A Megmentők Szövetsége 3.rész

Hogy mit szerettek volna elérni a dekabristák - erre utal a képen található orosz felirat -, arról írtam már néhány szót. A Megmentő Szövetsége című film kapcsán most ők kerülnek sorra.
Megpróbálok néhány olyan dologról írni, ami kapcsolható hozzájuk, róluk szól.
Az általános (?) ismereteket (vagy lózungokat?) szeretném emberközelibbé tenni. Remélem sikerülni fog. Az alkotás kapcsán már írtam róluk, és igyekeztem (a kötelező) a pátoszt nélkülözni.
Gyerekként rendkívül szimpatikus társaságnak tűntek, hiszen forradalmárok voltak (és a propaganda arról szólt, hogy a forradalmárok csak jó dolgokat akarhatnak), és progresszívek. Persze, mert e két szót szinte egymás szinonimájaként használták.
Pável Pesztel radikális eszméi (erről itt olvashattok) nagyban hasonlítottak a leninizmus tanításaira. Ezzel biztosítva is lett az összes dekabrista legendája. Még akkor is így volt, hogyha a többség nem feltétlen is volt peszteliánus.

A 19. század első negyedében széles körben terjedt az a nézet, amely szerint a jobbágyságot meg kell szüntetni. Ez az intézmény a gazdasági és társadalmi fejlődések gátjává vált. Az ipari forradalom elhozta az emberiség számára az egyre olcsóbb árúcikkek mellett a mezőgazdaság fejlődését is. Ugyanakkor elindul az a folyamat is, amely révén mindenki számára - aki nem dugja homokba a fejét - nyilvánvalóvá vált, válik, hogy az agrárium önmagában nem képes jólétet biztosítani. Sőt, a 20. századra az agrártársadalmak a szegénység melegágyává váltak. A fejlett iparral és szolgáltató szektorral rendelkező országok ezért dotálják a mezőgazdasági termelést. Szükségünk van a mindennapi kenyérre, de ahhoz, hogy legyen, támogatni kell a földműveléssel foglalkozókat. De csak azért, hogy biztosítsák az élelmiszert azoknak, akik miatt dübörög a gazdaság. (Senki ne gondolja, hogy Magyarországról van most itt szó. Nálunk már nincs ipar - vagy harminc éve -, és épp most dől össze kicsinyke szolgáltatói szektorunk. Mezőgazdaságunk meg az EUs pénzektől függ. Ennyi a magyar gazdasági "csoda". A pannon puma virnyálolása.)
Oroszországban a jobbágyság felszabadítását nem csak a titkos társaságok kívánták, hanem a császári uralkodók is. Gyakorlatilag konszenzus lehetett volna ebben a kérdésben. A lánglelkű idealizmus mindig szimpatikusabb az embereknek, mint a reálpolitika. A jobbágyfelszabadítás nem volt egyszerű dolog. Hiszen ez a reform hatalmas társadalmi feszültséget tudott volna gerjeszteni. (Csak romantikus álmodozók képzelgéseiben létezik olyan reform, aminek nincsenek kárvallottjai.)
De ez nem csak oroszországi probléma volt. Az ipari forradalomban élenjáró országokban a jobbágykérdés (értsd a jobbágyság megszüntetése) már rég megoldódott. De Közép- és Kelet-Európa még épp csak elkezdte a vajúdást ebben a kérdésben. És ne legyünk eltévedve. Tudjuk, hogy hol (volt) a helyünk: A jobbágyság megszüntetésének kényszere ugyanakkor vált szükségessé nálunk, mint a legkeletibb európai országban.
Mária Terézia (1717-1780) úrbéri rendelete (1767.01.23.) szabályozta azokat a terheket, amelyeket a földesúr kivethetett a jobbágyaira. Ez hozott egyfajta könnyebbséget a Magyar Királyság területén élő földművesek számára. Gyakorlatilag az 1514-es országgyűlési törvények lettek enyhítve. Az uralkodóasszony vette a bátorságot és konfrontálódott a magyar nemességgel a jobbágy-kérdésben. Ez fontos lépés volt azon az úton, amelynek a célja az volt, hogy a társadalom felépítése az Elbától keletre is hasonló legyen, mint az Elbától nyugatra. (Ha őszinték akarunk lenni, ezt napjainkra se értük el.) Persze akadtak olyan földesurak is, akik a királynői beavatkozás előtt rájöttek arra, hogy a középkori robot, kilenced és egyéb kötöttségek helyett jobb, ha a jobbágy pénzben egyenlíti ki a kötelezettségeit. Ilyen volt például báró Harruckern (eredetileg Harucker) János György. Ugyanakkor más magyar nemesek (mint napjainkban is, bár most ők nem nemesek) inkább elüldözték (akkor vallási okokra hivatkozva) földjükről a magyar munkavállalókat jobbágyokat, és más etnikumokkal végeztették a munkát. "Oláh jobbágy: túrós zacskó, sváb jobbágy: pénzes zacskó, magyar jobbágy: örökös perpatvar." - tartotta a szólás. (Elfeledkeztek a szlovák jobbágyokról, és közben így ágyaztak meg - többek között ők is - Trianonnak.)
Mária Terézia rendelete a földesúri szolgáltatásokkal önkényesen megterhelt parasztság helyzetén óhajtott segíteni. Az úrbéri rendelet a jobbágyság politikai jogait is szabályozta. Lehetőség nyílt az örökváltságra. A kérdéssel az 1831. után kezdett a magyar politika komolyan foglalkozni. Az úgynevezett önkéntes örökváltságot (jobbágy és a földesúr közösen megegyezik a jobbágyi viszony megszüntetésének áráról) 1839-1840-ben, a kötelezőt (törvény határozza meg egységesen az árat) 1848.áprilisában szentesíti az uralkodó.
Oroszországban a császári dinasztia (19. századi) vezetői végig fontosnak tartják a jobbágykérdés modern megoldását. Ugyanakkor sokkal erősebb a nemesi ellenállás, mint nálunk. Ez az ország politikai-történelmi jelenétől és múltjától is függő dolog.
Oldfan felveti - jogosan! -, hogy a filmben (ahogy a valóságban is volt) az uralkodó (I. Sándor) szinte joviális hozzáállással figyeli a titkosságra alig ügyelő szervezkedőket. (Olyan szépen fogalmazta meg, kénytelen voltam az általa használt kifejezéseket felhasználni! Köszönöm Oldfan az értékes hozzászólásodat!) Hogy miért? Mert - bármilyen furcsának tűnik is -, de gyakorlatilag egyet akartak. Közös volt a cél. Csak az eszközök voltak mások. (Az a jelenet a film elején megvan, amikor I. Miklós és Muravjov épp erről cserélnek eszmét? Az ifjú dekabrista odaveti a császárnak, hogy mi a különbség kettejük között, hiszen mindketten ugyanazt akarják.)
Sándor császár, ezen a néven az első az orosz trónon, ifjúkorában maga is tagja volt egy titkos társaságnak. Érezhette úgy, hogy ezek a forrongó ifjak (a dekabristák) ugyanolyanok, mint ő volt. És ez is lehetett az elnéző magatartásának az egyik oka.

Érdekesség, hogy a katonai bíróság végül 8 herceget, 2 grófot és 3 bárót ítélt el. Az 1825. decemberi puccs, nem a plebs lázadása volt. (Lásd még a Muravjov fivéreket.)
Abban a korban az elítélteket, a száműzötteket nem szakították el a családjuktól. A közeli családtagok lehetőséget kaptak arra, hogyha akarták, akkor kövessék az elítélteket a katorgába, Szibériába. Az elítéltek közül 20-an voltak nősek. 18 feleség követte a férjét. Ugyanakkor visszatérniük - mármint az el nem ítélt feleségeknek - Közép-Oroszországba csak hivatalos engedéllyel tehették meg. Amit nem mindig kaptak meg.
II. Sándor trónra lépésekor (1855) amnesztiában részesítette a dekabristákat. Visszatérhettek az ország európai részébe, de nem telepedhettek le Szentpéterváron és Moszkvában.
A jobbágyság 1861-ben lett felszabadítva Oroszországban.
Az utolsó dekabrista, Dimitrij Zavalisin, 1892-ben hunyt el.

Iván Matvejevics Muravjov-Aposztol (1762-1851) író és diplomata.
1792-től II. Katalin kérésére az udvarba kerül, mint Alekszandr Pavlovics (a későbbi I. Sándor), és Konsztantyin Pavlovics nevelője. Nemcsak az uralkodóasszony, hanem Pável Petrovics (a későbbi I. Pál) szimpátiáját is megnyeri. 1796-tól diplomáciai vonalon mozog. Nyolc nyelven beszél. 1800-ban tér vissza Oroszországba. Pál kedvelte, de ez egyoldalú dolog volt. Iván Muravjov-Aposztol részt vesz a császár elleni összeesküvésben. Meggyőződése volt, hogy a legfőbb hatalom birtokosát törvényi úton mindig korlátozni kell.
1802-től Spanyolországban végez diplomáciai munkát (nagykövet) hazája érdekében. 1805-ben elbocsátják és 1824-ig nincs is szolgálatban. Arisztophanész Felhők című művét ő fordítja először orosz nyelvre. (1819. Kiadva: 1821.) 1824. márciusában a Kormányzói Szenátus (Правительствующий сенат; működési idő: 1771-1917) tagja lesz. Ez a Szenátus a Bojárok Dumáját váltotta fel. Ez az akkori parlament.
Mindhárom fiúgyermeke (Matvejev, Szergej, Ippolit dekabrista volt. Első felesége Anna Szemjonovna Muravjov-Aposztol (1770-1810)  - leánykori családneve Csernojevics - írónő volt. A három fivér mellett volt négy leányuk (Jelizaveta, Jekatyerina, Anna, Jelena) is volt.
Miután 1805-ben férje lemond megbízatásáról, Anna Párizsban marad. Nem követi férjét Oroszországba. Fiait a párizsi Hicks kollégiumban nevelteti, taníttatja. Mivel akkoriban a francia-orosz viszony ellenséges, csak Napóleon engedélyével tartózkodhat a francia fővárosban, és okíttathatja a gyermekeit. Az élet Párizsban nekik 20 000 livrébe került évente. (Ebben benne vannak a tandíjak is.) 1809. nyarán visszatérnek Oroszhonban. A gyerekek ekkor még nem beszélnek oroszul. Viszont végtelenül örültek, amikor megérkeztek Hazájuk határához. És természetesen hamar megtanulták őseik nyelvét, az oroszt.

Hivatalosan a dekabrista felkelésnek 80 áldozata volt. Később szárnyra kapott az a hír, hogy ennél jóval többen, több százan, haltak meg. Az 1270 halottról szóló állítást, napjainkban, a törtészszakma a városi folklór kategóriájának tartja. A 80-as adatot fogadják el hitelesnek.

A filmmel kapcsolatos bejegyzések a blogon:

Megjelenés
https://vosztok.blogspot.com/2019/12/blog-post.html
https://vosztok.blogspot.com/2020/03/megmentok-szovetsege.html

Háttér a filmhez
https://vosztok.blogspot.com/2020/04/megmentok-szovetsege.html
http://vosztok.blogspot.com/2020/04/megmentok-szovetsege-2resz.html