A halott ember levelei

A film eredeti címe: Письма мёртвого человека
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.

A halott ember levelei 1986

„Úgy szeretnék szólni most hozzátok, mint egyik halott a másikhoz.” Mellbevágós mondat. Nem csoda, ha gyakorta idézik, mint a film tartalmának esszenciáját. Világosan tisztázza a tényállást, ugyanakkor felkelti a néző érdeklődését.

Konsztantyin Lopusanszkijnak megadatott az, ami csak keveseknek jutott a filmművészetben, hogy rögtön az első önálló rendezésével igazi kultusz darabot adott a világnak. A jelző mára különösebben nem vita tárgya, lévén, hogy közel harminc évvel az elkészülte után a film még mindig keresett darab azoknál, akik nem csupán pillanatnyi szórakozásra vágynak valami látványos, ám gondolatszegény kasszasiker élvezetében. Ha hihetünk a korántsem mindig megbízható krónikáknak, Lenin egykor azt mondta Lunacsarszkij népbiztosnak: ”Oroszország számára egész művészetünkből legfontosabb a film.” A jelzőt később Sztálin az ideológiáért akkor felelős Zsdanovnak már jócskán módosította, legveszélyesebbnek titulálva a műfajt. Ez a kettősség mindvégig meghatározta az szovjet filmiskola életét. Sok-sok művészük igyekezett valami fontosat közölni a világgal, miközben a cenzúra bizottság gyakorta dobozba zárta a nekik nem tetsző, a hivatalos propagandához „nem igazodó” műveket. Így járt Lopusanszkij halott embere is, évekig jegelték. Szintén nem igazolt, de valószínűsíthetően igaz a szóbeszéd, hogy végül, egy zártkörű vetítés után, maga Gorbacsov jelentette ki róla, hogy a film mégis bemutatható. (A nyitott szemléletű „Gorbi” még nem volt a hatalom csúcsán, de az akkori főtitkár, Jurij Andropov kegyeltjének számított, ami tényleges hatalmat jelentett.) Rögtön legyártottak belőle több mint kétezer kópiát, - a Szovjetunió hatalmas területű volt, mozitermekkel bőven ellátva, – majd nemzetközi fesztiválokra is kiengedték. A sikere a szerzőt igazolta. A film jókor volt jó helyen. Ez utóbbit azt hiszem, nem árt kissé megmagyarázni, de ahhoz pár évtizedet vissza kell menni az időben.

1945 után gyorsan kétpólusúvá lett a világ. A nyugati típusú demokrácia és kommunista rendszer, a maguk szövetségeseivel, hamar ellentétbe került. Két szuperhatalom létezett, az Amerikai Egyesült Államok és Szovjetunió. A kölcsönös gyanakvás jegyében létrehozták a saját szövetségi rendszerüket. 1949-ben megalakult a NATO, majd 1955-ben az ellenpárja, a Varsói Szerződés. Mindkét fél alaposan felfegyverkezett, beleértve az atomerőt. Illúziókat ugyan egyik sem táplált másik szándékai felől, de azzal tisztában voltak, hogy egy esetleges újabb világháború gyakorlatilag megnyerhetetlen. Kialakult a MAD,(Mutually Assured Destruction) vagyis a kölcsönösen garantált megsemmisítés állapota.

Einstein világította meg a probléma lényegét, amikor egyszer feltették neki a kérdést, hogy milyen fegyverekkel vívják meg az esetleges harmadik világégést. Azt mondta, nem tudja, de a negyediket már biztosan kőbaltákkal. Így maradt a két fél között az úgynevezett „hideg háború,” melynek légköre ugyan időnként felforrósodott, mint például Észak- és Dél-Korea összecsapásánál, a kubai rakétaválság idején vagy éppen vietnami háborúkor, de szerencsére azt a bizonyos piros gombot, amit a filmekben előszeretettel mutogattak, egyik hatalom vezetője sem nyomta meg. Így az 1950-es évek valóban fagyos hangulata után, ha kényszerűségből is, de kezdték elviselni egymást. Az erőegyensúly 1980 körül kezdett megbomlani, amikor Ronald Reagan, egykori hollywoodi színész lett az Államok elnöke. Zseniális blöffje révén, - „Csillagháborús program,” - úgy nézett ki, hogy a Szovjetunió atomarzenálja elavul. A válasz persze nem maradt el. Az SS 20-as rakéták feljavított változatai fenyegetően közel lettek elhelyezve Nyugat-Európához. (Megjegyzem, Reagan sokáig nem is látta a Csillagok háborúját. Ez látványosan kiderült egyik beszédének felolvasásakor, amikor előre megírt szöveggel próbált poénkodni a program ürügyén a mozival, de nem tudta helyesen kiejteni Darth Vader nevét.) Szóval, ha az egyik oldalon olyan elnök irányít, aki a cowboy szemléletet a filmgyárból hozta magával, - Lövök, majd megkérdem, ki voltál.- a másik felet pedig egy sűrű szemöldökű, vodka és morfiumfüggő főtitkár vezeti, az ember minden rosszat képes feltételezni. A közvetlen veszélyt érző Európa művészei a maguk módján reagáltak a helyzetre. Még az egyébként politikára nem fogékony Ritchie Blackmore’s Rainbowja is írt dalt „Can’t Happen Here – Nem történhet meg” címmel, aminek a végén Joe Lynn Turner énekes csak hozzátette: „I don’t know - Nem tudom.” Nem volt vele egyedül. Mondhatni természetes folyamat volt, hogy felbukkant a helyzet filmesek általi megközelítése. Az amerikai változatot meglehetősen gyorsan leforgatták, a The Day After – Másnap című Tv mozit, ami precízen felvonultatja, mik játszódnának le egy atomcsapás utáni világban. Bár nem szívderítő a mutatott kép, azért ajánlom annak, aki még nem látta. Szánjon rá időt, megéri. A szovjet változat sem maradt el, de mint az fentebb olvasható, egy időre dobozba kényszerítették. Aztán változott a politikai széljárás és előkerült. Tehát, „máris” a filmnél tartok azokkal együtt, akik az eddigiek olvastán nem menekültek el.

Valahol a Szovjetunió egyik nagyvárosában, egy történelmi múzeum mély alagsorában, az intézmény egykori munkatársai vegetálnak a világot beborító állandó szürkületben. Körülöttük egy maroknyi, szervezetlen, ellátási gondokkal küszködő, sugárbetegség által gyötört túlélő próbál szembenézni a kialakult helyzettel és kiutat találni belőle. Köztük van az egykori Nobel-díjas Tudós, aki a reménytelenség idején is reménykedve írja a leveleit a fiának, akiről mit sem tud. A kihalás szélére jutott emberi faj tartósan a föld alá kényszerül, de még ott sem jut hely mindenkinek. Ilyen körülmények között mindenkinek feltárul a valós jelleme. A kérdés, lehet-e a végsőkig ember maradni? És miként tudja megtenni az illető? De legfőképp, van-e miért kitartani olyankor, midőn minden veszni látszik?

Egy apokalipszisről szóló filmben két utat választhatnak a készítők. Az első a látványosabb. Grandiózus képekben mutathatják a pusztulást és válogathatnak, mely helyszín fogja leginkább megdöbbenteni a nézőt. Vagy részletezhetik az írásokból közismert betegségek tüneteit, az élővilágot tönkretevő, zsigerbe hatoló variációkat. A másik út kevésbé látványos, viszont éppolyan hatásos. A monumentalitás helyett a hétköznapi drámákra koncentrálnak. Lopusanszkij az utóbbi megközelítésre szavazott. Számára fontosabbak voltak a katasztrófának az erkölcsi vonatkozásai, mint a pusztulás technikai részletezése. Nem hiszem, hogy csupán a költségek miatt történt. Ez a nézőpont több alkalmat adott neki arra, hogy kifejtse azt, amit a téma ürügyén fontosnak tartott. Inkább gondolkozott allegóriákban, mint egy racionális történetben. Ezért van az, hogy a filmbeli karakterek közül alig néhánynak van neve. Mint a főszereplőnek is, aki egyszerűen csak a Tudós.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért tiltotta be a szovjet cenzúra a filmet. Hiszen a hivatalos propaganda szerint a szocialista országok voltak a Béketábor, akik folyamatosanharcoltak a békéért. (Erre az önellentmondó szlogenre a magyar népi humor anno csattanós, bár vulgáris választ adott. A békéért annyira lehet harcolni, mint közösülni a szüzesség érdekében. Mindez jóval nyersebben volt megfogalmazva, az nyilván sejthető.) Itt volt az első bibi. A moziban ugyanis semmi világos jelzés nincs arra, hogy a gaz imperialisták minden figyelmeztetés nélkül lecsaptak volna a mit sem sejtő Szovjetunióra. Ellenben van egy célzás arra, hogy egy szovjet katonai központban komputer hiba okozta rossz jelzés szabadította el a világégést. Az sem tetszett a hivatalos elbírálóknak, hogy a „szocialista embertípus”, amely "köztudomásúlag" eszmeileg magasan képzett, közösség tudatú, segítőkész, önzetlen és önfeláldozó, stb. nem jelenik meg a hivatalosan már kommunizmust építő ország mozijában. (Nem viccelek. Ez akkoriban mind benne volt a mindig tagadott filmcenzúrás elvárásokban, a pedagógiai tankönyvekben pedig részletesen lett kifejtve, hogy milyen az ideális, kommunista alapokon álló személyiség.)

Helyette van az orráig nem látó, a megmagyarázhatatlant görcsösen magyarázó, önigazolásra törekvő hivatalnok, tisztességes, de az eljövendővel szembe nézni nem bíró, öngyilkosságig jutó polgár, feketepiaci seftelők, Mengelére emlékeztető, életről-halálról döntő orvos. A jövőt jelentő ifjúság képe sem az, amit reméltek. A legkisebbek szóra sem méltatják a felnőtteket, hiszen mindig hazudnak. A huszonéves korosztály képviselője a legdurvább alak, akit csak a túlélése érdekel és az apja halála sem képes észre téríteni. Ő az, aki új Tízparancsolatokat tervez, köztük ilyenekkel, hogy: „Gyűlöld azt, akit nem ismersz. Gyűlöld önmagadat.” Nem csoda, ha a ilyen tartalom kiverte a biztosítékot az elvtársaknál. A gondoskodó államnak szintén nyoma sincs. Viszont még a „mélyreszállás” előtt is listáznak, az utolsó percig sem akarják kiengedni kezükből az alattvalókat. Mert azok a megmaradtak, nem mások. Tilos nekik külföldi adót hallgatni, statárium van, kijárási tilalom szakad a nyakukba, a megszegőikre pedig lőnek. A katonaság járőrözik az utcákon, ám nem segítőként. Az emberek félnek tőlük, a halottak közé rejtőznek, ha feltűnnek. Az állam mindvégig könyörtelen intézményként van ábrázolva, amely ráadásul nem is hatékony a problémák kezelésében. Alkalmas vezető nem tűnik fel, a végrehajtók a parancsok mögé bújnak, az elrendelők nem mutatkoznak, arctalanok. A kor jellegzetessége volt a feketepiac, ami persze hivatalosan nem létezett. Csencseléssel kellett beszerezni a hiánycikkeket. A film egyik legmegrázóbb része, amikor az öreg Tudós életveszélyt vállalva elmegy a feleségének könnyítést adó gyógyszerért, – (Tudja, meg már nem mentheti.) – de a visszatérésekor csupán részvétnyilvánításokat fogadhat. Az emberválogatás precizitása elborzasztó, csak úgy, mint az elhunytaktól történő érzéketlen megszabadulás. Szóval bőven van a korabeli jelenre utaló bíráló részlet. „És ha Isten létezik, minden bizonnyal undorral néz le ránk., mély megvetéssel. Szemtelen, arrogáns majmok vagyunk, nem mások.” A harminc vagy ötven évre a felszín alá kényszerülő „vakondember” víziója sem olyan, ami elviselt volna egy szovjet „csinyovnyik” tolerancia küszöbe. Ezért nem akarták a mozit a nagyközönség elé engedni. Továbbá, nézzük csak a dátumot! 1986. Bizony, abban az évben volt a csernobili katasztrófa Ukrajnában. Mennyit tagadták... Lopusanszkij pedig ukrán volt. Neki és a népének a világ vége közelebbinek tűnt, mint a következő ötkarikás játékok. Úgy kellett egy ilyen művészfilm a Szovjetuniónak, mint jókor reggel egy hasba rúgás. "Gyanús elvtárs" moziját nem igazán szívlelhették. Nálunk sem kapott szinkront, de még feliratot sem. Párszor leadták hangalámondással a mozikban(!) majd "elfelejtődött." Pedig akkor már olvadozni kezdett a jég a Vasfüggönyön, de azért voltak határok.(De még mennyire...)

Lopusanszkij neves mestertől tanulhatott. A hírneves „Sztalker” készítésekor ő volt Tarkovszkij rendező-asszisztense. A példakép keze nyoma kétségtelenül felfedezhető ”A halott ember levelei” képi világában. A legkönnyebben a folyamatos alkony érzékeltetésére használt sárga színszűrő precíz, a mozi egészét meghatározó alkalmazásánál érhető tetten. Véleményem szerint bizonyos részletekben felül is múlta a tanítvány a mesterét. Nyikoláj Pokopcsev operatőri tudásának méltatására csak felsőfokú jelzők megfelelőek. A díszlet beszédes. Egyszerre allegorikus és hiteles, mégsem tolakodó. Maga a történelmi múzeum, mint kiinduló színtér, rögvest felér egy utalással. De akad a háttérben elrejtve kereszt, ókori szobor torzója, múmia. A monumentálisan torz könyvtár az értékét veszett világ jelképe. Műtárgyai valamikor az emberi kultúra egykori dicsőségét hirdették, de a pernye borította romvárosban értéküket vesztett holmikká lettek, hiszen nem segítik a túlélést. Ugyanakkor jelenlétük a figyelmes nézőnek szóló finom jelzések, amikkel a szerzők gondolkodtatni akarnak. A fentiekhez méltó körítést ad Alekszandr Zurbin zenéje. Csak ritkán él a hagyományos dallamokkal, inkább egyfajta szorongás érzetét akarja sugallni a képek alatt, ehhez szabta a hangszerelési eszközeit. Gyakorta építi be a külvilág zajait a muzsikába. Zavarba ejtő, felkavaró hatást ér el vele. Tökéletes megoldás az apokaliptikus témához.

A rendező és a forgatókönyvírók, köztük Borisz Sztrugackij, közös érdeme, hogy felismerték, egy teljes egészében a tragédia nagyságát kihangsúlyozó történet nem lenne elviselhető a nézők számára.

Megfeküdné a sok szomorúság és kilátástalanság a befogadó gyomrát. Szerencsére nem is akartak tragédiahalmot összerakni. Az embernek régóta megvan a fegyvere a bánat és szorongás feloldására, a feszültség csökkentésére. Ami nem más, mint a humor. Persze szó nincs önfeledt kacagásról, hanem inkább a bizarr, vagy fekete fajtája lép elő. Időnként csak utólag esik le a tantusz a szemlélőnek, amikor már túljutott a jeleneten. Rögtön az elején ott egy félmondat – amin könnyű átsiklani, - hogy a világ pusztulását egy, a kávéját félrenyelő számítógépes szakember okozta, aki fuldoklása miatt nem jutott időben vissza a gépéhez kijavítani a programhibát. Kurt Vonneguthoz illő poén. Nem sokkal különbözik ettől a sajátos „logika” tálalása, amikor az egyik szereplőnő levezeti, miért lehet hasznos a teljes meztelenség a sugárszennyezés ellen. A papíron biztonságot adó vegyvédelmi ruhák maszkjának visszatérően halálfej beállítású fényképezése egy újabb groteszk poén és a katonaságnak szúr oda. A lakosság viszont azokat viselve üli körül a játékasztalt. Ez ám az igazi orosz rulett, pisztoly és golyó sem kell hozzá! Az értelmiség sem marad ki a sorból. A romos könyvtárban székek várják a combig vízben járó látogatókat, az áltudományos, misztikumot tálaló könyvek a keresettek. Hol van már a józan ész? Kapósak a katonai művek is. Mégpedig azért, mert kiváló minőségű papírra nyomták őket és sok hőt adnak a kályhában. „Az irodalmat végre a valódi értékén kezelik.” – hangzik el. A film egyetlen őszinte nevetése ugyancsak furcsa körülmények között esik meg. A Tudós meglátogatja egy régi barátját, akinek a családja elevenen elégett. Beszélgetés közben rájönnek, hogy a teljesítő képességük határára jutottak. Mi a megoldás? Elhangzik a kor egyik legbanálisabb orvosi javaslata: „Magaslati levegő és teljes kikapcsolódás.” A két öreg egymás vállára borulva vidul ezen a semmiségen.

Itt muszáj egy kis megállót tartanom az ifjabb olvasók kedvéért. A Szovjetunióban a sztálini örökség hatására annyira nem kívánatosnak tartották a lelki problémák kezelését, hogy szinte semmit nem foglalkoztak velük. Elvégre a munkásosztály vezette államban az olyan kapitalista csökevények, mint a lelki zavar, kiborulás, őrültség, egyszerűen eltűnésre voltak ítélve. Papíron. Amihez az élet viszont nem volt hajlandó igazodni. Ha valaki lelkileg összeroppant, azt gyakorta másképp diagnosztizálták. Kimerültség lett belőle. Mehetett pár hétre szanatóriumba, lehetőleg a tengerpartra vagy a hegyekbe. Aztán ott helyre rázódott a napi problémák eltűntével. Vagy nem. (Az ellátás, meg kell hagyni, híresen jó volt. Kellett is a protekció a beutalóhoz.) Szóval az egyébként eredetileg teljesen helytálló diagnózisból idővel a problémák szőnyeg alá söprésének szinonimája lett. A két szereplő azon vidul, hogy felismerik, mennyire reménytelen a helyzetük. Egyfajta macbethi, utolsó stádium, mint amikor a durhami erdő megjelenik a vár alatt. „Nevetve nézek a halál szemébe.” Más nem maradt. Vagy mégis?

Itt jutunk el a főhős szerepének fontosságához. Rolan Bikov brillírozik a Tudós szerepében. Pedig nehéz dolga van, mert ebbe a filmbe nem illenek a látványos gesztusok, nincsenek nagy monológok. (A levelek személyesek, bizalmas jellegűek.) Egy reménytelen helyzetben lévő, gyermekéért aggódó apát kell életre keltenie, az esetek többségében csupán az arcjátékára hagyatkozva. Elképesztően jól oldotta meg, végig hiteles maradt. Miközben a Tudósunk korántsem hibátlan jellem. A felesége által elejtett félmondatból kiderül, Nobel-díjas, de olyasmin dolgozott, ami fegyverré lett, tehát része van a történtekben. Nem élt a tekintélyével, nem szólalt fel a fegyverkezés ellen. Ezért van, hogy visszatérő rémálom gyötri. A megállíthatatlanul a végzet felé vágtázó fekete mozdony, melynek pályáján ott látja a fiát, a saját, személyes felelősségét testesíti meg. Külön fáj neki, hogy Eriktől, a fiától, haraggal vált el. A feleségével folytatott veszekedésüket egy arcul ütés zárta az utódja részéről. Nemzedéki ellentét. Mégis töretlen hittel írja le neki, hogy a szerelem több mint egy vita, és biztos benne, Erik képes ezt felismerni. Számára nem a fizikai pusztulás a rémítő, hanem az emberiesség elvesztése. Ez egyben a film fő üzenete. Mindent elveszíthetünk, de újrakezdeni csak akkor lesz esélyünk, ha megőrizzük és tovább adjuk azt, ami emberré tett minket. Ez a nukleáris válság igazi problémája. Ezért lesz jelképpé az alakja. Hiszen képes öregen és betegen taposni a szobabiciklit az akkumulátorok feltöltésére, amik a villanyvilágítást és a levegőzést biztosítják a tehetetlen lakók számára. Életét kockáztatja, hogy a menthetetlen felesége gyötrelmeit enyhíthesse. Kanosszajárást vállal azokért a gyermekekért, akiknek nem maradt semmijük. (A film egyik legsúlyosabb jelenete, amikor bemegy az összeégett gyermekek pokoli kórházsátrába.) Hiszen mi lehetne megrázóbb a személyes tragédiánál? Ezért aztán, aki a múzeumban segíteni akar a gyászolón, vagyis még képes ember maradni, cselekszik. Megesik, csak annyit, hogy lapátot fog és odaáll segíteni a halottat eltemetni a padlózatba.

A mozi filozófiailag erős, de szívhez szóló. Pont azáltal lesz hatásos, hogy a szövegkönyvben töményen adagolt általános tanulságok sorát időről időre személyessé tudja tenni valamelyik karakter által átélt tragédia révén. A legtöbb ilyen jelenet a tudósnak jut, egyszerűségükben is súlyos mondatok kíséretében. Az öreg egyik legfőbb érdeme, hogy nem fogadja el a TELJES világ megsemmisülésének képét. Észérvekre nem futja, marad a HIT, amit továbbad.

A teljes tevékenységét egyfajta mikrokozmoszban éli, aminek fontos részei a jövőt jelképező fiatalok. Az atomtámadást mutató képek alatt egy gyermek féltudatos motyogása hallatszik - az ő jövőjét vették el. A Tudós, mintegy önbüntetéséül a hadiiparnak végzett munkája miatt, a felszínre indul, ami a biztos halál. Az árvaház gyermekeit keresi, akiknek a gondozónőjét a központi bunkerbe rendelték. Jellemző, hogy gyerekek, akik senkihez sem szólnak, megbíznak benne. Megindító, ahogy néznek rá, amikor a romok közé indul gyűjtögetni. Ők, akik senkiben nem bíznak, féltik, hogy nem jön vissza. A Központi Bunkerből felszínre csak a halottak alagútján lehet kijutni. Kritika a társadalomról. A Bunker jelkép. Az elzárkózásé, a felelősség nem vállalásáé, a kilátástalanságé. Később a kórházban átmegy a haldokló gyerekek osztályán. Rövid, sokkoló képek a fogyó morfiumról, a ruhával együtt lefoszló bőrről, a szenvedés hangjaival. A személyes büntetés része, hogy a Pokol már a halála előtt utoléri. Hiszen neki sincs sok hátra, pár hét az élete. Ám mert minden reménytelenség ellenére hitt, -Tarkovszkij nyilvánvaló hatása – reményt tudott adni, ha közvetve is, de eljut a feloldozásig. Megtanítja a rámaradt árvákat az emberség lényegére.

Arra, hogy sosem szabad feladni, mindig keresni kell az új utat és az összefogásban az erő. Közvetlenül a vég előtt még megéri a Szentestét. Az első csillag feljövetelének közös átélése óhatatlanul a betlehemi legendát idézi fel a nézőben, a megváltás lehetőségét asszociálja. Mert előtte a bizarr, az emberiség fémhulladékaiból összerakott karácsonyfa és a hiábavalóan forgó földgömb igen erős lezárása lehetne a mozinak, de mérhetetlenül pesszimista volna. Ám az öreg halála után a nukleáris télben menetelő gyerekek a remény jelképezik. Hasonlóról írt a fiának is. A tanítás megfogant, bár másoknál. Ahogy a fiatalok szívósan küzdik magukat előre valami bizonytalan cél felé, az egyszerre szívszorító és lelkesítő. Vajon mit tudhatnak, hová tartanak? Azon ritka pillanatai ezek mozinak, amik alá igazi zenét tettek, nyilván nem véletlenül. A néző tudja, a sugárzás öl, mindegyikük nem érhet oda. Nem véletlen a sarki expedíciókat idéző beállítás, amelyek a szűkülő Föld utolsó nagy kihívásai közé tartoztak. Miként a biblikus szavakat idéző végső mondatok sem a véletlen szülte megfogalmazások. A gyermekek konokul menetelni fognak a célig. Mi, a nézők, pedig reménykedhetünk, sikerülni fog nekik. Létezik a háborúmentes terület. Ezt sugallja a kép. Hiába láttunk végig szinte kilátástalan helyzetet,a film nem pesszimista. Hisz a nagybetűs Emberben.

Nehéz, de felemelő alkotást lát az, aki rászánja magát a film megtekintésére, amely elvárja a beleérző képességet. Képileg, szövegileg egyaránt tömény. Viszont prédikálni nem akar. Időről időre újra előveszem, és minden alkalommal fedezek fel benne valami újat, elgondolkodtatót. Olyanoknak javaslom a műsorra tűzését, akik szeretnék felidézni a filmkészítés mára már szinte kiveszőben lévő eredeti szándékait. Vagyis, úgy szórakozzon a néző, hogy felnőttként kezelik. Tartalmas gondolatokat tárjanak elé, érzelmileg hassanak rá, szerethető hősök által, legyenek bár nem gáncstalan lovagok. Aki ilyen alkotásra vágyik, egyet máris talált.

Közel egy éve már, hogy a ezen blogon újraközlésként megjelennek Oldfan írásai. A filmek amikről szólnak ezek a beszámolók, nem az olcsó, gagyi kategória. Nem tagadom ezekkel a mozikkal magam most ismerkedem meg. Hónapról, hónapra. Elég hamar kialakult a metódusom, amely révén elkészülnek a bejegyzések. Eleinte megnéztem a filmet és írtam néhány mondatot, gondolatot róla. Ezután olvastam el Oldfan írását. De rájöttem, hogy így csak az időt pazarlom. Azóta először megnézem a filmet, majd elolvasom az írást, és csak ezután kezdek neki a saját fogalmazásomnak. Persze az is igaz, hogy volt egyszer egy próbálkozásom arra, hogy csak az eredeti írás jelenjen meg ezen a blogon.

Megnéztem a filmet és két nappal később elolvastam a felirat készítőjének a filmről írt gondolatait. Lehet, hogy a köztünk lévő korkülönbség az oka (ami nem olyan nagy azért), de nekem sokkal elvonatkoztatottabb volt a film elsődleges üzenete, mint amiről Oldfan írt.

Sokkal inkább hasonlít ahhoz, amit Admirális nevű felhasználó írt az írás eredeti megjelenési helyén. (Itt olvasható.) De nem csapongok! Lássunk mindent sorjában!

Mit látok másként mint Oldfan?

Nagyon szépen felvázolt a film történelmi háttere. Igen, ilyen volt a nemzetközi helyzet. Nem tudom, gyerekként csak nekem volt olyan érzésem, hogy a kora nyolcvanas években próbálták felkészíteni az embereket egy atomháborúra, egy atomháború következményeire? Mert valahogy nekem olyan emlékeim vannak, hogy talán még tíz éves se voltam, de már elméletileg tudtam, hogy milyen következményei lehetnek egy USA-Szovjetunió közötti forróháborúnak. (Na jó, a nukleáris tél kifejezést még nem ismertem, de a lényeg azért megvolt már.) Nem tudom, hogy a közbeszédben, közgondolkodásban mennyire volt ez általános az országban akkoriban, de persze lehet, hogy én keveredtem rossz társaságba. Nem direktben jött ez a felkészítés, de valahogy kisgyerekként is tudtam erről. Nem hiszem, hogy az iskolába beszéltek volna erről, bár ez sem kizárt, de én inkább a rádióra gyanakszom. Nagymamámnál sokat szólt egy Szokol, majd később egy VEF „felségjelzésű”.

Visszatérve a filmre, számomra nem egyértelmű, hogy a háború utáni szovjet térfélen játszódna a történet. Ha választanom kellene, azt mondanám, hogy olyan „nemzetközi”, bármelyik tömb „hátországában” játszódhatna. Egy fránya helikopteren kívül (á la Evans doktor) én inkább a nyugati tömbre jellemző apró utalásokat találtam. És itt most nem a filmben feltűnő SPEEDO feliratra gondoltam! Hiszen a nevezett márkájú sportruhák, kiegészítők 1986-ban (Sőt, akkor már több éve is!) a keleti blokkban szintén beszerezhetőek voltak. Erre emlékszem! Úszóedzésekre jártam és a nagyobbak és „menőbbek” büszkén feszítettek a speedo-s gatyójukba. (A még menőbbeknek egy dobozos Coca-Colájuk is volt a San Francisco-i Olimpia emblémájával.) Magában ez a márkanévnek a feltűnése nem igazolná állításomat. Én a filmben megjelenő katonák egyenruhájának szabása (és főként a sapkájuk!), és fegyverük kinézete alapján gondolnám a nyugati orientációt. Persze, lehet, hogy mindez a cenzúrának tett engedmény lenne. Ha igen, akkor a helikopter jól egyensúlyozza mindezt! De azt sem tartom kizártnak, hogy szándékos dologról van szó. Egy nukleáris háború következményei mindenütt egyformák!

Ahogy Oldfan írta a film tényleg tele van utalásokkal, odaszúrt egy-két mondatokkal, amikről - kis túlzással - órákat lehetne beszélni. Ennek ellenére miközben néztem a filmet semmi más nem járt az eszemben, nem csapongtak a gondolataim. „A többi néma csend.” – olvasható a Hamletben. És ez a mondat nagyon jól jellemzi azt az atmoszférát, ami körülvett akkor.

Számomra emlékezetes volt az a gondolat is, amikor az ifjú harcfi meggyőződéssel állítja, hogy a föld mélyébe történő evakuáció nagyban elősegíti az új ember létrejöttét. A dialógus ezen részével, gyakorlatilag a 20.század összes emberirtásának alfáját „vágja” az arcunkba a film. „A felszín alatt megteremtjük az új emberiséget. Új erkölcs lesz, új parancsolatokkal.” Persze, erre a részre Oldfan is kitért, de nekem, amellett hogy egyetértek azzal, amit leír, egy kicsit másutt van a mondanivaló hangsúlya. Az új ember, mint az emberiség újkori (Netán legújabb kori?) célja. Igen, ezt minden esetben új erkölccsel kívánták megvalósítani. Az új erkölcs alapja egy ősi vélemény: ahhoz, hogy az új kifejlődhessen, a régit el kell pusztítani. És ez emberek tízmilliónak elpusztítását jelentette az elmúlt évszázadban. Az új embernek különböző elnevezései voltak (übermensch, szocialista embertípus,) de a lényeg ugyanaz maradt. Van egy feljegyzés arról, hogy egyszer Adolf Hitlernek rémálma volt. A hozzá akkor éppen közel állok ijedten rohantak be az álmába kiabáló führerhez. Hitler felriadt és a következő magyarázatot adta viselkedésének: „Láttam az új embert és nagyon megijedtem tőle!” És bizonyos tekintetben az új ember koncepciójának 21.századi továbbélésének lehetősége benne van a klónozásban is. A Hatodik napon című amerikai sci-fi valahol erről szól. Szerintem… De említhetném a közel negyvenéves Logan futását is. Bár e két utóbbi film jóval kommerszebb látványvilággal és történettel dolgozik, de morális mondanivaló szempontjából rokon témákat (is) feszegetnek (pl. euthanázia).

A blogoknak egyik nagy előnyük, hogy az olvasó észrevételt, észrevételeket fűzhet az általa olvasottakhoz. Ez egy jó dolog, mert így az ember visszajelzést, megerősítést vagy épp ellenkezőleg, más véleményt is megismerhet. Oldfan eredeti bejegyzéséhez ugyancsak érkezett néhány hozzászólás. Ez egyik hozzászóló, Admirális, Nietzsché-ig elmegy a film értelmezése kapcsán. A meglátása nagyban hasonlít, miközben különbözik is attól, ahogy én értelmezem ezt a filmet. Bár, szerintem jóval korábbi gondolatkör egyik fontos megállapításait aktualizálja, ha nem is szándékosan, a film.

Már az ókor folyamán megjelentek az a vélemény, hogy az élni és létezni fogalmak nem feltétlenül szinonímák. Persze, biológiai értelemben igen. Filozófiai értelemben élőnek tekinthetjük azt az embert, aki világos életcéllal rendelkezik, és aki e célnak szenteli életét. Világos életcéllal sokan rendelkeznek, de ha ez az életcél a biológia szükségletek kielégítése csupán, akkor az még nem feltétlenül élet, hanem még „csak” a létezés kategóriája. Maga a létezés nem rossz dolog, de szerintem az emberben van valami, ami többre ösztönzi. Persze az emberiség többsége sikeresen elnyomja magában ezt az érzést. Van olyan, aki tudatosan, és van, aki nem. Hogyan érheti el az ember, hogy ne csak létezzen, hanem éljen is? Erre a kérdésre az ember évezredek óta keresi a választ. Keresi, és akad, aki megtalálja, mások pedig nem. Csak a létezésünk legvégén derül ki, hogy mi megtaláltuk-e! Borzasztó belegondolni abba, hogy úgy élhetünk, azt gondoljuk megtaláltuk az életünk értelmét, aztán amikor eljön az idő, akkor döbbenünk rá, hogy hiábavalóság volt az egész… Borzasztó. De mégis el kell gondolkodnunk ilyen dolgokon időnként, hogy ha kell, korrigálhassuk személyes életünket, hogy ÉLJÜNK, ne csak létezzünk. Amikor huszonéves voltam, bár tudtam, hogy az élet véges, mégis valahogy úgy éreztem, hogy soha nem öregszek meg. Vagy ha mégis, akkor se fogok meghalni. Hiszen a történelem velem kezdődött. Természetesen vannak emberek akik emlékeznek olyan időszakokra, amikor még nem éltem, de ez azért olyan elvont, felfoghatatlan. Még akkor is, ha az ember tudja, hogy így van. És azt is képzeljük, hogy a jövő is csak addig van, amíg észlelni tudjuk. Pedig mindenki tudja, hogy nincs így. Már nem vagyok huszonéves. Nem kizárt, hogy életem lemezének B oldala recseg már. (Sőt! De azért titokban abban reménykedek, hogy csupán az A oldal vége felé tartok. De hát ilyen az ember…) Már tudom, hogy a szervezetem nem olyan, mint néhány év. Kapom a jelzéseket. Máshogy viszonyulok az elmúláshoz, mint ifjúként, pedig szoktak még fiatalembernek szólítani. Szeretnék élni, és nem csak létezni. Ahogy a filmben szereplő Tudós. „Kedves Erik!...” E sorok szimbolizálják, hogy a Tudós már nem önmagának élő ember. Nem a saját dolgai a legfontosabbak. Elmegy fájdalomcsillapítóért a feketepiacra. Kockáztatja az életét. Nem önmagáért. Leveleket „ír”, de nem azért, hogy a bölcsességét fitogtassa, hanem hogy segítse az utána jövőket. Van a filmben egy másik tudós karakter, aki a meglátásait, bölcsességeit a nukleáris apokalipszis következményei ellenére is ontja magából. Diktál. Van különbség a két figura között? Igen, van. A Tudós nem személytelenül osztja meg gondolatait. (Erre az egyik jelzés a levélforma.) Ezáltal lesz „élővé,” – ahogy fentebb írtam, - míg a társa csupán létezik egy pusztuló világban. Tehát, nem cselekedetek által válunk élővé. Akkor mi a titok? Hát, ez az! Ezt kell megtudnunk! Mindenkinek, aki élni szeretne, és nem csak létezni. Ez egy életre szóló kihívás!

Furcsa, de olyan érzésem volt, hogy a Tudós filmbeli halála, a halál pillanata volt az, amikor az élete megnyilvánult. Ellentmondás. Nem tudom megmagyarázni, elmagyarázni. Talán nem is lehet.

Számomra nem az elmúlás, és nem az Isten halott gondolatkörről szól a film, hanem: „És kimúlék és meghala Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez.” (1 Mózes 25,8) A „Betelve az élettel” kifejezés az, aminek az elérése szerintem az ember életének a célja. Az, hogy kinek mennyi ideje van, nem rajtunk múlik. A gének adnak egy maximumot, ami mindenkinek más és más. Rajtunk „csak” annyi múlik, hogy értelmesen kitöltjük-e ezt az időszakot, vagy rövidítünk rajta. (Persze vannak rajtunk kívülálló tényezők.) De betelni az élettel… Na, az a kihívás! A vegetálás, a létezés és azok a pótcselekvések, amik eleinte széppé, kívánatossá teszik mindezt, csak ideig-óráig  vonzóak. Egy idő után besokall tőle az ember. Beleun. De betelni az élettel… Az igen. Ez valódi kihívás. Úgy gondolom, hogy Tudósunk végül betelt az élettel. Ő megtalálta.

A film legutolsó jelenete számomra végtelenül optimista. A gyerekek libasorban, egymásba kapaszkodva mennek a szélviharban. Egymásba kapaszkodnak, tehát ha valamelyikük elesik, akkor a többiek tudnak róla, segítenek neki. Együtt tudják folytatni az útjukat. Mennek az ismeretlenben, és… Szerintem köztük van Erik. Mindannyian Erikek. Persze, csak képletesen szólva, hiszen a Tudós fia egyértelműen idősebb, ez kiderül a filmbeli helyzetből. Viszont ők jelképezik mindazt, amit az öregnek a fia jelentett. Értük vállalta a felszínen maradást, a biztos pusztulást.

Eddig mindig megkérdeztem Oldfantól, hogy melyik film legyen a következő. Most azt gondolom, nem kell megkérdeznem. Tudom. Mert kivételesen, már volt szerencsém hozzá.

A halott ember leveleihez a feliratot megtalálhatjátok itt.

Azoknak, akik még nem ismerik ezt a filmet:

Nézzétek meg! Hiszen annyi mindenről szólhat még. Várjuk a véleményeteket.