Csendesek a hajnalok... 2015

A film eredeti címe: А зори здесь тихие

A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése:srt.














A blog egyik bejegyzéséhez írt hozzászólásban hívták fel a figyelmemet erre a 2015-ös remake-re. Mint minden filmes újra feldolgozáskor, ennél a filmnél is felmerül az emberben, hogy vajon volt-e értelme elkészíteni megint. Mond-e újat, mond-e valami mást, valami többet mint az "eredeti" mű? Vagy esetleg csak az a cél, hogy egy régi alkotást eljuttassanak az alkotók a mai kor közönségének? Hiszen nagyon sokan úgy gondolkodnak, hogy ha nincs CGI, ha "csak" fekete-fehér a látvány, akkor nem pazarolják az idejüket a film megnézésével. Hát a látvány, a hangzás nagy úr napjainkban...
Óhatatlan, hogy az ember összehasonlítsa az eredeti művet, az újrafeldolgozástól. De melyik az eredeti mű? Erre a kérdésre mindenkinek egyéni válasza van. Mindenkinek az az eredeti, amelyikkel először találkozott. Van akinek az 1972-es filmes adaptáció, van akinek a könyv, van akinek a színházi bemutató. És persze van (vagy lesz) akinek a 2015-ös remake.

Maga az alapmű (a kisregény) nagyon érdekes hangulatú alkotás. Adva van egy kis közlekedési csomópont, és a körülötte álló tizenkét ház, porta. E kis település férfi lakossága mind a fronton van. És adva van Vaszkov törzsőrmester az egyetlen férfi a környéken. Ráadásul ott vannak még a légvédelmis lányok. Borisz Vasziljev, a kisregény írója, nem hagyja ki a ziccert. Finoman, pajkosan utal a helyzet enyhén pikáns voltára. A lányok, az asszonyok (és hát természetesen a vidék egyetlen férfija is) hallgatnak a természet szavára. (Ez nem az a kor, amikor a nagy hadseregek elvárják a női harcosoktól, hogy hormonkészítményt szedjenek, mert nem lehetnek olyan napok amikor kevesebbet teljesít a harcosnő mint a hónap többi napján. Megdöbbentő mennyi nő szolgált a Vörös Hadseregben, aktív frontszolgálaton. Példának okáért a leningrádi ostromnak volt olyan szakasza, amikor a város védőinek 51% nő volt. Döbbenetes! Ez túlmutat a női katonák jók forgalomirányítónak, vagy rádiósnak sztereotípiáján.) Ki így, ki úgy. Természetesen a szocialista erkölcs keretei között!
És épp ettől válnak a szereplők emberivé, szerethetővé. És éppen ezért tudja az olvasó tragédiaként megélni halálukat.
Szeretem az olyan regényeket, amelyek képesek az olvasó érzéseire hatni. És ez a könyv épp ilyen. Magasra tette az író a lécet, a későbbi feldolgozók számára.
A regény másik nagy erénye, hogy realista alkotás. Élő cáfolata annak a városi legendáknak, hogy az úgynevezett szocialista realista regényírás (a szovjet történelem írással együtt) elhallgatta a negatív társadalmi jelenségeket. A figyelmes olvasó a regény olvasása közben talál utalást a Vörös Hadseregben jelenlevő fizikai erőszakra, a szovjet korszak éhínségeire is. (Én magam például a katyini eseményről egy olyan történelemkönyvben olvastam először, melyet 1982-ben adtak ki. A vérengzés értékelése nem igazán különbözik a napjaink mainstream értékelésétől. Ezzel szemben olyanokat is manapság lehet hallani, olvasni, hogy a katyini tragédiáról nem lehetett beszélni az úgynevezett szocialista éra alatt. Ez nem igaz. Én akkoriban olvastam először róla. Ráadásul az utóbbi években érdekes történészi vita alakult ki a régészeti leletek figyelembe vételével. Nevezetesen arról van szó, hogy a mészárlás helyszínén találtak nem kevés német töltényhüvelyt is. A náci propaganda kihasználta a lehetőséget, és a Katyinban történteket a közvélemény tudomására hozta. A szovjet válasz nem maradt el, és tagadta hogy az NKVD hajtotta végre a mészárlást. A moszkvai verzió szerint a németek voltak a tettesek, csak propaganda okokból a sztálini vezetés befeketítésére használták fel az esetet. Szóval, a háború alatt egyik fél sem hagyta ki a ziccert. A szovjetek 1990-ben ismerték el, hogy a vérengzés felelőse Berija és köre. A revizionista történelemszemlélet szerint a töltényhüvelyek azt bizonyítják, hogy az NKVD vagy a német különleges alakulatokkal közösen, vagy a német halálbrigádok előtt végezték ki a lengyel tisztek egy részét. A másik részét pedig a  betolakodók. Arról azért nem szabad elfeledkezni, hogy vannak megélhetési történészek is. Megírnak egy könyvet, amiben a múlt egy kicsit, vagy nagyon is, másként van leírva, mint ahogy köztudomású, és máris elkapkodják a könyvet. Kész a bestseller! A német töltényhüvelyeknek lehet más magyarázata is. Amennyiben pisztolytöltényé, akkor azok származhattak az NKVD alkalmazottjaitól is. Német pisztolyuk sokuknak volt. Amennyiben puskalőszer... Nos, onnantól lenne igazán érdekes a sztori. De nem kalandozok el a témától!)

Jelenet a 2015-ös feldolgozásból

A 2015-ös feldolgozás nagyon sok mindenben megőrizte a könyv erényeit. (A Vörös Hadseregben [is] meglévő fizikai erőszakról szóló mondat is elhangzik. Persze nem direktben, de hát odafigyelve kell a filmet nézni.)
A könyv  egyszerre állít emléket a Honvédő Háború névtelen hőseinek, miközben háborúellenes írásnak sem utolsó. Ezt az jellemzőt is sikerült átmenteni a filmbe. Persze, írásban sokkal erőteljesebb ez az üzenet. Hiszen azért ismerkedhetünk meg a szereplőkkel, a múltjukkal, hogy haláluk ne érintsen bennünket semlegesen.

Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a háború áldozatokkal jár. Tudjuk, de mégse. Hiszen amikor személyesen érint bennünket a dolog, akkor fogjuk fel igazából mit jelent a háború. Nem az áldozatok számának nagysága, hanem esetleges személyes érintettségünk az ami borzasztóvá teszi a háborút. Aki csak egy lövöldözős filmet szeretne megnézni, az ne ezzel a filmmel kezdje. Borisz Vasziljevvel együtt a film készítői egyszerre akartak elmesélni egy történetet a hazaszeretetről, a hősiességről és a háború borzasztó voltáról.
A kérdés csak annyi, hogy mennyire sikerült ez nekik?

"Eljött az 1942-es év májusa. Nyugat felől, a nyirkos éjszakában, a nehéztüzérség moraja hallatszott. Mindkét fél két méterre beásta magát a földbe, és végül leragadt az állóháborúban. Keleten a németek éjjel-nappal bombázták a csatornát és a kirovi vasútvonalat. Délen folytatódott az elkeseredett küzdelem a körbezárt Leningrádnál."

E szavakkal kezdődik a film. Egy rövid, de korrekt leírással a film történelmi hátteréről. Úgy gondolom, hogy ennyi elég egy olyan ember számára, aki az orosz oktatási rendszerben szerezte meg iskolai papírjait, de egy kicsit bővebben kell írni azoknak, akik számára a Nagy Honvédő Háború ugyanúgy az egyetemes történelem része mint a százéves háború.

A szovjet propaganda '45 után azt állította, hogy a náci Németország hitszegő módon, váratlanul támadta meg a Szovjetuniót. Napjainkban egyes történészek azt állítják, hogy ez nem igaz. Sőt! Sztálin akarta megtámadni Hitleréket, csak elkésett. Így, ebben a formában egyik állítás sem igaz.
A szovjet vezetőség sejtette, hogy nem bízhat a hitleri vezetésben, és előbb vagy utóbb a két ország között fegyveres konfliktus fog kitörni. A Nagy Terror (1937-38) során lefejezték saját hadseregüket. Hatalmas tisztogatásokat végeztek a tisztikarban. A hadsereg modernizálására tett erőfeszítések módosultak. A hadvezetők szemei előtt az első világháborús tapasztalatok lebegtek. Mind technikailag, mind a hadvezetési elképzelések szintjén. A "német út" (harckocsik, rakéták) háttérbe szorultak. A finn háború (1939-1940) egyik tanúsága az volt, hogy rossz irányba tart a Vörös Hadsereg. A Polgárháborúból (1917-1922) örökölt komisszár-rendszer alkalmatlan a modern hadsereg-irányításához. A szovjet sereg felszereltsége is hagyott kívánnivalót maga után. Ennek ellenére továbbra is a ló vontatta tüzérség fejlesztése kapott prioritást. Egy teljesen új, a Politbüro által teljesen kontrollált hadsereg felépítése volt a cél. Sztálin tudta, hogy erre nincs túl sok ideje. Tudta, hogy várható a német támadás, de úgy gondolta, hogy 1942 előtt erre semmiképpen nem fog sor kerülni.
Igen, 1941, június 22.-ei német támadás teljesen váratlanul (és felkészületlenül) érte Sztálint (és a Vörös Hadsereget is). Közvetlenül a támadás előtt hiába jöttek Moszkvába a figyelmeztetések. Sztálin nem adott hitelt ezeknek az értesüléseknek. Épp ezért a támadás után bejelenti lemondását, és visszavonul a dácsájába. A szovjet vezetőségben nincs senki aki átvenné a helyét. Két nap után, Molotov vezetésével, küldöttség megy Sztálinhoz, és kérik, hogy térjen vissza a hatalomba. A párt első számú vezetője megkönnyebbül. Hiszen már a halálra készült. Biztos volt benne, hogy letartóztatják, és számon kérik rajta (többek között) hibás külpolitikáját. E helyett, a küldöttség arra kéri, hogy menjen a Kreml-be, és folytassa a munkáját...
A német hadsereg álmában lepte meg a Szovjetunió védőit. Az első időszakban a fejetlenség volt a jellemző. Hatalmas veszteségei voltak a Vörös Hadseregnek. Szó szerint katonák milliói estek hadifogságba. Konsztantyin Szimonov így ír erről az időszakról:
"Az ostoba zsarnokság és a katonai tudatlanság őrületesen önkényes keveréke".
Nem véletlenül gondolta Hitler 1941 végére, hogy a Barbarossa hadművelet sikeres befejeződésének ideje közel van. Három irányba folytatta a náci hadigépezet az előrenyomulást. Dél felé, Kaukázus céllal, középen Moszkva céllal, és északra Leningrád céllal.      

Leningrád környéki harcok 1941. szeptember-1942. november között

A német Észak-Hadseregcsoport 1941. szeptemberére eléri Leningrádot. 25.-én kezdődik az ostrom (ágyúzással, bombázással), és kilencszáz napig tart majd. A város védelmének vezetője Zsdanov, a városi párttitkár. Zsukovot, a Halhin Gol-i győzőt, a városba küldi Sztálin. A feladata a város katonai védelmének megszervezése. (Ahogy később visszarendelik Moszkvába, hogy az ottani védelmet irányítsa. A moszkvai győzelem nagyon fontos volt a háború menetében. Ez volt az első, nagyobb szabású győzelem, amit a Vörös Hadsereg aratott a németek felett. Zsukov hozzáértése mellett fontos volt Sztálin személyes példamutatása, és hogy mert kockáztatni. A sorozatos rossz döntések miatt az európai részen állomásozó alakulatok csak árnyékuk voltak önmaguknak. A tehetségesnek tartott Vlaszov tábornok árulása igen érzékenyen érintette a Vörös Hadsereget. Ugyanakkor titkosszolgálati információkra alapozva, Sztálin úgy véli Japán nem fogja megtámadni a Szovjetuniót, ezért titokban a távol-keleti szovjet csapatokat átvezénylik Moszkva közelébe. Ezek azok a katonák, akik 1941. november 7.-én felvonulnak Moszkvában Sztálinék előtt. A felvonulás vége a front. A friss szovjet csapatok 230 km-rel vetik vissza a megszállókat. Moszkva fellélegezhet.)
Leningrádból több mint 600 000 embert evakuálnak, a közel 3 millió emberből.
(Az egyik legnagyobb gond, a város lakóinak élelmezése volt. Október elején már csak 20 napra elegendő élelem volt a városban. Bevezetik a jegyrendszert. Az idő múlásával többször is módosítják a fejadagokat. A csökkenéssel együtt jár a városban az éhezés erősödése.)

Leningrád a blokád idejében

A náci hadvezetőség számára elsőrendű fontossággal bírt, hogy a várost elfoglalja. Tapasztalatom szerint a magyar történelem oktatásban hibásan interpretálják a német célt. Nem propaganda oka volt ennek az ostromnak. Nem a város elnevezése, nem a történelmi múltja, hanem katonai, gazdasági ok miatt tervezték a bevételét. A Balti-tenger feletti hegemónia megszerzése érdekében volt szükség Leningrádra. ( Az első finn háború kirobbanásának is az volt az oka, hogy Moszkva katonailag fenyegetve érezte magát Finnország felől. Területcserét javasolt, amely területcsere célja az volt, hogy Leningrád nyugat és észak felől jobban védhető legyen. Ebben az időszakban már voltak Wermacht csapatok Finnország területen. Természetesen baráti, szövetségesi minőségben.) Németországnak gazdasági érdeke volt, hogy a balti-tengeri kereskedelmet (pl. a svéd acél kivitel miatt) ellenőrizhesse. Katonailag a német hadvezetőség egyesülni kívánt a finn hadsereggel. És ez csak Leningrád elfoglalásával volt lehetséges. A finn kormány és vezérkara szorosan együttműködött a náci vezetéssel. (Ez a Barbarossa terv kidolgozásakor is így volt, de például Norvégia megszállásakor [1940 tavasza] Finnországból is vonultak be német csapatok a szomszédos skandináv államba. A Szovjetuniót 360 000-es finn hadsereg támadja meg 1941. nyarán. Velük együtt indul útnak egy 50 000 fős német (a "Norvég") hadtest is. Finn területen német repülőgép bázis is található volt. (Leningrád ostromához a német hadvezetőség "internacionalista" harcosokra épített. Németek mellett finn, holland (Nederland Légió), belgiumi (Flandria Légió) önkéntesek valamint a Franco által felajánlott spanyol (Kék Hadosztály) harcosai igyekeztek körbe fogni. A város ellátása a hátországgal a Lagoda tavon keresztül történt 1941-42-ben. Az első háborús télen a tó jegén keresztül érkezett az utánpótlás a városba.

A német hadvezetőség terve szerint '42 tavaszától a tavon keresztül (ekkor már hajóval érkező) szállítmányok útját megszüntetik. Ezt légitámadásokkal, valamint a német és olasz haditengerészeti egységek bevetésével kívánták végrehajtani. (A Csendesek a hajnalok című film cselekménye is ebben az időben játszódik!) A német terveket meghiúsította a szovjet légvédelem. Mivel a kívánt légi fölényt a területen elérniük a Luftwaffének nem sikerült, így nem kockáztatták meg a vízi küzdelmeket. A Lagoda tó partvonalának jelentős részét ennek ellenére a finn hadsereg és flottilla uralta (az olasz naszádok a finnekkel közösen manővereztek). 1942. október 22.-én, a Lagoda tóban található, Szuho sziget ellen (ahol egy szovjet erőd volt) deszant támadást intéztek a német-finn-olasz erők. A támadást a szovjet csapatok visszaverik. A tengelyhatalmak e kudarc után, soha többé meg sem próbálják a Lagoda tavon keresztül érkező utánpótlás útját elvágni.

Meister Jürg történész szerint: „Ha 1942. év nyarán kényszeríteni tudták volna az oroszokat az ellátmány utánpótlás megszűntésére a Ladoga tón keresztül, akkor a szárazföldön telje­sen körülzárt Leningrád kénytelen lett volna kapitulálni az éhínség miatt, vagy mindenesetre sikerült volna birtokba venni azt nagyobb áldozatok nélkül."
A német tervekről, amelyek a város civiljeire vonatkozott, világosan beszél Jodl tábornok aláírásával kiadott 441675/41-es számú direktíva részletei: "Leningrád és azt követően Moszkva kapitulációja nem fogadható el még abban az esetben sem, ha azt felajánlanák...". „Moszkva, Leningrád és a töb­bi város számára egy szabályt kell alkalmazni, vagyis elfoglalásuk előtt a tüzérség és a bombázó légierő változtassa őket romhalmazzá." „...megengedhe­tetlen a német katonaéletek kockáztatása az orosz városok tüzérségi belövéseinek megkímélésével, csakúgy, mint a lakosság élelmezése a német haza szám­lájára."
Leningrád védelmének kiépítését a szovjet hadvezetőség már 1940-ben elkezdte, de a lehetséges támadás irányát északról feltételezték. A nyugat felől érkező német hadsereg váratlan kihívások elé állították a védőket. A gyorsan megkezdett erődítési munkálatuk 500 000 közmunkást igényeltek.
Az északról támadó finn erők két irányba indultak el. Az egyik a Karél-földszoroson támadott. Célja az volt, hogy a Lagoda tótól északra lévő területet lezárja, így szakítsa meg Leningrád kapcsolatát a szárazfölddel.

A másik csapat Petrozavodszk irányába támadt. A célja az volt, hogy a Lagoda tó keleti partját lezárja, és a tótól keletre lévő Onyega tó közötti szárazföldi kijáratot is elzárja. 1941. július 7.-én 3,2-szeres túlerőben voltak a a finn csapatok ezen a frontvonalon. A sikeres finn előrenyomulás következtében az előbb leírt célokat a finnek elérték, a murmanszki vasúti pályára vezető legrövidebb Kirov vasútvonalat az ellenőrzésük alá vették. Ez súlyos csapás volt a leningrádi utánpótlás szállítás számára. Az útvonal jelentősen meghosszabbodott. Az amerikaiak nyersanyag, fegyver, élelmiszer küldeménye (Lend Lease) hosszú belföldi körutazás után tudott megérkezni a városba.
Ugyanakkor a fő céljukat a tengelyhatalmak nem tudták elérni. A finn és a német front csapatai nem tudtak egyesülni.
A Moszkva elleni támadáshoz a németek jelentős mennyiségű csapatot átcsoportosítanak (olyan 250 000-290 000 német katona maradhatott a Nord hadseregcsoportnál), így a szovjet védők sikeresen tudtak védekezni. Ráadásul jelentős erősítést is kaptak. Pontos számok sem a szovjet, sem a német csapatok nagyságáról nincsenek. A meglévő adatok nem erősítik meg egymást. (Itt is valami hasonló a helyzet, mint amit Csata Szevasztopolért című bejegyzésben is megírtam. A német és a szovjet adatokat nem lehet szinkronba hozni.) A szovjet menetzászlóaljak jelentős része csak gyors kiképzésen esett át, harci tapasztalatuk nem volt. Ennek ellenére a német csapatok ereje viszonylag hamar felőrlődött. (Ezt az is alátámasztja, hogy nem tudtak egyesülni a finn csapatokkal. Nem volt már akkora potenciáljuk, hogy áttörjék a szovjet vonalakat.) Szeptember 19.-ére a német Nord hadseregcsoport veszteségei: halott, sebesült 190 000 fő; 500 löveg; 700 harckocsi. Ettől az időtől kezdve az arcvonalak nem változnak jelentősen. De fontos megjegyezni, hogy nem is alakul ki állóháború a város körül. 1941-42-ben a szovjet hadvezetőség négy hadműveletet is indított, amelyeknek a célja az ostromgyűrű áttörése volt. A német haderő is több ízben indított támadásokat.
1942-ben még Manstein csapatait is ide vezénylik a Krímből rövid időre, egy esetleges siker reményében: "Szeptember 4-én este telefonon hívott Hitler. Kijelentette, hogy azonnal be kell avatkoznom a Volhovifronton a katasztrófa elkerülése végett... A Leningrád ellen megtervezett támadás helyett harc bontakozott ki a Ladoga tótól délre, aminek következtében a mi hadseregünk hadosztályai nagy veszteségeket szenvedtek. Eközben felhasználták a Leningrád támadásához rendelt lőszerkészlet jelentős részét." A Krímből átcsoportosították Leningrádhoz a legnagyobb ostromágyúkat is (Schneider Creso mozsarat, a Kövér Bertát, a 400 mm-es francia tarckokat). Manstein csapaterősítést is kér, amit nem tudnak megadni neki. (Ekkoriban már ég a tűz a sztálingrádi katlan alatt is.) Manstein dolgavégezetlenül távozik Leningrád alól.

„Leningrádot gyorsan el kell vágni, és kiéheztetéssel bevenni. Ennek fontos politikai-, katonai- és gazdasági jelentősége van."
Wilheim Keitel vezértábornagy, 1941.július 27.
A körbezárt Leningrádban 1941.szeptember 8.-án, a szovjet hivatalos adatok szerint, 2 544 000 civil szorult ostromgyűrűbe. Ezek az emberek már szeptember 6.-ától kezdődően megtanulták mit jelent német terrorbombázás alatt élni. Az első (ami még kisérleti jellegű volt) tüzérségi csapást a város 1941. augusztus 29.-én szenvedte el. Szeptember 4.-én kezdődött a rendszeres tüzérségi bombázása a városnak. 1942 végéig összesen 32 olyan nap volt, amikor nem dübörögtek a német ágyúk.
A légibombázások és tüzérségi belövésektől, a blokád alatt, 20 811 ember halt meg, valamint 33 782-en megsebesültek. Az ostrom civil áldozatainak összlétszáma, a nürnbergi vádirat szerint, 632 253 fő volt. A legtöbb ember éhen halt. Ugyanakkor a temetkezési tröszt iratai szerint Leningrádban a háború kezdetétől, 1942. július 1-ig 1 093 695 halottat temettek vagy hamvasztottak el. Ugyanakkor ezt a számot sem lehet valósnak, hitelesnek elfogadni, mert a temetői alkalmazottak munkateljesítményét a norma felett, kenyérrel és vodkával premizálták. Levéltári adatok bizonyítják, hogy a temetések számát időnként felülértékelték. Ilyen ügyekben (csalás büntette miatt) rendőrségi eljárás is indult. A temetkezési vállalat számai tartalmazzák a város területén meghalt katonákat is, de nem tartalmazza az evakuáció során, vagy az evakuáció után a hátország( kórházai)ban meghaltakat. A büntetés végrehajtása során elhalálozottakat statisztika szerint az eredeti lakóhelyükön regisztrálták. Tehát azok akik az NKVD őrizetébe kerültek a blokád alatt, és elhaláloztak, nem a leningrádi statisztikába kerülte bele. Tehát  mégis összesen olyan egymillió körüli lehet a leningrádi polgári áldozatok száma.

A Leningrádot övező front katonáinak az élelmiszer ellátottsága semmivel nem volt jobb, mint a városban élő polgári lakosságnak.
Kísérleteztek azzal, hogy fából élesztőt vonjanak ki. Egy tonna száraz fából 250 kg élesztő alapanyagot tudtak kivonni, amit azután  sóval ízesítettek. Hagymával, paprikával, olajjal összekeverve megpirítottak, majd 5 dkg-os brikett kockákat sajtoltak belőle. Vízhatlan papírba csomagolták. Ezeket az adagokat a frontra küldték, ahol kiosztották a katonáknak. Egy ilyen kockát egy liter forralt vízbe belerakták, és elkeverték. Levesként elfogyasztották. A katonaság mellett a közétkeztetés is felhasználta ezeket a briketteket.
A C vitamint zsenge fenyőágacskákból állították például elő.
1942. februárja után volt először lehetősége a város vezetésének arra, hogy növelje az élelmiszer fejadagokat. Persze ezek a fejadagok még így is igen kevés volt. Ekkortól az élelmiszerboltok szinte maradéktalanul be tudták váltani az élelmiszerjegyeket. A szűkös élelmiszerforrások miatt egyre több embert irányítottak a közétkeztetési rendszerbe. Ennek ellenére tömeges éhezés volt Leningrádban.

"Anna Lihacseva doktornő, a Krasznoe Znamja gyár üzemorvosa a disztrófiával kapcsolatos személyes tapasztalatait és megfigyeléseit a naplójában így je­gyezte fel. <<Végigszenvedtem a disztrófia valamennyi fokozatát, eljutottam egészen a végső, a harmadik fokozatig. A betegségem 1941. december 21-én kezdődött a testsúlyom csökkenésével, légszomjjal, a gondolkodás lelassulásával. December 12-én a gyári étkezdében lóhúsból készült kocsonyától dizentériát kaptam. Azután minden megindult lefelé a lejtőn. A sötétség (Télen Leningrádban nappal is sötét van. B. J.), a dermesztő hideg, az állandó éhség. Erőtlenségem miatt nem tudtam korán reggel elmenni az élelmiszerboltba és kivárni a sort, amíg a családom élel­miszerjegyeit beválthatom. Engem, férjemet, valamint a fiamat is ledöntött az éh­ínség, ami a férjem és a fiam halálával végződött. A tömeges elhalálozás akkor kezdődött el, amikor az élelmiszerhiányhoz társult a hideg és a városi személyszállítás leállása. A lehűlt testű, éhező emberek mégis becsülettel teljesítették a kötelességüket. Leromlott erőnléttel akár tucatnyi kilométert gyalogoltak naponta munkahelyeikre és dolgoztak, az időnként csupán 125 grammos kenyér, valamint a délben kapott levesszerű lé vagy gusztustalan élesztőleves mellett. És mi történik azután? A kínzó éhség arra kényszeríti az embert, hogy sza­kadatlanul az ételre gondoljon, és csak arról beszéljen, emlegetve a legked­vencebb vagy nem kedvelt ételeket, sajnálván a lebecsült és el nem fogyasztatott falatokat. Ahol két-három ember összejön, akár a szolgálatban, a munkában, a bolt előtti sorállásban, csak egy a téma — az étel! Mit adnak a boltokban az élelmiszerjegyekért, mi az aktuális norma, mit lehet szerezni és így tovább. A lesoványodást követi az ödéma. Előbb jelentéktelen mértékben, aztán a szemen, a tenyéren, majd kiterjed a végtagokra, különösen a lábra. Ekkor már nehéz a járás, az izületek mozgása akadozik. A szomjúság, az éhségérzet erősödik és állandósul. Éjszakánként gyakori a vizelési inger és a bőséges vize­let, függetlenül az elfogyasztott folyadék mennyiségétől. Ez utóbbi — paradox módon - fordítva is igaz. Fűszeres ízeket kívánsz, sós kenyeret, borsos levest, miközben a nyelv ízlelő képessége minimális. A száj száraz és keserű, a nyelv mint egy fadarab, így beszélni egyre nehezebb. Ekkor jön az apátia, a renyhe­ség, a mozdulatlanság vágya, az elerőtlenedés. De mozogni kell, gondolkozni kell, nem lehet otthon maradni a hideg és a téli sötétség miatt. A végtagjaink állandóan hidegek, ödémásak, a kisebb sérülések elfekélyesedtek, nem gyógyulnak, a lábfej és a kéz ujjai idegenek, elnehezültek. A szervezet ellenálló képessége annyira megcsappant, hogy a legkisebb bőrsérülés is fekélyesedik, hónapokig nem gyógyul be. A testünk törzsén a vészes fogyás miatt kitüremlenek a csontok, a bőrön pigmentek jelennek meg az állandó viszketés elva­kart helyein. A tetvekről nem is beszélve. Azok szinte mindenkit gyötörnek... Az emberek hónapok óta nem aludtak levetkőzve, hideg lakásaikban nem mo­sakodtak. Nem volt se víz, se fa az otthoni fürdéshez, nem működtek a közfürdők sem. Jómagam valahogy otthon tisztálkodtam, de novembertől 1942. májusig nem voltam közfürdőben. A lakásomban a hőmérséklet mínusz 5 fok volt. A férjem halálával valahogy még csak megbékéltem. Az ő halála tompa fáj­dalom, de a drága fiacskám halála miatt kegyetlenül és kétségbeejtően fáj a lel­kem és sírni tudnék éjjel-nappal. Fiacskám lassú agóniája, — hosszú napokon át tartott — végtagjai görcsölésével kezdődött, teljesen elment a hangja, beállt a végelgyengülése, felfekvési bajokkal folytatódott, undorodott az ételtől Csak a savanyúságot kívánta, de azt nagyon, és időnként ecetért esdekelt, de én nem adtam neki. Lehet, hogy a savanyúság mégis megmentette volna? Sajnos ja­nuár-februárban nem volt még fenyővitamin, és még nem kaptunk sósavat sem. Őszintén szólva, akkor még egyáltalán nem gyógykezelték intézményesen a disztrófiás betegeket, nem jutottak élelemhez, gyógyszerhez, vízhez. Förtelmes idők voltak! Amikor bevittem a kórházba a gyógyszer cseppeket, nem volt kéz­nél tiszta víz a cseppek feloldásához, nem tudták meleg vízzel feltölteni a meleg­borogatásra való gumitömlőket. A betegek koszosan, tetvesen feküdtek, nem tudtak tisztálkodni. A háború első hónapjaiban, különösen 1941. őszén, amikor gyakori és hosszadalmas bombázások voltak, még fürgén futottunk az óvóhelyekre, rej­tőzködtünk, valahogy izgultunk, érdeklődtünk, hogyan lehet elbújni, hol biz­tonságosabb, az alsóbb vagy a magasabb emeleteken és így tovább. De az eltelt hónapok során fatalistákká váltunk. Már láttuk a bomba és lövedék becsapódások minden változatát, láttuk a tetőn áthatoló bombák rombolását és egész emeletek pusztulását, láttunk oldalirányú tüzérségi becsapódásokat, láttuk egész pincék és óvóhelyek összeomlását.>>"
(Az idézet Bálint József: 900 nap a 300 évből című könyvéből származik.)

A városi tanács által meghatározott fejadagok a blokád kezdetekor elegendőek voltak a létfenntartáshoz. Ám novemberre annyit romlott a helyzet, hogy ha valaki hozzá is jutott a fejadagjához, az nem tartalmazott annyi kalóriát, amennyit az illető aznap felhasznált. A városban kannibalizmus is előfordult. (Ez a jelenség a Nagy Honvédő Háború folyamán máshol is előfordult. Például Sztálingrádnál, a katlanba zárt 6. német hadsereg tagjai között is.) A szovjet hatóság üldözte az emberevőket. A blokád alatt 1700 esetet regisztráltak. Az emberevés jogi elnevezése a különleges kategóriájú banditizmus volt.

1942. végétől az egész országban a Vörös Hadsereg kezébe került a kezdeményezés. A sztálingrádi győzelem jelezte a hadiszerencse megfordulását. Sztálin Zsukovot ismét a Leningrádi Front parancsnokának rendeli.

Leningrádi Front 1943

A főhadiszállás 1942. december 8.-án kiadja az áttörési parancsot (A parancs aláírói Sztálin és Zsukov.) Az akció kódneve: ISZKRA (Szikra). A hadművelet következő hónap 12.-én megindult. A hadművelet sikeres volt. A szárazföldi blokádot megtörték. A város lakóinak, és a város védőinek ellátása jelentősen javult. A Nord hadseregcsoport ebben az időszakban körülbelül 741 000 emberből állt (a német propaganda Nord Hengernek nevezte). A Leningrádnál támadó Vörös Hadsereg csapatai összesen 1 250 000 katonából állt.
1944. január 27.-én a német hadsereg már 67-100 km-es távolságra volt a várostól. Ez a nap hivatalosan Leningrád felszabadulásának napja. Aznap este 324 löveg 24 sortüzet adott le, jelezvén az ostrom véget ért!
"Aligha található a történelemben példa akkora kitartásra, amilyet a leningrádiak oly hosszú időn át felmutattak. Az ő hősiességük úgy kerül a történe­lem évkönyvébe, mint sajátos hősi mítosz."
New York Times, 1944. január 31

1944. június 10.-én a Vörös Hadsereg 450 000 katonája (10 000 löveggel, 800 harckocsival) megindul, hogy a finn állások ellen. Tizennégy nappal később a finn állások 150 km-re vannak Leningrádtól. Augusztus 29.-én (Karélia nagy része ekkor már szovjet fennhatóság alatt van.) Moszkva leállítja csapatait. Ugyanis Finnország kész kapitulálni. Szeptember 22.-én Moszkvában aláírják a fegyverszüneti egyezményt. A finn területen állomásozó 200 000 német katona 1945. április 25.-én hagyja el az országot.

(A leningrádi eseménye leírásakor a legfontosabb forrásként  Bálint József : Kilencszáz nap a háromszáz évből című művét használtam. A könyvet az Agroinform Kiadóház adta ki, 2003-ban. A szerző művében nem a harctéri eseményekre koncentrál, hanem a levéltári és statisztikai adatokra építve próbálja bemutatni az ostromlott város mindennapjait, illetve a helyzet változását az eltelt idő függvényébe.)

Ahogy írtam is a bejegyzés elején, a személyes megtapasztalás fontosabbak, mert élővé teszik az információt, mint a számok. A leningrádi blokádról, a város ostromáról az érdeklődök itt, a Volt egy Szovjet Irodalom blogon is olvashatnak személyes beszámolót.

A 2015-ös feldolgozás megpróbál hű lenni az eredeti történethez. Ezért a stáb elutazott a Karél-félszigetre, és ott építették fel a díszleteket. Az Izvesztija egyik cikke, amely igyekezett a film készítéséhez kapcsolódó érdekességekkel promotálni az alkotást, szerint az időjárás eléggé nagy kihívást jelentett a stáb számára. Hiszen előfordult, hogy szép napsütéses idővel indult a nap, ennek ellenére kora délutánra sűrűn esett az eső. Szofja Lebegyeva (Liza Bricskina) állítása szerint a mocsárba fulladós jelenetet tizenkétszer vették fel. Ez eléggé megviselte a művésznőt. Az alkotók szerették volna megmutatni a mai kor emberének, hogy nagyszüleink ugyanolyanok voltak mint mi. Szerették az életet, boldogok szerettek volna lenni, ahogy mi is, csak egy olyan korban éltek, amikor hőssé kellett válniuk, hőssé válhattak. Persze ez nem csak lehetőség, hanem az egyén moralitásán is múlt. Ezért is hordoz magában értéket a történet. Ezért több mint egy háborús sztori.
A film készítői csak a történet befejezésen változtattak. Biztos lesz akinek ez tetszeni fog, és biztos lesz akinek nem. A magam részéről, bár amikor először láttam a filmet meglepődtem, semmi kifogásom sincs az újszerű befejezéstől. Nem gondolom, hogy kevesebb lenne ettől a történet. Nekem tetszik.
Hiszen a fő Borisz Vasziljev történetének fő üzenetei így is átjönnek!
A fentebb hivatkozott újság cikk kiemeli, hogy az alkotók nagy hangsúlyt tettek a történelmi hűségre. Egy kisebb gikszer azonban feltűnt nekem. A moziban elhangzik a Сколько б ни было в жизни разлук című dal, amit 1943-ban írtak (zene: N. Krjukov, szöveg: K.Szimonov), míg a film 1942 tavaszán, nyár elején játszódik. (De ez legyen a legnagyobb baj...) A nevezett dal a Жди меня (Várj rám) című moziban hallhatta először a közönség. Szimonov hasonló című versének sikerén felbuzdulva, megkérték a költőt, hogy a költemény nyomán írjon egy forgatókönyvet. A szcenárió elkészült, leforgatták, bemutatták (1943), és hatalmas siker volt a háború alatt. És utána is, hiszen a film címadó dala hozzánk is eljutott. Darvas Iván előadásában ismerhette meg a hazai közönség.
(A 2015-ös remake-hez a magyar nyelvű feliratot megtalálhatjátok itt.)

Borisz Lvovics Vasziljev

Borisz Vasziljev 1924. május 24.-én született Szmolenszkben. Édesapja, Lev Alekszandrovics Vasziljev (1892-1968) a cári és a Vörös Hadseregben is szolgált. Mindkét helyen tisztként. Ez nem volt olyan furcsa, vagy különleges dolog az akkori időben. Persze életbiztosításnak se számított. Édesanyja Jelena Nyikolajevna Alekszejeva (1892-1978) nemesi származású volt.
1941-ben épp végez a kilencedik évfolyammal, amikor kitör a háború. Voronyezsbe jár középiskolába. Önkéntesnek jelentkezik, és egy komszomolista zászlóalj tagjaként Szmolenszbe vezénylik (1941. július 3.). Ugyanazon év októberében otthagyja alakulatát, mert lovassági ezrediskolába, majd ezután géppuskás ezrediskolába küldik. Ezután a 3. Légideszant Gárdahadosztály 8. légideszant gárdaezredében szolgált. (A különböző gárda alakulatok elitcsapatoknak számítottak a Szovjetunióban.) 1943. március 16.-án Vjazanyhoz közel, egy felrobbanó aknától megsérül. Felgyógyulása után az aktív frontszolgálattól tartózkodik. 1943 őszén a J.V.Sztálinról elnevezett Katonai Akadémia hallgatója lett. 1946-ban lediplomázik és az Urálba kerül. Itt, végzettségének megfelelően (hiszen a Sztálinról elnevezett katonai akadémia profilja a páncélos és gépesített erőkhöz kapcsolódó ismeretek oktatása volt), gumikerekes és lánctalpas járművek tesztel.

Az író katonaként

1952-ben belép a kommunista pártba. 1954-ben, mérnök-századosként leszerel a seregből. A hivatalos jelentésében döntése okaként azt jelölte meg, hogy az irodalommal szeretne foglalkozni.
Irodalmi debütálása 1954-ben volt. Első műve a Tankosok (Танкисты) volt. (Ezt 1955-ben Tisztek (Офицеры) címmel kétszer bemutatják a Szovjet Hadsereg Színházában, majd betiltják. Később 1971-ben a Gorkij Filmstúdió megfilmesíti ezt az alkotását.) Megélhetését ebben az időben forgatókönyvíróként és mozihíradók narratíváinak megírásával biztosítja.
Első prózai műve az Iván hajója (Иванов катер) volt, ami 1967-ben jelent meg az Új Világban (Новый мир), ami az egyik legrégebben megjelenő irodalmi folyóirat Oroszországban. Az első példányokat 1925-ben adták ki.
Az Iván hajója önálló kötetként, könyv alakban csak 1970-ben jelent meg.

Az igazi író hírnevet az először az Ifjak (Юность) folyóiratban megjelenő Csendesek a hajnalok (А зори здесь тихие), vagy ahogy még ismert kis hazánkban A hajnalok itt csendesek, hozta meg, 1969-ben.
Vasziljev visszaemlékezése szerint Borisz Polevoj (1908-1981), a híres író, miután elolvasta a kéziratot két dolgot javított ki azon. Az egyik, hogy a Schmeisser-t kijavította gépfegyverre, és a еловый корень-t (fenyőfa gyökér-t), выворотень-re (gyökerestül kitépett fára). És persze azonnal szerződést kötött az íróval a regény kiadására vonatkozólag. Polejov ekkoriban a Junoszty vezetője volt. Egy hosszan tartó, sikeres együttműködés vette kezdetét a két irodalmár között. Vasziljev legjobb munkái mind a Junoszty-nál jelent meg először.

Már egy évvel a Csendesek a hajnalok megjelenése után elkészült az első színházi adaptáció. A Taganka Színház repertoárjába került bele legelőször ez a mű. A '70-es évek legsikeresebb tagankai produkciók sorában ezek az előadások is ott vannak.
1972-ben elkészül a regény első filmes feldolgozása. Ez az alkotás is nagy sikert aratott.
Közben sorban jelennek meg Vasziljev háború ihlette művei a Junoszty-ban. Az idő múlásával régebbi történelmi korokba is elkalandozik az író. Komoly, társadalmi problémákat feszegető műveket is készít.
Élete során számtalan elismerést, kitüntetést kap.

2013.március 11.-én elhuny Borisz Vasziljev. Testét katonai tiszteletadással adják át a Földnek. A Vagyamkoszkij temetőbe, felesége Zorja Albertovna Polják mellé temetik.
Feleségéről mintázta Szonja Gurvicsot, és a Másnap háború volt (Завтра была война) Iszkra Poljakováját is.
A Másnap háború volt-ból 1987-ben készítettek filmet.