Ördögök

Itt a novemberi hónap. Erre az időszakra a Бесы című négyrészes orosz televíziós minisorozatot tartogattam. Az indokomat remélem megértitek, mire végig olvassátok ezt a bejegyzést.
Olyan neves színészek játszanak benne, mint: Makszim Matvejev, Szergej Makoveckij, Nagyézsda Markina, Anton Sagin, Vlagyimir Zajcev, Igor Kosztolevszkij stb...
Maga az alkotás 2014-ben készült. A rendező nem más, mint Vlagyimir Hotinyenko (1612, Pópa, Birodalom bukása stb), a zenéjét pedig Alekszej Ajgi (Horda, Kiszámító, Birodalom bukása, Dubrovszkij stb) szerezte.
Érdekesség, hogy először Sztravrogin szerepére Danyila Kozlovszkijt szemelték ki, de végül egy másik szépfiú M. Matvejev (Nem mondom meg; Boldog új évet, anyu! stb) kapta azt meg.


Régi-régi vágyam megvalósulásának egyik bizonyítéka ez a bejegyzés. Régóta terveztem, most közzéteszem. Mihail F. Dosztojevszkij nagyszerű regényéből készült négy részes televíziós sorozatról van szó, ami 2014-ben készült.
És ez a feldolgozás tényleg nagyon jóra sikerült. Mindenre elmondható, hogy nagyszerű lett. Az operatőri, a színészi, a rendezői munka. És nem utolsó sorban a forgatókönyvírókat illeti a dicséret.
Adva van egy regény.  Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regényéről annyiszor leírták már, hogy egy 1869-es gyilkosság inspirálta. (Hát akkor leírom én is:) Egy anarchista csoport tagjai megöli egyik társukat. Az ok, az áldozat nem fogadta el a csoport vezetőjének tekintélyét. (Már ez az alaphelyzet is megérne egy misét, vagy egy bejegyzéskét, de megkímélem kedves olvasómat most ettől.) Ez lehetőséget nyújt a szervezkedés egyik vezéralakjának arra, hogy egy gyilkossággal összekovácsolja az embereit. Bizonyos értelemben ez egyfajta rituális áldozás. A kiontott vér össze kell hogy kösse az összeesküvőket.
A regény értelmezésének két szintje is lehet. Az elsőn egy orosz kisváros életét ismerhetjük meg. Akad itt sok, egymástól ebben-abban különböző ember. Megismerhetjük problémáikat, és képet alkothatunk jellemükről.
Élik mindennapi életüket. Ám, bármilyen kicsi is a város, nem kerülheti el a forradalmi ifjúság megjelenését. Divat a NOSZF-ról (amelynek idén van a centenáriuma) mindenféle rosszat elmondani. Anélkül, hogy apologéta lennék, azért csendben megjegyezném, hogy nem minden ok nélkül fajultak odáig az események, hogy több sikertelen próbálkozás után, 1917. februárjában megdöntik a cárizmust. Bő nyolc hónappal később (egy sikertelen nyári kaland után) a radikális erők ragadják kezükbe a hatalmat.
Ők és társaik (a különböző forradalmi mozgalmak, és csoportocskák) már évtizedek óta készülődtek arra, hogy saját ízlésüknek megfelelően felépítsék országukat. A regény első megjelenésekor (1870-1871) már régen átitatódott az orosz társadalom velük. Így természetes, hogy egy olyan regényben, ami a 19. század utolsó harmadában játszódik, szintén felbukkannak a (korabeli szóhasználattal élve) nihilista szereplők.
De nem csak felbukkannak, hanem izgága módon tevékenykedni is kezdenek. Ez a regény egyik jelentéstartománya. A másik pedig az, hogy mindezek ürügyén az író "előveszi" mindazon ideológiákat, amelyek abban az időben számottevőek voltak. Van itt minden! Mindenki megkapja a magáét.
Ismerek egy-két véleményt a műről. Olyat is, ami alapján az is felmerült bennem, hogy az illető nem is olvasta ezt a regényt. Maximum egy kivonatos olvasónaplót. (Másrészt persze lehet, hogy csak arról van szó. hogy a copy/paste-ot működtetjük, de olvasni nem szeretünk. Így kimásoljuk a mások által valamikor leírtakat. A regényről "hagyományosan" illik negatív kontextusban nyilatkozni. Hogy miért? Erre egy kicsit később visszatérek.)
Akkor szerintem miről szól?
Dosztojevszijt foglalkoztatta Oroszország jövője. Aggasztotta. A regényből számomra kitűnik, hogy borúlátó volt az eljövendő társadalmi eseményekkel kapcsolatos várakozása. A mű, többek között, a forradalmi eszméktől átitatott forrófejűekről kimondott kritika. Mindamellett megkapja a fekete pontot szinte az összes (abban a korban népszerű) eszmei irányzat. Ki ezért, ki azért. Az ideológiák impotenciájuk okán leszerepelnek. Ahogy azután a történelmi valóságban is megtörtént.
A négy részes filmsorozat készítői a feldolgozás során egy elegáns (de egyáltalán nem eredeti) megoldással éltek. Az egész sztorit belehelyezték egy nyomozásba. Hűek maradtak (már amennyire hűségesen lehet követni egy könyvben leírt sztorit a vásznon) az eredeti műhöz. Csak nem ott, és úgy kezdődik, ahogy a könyv. A sorozat sztorivonala alá van rendelve a nyomozás folyamatának. Ezzel szemben a regény egy visszaemlékezés, amelyben az előzmények felrajzolása fontosabb, mint maga a gyilkosság.
Az első rész legelején két ember talál egy hullát. Helyszínelés következik, majd a nyomozóhatóság megpróbálja kideríteni, hogy mi is történt valójában. A hulla, a gyilkosság a könyvben is megtalálható, de a filmsorozat a krimis vonal "erőltetésével" (annyira nem erőlteti, sőt!) próbálja eladni a 19.századi sztorit, a 21.század emberének. Ha engem kérdeztek, sikerrel.
A filmben a gyilkosságra van fókuszálva, minden másra e miatt derül fény. A könyvben az előzményeken van (talán) nagyobb hangsúly. A körülményekből (mintegy elkerülhetetlenül) "fejlődik ki" a gyilkosság.

Jegyzetek a felirathoz

Ezek a jegyzetek, melyeket időnként a bejegyzésekben a feliratokhoz fűzök, mind azt a célt szolgálják, hogy azokat akik egy kicsit "mélyebben" el kívánnak merülni a filmben, segítsem egy kis mankóval. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Dosztojevszkij regény egy Újszövetségi példabeszéd idézetével kezdődik. Az író nagyon fontosnak tartotta, hogy művének olvasója szeme előtt legyen ez az igerész. Úgy gondolom, hogy ez a sorozat nézőnek is fontos. Elengedhetetlen az értelmezéshez, ha nem csak mint krimi tekint az ember erre az alkotásra. Hiszen több ez mint egy bűnügyi történet. Dosztojevszkij üzent a kortársainak. És üzen nekünk.
És a történelem őt, a félelmét igazolta.
Ezért is fontos, hogy a szemünk előtt legyen az a bibliai idézet, amely dekódolhatja, mélyebb tartalmi üzenettel látja el (például a második rész egyik jelenetét is) az Ördögöket.
Íme az idézet:
"A gerazaiak vidékére eveztek, amely Galileával átellenben fekszik. Ahogy a partra lépett, a város felől egy ördögöktől megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltokban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát, s ilyeneket kiabált: „Mi bajod van velem, Jézus, a magasságbeli Istennek a Fia? Könyörgök, ne bánts!” Megparancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta. Láncra verték és megkötözték, de széttépte a köteléket. Az ördög kikergette a pusztába. Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” – „Légió” – válaszolta, mert sok ördög tartotta megszállva. Arra kérték, hogy ne küldje őket a mélységbe. A hegyoldalban ott turkált egy nagy sertéskonda. Megkérték, engedje meg, hogy a sertésekbe mehessenek. Megengedte nekik. Az ördögök erre kijöttek az emberből, és megszállták a sertéseket. Erre a konda vadul nekirohant a lejtőnek, le a tóba, és odaveszett. Amikor a kanászok látták, mi történt, elfutottak és hírül vitték a városba és a tanyákra. Az emberek mentek, hogy ők is lássák, ami történt. Jézushoz érve ott találták az embert, akiből az ördögök kimentek: a lábánál ült, felöltözve, ép ésszel, és megijedtek. A szemtanúk elbeszélték, hogyan gyógyult meg az ördögtől megszállott. Erre elfogta őket a félelem. Geraza vidékének lakossága ezért arra kérte, hogy menjen el, annyira féltek. Bárkába szállt hát, hogy visszatérjen. Az ember, akiből kimentek az ördögök, kérte, hogy vele mehessen. De elküldte:„Térj vissza otthonodba és beszéld el, milyen nagy jót tett veled az Isten!” Erre az bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus. "
                    Máté Evangéliuma 8,26-39 (Szent István Társulat fordítása)

Nem is olyan régen aktuális volt ez az igehely egy másik film kapcsán. Hiába, no! A 19.század második felének orosz kulturális életének értelmezéséhez (is) elengedhetetlen egy kis bibliaismeret.

1.rész

Alekszandr Ivanovics Herzen (1812-1870)

Apja Iván Alekszejevics Jakovlev gazdag földbirtokos volt. (Aki Andrej Kobila [?- meghalt 1347 körül] leszármazottja, ahogy a Romanovok is.) Anyja Henriette Wilhelmina Luisa Haag német származású, akinek az apja egy kishivatalnok volt. A szülők nem házasodtak össze. A kisfiút Herzennek az apja nevezte el. Miután az édesanyja Mein Herz-ként szólította a kisdedet.
Ifjúként a szokásos arisztokrata nevelést kapta. Nevelőinek köszönhetően több nyelvet alaposan megismert, megtanult. Beaumarchaist, Goethét, Schillert olvasott. I. E. Protopopov az orosz irodalomtanára megismertette Puskin költészetével. Az Óda a szabadsághoz, és A tőr nagy hatással voltak rá.
Erős hatással volt a gyermek Herzenre a dekabrista felkelés (1825. december 14) híre. Kamaszkora gondolkodására Schiller erősen rányomta bélyegét. A szabadságért szenvedni, érte harcolni, és a barátság eszmeisége foglalkoztatta leginkább. Egyetemi évei alatt (1829-1833) megismerkedik Saint Simon utópista szocializmusával is. Az egyetemen folytatott tevékenysége miatt 1834-ben, társaival együtt, letartóztatják. Először Permbe száműzik, és onnan kerül Vjatkába.
Végül Vlagyimir következik, ahol meg is nősül.
1840 elején visszatérhet Moszkvába; ezen év májusában már Szentpéterváron van. Itt apja kérésére a Belügyminisztériumnál helyezkedik el. 1841-ben Novgorodba küldik, ahol a tartományi kormányzat szolgálatában van. 1842 júliusában Moszkvában letelepedik. A legtöbb barátja a nyugatosokhoz tartozik, csak néhány szlavofillel tart jó kapcsolatot.
Szlavofileknek nevezzük azokat az embereket, akik úgy gondolják a nyugat-európai filozófiai hatásoktól távol kell tartaniuk magukat (és nemzetüket); a pravoszláv vallás, a faluközösség, és a cári rendszerhez való hűség az amire alapulnia kell minden orosz gondolkodásának. Úgy gondolták, hogy az orosz fejlődésnek függetlennek kell lennie a nyugat-európaitól. Ezen eszmeiség az 1830-as évek körül kezdett kialakulni. Ebből az ideológiából fejlődött ki az úgynevezett orosz messianizmus, és a pánszlávizmus is.
1847-ben, apja halála után, elhagyja Oroszországot. Az 1848-as forradalmi hullám kiábrándítja. Proudhonnal megismerkedik, és az anarchizmussal is. Csalódott, mert úgy érzi, hogy a nyugat-európaiak nem képesek eltakarítani a múltjukat. Sokkal radikálisabb megoldásokat szeretne, mint amiket megtapasztal. Nem véletlen, hogy a forradalom leverése után el kell hagynia Párizst. (1849)
Svájcba költözik, majd Nizzába, végül a Szárd Királyságba. Összeismerkedik, összebarátkozik Garibaldival is. Úgy érzik, hogy Európa haldoklik és Oroszországra, a szláv világra vár, hogy a szocializmus eszméjét beteljesítse.
Családi tragédiák sújtják Herzent (felesége megcsalja, anyja halála, felesége és a kisgyermek halála) úgy dönt, hogy Londonba költözik. Itt nyomdát alapít, és megjelenteti a Kolokol újságot. (1857) A lengyel felkelés (1863) melletti kiállása miatt az újság iránti kereslet erőteljesen csökkent. A liberálisoknak Herzen túl radikális volt, a forradalmároknak túl mérsékelt. 1865-ben újra Svájcban van.
Családi ügyeinek intézése céljából 1870. januárjában Párizsba utazik, ahol, tüdőgyulladás miatt, elhuny.

Emberisten

(E fogalom meghatározásánál az ismert orosz filozófus V. L. Kurabcev munkáját vettem alapul. Русская философия. Энциклопедия. Изд. второе, доработанное и дополненное. Под общей редакцией М.А. Маслина. Сост. П.П. Апрышко, А.П. Поляков. – М., 2014, с. 760-761.)
Az Emberisten fogalma olyan személyt takar, aki a természetes emberi létformájából kiindulva eléri az isteni állapotot. Tehát a koncepció lényege, hogy átlényegül természetfelettivé az ember. Ez az Istenember filozófiájának teljes megfordítása. Ismert, hogy a keresztény kultúrkör tanítása szerint az Isten kiüresítette önmagát, mindenben hasonlóvá vált az emberhez, kivéve a bűn hatalma alatt valóságot, és eljött a Földre. Hogy megmutassa, hogy lehet az embernek Istennek tetsző életet élnie. Az így emberi testet öltött Isten ugyanakkor egy tökéletes áldozatot is bemutatott, hogy kihozza az emberiséget a bűn uralma alól. E tanítást fordítja ki az emberisten tan. Az teljes emberisten elképzelésről Vlagyimir Sz. Szolovjovnál olvashatunk először. Ő visszatekintett az antikvitás korára. Már az ókori görögöknél megjelenik az az idea, ami később a római Caesar-kultuszok jellemzője, azaz az uralkodó istenné válik, ahogy elkezdi betölteni a hivatalát. Ám Szolovjov szerint ez csak üres megtévesztés, hiszen szerinte az emberi belső megváltozása szükséges a metamorfózishoz. Ezért a Caesar-kultusz egy hamis megtestesülést hirdet. Tehát az etika, a morál egy fontos területe az ember személyiségének. Az orosz filozófus-író szerint a helyes morállal rendelkező ember lelkében Isten országának kezdetleges hordozója. Ugyanakkor azt állítja, hogy elvben az emberisten állapotot tökéletesen soha nem lehet elérni. Istenre nem mint személyre, hanem mint egy eszmére, ideára tekint. (v.ö. Platón ideaelméletével)
Eme eszmerendszer tovább gondolásába becsatlakozott Bulgakov és Berdjajev is. Az emberisten gondolat hatása egészen a 20.század első felének több gondolkodójára is erős hatást gyakorolt. Gyakorlatilag ez nem más, mint a humanizmus egy radikális formája. Első olvasásra nagyon hasonlíthat a keresztény gondolatkörre, ám valójában éppen hogy tagadja azt. Keleti filozófiák, antropozófia hatásai kimutathatóak a gondolatkörben. Tekintettel arra, hogy a mű a 19.század végén íródott, feleslegesnek gondolom a teljes eszmetörténet felvázolását. Elég ennyi, hiszen Dosztojevszkij korában ez a fogalom körülbelül ennyit takart. (Természetesen nagyon vázlatosan, hiszen Szolovjov egész nagy terjedelemben tárgyalta ezen eszméjét.)

2.rész

Griska Otrepjev - Kiugrott szerzetes. Valószínűleg ő volt az első ál-Dimitrij. Kicsit bővebben olvashattok róla, és történetéről a 2017. januári blogbejegyzésemben. Itt.

Gros - Rézpénz. Oroszországban 1657-1838 között a két kopejkást hívták így. 1838-1917 között a félkopejkást. Lengyelországban a mindenkori váltópénzt hívták így. Egy gros értéke egyszázad zlotyi. Az osztrák véltópénzt is így hívták. Száz gros egy schilling.
A köznyelvben a fémpénz megnevezésére is használták. A feliratban fillérnek lett fordítva.

Jacob Molesshott (1822-1893)
Jacob Molesshott
Holland származású filozófus és író. Világnézete a tudományos materializmus volt. A heidelbergi egyetemen orvosnak tanult (1842-1845), majd Ultrechtben kezdett praktizálni. 1847-1857 között az alma materében oktat (PhD), majd lemond, mert nem tudja összeegyeztetni világlátását az egyetemével. 1856-tól a zürichi egyetem professzora. Itt folyóiratot alapít Untersuchungen zur Naturlehre des Menschen und der Thiere néven.
1861-ben már Torinoban nevezik ki profnak.
1879-től Rómában professzoroskodik. Olasz állampolgárrá válik.

A fiziológia számos területén folytat kutatásokat:légzés, keringés, anyagcsere, táplálkozás. Ezen szakterületek első osztályú ismerője.
A tudományos materializmus egyik jeles képviselője, olyanokkal egy csoportban mint Büchner és Vogt. Szinte az összes filozófiai műve megjelent a 19. század 60-as éveiben orosz nyelven. Így jelentős hatással tudott lenni a 19.század végi orosz közgondolkodásra. (Többek között Leninre is.)

Karl Vogt (1817-1895)
Karl Vogt
A Giesseni Egyetemen tanult orvosnak. 1839-ben doktorált a berni egyetemen. 1847-ben a Giesseni Egyetem zoológia, 1852-től geológia professzora. Ezután a Genfi Egyetemen tanít zoológiát.
Fő szakterülete a mediterrán vidék gerinctelen élőlényei. Charles Darwin megemlíti, hogy Vogt támogatta az evolúciós elméletét.
Világnézete szerint ateista és materialista volt.
Aktívan politizált, a frankfurti parlament baloldali képviselője volt.
Karl Marx hevesen támadta Herr Vogt-ot egyik könyvében (1860). Utóbb kiderült, hogy Vogt III. Napóleontól titokban pénzt fogadott el.
A poligenista evolúcióban hitt. Ez annyit jelent, hogy szerinte egyszerre több, egymástól független csoportból fejlődött ki (fejlődtek ki) a homo sapiens (homo sapiensek).
A darwinisták többsége monogeista volt. Ez annyit jelent, hogy a különböző embercsoportok egy közös őstől származnak.
Vogt meg volt győződve arról, hogy Afrika őslakosai (akiket mi a köznyelveben csak négereknek nevezünk) vérségi kapcsolatban vannak a majmokkal. Azt tanította (és ezt egyik művében le is írta), hogy a fehér és a fekete ember két külön fajhoz tartozik. Állítása szerint a négusok közelebbi kapcsolatban vannak a majmokkal, mint a fehérekkel.

"De tudja, ha az esküvői koszorú alatt fog állni, és hívja őt."
Ortodox rítusú házasságkötésekkor a vőlegény és a menyasszony feje fölé, a szertartás során, koronát vagy koszorút tartanak.
A párbeszédben erre történik utalás.
A nyugati kereszténység által determinált közegben az elhívja az oltár mellől kifejezést használnánk. Szándékosan hagytam meg az eredeti kifejezést, hiszen egy keleti rítusú ceremóniáról beszélnek a felek. Célszerűnek tartottam miliő megtartását.

Állati magnetizmus - mesmerizmus
Franz Anton Mesmer (1734-1815) német származású ezotériával foglalkozó személy, akinek a tanainak összefoglaló neve a mesmerizmus. 1766-ban jelenik meg első könyve amiben azt állítja, hogy a bolygók hatást fejtenek ki az emberi szervezetre. 1774-ben vasreszeléket itat egy beteg emberrel, és annak testére mágnest helyez. A kísérleti alany állítása szerint változást tapasztal a testében. Mesmer ezt főként a páciensben felgyűlő állati magnetizmusnak (magnétisme animal) tulajdonítja. Egy Hall nevezetű ember azt állította, hogy Mesmer ellopta tőle az eljárását, ezután a német szakít a hagyományos mágnesekkel, és már csak a spirituálisan megtapasztalható állati mágnesességet hirdeti. Szabadkőművesként tartják számon.
1777-ben Párizsba költözik. Ott folytatja "gyógyító" tevékenységét. Első ténykedése során, azt állították, hogy meggyógyult egy tizenkét éves májbeteg, fekete hályogos leány. No nem egyből, hanem három hónap alatt. Ettől kezdve egyre népszerűbb lesz Mesmer. 1784-ben a francia király utasítására elkezdték vizsgálni az állati magnetizmus jelenségét. Nem Mesmer, hanem egyik tanítványának tevékenysége során. Az eredmény: betiltás. Az életnedv nem létezik!
Mesmer bár tana egyre népszerűbb Franciaországba, számtalan követője akad (és anyagilag is jövedelmező a dolog), 1785-ben elhagyja az országot. 1790-ben Bécsben telepedik le. 1801-ben visszaköltözik Párizsba.

A regény keletkezésének előzménye

Szergej Nyecsajev
1869. november 21.-én, Moszkva közelében (Petrovszkij Park), egy diákokból álló forradalmi csoport (önmagukat Народной расправы-nak, Népi leszámolás-nak nevezték) egyik tagját, saját társaik megölik. Az áldozat (akit Iván Ivanovnak hívnak) holttestét egy közeli tóba dobják. Egy Pjotr Kalugin nevezetű személy találja meg a hullát. A diák sapkája, amely a vízből kilátszott, volt a nyomravezető. A gyilkossági ügyet hamar felgöngyölíti a hatóság. A felbujtó Szergej Gennyagyijevics Nyecsajev (1847-1882) anarchista mozgalmár volt, akire később Lenin mint a kérlelhetetlen forradalmár prototípusára tekintett.
Az ifjú nevéhez, a gyilkosságra való felbujtáson kívül, a Forradalmár katekizmusa című mű megírása (1869) is kapcsolható.
Nyecsajev Genfben (1869) találkozik Mihail Alekszandrovics Bakunyinnal (1814-1876). Az anarchista teoretikust elbűvöli az ifjú, aki csatlakozik a forradalmi újhullámhoz, aminek a prófétája M.A. Bakunyin. Ebben az időszakban Alekszandr Herzen is találkozik Nyecsajevvel, és ő is az ifjú hatása alá kerül. Aki maga és Bakunyin nevében megjelentett írásokat, melyek egy nemlétező forradalmi szervezet (Всемирного революционного союза) kiáltványai.
A Forradalmár katekizmusát is ekkor írja. Érdekesség, hogy e művet sokáig Bakunyinnak tulajdonították. Nem véletlen, hiszen az idősödő anarchista filozófus erős intellektuális hatása érződik az íráson. Ugyanakkor az emigráció többsége számára erkölcsileg visszataszító volt Necsajev viselkedése. Becstelennek tartották, aki képes volt arra, hogy mások után kémkedjen, magánlevél titkot sértsen, és áskálódjon saját elvtársai, elvbarátai ellen. (Haj, változnak az erkölcsök! Ma már ez szinte kötelező egy másod-harmad vonalbeli politikusnál is. De családi, baráti kapcsolatokba már ne is menjünk bele!)
Az elsőfokú tárgyalássorozat Szentpéterváron volt (1871.június 1-15.). Nyecsajev 7 és félév kényszermunkát kap, de Svájcba szökik. Ott folytatja az Oroszország elleni forradalmi szervezkedést. A svájci hatóságok 1872. augusztus 2.-án kiadják őt az orosz hatóságoknak. A per nemzetközi visszhangja következtében Bakunyin elhatárolódott Nyecsajevtől, Marx és Engels elítélte a gyilkosságot. Sőt tovább mélyült az anarchista és a kommunista filozófus között már meglévő ideológiai, és emberi szakadék. 
Ezután új eljárás kezdődik ellene Moszkvában (1873. január 8). Az új ítéletben gyilkosságért száműzetést, és 20 év bányában letöltendő kényszermunkát kap. Ám nem így kellett a büntetését végül kitöltenie. Ehelyettt a szentpétervári Péter-Pál erődben volt bebörtönözve. Nem mint köztörvényes, hanem mint politikai elítélt. Innen távozik az elők sorából 1882-ben.
Dosztojevszkij épp külföldön tartózkodott, mikor a sajtó a gyilkossági üggyel foglalkozott. Nem tudom megérezte, feltételezte vagy tudta a nagy orosz író, hogy Nyecsajev nagy machinátor volt. A tévés feldolgozásból nem tűnik annyira ki, de a regényben Pjotr Verhovenszkij sokat (ahogy szlengesen mondani szoktuk:) kavar, uszít, próbálja (nem is sikertelenül) befolyásolni a környezetében feltűnőket. Ahogy a valódi elkövető is. Érdekességként megemlíteném, hogy miután elítélték a gyilkost, és börtönbüntetését töltötte, levelet írt a Narodnaja Volja (erről a szervezetről olvashattok még itt is) Végrehajtó Bizottságának. Maga nem volt a szervezet tagja, mégis arra kérte őket, hogy szabadítsák ki őt. A Népakarat VB-je a gyilkosság kiderülésekor nem volt egységes a bűntett megítélésében. Voltak akik egyetértettek Nyecsajev tettével, és voltak akik elítélték azt mind morális, mind politikai szempontból. Levele olyan hatást gyakorolt a terrorista csoport vezérkarára, hogy végül egy emberként kiálltak mellette. Tervbe vették a kiszabadítását, de a cár meggyilkolását fontosabbnak tartották, és a gyilkos kiszabadítását másodrendű feladatnak, célnak tartották. Az elítélt elfogadta, megértette a VB határozatát.
Kevéssé ismert, hogy a Narodnaja Volja VB-je és Karl Marx között volt egy levélváltás is. A filozófus haláláig büszke volt arra az írott üzenetre, amit a nihilistáktól kapott. Legalábbis a Népakarat egyik vezetőjének visszaemlékezése szerint.  

A regény az író életében csak csonkoltan jelent meg. Kiadója túl erősnek találta a Sztavrogin-Matrjosa részt. Az szerző ezt a részt többször átdolgozta, de nem tudta (vagy nem akarta) a kiadó elvárását teljesíteni. A regény teljes terjedelmében először az 1922-es kritikai kiadásban jelenik meg. Az irodalmárok a tervezett első kiadás javított hasáblevonata alapján rekonstruálták a teljes szöveget.
Az legelőször folytatásokban jelenik meg a regény a Russzkij Vesztnyik folyóiratban  (1871-72). Önálló kötetben 1873-ban adják ki. Megjelenése pillanatától erősen megosztotta a kritikusokat. Nem véletlen, hiszen a regény egyes karakterin keresztül mindenki, minden (fontosabb) ideológia képviselője megkapja a magáét. Még Turganyevet sem kíméli. (Ami mondjuk nem rendkívüli, hiszen a két író ki nem állhatta egymást. Az unszimpátia kiváltó oka szakmai, és politikai nézetkülönbség volt.) Bizonyosan azért szerepeltet Dosztojevszkij egy turgenyevi karaktert a művében, mert az Apák és fiúkban (1860) leírtakkal nagyon nem értett egyet. (Ez a személy nem szerepel a  filmben.) A közhangulat évek óta várta a forradalom kitörését, de az abban lévő veszélyt csak kevesen értették meg. Dosztojevszkij köztük volt. Turgenyev nem. Az idealizmusa nem engedte, hogy átlássa a dolgokat. Roppant haladó gondolkodásúnak tűnt kortársai számára. A későbbi forradalom vezetői közül jó néhányan az írásain nevelődtek fel. Dosztojevszkij antitézisét a forradalom után megpróbálták marginalizálni. Például a tulajdonomban lévő 1983-as kiadásban is bele van írva, hogy ez a regény egy pamflet. Ráadásul klerikális hatás érződik rajta. Ezek nem voltak hízelgő jelzők akkoriban sem. Mintegy jelzik, hogy a kommunista anatéma még aktuális volt a rendszer utolsó éveiben is. Ugyanakkor Dosztojevszkij eme regénye Sztálin mindkét könyvtárában (moszkvai lakása, és a kuncevoi dácsa) megtalálható volt. A grúz egyébként ki nem állhatta az orosz írót. De foglalkoztatta a dolog, és többször átolvasta az eredeti ügy aktáit is. Még az ötvenes években is.


Összegzés

A sorozat úgy ragaszkodik az eredeti műhöz, hogy bátran változtat is azon. Mégsem csorbul a mondanivaló. A rendező, a szcenárióval foglakozók jól értik a regény mondanivalóját. Nem vesznek el a részletekben, mégis prezentálnak mindent, ami a könyv üzenete. Karaktereket hagynak ki a sztoriból, és újakat írnak bele. A lényeg azonban érintetlen.
A dosztojevszkiji regényben G.-ov úr, egyes szám első személyben meséli el a történetet. Nevezett úr Sztyepán Trofimovics Verhovenszkij barátja. Gyakorlatilag a cimbora nézőpontjából láthatjuk az események nagy részét. A sorozatban G.-ov úr nem szerepel, így Sztyepán Trofimovics (Igor Kosztolevszkij) és vele együtt Varvara Petrovna (Nagyézsda Markina) jelentősége is háttérbe szorul. Viszont, Pável Dimitrijevics Goremikin megjelenés (ő a nyomozó, Szergej Makoveckij alakítja), aki  a regényben nem szerepel, átformálja a történet struktúráját.
Napjaink embere számára is könnyen fogyaszthatóvá válik a történet. (Nem mintha a regény nehéz olvasmány lenne, mert nem az. Egyszerűen zseniális. Szó szerint!)
Nem hagyhatom ki a rendezőt sem! Vlagyimir Hotinyenko egyszerűen hozza a "kötelezőt"! A tőle megszokottat. A zseniálist.
Számomra nagyon plasztikus a disznós jelenet (2.rész), főként ha a már idézett evangéliumi történettel együtt szemléljük. A jelenetben elhangzó beszélgetés hallgatása (olvasása) közben bevillan az a bibliai rész, akkor érezhetjük át/érthetjük meg (talán) igazán, hogy mi is Dosztojevszkij véleménye az egész forradalmárkodásról. Pontosabban, hogy szerinte a forradalmi eszmék gyökerét hol kell keresni. Egyszerre furcsa és megdöbbentő a látvány (a jelenet képi világa), miközben hátborzongató a következtetés ami levonható tanúságként. Disznók a városban...
Szeretném még megemlíteni a harmadik rész második jelenetét is. A Sztravrogin (Makszim Matvejev) és Satov (Jevgenyij Tkacsuk) közötti dialógusra gondolok. Az elhangzottak jóval túlmutatnak a történeten. Óhatatlanul kiterjed az értelmezési tartománya a mondatoknak. Amik elhangzanak azok nem csak politikai csoportosulásokra igazak.

A forgatókönyvet a rendező Natalja Nazarovával közösen írták meg. A szcenáriót egyszerre jellemzi az eredeti műhöz való hűség, és a finom, apró, de nem lényeges változtatások. Véleményem szerint nagyon jól megfogták a mű lényegét. Az operatőr, a moszkvai születésű, Denis Alarcón Ramírez (Денис Аларкон Рамирес, chilei és orosz nemzetiségű szülők gyermeke). Csodálatos munkát végzett! A képi megjelenést jól kiegészíti Alekszej Ajgi zenéje.
Miután elolvassa valaki ezt az ismertetőt, könnyen megijedhet. Nem, nem olyan "komoly" ez az alkotás. Nem, nem fogsz elveszi a bölcsességekben. Az aki nem igényli a mélyenszántó gondolatokat, az aki csak kikapcsolódást keresve egy jó krimit szeretne látni, az sem csalódik ebben a televíziós sorozatban. Lehet csak egyszerű krimiként is nézni. Ahogy az eredeti művet is lehet könnyed olvasmányként kezelni. Miközben több van benne, mint ami első ránézésre látszik. Ezért (is) zseniális Dosztojevszkij!
Ne ijedjetek meg ettől a bejegyzéstől! Bátran nézzétek meg a művet! Sokkal jobb, mint gondolnátok!


Kitekintés

Lenin hitt abban, hogy az erőszak a forradalom lényegéhez tartozik, ezért soha nem riadt vissza a terrortól. Ebben nagyon is hasonlított Robespierre-re. Aki ezt így fogalmazta meg: „A nép kormányához a forradalomban éppúgy hozzátartozik az erény, mint a terror, az erény,  amely nélkül a terror végzetes, s a terror, amely nélkül az erény tehetetlen. A terror nem egyéb, mint az azonnali, szigorú és hajthatatlan igazságosság; ennélfogva az erény kisugárzása.”
Lenin a forradalom és a terror viszonyával kapcsolatos nézetei épp ellenkezőek voltak, mint a német marxisták véleménye. Rosa Luxemburg 1918-ban kijelentette, hogy "A proletárforradalomnak céljai eléréséhez nincs szüksége terrorra, gyűlöli és megveti a gyilkosságot." Ezen ellentmondás (ugyanazon ideológia követői között) feloldható azzal, hogy a 19.század második felétől a politikai gyilkosság mint érdekérvényesítési eszköz megjelenik az orosz belpolitikában. Ebben elévülhetetlen "érdemei" vannak a Narodnaja Voljának (lásd még a blog 2013.02-es bejegyzését) is. Illetve annak, hogy a különböző misztikus és misztérikus dolgok iránti nagy társadalmi érdeklődés miatt épp az emberi élet értéke devalválodik le nagyon sokak szemében. (Erről is szól a 2017.04-es Pikk Dáma bejegyzés.)
Közel sem véletlen, hogy Lenint és Robespierret egymás mellett említem. Úgy vélem, a jakobinus terror nélkül nem lett volna vörös terror sem. Az 1789-es francia forradalom egyenes következménye az 1905-ös, és az 1917-es forradalmak. Persze ezt kimondani ma már szentségtörésnek számít, hiszen a franciaországi eseményeket régen bevonták cukormázzal. Ma már dogma az, hogy mennyire haladó dolog is volt a francia forradalom. Pedig a revolúciókat mindig a pogromok, a lincselés, a terror követi. Ez történelmi tény. De mit is jelent pontosan a forradalom kifejezés?
Azt gondolom, hogy a hivatásos forradalmár főnemes, Pjotr Kropotkin pontos definíciót ad nekünk.
Az anarchista háromság
    
"A forradalom oly berendezkedéseknek gyors, néhány év alatti végbemenő fölforgatása, melyeknek évszázadokra volt szükségük, hogy meggyökeresedjenek és amelyek annyira maradandóknak, annyira megrendíthetetlennek látszottak, hogy a legvadabb újítók is alig merték azokat írásaikban megtámadni. Összeomlása, gyors szétforgácsolódása - néhány év elegendő hozzá - mindannak, ami addig egy nemzetnek társadalmi, vallási, politikai és gazdasági életét alkotta - bukása a megszerzett eszméknek és az embercsoportok minden jelenségére és annyira bonyolult viszonyaira vonatkozó megszokott képzeteknek.
Végül a polgárok között fennálló sokféle viszonyra vonatkozó új elképzelések keletkezése - és ezek a képzetek csakhamar valóságokká lesznek és azután kezdenek a szomszéd népekhez szétsugárzani, fölforgatják a világot és az utána következő évszázadra rányomják bélyegüket, a problémáikat, a tudományukat, az irányelveiket, valamint gazdasági, politikai és erkölcsi fejlődésüket."
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Kropotkin eme gondolatai 1893-ban jelenik meg írásban először. Meg kell állapítanunk, hogy nagyon világosan látta, milyen következményei vannak egy forradalomnak. Nem mehetek el a mellett a tény mellett, hogy a neves orosz főnemes úgy gondolta, hogy minden forradalomnak két fő vonulata van. Az egyik vonulat a nincstelenek lázadása, a másik pedig egy intellektuálisan felvértezett társaság, akik egyrészt megpróbálják irányítani és kihasználni az egyes csoportot, miközben kész az aktuális hatalommal a tárgyalásra. Elméletét a Nagy Francia Forradalom eseményeivel kívánta alátámasztani. Nem sajnálta  a fáradságot, hogy lehántsa a mítoszt az 1789-es eseményekről. Sajátos párhuzamokat látott az ancien régime Franciaországa, és szülőhazája 19.század végi állapota között.
1774-1783 közötti időszak az éhséglázadások kora XVI. Lajos (aki épp 1774-ben ült a trónra) országában. Három évvel később ezek a zendülések kiújulnak. Új eszmék töltik be az ország lakóinak elméjét. Politikai szórólapok, irományok tömkelege lepi el az országot. Ezek egy része filozófiai, ám döntő részük profán tartalmú. Pornografikus, vulgáris kiadványok rombolják azt az erkölcsiséget, amelyet a katolikus egyház hirdet. A királyi család tagjait mindenféleképpen megpróbálják egyes írások lejáratni.
Az elégedetlenkedést reformokkal próbálják megszüntetni: 1774-től bevezetik a szabad gabonaárusítási jogot, 1776-ban megszüntetik a robot intézményét, 1779-ben a király birtokain megszűnik a jobbágyság intézménye, 1780-ban eltörlik a kínpadot.
Ugyanakkor emelkednek az adóterhek, az országot ellepik a csavargók, éhínségek falun és városon. A parasztság kis részének anyagi gyarapodása, nagyobb részének elszegényedése jellemzi az országot.
1783-1784-ban újrakezdődnek a lázadások. A zavargások kiváltó okai helyenként vallási színezetű, de van az újoncozás, a tizedfizetés, a só adója miatt kitört események is. (Mindez az államhatalom megrendülésének biztos jelei.) 1788-ra az egész országra kiterjednek a felkelések. Az ország gazdasága megroppanva. (Egyik fő kiváltó ok, az amerikai Függetlenségi Háború támogatása kimerítette a kincstárat.) Ugyanakkor a forradalmárok meg sem próbáltak valamiféle pozitív jövőképet felvázolni az ország népének. Számukra csak egy cél létezett. A rendszer megdöntése, eltörlése. A rombolás, és a pusztítás. Amik minden forradalom velejárója. Ahogy az önbíráskodás és a lincselés is. Nincs forradalom ezek nélkül. (Nem is értem, hogy hazánkban az aktuális ellenzék miért kacérkodik a forradalommal már vagy 12 éve. 2006-ban az egyik TV csatornán, amely akkor épp az ellenzékhez volt köthető, lehetett hallani, hogy az őszi csődületet leforradalomozta. Ezzel mintegy támogatta az utcán hőbörgőket. De a mai ellenzék sem különb a 2006-osnál. Időnként megy a lámpavasazás, ezerrel. Pedig ha egyszer a lincselés elkezdődik, akkor szép szavakkal nem lehet sem megszüntetni, sem uralni. Tényleg hiányzik ez nekünk?)
A 19.század forradalmárai (1830, 1848, 1871) mind az 1789-es forradalom örököseinek tartották magukat. Nem alaptalanul. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszava a mai napig a progresszívnek mondott eszmék alapjai. Persze a különböző ideológiák más és mást tartanak fontosabbnak ezen kifejezések közül. Másutt vannak a hangsúlyok, de mind ugyanabból a köpenyből bújtak, bújnak elő. Ez nem azt jelenti, hogy helytelen vagy rossz dolgokról lenne szó. Csak annyit jelent, hogy bármennyire szimpatikus is (számunkra) egy világmegváltoztató ideológia, ha azt a követői dogmaként élik meg, akkor épp a világjobbító eszmékben hívők intoleranciája miatt, mindig csak vért, szenvedést, könnyeket hoz az átlagembernek.
A  19.század második felét (és szinte az egész 20.századot) jellemző forradalmi terror a jakobinus diktatúra terrorján alapul. A kezdeti lincselések, önbíráskodások polgárjogot nyerve vérbe borították az országot. Sőt! A regime de la terreur (1793-1794) összevérezte az egész 20. századot.

Maximilien Robespierre frappánsnak tűnő megállapítása (lásd fentebb) megideológizálja milliók vérének kifolytatását. Nem csak a nyaktiló dolgozott szakadatlan. Volt hogy egész tartomány néptelenedett el a mészárlások miatt. (pl.: Vendée) A 20. század első felének forradalmárai jó tanítványai voltak az első francia köztársaság üzemeltetőinek. Mert nem csak a hegypártiak kezéhez tapad vér. Paul Barras egyik "felfedezettje" (Bonaparte tábornok) gond nélkül lőtt kartáccsal a tömegbe a Tuileriáknál. Csak hogy megvédhesse mentorát. (És hogy beindulhasson karrierje.)

Kropotkin úgy gondolta, hogy a forradalom igazi ereje azok akik nem veszthetnek a harccal semmit. Csak a láncaikat, vagy az életüket. Azok az ő emberei, akiket eddig csak kihasználtak. Rájuk alapozta eszmerendszerét. Valójában egyetlen önmagát forradalminak nevező, gondoló szervezet sem vetette el a forradalmi terror eszméjét és gyakorlatát. A dolog nem Leninék privilégiuma volt. Mindegyik forradalmi párt eszmerendszeréhez, és gyakorlatához hozzátartozott. Mert hozzátartozik a Forradalomhoz. Mindig is hozzátartozott.(A gyors összeomlás, szétforgácsolódás, fölforgatás kifejezések mind eufemizmusok a fentebb található Kropotkin idézetben. Ha belegondolunk, akkor ezek a kifejezések mind az erőszakot, annak valamilyen formáját jelenítik meg. Biztosan álló dolgok gyorsan összefakadni csak erő hatására szoktak.)
Persze ez nem azt jelenti, hogy a hatalom packázásait mindig tűrnie kellene az embernek.
1776-ban, a 13 amerikai gyarmaton, bár elég véres események történtek meg akkor és ott, mégsem történtek tömeges kivégzések, mészárlások. Az amerikai telepesek nem lincselték a politikai ellenfeleiket, nem mészárolták le a családtagjaikat. (Ugyanez azért nem biztos, hogy  elmondható az angol katonaságról.) Volt egy morális határ, amit nem léptek át. Mert nem szabadna azt soha átlépni. 1789-ben, Franciaországban, gond nélkül átléptek minden határon. Mindkét esetben köztársasági államforma jött létre. De nem mindegy, hogy hogyan. Mi az ára, mik a születés körülményei. Félreértés ne essék! Nem vagyok széplélek. De nagyon nem mindegy, hogy valami véres körülmények között, esetleg vérzivatarban, hullahegyek között születik-e meg. A történelem arra tanít bennünket, hogy a létrejövés körülményei determinálják a végeredményt. A palackból kiszabadított szellemet nem lehet uralni.

Érdekes az a felvetés, amely szerint a reformációra adott helytelen (és túlzó) reakció (az akcióval együtt) volt az, ami kiábrándította az embereket az idea világából. Azok az országok váltak az Istentől való elszakadás zászlóvivőivé melyekben a legvéresebb vallásháborúk pusztítottak. (Angol Királyság, német fejedelemségek, Francia Királyság.) A hitvitákba, és azt követő tettlegességben, háborúkban (pl. harminc éves háború.) belefáradtak az emberek, és elfordultak a kereszténységtől. A deizmusba menekültek. Nem akartak teológia kérdéseken vitatkozni. Kényelmesebb volt az a nézet, hogy Isten létezik, de passzív. És ahogy minden eszmei áramlatnak vannak szélsőséges gondolkodói, így a deizmusnak is vannak. Idővel mind inkább előretört a deizmus "tovább fejlesztett" változata, az ateizmus. És innen nincs messze a keresztény morál visszaszorítása, az új erkölcsök kitalálása; a jakobinus forradalmi terrorok ideológiái: a kommunizmus, a nácizmus és a fasizmus sem. (Napjaink új erkölcsű ideológiáit már ne is említsük!)
De ez nem kizárólagos "fejlődési" irány. Épp az USA (kezdeti) történelme a bizonyíték arra, hogy van másik irány is. Nevezett ország első lakói olyan keresztények voltak, akikkel Európa nem tudott (mert nem is akart) együtt élni. Nem zárható ki, hogy a túlzott vallási elkötelezettségtől való félelem munkált az óvilág lakóiban. Ebben az esetben a deizmusra egyfajta menekülési ideológiaként is tekinthetünk.
Ezek az emberek, a szülőföldjükről deportáltak, ugyanakkor új hazájukban megtalálták az egymás iránti elfogadás minimumát. A legkisebb közös értékek mentén toleránsak voltak. Ám, ha felmerült a gyanú, hogy valaki vagy valakik ezt a minimumot sem fogadják el...
Az Alapító Atyák vallásosak voltak, miközben már szekulárisok is. Mindez egész más fejlődési irányt szabott az ifjú kontinens életének.

"... a vallás megteremti a jólétet, s a leány anyja elpusztítója lesz"
                                                                                            Cotton Matter (1663-1728)
1720-1726 között, New Yerseyben, holland református gyülekezetekben vallási megújhodás indul meg. 1734-1736-ban massachusettsi (Northhampton) puritánok között zajlik ilyen folyamat. Az aktivizálódás Jonathan Edwards (1703-1758) munkásságához kötődik. Az angliai metodista mozgalom lendületét, tüzét George Whitefield (1714-1770), képletesen szólva, átviszi, az amerikai kontinensre (1737,1739). Az angol és Edwards felfogása jelentősen befolyásolja az amerikai közgondolkodást, vallásfelfogást. John Locke (1632-1704) műve, Essay Concering Human Understading (Tanulmány az emberi értelemről), nem elhanyagolható befolyással van az amerikai prédikátor felfogására, értékrendjére. Mindez nagyban hozzájárul. hogy az kialakuló vallásos értékrend eltérő legyen az európai megszokottól. Ami, tekintve arra, hogy az újvilágban az emberek nagyobb figyelmet szentelnek a prédikátorokra, mint az óhazában, termékenyítően tud hatni a mindennapi emberek felfogására is.
A második ébredési hullám (1790) elhozza az emberek lelkébe a szabadság, a függetlenség iránti vágyat. Eme filozófiai fogalom definícióját a Bibliában keresik, és meg is találják. Ezért természetes számukra, hogy (az ugyancsak a Bibliából eredeztethető) emberi szabadságjogokat nem korlátozhatja semmilyen államhatalom. Politikai vonalon megjelenik még a "Nincs adózás képviselet nélkül" igénye. E két gondolatkör vezetett el az 1776-os események betetőzéséhez, az alkotmányozás folyamatához.. Jól látható, hogy a megszokottól eltérő véleményt nem erőszakkal terjesztették, hanem évtizedeken, évszázadokon át tartó folyamat során kristályosodott ki. Nem radikálisan rázta meg a társadalmat, hanem előbb átformálta azt. Ezért maradhatott el az európai fejlődés modellből ismerhető terror.
Az orosz forradalmár nemzedékek számára, lévén nyugati gondolkodástól áthatottak, természetes és elfogadott volt, az intolerancia. Ha úgy vesszük, akkor ez egy európai érték. Igaz, hogy negatív érték (azaz értéktelenség), de az. Sajnálatos, hogy eme kifejezés lózungját, annak jelentését, soha nem fejtik ki óvilágunk politikusai, így olyan érzetet gerjesztenek az emberben, mintha az feltétlenül valami pozitív dolog lenne. Nem az.

Végszó

Végezetül, szerintem a NOSZF kitörésének centenáriumáról nem is lehetne szebben megemlékezni annál, hogy az ember megismerkedik Dosztojevszkij eme művével. Könnyed, szórakoztató miközben elgondolkodtató.
Szerettem volna, ha eme írás (és a sorozathoz tartozó felirat) november 7.-én jelenik meg, ám közbejött ez-az. Ott kezdődött, hogy október 16.-án "visszalőttem" magamat az időben, mintegy húsz évvel. Elutaztam, de minden olyan technikai eszközt, amivel a netre tudtam volna csatlakozni így vagy úgy, otthon hagytam. Nem szándékosan. Pedig megvoltak a feliratok, úgy gondoltam hogy 95%-osan kész van a bejegyzés. De internetes eszköz nélkül tehetetlen voltam. Ez az állapot három hétig tartott. Mikor hazaértem és szembesülnöm kellett azzal, hogy a laptopom (és ezen vannak a publikálatlan és félkész feliratok is) bemondta az unalmast. Itthon azért hébe-hóba sikerült netre csatlakoznom, de azért mégsem akkora szabadsággal, mint a hordozható számítógéppel tehettem volna. Így csak (eredeti tervemhez képest) megkésve tudom publikálni a munkáimat. (De legalább sikerült visszahozni az "életbe" a gépemet.)
Az elmúlt hónapokban annyi minden összeesküdött ellenem, pontosabban a projekt ellen, hogy csak na! Mindegy. Elmúlt.

Dosztojevszkij rajongók figyelmébe ajánlom a következő honlapot:
http://www.fedordostoevsky.ru