszem, hogy láttam, és tetszett is, de semmi olyan nem volt bennem, ami miatt feltétlen foglalkozni akartam volna ezzel az alkotással.) De, személyes élményem alapján, azt mondanám, hogy a Végső visszaszámlálás című amerikai film az alapmű. (Nyugodtan javítsatok ki, ha tudtok régebbi alkotást ezzel az ötlettel.) Gyerekkorom nagy kedvence volt. Balatonvilágoson egy vállalati gyereküdültetés során láttam vagy ötször. Szinkronos volt, de viedómagnóról ment. Nagyon élveztük. (A másik nagy sztárfilm ugyanekkor a francia Éretlenek volt. Ugyanott, ugyanakkor.) A sztori annyi, hogy egy repülőgépanyahajó viharba kerül, és visszarepül az időben. Az amerikai katonáknak lehetőségük lesz megnyerni a Pearl Harbour-i ütközetet...
Hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem, hadd ne áruljam el! Szerintem, még most is - közel negyvenöt évvel a film elkészülte után - élményt okoz a megtekintése.
Ó, azok a Tomcat-ek! Meg a Zero-k...
A Jövőből vagyunk első része a leningrádi fronton játszódik, a második epizód az ukrajnai Brodinál. A brodi katlan eseményei elevenednek meg a szemeink elől. Minderről olvashattok ezen a blogon.
Talán csak annyit - kiegészítésképpen -, hogy az első rész inkább egy ifjúsági film, míg a második epizód komorabb hangulatú, még akkor is, ha pozitív végkicsengésű a sztorija.
A Lövészárokban pedig 1941. Donbasszába repülünk vissza. A Nagy Honvédő Háború elején és egyáltalán nem dicsőséges időszakába. (És akkor most jöjjön egy másik filmajánló. Szimonov regényéből készült 1963-as Élők és holtak szintén ebben az időszakban játszódik. Ez a szovjet film tökéletesen alkalmas, hogy a második világháborúról szóló szovjet filmekkel kapcsolatos sztereotípiákat neglilálja.)
Vajon véletlen, hogy éppen Donbasszba kerülnek vissza a film hősei? Naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy igen. Van a dologban egy kis aktuálpolitika.
Nem nagy, de van. Egy magyarországi néző számára talán fel sem tűnik. De hát a jó(l megcsinált) propaganda ilyen, nem szájbarágós. Hanem rafinált. Szinte észrevehetetlen. Már-már művészet. De ilyesmi Magyarhonban ismeretlen. Nekünk a primitívség jutott. Ez van.
Valamikor - meg nem mondanám már, hogy idén vagy inkább tavaly, de inkább tavaly - láttam egy ukrán akciófilmet, amely szintén Donbasszban játszódott. Talán Fehér Holló vagy Sólyom volt a címe. És roppant szájbarágós propagandával átitatott - és ezért gyakorlatilag élvezhetetlen - mesterlövészes alkotásról van szó. Nem volt egyszerű végignéznem. Szájbarágós és hazug. Ja. Mint egy magyar NERkompatibilis kultuszfilm. Ezekkel az alkotásokkal a legfőbb gond az - azon kívül, hogy leforgatták -, hogy nézhetetlenek. Okosan is lehetne ilyeneket csinálni, de ahhoz is minimális tehetség kellene. A pénz nem minden. A Lövészárokban minden a helyén van. Bár ideológiailag elkötelezett, de ez nem tolakodó. Mintegy csak halkan visszhangozza a hivatalos értelmezést. Annyira halkan, hogy a világ nagy részén nem is hallható. Így ha napjaink történelem lesz, a film megnézése akkor sem lesz kínos.
Ez a bejegyzés egy remake alkotás okán születik meg. Volt már ilyen a blogon, ráadásul az is a leningrádi blokád idején játszódik. Ott, azon a vidéken. Ez a film konkrétan bent a városban játszódik. És ha engem kérdeztek egy nagyon jó kis filmről van szó. Olyan oroszos, ami alatt jelen esetben azt értem, hogy nem feltétlen cukrozott alkotásról van szó. Vérpistikéknek csak annyit mondanék, hogy nem biztos, hogy erre a filmre vágynak. Bennem, amikor először megtekintettem egy másik alkotás felidéződött. Jó néhány évvel ezelőtt készült egy független filmes - és így a neten terjesztett, és a közönség felajánlásaira váró - műről van szó. Amit - valamiért - a megmondóemberek putyinellenes performance-nak tartottak. Gondolom, mert nem látták, és dolgozott bennük az előítélet. Ha az orosz alkotók nem kapnak pénzt az államtól semmilyen formában, akkor a létrehozott mű csak rendszerellenes lehet. Milyen egyszerű is az előítéletek világa! Az a film is az ostromlott és körbezárt Leningrádban játszódott, és ez is. Az egy dácsában, ez magában a városban. Annak Ünnep a címe, ennek A csend kiáltása. És bár a két történet között van néhány hónap eltérés, mégis jól kiegészítik egymást. (Azoknak, akiknek, nem elég csak a szavam - és nincs ezzel semmi gond -, azok az előző filmet elérhetik itt.)
A leningrádi ostrom körülményeire és történetére nem térnék ki most külön, hisz megtettem ezt már évekkel ezelőtt. Ami itt olvasható. (Ugyanakkor, fontosnak tartom, hogy az ember ismerje egy műalkotás történelmi hátterét, és - esetleg még - a létrejöttének körülményeit. Úgyhogy, én nem hagynám ki, hogy ama régebbi írásom - amely eme eseménnyel foglalkozik - elolvasását.)
Leningrád. Hányszor hallottam, hogy milyen szép város. ("Pityert látnod kell!" Nem jött össze.) Ott egész mások az emberek! De miért? Volt aki az edukációval magyarázta. Egy idősebb ember azt mondta: a blokád miatt. De hiszen az vagy nyolcvan éve volt! De a hatása napjainkig tart. Ez volt a válasz. Az emberek akkor életbevágóan egymásra voltak utalva. Az élmény megmaradt, az értékrend átöröklődik. Persze, ez így elég idealisztikus elgondolás. Hiszen annyi minden szörnyűséget kihozott az emberekből az éhség, az éhhaláltól való félelem. De akkor mi más az alapja annak a közvélekedésnek, hogy a pityeriek emberségesebbek egymással is, és másokkal is? Talán mégis a blokád traumája? A harmadik nemzedék-szindróma? Mintha ez a film - A csend kiáltása - erre a felvetésre is szolgálna válasszal.
A háborúkban mindig a civil lakosságon csattan az ostor. Vagy így, vagy úgy. A lakóterületükön hadseregek vonulnak át, ide és oda is. A legtöbb esetben többször is gazdát cserél a terület. És mit tehet a lakosság? Sok mindent nem, rá van utalva az államhatalom képviselőire akik vagy kitelepítik őket - már ha van rá kapacitás és van hová -, vagy sorsukra hagyják őket. Egy kis kitérőt engedjetek meg nekem! A szomszédban zajló háborús események során többszer előfordult, hogy az ukrán és az orosz hadsereg is evakuálta a lakosságot. Közvetlen a 2022. februári beavatkozás előtt Luhanszk városából is volt egy aktuális önkéntes evakuálás. Erről a város polgármestere nyilatkozott is. De megtörtént ez Herszon elvesztésekor is. Mindkét esetben. Akkor is, amikor az ukrán és akkor is amikor az orosz csapatok vonultak vissza. Igen, amikor az oroszok nyomultak, nyomulnak előre, akkor is van evakuáció. A Putyin elleni nemzetközi elfogatóparancs indokaként az szerepel, hogy gyerekek elrablására adott ki utasítást. Valójában ekkor a civil lakosság evakuálására adtak ki parancsot. Nem először a konfliktus kirobbanása óta. Olyan gyerekekét, akikről évekkel ezelőtt maga Zelenszkij mondta, hogy nincs Ukrajnának szüksége a donyecki emberekre, húzzanak Oroszországba. Ennek ellenére - a háborús ukrán propaganda részeként - feljelenti az orosz elnököt a Nemzetközi Bíróságon. (Gondolom, ettől mindenki nyugodtan alszik, hisz a háború végén ilyen-olyan indokkal úgyis ejteni fogják a vádat.) Szóval, mocskos dolog a háború - és a politika is -, számomra teljesen érthetetlen, amikor egyesek "szurkolnak" ennek vagy annak a félnek. Nem is olyan nagyon régen kicsit hosszabb ideig beszélgettem egy ukrajnai munkatársammal. Emlékszem két, két és fél éve még arról beszélt, hogy a háborút Ukrajna meg fogja nyerni és nagy és hatalmas országgá válik. A nem is olyan régi beszélgetésünkkor már másról beszélt. Arról, hogy a városában - Poltava - minden nap temetnek ifjakat, akik a fronton hullottak el. Nem tudja mi lesz Ukrajnával, hiszen oda az ifjúságának színe-java. Van aki nyugaton van, van aki a fronton és nagyon sokan a föld alatt. Nagyon sokezren, tudod? - kérdezte tőlem. Az ő tágabb családja is szét van szóródva Európában. Spanyolországban, Görögországban, Oroszországban, Németországban és ő Magyarországon. Már több mint hat-hét éve.
Adott volt a lehetőség, hogy ha már remake A csend kiáltása, akkor ha megnézem az eredeti filmet is, könnyen írhatnék egy összehasonlítást. Mi változott az évtizedek alatt, mi az amit napjainkban máshogy látnak, látatnak a sztori kapcsán. Két okból nem valósítottam ezt meg. Az egyik az, hogy az elmúlt bő egy év alatt nem szakítottam időt az eredeti moszfilmes alkotásra. A másik az, hogy nem is annyira eredeti ez a koncepció. Ám, ez mondjuk nem lenne indok az ötlet elvetésére. Vagy csinálhatnám olyan újságírósan is, nem? Mit értek ez alatt? Hát hogy fogalmam sincs arról amiről írni szándékozom, de nagyvonalúan túllépek ezen és közhelyeket puffogtatva kurva okosságokat ontva osztanám az észt.
E helyett két alkotást is közzéteszek, és egy kirándulásra hívom az érdeklődőket!
Az egyik film a bejegyzés cím adója, a másik az Ünnep lesz. Nagyjából ugyanabban az időben és ugyanott játszódik a két alkotás. Az egyik egy államilag szponzorált film, a másik pedig egy közösségi finanszírozásból készült. Mi ebben az érdekes?
Hallottam már egy párszor, hogy az orosz államtól független művészet mennyire cool, ám az államilag támogatott viszont közhelyes, meg propaganda által áthatott. Meg ilyenek. (Most a legutóbbi Oscar átadás környékén valaki olyasmit mondott, hogy napjaink orosz háborús filmjei félfasiszta alkotások. Hát igen, ilyen az amikor politikai okokból hazudni kell az úgynevezett szabad világban is. Most lehetőségetek lesz eldönteni, igaza volt-e a jónevű filmesnek. Vagy csak szimplán tájékozatlan, esetleg butaságot beszélő valaki ő.)
A youtube-on hallottam azt a "bölcsességet", hogy az orosz állam által pénzelt alkotások semmilyen értéket nem képviselnek, bezzeg az alternatív orosz kultúrát képviselő alkotások!
Kaptok két filmet, egy ilyet és egy olyat. Azért, hogy lássátok, mennyire igazságtalanok a politikai előítéletek alapján kialakított vélemények, bullshitek.
Szerintem, mindkét alkotás érdekes és gondolkodásra késztetheti a nézőt. És nem igazán található bennük propaganda. Talán még állásfoglalás se.
Elég sokat pihentettem a cserkaszovos sorozatokkal való foglalkozást. Ennek több oka is volt. Többek között a megváltozott hazai belpolitikai környezet. Emlékszem, az első sorozat-fordításnál még hivatkozhattam arra, hogy ez a széria jobban bemutatja a létező szocializmus mindennapjait, mint a szájtépő, hangulatkeltő nemandok. Azért elég frusztráló, hogy Magyarország ismét beleragadt az egypártrendszer dagonyájába. Újra dilettánsok döntenek gazdasági kérdésekben, a valamihez való hozzáértés gyanús. De azért van változás is. Nincs közegészségügy, nincs közoktatás, már a tömegközlekedést sem viszi a lendület... Most nem akarja senki kirángatni az országot a félfeudalizmusból, hiszen épp az a cél. Mármint, a feudális viszonyok kiépítése. Vagy egy európai Gázai Övezet létrehozása. Amolyan igazi hamaszosat. Tudod, aki nem csicskul be, az nem kap se munkát, se segélyt, se semmit. Hiszen az összes pénzügyi folyamat a Főnin és sameszein keresztül folyhat. Cserébe megy az agymosás gyerekkortól kezdve.
Miután sikeresen túltettem magam mindezen, valahogy belekezdtem a Sakál című sorozatba. És egyből beleszerettem. A sorozat nyelvezete csodálatos. Nagyon szépen, ízesen szólalnak meg egyes szereplők, és nagy élvezet megpróbálni mindezt magyarra átültetni. Persze, nyolc rész az elég nagy meló. Fárasztó tud lenni. Ott van mindjárt, például a 6. részben, amikor a Jekatyerina Klimova által megszemélyesített karakter szó szerint azt mondja, hogy: A kígyó idegen tűznél melegedett fel. Ez a szólás pontosan azt jelenti, mint a magyar: kígyót melengetett a keblén. (Mellesleg, ez a szólást szó szerint is használják az oroszok: Пригреть змею на груди.) Igen ám, de Cserkaszov szószerinti válasza úgy hangzik, hogy: És a te családi tüzednél mi a helyzet? Azaz: mi van veletek? Most ha a magyar szólást használom, akkor mi lesz a volt férj kérdésével? A családi kebleddel, mi van? Ugyan már! Ez így értelmetlen. Hagyjam el a jelzőt? Akkor meg rámenős szexuális töltést kap az ártatlan érdeklődés. Ráadásul, még el is térek a dialógustól. Ilyenkor nincs más, vállalnom kell, hogy vagy átköltöm az egészet, vagy megpróbálom visszaadni valahogy az egész dialógus hangulatát. (Nincs ezzel semmi bajom, ez egy ilyen műfaj. Csak jelezni kívántam, hogy a lefordítani kifejezés valami olyan cselekményt takar, ami gondolkodással is jár. És hatalmas élménnyel is, időnként. Épp valamelyik cserkaszovos sorozattal molyoltam - jónéhány évvel ezelőtt -, amikor egy Blok versrészlettel gyűlt meg a bajom. Négy sor volt az egész. Negyven-negyvenöt percig bíbelődtem vele, és nem voltam megelégedve a végeredményemmel. Másrészt, viszont hatalmas jóérzés - mondhatni egyfajta öröm - kerített hatalmába. És nem mellesleg megtapasztaltam, hogy a költő tényleg fantasztikusan használja az orosz nyelvet. Az történt, hogy ugyanazon négy sornak hat vagy nyolc tartalmilag nem feltétlen analóg fordítását is elkészítettem. Ez azért volt lehetséges, mert volt a szövegben néhány többjelentésű szó is. És mivel a szimbolizmus egyik jelentős alakjának művéről van szó, az elmém szárnyalhatott. Asszociációk sora ötlött fel bennem, és a szárnyalást csak a nyelvtani szabályok korlátozhatták. Meg is tették. Mégis nagy élmény volt a bíbelődés. És a végeredmény? Messziről közelítette az eredeti szöveget. De csak tartalmilag. Blok hatalmas költő.) Az orosz szólások fel tudják dobni az embert! Ugyanakkor - hogy egy kis kritikát is gyakoroljak -, a dialógusokban szereplő szólások mennyiségét időnként, talán visszább kellett volna fogni. Mire gondolok? Ljosa - már visszatérő elemként - lemegy kutyába ebbe a sorozatban is. Ez azt jelenti, hogy a nyomozás érdekében kontaktusba kerül a helyi alvilággal. Persze, egy talponállóban, sör mellett. Nyomja a szlenget, de kegyetlenül. Meg az argós szólásokat. Hadd érezze a néző, hogy ő most gopnyik. Persze, kell ilyen jelenet is, de szerintem - és ez egyáltalán nem mérvadó - egy kicsit sok ebben az esetben a szleng. Minden mondatban kell jasszkifejezés? Szerintem, nem. De ki tudja... És akkor, ha szabad, idéznek e sorozat első epizódjából egy szólást, ami a cserkaszovos sorozatokhoz való viszonyomra is igaz: Старая любовь не ржавеет. - A régi szerelem nem rozsdásodik.
Francois Villon után szabadon... Körülbelül ez jutott az eszemben először, amikor megnéztem a fentebbi videót. Meg az, hogy a cserkaszovos sorozatokra - ha jól emlékszem a harmadik sorozattól - mennyire jellemző, hogy egyes szituációkban mennyire "elszabadulnak" az orosz szólások. És fordításkor vakargatni is szoktam a fejem tőlük. (Főként Ljosa kerül ilyen helyzetekbe. Amikor megpróbál beépülni a köznép közé. De nem ő az egyetlen "elkövető".) Milyen magyar szólással tudnám helyettesíteni? Már ha lehet egyáltalán. Ilyen-olyan okok miatt.
Közel négy évig nem foglalkoztam Cserkaszov és csapatával. Ennek legalább két oka volt. Az egyik igen prózai. Nem volt rá időm. Más elfoglaltságaim voltak. A blogon is látszott, hogy piano üzemmódban működtettem. (Bár már többször az is felmerült bennem, hogy ennyi volt, és kész. Az Androméda-köd is egy ilyen pont volt. Azért kezdtem hozzá, mert megígértem valakinek. És úgy gondoltam, hogy ha befejezem a dolgot, akkor legalább az ígéretemet tartsam meg. Tudom, ez a hozzáállás nem konform Magyarországon, de ez engem nem érdekel.) A sorozatok - szerintem nagyon jók -, de elég melós lefordítani. A Sátán művelettel végeztem, és tudtam hogy már csak egy van hátra. Mivel, ez a legutolsó már teljesen fiktív történet úgy véltem, hogy nem is lesz több. Hurrá! Pihentettem a dolgot, és utolérem a.... Erre rövid idő alatt jött két újabb sorozat. Na, ne! Ezután egy kicsit átalakultak a dolgaim, így ha akartam volna se tudtam volna folytatni. De az igazság az, hogy nem is akartam. Négy év után megjött a kedvem, és élveztem a fordítást. De tudtam, hogy a munka során jönni fog a holtpont...
A cserkaszovos sorozatoknál hatványozottan igaz az, hogy a felirat elkészítése több, mint egyszerű fordítás. Bele kell a témába menni. Hozzá kell olvasni. Keresni kell valakit, aki képbe van. Például, a Ludmilla Pavlicsenko életéről szóló filmnél egy (volt) munkatársammal kezdeményeztem beszélgetést, mert bár sorkatonai szolgálat van mögöttem, de őneki sportlövészi múltja is volt. Még az MHSZ keretében. Mert bár lőfegyverrel kapcsolatos ismeretim voltak, katonai szakszótáram is van, de a pontos magyar elnevezéseket azért csak lektoráltattam vele. (Most rakjak macskakörmöt a lektorálás szóhoz? Kár lenne. Kellett a segítsége. Elmondtam neki, hogy a puska melyik részénél van az a bizgentyű, és ő meg elmondta, hogy mi a magyar pontos és hivatalos neve. Persze, ez a filmet nézve sokak számára biztos szinte észrevehetetlen.)
Itt van mindjárt a Sakál sorozat harmadik epizódja.
Cserkaszov értetlenkedik a főnöknél, akinek egymondatos választ kap: Tudod te, hogy mi van Andropov és Scselokov között? Cserkaszov szemmel láthatóan képben van. Én tudtam, hogy ki volt Andropov. De semmit se tudtam a másik személyről. Pedig 16 évig volt a Szovjetunió belügyminisztere. Brezsnyev embere volt, és a főtitkár arra (is) használta, hogy Andropov - és vele együtt a KGB hatalmát - korlátozza. Belügyminisztersége alatt jelentősen nőttek a rendőri fizetések, az új építésű lakások 10%-át belügyeseknek utalták ki. (Nem csak a rendőrség alkalmazottjaira kell gondolni! A belügy katonai csapataira is!) Brezsnyev halála után Andropov emberei leszámolnak Scselokovval. Megbukik mint miniszter. Elveszik kitüntetéseit, kivéve azokat a katonai érdemrendeket, amiket a Nagy Honvédő Háborúban kapott. Korrupcióval vádolják. Előbb a felesége, majd ő is öngyilkos lesz. Ugyanakkor, nem árt ha elárulom, hogy a volt szovjet belügyminiszter teljes nevét: Nyikoláj Anyiszimovics Scselkov. Mert hát a későbbiekben is felbukkan a neve, bár csak az utó- és nemzetség neve. (Például a 6. részben, amikor Stasz és Lev Davidovics felesége beszélget egy vázáról.)
De Cserkaszov karaktere szereti a szarkazmust, és ezt időnként a párt szlogenjeivel éri el. Például, ugyanebben a részben azt mondja, hogy: nincsenek olyan erődök, amiket a bolsevikok nem vettek volna be. Na ez most mi? Hogy kerül ide? A mondás magától Sztálintól ered. A Bolsevik Párt KB plénumáról szóló jelentés szerint, 1928. április 13.-án a következőt mondta a Vozsgy:
"Azt mondják, hogy a kommunisták, különösen a dolgozó kommunisták számára lehetetlen a kémiai képleteket és általában a technikai ismereteket elsajátítani. Ez nem igaz, elvtársak. Nincs olyan erődítmény a világon, amelyet a munkások, a bolsevikok ne tudnának bevenni. Nem ilyen erődöket foglaltunk el a burzsoázia elleni harcunkban".
"Azt mondják, hogy nehéz a technikát elsajátítani. Tévednek! Nincs olyan erődítmény, amelyet a bolsevikok ne tudnának bevenni. A legnehezebb feladatok egy részét megoldottuk. Megdöntöttük a kapitalizmust. Megragadtuk a hatalmat. Felépítettük a legnagyobb szocialista ipart. Ráfordítottuk a középosztályt a szocializmus útjára. Az építkezés szempontjából a legfontosabbat már megtettük".
Úgyhogy, ezt a Cserkaszov által használt szólást - tréfásan-szarkasztikusan - akkor használják, ha bátorítani akarnak valamit. Hát benne hagytam így a szövegben. Most írjam azt, hogy: bátrak legyünk! És a savval-borssal mi lesz? És ha már Sztálin és a természettudományok, akkor itt van még egy kis adalék:
"Sztálin azt a feladatot tűzte ki, hogy naponta 20 repülőgépet kell gyártani. Hirtelen hozzám fordult egy kérdéssel: "Mi a szovjet hatalom?". Zavarodottan kezdtem válaszolni, úgy ahogy egykor az akadémián tanultuk. "Maga semmit sem tud" - legyintett Sztálin a kezével. - Ha felmerül valamilyen probléma, amely nem mond ellent a fizika, a mechanika és a kémia törvényeinek, és megoldása szükséges a haza számára, akkor megoldják - ez a szovjethatalom." (Iván Fjodorovics Petrov repülőtábornok, a CAGI vezetőjének visszaemlékezése.)
Sajnos, nagyon ismerős nekem ez a hozzáállás. Bár tapasztalataim szerint, a Kárpát-medencében az sem számít ha a probléma megoldása ellentmond a fizika vagy a kémia törvényeinek. Valahogy a gödörben jobban megszédülnek egyesek.
Itt van ez a sorozat, amely, mint már említettem, nem egy valódi történet, egy megtörtént eset inspirált. Szóval, különbözik az előzménysorozatoktól. De nem csak ebben. Mert most elő egyenesben láthatjuk a bűntényt, a bűnelkövetőket. Mondhatjuk, hogy nagy cucc, a Colombo sorozat is erre épül. De ez az alkotás több, mint az amerikai sorozat. Mivel is? Azzal, hogy az elkövetők, az erőszaktevők lelkivilágába is bepillanthatunk. És ez izgalmas tud lenni. Olyan ez egy kicsit, mint Theodore Dreiser Amerikai tragédiája. (Most az eredeti regényre gondolok, és nem a filmes feldolgozásokra: Amerikai tragédia 1931, Egy hely a nap alatt 1951.) Olvasol egy hatszáz oldalas krimit, aminek kb a négyszázadik oldala körül megölnek valakit. A gyilkost üldözik száz oldalon át - real time -, és ötven oldalon keresztül vár majd az elkövető a villamosszékre. Hát, úgy ennyi az elspoilerezett történet, ennyi? Nem, sokkal több. Mert az író a hatszáz oldalon keresztül végig manipulálja (érzelmileg) az olvasót. Már ha az felfogja mindezt. És attól lesz igazán érdekes a dolog, hogy önmagaddal, a belsőddel, a benned lévő - vagy nem lévő moralitás konfliktusban kerülhet az érzelmeiddel. Nagyon nehéz ilyen hatást elérni filmes környezetben. Ráadásul, évtizedek óta úgy gondolják filmes körökben, hogy a fogyasztók széles rétege nem is igényel semmi ilyesmit. Kikapcsolódni szeretne, egy kis tutti-fruttit, valamit ami édes (mert a személyes életek nem azok) és könnyen emészthető (hagyjuk a lelkizést!). És nincs ez másként tőlünk keletre se. És ezért tartom pozitívumnak, hogy megpróbálják bemutatni az elkövetők emberi arcát is. Ha nem is túl hangsúlyosan, de szorítanak helyet ilyesminek is a nyolcszor ötven percbe.
És e bejegyzés befejezéseként közkincsé teszem a Csekaszov Saga első két évadát. Ezen a blogon írtam már róluk (bátran használjátok a blog keresőjét), de annyit azért felidéznék, hogy mindkét széria megtörtént esetet dolgoz fel.
Ha tudnátok mennyire rühellem a bombasztikus címeket, amik elárasztanak bennünket. A kattintásvadászat nagy úr, bár ez mai jelenség, régebbi divat ez. Az újságírással egyidejű. Szolzsenyicin Együttjének első részében olvashatunk összehasonlításokat a rendőrségi jelentések és az eseményekről szóló újságcikkekről. Ráadásul, az adott eseményt közvetlen (már-már realtime-ban) bemutató újságcikkek sem feltétlen azonosak az évekkel későbbi zsurnaliszta feldolgozással. Így azért érthetőbb Pulitzer József élete vége felé épp az úgynevezett sárga sajtó (azaz szenzációhajhász sajtó) irányvonalától távolodik el a tényszerű újságírás felé. De ez ma nem divatos, hiszem az online felületeken (is) a kattintásszám növelése a cél, hiszen ebben van pénz. Ezért van olyan homályos képe az embereknek a Szovjetunióról, vagy Oroszországról (is. Például). És ez igaz az ottani bűncselekményekre is. Amikor magyar nyelvan azt olvasod, hogy például az eltitkolt szovjet sorozatgyilkos kannibál esetét hallgathatod meg, akkor tudhatod: ez maga a szenzációhajhászás.
Mert ez sem egy eltitkolt esett. Annyira nem, hogy szinte biztos lehetsz, hogy a youtuber orosz nyelvű források(okból) készült angol nyelvű anyagot használt fel a munkájához. Amiben nincs semmi baj, csak annyi, hogy tuti nincs eltitkolva a dolog. (Hiszen magyar nyelvű feldolgozást hallgathatsz meg.) Persze, instant dolgokat kedvelő korunkban nem véletlenül népszerűek ezek a "megoldások".
Pont az idei nemzetközi nőnapon került elém (ismét) ez a film. És ha már elém került, meg is néztem. Emlékeztem, hogy egy nagyon jó film ez, de bevallom erősen hiányos emléképek maradtak meg bennem. Úgyhogy, nekiálltam felfrissíteni magamban a sztorit. És nem bántam meg.
Március nyolcadika idén szombatra esett, de ettől függetlenül végighallgathattam egyik (és másik munkatársam) zsörtölődéssel egybekötött véleményét erről az ünnepről. Szó volt egyrészről az ünnep miatt elpusztított szegény virágokról, másrészről pedig meghallgathattam a mindegy én azért veszek valami csokit, mert ha semmi nem lesz, akkor mosolyszünet az tuti lesz. Oké, ezek annyira pasis dumák. Volt időszak, amikor én is így gondoltam. Megspékelve azzal, hogy hát ez mégiscsak egy munkásmozgalmi ünnep. De ma már egyáltalán nem úgy gondolom, mint ahogy a fentebb idéztem. Mi hozta el a változást a gondolkodásomban? Lehet furcsának fog tűnni, de köze van ennek az orosz nyelvhez, az orosz kultúrához. Most hogy a russzofóbia elfogadott politikai termék lett, furcsának hangozhat az a kijelentésem, hogy az orosz egy európai nép. (Sokszor európaibbnak tűnik nekem, mint a Kárpát-medencét benépesítők. De ebbe ne menjünk most bele.) Egy nyelvet megtanulni több, mint az, hogy kommunikálni tudok olyanokkal is akikkel eddig nem tudtam. Egy nyelvet megtanulni több mint új nyelvtani szabályrendszerek megtanulása, bebiflázása és alkalmazása. Több mint olyan szavak megtanulása, amiket a körülötted élőknek még a passzív szókincsükben sem szerepelnek. Ezek csak az első lépések. Egy nyelv megtanulásához hozzátartozik egy másik kultúra megismerése, megértése. De legalábbis igyekvés ezekre. És ez az amit az AI soha nem fog nyújtani. Soha nem fogja neked prezentálni a másik gondolkozásának megértését. A szupertolmács szoftver tűpontosan lefordíthat egy adott szöveget, de a mögötte lévő embert - a karaktert -, hogy tehetné élővé benned?
Én a nőnap lényegét külföldön értettem meg. És - ha engem kérdeztek - nem mindegy, hogy csoki vagy virág. És ha engem kérdeznétek, az sem mindegy, hogy milyen virág.
Egyáltalán nem véletlen - szerintem -, hogy az egyik általam viszonylag sűrűn látogatott oldalon feltűnt március nyolcadikán az Áldjátok a nőt! című film. A cselekmény egy tengerparti falucskában kezdődik, ahol egy ifjú leányzó éli a halászfaluk népének cseppet sem könnyű életét. A leány a tengerparton véletlenül összefut egy katonatiszttel. Hogy egymásba szeretnek-e vagy csak a lány lehetőséget lát a kitörésre, hadd ne részletezzem! Mindenesetre, felesége lesz a nála jóval idősebb tisztnek. Ők még nem tudják, hogy egy nagy háború kirobbanása előtti éveket, napokat élik. A lánynak az élete nem lesz könnyebb, de minden felmerülő nehézség ellenére hűségesen megőrzi magában azt az érzést, ami miatt igen mondott a férfi közeledésére. Az élet nem feltétlen egy fáklyásmenet. Senki nem ígérte meg senkinek, hogy népünnepélyként élhetjük le az életünket. Most, hogy egyre több jel mutat arra, hogy Európa népei számára véget ér a kegyelmi időszak, most hogy a bennünket védő üvegbúra igen erősen kezd megrepedni, az egyéni életünkben - ha eddig nem tettük volna ezt meg - egyre inkább meg kell becsülnünk a hozzánk közel valókat. Önmagad megbecsülése ott kezdődik, hogy értékeled a körülötted lévőket. És az apró figyelmességeken sok múlik. Legyen az csoki vagy virág. A jó szó mellett.
Az életet széppé mi tudjuk csak tenni. A körülmények legtöbbször nem kedveznek a gondtalanságnak. Mégis, ha visszagondolok eddigi életemre azt látom, hogy a küzdés, a kitartás, a gondok feletti átnézés mellett nagyon fontos még az, hogy tudjuk nem csak a küzdelemre kell tekintenünk. Az esetleges győzelmi mámor időleges, múlandó és talmi. Fontosabb ennél az amit néhány szál virággal, egy csokival ki szeretnél időnként fejezni. Ha már március nyolcadika... De a megbecsülést nem csak ezek a dolgok jelképezik. Figyelj, vedd észre amikor kifejezik irántad a megbecsülést! Ha nem éhes farkasok közt élsz, előbb-utóbb tuti észlelsz majd ilyet.
Persze, az is igaz hogy ez a koratavaszi ünnepet is túltolják a celebritások. És ezzel épp az intimitását veszik el az emberektől. De persze őket ez nem érdekli, hiszen a kattintások, a like-olások sokkal fontosabbak nekik, mint az emberi érzések. Igen, visszataszító amikor a kampányüzemódba kapcsolt politikusok rövid videókban reklámozzák, hogy ők mennyire... Számítóak. Ahogy valahol az is groteszk, amikor az Ördög testvér, játssz még-et harmincnyolc éve toló heavy metal bonviván áldott Karácsonyt kíván a nagyérdeműnek. Közösségi oldalon keresztül. De hát kinek mit jutott...
A film az Irina Grekova írói álnevet használó Jelena Szergejevna Ventcel (1907-2002) orosz matematikus professzorasszony (a technika tudományok doktora; szakterülete a játékelmélet és a valószínűségszámítás valamint az operációelmélet) 1976-ban megjelent regénye alapján készült.
Azt gondolom, hogy a regény 2003-as feldolgozása során a készítők sikeresen kerülték el a szentimentalizmus csapdáját.
Csak ajánlani tudom a filmet!
(A regényt nem ismerem. Pedig, igazából talán az lett volna a legjobb, ha összehasonlítottam volna a két alkotást. Nézzétek el nekem felkészületlenségemet!)
A blogban a filmről készült első bejegyzés itt olvasható el.
Idézném a 2015-ös írásom utolsó mondatait:
"A címben szereplő Благословите kifejezés elsősorban áldást jelent (felszólító módban). Ugyanakkor a liturgikus irodalomban az áldás kifejezés szinonimájaként használják a boldog szót is. Úgy gondolom, nincs nagy tartalmi különbség ha megáldani és/vagy boldoggá tenni szeretnék egy hölgyet. Ugyanakkor ismerek olyan álláspontot amely szerint a két szó nem helyettesíthető egymással. Szerintem igen. Hiszen a Boldogság maga az áldás."
Valahogy most úgy vélem, hogy helyesebb talán inkább a címben található kifejezés eredeti jelentését használni, mint azt amit tíz éve használtam. Most is úgy gondolom, hogy a boldogság maga az áldás, de az áldás több is mint "csak" a boldogság. De nézhetjük úgy is, hogy minden ami áldás boldogságot okoz. De akkor meg... (Ha tudnátok, hányszor de hányszor dilemmáztam már fordítás közben ilyesmiken! Úgyhogy, ne gyertek nekem az AI fordítással! Az csak a fordítás szépségét tudja elvenni. Ha engem kérdeztek...)
Persze, meg tudnám magyarázni racionálisabbnak tűnő érvel is, hogy miért változtattam meg a film magyar címét. 2015-ben a DVD-n kiadott verzióhoz készítettem feliratot, most pedig azt egy kicsit ki is terjesztettem. Ugyanis, a televízió számára készült kópia került most terítékre. Na nem a három órás verzióé, hanem egy olyan digitalizált verzióé, amely olyan dialógusokat is tartalmaz, amit a DVD nem.
(Persze tudom, hogy ennek jelölésére meglennének a megfelelő szakkifejezések, úgyhogy maradjunk az első verziómnál.)
És végezetül ejtek néhány szót a filmről is. A cselekmény évtizedeken ível át. Egy fiatal leányzó viszontagságait láthatjuk. Nem tesz ő semmi különöset, egyszerűen a körülmények változása mitt állandó küzdelem az élete. Ahogy mindannyiunké. Az élet állandó küzdelem és változás. És a mindennapi nehézségek között kellene boldognak lennünk. A leányból asszony lesz. Életét odaszánja... És ez ma már ritkaság. Elsősorban nem saját maga boldogulásával foglalkozik. Egy olyan korszakban szocializálódott, amikor ez volt a természetes. Lehet így boldog egyáltalán az ember?
Az asszony hajában egyre több az ősz hajszál, és amikor úgy gondolhatná, hogy elég idős ahhoz, hogy már soha ne érhessen révbe, kiderül, hogy téved. A világ is megváltozott, nemcsak az ő életkora.
("Elmúltál 47 de az ami hátra van
Lehet még az maga a nyár Hidd el a boldogság nem Amerikában van Hanem a szíved előtt áll Most is a szíved előtt áll Igen, mindig a szíved előtt áll")
Azért látszik a cselekményen, hogy egy nő írta. Egy idős hölgy. És ez a megjegyzésem nem értékítélet. A történet megmutatja - többek között -, hogy viszonyulnak a hölgyek a háború(k)hoz. A rettenet egy másik perspektívából nézve. De az is látszik, hogy egy idősödő ember, hogy tekint vissza hosszú életének borzasztó epizódjaira. Egy leélt nehéz élet nem keserűséget, hanem a mindig megtalált boldogság-pillanatokat jelent Irina Grekovának. (Hadd maradhassak eme írói álnévnél.) Nem olvastam az eredeti művet, de azt gondolom, hogy a való élet inspirálta azt. És az írónő egyfajta kompenzálásként élhette meg a sztori kitalálását. Így látatlanban, pontosabban olvasatlanként, valami ilyesmi érzés fogott el a film nézése közben. Tíz éve nem láttam, de nem bántam, hogy újra megnéztem. (Ennek egyik bizonyítéka, hogy elkezdtem - pontosabban folytattam tíz év után - a fordítással való pepecselést.) Élveztem a filmet, még akkor is, ha a szerző boldogsága utáni vágyakozásának egyfajta manifesztációja hatja át jónéhány jelenetet. Végül is, ez egyfajta poszttraumás kezelés. A 20. század traumájának kezelése. Egy nő vallomása arról, hogyan változott meg körülötte a világ. Néhány évtized alatt...
Mindezeket egyáltalán nem azért írtam le, hogy elvegyem a kedveteket ettől a filmtől. Sőt!
Betelni az élettel. Hallottátok már ezt a kifejezést?
Nem azt jelenti, hogy egy életen át tejben-vajban fürdik az ember.
Érdekesnek - és egyúttal hitelesnek is - tartom a film történelmi kontextusát. Bár a Történelem nincs a film fókuszában, azért a korszakra jellemző dolgok fel-feltűnnek. Gondolok például a filmben (is) feltűnő vérrel lemosható gyalázattól kezdve a néprádión keresztül sok minden. Itt van például a szovjet propaganda: a finn-szovjet háború - bár csak jelzésértékkel jelenítik meg - megítélése soha nem az volt ott, mint Nyugaton. A szovjet narratíva szerint ez a téli háború a Polgárháború folytatása volt. A kezdeti harcmodor is ezt tükrözte, ami miatt nagy veszteségei voltak a Vörös Hadseregnek. Bugyonnij a dél-orosz sztyeppéken sikeresen alkalmazta azt a taktikát, ami a finn fronton katasztrófához vezetett. A finn hadsereg vezetői kivétel nélkül mind cári főtisztek voltak, és ez a tény is alátámaszthatta a szovjet narratívát. Abban az időben a Nyugat Finnországgal játszatta el azt a szerepet, amit napjainkban Ukrajnával. Mindkét esetben Moszkva úgy ítélte meg, hogy a védelmi céljai eléréséhez területekre van szüksége. Helsinkinek területcserét ajánlott fel, amit a másik fél nem fogadott el. Ukrajna esetében kihasználta a puccs után kialakult interregnumot és magához csatolta a Krím-félszigetet. Hiába hosszabbították meg előtte nem sokkal az orosz hadikikötők bérleti idejét, nem bíztak Turcsinovékban.
De a párhuzam abban is áll, hogy az első finn háború nagy veszteségeit követő második finn háború során már nem rohamoztak ész nélkül, hanem bizony átálltak a felőrlő taktikára. Ahogy néhány évvel ezelőtt Ukrajnában is megtették. Egyesek arról beszélnek, hogy napjaink orosz hadserege gyenge, mert nem bírja legyőzni az ukránt. És nem akarják észre venni, hogy nem csak az ukrán hadsereget véreztetik ki, hanem bizony a Nyugati gazdaságot is. Az USA békekikényszerítése mögött - szerintem - az van, hogy az amerikai gazdaság sincs jó állapotban. Közben ezzel párhuzamosan az elnökük vámháborúkat kezdeményez. Ami sokba kerül. Talán ezért is szeretnék lezárni a Hamasz felszámolását, az ukrán konfliktust és ezért tárgyalnának az iráni vezetéssel. Jelenleg, körülbelül ennyit jelent a Make America Great Again.
Egy szó, mint száz: úgy gondolom, azok is értékelni tudják a filmet, akik a történelmi filmeket kedvelik, és azok is, akik az emberi kapcsolatokat vagy éppen a személyiségfejlődést bemutató alkotásokat kedvelik jobban.
Állok a boltban a sorban és hirtelen arra gondolok, hogy az Áldjátok a nőt lényege miben is különbözik a Moszkva nem hisz a könnyeknek-étől? Ha - az utóbbi film esetében - elvonatkoztatunk az első számú főhős(nő)től és a barátnőire figyelünk, azt láthatjuk, hogy bár az idő rajtuk is eltelt, de az életük (a korukon kívül) gyakorlatilag semmit nem változott. Sem az életkörülményeik, sem a céljaik. Miközben az élet két fő jellemzője, hogy küzdelmes és hogy változik. Ez adja a nehézségét és a szépségét is. De ha egy stagnáló életet élünk le, akkor vajon be tudunk-e telni magával az élettel? Vagy örökké tartó hiány és vágyakozás lesz az osztályrészünk? Vagy éppen a változó körülmények közötti változatlanság az ami a legjobb az emberi léleknek? Ugye hogy más körítés, de a mondanivaló nem feltétlenül az.
A négyrészes Grom sztori eddig hiányzó darabjára került most a sor. Az első egy közel félórás etüd, az utolsó bő kétórás. Az utolsó résznél megemlítettem, hogy jó lenne, ha nem próbálnának újabb bőrt lehúzni a Grom sztoriról. Hiszen a csúcson kell abbahagyni! Miután megnéztem ezt a részt - amiről szólni fog ez a bejegyzés - és elkészítettem a nyersfordítást határozottan megerősödött bennem az az érzés, hogy előre el volt tervezve mind a négy rész. Nem arról van szó, hogy belekezdtek és mert a bemutatkozás sikeres lett volna, hát elkészítették a következő, majd az azt követő epizódot. Nem. Úgy gondolom, előre el volt tervezve, hogy hány rész lesz, és hogy milyen időközönként fog megjelenni. Az első rész abban az értelemben kilóg a sorból, hogy nem kapcsolódik semelyik másik epizódhoz. Talán ez lehetett tesztfilm, de a többi három tuti egybe lehetett leforgatva. De ez csak az én személyes véleményem. A Nehéz gyerekkor legelején egy elnagyolt korrajzot kapunk a kilencvenes évek Oroszországáról. Unásig hallott közhelyeket mondhatnék én is, de nem teszem. Ahogy a film elején a narrátor is sikeresen elkerüli az elcsépelt okoskodásokat. És ez azért is pozitív, mert az évtized második felében járunk. Ami azért különbözött attól, amit ma gondolunk arról az időszakról. A nagy gazdasági összeomlás - ami teljesen átalakította az ország belső viszonyait - már a múlté, de hatása nagyon is érezhető a kisember számára. Az újgazdag réteg kialakult, és beleszólást igényel(ne) a közgazdasági környezet alakításába. A regnáló elnököt bár újraválasztják, de ő egyre inkább a Család anyagi gyarapodásával foglalkozik. Politikai hatalmát a rokonok helyzetbehozására, vagyoni gyarapodására használja. (Nektek nem ismerős ez a szitu? Salamon király azt állította, hogy nincs új a nap alatt.) Bár külföldi segítség nélkül nagy valószínűséggel nem választották volna újra meg Jelcint, ő mégsem az országa problémájával foglalkozott. A lánya, veje és egyéb hozzátartozok sajátlábon állása fontosabb volt neki, mint az ország gazdasági talpra állítása. Azt meghagyta az utódjának...
Szóval, kőkemény kapitalizmus idejét éli Oroszország már akkor is, amikor a képzeletbeli Igor Grom gyermekkorát tölti.
A film végén a stáblista után egy olyan jelenet láthatunk, ami A játékra és a Pestisdoktorra is utal; mintegy kedvcsináló a következő két részhez. Hiába vannak évek a filmek megjelenései között, kompakt a dolog nagyon. Ez nem a Star Wars-féle sztori nyújtás. Nem ha lesz rá igény kitalálunk valami folytatást hozzáállás. Nem. Itt tudatos képregényfeldolgozást, feldolgozásokat láthatunk. A comics sztori be van fejezve. Nem fognak új történeteket kiadni. De ha már az összes képregény fel van dolgozva, akkor ne várjunk újabb gromos filmet se. A rókáról le lehet enélkül is még néhány bőrt. Hiszen nem Igor Grom az egyetlen szupergeroj. És ahogy azt egy rajzon már láthattuk: az országnak meg kell ismerni a szuperhőseit!
Ez az alkotás tulajdonképpen egy előzményfilm, és ha engem kérdeztek nem a legjobban sikerült. Talán a film sztorija az oka ennek. Nem azt mondom, hogy rossz film lenne, mert nem az. Sőt, tulajdonképpen épp mintegy étvágygerjesztő a főétel - a Pestis doktor és a Játék - filmekhez. És az előételnek nem az a dolga, hogy eltelítsen bennünket, hanem hogy felkészítsen a főfogásra. Ráhangoljon, elhúzza előttünk a mézesmadzagot. És ezt a funkcióját tökéletesen betölti.
A '90-es években járunk és megismerhetjük Igor Grom édesapját, aki piszok jó zsaru. Megláthatjuk, ahogy szépen előhoz jó dolgokat a fia életében ("Gondolkozz! Gondolkozz! Gondolkozz!"), és azt is, hogy az apa hiány amekkora űrt hagy a későbbi szuperhős életében.
Amikor először találkoztam Grom sajátos már-már jelmondatnak tűnő önmagának szóló (rendszeres) felszólításának - lsd. az előző mondat zárójeles részét - nekem a sakk játék jutott az eszemben. Gyermekkorom... Kicsi családomban a sakk kiemelt szerepet töltött be. A gyereknek meg kellett tanulnia. Ez nem volt kérdés. És ez egy olyan játék, amiben ha vesztesz is, nyersz. A sakkban kikapni, számomra mindig a fejlődés és az új tanulásának lehetőségét jelentette. Középiskolásként péntek-szombat délutánonként egyik ismerősömmel sakkozással kezdtük a "felkészülést" a hétvégére. Csak két parti. Többet soha nem vállaltam. Utána mentük találkozni a haverokkal.
És ahogy Igor Grom végigveszi a szorult helyzetekben a lehetőségeket, az maga a sakkozás lényege. A Grom őrnagy a maga rövidsége ellenére éppen erről szól. Nem akarnám elspoilerezni, de addig "próbálkozik" a variációkkal Grom, amíg meg nem hiúsít egy komoly bűncselekményt. És talán ez az ősi játék - mármint a sakk - az, ami megtudja tanítani az embert, hogy kiszámítson az életében szinte mindent. Hogy вычислитель-é váljon. Ami nem feltétlen mindig jó dolog.
Orosz rágópapírok a '90-es évekből
Bár a Nehéz gyerekkor Oroszország kilencvenes éveibe viszi el a nézőt (persze, ez nem dokumentumfilm, így sarkosan vannak benne megjelenítve a dolgok), mégis ráismerhetünk az akkori Magyarországra is. (A film készítői is jelzik nekünk, hogy bár '90-es évek feelingjét akarják előidézni a nézőnél, mégsem kell rajtuk tökéletes és korhű díszleteket, életérzést várni. Erre utalhat a filmben látható Adibas és Coca-Cock márkanevek. És ez nem valami írói kitaláció, hiszen a valóságban is találkozhattunk ilyesmikkel azokban az években. A dömping áras kínai termékeknél. Emlékszik még erre valaki?) Rágópapír gyűjtése és birtoklása, mint menőségi tényező... A Bazooka rágókban található képregény (kb négy-öt kockába belerajzolt sztorival) birtoklásának különlegessége...
A Szent Izsák téren álló Icarus autóbuszok látványa eszembe juttatta, hogy még napjainkban is közhely Oroszországban Magyarország, mint az Icarusok hazája. Középkorúaknak két dolog jut eszébe ha hallja országunk nevét. Az Icarus autóbusz és a Globus konzerv. És bár napjainkban is létező termékekről beszélünk, de rég nincsennek ezek az orosz piacon. Az image még megvan, és nosztalgikus érzés is vegyül mellé, de ennek a piaci haszna ma már nulla. Jól csengő márkanevek piaci jelenlét nélkül. Így múlik el a világ dicsősége.
A Grom kvadrológia első epizódja csak stream szolgáltatón keresztül volt elérhető. A Nehéz gyerekkornak volt mozis premierje: Moszkvában 2022. december 20.-án; Szentpéterváron pedig december 22.-én. 2023. január 1-jén pedig megjelent a Kinopoiszk streamszolgáltató kínálatában a film. (December 30.-án néhány moziban még vetítették a filmet, de a mozis terjesztése ennek a filmnek nem volt a befektetők tervei között.)
Nagyon tetszett az apa-fiú viszony ábrázolása, és a film legvége legalább annyira bejött nekem, mint amikor a negyedik rész végén Grom rájön arra - és nyilvánosan, mintegy bűnvallásként kinyilvánítja -, hogy a szuperhősség nem cél, hanem maximum eszköz lehet csak. Hiszen a cél soha nem szentesíti az eszközt.
Vajon közülünk hány emberben van belül ott a vágy arra, hogy végre kimondhassuk:
Nem tagadom, nagy hatással volt rám a Száz évvel előre című film. Nagyon bejött. És arra inspirált, hogy merüljek el Kir Bulicsov világában. Rögtön meg is néztem újra a Lila Gömböt. Majd A harmadik bolygó rejtélye következett. Ez egy rajzfilm, de ez nem rettentett el. Megnéztem, és megtetszett. Annyit talán érdemes tudni, hogy Szeleznyovék kalandjairól készült néhány mozgóképes alkotás. A legelső ezek közül ez az 1981-es rajzfilm. És - legalábbis az audió-vizuális feldolgozások alapján - ezzel kezdődik el Alisza Szeleznyova kalandozásai is. Ekkoriban a lány még csak kilenc éves, épp hogy befejezte a második osztályt. Ebben az animációs filmben megalapozzák a későbbi kalandokat is. Megismerkedhetünk minden fontosabb karakterrel. Kivel "személyesen", kivel csak hírből. Az előbbiek közé tartozik Alisza mellett az édesapja és Gromozenka is. Az utóbbiak közé, például Glot kalózkapitány. Tudjátok, aki amikor Szeleznyova kisasszony kicsit idősebb lesz (az eredeti tv sorozatban olyan 14, a remake-ben olyan 17) megpróbálja elfoglalni a Földet. De egyenlőre, a sztori kezdetén "csak" annyi történik, hogy Szeleznyovék elindulnak, hogy egyszerre két fontos küldetést is teljesítsenek. Az egyik az, hogy egy kisfiú születésnapjára eljuttassanak egy tortát. A nehézség csak az, hogy a zsúr egy másik bolygón, nem a Földön, lesz. Ezzel együtt a Moszkvai Állatkertnek is be kellene szerezni néhány különleges vadon élő állatot. Így hát két feladattal indul el az űrhajó...
A rajzfilm szerkezete engem egy kicsit Antoine De Saint-Exupéry leghíresebb írására A kis hercegre emlékeztet. Mármint abban, hogy ott is és itt is, bolygóról bolygóra történő vándorlás viszi előre a történetet. Mintegy road movie-ban. A kis herceg is keres valamit, és Alisza is. A prince történetét kifilézték és elcsépelték, ezáltal elgiccsesítették a mondanivalót. Béke poraira! Aliszáék megúszták ezt, de ettől függetlenül az orosz kislány princess. A francia kisfiú méltó párja. Bár soha nem találkozhatnak, mert nem egy műfajban születtek meg.
A szokásos szarkazmus is fel-feltűnik a rajzfilmben. Az egyik kedvencem, mikor kijelentetik - Alisza által -, miszerint az ember a természet királya, Erre jön egy megjegyzés, miszerint erről a (vad)állatok nem tudnak, mert tanulatlanok.))) És ezután a kis princess felvonul - a lépcsőn át - az űrhajóba. Hátulról van megrajzolva a távozása, mégis olyan mintha még az arcát is látnánk. Konklúzió: Kedvelem az orosz humort (is). Oké, light-os, de jó.
A Száz évvel annyira bejött, hogy kezembe vettem Bulicsov Projekt 18 című novelláskötetét. Tinédzserként kimaradt - akkoriban inkább a 20. század észak-amerikai vonulatát preferáltam -, de visszahozta annak a kornak az atmoszféráját. (Pontosabban, a gyermekkoromét.) Nem hiszem, hogy akkor végigolvastam volna akár egy novellát belőle. És most? Gyakorlatilag egyszerre néztem meg ezt a rajzfilmet - majd fordítottam le azt - és olvasgattam esténként a könyvet. Jól kiegészítették egymást. Pedig, Aliszáék meg sem említődnek egyik novellában sem, nemhogy szerepelnének. És miért épp ezt a kötetet választottam ismerkedésnek? A címe hasonlít kamaszkorom egyik - számomra kedves - slágerére:
Maga a kötet meglepően jó. Időnként kicsit avittas volt nekem, de a maga korában tuti menő volt. Van benne egy kisregény, amelyben szerepelnek olyan lények, akik valamikor emberek voltak. Valami kutatóintézetben teljes géntérképet elkészítették róluk - és el is tárolták -, majd atomjaikra szedték szét az ember(eket) és összerakták állatként. A testük madár vagy hal (és a többi, és a többi...) test lett, ám a tudatuk (és így az emlékeik is) megmaradtak emberiként. Magyarán, a teljesen átalakított testben ugyanaz az emberi lélek lakozott továbbra is. Mindez a tudományos kutatás céljai számára történt. Ezek az állat-emberek kutatók, természettudósok voltak, és új fizikumuk lehetővé tett számukra olyan kísérletekben való részvételt, amikben az antropomorf megjelenés gát. (És a sztori inkább az emberi tulajdonságokról szól, mint a génkísérletekről.) És a rajzfilmben szereplő szereplő ritka állatok is emberszerűek. És nem csak azért, mert beszélni tudnak. A két alkotás közel egyidejű megismerése igazán érdekes élményt adott.
A rajzfilm élvezeti értékéből semmit nem von le, ha a nézőnek semmi ismerete sincs Kir Bulicsov szépirodalmi tevékenységével kapcsolatban. (Azt olvastam, hogy Alisza kalandjait több mint ötven regényben írta bele az író. Nekem ez így egy kicsit soknak tűnik - de ki tudja -, a több mint ötven írásában szerepelteti Bulicsov Alisza Szeleznyovát forma hihetőbb, szerintem. De ezen nem veszek össze senkivel. Valaki biztos megszámolta.) Ez a filmecske önmagában is megállja a helyét. Javaslom, nézzétek meg!
%20%D0%B6%D0%B2%D0%B0%D1%87%D0%BA%D0%B8%20Love%20is...%201993-1994%D0%B3%D0%B3.jpg)
