Idegen Háború

A sorozat eredeti címe: Чужая война

Ígéretesnek tűnhet e négy részes TV-s sorozatnak a címe. Vérpistikéknek és a háborús alkotásokat kedvelőknek mégsem ajánlom ezt az alkotást. Hogy miért?
1970-ben járunk, Vietnámban. Egy orosz különleges csapat tagjainak a mindennapi életétbe csöppenünk bele. Ez számukra egy proxy háború. Érdekes megközelítés, de a sorozat készítőinek nem az volt a céljuk, hogy jó kis dzsungelharcokat láthassunk. Ha lövöldözős, harcolós filmet akarsz megtekinteni, akkor NE ezt nézd meg.

A film Viktor Legyenev Vietnami koktél című könyve alapján készült. Rendezte: Alekszandr Csjornajev. Főbb szerepekben: Vjacseszláv Krikunov, Artjom Tkacsenko, id. Alekszandr Szamojlenko, Valerij Szolovjov, Alekszandr Fiszenko és Amadi Mamadakov.

A barát vagy ellenség kérdésre a választ nem feltétlenül adja meg az uniformis. Ez az elcsépelt közhely a filmsorozat egyik szála. Szerintem, ennél fontosabb az, hogy az úgynevezett katonai tanácsadók mindennapjait próbálják (ha nem is feltétlenül reálisan) bemutatni. Azokét a katonákét, akik egy háborús övezetben tevékenykednek, harcolnak miközben hivatalosan egyáltalán nem tesznek ilyet. Elég csak a szomszédos Ukrajnára gondolni. Donbasszban időről-időre fellángolnak a harcok, miközben mindkét fél sorai fel vannak töltve "önkéntesekkel". Persze a mi médiánk csak az úgynevezett szakadárokkal foglalkozik. Nagyon sokáig csak oroszoknak nevezte őket a hazai sajtó, már egy jó ideje oroszbarát szakadároknak. Időről-időre felröppen a hír, hogy orosz katonák harcolnak soraikban. (Már magában ez a kifejezés is megtévesztő. Mert akin egyenruha van, kiképzést kapott, parancsot teljesít az katona. Az orosz jelzőnél meg nem tudni mire gondol a hír gyártója. Nemzetiségre? Állampolgárságra? Mert nagyon nem mindegy.) Arról persze mélyen hallgatnak, hogy az USA és az Egyesült Királyság katonái is ott vannak. Persze, ők csak kiképzők. Ez gyakorlatilag eufémizmus. És ha indirekt módon is, de épp ez a sorozat mutatja meg nekünk, hogy mit jelentett 1970-ben szovjet katonai tanácsadónak lenni Vietnamban. Ne legyünk képmutatók! Hiszen a '60-as évek elején "csak" katonai tanácsadók érkeztek Dél-Vietnamba. Hivatalosan legalábbis. A Kennedy kormányzat által küldött katonai kontingens feladata az volt, hogy felkészítse dél-vietnami erőket a Vietkong elleni harca.

Kubai katonák szovjet tiszttel. Angola.

Bizonyos fokig a szovjet katonai diplomácia sikere volt, hogy az amerikai kormányzatnak nyíltan is fel kellett vállalnia a konfliktust, elismerten is harcoló alakulatokat kellett állomásoztatnia Dél-Vietnamban. Ezzel gyakorlatilag magára húzta a konfliktust, mind katonailag, mind morálisa.
Maga a televíziós sorozat címe (Idegen háború) egy olyan kifejezés, amelyet abban az esetben használnak, amikor a közlő szándéka az, hogy kihangsúlyozza: az adott fegyveres konfliktushoz semmilyen kapcsolata sincs a Hazának. Azaz nem honvédő háború, de nem is támadó. A hadviselő fél országának, azok lakóinak nincs semmi közvetlen kapcsolata az összecsapás területén élőkkel. Ilyen idegen háború volt az amerikaiak számára Vietnam, Afganisztán, Irak, Jugoszlávia stb.
De ilyen idegen háború az Orosz Föderáció számára a szíriai konfliktus, vagy ilyen volt a Szovjetuniónak Afganisztán, Vietnam is. Viszont nem ilyen Ukrajna, és a 2008-as grúziai háború sem. Ahogy sem az USÁnak, sem a Szovjetuniónak nem volt idegen háború a 2. Világháború sem.

Az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban gazdasági szankciókat hirdetett az Egyesült Államok az Orosz Föderáció ellen. Az orosz propaganda azt állítja, hogy ezek az intézkedések kontraproduktívak. Nem, szerintem nem azok, de a kívánt cél elérésétől is nagyon messze vannak. Az orosz kormány kénytelen (volt) olyan intézkedéseket hozni, amely fájdalmasan érintette az orosz társadalmat. Ugyanakkor ezek nem hozták meg a nyugati politikusok által várt rendszerellenes megmozdulásokat. Sőt, inkább alátámasztották az orosz propaganda állításait. 2017 őszén az egyik gyógyvízzel rendelkező városunkban töltöttem néhány hetet. Érezhetően kevesebb, de még mindig jelentős, orosz turista tartózkodott azon időszakban ott, mint az azt megelőző évben. (Hogy hogynem előző évben pont abban az időszakban is ott voltam.) A helyiek a rubel gyengélkedésével magyarázták a csökkenő orosz turizmust. (Nem tudom, akkor minek nevezzük a 2018. júliusában mélyrepülő rubelt? Amikor az orosz médiumok a rubel történelmi mélypontjáról beszéltek.) Nem tudom a '17-es év nyarán mennyit zuhant a rubel, de azt igen, hogy az orosz TV csatornák talking heads műsoraiban rendszeresen arról értekeztek az ilyen-olyan szakértők, hogy a Nyugat gazdasági háborút folytat az Orosz Föderáció ellen. Sőt, továbbmentek és óva intették a lakosságot, hogy úgy tervezzék a nyaralást, a kirándulásokat, hogy ha a kirobbanó (meleg) háború őket épp valahol Nyugaton éri, akkor nagy valószínűséggel internálni fogják őket. Ahogy ezt háborúk idején, egyébként tenni szokták. Azt gondolom, ilyen féltő sugalmazások mellett, egyáltalán nem volt kevés az orosz turisták száma 2017-ben.
És venném a bátorságot és egy gondolat erejéig visszautalnék az egyik korábbi bejegyzés filmjéhez. A Szerelemről című alkotásra gondolok. A film elejét található néhány percről lenne szó. A hölgy, akit Anna Csipovszkaja alakít, egy élelmiszerboltban kínos helyzetbe kerül. Nincs elég pénze, hogy kifizesse azt a néhány dolgot, amit meg szeretett volna venni. Megjelenésén nem látszik, hogy megélhetési gondjai lennének. Pedig, ahogy kicsit később kiderül, vannak. Ő iskolába jár, társa ugyanott tanít, és együtt élnek az egyik szülővel. Ketten élnek egy oktatói bérből, és még lakáshitelük is van. Az Alekszej Csadov által megszemélyesített karakter a tanítás mellett másodállást is bevállal, hogy megélhessenek és a hitelt is fizetni tudják. (Nem ismerős élethelyzet?) Azt gondolom, és nem akarom senkitől elvenni a gondolkodás és a felismerés örömét, hogy nagyon jól látható abban a filmben, hogy napjaink Oroszországában (is) milyen átlagos kihívások vannak, és hogy a homo soveiticus (és sok honfitársamtól eltérően napjaink magyarságát is idesorolom) és azok akik nem váltak azzá, milyen jól megtanulták a brezsnyevi "örökséget", a túlélés művészetét. Az előbb nevezett szovjet pártfőtitkár nevéhez fűződik a kiskert mozgalom engedélyezése, és népszerűsítése. Ha nem is személyesen vezette a PR kampányát, de által jóváhagyva történtek a dolgok. Magyarországon is megjelent ez, emlékezzünk csak a hobbitelkek korára. A szovjet vezetés kimondottan azért engedte meg - hiszen ideológiailag ez is a lenini egy lépést előre, kettőt hátra esete - a kiskertek létrejöttét (sőt, nem csak megengedték, hanem ők találták ki, és erőteljesen propagálták), mert így kívántak javítani a lakosság élelmiszer ellátásán. A "hivatalos", boltban kapható (vagy éppen nem) menázsi mellé, ki-ki szorgalmának megfelelően, megtermelhette azt amire még szükséglete volt. És a jelcini éra alatt is aktívan kellett azon a vidéken túlélni. (Ilyen élettapasztalat mellett célszerű szankciózgatni?)
Az a jelenet megvan, amikor Nyinát lecsapja vízzel egy autó?
Közvetlenül a bolti vásárlás után vagyunk, így még nem felejtjük el, hogy Nyinának nincs sok pénze úgy egyébként. Ám büszkesége van, nem hagyja magát sajnáltatni. Nagyon találó, nagyon jellemző a jelenet. Apró kis szösszenet, ami szükséges a szláv lélek megértéséhez. (Na jó, nem csak a szlávéhoz...)
Abból az életszínvonalból, ahol Nyináék élnek már túl sokat leadni nem lehet. Még akkor sem, ha nem élnek rosszul. Ahhoz képest... Hiszen mégis csak egy kvázi középosztálybeli család lennének. (Ha még egzisztenciálisan nem is látszik, hiszen még nagyon fiatalok.)

Az életszínvonal romlása egyértelműen a rubel gyengülésén keresztül érzékelhető OF-ban. Az ellátás nem rosszabb, nincsenek üres boltok. Mindent lehet kapni, úgy mint a szankciók előtt. Csak az ár, az elérhetőség lett nehezebb. Ha jobban akarsz élni, dolgozz többet! - olyan tizenhárom évvel ezelőtt halottam először ezt egy orosz ismerősömtől. Akkoriban azt gondoltam: Most ezt komolyan gondolja Alekszej, vagy csak hülyít. Azóta tudom, komolyan gondolta. Azóta hallottam ezt más orosztól is. Ők ezt komolyan gondolják. Miért? Mert tényleg van náluk értelme a többletmunkának. Ha másfélszer annyit dolgozol, akkor akár két- két és félszer annyit is kereshetsz. Elgondolkodtató, nem?
Ezzel szemben mi van nálunk? Az emberek nagy része ha többet dolgozik, akkor lecsúsztathatja; be se írják neki, el se számolják; el se ismerik. Ritka az olyan munkahely, ahol szó nélkül kifizetik a többletmunkát. Csodálkozik valaki, hogy miért menekülnek el a szakik az országból? Nem csak azért mert nincs becsülete a fizikai munkának, hanem mert a fizikai munkást hülyének is nézik. (Mint majdnem mindennek, úgy a fizikai munkának is egyetlen értékmérője van. És ez nem a lózung. Hanem a pénz amivel megváltják az elvégzett munkát. Minden munkát annyira becsülnek meg, amennyit fizetnek érte. Ez politikusokra, képviselőkre nem vonatkozik! Mivel az ő esetükben saját maguk döntenek a javadalmazásukról.) Mert ha választási évben az éveleji béremelést a kormány nyár elejére elinflálja, és közben ünnepelteti magát, hogy mennyit tett a bérfelzárkóztatásért, az nem más mint becsapás, átverés. Cinizmussal megspékelve.
A többlet munkának is van határa, amit nem célszerű feszegetni.
Szóval, tagadhatatlan hogy rosszabb a közhangulat, nehezebb a megélhetés, mint tíz éve (Nem nálunk! Hiszen mily hatalmas a mi GDP növekedésünk! Mi vagyunk Európa motorja. - Ez maga a politikai cinizmus Csimborasszója.), de ott vannak a szankciók, amire hivatkozhat a hatalom. Tehát a regnáló vezetésnek egyszerre gond és lehetőség a nyugati embargó ténye.
A szankciók elérték céljukat, rosszabbul él az átlagember. Hiába próbálja ezt a hivatalos kormányzati kommunikáció kicsinyíteni, devalválni. Az ÁFA jövő januári emelkedése 18%-ról 20%-ra, a benzin (és vele együtt miden másnak a) drágulása, mind arra utal, hogy gond van a gazdaságban. A költségvetésnek egyre több bevételre van szüksége, hiszen pótolni kell a gazdaság kieső összegeit. Erre utal az is, hogy jövő év elejétől, kísérleti jelleggel bevezetik Moszkvában, Kalugában, Tatárföldön az egyéni vállalkozók számára az adófizetési kötelezettséget. A kísérleti időszak 2019 és 2028 közötti időintervallumra vonatkozik. Nem nehéz kitalálni, hogy vajon mi fog történni 2028 után. Vagy említhetném azt, hogy a moszkvai ingatlanárak minden évben 5-6%-al kúsznak felfelé. (Mi ez, ha nem a legbiztosabb jele annak, hogy az orosz pénzügyi helyzet nem a legjobb. Ám az is elgondolkodtató, hogy ha paralel az orosz adatok mellé állítjuk a magyarokat... A számok összehasonlítása után csak azt a következtetést tudnánk levonni, hogy nálunk nagyobb a baj. Miközben ellenünk nincs embargó meghirdetve. Sőt, a kormányzati propaganda szerint mi vagyunk az EU motorja. Mi ez, ha nem az egyik legtökéletesebb valósághajlítás?) A gazdasági gondok, az államháztartási hiány csökkentésére, enyhítésére találták ki a nyugdíjkorhatár módosítását. Ami országos tiltakozási hullámot indított el. Ez önmagában is egy érdekes jelenség volt.

A tiltakozók különböző, a demagógiától sem mentes érvrendszerrel operáltak.
- Életed végéig akarsz dolgozni? - Hát, az földi élet erről szól. Évezredek óta. Az embernek küzdenie kell. Ha nem teszi, meghal. A 20. század "találmánya" a nyugdíj. Nem mondom, jó dolog. De senki nem ígérte meg azt, hogy mindenki számára elérhető. Ez kegyetlenül hangzik... Mert kegyetlenség. Az üvegbura nélküli élet velejárója.
- A 2. Világháború legnehezebb éveiben sem kellett a 60 feletti férfiaknak frontszolgálatra menniük! - Igen, ez igaz. De Oroszország most is háborúban áll. Gazdasági háborúban. Ezért nőnek a társadalom (egyes tagjain) a terhek. Nem igaz, hogy a szankcióknak nincsenek negatív hatásai az orosz gazdaságra. Ezért sem (volt) fenntartható a nyugdíjrendszer eddigi formája. Nem tudhatjuk mennyire apasztotta ki/mennyire apasztja ki az embargó az orosz gazdasági tartalékokat. Lehet, hogy hasonló a helyzet, mint 1941-1943-ban volt? Vagy még rosszabb? (Magam nem gondolom, hogy így lenne. Egyszerűen csak úgy gondolhatták a Kremlben, hogy most könnyen lenyomható a dolog a nép torkán. Hát nem jött össze.)
- Miért hárítják a társadalom idős tagjaira a gazdasági gondokat? Miért nem számolják fel a korrupciót? Ezzel sokat könnyíthetnének a gazdaság helyzetén és nem lenne szükség megszorításokra! - Hát... van ebben valami.
Ugyanakkor tisztelettett is érdemel az a társadalom, amelyik nem tűri szótlanul, hogy a hatalom a társadalom egyes tagjainak az életét meg akarja nyomorítani. Lehet kajánul vigyorogni a tiltakozókon. Lehet arról értekezni, hogy: Lám-lám! A mai Oroszországban élők még mindig nem értik a kapitalizmust!
De. Nagyon is értik. Csak ők kiállnak egymásért.
A huszonéves nem intézi el annyival a nyugdíjkérdést, hogy engem még ez nem érint.
Tagadhatatlan, hogy a tiltakozási hullámnak volt nosztalgikus, kommunisztikus felhangja. De kiálltak egymásért, kiálltak a hatalom önkényével szemben. Hiszen a döntésbe nem akarták bevonni az ország lakosságát. Nélkülük akartak róluk dönteni. Mi ez, ha nem önkény?
Még ha jelszavaik nem kicsit súrolták a demagógia határait, még ha a kommunizmust is éltették... Mindezek ellenére bátrak voltak, nem féltek a hatalomtól. Bebizonyították, hogy demokraták. Igazi demokraták! Mert igaz a bibói definíció: a demokrata nem fél.
Bezzeg mi, a szabadságszerető magyarok!
A mi torkunkon gond nélkül lenyomta a hatalom a 65 éves nyugdíjkorhatárt. Nálunk senki nem mert tiltakozni ellene. Az intelligencia cserbenhagyta a fizikai munkából élőket. És nagyon rosszul esett neki, amikor azok is cserbenhagyták őt (például 2018. tavaszán). Csak magunkra gondolunk.
Persze, ez így egy kicsit leegyszerűsített érvelésnek tűnik, de kérdem én: hol voltatok akkor, amikor a gazdaságilag lemaradott területeken élőket jobbágysorba kényszerítették politikusaink? Ez a folyamat azért nem tegnap kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Miért haragudtok honfitársaitokra, mert eladják szavazataikat egy zsák krumpliért? Mit tettetek az ellen, hogy számukra ne létszükség legyen az a néhány konzerv, amiért oda teszik az ikszet, ahová a földesúr kéri? Nem hiszed, hogy ez realitás a mai Magyarországon? Akkor gyere ki az üvegburád alól! Nem tetszik a rendszer? Mióta? Amióta neked is fáj a "fiúk" jó néhány politikai-gazdasági döntése? Előtte hol éltél? Szeretnéd, hogy a szegények szolidárisak legyenek veled, te miért nem voltál az velük? Ugye, hogy könnyebb lehülyézni őket, mint szembenézni a valósággal? Igaz ránk is Joseph Heller azon gondolata, hogy: nem vagyunk társadalom, nem érdemeljük meg a sót sem, amit megeszünk.
Fenyegetnek bennünket a buta politikusainak a 70 évvel. Meg azzal, hogy nem is lesz nyugdíj már 10 vagy 20 év múlva se. Ezért inkább elhagyjuk az országunkat. És igazunk van. Ha 70 lesz a nyugdíjkorhatár, akkor hülye lesz az a 45 éves, aki nem megy el ebből az országból. (Ausztriában 25 év után jár a minimum nyugdíj, ami magasabb, mint a mi átlag nyugdíjunk.) Már most munkaerőhiány van. Már most bérlünk pakisztáni(!) munkaerőt is, miközben a kormányunk azt hazudja, hogy nincs szükségünk migrálókra. A bennszülettek pedig tovább menekülnek az országból. Hogyne tennék, mikor például a külföldről behozatott rabszolgák órabére magasabb, mint a honosoké. (Persze nem kapnak többet kézhez, mert elveszi tőlük a bérmunkát "kiközvetítő" rabszolgakereskedő cég.) Legújabb ötletükről, a kötelező túlóraszám 400 órára növelhetőségéről, a kifizetésének határidejnek pedig 3 évre való eltolhatóságát (már ha még az adott vállalat létezni fog akkor és kifizeti a munkást) lehetőséget megengedő törvényjavaslatukról már ne is beszéljünk. Ennyire becsüli meg a hatalom, a gazdasági-politikai "elitünk" az itt élőket. (Milyen naiv vagyok. Megbecsülés? Már rég eladtak minket rabszolgának. És utódainkat is. Meneküljön aki tud! Hiszen a röghöz kötést különböző trükkös elnevezésekkel újra be akarják vezetni. De csak annak tudják, aki marad.) A gazdasági rendszerünk csődközeli állapotban van. (Csak az EU támogatások miatt nem látszik ez még sokaknak.) Az elmúlt 30 év összes politikai szereplője felelős ezért a kialakult helyzetért. A nyolcvanas évek közepi elhibázott adórendszer kitalálóitól kezdve mindazokig, akik a mai napig nem akarják megváltoztatni a gazdasági szabályrendszerünket. Ez a rossz pénzügy- és gazdaság- és humánpolitika felér egy mohácsi vésszel. És még mindig fontosabb számukra a sarc beszedése (és a annak ellopása), mint az ország (és lakosainak) jövője. Közben önteltségünkben gúnyos megjegyzéseket teszünk azokra, akik legalább szembe mernek nézni önön jövőjükkel, és készek a saját érdekeikért kiállni. Nem menekülnek el szülőföldjükről az emberi életkörülmények elérésének reményében. Velünk ellentétben.
Nekünk elég ha nap mint nap a szemünkbe hazudják, hogy szabadságszerető nép vagyunk.
Kis magyar abszurd: A rabszolganép örömmel hallgatja, hogy mennyire szabadságszerető.

Képmutató cinizmus Oroszország ellen gazdasági szankciókat hirdetni az orosz katonai beavatkozásra hivatkozva, úgy hogy közben az embargót hirdetők maguk is beavatkoznak ugyanabba a konfliktusba katonai eszközökkel. Tudom, ma már szinte senki nem emlékszik azokra a sajtóképekre amik a 2. Minszki Megállapodás tárgyalásairól (2015. február 11.) készültek. Arra meg végkép nem, hogy a tárgyalások előestéjén a Stern német újság szerint közel 250 német hadfi halt már meg a konfliktusba. Persze, az időzítésen is látszik, hogy nyomásgyakorlás volt a cél, és a sajtófotók tanúsága szerint elég feszült volt a tanácskozás. Egyedül Porosenko arcán nem látszik feszültség, de ő mint biodíszlet funkciónált. És funkciónál.

Gyebalcevoi életkép 2015.

Érdekes, és nem egyértelmű szerepet játszott a Gyebalcevonál bekerített ukrán sereg felszámolása ügyében. Egyes sajtóértesülések szerint egyenesen tagadta, hogy a falunál katlanba került ukrán katonai egységek volnának. Az tény, hogy a fegyverszüneti megállapodásba nem került bele a donbasszi falu neve, így a harcok ott február 20.-áig folytatódtak. A vége is érdekes, mert egyes kijevi (és orosz) források szerint a hadifelszerelést hátrahagyva elvonulhattak az ukrán katonák. Mások szerint kitörtek. Maga Porosenko ki is tüntetett néhány katonát ezen indokkal. Tekintettel arra, hogy a háborúknál mindig nagy a dezinformációs áradat, kijelenthetjük, hogy semmi biztosat nem tudhatunk ez ügyben. Majd ha egyszer béke lesz... Vagy valakinek a politikai érdeke így kívánja.

Putyin Minszkben. 2015. 02.

Putyin ceruzát tört, Merkel elfelejtett mosolyogni, helyette szinte csak borúsan tudott nézni. Porosenko mintha rajta semmi se múlna...Pedig neki is lehetett volna aggódnivalója. Ugyanis a Stern nem csak a német veszteségeket hozta le. Az újság számai, ami az ukrán áldozatokra vonatkozott, jóval közelebb álltak a donyecki hatalom számaihoz, mint a kijeviéhez.
És a 2. Iraki Háború óta "divatos" magánhadsereg veszteségeit nem is említettük. Amik, bár állami feladatokat látnak el, mégis magánvállalkozásnak számítanak, tehát a veszteségeikkel nem kell elszámolniuk. Azok úgyis csak zsoldosok. Ölni (és meghalni) mentek oda.
Mennyivel korrektebbnek tűnik így a katonai tanácsadóskodás... (Pedig önmagában az sem nem volt más, mint a közvélemény becsapása.) Hiszen a katonai tanácsadók is részt vettek a fegyveres konfliktusban. Nem csak távolról nézelődtek, nem csak kiképezték a szövetségeseiket.
Mentek, lőttek és öltek. És nem csak úgy, ahogy ebben a sorozatban látni.
Mentek, lőttek és öltek. És őket is megölték. Nem csak nyílt fegyveres harcban.

Meghalni Ukrajnáért - Csarnai Attila filmje

Persze, valójában minden háború Idegen Háború. Hiszen az áldozatok jelentős része mindig olyan személy, akinek az adott konfliktushoz és annak véres megoldási módjához semmi köze. Csak kevesek "kiváltsága", hogy magáénak érzi a katonáskodást, az öldöklést.
Gyermekkoromban hallottam arról, hogy állítólag a vietnami háborúban magyar katonák is részt vettek. Önkéntes alapon. Konkrétan pilótáról hallottam. Hogy igaz-e ez, vagy sem; nem tudom. De nem elképzelhetetlen. Hiszen a komplexebb fegyvereket is kezelni kellett valakinek. AK-47-el elláthatták a Vietkongot, de a légierő kötelékébe harcolók nem valószínű, hogy a rizsföldet hagyták ott, csak hogy ölhessenek.
A háborúkban sokan meggazdagszanak, de csak a szegények gyermekeit sorozzák be. Meghalni mindig a közembert viszik. Így volt ez a Don mellett megsemmisülő 2. magyar hadsereggel, és így van ez napjainkban (a volt?) kelet-ukrajnai területeken is.
Ebben nincs változás.
És az egészben a legundorítóbb, ahogy a háborús áldozatokról hivatalosan megemlékeznek. Példának hozzák fel őket az elkövetkező áldozatoknak, és arról senki nem beszél, hogy kiknek a felelőssége a haláluk.
A hőskultuszok lényege a jövő nemzedék tagjainak a megszédítése.
Soha nem beszélnek a háborút túlélő katonák (és civilek) pszichés betegségeikről. Arról, hogy szó szerint belebetegszenek a háború borzalmaiba. Nincs szó a háborúk utáni, de a háborúból következő, áldozatokról.
Csarnai Attila 2017-es dokumentumfilmjében (Meghalni Ukrajnáért) éppen az a jó, hogy miközben megpróbál emléket állítani néhány kárpátaljai elhunyt emlékének, nem esik bele a hősgyártás sablonjában. Az elhunytak, a filmben hétköznapi emberekként jelennek meg. Nincs pátosz. A film készítői törekszenek a tényszerűségre, bár nem ütköztetik látványosan a különböző álláspontokat. Mégis érdekessé teszi, hogy a hivatalos nyugati álláspontot hangoztató magyar külügyesnek miként mond ellent az ukrán történész. Vagy a ukrán önkéntesek parancsnoka, aki embereivel az első időtől ott küzdött Donbaszban, miként ismeri el, hogy Donyec és Luganszk megyék fegyverrel már nem visszavehetők. Nincs drámai zene, nincs figyelemfelkeltés, csak a finom gondolkodás. Valaki aki kész (volt és állítása szerint most is kész) meghalni Ukrajnáért tudja, hogy az ország keleti részén a fegyveres konfliktusnak már nincs értelme. Számára világos, hogy az a terület már nem Ukrajna része többé. Nem is lehet másként; ilyen az amikor egy hatalom háborút visel saját polgárai ellen. Persze, megütközhetünk, értetlenkedhetünk ezen, hiszen a nyugati mainstream hírközlő szervek sem törekedtek az objektivitásra. Nálunk meg pláne nem. (Hogy törekedtek volna, mikor háborúban áll nyugat kelettel. Igaz, ez még nem meleg háború, ez "csak" gazdasági. De mégis mennyien üdvözölték/üdvözlik ezt nálunk is. Kétlem hogy teljesen felfognák miről szól a történet.) Aki az USA propagandának valóságtartalmát megkérdőjelezte/megkérdőjelezi, azt egyből kikiáltották/kikiáltják Putyin ügynökének. Persze, ennél sokkal komplexebb a sztori, elég ha csak a magyar vonatkozások szövevényes hálójába belegondolunk. Elborzasztott nemegyszer, hogy honfitársaim egy része számára az egész olyan mint egy sportmérkőzés. Szurkolnak vagy az egyik, vagy a másik csapatnak. Itt tartunk. Éljen a Háború!
Tényleg eljött 1984?
Vagy ott van a kárpátaljai magyar önkéntes, aki felmondja a (jelenlegi) kijevi propagandát, de látszik rajta a zavar, a pszichés probléma jelenléte. Mert Donbaszt ő is megjárta, de szerencséje volt. Őt nem zárták ideggondozóba. (Neki nem idegen háború a donyecki konfliktus.)
Láthatjuk, egyesek (persze szent hazafias meggyőződésből és emberségből), hogy próbálnak tisztességet adni a halottaknak. Hogyan keveredik bennük a pátosz és a humanitás. Nincs szembesítés, nincs katarzis. Csak elbeszélés van. A többi ránk van bízva.
És ott vannak az elhunytak családtagjai...
Mégsem egyoldalú a dokumentumfilm, hiszen említésre kerülnek azok a szlavjanszki civilek, akiket az ukrán erők elvittek erődítési munkákra, és soha nem mentek haza. Láthatjuk, a szeparatisták sírjait, hogy gondozzák a helyiek. Hiába állomásoznak Szlavjanszban ukrán katonák, a sírokon az orosz trikolort idézik a virágok. A világ így kerek. Vannak áldozatok itt is, meg ott is. Megkapják a tisztességet itt is, meg ott is. Van-e valaki aki belegondol abba, hogy valamikor ugyanazon ország állampolgárai voltak. Meg kellett halniuk, hogy mások gazdagodhassanak. Csak a szegény ember gyerekeit sorozzák be. Mindig is így volt. Mindig is így volt?
Érdekes dokumentumfilm. Az alkotók nem akarják az igazságukat lenyomni a torkunkon, talán ezért kissé sápadtnak tűnhet a művük, de ebben a sápadtságban megbúvik a háború értelmetlensége, és az emberi élet megvásárolhatatlansága. 

Anakreón : Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,

Háborut emleget és lélekölő viadalt.

S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák

Szép adományairól zengve szeretni tanít.

                                                                                         (Fordította: Radnóti Miklós)

2017 tavaszán készítettem el a feliratokat, mégis ez év november elejéig talonban volt. Ekkor vettem elő, hogy átfésüljem. Jó sokáig volt "fiókban", mégis úgy érzem megérte várni. Na nem azért, mert olyan sokat kellett módosítanom rajta. Egyáltalán nem.
Hanem azért mert teljesen megváltozott a véleményem róla. Először érdekesnek tartottam, hiszen nem a megszokott szemszögből mutatja be azt a háborút, amelyről olyan kevés konkrétumot lehetett hallani, olvasni gyerekkoromban. Miközben azért ott volt a "levegőben". No nem azért mert olyan idős lennék, és az Ország-Világban időnként megjelenő képecskékből (és azok narratívájából) kellett volna kitalálnom az eseményeket. Ebben az időpontban már itt voltak az amerikai feldolgozások. A Rambotól kezdve a Szarvasvadászon keresztül, sorolhatnám a ma már klasszikusnak számító filmeket. A Magnum P.I. ki ne maradjon! Habár az nem a háborúról szól, hanem egy Vietnamot megjárt veteránról, aki magánnyomozóként éldegél Hawaiin.

Orosz pilóta észak-vietnamiakkal

Ma már magyar nyelven is hozzáférhetőek e háborúról szóló írások, egész más idők vannak, mégis tudd újdonságot hozni ez az orosz-vietnami tévésorozat. Ugyanakkor sokkal többről szól, mint maga a háború. Az alkotásban nem is feltétlen a fegyveres konfliktus hadi eseményein van a hangsúly. Tulajdonképpen ez egy road movie. Egy olyan road movie amelyben az A pontból a B pontba jutást nem autóval, országúton érik el. A film központi szereplője/szereplői gyalog indulnak útnak, hogy azután ha kell helikopterre vagy csónakba üljenek. Na jó, időnként automobil is előkerül. Járnak a dzsungelbe, városokban, rizsföldön... Szóval, megcsodálhatjuk Délkelet-Ázsia szépségét, egzotikumát. És talán épp ezért a néző időnként az Apokalipszis, mostra is asszociálhat.
A szereplők jellemábrázolása nem túl alapos, de ez alkotás műfaja miatt nem is meglepő.
Az egyik legfőbb pozitívuma az, hogy láthatunk titkosszolgálati beszervezést. Miért olyan nagy reveláció ez? Talán mert Magyarországon a mai napig temetetlen a közelmúlt. Napi politikai érdekek akadályozzák, hogy közelmúltunk hiteles történetét megtudhassuk. Mítoszként terjesztik politikusaink (és a hozzájuk tartozó holdudvar), pártállástól függetlenül, hogy a letűnt rendszer ilyen-olyan titkosszolgálatai erőszakkal, megfélemlítéssel szerveztek be embereket. Akik azután hősként ellenálltak, és nem jelentettek. Ezzel szemben a kedvenc beszervezési mód az egyén érdeklődési körének, hobbijának beteljesítésének lehetősége volt. Kit nyugati utakkal, konferenciákkal lehetett megvenni, kit azzal hogy sorkatonai szolgálata alatt is sportolhatott tovább a Megye 4-ben, kit a pénzzel. A becsvágy felébresztése ugyanúgy a beszervezési stratégiák része volt, mint a zsarolás. Talán fontosabb, gyakrabban használt eszköze volt mint a zsarolás. A Kádár-rendszer egyik tartóoszlopa a zsarolhatóság volt. Ezért is hálózták be a társadalmat a titkosszolgálatok. A legtöbb embernek volt vaj a fején. Amit elnéztek neki, addig amíg... Ezért is engedték, hogy a társadalmat átszője a mutyi, az ügyeskedés, a lopás amit mindenkinek a munkahelyéről éljen meg szlogennel tettek szalonképessé. És valami ilyesmiért szövi át a korrupció napjaink magyar társadalmát is. A vazullusok azt gondolják, hogy itt van már a Kánaán, miközben nem veszik észre, hogy a fejük a hurokban van. A Kényúr dönti el, meddig van nekik Eldorádó. De az ilyen rendszereknél viszonylag hamar megjelenik a falon a  מנא ,מנא, תקל, ופרסין (Mene, mene, tekel, ufarszin) felirat.
Nem hiszek a kitöltötték a beszervezési kartonomat, de nem írtam alá; vagy a beszerveztek ugyan, de soha nem jelentettem meséknek. És mert ez ügyben ilyen-olyan indokkal soha nem volt tiszta víz öntve a pohárba, így nagyon sok minden megkérdőjeleződik az emberben. Nagyon úgy tűnik, hogy Operettországban semmi sem az, aminek látszani akar.

Történelmi háttér

Bár az amerikai propagandafilmék mást sugallnak, ám hivatalosan egyetlen egy szovjet katona nem vett részt a vietnámi háborúban. Azok a szovjet állampolgárok, akik részt vettek a harci cselekményekben mind önkéntesek voltak.

A szovjet különleges erők tagjai Vietnamban

Persze tudom, vannak akiknek nehézséget okoz a szövegértés, ezért egy kicsit szájbarágós leszek. Hivatalosan nem voltak katonai egységek odavezényelve, ami nem jelenti azt, hogy nem voltak ott harcoló szovjet katonák. Mindez hasonlít az ukrajnai polgárháborúhoz. Hivatalosan nincsenek Donbaszban orosz katonai egységek. Ezen állítás nem zárja ki, hogy ne lennének viszont önkéntes alapon orosz katonák ott. Azt sem zárja ki ez az állítás, hogy az orosz hadseregtől származó hadianyag ne lenne Donyeckben.

Éveken át próbálta "bizonyítani" a kijevi vezetés, hogy az ukrán hadsereg (és a magánhadseregek) az Orosz Hadsereg egységeivel állnak harcban. Olyan eset is volt, hogy maga Porosenko tartott sajtótájékoztatót, amin néhány orosz útlevelet lobogtatva próbálta alátámasztani azon állítását, hogy az Orosz Föderáció hadserege beavatkozik az ukrajnai polgárháborúba. Persze a hívőknek ennyi épp elég is volt, és elhitték, mert el akarták hinni. Ugyanakkor az ukrán elnök az útlevelek lóbálásával éppen, hogy semmit nem bizonyított.

2015.02.07. München

1. Nem tudni, hogy kerültek az ukrán hatóságokhoz az iratok.

2. Ha valóban harcban elesetteknél találták őket, akkor az épp Moszkva állítását igazolja, miszerint hivatalosan nem harcolnak orosz katonák Ukrajna területén. Miért is? Mert a katonának nincs útlevele. Ahogy személyi igazolványa sincs. A sorállománytól szó szerint elveszik, és el is vették mindig. A világ összes országában. A hadseregekben rendszeresítettek azonosításra szolgáló (általában) fémlapocskákat. A köznyelv úgy nevezi: dögcédula. Ez van csak minden hivatalosan harcoló katonánál.

3. Akkoriban az orosz-ukrán határon nem csak útlevéllel lehetett átmenni. Ahogy a szerb-magyar határon is elég a személyigazolvány. Ráadásul akkoriban a donyecki és luhangszki határszakaszt rég nem ellenőrizte az ukrán határőrség. Nem volt képes rá. Ahogy ma sem képes rá. Nincs rá ereje az Ukrán államnak. Még amerikai fegyverekkel se. (Az egész akció nem volt más mint befolyásolási kísérlet. Propaganda. Átlátszó propaganda. Napjaink divatos szavával: fakenews. Ezzel sokat ártott, pont az ukrán érdekeknek. Túl lett tolva a dolog. Nem először, és nem is utoljára.)

Szóval, Vietnamban is csak önkéntesként tartózkodtak szovjet állampolgárok. Négyezer sorállományú és hat és félezer tiszt. A Szovjetunióból Vietnamba kerülő hadianyag 2000 tankot, 700 könnyű és manőverező repülőgépet, 7000 aknavetőt, több mint 100 helikoptert tartalmazott. Ez természetesen csak a nagyobb darabok.

 Észak-Vietnam légvédelmi rendszerét is a szovjet katonák építették ki, illetve jelentős szerepük volt a légvédelmi rendszerek harckészültségének fenntartásában is. De hát ez érthető is, hiszen ez komplexebb feladat annál, hogy szakképzés nélkül használni lehetne.

Jelentős szerepet játszottak a vietnami haderő kiképzésében is. (Ahogy ez látható is a sorozatban.)

Orosz származású katonák nem csak az észak-vietnámiak oldalán harcoltak. Ők olyan emigránsok (vagy azok leszármazottjaik) voltak, akiket besoroztak az USÁban, vagy Ausztráliában. (Tehát a sorozatban feltűnő orosz-amerikai katona sem csak kizárólag a képzelet szülte.) Az ausztrál hadseregben szolgált (és 1968-ban Vietnamban fejezte be földi pályafutását) egy Anatolij Danyilenko nevű százados. A haláláról tudósító újságban megjegyzik, hogy a kommunisták elleni küzdelemben hunyt el.

Talán kevéssé köztudott Magyarországon, hogy az észak-vietnamiakat nem csak a Szovjetunió, hanem a Kínai Népköztársaság is tevékenyen támogatta.

Amerikai katonák Vietnamban

Az USA minél jobban növelte a katonái létszámát Dél-Vietnamban, minél több hadianyaggal látta el szövetségesét, a szovjet és a kínai beáramlás is annál jelentősebb lett. Persze, ez csak jelképes nagyságú volt az amerikaival szemben. Elég ha arra gondolunk, hogy félmillió fős volt a csúcs, már ami Washington katonai kontingensére vonatkozik.

Ennek ellenére a két kommunista állam támogatása jelentősnek számított, nélkülük Hanoi nem nyerhette volna meg a háborút.

A hivatalos nyugati diplomáciai álláspont az volt, hogy Ho Si Minh és kormánya csak bábkormány, és a vietnami vezetőt Peking és Moszkva rabszolgájának tekintették. Szakemberek érdekes disputát folytatnak napjainkban is arról, hogy Ho apó mennyire is volt kommunista valójában. Az eszmecsere annak ellenére folyik, hogy a francia kommunista párt egyik alapítótagjáról van szó. (Érdekesség, hogy Fidel Castro és elvtársai sem voltak eredendően marxisták, bár szélsőséges és forradalmi baloldaliak voltak. A szovjet hadianyagok Kubába áramlása tette őket Marx, Lenin feltétlen követőivé.)

Ho Si Minh elsősorban népe és országa iránt volt lojális, és csak ezután következett értékrendjében a Komintern, a világforradalom ügye vagy éppen a moszkvai vezetés iránti lojalitás. Ebben különbözött a kelet-európai kommunista vezetőktől.

A 2.világháború után Sztálin nem kívánta támogatni a délkelet-ázsiai kommunista mozgalmakat. Ennek legalább két oka volt. Az egyik, hogy ezen területen működő pártszervezeteket és azok vezetőit, nem tartotta megfelelő ideológiai alapokkal rendelkezőknek. (Korabeli szóhasználattal szektásnak tartotta őket.) A másik ok, hogy a háborút közvetlenül követő években még nem kívánt látványosan szakítani háborús szövetségeseivel. A kialakuló politikai vákuumba egyből benyomult a Mao Ce-tung vezette kínai kommunista párt. 1949-ben megromlik a Nyugat és a Szovjetunió viszonya, és közben Mao végérvényesen megszilárdítja hatalmát Kína felett (1949. október).

1950. januárjában a sztálini vezetés elismeri Ho Si Minht, mint Vietnam vezetőjét. A hanoi-i vezető Moszkvába utazik, mert katonai támogatást szeretett volna kapni a franciák elleni harcához. Sztálin nem vállalja ezt, és Maora bízza ezt a feladatot.

Az amerikai imperializmust ki kell űzni Dél-Vietnamból! 

Már a kínai polgárháború éveiben kialakult egyfajta együttműködés a két kommunista párt fegyveres alakulatai között. A kínaiak rendszeresen Vietnamba menekültek át, ott rendezték soraikat, és onnan tértek vissza országukba. Cserében hadianyaggal látták el Ho Si Minh hadait. Maoék győzelme után sem apadt el az anyagi segítség. A Vietnami Kommunista Párt mind szervezetileg, mind ideológiailag egyre jobban kezdett a Kínai Kommunista Pártra hasonlítani.

Sztálin halála után a moszkvai vezetés egyre nagyobb figyelmet szentelt Indokínára. Az ő javaslatukra ült le Genfben a tárgyalóasztal mellé, és egyezett meg Hanoi a franciákkal. Megegyeztek az ország kettéosztásába. Mindez taktikai tűzszünet volt csupán. Az ideiglenes béke célja az volt, hogy északon megerősödjön a Viet Minh. Gazdasági és katonai reformmal kívánták elérni azt az erőfölényt, amely megszerzése után egyesíthetik újra az országot, Hanoi uralma alatt.

A tonkini incidens (1964. október) és az USA Dél-Vietnamban állomásoztatott csapatainak létszámának növelésére (1965) Kína az észak-vietnami katonai szállítmányok nagyságának növelésével válaszolt. 1965-ben kínai műszaki alakulatok érkeznek Ho Si Minhékhez. Létszámuk több ezres nagyságrendű. Feladatuk: hidak, vasutak, utak, védelmi építmények építése.

1965 és 1971 között több mint 320 000 kínai katona szolgált Vietnamban. (A csúcs az 1967-es év, amikor is 170 000 kínai katona állomásozott az országban.) Ezen hadsereg háborús veszteségét (a '60-as évek végén) ezres nagyságrendűre becsülik. Közvetlen harcokban nem vettek részt. A feladatuk őrzés-védés volt. Az amerikai bombázások következtében hunytak el.

Koszigin 1965. februárjában védelmi szerződést ír alá Hanoiban. A Szovjetunió pénzügyi segítséget, katonai felszerelést és katonai tanácsadókat ígér. Innentől kezdve válik Moszkva Hanoi fő mentorává. Kínához hasonlóan a szovjetek is elkezdik '65-ben növelni a támogatásukat.

1966-tól arról szól a fáma, hogy vietnami pilótákat képeztek ki a Szovjetunióban. A '60-as évek végén a hadianyagok háromnegyede a SZU-ból került Vietnamba. Ráadásul segélyként, míg a kínai szállítások kölcsönként funkcionált. Hosszú lejáratú volt, de pénzt kértek érte.

Gyakorlatilag Ho Si Minh sikeresen használta ki a szovjet-kínai rivalizálást. A két kommunista nagyhatalom eltávolodott egymástól, ami leglátványosabban 1966-ban, az úgynevezett Kulturális Forradalom idején nyilvánult meg. 1968-ban már egymilliós sereggel őriztette Moszkva a szovjet-kínai határt. A következő évben 200 ember hunyt el a határ menti csetepatékban.

1968. novemberében Hanoi látványosan Moszkva mellé állt, ezért Peking jelentősen mérsékelte támogatásának nagyságát. Illetve kivonta csapatait Vietnamból. 

Végszó

A sorozat értékét növeli, hogy nem az amerikai (hivatalos vagy a magát függetlennek nevező) szempontok alapján értékeli az amerikai jelenlétet Indokínában. Vannak tiszteletreméltó próbálkozások az USÁban a vietnami szerepvállalás korrekt bemutatására, de ezek még mindig csak a felszínt súrolják. Az amerikai csapatok által Indokínában elkövetett háborús bűnökről (és azok máig tartó következményeiről) nem nagyon (és elég mismásolósan) lehet csak hallani, olvasni. A mozgóképes megoldásokról ne is beszéljünk. Hiszen ez a háború, a kudarca ellenére, beépült az amerikai nemzettudatba. Nem reálisan, de beépült. Valós képe nem is lehet a közembernek, hiszen (minden széles nyilvánosság elé került borzalom ellenére,) nem érdeke a mítosz gyártóknak a valóság megismertetése. A tények képesek lennének lerombolni a hazafias nevelés egyik ethoszát az Egyesült Államokban. Ugyanakkor az ország politikai ellenfele sem próbálkoznak ezzel kavarni, valószínűleg kéz-kezet mos alapon. Ebben a sorozatban az egykori szovjet és a mai orosz interpretációját láthatjuk a vietnami konfliktusnak. Erre könnyen (és divatosan) rávághatjuk, hogy: Propaganda film!

Nem jobban, mint bármelyik háborús film. Viszont nem szájbarágós, nem egy Rambo. Közben vannak benne apró érdekességek, amik beindíthatják az ember elméjét. És mint majd minden mozgóképes alkotásban, ebben is vannak közhelyek.
"Leporoltam" e régebbi (?) munkámat, és kellemesen csalódtam. Nem ezt vártam. Pedig tudtam mit fogok nézni. Úgy emlékeztem, hogy egy kicsit mintha vontatott lenne. De rosszul emlékeztem.
Egy tévés sorozattól többet nem is kell várni, mint amit kapunk. Nem túl bonyolult, nem túl összetett. Tévés alkotás.

Jelenet a filmsorozatból

A bejegyzésbe említésre kerültek közül néhány alkotás:

Meghalni Ukrajnáért:
https://www.youtube.com/watch?v=_oUjzx0cuLc

Idegen háború:
1. rész:
https://youtu.be/9_yvV4YfxXY
2.rész:
https://youtu.be/RF_W-7Keh-c
3.rész:
https://youtu.be/JDNgmsl0XD8
4.rész:
https://youtu.be/VmgKBzKXECg