Csata Szevasztopolért

A film eredeti címe: Битва за Севастополь
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25
kiterjesztése: srt.















Egy orosz-ukrán koprodukcióban készült, 2015-ös filmről, a hozzá készített feliratról fog szólni ez a bejegyzés. Természetesen nem csak arról. Az első benyomásaim a filmről vegyesek voltak. Mindjárt ott volt számomra a kérdés: Mi ez? Csak nem provokáció?
Orosz-ukrán koprodukció! 2015-ben! Vajon vetítik ezt a filmet Ukrajnában? Mi volt az alkotók célja? Finoman utalni arra, hogy jogos volt a Krím-félsziget 2014-es annektálása?
Vagy csak az Európa barátnak mondott kijevi vezetésnek adott kulturális fricska ez? Hiszen 2014-ben (a pluralizmus jegyében) betiltották az összes orosz nyelvű tévéadót az országban. 2015-ben megtiltották, hogy 1991 után készült orosz filmeket bemutassák Ukrajnában. Erre orosz állami támogatással erősen megerősített (Fond Kino, Orosz Föderáció Kulturális Minisztériuma) alkotógárda összefog ukrajnaiakkal, és készítenek egy filmet, amelynek főhőse egy szovjet katonanő, aki származását tekintve ukrán. A Kreml által hirdetett ukrán-orosz testvériségnek megfelel az alapkoncepció, de a jelenlegi kijevi rezsim kicsit tudathasadásos napjainkban, amikor a Nagy Honvédő Háborúról beszél. Egy film amelyben a szláv testvérek közösen küzdenek a betolakodó európaiak ellen. Napjaink politikai eseményeit ismerve nincs ennek egy kis provokatív felhangja? Persze, az átlag mozinézőnek biztos nem jutnak ilyesmik az eszében. Ők csak egy jó filmet szeretnének látni. És szerintem azt (is) megkapják.

Magáról a filmről is ejtenék néhány szót. Felvetődhet egyesekben mintha kicsit sokat akartak volna markolni az alkotók. Sok-sok évvel ezelőtt egy ismerősöm azt mondta a Pearl Harbor című filmre, hogy inkább két filmet kellett volna belőle csinálni. Egy szerelmeset, és egy háborúsat. A Csata Szevasztopolért túl rövid ahhoz, hogy ezt elmondhassuk róla. Aki egy klasszikus háborús filmet vár, az szerintem csalódni fog. Nem a harc áll a film középpontjában. Korhatáros a film (12+), de hiába háborús alkotásról van szó, tényleg nyugodtan megnézhetik akár a kiskamaszok is. Láthatunk harctéri jeleneteket, amiket az alkotók szemmel láthatóan igyekeztek életszerűen elkészíteni. Szerencsére nincsennek túlsúlyban a számítógépes népámítások, trükkök. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az érzelmek is szerepet kapnak az alkotásban. De ez az összetevő sem tolakodó. Az arányokat jól eltalálták. Egy bármikor megnézhető, látványos moziról van szó. És a mondanivaló? Egy mondatban összefoglalva: Ez egy háborúellenes háborús film.
Ez a mozi egy hölgyről szól. Dramaturgiailag egy másik hölgy visszaemlékezése alapján.

A két hölgy. Ludmilla Pavlicsenko (középen) és Eleonor Roosevelt

Eleonor Roosevelt (Joan Blackham alakítja), az amerikai first lady, elmondja nekünk barátnője Ludmilla Pavlicsenko (Julia Pereszild) történetét.
De ki is volt ez a hölgy valójában?
Ludmilla Mihajlovna Pavlicsenko (leánykori neve Belova) 1916. július 12.-én született a Kijevi kormányzóság, Vaszilkovszkij járásában találkató Beloje Cerkovban. Tizennégy éves koráig járt a település 3-as számú iskolájába. Ezután a család Kijevbe költözik. Iskolai tanulmányait ott folytatta, majd az „Arszenál” üzemben dolgozott. 1932-ben hozzámegy Alekszej Pavlicsenkohoz. A házasság rövid ideig tartott, de még ebben az évben megszületik fia Rosztiszláv (1932-2007). 1937-ben felvételt nyer a T. G. Sevcsenkoról elnevezett Kijevi Állami Egyetem történelem fakultására. Amikor kitör a Nagy Honvédő Háború épp Odesszában van, a diplomamunkáján dolgozott. A háború első napján önkéntesnek jelentkezik.

Ludmilla 1942. márciusában

1941 őszen a hadosztályát Szevasztopolba vezénylik. Itt viszonyba bonyolódik harcostársával, Leonyid Kicenkoval. Már  a háború előtt ismerték egymást, és a harci feladatokat is közösen oldották meg. 1942. februárjában is együtt voltak kiküldetésbe, amikor aknavetők tűzzel árasztották el azt a területet, ahol voltak. Kicenko súlyosan megsérült. Ludmilla sérült társát kimenekítette, kihúzta a tűzzónából. Ám önfeláldozó hozzáállása ellenére Kicenko, súlyos sérülései miatt, elhalálozik. Pavlicsenko hadnagyként a 25. számú Csapajev gyalogoshadosztályban szolgált. A moldovai, odesszai és szevasztopoli körzet harcaiban vett részt. Hivatalosan, dokumentálva 309 német katonát lőtt le mesterlövészként. (A „Csernomorci” című film állítása szerint 343-at.) A 309 áldozat közül 36 szintén mesterlövész volt. 1942.júliusában megsebesül Szevasztopolnál. A Kaukázusba evakuálják, és hamarosan egy ifjúsági küldöttség tagjaként Kanadába, majd az USÁ-ba küldik. Közösen részt vesz egy fogadáson, ahol Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és felesége, Eleonor Roosevelt, is  a meghívottak között van. A first lady meghívja az ifjú mesterlövész-lányt egy országos előadó körútra. Ludmilla részt vesz a washingtoni Nemzetközi Diák Gyűlésen, és new yorki ipari szervezetek (CIO) kongresszusán. Emlékezetes maradt a Chicagoban mondott beszéde: "Uraim! Huszonöt éves vagyok. Háromszázkilenc fasiszta megszállót öltem meg. Nem gondolják uraim,hogy maguk túl hosszú ideig bújtak a hátam mögé?"

A jelenlévők egy pillanatig néma csendben hallgatták szavait, majd elementáris erejű tapsvihar rázta meg a termet.

Woody Guthrie country énekes és dalszerző „Miss Pavlichenko” címmel írt róla egy nótát.

Amerikából visszatérte után, a háború további részében, az orvlövészek kiképzésében vett részt a Moszkva közeli „Visztrel” mesterlövészképző iskolában.

1943. október 25.-én Ludmilla Pavlicsenko megkapja a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

A háború után, 1945-ben, lediplomázik a Kijevi Egyetemen. 1945 és 1953 között a Haditengerészet Főparancsnokságán dolgozik. Ezután a Szovjet Háborús Veteránok Bizottságában ügyködik. 1974. október 27.-én hal meg Moszkvában. A Novogyevicsi Temetőben helyezték örök nyugalomra.
A film jobb megértéséhez szeretnék egy kis, rövid történelmi áttekintést nyújtani nektek.

Az 1941 nyarán történt német támadás közismert. A háború első hónapjainak veszteségeiről viszont talán elég egyoldalúan vagyunk tájékozódva.
A szovjet fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Ennek több oka is volt. Egyrészt a sztálini tisztogatás következményeként rengeteg jól képzett tiszt hiányzott. Másrészt, a Tuhacsevszkij által pártolt fegyverzet reform, a marsall halála után szinte leállt. Hiányzott a megfelelő felszerelés. A megmaradt főtisztek egy meghatározott része az 1.világháborús stratégiák fogja volt.
A német hadsereg nagy része már a náci ideológia alapján szocializálódott, így számukra nem okozott gondot a szlávok hidegvérű legyilkolása.

A háború első heteiben, hónapjaiban a német katonai vezetőket is megdöbbentette, hogy milyen nagy számban ejtenek hadifoglyokat. Nem voltak erre felkészülve. De az akarat sem volt meg bennük arra, hogy ezeket az embereket életben tartsák. Persze a tömeggyilkosságok híre hamar elterjedt a szovjet oldalon is, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a Vörös Hadsereg tagjai inkább a hősi halált választották, mint a megadást.
Ugyanakkor a német veszteségek is jelentősek voltak. Oly annyira, hogy gyakorlatilag '41 végére már jó néhány alakulatukat nem tudták teljesen feltölteni. Elindult a hadifogoly táborokban az önkéntesek toborzása. Azok a hadifoglyok, akik jelentkeztek (kollaboráltak a németekkel), döntő többségük az éhhalál helyett választották a német egyenruhát. Hiszen a hadifogoly táborok lakóink az élelmezése nem volt biztosított.
A német hadsereg nem csak a hadifoglyokkal, hanem a civil lakossággal is kegyetlenkedett. Ez és az, hogy a szovjet propaganda az osztályharcos blabla helyett hazafias jelszavakat zengedezett, hozzájárult ahhoz, hogy megszilárduljon a Szovjetunió lakóiban a moszkvai vezetés iránti bizalom.
De nem csak az ember-, hanem a hadianyag veszteség is jelentős volt. Mindkét oldalon. (A háborús emberveszteség okozta gazdasági, politikai jelenségek a mai napig kihatnak mindkét országra. Hiszen gyakorlatilag a demográfiai lyuk "eltüntetését" szolgálta az NSZK-ban a vendégmunkás jelenség. De ez egy másik történet.)

1941. szeptember végére a német csapatok elfoglalták Kijevet, és Szmolenszket, északon körbezárták Leningrádot.  Szeptember közepére megközelítették a Krím-félszigetet. A terület stratégiailag rendkívül fontos volt. A német katonai vezetés attól tartott, hogy a félszigeten állomásoztatott repülőkkel a Vörös Hadsereg könnyedén elérheti a romániai szénhidrogén mezőket, és bombázni fogja azt. A Wehrmacht ellátásában jelentős szerepet játszott a Ploiesti vidékén található olajipari létesítmények. De ezzel egy időben a Kaukázus kapujaként  is tekintettek a vidékre. A Kercsi-szoroson át, könnyedén elérhette a német hadigépezet a Kaukázust. Tehát mindkét hadvezetés fontosnak tartotta a Krím birtoklását.  A szovjet hadvezetés lemondott Odessza védelméről, csak hogy a krími erőket megerősíthesse. A félsziget kapuja a Perekopi-földszoros (ami 30 km hosszú és 9 km széles). A német csapatok szeptember 24.-én kezdték meg a a földszorost védő szovjet csapatok ellen a támadást. Két nappal később sikeresen áttörték a védelmi vonalat. 30.-án a szovjet csapatok visszavonultak. A Wermacht-nak jelentős veszteségei voltak. Mind ember- mind hadianyagban.

Szevasztopol elleni első támadás 1941. október 30.-a és november 30.-a között volt. November 11.-ig a harcok Szevasztopoltól viszonylag távol folytak. A német csapatok november 2.-ára érték el a város külső védelmi vonalát. A városban szárazföldi csapatok nem tartózkodtak, ezért a Fekete-Tengeri Flotta matrózaiból szervezték meg a város közvetlen védelmét. Október végétől Petrov vezérőrnagyot nevezte ki a szovjet hadvezetőség a szevasztopoli erők parancsnokának. A tábornok természetesen magával „hozta” az alárendelt csapatokat is. (Ezeket az erőket vonták ki Odesszából, és Odessza környékéről.) Ezzel mintegy 36 000-el nőt (szovjet adat) a védelmi erők nagysága. (Német adat szerint 80 000 főről van szó.) A védők teljes létszáma így 50-55 000-re nőt (szovjet adat).

November 9-10 között a németek körbezárták a várost védő erődöket. A következő tíz napban heves harcok dúltak, és néhány helyen a németeknek sikerült benyomni a szovjet védelmi vonalat. Majd elcsitultak a harcok. A csata első fázisa lezárult.

1942. január 5.-én a Fekete-Tengeri Flotta csapatai partra szálltak  Jevpatorija kikötőjében.  A román erők által megszállt városkában felkelés tört ki. Az akció sikeres, a helyőrség elhagyja a várost. Rövid időn belül német erősítés érkezik, és heves utcai harc bontakozik ki.  Január 7.-ére a szovjet deszant csapat tagjai közül, aki nem esett fogságba, az meghalt.

Közel ezzel egy időben zajlott a Kercsi partraszállás is. 1941. december 26.-án kezdődött ez az akció. Ebben az akcióban, a szovjet oldalon  40 000 ember vett rész. 1942. januárjában az itt harcoló erőket a Krími Frontnak nevezi el a szovjet hadvezetőség. A harcok itt is hevesek, és a Vörös Hadsereg számára sikeresnek is mondhatóak. Hónapokig tartó támadás-ellentámadás sorozat alakul ki. A Vörös Hadsereg Krími Frontja 1942. áprilisában (9.-én) indítja az utolsó támadását, amit a németek megállítanak. 1942. május 18.-án összeomlik a Krími Front. A szovjet csapatok maradéka megadta magát.

Elkezdődik Szevasztopol bombázása. Ez nem csak a Luftwaffe által történt meg, hanem a világ legnagyobb ágyúit is elkezdték bevetni a németek. Ezeket az óriás kaliberű ágyúkat elsősorban a város körül található erődök  szétlövésére használták.

A május 8.-án elkezdődő támadás véres harcokat eredményezett. A támadó német és román csapatoknak nem volt könnyű dolguk. A terv egyik lényeges pontja az volt, hogy a szovjet utánpótlás vonalakat elvágják. Mindez csak részsikert volt, mert a szovjet hadvezetőség még a támadás megkezdése előtt jelentős hadianyag készleteket halmozott fel a városban. Ez azt jelentette, hogy a német csapatoknak az egész várost el kellett foglalniuk. Hiszen a harcoló szovjet csapatoknak továbbra is volt ellátmányuk, és ezért nem kényszerültek a megadásra. Persze ez az állapot sem tartott örökké...

Ludmilla Pavlicsenko

Június 30.-ára lőszerhiány alakult ki a szovjet csapatoknál. A védők parancsnoka Oktyabrszkij admirális engedélyt kér a SZTAVKÁtól (a szovjet legfelsőbb hadvezetőségtől) az evakuációra. A tervek szerint csak a legmagasabb rangú katonákat, és párt funkcionáriusokat  mentenék ki. Kezdetben repülőgépek bevonásával kezdődik a kitelepítés. A célra tengeralattjárókat is felhasználtak. Maga Petrov tábornok június 30.-án, egy tengeralattjáró segítségével hagyja el a várost. Július 1-ére minden jelentősebb ellenállás megszűnik a városban. Kisebb gócokban még ezután is vannak védők, de július 9 és 12 között minden ellenállást felszámolnak a támadók.
1942. július 1 és 12 között 1726 embert evakuáltak összesen. Szovjet történészek szerint 72 230 szovjet katona esett fogságba. Elgondolkodtató számok. (A Szevasztopol védelme, ostroma körüli számok nagyon eltérőek. Nem csak a német és szovjet források, hanem a szovjet és orosz források közöttiek is. Magam meg sem próbálok konszenzust találni ezen értékek között. Az biztos, hogy egy nagyon jelentős, és mindkét, mindhárom [szovjet, román, német] fél részéről jelentős áldozatokkal járó küzdelem volt.)

Fontosnak tartom, ahogy a háborús férfi-női viszonyt taglalja a film. Ezt a kérdést is diszkréten kezelték az alkotók. És ez egy bölcs dolog volt a részükről. Mert a háború és a szexualitás viszonyával talán a legkönnyebb az embereket, népeket egymás ellen uszítani. Tőlünk (kis hazánktól, Magyarországtól) észak-keletre található egy ország, amely fennállásának egyik legnagyobb válságát éli át. Az ott zajló eseményeket több szempontból lehetne elemezni. Én nem tenném ezt most meg, bár határozott véleményem az van. Az interneten kóborolva ezen eseményekről  tudósító írások után honfitársaim egy része véleményt nyilvánít. Ki így, ki úgy. Kicsit szégyellem magamat, ahogy a russzofóbiájukat egyesek  "megindokolják". Szerintük az oroszok barbár nép, hiszen mennyi nőt megerőszakoltak a 2.Világháború folyamán (Magyarországon is). Ezen logika alapján mindenki barbár. Hiszen nincs, és nem is volt olyan hadsereg a világon, amelyik ne erőszakoskodott volna a civil lakossággal. Másrészt ez az gondolkodásmód maga a kollektív bűnösség elvének ékes példája. Persze Európa történelmének egy nem is olyan régi periódusában legitim volt ez a gondolat, de a gyümölcse csak vér, szenvedés, fájdalom, halál.Tömegméretekben.

Az idei év elején jelent meg Miriam Gebhardt német történészasszony könyve (Als die Soldaten kamen) ebben a témában. A mű egyes részei tabu döntögetőek. Hogy a szovjet hadsereg egyes tagjai erőszakoltak meg nőket, az köztudott. Sőt, egyes politikai erők napjainkban is felhasználják ezt. A könyv azzal kavart botrányt a német közvéleményben, hogy rámutat arra a tényre, hogy az amerikai hadsereg egyes tagjai szintén gyakorolták az erőszak ezen formáját. A különbség "csak" annyi, hogy a náci propaganda előre "felkészítette" a német társadalmat a "barbár" oroszokra. A tapasztalatok egy része megerősítette ezeket az állításokat. Az amerikai hadsereg tagjai által elkövetett ilyen jellegű bűncselekményeket (amik időnként felülről szervezettek voltak, a könyv szerint) pedig a helyi német adminisztráció igyekezett eltusolni, az áldozatokat elhallgattatni. Úgy gondolták, hogy ez szükséges a jó viszony megőrzése szempontjából. Gyakorlatilag egészen napjainkig az elhallgatás volt a "stratégia". Annak a kérdésnek pedig, hogy melyik fél (az amerikai vagy az szovjet) erőszakolt meg több nőt, nincs értelme. Hiszen ez ma már egyrészt megállapíthatatlan, másrészt jóval nagyobb létszámú szovjet katona zúdult a tengelyhatalmakra, mint amerikai. Olvastam egyszer egy tanulmányt, ami a magyarországi helyzetet vizsgálta. A Horthy korszakban az abortusz egyáltalán nem volt elismert egészségügyi beavatkozás. A szovjet hadsereg megjelenése után a világ legliberálisabb abortuszjogszabályai léptek életbe Magyarországon. Egy hölgynek elég volt azt állítania, hogy egy szovjet katona megerőszakolta és már engedélyezték is a hivatalos szervek a beavatkozást. Nem vizsgálták, hogy igazat mond-e a hölgy. Tehát a statisztikák sem megbízhatóak (számszerűen) ebben a kérdésben (de a biológiai tények miatt sem mérvadóak a számok). A tanulmány azt állította, hogy napjaink magyarországi abortusz szabályozása amiatt ilyen, amilyen, mert a háború utáni állapotokból nem lehetett visszalépni a teljes tiltásban. A közvélemény ellenállása miatt.
Emlékszem, az általános iskolai történelem tanárnőm (!) egyik kijelentésére. Azt állította, hogy a magyar honvédek szexuális képességeinek nagy híre volt a Szovjetunióban. Ühüm... Egyrészt van egy adag sovinizmus ebben a kijelentésben. Másrészt a valóság sokkal borzasztóbb. (Nem véletlen, hogy sok szovjet katona törleszteni is jött. Fegyverrel a kézben. És itt megint megérkeztünk a kollektív bűnösség elvéhez. Amit el kellene felejteni, mindenkinek. Mert az, az európai gondolkodás szégyene.) Nehéz dolog erről a dologról írni, beszélni. Nehéz, mert nem áll szándékomban relativizálni. Ez is olyan bűncselekmény amiből egy is sok. De azt sem szeretem, amikor ezt kihasználva, erre hivatkozva gyűlölködnek emberek. Nem mondom, hogy el kellene felejteni ezeket a dolgokat. Nem. De helyén kellene mindenkinek kezelni.
"...Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép..."

                                                            Radnóti Miklós: Nem tudhatom   (részlet)

A filmben a női-férfi viszony hadseregen belüli ábrázolása nem túl mély, de beszédes. Nem az általában megszokott, a hős katona és egy civil lány közötti románc. Nem két katona (egy férfi és egy nő) közötti beteljesületlen, vagy egyoldalú kapcsolat. Mondhatni érdekes próbálkozás. (E relációban jutottak eszembe a fentebbi gondolatok.) Mindez az ízlésesség határai belül.

A filmben elhangzik egy részlet Konsztantyin Szimonov Если дорог тебе твой дом (Ha a házad drága neked) című verséből. Az eredeti vers itt (is) elolvasható. Ez a mű 1942 júliusában jelent meg először a Krasznaja Zvezdában, a hadsereg hivatalos lapjában. A sztálingrádi csata 1942 július 18.-án kezdődött el... A vers címeként még az Убе́й его́! (Öld meg!)-t is megszokták adni.
A Krasznaja Zvezdát a Honvédelmi Népbiztosság Politbürója (így hívták a honvédelmi minisztériumot akkoriban) alapította, egy 1923. november 29.-ei határozat alapján. Az első szám 1924. január 1-jén jelent meg. A Nagy Honvédő Háború során az egyik legjelentősebb országos lap lett. Olyan jeles írók és publicisták írásai jelentek meg a lapban, mint M. Solohov, A. Tolsztoj, V. Visnevszkij, K. Szimonov, A. Platonov, V. Grosszman. Az újság napjainkban is megjelenik (hetente ötször).
Szimonov eme verse és az, egy kicsit később Ilja Ehrenburg által írt, Убей! (Öld!) című publicisztika volt a 2. világháború során a szovjet háborús propaganda által legtöbbször felhasznált alkotások.
Szimonov a  versét, saját vallomása alapján, 1942 nyarán írta. Azon a napon a frontra ment, a Volga folyóhoz. A Zvezdában történt megjelenés követő napon a Komszomolszkaja Pravdában is közlik. 20.-án az Okná Tassz publikálja. A háború folyamán számtalanszor elhangzott a rádióban. A fronton harcoló csapatok közé röplapokon rendszeresen ledobták. A vers eredeti címét (Ha a házad drága neked) maga Szimonov rövidítette le (Öld meg!) a háború után. A vers korabeli megítélése egységes. Vladiszlav Sosin kritikus szerint a vers szerkezete a klasszikus orosz költészetre jellemző. Mihail Lvov (1917-1988) költő szerint a vers megérdemelné a Szovjetunió Hőse kitüntetést, mert több ellenséget ölt meg, mint a legsikeresebb orvlövész.
A film utolsó egyharmadában (a 91.-92. perc környékén) Mása nevű szereplő ukránul beszél néhány másodpercig. Úgy gondolom, fontos hogy ez a néhány mondat ukránul hangzik el. Ezért külön színezéssel jeleztem ezt.
És végül a film fő dala Polina Gagarina előadásában:

Ebben a dalban az Okeán Elzi nevű lvovi (lvivi) zenekar kíséri az orosz énekesnőt. De a film vége felé "saját jogon" is elhangzik egy daluk. (Hasonlóan a Jövőből vagyunk 2.-höz.) A szomorkás dallam nagyon jól kiegészíti a jelenetet katartikus voltát. Nem kirívóan, de hatásosan. Számomra ez a néhány percecske arról szól, hogy az ikonként tisztelt hősök is emberek. Emberek akik éreznek, szenvednek, örülnek. Emberek akiknek szükségeik vannak.
Magam, biztos van aki észrevette már, szeretem amikor deheroizálják a hősöket. Szeretem amikor a kőszoborból előbukkan az Ember. Számomra nem lesz kisebb a teljesítmény, ha kiderül hogy egy tökéletlen személy hozta azt létre. Sőt! Annál nagyobb bennem az elismerés. A félistenek nem szerethetőek, mert hidegek mint a márvány. Az emberek szerethetőek.
Szerintem ez a film úgy próbál hősi emléket állítani Ludmilla Pavlicsenkonak, hogy közben megpróbálja bemutatni a hős mögötti embert. Persze fanyaloghatunk, hogy kevés az érzelem és sok a pátosz... vagy éppen fordítva hogy sok az érzelem, kevés a küzdelem. Ízlések különbözőek, a kísérlet érdekes. Már többször megnéztem. Nekem tetszik.
Mindenkinek ajánlom, nézze meg a filmet!

A felirat letölthető:
WEB-DL, WEB-DLrip,  DVD, DVDrip-ekhez innen lehet.
HDrip, BDrip, BD, BD-AVC-khez pedig innen lehet.