A szerelemről

"Все счастливые семьи похожи друг на друга, каждая несчастливая семья несчастлива по-своему."

Egy klasszikus idézettel kezdeném ezt a bejegyzést. Lev Tolsztoj valahol nagyon ráérzett a dologra. A fentebb olvasható gondolat az Anna Karenina című regényének az eleje, első mondata. Németh László interpretációjában így olvashatjuk magyarul:
"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."

Bár nem feltétlen a klasszikus értelemben vett családokról, és azok boldogságáról szól ez a film, azért nem kerülhető meg a tolsztoji idézet ezen alkotás kapcsán.
Egy szerelmi háromszög, vagy négyszög, bontakozik ki a szemünk előtt. Mégis többről szól ez a film, mint a ki kit csal meg és miért. Nem véletlen a 16+-os besorolása az alkotásnak.
A történet egy hölgyről szól. Most azt kellene írnom, hogy a nő jellemfejlődéséről (és ha kiterjesztjük a negatív fejlődés is fejlődés axiómáját - amit korrupt és hazudozó politikusainknak "köszönhetünk").
A blog valamelyik bejegyzése kapcsán kritikaként megkaphattuk az egyik kedves olvasótól, hogy az éppen aktuális bejegyzéshez tartozó filmben nincs jellemfejlődés és ezért...
Jellemfejlődés. A marxista kritika alapja. Mélyen beleivódva gondolkodásunkba. Jó ez, vagy sem?
Ám szerintem nem ez a kérdés. A kérdés így hangzik: Van-e egyáltalán olyan, hogy jellemfejlődés? Elvárhatjuk-e egy filmben a jellemek változását?
Hoppá!
Meddig fejlődik egy ember jelleme?
Amikor megszületik egy ember, már magában (a lelkében) hordozza jellemének főbb karaktereit. Örökli őket. Amik azután környezeti hatásokra (már a megszületés előtt is) torzulnak, demulálódnak. Ezek az örökölt lelki tulajdonságok megváltoztathatóak. Valamennyire. Valameddig. Szakemberek vitatkoznak, hogy hol a határ. Mi az az életkor ami után alapvetően nem változik a jellemünk?
Ebben a kérdésben nem foglalnék állást, csak megemlíteném, hogy egyesek szerint ez öt-hat éves kor. Ez után alapvető jellembeli változásokat nem lehet elérni az embernél. Csak kordában lehet tartani. Mások szerint jóval később jön el ez a határ az ember életében. Vannak akik szerint nem is kell kordában tartani a személyiséget. Szóval, ez egy nagyon összetett és (minden korban) aktuális kérdéskör.
A kommunista eszmerendszer egyik alaptanítása szerint az ember élete végéig nevelhető. Ennek a gondolatkörnek a gyümölcsei többek között a javító-nevelő táborok, és a marxista kritikusok által a művészeti alkotásokban mindig keresett jellemfejlődés. Hiszen épp ez az, ami az eszme antropológiáját alátámasztja.
Magam úgy vélem, hogy amit nagyon sokszor jellemfejlődésnek nevezünk, az nem más mint az egyén reagálása a kihívásokra. Ez nem azt jelenti, hogy egyes események nem hathat ki a pszichére úgy, hogy a karakter deformálódásához ne vezetne. Nem. A velünk megtörténő események a pszichénken lenyomatot hagynak. És ezért bizonyos fokú változások is megjelennek a viselkedésünkben. De ez nem azt jelenti, hogy alapvetően megváltoznánk, fejlődnénk. Ráadásul, tekintettel arra, hogy az emberi nem elég önző, így legtöbbször negatív hatással vagyunk egymás személyiségére.
Ennyi komolykodás után nézzük a filmet!

Adva van egy hölgy (Anna Csipovszkaja). A film elején még egy átlagos, a társadalom többsége által megélt körülmények között élő nő. (Figyelem! Átlagos, a társadalom TÖBBSÉGE által megélt körülményt írtam, nem azt, hogy átlagfizetésből él. Mert aki átlagfizetésből él, annak az életszínvonala az átlag, a társadalom jelentős részének az életszínvonala felett van. Ugye ismerős ez? Napjaink Agyarországában is így van. Az átlagfizetés fogalma (és értéke) a hatalom hazugságának leplezésére jó csupán. Egyébként meg tökéletesen alkalmas arra, hogy indulatokat gerjesszen. Negatív indulatokat.)
Szóval, van egy nő, aki szerényen éli mindennapjait. Megismerkedhetünk életkörülményeivel. Láthatjuk erkölcsösségét... És megtapasztalhatjuk, hogy veszti azt el. A pénz (és a hazugság) hatására, hogy válik őzgidából oroszlánná.
Ennyi. Nem több.
Nem gondolnám, hogy a karakter fejlődött volna. Nem. Csak más körülmények közé került, mint amiben szocializálódott és érzelmi életére nem vigyázott, és ezen a picike résen bejött az életében valami, amit ő szerelemnek gondolt. Közben megtapasztalja, hogy a kellemessel együtt jön a hasznos is. Érzelmileg opportunistává válik és beszippantja az újdonság varázsa.
De nézhetjük, értékelhetjük a filmet a férfi karakterek alapján is.
Megvizsgálhatjuk abból a szempontból is, hogy a Szerelem nevében jogunk van-e ellopni mások boldogságát? A boldogság keresésem során (ami úgy egyébként klasszikus emberi alapjog) boldogtalanná tehetek-e más embert, vagy embereket.
Persze karosszékben ülve nagyon könnyű kimondani a helyes választ. De az Élet valójában nem ilyen. Nem fekete-fehér, igen-nem. Vajon életem minden percében tekintettel voltam magamon kívül másra is? Voltak olyan pillanatok az életemben, amikor tépelődnöm kellett, hogy megtehetem-e azt amit szeretnék, vagy nem, mert azzal másnak fájdalmat okozok? Volt olyan, hogy nem tudtam mit tegyek, mert vagy magamnak vagy másnak fájdalmat hozna a döntésem? Ezek az Élet nagy kérdései. Ezeknél derül ki, hogy milyen ember vagyok valójában. Ilyenkor (már) nem fejlődik a jellemem. "Csak" előhozom a lelkem mélyén található kincseimet.

"Nem adhatok mást, csak mi lényegem."
                                                          Madách Imre


A film eredeti címe: О любви. Rendezte: Vlagyimir Bortko. Főbb szerepekben: Anna Csipovszkaja, Dimitrij Pevcov, Alekszej Csadov, Marija Mironova, Alekszandr Likov.

Végezetül, engedjétek meg, hogy a kora középkor perzsa Coelhoját, a szufita Hajjim idézetével zárjam le.
Ez a rubai nem műfordításban így szól az olvasóhoz:

A szenvedély nem lehet
A mély szerelemmel barátságban,
Ha lehet,
Akkor együtt nem sokáig vannak.

Tagadhatatlan, hogy érdekes gondolatot fejteget ez a kis versecske. És valóban, ha belegondolunk... A tartós szereteten, szerelmen alapuló kapcsolatnak, férfi és nő között, nem a szenvedély, nem a gyorsan fellángoló (és ezért hamar ki hamvadó) érzelemözön az alapja.
Te nem hiszel abban, hogy van szerelem első látásra?
Azt gondolom, ahhoz hogy erre a kérdésre választ tudjak adni (választ tudjunk adni), először is tisztázni kellene: mit jelent a szerelem?
Azt gondolom, nem egy könnyű kérdés ez. Egy érzelmi állapotról kellene egy hideg és pontos definíciót megadni. Olyan fából vaskarika ez, nem? 
Idén áprilisban olvastam egy definíciót erről. Elgondolkodtató két mondatot. Ma sem tudom pontos-e, teljesen lefedi-e a fogalmat, vagy sem. Nem sokkal eme szösszenet megismerése előtte készítettem el ehhez a filmhez tartozó magyar nyelvű felirat első teljes verzióját. Érdekes egybeesés. A megismert definíció megerősíti a film mondanivalóját.
Majd néhány hónappal később a tovább gondolását is elolvashattam annak a két mondatnak. Most talán meg kellene osztanom eme gondolatokat, de várok. Hátha csiszolódik még a meghatározás. Akkor miért említettem meg ezt mégis?
Mert úgy gondolom, hogy időnként nem árt, ha a napi gondjainkat letesszük és elgondolkodunk triviálisnak tűnő dolgokon. A nagy gondolkodók a többség számára lényegtelen dolgokból vonnak le zseniális következtetéseket. Ott van például Sir Isaac Newton. Korszakalkotó módon viszonyult a környezetéhez. A különféle mozgásokat megfigyelte és matematikai képletekkel leírta azokat. A legtöbb ember számára ez, még ma is, botorság. Pedig életművével hosszú évszázadokra (sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy az emberi civilizáció végéig) megalapozta a fizika tudományát, és ezzel együtt lehetőséget adott a technikai fejlődés magasabb szintre jutásában.
  
A perzsa tudós évszázadok óta nincs velünk, nekem mégis úgy tűnik, hogy ennek a mozinak a készítői egyetértenek Hajjim üzenetével. Mert már a kora középkori ember is tudta, hogy csalfa az ember szíve, és az intenzív fellángolás hamar felemészti az érzelmi tartalékokat.
Nem szerelmesnek lenni valami, hanem a szerelem hosszútávú megőrzése... Na az valami.
Az hogy ez még nem sokaknak sikerült, senki kedvét ne vegye el! (A többség ugyanis nem úgy indul neki, hogy erre hangsúlyt tenne. Úgyhogy, egyáltalán nem reménytelen a dolog! Szerintem...)