Matilda. A Romanov ház titka - Матильда

A filmhez kapcsolódó médiakampány miatt sokáig nem terveztem, hogy készítenék ehhez a filmhez feliratot. Nagyon nem szeretem, amikor ösztönlénynek néznek. Pedig tudom, az vagyok. Mint minden ember. Még akkor is, ha logikusan meg tudom magyarázni a különböző elhatározásaimat, akkor is tudom, hogy verdiktjeim mindegyikében nagyon erősen ott van a szubjektum. Mert ember vagyok. És ilyen az ember.
Érzelmeink, élőítéleteink (melyek egy részének leánykori neve a tapasztalat) erősen befolyásolnak bennünket.
Én tudom ezt, és ha kell beismerem. Van aki tagadja ezt, de attól még úgy van.

Szóval, a filmet putyinozással  (is) próbálták eladni a nagyérdeműnek, Legalábbis az itthoni firkászok. A részletekbe nem mennék bele, az Ünnep kapcsán említettem ezt. (Számomra egy kicsit jellemző ez az egész. Teljesítmény nélküli pénzkereset. Kritika, utánjárás nélkül átvenni egy "megbízható" forrásból valamit. Gondolkodni nem kell, maximum csak egy kis CTRL C és CTRL V, és kész is a "munka". Közben esetleg még azt gondolni, hogy mennyire jól tájékozott és okos ember vagyok. Ez a mai magyar médiamunkás jellemzője. Pontosabban, nem csak a médiában dolgozóké. Hozzáadott érték nélküli "munkavégzés". Ez jellemző ránk. Olyan dzsentris. Nem? De tudható, hogy ez a mentalitás hová fog vezetni. De ez senkit nem érdekel. Ma meglehet ebből élni - nem is rosszul -, tehát így kell csinálni. Hogy holnap mi lesz? Kit érdekel? Petőfi hogy is fogalmazott? "Ej, ráérünk arra még".) Azt is a médiakampány részének tartom, hogy a film nem orosz származású szereplői nem mertek elmenni Moszkvába a premierre, mert féltek a fenyegetőző idegenektől. Negatív reklámnak nagyon jók ezek a sztorik, de ez olyan bulvárszint.
Jó rendben, ez kell a tömegeknek.
Értem én a forgalmazókat is. Igazuk van: "Ha vért akartok, megkapjátok"
A filmet 25 000 000 dollárból hozták össze. Érthető, hogy a marketingen egy kicsit spórolni akartak. Vagy ez már cinizmus? "Ha vért akartok, megkapjátok!"

És mit kap az, aki megtekinti ezt az alkotást?
A rendezőtől elvárt minőséget. Hiszen olyan alkotások (természetesen a teljesség igénye nélkül) jellemzik munkásságát, mint a: Pópa, 1612, Kraj, A kozmosz igézete stb...
Nagyszerű látvány, jól kidolgozott jelenetek. Az egész filmre jellemző a profizmus. Minden szinten. Magához a történethez túl sok hozzáfűznivaló nincs. Önmaga elviszi önmagát. A történelmi hűsége megkérdőjelezhetetlen. Jól látszik, hogy igyekeztek az alkotók.
Néhány apróság van, ami nem teljesen egyértelmű. Például, a film első felében van egy vonatbaleset. Ebben az alkotásban egy kocsi kerek(i) beszorul(nak) a sínek közé és a gyorsan jövő lokomotív már nem tud megállni. Az átjáróban történő szerencsétlen találkozás következtében kisiklik a vonat. Borulnak a vagonok, bajba kerülnek az emberek...
Én nem ezt a verziót olvastam. (Ami nem jelent semmit.) A másik változat szerint a lokomotívval volt valami műszaki gond, ám ez nem érdekelte az úti marsallt és a vasutasokat nagyobb teljesítményre ösztökélték. Mert siettek. (Egyébként a figyelmetlenség mellett, szerintem, ez a másik igen gyakori baleseti ok.) A fokozott terhelést nem bírta  mozdony, és kisiklott. Ezt olvastam, de nem értem. Műszaki szempontból. Persze, lehet hogy a leírás amit olvastam egy laikustól származik és tényleg a túlsebességtől siklott ki a vonat. De azb első variáns számomra érthetőbb. Jelenleg.
Mindenesetre ez nem túl nagy változtatás.
Azután ott van a Voroncov (Danyila Kozlovszkij) hadnagy közreműködésével létező sztoriszál. Szerintem ez hanyagolni kellett volna, a hadnagy "kalandjai" nélkül elment volna a történet. Kicsit át kellett volna írni, de nem lett volna nagy kár. Nekem különben úgy tűnt, hogy csak azért van benne ez a karakter a filmbe, hogy még egy húzónév rákerülhessen a plakátra.
A filmben gyakorlatilag nincs egyetlen negatív karakter sem. (Igazából Voroncov sem az.) Ezért azt is állíthatom, hogy a történet konfliktusmentesen van ábrázolva. Nem azt jelenti mindez, hogy egy érdektelen valamit kapna a néző. Inkább azt, hogy az alkotók ügyesen lavíroznak. Senki érzékenységét nem kívánták megsérteni. (Ezért is érthetetlen számomra a film bemutatása elleni hecckampány. És az arról szóló nem orosz nyelvű tudósítások. Úgy látom, hogy zsurnalisztáink nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy Oroszországban is vannak megélhetési putyinellenesek. Mert meg lehet ebből élni. Lásd: Pussy Riot.) Ez egyáltalán nem hátránya a műnek. Maga a sztori átível néhány évet, a nézőnek mégis olyan érzése van, mintha csak néhány nap eseményeit látná.
Összességében egy jó filmet láthatunk. Kellemes kikapcsolódásra alkalmas.

Nyikoláj Romanov és Matilda Kseszinszkaja

Néhány mondatot azért vesztegetnék a valós történetre. Gondolom, remélem, nem bánjátok!

Kezdjük II. Miklós (a pontosság kedvéért akkor még csak Nyikoláj - ami magyarul Miklós) és Matilda történetével.

Miklós és Matilda

A hölgy, Matilda Felikszovna Kseszinszkaja (teljes nevén Marija-Matilda Adamovna-Felikszovna-Valerijevna, lengyel  neve: Matilda Maria Krzesińska), 1872. augusztus 19 (31).-én született Ligovoban. Nem messze Szentpétervártól. 1890 és 1894 között találkozgatott Nyikoláj Alekszadrevics Romanovval (1868-1918), a trónörökössel. Ezen alkalmak során románc szövődött a fiatalok között. A hölgy ennek köszönheti, hogy neve a mai napig széles közönség előtt ismert.
Édesapja Féliksz Ksesinszkij (1823-1905) Varsóból került a Mariinszkij színház balett táncosai közé. Így szinte determinálva lett, az egyébként tehetséges, Matilda pályaválasztása. Az 1880-as év hozta el a tanulmányainak megkezdésének idejét. A következő évben már a Bolsoj Mariinszkij Színház pódiumán lép fel. 17 évesen a császári család jelenlétrében teszi le (balett)vizsgáját.
1890-ben diplomázik le. Ettől az évtől egészen 1917-ig táncol a császári színpadon.

Kseszinszkaja emlékirata - könyvborító

Tekintve, hogy emberek vagyunk - akik szeretik a pletykálkodást, az intim pistáskodást  (aki úgy érzi, hogy ő nem, az kérem jelezze!) - egy "fontos" kérdés elől nem térhetünk ki. Vajon az ifjú cárevics és a balerina között milyen volt a kapcsolat. A film egyértelműen letette a voksát ebben a kérdésben. Szerinte volt erotikus megnyilvánulás közöttük. És igazából ezen - és nem a rangon aluli szerelmen - háborodtak fel sokan. Igazságot tenni nem könnyű ebben a talányban. Nem mintha nem lenne elég kordokumentum. Hanem azért mert a két szereplő visszaemlékezései nem igazan fedik mindig egymást. Hogy finoman fogalmazzak. Úgy marad a szubjektum, az hogyan akarja a témával foglalkozó értelmezni a leírt szavakat.
Például, nagyon sokan úgy vélik, hogy nem volt szexuális kapcsolat a két fiatal között. Ucsitel szemmel láthatóan nem ezek táborát erősíti.
Kseszinszkaja visszaemlékezése szerint az első találkozásuk 1890. március 23.-án történt. A Császári Színházi Intézetben. A trónörökös mellette ül a diploma vacsorán és néhány szót váltanak egymással. Ez áll a hölgy naplójában. És a cárevicsében. Gyakorlatilag semmi. Megemlíti az aznapi vacsorát az Intézetbe, és hogy az előadás mennyire jó volt, de egyetlen szóval sincs megemlítve Matilda.
A következő találkozó július 4.-én volt Carszkoje Szeloban. Ekkor szintén fellép a cári család előtt a táncoslány. A naplója szerint erősen szimpatizált a cáreviccsel. Mondjuk úgy, hogy kinézte magának. ("Итак, первый спектакль был для меня удачен: я имела успех и видела Наследника. Но это только для первого раза достаточно, затем, я знаю хорошо, что мне этого будет мало, я захочу более, такой у меня характер. Я боюсь себя" Tehát az első előadás sikeres volt számomra: sikerem volt és láttam a trónörököst. De ez csak első alkalomnak elégséges, tudom hogy ez nekem kevés, többet akarok, mert ilyen a személyiségem. Tartok tőle.)
Miklós (Nyikoláj) két nappal későbbi naplóbejegyzésében ír erről az esetről. ("После обеда поехали в театр. Положительно, Кшесинская 2-я меня очень занимает." Ebéd után elmentünk a színházba. Határozottan [állítom], Kseszinszkaja 2 nagyon érdeklődik [irántam].
Kseszinszkaja 1 Matilda nővére, Júlia, "kódneve" volt a cárevicsnél.)
Az az ősi bölcsesség megvan, hogy mindig a hölgy választ?
Ebben a hónapban még több előadás során is "találkoztak" a fiatalok. Ám, nem váltottak egymással még egyetlen szót sem (Matilda próbálkozott volna), de a kölcsönös szimpátia kialakult. Néhány összenézés, zavart mosolyok... Ismerős szituáció?
Július hónap folyamán Miklós naplójában többször szerepel, hogy Kseszinszkaja nagyon szimpatikus neki. ("Кшесинская 2-я мне, положительно, очень нравится")
Ám a nyár nem hozta el a szerelmük beteljesedését. A trónörökös - apja akaratának megfelelően - először a Távol-Keletre utazott, majd - a szüleivel közösen - Dániába. Nyikoláj (Miklós) 1892-ben tért haza Oroszországba. A naplója alapján - ezen idő alatt - megfeledkezett a gyönyörű balerináról. Egy Alice Hessen (1872-1918) nevű hölgyről - aki az angol királynő unokája volt - viszont ír, akit csinos leánynak tart. A nevezett kisasszony teljes neve Victoria Alix Helena Louise Beatrice von Hessen und bei Rhein. Talán nem gond, ha spoilerezek egy kicsit: Alekszandr Fjodorovna néven fog bevonulni az orosz történelembe. Alice és Nyikoláj már 1874-ben megismerkednek egymással. (persze, helyesebb lenne azt írni, hogy ekkor találkoztak először.)
("Моя мечта – когда-нибудь жениться на Аликс Г. Я давно ее люблю, но еще глубже и сильнее с 1889 г., когда она зимой провела 6 недель в Петербурге." Az álmom, hogy valamikor elveszem Alice H.-t. Már régebben szeretem őt, de még mélyebben és erősebben 1889 óta, amikor a télen 6 hetet töltött Szentpéterváron.) Ezen idő alatt Matilda nem felejtkezik el a cárevicsről. A trónörökös időről-időre "feltűnik" a naplójában. Nyikoláj visszatérése után ezek a felemlegetések megsűrűsödnek. A két fiatal ismét elkezdenek találkozgatni. Sőt ezek az "összefutások" egyre sűrűbbekké válnak. A trónörökös amikor csak tehette Szentpétervárra rohant. Igen, a hölgy miatt. Ám ezek a találkák csak futó alkalmak voltak. Semmi komoly, de arra épp elég hogy a romantikus vágyakozás tüze lángolhasson bennük.
1892. március 11.-én a cárevics személyesen meglátogatja a lakásán Matildát. Az ok: beteglátogatás. Ezzel új szakasz indul kapcsolatukba. Miklós két órán keresztül beszélgetett a Kseszinszkaja nővérekkel. Ezen az estén nevezte Málijnak Matildát először a trónörökös. Látogatásai rendszeressé váltak. Elkezdődött közöttük a rendszeres levelezés.
Pontosan az első találkozásuk után két évvel - március 23.-án - megvan az első csók. Csokrok küldése, találkák, csókok de... Miklósban - ahogy 1892. április 2.-ai naplóbejegyzéséből tudhatjuk - furcsa érzések kavarognak. Úgy érzi, egyszerre két hölgyet szeret és nem tud választani. ("Весьма странное явление, которое я в себе замечаю: я никогда не думал, что два одинаковых чувства, две любви одновременно совместимы в душе. Теперь уже пошел четвертый год, что я люблю Аликс Г. и постоянно лелею мысль, если Бог даст, когда-нибудь жениться на ней!.. А с лагеря 1890 г. по сие время я страстно полюбил (платонически) маленькую К. Удивительная вещь наше сердце! Вместе с тем я не перестаю думать об Аликс Г. Право, можно заключить после этого, что я очень влюбчив? До известной степени – да. Но я должен прибавить, что внутри я строгий судья и до крайности разборчив!") Már 4 éve úgy gondolja, hogy Alice lesz a felesége. Az angol neveltetésű német lányra gondol, vele van tele a feje. Gondolatai felé szálnak... Miközben a kis Kseszinszkaját... (Komoly dilemma ez!) Miklós magával vitte a naplóját Matildához, és el lehet képzelni mit érzett a balerina, amikor kettejükről olvasott, és mit amikor Aliceről. Miklós egyenes ember akart lenni, nem akarta becsapni a balerinát. Persze, hogy ő meg elkezdett féltékenykedni. Sok mindennel próbálkozott. Például, féltékennyé akarta tenni Miklóst.
A kapcsolatuk következő szakasza 1893. januárjában indul el. Érzelmileg túlfűtött napok kezdődnek. Ugyanakkor a cárevics naplóbejegyzései alapján arra lehet következtetni, hogy még mindig plátói közöttük a viszony. (Szemben a filmben ábrázolttól.) Ez kapcsolatuk csúcspontja, ám lezárása is egyben. Miklós rengeteget utazik ebben az évben. Emiatt Matildával való találkozói megszűnnek, az érzelmek kihűlnek. 1893 végén találkoznak utoljára személyesen...

Az idős Matilda Kseszinszkaja

Hogyan alakult ezután Matilda sorsa?
Állítólag, lehetséges, hogy Szergej Mihajlovics és Andrej Vlagyimirovics nagyhercegek szeretője lett. Az mindenesetre tény, hogy 1920. január 30.-án Cannesban házasságot köt Andrej Vlagyimirovics nagyherceggel, aki  - az 1902-ben született - fiát adoptálta. Sajátjának ismerte el.
1925-ben konvertál. Katolikusból pravoszlávvá lesz. 1926. november 30.-án Kirill Vlagyimirovics a Kraszinszkij hercegek nevét és rangját adományozza neki. 1935. július 28.-ától a Romanovszkij-Kraszinszkij nevet viselheti.
1971. december 6.-án hunyt el Marija Felikszovna Romanovszkaja-Kraszinszkaja.

Olyan szép sztori Nyikoláj és Matilda viszonya, nem?
(Még akkor is, ha nincs benne happy end. Hogy is mondták az egyik cserkaszovos sorozatban?
Tudod miért nincs boldog vége az első szerelemnek? Mert fájnia kell, hogy értékes legyen.)
Mintha egy inverz Zabava mese lenne. Nem szerethető a király és a balerina? Kicsit sete-suták, tesze-toszák. Két fiatalember ismerkedési kísérletei. Egy morálisan más közeg, mint napjaink európai normája. Nem véletlen, hogy a film készítői nem tudják elképzelni naivan tisztának e két ember viszonyát. Nem véletlen, hogy egyes magyar zsurnaliszták is többet láttak a dologba, mint ami valójában benne volt. De hát végül is egy épp csak felnőtt leányzó és egy idealista ifjú románca ez.
Ugyanakkor nem véletlen az események utáni pletykaözön, ami lejáratta Kseszinszkaját. Morális értelemben. Hogy igazak-e ezek a vádak, vagy sem... Senki sem tudja biztosan. (Érdekesség: A film rendezője felkereste Maja Mihajlovna Pliszeckaját /1925.11.25-2015.05.02./ - a világhírű balerinát - mert szerepeltetni szerepeltetni szerette volna a filmben. Megfelelőnek találta, mint olyan volt balettost, aki személyesen is ismerte Matildát. Lett volna egy jelenet, amiben... Pliszeckaja kijelentette, hogy: "Nem fogom eljátszani azt a prostituáltat".)
Azt azért ne felejtsük el, hogy Kseszinszkaja csillagának el kellett halványulnia, hogy az ifjú cárnéé fényesebb lehessen. Magyarán nem zárhatjuk ki a PR szempontokat. Hiszen az ifjú pár kapcsolatát mintaként kellett a társadalom elé tárni. Tagadhatatlan, hogy ennek az elvárásnak mind II. Miklós, mind Alekszandra Fjodorovna megfeleltek. Nem szerepjátékosként, hanem ténylegesen megélték a kölcsönös megbecsülést, elfogadást, szeretetet. Bemutatták az ideális családi életet. Hogy az nem mesekönyvekből származó hitető beszéd, hanem valóság tud lenni. Ha hajlandóak a felek kifizetni az árát.
A későbbi II. Miklós mai napig tartó népszerűségének egyik nyilvánvaló oka a férfi fizikai megjelenése. A másik ez a love story. Ami bár nem teljesedik be ("... élnek, amíg meg nem halnak..."), de átvezet a harmadik okra. Alekszandra és Miklós viszonyára. Ami meg egy beteljesült love story. Összetartásuk, egymáshoz való hűségük, és közös tragikus végük.

De van még valami. Hab a tortán.

II. Miklós és Alekszandra Fjodorovna

Az utolsó orosz cár személye köré kiépülő kultusznak van még egy oka. Élete folyamán olybá  tűnt, hogy a légynek se tud ártani. A '17-es forradalmak után az új hatalom propagandája erőteljesen sulykolta a rossz, gonosz uralkodó képet. Nem csak a Szovjetunióban. hanem a befolyási övezetben is. Bármilyen groteszknek hat - de emlékezetemben mai napig őrzöm óvodáskori emlékként mindezt -, de az agymosást elég korán elkezdtem. Mind dátumilag, mind korosztályilag.
Valamikor réges régen, ahogy abban az időben szokott volt, minden évben ősszel, ellepték az utcákat a november 7.-ére emlékező plakátok. Igen ám, de a visszaemlékezésem évében ezek elég újszerűek voltak. Stílusilag. Nem emlékszem pontosan, hogy 3 vagy 4 féle volt-e... De nem olyanok voltak, mint az előtte lévő években, és nem olyanok, mint az utána következőkben. A plakátok formája sem a megszokott volt. Viszonylag kicsik voltak, és keskenyek. Az egyikre emlékszem valamennyire. Talán kék alapon fehér zikk-zakkos vonal. Az Auróra körvonalát ábrázolta. Talán pirossal (és talán a jobb felső részen) pedig az Éljen November 7! felirat díszelgett. Ezek a plakátok formabontók voltak, de kisgyerekként tetszettek.
A városkánk egyik kis utcájában mentem az anyukámmal, amikor bizalmasan közöltem vele, hogy tudom, hogy a cáratyuska soha nem létezett, ő is csak egy olyan mesehős, mint Erős János. Az anyukán tömören annyit válaszolt nekem, hogy fogjam be a számat. Meg hogy nem mesehős.
Ez a nyersnek tűnő (pedig nem volt az, csak határozott) állásfoglalás részéről azért is így hangozhatott el, mert a fentebb magamra használt bizalmasan közöltem kifejezés enyhén szólva eufemizmus. Hangom erősségére nem állítanám, hogy halk volt. Inkább harsány. Ez időnként előfordul nálam. Nem mindig terv szerint. Nincs ilyenkor semmi indulat, csak így jön össze.
Ott tartottam hát, hogy anyukám letorkolt. Szerintem nem politikai, hanem inkább esztétikai és (leg)inkább nevelési célzattal. (Ne vigéckedjen már itt az utcán a gyerek! Meg kell venni még ezt-azt, és elkészíteni utána a vacsorát!) Nem voltam én politikailag, történelmileg kiművelve, és mentségemre azt tudom felhozni, hogy minden ősszel Árgyélus királyfi története után - a novemberi ünnep közeledésekor - elkezdtek az óvónénik mesélni egy gonosz cárról, aki sanyargatta népét, de a nép felkelt az Auróra ágyúdörgését meghallva és elűzte a gonosz uralkodót. Ha Fehérlófia nem létezik, akkor miért létezett volna a gonosz cáratyuska? - gyermeki logikám ezt diktálta.
Igen. Mese volt az egész. Mert a cár uralmát 1917. februárjában döntötték meg, és nem novemberben. És ezt nem az iskolában hallottam. 14 évesen, önként a kezembe vettem egy történelemkönyvet, amiben olvastam. Érdekes módon történelem órán egyáltalán nem tértek ki a '17-es két forradalomra. Olyan mismásolás volt erről az iskolába, ahová jártam. Kivéve orosz órán. Az akkori orosz tanárnőm - Isten nyugosztalja, hiszen tavaly augusztusban itt hagyta ezt az árnyékvilágot -, aki nem mellesleg az iskola igazgatónője is volt, elég részletesen ismertette az eseményeket. Szmolnijostúl mindenestül.
De nagyon elkanyarodtam!

Az utolsó cár családjával

Szóval, nem véletlenül volt népszerű, már életében, II. Miklós cár.
Különböző könyveket olvasva könnyen olyan kép alakulhat ki az emberben róla, hogy mintha... Hogy is fogalmazzak?
Szóval, lehet nem ő volt a legélesebb penge a fiókban.
Becsületes volt, jó férj és gondos apa.
A politika és az azzal járó intrikát nem szenvedhette. Az uralkodás inkább nyűg volt neki. Kötelesség. Szívesen foglalkozott jelentéktelen ügyekkel. Leveleit saját maga gépelte le. Minisztereivel sokat tanácskozott, de értelmes instrukciókat nem igen adott. Határozatlan volt, és befolyásolható. Mégis, mi végre volt akkor népszerű?
Egyrészt jóképű volt, másrészt feleségéhez hűséges, családjáról gondoskodó. És volt azért egy-két népszerű gondolat, ami hozzá köthető. Mint például:
"A háborúban a hadszíntéren dolgozó egészségügyi személyzet és az általuk gyámolítottak sérthetetlenségét az 1864-es első genfi egyezmény vezette be, 1868-ban pedig Szentpéterváron a fegyverek pusztítóerejének bizonyos mértékű korlátozásáról is tárgyaltak. A genfi egyezmény azonban általánosságban az emberségességről szól, míg a szentpétervári nyilatkozat nem gátolta a sorozatlövő fegyverek, vagy a nagy hatású robbanóanyagokkal töltött lövedékek fejlesztését.
Éppen ezért alkotó szellemű újítást képviselt II. Miklós cár azon 1899-es döntése, hogy nemzetközi értekezletet hív össze nemcsak a fegyverkezési korlátozások megerősítésére, de egy olyan nemzetközi bíróság megalapítására is, amely döntéseivel rendezi az államok egymás közti vitáit. A történészek Oroszország katonai gyengeségének beismerését látják abban, hogy a cár Hágába hívta a hatalmak képviselőit. A korabeli cinikusok ugyanezt mondták, ahogy Oroszország hivatásos ellenségei is Németországban és Ausztriában. A jóindulatú emberek, akik sokan voltak, másként vélekedtek. Belőlük rokonszenvet váltott ki a cár azon figyelmeztetése, hogy „a gyorsuló fegyverkezési verseny” – az állandóan növekvő létszámú hadseregek kiállításáért, a nagyobb kaliberű és teljesítményű tüzérségért és nagyobb hadihajók beszerzéséért – „a fegyveres békét nyomasztó teherré változtatja, amely minden nemzetre ránehezedik, és ha elhúzódik, pontosan ahhoz a kataklizmához fog elvezetni, amelyet megelőzni próbál”. Bizonyos mértékig erre a közvélekedésre tekintettel hagyta jóvá az 1899-es hágai konferencia mind a fegyverzetek korlátozását, külön kimondva a légibombázás teljes tilalmát, mind egy nemzetközi bíróság felállítását."
              Részlet John Keegan: Az első világháború
              Fordította: Dr. Molnár György
              Európa kiadó 2010.

Az hogy a cár javaslatáról, amely azután megvalósult (és napjainkig tartó hatása van), hogy vélekedtek a kortársak, arról így ír Keegan:
"A nemzetközi bíróságról szóló rendelkezések szépséghibája az volt, hogy a megidézettekre bízta, megjelennek-e önként a törvényszék előtt. „A legnagyobb dolog – írta az amerikai delegátus az értekezletről – az, hogy a döntőbíróságban… minden nemzet a béke előmozdítása őszinte vágyának jelét fogja látni, és annak vágyát, hogy a különböző népeket megszabadítsuk a valamennyit oly súlyosan nyomasztó félelemtől, a rettegéstől a háború bármelyik pillanatban bekövetkezhető, váratlan kitörésétől.” Az egyik német delegátus több realitásérzékkel azt jegyezte fel, hogy a bíróság „önkéntes jellege” megfosztotta azt „a bármely nemzetre gyakorolható bárminemű, erkölcsi vagy másféle kényszer legeslegutolsó nyomától is”.  A századfordulós Európa helyzetének valóságát inkább a német ragadta meg találóan, mint az amerikai. Létezett, bevallottan, a félelem a háborútól mint absztrakt jelenségtől, de legalább olyan bizonytalan körvonalakkal, mint annak felismerése, hogy a modern háború milyen alakot ölthet. Lényegesen erősebben hatott, különösen minden jelentősebb ország politikai osztályában, a félelem annak következményeitől, ha nem sikerül megfelelően szembenézni magának a háborúnak a kihívásával. Mindegyik – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Ausztria-Magyarország – így vagy úgy fenyegetve érezte a pozícióját. A három nagy európai császárság, a német, az osztrák, és az orosz, nemzeti kisebbségei elégedetlenségétől érezte fenyegetve magát, különösen az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben a németek és a magyarok uralkodtak, de az övékét meghaladó létszámú szláv népek éltek. Mindhármat gyötörte a szélesebb körű – Oroszországban egyáltalán bármilyen mértékű – demokrácia követelése is, még égetőbben olyankor, amikor a nacionalizmus és a demokratikus törekvések közös hangot találtak. Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nem a demokrácia jelentette a problémát, mert férfilakosságuk már teljes választójogot gyakorolt. Rájuk a birodalom egy másik típusának terhe nehezedett, hatalmas kiterjedésű tengerentúli domíniumok igazgatása Afrikában, Indiában, Arábiában, Délkelet-Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában és a Csendes-óceánon, ami óriási nemzeti büszkeség forrásául szolgált, de agresszív féltékenységet is kiváltott európai szomszédjaik körében. A britek úgy hitték, Oroszországnak igényei vannak Indiában, amelyet közép-ázsiai birtokai erősen megközelítettek. Ez majdnem bizonyosan tévhit volt, de ettől még makacsul ragaszkodtak hozzá. A németek megrögzötten és mélységesen nehezményezték, hogy nem rendelkeznek gyarmatokkal, igyekeztek kiterjeszteni azt a keveset, amit Afrikában és a Csendes-óceánon szereztek, és mindenkor készen álltak marakodni, különösen Franciaországgal, az európai uralomnak még alá nem vetett kevés terület feletti befolyáson."
De térjünk vissza a témához!
II. Miklós javaslata a történész szavaival szólva:
"A jóindulatú emberek, akik sokan voltak, másként vélekedtek. Belőlük rokonszenvet váltott ki a cár azon figyelmeztetése, hogy „a gyorsuló fegyverkezési verseny” – az állandóan növekvő létszámú hadseregek kiállításáért, a nagyobb kaliberű és teljesítményű tüzérségért és nagyobb hadihajók beszerzéséért – „a fegyveres békét nyomasztó teherré változtatja, amely minden nemzetre ránehezedik, és ha elhúzódik, pontosan ahhoz a kataklizmához fog elvezetni, amelyet megelőzni próbál”. Bizonyos mértékig erre a közvélekedésre tekintettel hagyta jóvá az 1899-es hágai konferencia mind a fegyverzetek korlátozását, külön kimondva a légibombázás teljes tilalmát, mind egy nemzetközi bíróság felállítását..."
És ez a lényeg! A közvélemény kedvelte a cárt! Brutális meggyilkolása után szükséges volt, hogy jóhírét is bemocskolják a gyilkosok és a felbujtóik.
Már életében sok támadás érte őt és családját, erről szól (többek között) a Raszputyin sztori is. De mindezek a botrányok és botrányos híresztelések, nagyon kevesek voltak ahhoz hogy legitimálják a cári család lemészárolását. Szükséges volt a gyilkosság után is a propaganda agymosására. Hogy azután az ezredforduló előtt vagy húsz évvel, egy magyar kisfiú azt higgye: II. Miklós is, és a Csizmás Kandúr is a Mesevilág lakója.

Az orosz császár és családja lemészárlása - kvázi mártírhaláluk - lezárja a történetet, és adván adja a lehetőséget, hogy hőst, szentet lásson benne az utókor. Nem véletlen, hogy a Pravoszláv Egyház élt is ezzel a lehetőséggel.
Az meg, hogy vannak akik annyira szélsőségesen ítélik meg az utolsó cár életét, hogy mintegy születésétől fogva tökéletesnek, bűntelennek tartják, az a köztünk lévő fanatizmus velejárója.
Természetes, hogy az ilyen embereknek fáj az, amikor kiderül, hogy az idol csak egy bemázolt deszka. (De miért kell egyből Putyinozni e miatt? Azért mert reklám a filmnek? Vagy ennyire primitívek vagyunk?)
Nekem mindig szimpatikusabb volt a gyarló ember, aki úrrá tud lenni kicsinyes létén, mint a szupersztár mentalitású félistenek. De hát nem vagyunk egyformák! 

Hodinkai tragédia - a történelmi háttér

Magának az eseménynek nem túl sok időt szánt a film készítő csapat. Ugyanakkor a tragédia utáni események  - a lehetőségekhez képest - megfelelő időintervallumban vannak bemutatva. Láthatjuk az ifjú Miklós reagálást, hallhatjuk az intézkedéseit. És valljuk be őszintén, ezek az intézkedések nagyon alkalmasak voltak arra, hogy megalapozzák a új császár népszerűségét.
De mi is történt Hodinka mezején?
Az 1896. május 14.-ei koronázást követő eseményről néhány szóban emlékezzünk meg! A mező mellett egy szakadék húzódik. Abban az időben elég gödrös volt a tájék, elsősorban azért mert a koronázás alkalmából rengeteg ideiglenes épületet húztak fel. Voltak köztük "színházak", standok kantinok és az ezek ellátására szolgáló lerakatok, és 150 olyan  helyiség ahonnan a cár népnek szánt ajándékait osztogatták. (Az ajándékcsomagok tartalmát pontosan elsorolják a filmben, ezért itt és most erre nem térnék ki.)
A tervezet szerint május 18.-án 10 órakor kezdődött volna az ünnepély. Ám már előző nap este rengeteg ember érkezett (családostul) Moszkvából és a környező településekről. A cári ajándékozás ténye mágnesként vonzotta az embereket. a kitűzött nap kora reggelén (5 órakor) már félmillió érdeklődő tartózkodott a mezőn. Elterjedt a szóbeszéd, hogy az ajándékok egy része illetéktelen kezek közé került (Haj kérem, ahol fekete piac, és korrupció van... És hol nincs?), így nem fog mindenkinek jutni az ajándékból. A tömeg megindult, mert mindenki szerette volna a jót megkaparintani. A helyszínen lévő 1800 rendőr nem tudta megakadályozni, hogy a tömeg megrohamozza az ideiglenesen épített raktár épületeket. Azok akikre az a feladat várt volna, hogy szétosszák az ajándékokat bepánikoltak. Elkezdték - szó szerint - zsákszámra a tömegre dobálni a portékát. Az amúgy sem nyugodt tömeg erre még jobban bedühödött. (Érthető, hiszen ki szereti ha hozzávágnak mondjuk egy liszteszsákot.) Voltak emberek, akik beleestek a(z építési) gödrökbe. Így sokakat eltapostak. Az építési lyukak holtestekkel teltek meg. De voltak olyanok is akiket összenyomtak. (Persze, mielőtt elragadnának bennünket a russzofób előítéletek, gyorsan gondoljunk mondjuk amerikai Black Friday-os videókra. De kis hazánkban is volt hasonló hisztériás - bár szerencsére emberáldozat nélküli - kiárusítás.)
A filmben II. Miklós rendkívül szimpatikusan van ábrázolva (ebben az esetben is - nem is értem egyesek miért tiltakoztak a film ellen), valójában nem mindent tudunk pontosan, hogy mi történt a tragédia után. Az biztos, hogy a tragédia nyomát gyorsan felszámolták, és folytatódott az ünnepség.
14 órakor V. I. Safonov karmester vezényletével a mezőn elkezdődött a koncert. Az eseményen részt vett az ifjú császár.
A koronázási ünnepségek este folytatódtak a Kreml palotájában. A francia nagykövetségen bált tartottak. Ezen Miklós is részt vett. Az egyes verzió szerint külpolitikai okból nem mondta le a részvételt, a másik verzió szerint azt mondta, hogy a hodinkai tragédia borzasztó volt, de az ünnepség fényét nem szabad, hogy elvegye.

A holtestek többségét a Vaganykovi temetőben helyezték örök nyugalomra. A hivatalos adatok szerint 1389 volt a halottak száma. Több százan megsérültek. Az elhunytak hozzátartozóinak 80 000 rubelt adományozott az uralkodó. A kórházakba 1000 üveg madeira bort küldött az áldozatoknak.
Május 19-20.-án a császári házaspár a kórházakban lábadozó sérülteket látogatta.
A Moszkovszkije Vedomosztyi és a Moszkovszkij Lisztok újságok semmit nem írtak az esetről. A Ruszkije Vedomosztyi igen, de annak újságíróját - aki a cikket írta - a rendőrség megpróbálta letartóztatni.
A tragédiát - többek között - Makszim Gorkij is feldolgozta a Klim Szamgin élete című művében. De említhetném Lev Tolsztojt is. (Hodinka) Vagy napjaink bestseller íróját Borisz Akunyint. (A koronázás)
Ez az esemény - mármint a Hodinka mezei - és az 1905. január 9.-ei esemény kapcsán a radikális ellenzék a Véres jelzőt illesztette a cár neve mellé. Így is hivatkozott rá később a szovjet történetírás.
Bár a történelem folyamán, sőt az adott korban sem, nem volt egyedülálló ez az eset. Viktória királynő uralkodásának 50. éves jubileuma (1887) alkalmából tartott ünnepségeknél 183 gyermek hunyt el, például. (Victoria Hall disaster)

Hodinkai tragédia... Szomorúnak tartom, de errefelé tart a magyar társadalom is. Ahogy akkor - több mint 120 évvel ezelőtt - széles néptömegek számára jelentett nagyon sokat az a kis ajándékcsomag, amit szétosztottak (ez így erős eufemizmus, hiszen ahogy a filmben is látható...), ugyanúgy napjaink Magyarországában is rengeteg embernek jelent sokat a szavazásokat megelőző 10 000 forintos utalványok, az ingyenes vagy szinte ingyenes krumpliosztás, az átcsomagolt, átcímkézett EU-s ételsegély. A magyarországi rendszerváltozás befejeződött. Végleg kiszolgáltatott alattvalókká tették a magyar állampolgárok nagy részét. Elszegényítettek bennünket. A Magyarországon élők jelentős része rosszabbul él, mint a '70-es években. (Már vagy 10-15 éve nem meri senki leírni, hol tartunk. A legutolsó ilyen közgazdasági összehasonlítás szerint - már amelyiket én olvastam- 1972 körül álltunk.) Miközben a környező országok lakosaira ez nem mondható el.
Gyere ki a fővárosból! Menj le Somogyba, Békésbe, Nógrádba, BAZ megyébe... Folytassam a sort? Vagy budapesti kerületeket is soroljak?
Nézz körül az országunkba. Azután utazz el messzire... Mondjuk Romániába, Szlovákiába, Csehországba, Horvátországba (de ne feledd, ott háború is volt, nem olyan régen). Nem leszel arra büszke, hogy Magyarországon élsz. Nemsokára arra ébredünk, hogy ők is rájönnek, hogy az a Magyarország-kép amely bennük él (rólunk) avitt. Revideálják majd és lesajnálnak minket. A helyünkön fognak kezelni bennünket. És miért? Mert politikusaink - pártoktól függetlenül - árvalányhajas, mélymagyar és avas világot akartak létrehozni. Sikerült nekik. A parasztvakítás megy ezerrel, miközben a nép s*gge kilóg a nadrágból.
Látványos ünnepségek, mindenféle rangos sportesemények... És a nyugdíjasoknak szavazás előtt 10 000-os Bözsi utalvány. Pont, mint a késő cári Orosz Birodalomban.

Szergijev poszadi kolostor udvarán

Hiába az épületek csillogása-villogása, a csili-vili ünnepségek az emberi nyomorúságot, a kilátástalanságot nem takarják el. Végül is, tényleg, mi a fontosabb? A látványos ünnepek és a csodálatos paloták, vagy az adott országban élő emberek életminősége, esetleg az élet (minőség) kilátásai?

Amikor megláttam a kolostor épületegyüttesét Szergijev Poszadban - bár még nem voltam közel hozzá -, érezhetővé vált számomra a pravoszlávia ereje. Nem mondhatjuk rá, hogy monumentális épületegyüttes, de érezhető a spirituális deleje. Furcsa volt ez számomra.
(Valami hasonlót éreztem már. Esztergomban voltunk. Megnéztük a Kincstárat, majd gyalog elindultunk Párkányba. Már majdnem a hídnál voltunk, amikor visszanéztem. Fel a hegyre. A Püspöki Palota épülete erősen meghatározta a látványt. Számomra az, akkor és ott félelmetes volt. Az épület tervezőjének ez is lehetett a célja. A Palota teljesen leuralja Esztergomot. Szergijev Poszadban nem ezt éreztem. A kolostor még - viszonylag - messze volt, de volt egyfajta kisugárzása.)
Akkor és ott megértettem bölcs Vlagyimirt. Említettem már, hogy annak idején összehívott egy vallási dzsemborit. Legalábbis a PVL szerint. A különböző vallások képviselői prezentálták neki ideológiájukat, szokásaikat. Ő a bizánci kereszténységet választotta. Azt szokták mondani, hogy cárgrádi (konstantinápolyi/bizánci) látogatása során teljesen lenyűgözte őt az egyházi épületek.
Emlékszem, milyen hatással volt rám, amikor először láttam élőben arany hagymakupolát. Döbbenet volt, tényleg. Szergijev Poszad látványa újra előhozta ezt az érzést, de volt mellette más is. Ha nem tudtam volna mi az az épületegyüttes, akkor is azt mondtam volna, hogy az ott a környék központja.

A szergijev poszadi kolostor udvarán

Volt neki miliője. Másmilyen, mint az esztergomi Püspöki Palotának. (Mert annak is van.)
Szóval, a gyönyörű épületek...
Szergijev Poszad tele van koldusokkal is.
Krisztus szerelmére! Adj egy kis pénz kenyérre.  Ilyen feliratú kis táblácskával az egyik kézbe, a másikban pedig műanyagpohár. Benne pénzecskékkel. A koldusok nem szakadtak, nincsenek éhező tekintetek, de rászorulók.

Dizájn beruházások és a nélkülözés...
A sok új stadion - vezető politikusaink temploma és bálványa - nem ad jólétet az itt élő embereknek. Kormányunk keresztényinek nevezi magát, de épp az itt élő emberek életkörülményei nem izgatják őket. Hiszen azok csak rabszolgák  droidok, prolik. Emberségből rosszul vizsgáznak. (Azt mondják két Marshall segélynyi pénzt kapott eddig az ország az EUtól. Pedig Torgyán József csak egyet követelt - persze, ő nem az EUtól, hiszen az akkor még az nem volt - jó harminc évvel ezelőtt. Ha jól körbenézel az országban akkor csak egy kérdésed lehet: Hol a pénz? Ja, hogy vannak új építmények is. Még szép. A világ egyik legjobban megadóztatott országa vagyunk. Még szép, hogy nem vittek mindent haza. Csak majdnem mindent. És olyan szociális izére például mint az egészségügy nem maradt pénz. Nem gond. 75 év felett meg... Mi ez ha nem passzív eutanázia? Mondhatod persze, hogy demagóg vagyok. Hiszen az államnak nem feladata az, hogy gondoskodjon az állampolgárairól. Az állam feladata, hogy lehetőséget biztosítson az állampolgárainak egy szebb, jobb, boldogabb, prosperáló élethez. Már a klasszikus liberális definíció szerint. A mi államunk illiberális. Nyíltan felvállalva. Tehát, nem biztosítja a lehetőséget az állampolgárainak a szebb, jobb, boldogabb, prosperáló élethez. Nincs szüksége sem állampolgárokra, sem polgárokra. Akkor tehát már csak a magyar Benjamin Franklinre, John Adamsre, Thomas Jeffersonra, Robert R. Livingstonra és Roger Shermanre lenne szükségünk... Az államnak nem kell gondoskodónak lenni, de ha nem gondoskodó akkor hagyni kellene élni az ország lakóit. Az elmúlt évek látványos kivándorlási hulláma nem azt bizonyítja, hogy élhető lenne ez az ország.
Kereszténynek hazudott kormányunk nem kíván az idős állampolgárairól /sem/ gondoskodni. Pedig a egészségügyet, a rászorulókról való gondoskodás eszméjét épp valódi /, tényleges/ keresztényeknek köszönhetjük. A görög és római kultúra nem ismerte, és így nem is gyakorolta a másikról, a rászorulóról való gondoskodást. Csak a Taigetoszt, vagy annak valamelyik formáját kultiválta.)
Ahogy az ország népével bánnak az jobban hasonlít a Római Köztársaság késői szakaszára, mint egy jól működő államra. Azzal a különbséggel, hogy a gabonaosztogatások ellenértéket nem háborúval biztosítják, hanem EUs támogatásokkal, és hitelekkel. Ki jön majd el nekünk? Marius, Sulla, Ceasar vagy valaki egész más?

II. Miklós koronázása

 A film elég jól visszaadja mindazt a pompát, ami az utolsó Romanov császár koronázását kísérte. Néhány másodperces jelenet maga az a tragédia, amit a nyomor, a kiszolgáltatottság miatt odacsődült embereket éri. Pedig a korszak egyik legfontosabb eseménye ez. Jelzi, hogy az orosz társadalom állapota miatt kész egy nagy kataklizmára. A szociológiailag észlelhető gyúelegy megvan. Az ottani és akkori hatalmat nem érdekelte a szociológia. Ahogy a mai magyart se. A mi szerencsénk az, hogy viszonylag könnyen el lehet menekülni ebből az országból. Bár az is igaz, hogy minden egyes menekülő miatt még katasztrofálisabb az ország jövője.
"Nekünk Mohács kell" - írta Ady Endre. Közel vagyunk egy gazdasági és demográfiai Mohácshoz. Szerintem, csak néhány (5-10) év kell még és letagadhatatlanul látszani fog. Már hiába exportáljuk keletről a munkaerőt. (Miközben kormányunk azt füllenti, hogy megállítja a migrációt. Dehogy állítja! Épp elősegíti. Ráadásul a politikus "uraknak" anyagilag is megéri a dolog. Pedig ha valóban hazafiak lennének, akkor nem azon mesterkednének, hogy a fizetéseket hogyan tarthatják lent. No nem nominálisan, hanem vásárlóérték alapon. Hiába, a nagy szabadságharcosaink valójában csak helytartók. Számukra nem Magyarország az első - ahogy állítják - hanem a pénztárcájuk. Az apanázs pedig a gyarmattartótól jön.
És ebben nem az a legszomorúbb, hogy az országunk függő viszonyba van. Mibe lenne? Az ételt nem termeljük meg, amit megeszünk. Iparunk meg igazán sosem volt. Az intellektuális tőkénk meg... Na ezt inkább hagyjuk! Nézd meg a közösségi tereinket, a tömegközlekedési eszközeinket. Ne az életkorukat! Hanem hogy mire használják az itt lakók őket.
A legszomorúbb, hogy az ország éppen aktuális vezetői eladják rabszolgának a saját népüket. Üveggyöngyért, színes szalagokért, márkás autókért, motorokért.)

"Mene, mene, tekel, ufarszin."
Vajon nálunk lesz-e előtte Hodinka vagy van még visszaút?
(Szerintem nincs, mert túl vakok - és/vagy buták - politikusaink. Pártfüggetlenül, hiszen jól látható, hogy az ellenzék egy jó nagy része kollaborál. Valószínűleg a konc miatt. Amit odavetnek nekik.)

Bennem ilyen gondolatokat is indukált ez a film.

II. Miklós koronázása a filmben

A filmről

A film rendezője, Alekszej Ucsitel, érdekes interjút adott a BBC-nek, ami 2016. december 13.-án jelent meg. A beszélgetés apropója az volt, hogy Londonban az "Orosz Mozi Hete" rendezvénysorozat (2016.11.30-2016.12.04) részeként bemutatták a Matild című filmet.
A neves rendező elmondja, hogy számára meglepetés volt, hogy egyes vallásos emberek részéről agresszív támadás érte a filmjét. Ő úgy gondolta, hogy ő csak az utolsó cár és a balerina romantikus történetét dolgozza fel. Számára csak ez a szerelmi viszony, ennek ábrázolása volt a fontos.
A rendező fontosnak tartja megemlíteni, hogy a tiltakozók még csak nem is láthatták a filmet, de már támadták őt és munkáját. Szerették volna betiltatni a mozi vetítését. Hangsúlyozza Ucsitel, hogy nem állami beavatkozásról, nem állami cenzúráról van szó, hanem civil szervezetek (amik jelen esetben vallási alapon szerveződtek) akciójáról van szó. (Ez azért egész más, mint amit a magyar sajtó szajkózott. Ebben az a szomorú, hogy ismét láthatjuk, hogy a magyar médiában klaviatúrát koptatók még csak véletlenül sem kívánnak objektívek lenni. A propaganda klisék fontosabbak, mint a szakmaiság. Vagy a pénz beszél, kutya ugat esete áll fenn most is? Estetleg szimplán csak a lustaság, a teljesítmény nélküli pénzkereset lehetősége?)
A rendező megemlíti, hogy olyan személyek fogalmaznak meg látatlanul kritikát művéről, akik meggyőződése szerint II. Miklós és családja szent volt. A szó szakrális értelmében. (Igen ám - de mint fogadatlan prókátor - megjegyezném, hogy ha elterjedt a hír, hogy a filmben van szexuális együttlétre utaló egyértelmű jelenet, miközben ezt a történelmi források ezt nem erősítik meg. Szóval szerintem nem kellett volna azon csodálkozni, hogy a hitükben megsértettek tiltakoznak. És azzal próbálkoznak, hogy az álláspontjuk szerint blaszfémikus mű terjedését megakadályozzák. Egy szó mint száz, a rendező darázsfészekbe nyúlt. Szerintem, orosz lévén. tisztába volt ezzel.)

A film három éven át készült. A monumentalitására jellemző, hogy 7000 jelmezt készítettek hozzá.
II. Mikóst Lars Eidinger alakítja, Alekszandrát Louise Wolfram. Matilda karakerét Michalina Olshanskaya lengyel színésznő játsza el, akit egy éven át kerestek. Több mint 300 színésznő közül választották ki. (Biztos ami biztos alapon,) több neves orosz színészt is szerepletettek az alkotásban: Jevgenyij Mironov, Szergej Garmas, Danyila Kozlovszkij, Grigorij Dobrinyin.
A forgatókönyv író Alekszandr Terehov volt.
A koronázási jelenetet nem az eredeti helyszínen - a moszkvai Kremlben található Uszpenszkij székesegyházban - vették fel, hanem Szentpéterváron egy hadi üzem területén alakították ki a helyszínt. A rendező azt állította, hogy nem csak Oroszországban kerestek megfelelő helyszínt, hanem egész Európában is.
Ucsitel megemlíti, hogy Eidinger személyét is érte támadás. Pornószínésznek nevezték, és mint ilyet méltatlannak arra, hogy eljátssza II. Miklós szerepét. Ezt a rendező méltatlan attaknak tartja, mert bár a német színész valóban teljesen meztelenül (is) feltűnik egy filmben, de az az alkotás (Goltzius és a Pelikán társaság) egy művészfilm - az orosz rendező szerint -, ahol ez a meztelenség az alkotói kifejezés egyik megnyilvánulása. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a pornográfia kifejezést sokkal szigorúbban értelmezik, mint nálunk. A meztelenkedés már maga pornografikus, nem csak a szexuális együttlét megvalósulásának ábrázolására korlátozódik. Ez nem csak Oroszországban van így, hanem a nyugati országokban is. A fogalom felhígított értelmezése nálunk Magyarországon természetes. Ez egy hungarikum. A polgári értékrenden alapuló erkölcs sokkal konzervatívabb, mint a magyar viszonyok alapján gondolhatnánk. A 20.század 60-as éveiben kitörő úgynevezett szexuális forradalom egyik "gyümölcse", hogy a nyugati/polgári értékrend változáson ment keresztül ebben a témakörben. Erősen megközelítette a posztszovjet térség szexuális etikáját.)
Fontos, amire a rendező is felhívja a figyelmet, hogy alkotása nem kordokumentum, ezért fikciót is tartalmaz.

A feljelentések hatására az Ügyészség vizsgálatot indított. A nyomozást lezárták: a film készítői semmilyen jogsértést nem követtek.
Ebben az interjúban azt állítja a rendező, hogy 15 millió dollárból készítette el ezt a filmet. Az ennél nagyobb összegről szóló híreket valótlanságnak, a film ellenzőinek vádjának tartja.

A rendező film széles közönség előtti bemutatása előtt nyilatkozott eképpen.