Feliratok

Az öreg világítótorony legendája

Háború és a gyermekek. Örök időtöl fogva elválszhatatlanok egymástól. Egy zsidó apokrif irat szerint Azazel az aki megtanítja az emberiséget a háborúskodásra. És még valamire. A nőket az ékszerek viselésére, és a kozmetikumok használatára.
Érdekes ez az azazeles dolog. Vannak akik úgy vélik, hogy ez csak a Sátán egyik neve. Mások szerint egy bukott angyalról van szó, és összefüggésbe hozzák a Genezis könyvének 6. fejezetében leírtakkal. Ezen értelmezés szerint, Azazel egy nememberi lény, és társaival meglátogatják a Földet, és kapcsolatba kerülnek az emberiséggel. Azután van egy olyan értelmezés is, mely szerint nem is tulajdonnévről van szó. Ugyanis Mózes 3. könyvében (8, 8) szó van arról, hogy a nép bűnei miatt a főpapnak áldozatot kell(ett) bemutatnia Istennek és Azazelnek. A Septuangita (Hetvenes fordítás) alapján úgy értelmezhetjük eme mondatot, hogy azazel (עֲזָאזֵל) nem tulajdonnév, hanem egy összetett szó. A kecskebak - héberben: עֲזָ - és az elmenni - אזֵל - szavak találhatóak a kifejezésben. Ezen interpretáció szerint Azazel nem maga a Sátán, nem egy démoni fejedelem, és nem is egy bukott angyal, hanem maga az áldozati kecskebak. (A LXX. fordítás görög nyelvű. Szent Jeromos is így fordította le - capro emissario.) Ugyanakkor mind a judaista, mind a protestáns értelmezés személynévként használja az Azazel kifejezést. (A katolikus SZIT fordítás is "ismeri" Azazelt, mint személyt, szemben a latin nyelvű verzióval.) A legfőbb érv a jeromosi értelmezés ellen, talán az lehet, hogy miért kell egy kecskebakot elűzni a pusztába. (3Mózes 16,21-26) Kinek? Hiszen ez egy (engesztelő)áldozat. Vagy csak "rárakták" a kecskére a bűnt, és a "bűne" miatt elzavarták. Ez olyan Hawthorne-os.
De hogy kerül mindez ide?
A háború egy igen ősi foglalkozása az embernek. A valóság cseppet sem romantikus, vagy igazságos. A korabeli judaista mítosz szerint, valamikor az Özönvíz előtt ismerkedett meg az emberiség a fegyver(és ékszer)készítéssel. Azóta tervszerűen pusztítjuk egymást. És minden háború olyan, mint Krőzus (Kroiszosz) lüd királyé volt: elpusztít egy nagy birodalmat. Elpusztítja a társadalmat. Nem csak a katonákat, hanem mindenkit. A gyerekeket is. Fizikailag is, és a túlélőket lelkileg. Mert ilyen démonikus minden háború.

Szóval, a gyerekek és a háború...
Az Ezred fia című filmben hagyományosan van feldolgozva ez a téma. Hiszen a művészetek elég régóta foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ám a 20.századig kellett várni arra, hogy ne a romantikus (és propagandisztikus) megközelítés legyen az egyedüli megközelítése a témának.
Victor Hugonál is még heroikus a megközelítés. Ahogy - emlékszem, már - kisiskolás koromban találkoztam a gyermekkatonák hősies irodalmi ábrázolásával. A gyermek, aki veri a harci dobját, így lelkesítve a forradalmi hévvel küzdő szabadságharcosokat... Mi ez, ha nem a gyermekkatonák idealizálása? Sok különbség van aközött, hogy harci dobot vagy kalasnyikovot adnak a gyerek kezébe? Igen, mondhatnánk kapásból. Ám, ha belegondolunk: nem. A dob csak az első lépcsőfok a kalasnyikovhoz. Ez nagyon szépen látszik abban a jelenetben, amikor Ványa (lehet vagy tíz éves) találkozik az ifjú kozákkal (aki 14 éves). A film főhőséről ekkor derül ki - a kettejük közötti párbeszéd során -, hogy sorsa egyáltalán nem egyedi. Ő felderítő szeretne lenni, társa meg már felfegyverzett (és hősiessége okán, már ki is tüntetett) lovaskatona. Ma már az itt elhangzó dialógus egész más értemet kap, mint ami a film készítőinek a szándéka volt. (És nincs ezzel semmi gond.) Leleplezi a korszakot. Hogy a Nagy Honvédő Háború a gyerekek háborúja is volt. Nem csak a leventéket hajtották ki meghalni, nem csak Berlin védelme érdekében soroztak be gyerekeket harcosnak. Árva gyerekek hada szolgált a keleti fronton... Hogy miért? Időnként a bosszú, időnként az éhség miatt. A háború sokkal borzasztóbb, még a hentelős filmeknél is.




Sok-sok évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a Spectrum televízión. Hitler Mickey egér ábrándjai címmel. Nem mondom, hogy eget verően érdekes volt, de csak a jelző a túlzó az előző tagmondatban. Adolf Hitler, aki óvta a népét attól, hogy Walt Disney mesevilágát megismerje (mert károsnak tartotta számukra), kis túlzással élt-halt Mickey egérért.


Ám, Ulrich Stoll dokumentumfilmje ennél tovább is megy. Hiszen bepillantást enged a rajzfilmvilág egy olyan szeletébe, amelyről nem sok szó esik: a náci propaganda és német rajzfilmekben.
Igen, mert az ideológia átnevelést már kicsi gyermekeknél elkezdik.
A szülők felelőssége, hogy gyermekeiket milyen eszmerendszerrel, vagy eszmerendszerekkel ismertetik meg, ám az Állam nagyon sokszor nem elégszik meg azzal, hogy az iskolákban elkezdi az egységesítést. Nagyon sokszor már gyermekkorban elkezdik mérgezni az emberek lelkivilágát.
Vagy húsz évvel ezelőtt olvastam arról, hogy a Palesztin Hatóság által üzemeltetett televíziós adón sugárzott gyerekműsorok zsidóságellenességgel vannak tele. És semmiféle felháborodásnak nyoma sem volt. A világ hallgatott, miközben azon a környéken - akkoriban - gyermekkorú öngyilkos merénylők robbantak fel időről-időre. Ennek ellenére a PH-nak rendkívül pozitív sajtója volt Európában.
Megdöbbenve olvastam akkoriban arról is, hogy a Teletubbies sorozatot azzal vádolták meg egyesek,  hogy a hagyományos nemi szerepek újragondolásának szükségességét hirdetők propagandájával van átitatva. Elolvastam az érveket, és úgy gondoltam, hogy egy kicsit erőltetettek. Ám, felnőtt a teletubbies nemzedék, és ma a gender filozófia leglelkesebb hívei, követői közöttük találhatóak. Nem állítom, hogy csak a lila lény az oka ennek. De érdekes, hogy az akkoriban erőltetettnek gondolt okfejtés ma már nem feltétlenül tűnik annak. Mintha tényleg ideológiát is közvetítene az a gyermekeknek készített sorozat.
A propagandával szemben a gyermekek a legvédtelenebbek.

De nem csak a nácik használták fel céljaikra a rajzfilmet.

Azt gondolom, hogy soha nem lehet elérni azt, hogy egy rajzfilm vagy egy film ideológiamentes legyen. Hiszen az egyik leghatékonyabb propagandaeszköz. És nem csak a politika használja ki ezt. Nem csak az a reklámfilm, ami annak látszik. És bár furcsának tűnhet, de a direktbe politizáló (rajz)filmek sokkal korrektebbek, mint a kaland vagy romantikus alkotásnak maszkírozott társaik. Alfréd, a kacsa nyíltan hirdeti, vállalja üzenetét. Nem próbálkozik illegális befolyásolással. Nyíltan beszél a nácizmus, a diktatórikus rendszerek ellen. Nem sunyi. És üzenete is akceptálható.

A Legenda az öreg világítótoronyról (vagy Az öreg világítótorony legendája) 1976-ban készült, és Vitold Bordzilovszkij (1918-1979) rendezte.
Az alkotásról talán annyit, hogy hazafiasságra nevel. Az 1941-1945 között zajló háború, és annak értékelése mind a Szovjetunió, mind a mai Orosz Föderáció identitásának egy fontos meghatározója. Egy sok nemzetiségű országban nem lehet a nemzeti együttélés csordaszellemével ideológiai alapot adni. Ennél többre van szükség, és a Győzelemért adott áldozat, a közös teherviselés éppen ideális egy összetartozáshoz, egy közös sors megéléséhez. Az SZNG országok és az OF állampolgárai a mai napig könnyen megtalálják a közös hangot egymással. És ennek az egyik oka épp az ilyen filmek, mint a Legenda. A mai negyvenesek-ötvenesek ezen nőttek fel, de a húszon-harmincasok is ismerik. Így megvan a közös alap. Van egy közös alap.
Van abban valami, amikor egy örmény azt mondja, hogy apáink és nagyapáink felszabadították Európát. A mi áldozatunknak köszönhetitek, hogy a mai napig nem leng horogkeresztes zászló a közintézményeiteken.
Mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy a mai Európában az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy ez mit jelentene számára? Vagy azt, hogy vannak olyan mesügék, akik azt gondolják, hogy milyen kár, hogy nem olyan zászló leng?
Hogy is van a mondás? "Aki nem ismeri a történelmet, az arra ítéltetik, hogy újra élje azt."

Megtekinthető:
https://youtu.be/AaiKbM3QpIc

Iván gyermekkora

Az ünnepre való tekintettel egy olyan filmre szeretném felhívni a figyelmet, amely melleslegTarkovszkij első igazán jelentős rendezése is volt.
Idén elmarad az 1945 óta minden évben megtartott katonai parádé a Vörös Téren. Most először. Ez az ünnep igen jelentős az orosz állami ünnepek sorában. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban több támadás is érte európai uniós politikusok részéről. Kezdve az Európai Bizottság azon állásfoglalásával, mely szerint a 2. világháború kirobbanása a sztálini Szovjetunió felelőssége is. Mindezt az úgynevezett Molotov-Ribbentropp Paktum (1939.08.23.) megkötésével indokolják. Miközben az amatőr történészek - az EU-s politikusokra gondolok - elfelejtkeznek arról a tényről, hogy a szovjet külügyminiszter az utolsó volt a sorban, aki aláírt egy megállapodást a náci Németország valamelyik vezetőjével. A Moszkvában aláírt szerződést megelőzte a Müncheni Egyezmény (1938.09.29.), ahol Nagy Britannia, Franciaország, az Olasz Királyság és a Német Birodalom állapodott meg Csehszlovákia megszállásáról, és feldarabolásáról. Arról a Csehszlovákiáról van szó, amely Franciaország és a Brit Birodalom szövetségese volt abban az időben. Az antant odadobta szövetségesét a náci gyarmatosító politikának koncként. Az úgynevezett Békét kívánták megvásárolni ezzel az árulásukkal. Ha Németország mellett Szovjetuniót is felelősség terheli a 2. világháború kirobbanásáért, akkor Nagy Britanniát és Franciaországot is. Sőt, ez utóbbi két országot nagyobb. Csak erről elfeledkeznek EU-s politikusaink.
Az antant vezető nagyhatalmai becsukták szemüket amikor Reichwehr-t újra felfegyverezte a német állam, becsukták a szemüket amikor német katonai alakulatok jelentek meg, és szállták meg a Ruhr-vidéket. Pedig a német vezetés a békeszerződést szegte meg ekkor. Következmények nélkül. Mindezt betetőzve gyáván, a béke megmentésének hirdették azt a hazugságot, amely révén feláldoztak egy szuverén közép-európai országot. És közben a szovjet vezetést arra kényszerítették, hogy fűzze szorosabbra viszonyát Berlinnel. Miért állítom ezt? Mert Münchenben nem csak egy országot áldoztak fel Pax oltárán, hanem igyekezték bebiztosítani magukat. A német expanzió irányát kelet felé próbálták orientálni. Persze, nem volt nehéz a békát a tónak ugrasztani.
Sztálinék ezután kénytelenek voltak, az amúgy cseppet sem fagyos, német-szovjet viszonyt még szorosabbra fonni. Időt kellett nyerniük. Hiszen a hadsereg vezetését meggyengítették, és még a megbízható káderekkel való feltöltés folyamatban volt. Ahogy a fegyverzet modernizációja is. Az ország keleti határainál az Acélpaktum ázsiai aláírója feszegette a határokat. És Moszkva nem kívánta koncként odadobni szövetségesét - Mongóliát - a szamuráj hagyományok tisztelőinek.   (Érdekességként megemlíteném, hogy a hadseregben történt tisztogatás során a szovjet hatalom képviselői épp a németekkel való együttműködés vádját hozták fel számos tiszt ellen. És mi az árulók bére?) Azt mondják, hogy az eredendő bűne a Paktumnak (a Molotov-Ribbentropp félének, nem az Acélnak) az volt, hogy a két fél felosztotta egymás között Európa egy részét. Kijelölte az érdekszférák határait. Igen, ez történt. Ahogy ez történt Münchenben is. Az Egyezmény és a Paktum is ugyanarról szólt. Ebből az következik, ha az egyik aláírása háborús felelősséget von maga után, akkor a másiké is. És ha súlyozni szeretnénk, akkor a nagyobb felelősség nem feltétlenül az utolsót terheli.
Ennyit az európai politikusok történelemismeretéről.
(Még emlékszem, hogy réges-régen, amikor a Molotov-Ribbentropp Paktum botrányáról beszéltek, akkor nem az érdekszférák meghatározása volt a skandalum, hanem tény, hogy a sztálini vezetés és a nácik megegyeztek. Ugyanis a háború után a propagandisták igyekeztek úgy beállítani a történetet, mintha öröktől fogva antagonisztikus ellentét lett volna a két rendszer között. Ennyi és nem más. Mert minden békeszerződés nem más, mint az érdekhatárok meghatározása.
Persze, napjaink európai PRjában már régen máshol van a hangsúly. Aktuálpolitika miatt. Meg hát kiket is érdekelnek ma már a tények? Hiszen hangulatokról és érzelmi befolyásolásról szól a hatalmi harc. Észre nem igazán van szükség ebben az ultramodern korban.)



Iván gyermekkora

Az 1962-ben bemutatott Iván gyermekkora című filmről megszokták jegyezni, hogy új szemléletet, új látásmódot honosított meg a Nagy Honvédő Háborút bemutató alkotások között.
A heorikus, 'soha nem tölt, csak lő' (bár ez így ebben a formában inkább az amerikai alkotások némelyikére igaz - szó szerint) mentalitást felváltotta valami, ami nem a hősiességre alapozza a mondanivalót, hanem inkább a szenvedésre, a háború iszonyára.
Az ezred fia

A 2 .világháború filmes feldolgozása már a háború alatt elkezdődik. Ez nem véletlen, hiszen a film az egyik leghatásosabb propagandaeszköz a világon. A mai napig.
A vérengzés közepette a hangsúly az önfeláldozáson, a hősiességen van. Nem véletlen ez, hiszen főként azok nézik ezeket a mozikat, akik talán már a következő napon a darálóba mennek. Nagy és bonyolult jellemábrázolásra nincs mód és lehetőség. Csak az elvhűség és a bátorság, és az ellenség barbárságának propagálása van. Ez utóbbit nem volt nehéz bemutatni a filmkészítőknek. Elég ha az elkészült dokumentumfilmek anyagából vágtak be részeket az alkotásaikba.

A német (és csatolt részeik) megszállók szovjetunióbeli kegyetlenkedéseihez megalapoztak a harmincas-negyvenes évek propagandistái. A náci fajelmélet a szlávoknak nem sok esélyt adott a túlélésre. Nem kívánták kiirtani őket, úgy mint például a zsidóságot. De egy alapos genocídiumot szükségesnek tartott. A túlélőkre a rabszolgasors várt volna.
1941. nyarán-őszén a tervezettnél jóval jelentősebb számú hadifogolyt ejtettek a német erők. Milliós létszámról van szó. Nem élelmezték őket, így az éhhalál vagy a kollaboráció között lehetett választaniuk az ifjú katonáknak. Már akinek lehetett. Mert a túlnyomó többségnek még ez a választási lehetősége sem volt meg. A berlini vezetés kidolgozta a katonai terveket, amelyek segítségével meghódíthatták (volna) a Szovjetuniót, de a megszállt területeken maradókkal kapcsolatban nem volt egységes koncepciójuk.
Halhatatlan Ezred
 Gondolkodtak a Mein Kampf által felvázolt népirtásos verzión is, ám amikor kiderült, hogy az eddig bevált villámháborús hadviselés csődöt mondott, többen úgy gondolták a hadsereg vezetésében, hogy a kegyetlenkedés kontraproduktív. És halálos veszélyt jelent a Wermacht számára.
Így hát voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogyha a megszállt területeken az életszínvonalat 10-15% megemelik a szovjet érához képest, akkor a lakosság lojalitását meg tudják szerezni. (A mai Magyarországon a politikusok úgy gondolják, hogy ehhez elég választás előtt egy kis krumplit osztani. Ha ez működik, akkor a magyar nép nemcsak korrupt, hanem olcsójános is. Piti alakok. Persze, csak ha igaz!) Ezzel az életszínvonal emeléssel csak egy probléma volt. Az élelmiszerhiány a Harmadik Birodalom területén.
A náci párt a népszerűségét nem csak Hitler szónoki képességének, és nem csak a "jó" propagandájának köszönhette. A nácik hangsúlyt fektettek a munkásság életkörülményének javítására. Ezt persze nem fizetésemeléssel érték el, mert az politikailag nem kifizetődő. Szociális ellátórendszert építettek ki. Ezzel nem csak a korszak németségét nyerték meg, hanem muníciót adtak a nyolcvanas-kilencvenes évek neonáciainak is. Ám, a szociális háló pénzbe kerül. Nagyon sok pénzbe. Két helyről vehették el ezt a pénzt. Németország népétől, vagy Európától. Ők az utóbbit választották, és különböző indokokkal rablóháborúkat kezdeményeztek.
A Szovjetunióval való konfliktusuk alatt, nem hogy nem növelték az ott élők életszínvonalát, hanem csökkentették. Innen próbálták ellátni élelemmel országukat. Mindent vittek. Szó szerint. Éhínségek alakultak ki. (Érdekes, hogy a sztálini beszolgáltatások, élelem rekvirálás nyomán kialakult éhínség mennyire fájdalmas a nacionalista ukrán történetírás számára, de ezzel párhuzamosan mélyen hallgat a németek élelmiszer rekvirálása során kialakult éhínségekkel kapcsolatban. Úgy tesznek, mintha azok nem is lettek volna. Pedig mindkét esetben az úgynevezett oroszok lakta területek népét sújtotta a csapás. Nyugat-Ukrajna népe csak hallhatott róla. Mégis ott a legnépszerűbb a holodomorozás.) Külön parancs után kezdtek valamennyi élelmiszert a lakosságnál hagyni, mert rájöttek hogy a szabad rablással épp hogy a sztálini propagandisták malmára hajtják a vizet. Pont azt tették, amit a bolsevik agitátorok "megjövendöltek".

A szó szerint apátlan-anyátlan gyerekek hada csatangol mindenfelé. Hiszen az élelmiszer elkobzása mellett igen sok falvat perzseltek fel az önmaguk szerint kulturális fölényben lévők. Igyekeztek túlélkőket ilyenkor nem hagyni, de hát ez nem mindig jött össze. Ilyen körülmények közé cseppenünk Tarkovszkij filmjében, amelynek főhőse, Iván. Egy tizenéves fiúcskáról van szó, aki épp egy katonai akcióból érkezik vissza. Hogy azután a film végén a következő akcióba induljon. Már maga ez tény is megdöbbentő tud lenni. Hiszen egy gyerekkatonáról van szó. Gyerekkatonák... Hány tízezernyi van még ma is! Gyerekek, akiket kiskorúkban megtanítanak ölni, gépkarabélyt cipelni, gránátot dobni... Gyerekek, akiknek a játékok helyett szuronyt adnak a kezébe.
Ám, Iván nem ilyen katona. Őt az ellenség "kényszerítette" arra, hogy megküzdjenek egymással. Hogy hogyan? Hát erről szól a film. Egy kisfiúban mitől ég a gyűlölet szenvedélye? Mi kényszeríti a bosszúra? Hát erről szól a film.
Március-április 1948.
Semmi naturális ábrázolás, mégis megdöbbentően realistává válik bennünk a film. Az egyenruhák gyűrődésmentesek, a szíjakon látszik annak az újsága, a bőr be nem érettsége. Nemrég kerültek ki a raktárból. Mégsem művi ez a világ. Nincs szükség a fröccsenő művér látványára, nincs szükség premier plánba látnunk a kiomló belsőségeket. Mégis átsüt a realizmus a képeken. Nem kell a naturalizmus ahhoz, hogy az alkotók közel hozzák a háborút. Ez a film belül dolgozik.
Csodálatos ahogy az alkotásban megjelenik a természet, annak idilli békéje. Mintegy kontrasztját adván a sztorinak. Felemelően nagyszerű.
De nem újszerű. Ehhez hasonlót láthatunk régebbi filmekben is.
Például az 1948-as Március-áprilisban. (A film egy hölgyről szól, aki felderítő-diverzáns szeretne lenni. A elöljárója beiskoláztatja, ő pedig lelkesen készül a feladatára. Annyira eminens, hogy amikor fakéregből készítenek kását, mindenki fintorog a kóstolás után, kivéve őt. Arcán a boldogság árad szét az étel megkóstolás után.) Ahol ugye, a főhősnő első bevetése során egy erdőben landol. Nagyon szép erdei felvételeket láthatunk - nem lennék meglepve, ha nem e film miatt forgatták ezeket a másodperceket, hanem valahonnan "kiollózták" -, ám ezek a tájképek nem adják azt az élményt, amit Tarkovszkijék létrehoztak. Az ötletre nem mondhatjuk, hogy eredeti lenne (mármint az Iván gyermekkorában), ám a megvalósítás zseniális. Egyedülálló. Kolosszális.
Egy pillanatra sem jut az ember eszébe, hogy ezt az ötletet látta már valahol. És van még valami, amiben nagyon hasonlít a két film: az ellenség nem igazán tűnik fel bennük. Nem mondom, hogy nincsenek, de annyira, de annyira jelentéktelen mellékszereplők... És ezáltal tud Tarkovszkij filmje egyetemes mondanivalóval megjelenni. (A Március-áprilisban az Oleg Zsakov által alakított férfi főhős - késsel a kezében - a végső küzdelmét például németjuhász kutyákkal folytatja. És ez a filmben az egyetlen közelharci jelenet.)

Jelenet az Iván gyermekkorából

Ugyanakkor a film alapja hasonlít egy kicsit az 1946-os Az ezred fia című alkotásra. Ami önmagában egyáltalán nem baj, szerintem. Nem feltétlen a novum értékelendő, hanem a téma kibontása. Az eredetiség önmagában kevés. Ott van például a neves angol drámaíró - W. Shakespeare -, akinek egyetlen saját sztorija sincs. Csupán feldolgozásokat mondhat magáénak. Na de azok a feldolgozások! Azok világhírűek, és az "eredeti" művek? Hát azok nem. Azok elfelejtődtek. Valamiért. Így vagyok én Rabicsev vádaskodásával is (lásd lentebb). Ami ha igaz lenne, akkor sem von le semmit az Iván értékéből.
A két film - Iván gyermekkora és az Ezred fia - együtt alkalmas még valamire. Összehasonlítsuk a Nagy Honvédő Háborúról való megemlékezéseket. A tavalyi év folyamán megtekintettem a Nemzedékek Emlékezete kiállítást. Kétszer. Annyira tetszett, ahogy évtizedekre lebontva megmutatta, hogy a képzőművészek (és rajtuk keresztül az aktuális PR hatalmasságok. illetve a közgondolkodás) hogyan változtak, hogy közelítették meg ugyanazt a témát. Egy 75 éves korszakot jelenített meg a tárlat képzőművészeti alkotásokon keresztül. Lenyűgöző és tanulságos volt.

Iván gyermekkora


És végül annyit azért nem árt ha tudunk, hogy az Iván gyermekkorának forgatókönyvét Vlagyimir Bogomolov regénye alapján készítették. Ő az, aki  '44 augusztusában címmel írt egy nagyszerű regényt a diverzánsok elleni küzdelemről. Ezt az alkotását 2001-ben megfilmesítették.
Oldfan hozzászólásában rendkívül kiválóan megfogta annak a filmnek a lényegét:
"Ez már nem az 1970-es évekhez köthető "tábornokok mozija". Semmi nagyszabású csata, ennek ellenére viszont piszokul hitelesen hat. Elvégre Belorusszia hatalmas erdőségeiben, rengeteg ember között rejtőzve, kiváló fedettséggel, orosz anyanyelvű német ügynököket kell becserkészniük a dupla szorításban lévő kémvadászoknak. Az erdő bűzös hullákkal teli, a hadseregben a "szokásos" káosz van, és nem tudni ki segít, ki az ellenség. Thrilleres hangulat végig. Egy nyomozás aprólékosságát adja vissza, így nem gyors tempójú. Ezzel együtt az újhullámos orosz háborús filmek jó darabja.
Ebből a moziból kiviláglik a sztálinizmus természete is, a bürokratizmus - "Dokument jeszty?" - egyáltalán nem tréfás korabeli valósága."
Magam is kedvelem az eredeti regényt is, és ezt a filmes feldolgozást is. Úgy vélem, néhány mondat erejéig megismerkedhetnénk magával az íróval is:
V. O. Bogomolov
Vlagyimir Oszipovics (Ioszifovics) Bogomolov (1953-ig Vojtyinszkij) 1924. július 3.-án született Kirillovka (más forrás szerint Kirillovo) faluban.
1938-ban befejezi tanulmányait (ekkor a moszkvai 71-es számú Közgazdasági Középiskolába járt. Eleinte könyvelőként, majd matrózként dolgozik. Néhány évet a Krímben tölt el, majd 1941. májusában visszatér Moszkvába. A háború kitörése után önként jelentkezik katonai szolgálatra. A Fili-i (Nyugat-Moszkva) légvédelmi ezredhez kerül. A seregben beiskolázzák. Miután letette vizsgáit a Kalinyini Fronthoz kerül. Az ezt követő időszakról nincsen pontos értesülésünk. Pontosabban, több verzió is van arról, hogy mi történik vele.
Az biztos, hogy 1942. áprilisában súlyosan megsebesül a Rzsev-Vjazmai hadművelet során. Kórházi kezelése és rehabilitációja Taskentben kezdődik, majd átkerül Bugulmába.
Újra visszakerül a seregbe. (1943.06.15.)  Ez év végén már a katonai hírszerzésnél szolgál. Harcolt az észak-Kaukázusban, részt vett a Tamany felszabadításában (Novorosszijszkij-Tamanyi Hadművelet), Zsitomir felszabadításában (Zsitomir-Berdicsevi Hadművelet), és a Kirovográdi Támadó Hadműveletben. Részt vett Fehéroroszország felszabadításában. 1944. szeptemberében a hírszerzőket "otthagyja", és belép a SZMERSbe. Részt vesz Lengyelország felszabadításában, valamit a kelet-poroszországi és németországi harcokban. Ekkor a 8. Gépesített Kárpátok Inneni-Berlini Vörös Zászló Éremrenddel Kitüntetett Szuvorov Gárda Hadtestében szolgált.
1945. augusztusában - körülbelül egy hónapot - Mandzsúriában található. Ez év októberében a 126. számú Könnyű Hegyivadász Hadtestnél parancsnoki beosztásba nevezik ki. (Ekkor az alakulat Dél-Németországban állomásozik. Más források szerint 1945.10.22 és 1946.01.08 között mint elhárító Szahalinon szolgál.) Csapatával együtt - 1946. augusztusában - Kamcsatkába helyezik át.  Itt ismét megsebesül. Felgyógyulása után - 1948.12.09-ig - a Szovjetunió Belügyminisztériumának 3. Főigazgatóságán szolgált. Ezután Ukrajnában tevékenykedik, a banderisták elleni küzdelemben vesz részt. A következő állomás az életében: Németország. 1949.11.29.-én, egészségi állapota miatt, befejezi katonai szolgálatát. Bár tartalékos ezután, van olyan adat, mely szerint a GRU analizáló osztályán tölti dolgos mindennapjait. Ez 1950-1952 között van, és a helyszín Nyugat-Berlin. Ez egyébként hihető, hiszen a BM-nél legutoljára Bandera legényei ellen küzd, és az ukrán szélsőséges nacionalista vezető épp Nyugat-Németországban élt, Reinhard Gehlen - a volt náci tiszt és az akkoriban újjászervezett (nyugat)német titkosszolgálat vezetője - tudtával és támogatásával.
Németországban letartóztatják és a Belügyminisztérium belső ügyeiben elítéltek számára fenntartott lvovi börtönbe kerül. Egy év múlva szabadul, úgy hogy hivatalosan a börtönév alatt is megmaradt a tiszti rangja. (Valószínűleg valamilyen ügyből kifolyólag gyanúba keveredhetett, majd tisztázódhatott a vád alól.) 1952. júniusában befejezi középiskolai tanulmányait, ,majd ezt követően az MGU Orosz Irodalom szakán folytat tanulmányokat. A második évben abbahagyja ezt az iskolát is.
Az Ivánról szóló regényének megjelenése (1957.) után többször hívják, hogy csatlakozzon az Író Szövetséghez, de ő kategorikusan mindig elutasítja a felkéréseket.
Az 1990-es években aktív polgárjogi munkát végez. Többször kérvényezi, hogy a Baltikumban élő és ott szolgált katonáknak az orosz vezetés adjon anyagi támogatást, mivel az 1990 után függetlenné vált balti államok mindenféle szociális juttatást megvontak ezektől a veteránoktól.
1995-ben részt vesz a Vlaszov tábornok szerepéről szóló nyilvános vitában.
1996-ban a csecsenek fogságába esett Nyikoláj Ivanov adórendőrségi ezredes szabadon bocsátásáért küzd, lehetőségei szerint.
2003. december 3.-a reggelén, hosszan tartó súlyos betegség (rák) után, elköltözik ebből az árnyékvilágból.

Olga Kucsinka újságírónő interjút készített Leonyid Nyikolajevics Rabicsevvel aki egy híres könyvet írt frontkatonai múltjáról (Война всё спишет), szóval az író azt állította, hogy Bogomolov katonai életrajza kitaláció. Semmilyen harcokban nem vett részt, és nem kapott semmilyen kitüntetést.
Az Ivánt elismeri, hogy Bogomolov írta, de hozzátette, hogy ebben az időben az ő lakásában élt. Ugyanakkor azzal vádolta az írót, hogy az ő történeteit és leveleit használta fel regényei megírásakor.
A Lityeraturnája Gazétában megjelenik Rabicsev állításainak cáfolata. Az érintett elismeri, hogy több állítása téves volt, ám az interjú fő állítását fenntartotta. (Mármint, hogy Bogomolov hivatalos életrajza megbízhatatlan.)
A hivatalos életrajzot, annak főbb és fontosabb állomásait több korabeli katonai irat is megerősíti. Többek között a kórházi nyilvántartások is. Bogomolov védői úgy gondolják, hogy Rabicsev nem volt tisztában a fegyveres erők pontos felépítményével, majd téves következtetéseket vont le, és ezért kételkedett az író katonai múltjában.
Bogomolov személyes ismerősei között volt olyan, aki kétségbe vonta, hogy az író szolgált a SZMERSZben, de azt elismerte, hogy elhárító az volt. És volt olyan személyes ismerőse, aki biztosra vette, hogy az író részt vett SZMERS akcióban.
Borisz Kristul a könyvébe (В титрах последний) azt állítja, hogy Bogomolov mindig kitérő választ adott arra a kérdésre, hogy szolgált-e a SZMERSben.
Magam nem találok ebben a "káosz"ban semmi rendkívülit. Végül is egy katonai felderítő, hírszerző, elhárító... pláne, ha köze volt a SZMERShez... A világon mindenütt így működik a titkosszolgálat. Információ, dezinformáció. Védeni kell a saját embert... Ki kém, ki nem kém. Hírbe kell hozni ártatlant, hogy közben... Mindenki azt gondol, amit akar!
Egyébként Bogomolov hat katonai kitüntetést kapott a Nagy Honvédő Háború éveiben. Ha hinni lehet a hivatalos adatoknak.

Magyarországon az egyik legismertebb regénye a Negyvennégy augusztusában című. Ezt a könyvet Lengyelországban soha nem adták ki politikai okból kifolyólag. (El kell olvasni, és hamar rájön az ember, hogy miért nem. Ugyanis akkor elkerülhetetlen lenne a Honi Hadseregről alkotott lengyel hivatalos délibábos kép revíziója. Akkor beszélni kellene a Krajova Armija nyugat-belorussziai, nyugat-ukrajnai, litvániai terrorakcióiról is. A civil - falusi - lakosság ellen elkövetett kegyetlenkedésekről, gyilkosságokról, mészárlásokról. Mert nem csak fegyveresek ellen harcoltak az angliai emigráns lengyel kormány által támogatott harcosok.) Már az 1970-es években divattá vált a revizionizmus eszméje a lengyel értelmiség között. És - ahogy minden revizionizmusnál lenni szokott - a tények nagyon összezavarnák a szélsőséges nacionalista gondolatokat. Amennyiben egy kis józan ész maradt még a revizionistában. Így Bogomolov ezen könyve soha nem jelent meg lengyelül.
Egy másik regényének a szerb kiadását maga szerző kérésére hiúsították meg. Itt a gond az volt, hogy a titoi Jugoszláviában - a szerző szerint - erőteljesen változtattak az eredeti szövegen, a szerb fordítás másról szólt, mint az orosz.


Bár idén először nincs parádé, és nincs felvonulás a Halhatatlan Ezred emlékére, mégis lesz megemlékezés, hiszen a Nagy Honvédő Háború győzelmes befejezése az egyik fontos összetevője annak a cementnek, ami egyben tartja az Orosz Föderációt. Mert olyan nincs, hogy egy országnak feltétlenül fenn kell maradnia. Nincs olyan, hogy: megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Ahogy a nagyszerű Dosztojevszkij regény címéből is tudhatjuk: először bűntett, majd a következmény: a bűnhődés. Az árat mindig utólag kell kifizetni. Erre tanít minket a Történelem Ura.
De ha nincs ragasztóanyag (és a pénz, az anyagi javak nem ilyen matériák), ami összetartson egy társadalmat, akkor az a társadalom meg fog szűnni. Országostól, mindenestül. Még akkor is, ha sokan azt gondolják, hogy megbűnhődtek már az eljövendő miatt. A jelent kell úgy megélni, hogy az utódok ne szégyelljék a múltat.

És itt az első ünnepségről készített filmecske:



A Megmentők Szövetsége 3.rész


Hogy mit szerettek volna elérni a dekabristák - erre utal a képen található orosz felirat -, arról írtam már néhány szót. A Megmentő Szövetsége című film kapcsán most ők kerülnek sorra.
Megpróbálok néhány olyan dologról írni, ami kapcsolható hozzájuk, róluk szól.
Az általános (?) ismereteket (vagy lózungokat?) szeretném emberközelibbé tenni. Remélem sikerülni fog. Az alkotás kapcsán már írtam róluk, és igyekeztem (a kötelező) a pátoszt nélkülözni.
Gyerekként rendkívül szimpatikus társaságnak tűntek, hiszen forradalmárok voltak (és a propaganda arról szólt, hogy a forradalmárok csak jó dolgokat akarhatnak), és progresszívek. Persze, mert e két szót szinte egymás szinonimájaként használták.
Pável Pesztel radikális eszméi (erről itt olvashattok) nagyban hasonlítottak a leninizmus tanításaira. Ezzel biztosítva is lett az összes dekabrista legendája. Még akkor is így volt, hogyha a többség nem feltétlen is volt peszteliánus.

A 19. század első negyedében széles körben terjedt az a nézet, amely szerint a jobbágyságot meg kell szüntetni. Ez az intézmény a gazdasági és társadalmi fejlődések gátjává vált. Az ipari forradalom elhozta az emberiség számára az egyre olcsóbb árúcikkek mellett a mezőgazdaság fejlődését is. Ugyanakkor elindul az a folyamat is, amely révén mindenki számára - aki nem dugja homokba a fejét - nyilvánvalóvá vált, válik, hogy az agrárium önmagában nem képes jólétet biztosítani. Sőt, a 20. századra az agrártársadalmak a szegénység melegágyává váltak. A fejlett iparral és szolgáltató szektorral rendelkező országok ezért dotálják a mezőgazdasági termelést. Szükségünk van a mindennapi kenyérre, de ahhoz, hogy legyen, támogatni kell a földműveléssel foglalkozókat. De csak azért, hogy biztosítsák az élelmiszert azoknak, akik miatt dübörög a gazdaság. (Senki ne gondolja, hogy Magyarországról van most itt szó. Nálunk már nincs ipar - vagy harminc éve -, és épp most dől össze kicsinyke szolgáltatói szektorunk. Mezőgazdaságunk meg az EUs pénzektől függ. Ennyi a magyar gazdasági "csoda". A pannon puma virnyálolása.)
Oroszországban a jobbágyság felszabadítását nem csak a titkos társaságok kívánták, hanem a császári uralkodók is. Gyakorlatilag konszenzus lehetett volna ebben a kérdésben. A lánglelkű idealizmus mindig szimpatikusabb az embereknek, mint a reálpolitika. A jobbágyfelszabadítás nem volt egyszerű dolog. Hiszen ez a reform hatalmas társadalmi feszültséget tudott volna gerjeszteni. (Csak romantikus álmodozók képzelgéseiben létezik olyan reform, aminek nincsenek kárvallottjai.)
De ez nem csak oroszországi probléma volt. Az ipari forradalomban élenjáró országokban a jobbágykérdés (értsd a jobbágyság megszüntetése) már rég megoldódott. De Közép- és Kelet-Európa még épp csak elkezdte a vajúdást ebben a kérdésben. És ne legyünk eltévedve. Tudjuk, hogy hol (volt) a helyünk: A jobbágyság megszüntetésének kényszere ugyanakkor vált szükségessé nálunk, mint a legkeletibb európai országban.
Mária Terézia (1717-1780) úrbéri rendelete (1767.01.23.) szabályozta azokat a terheket, amelyeket a földesúr kivethetett a jobbágyaira. Ez hozott egyfajta könnyebbséget a Magyar Királyság területén élő földművesek számára. Gyakorlatilag az 1514-es országgyűlési törvények lettek enyhítve. Az uralkodóasszony vette a bátorságot és konfrontálódott a magyar nemességgel a jobbágy-kérdésben. Ez fontos lépés volt azon az úton, amelynek a célja az volt, hogy a társadalom felépítése az Elbától keletre is hasonló legyen, mint az Elbától nyugatra. (Ha őszinték akarunk lenni, ezt napjainkra se értük el.) Persze akadtak olyan földesurak is, akik a királynői beavatkozás előtt rájöttek arra, hogy a középkori robot, kilenced és egyéb kötöttségek helyett jobb, ha a jobbágy pénzben egyenlíti ki a kötelezettségeit. Ilyen volt például báró Harruckern (eredetileg Harucker) János György. Ugyanakkor más magyar nemesek (mint napjainkban is, bár most ők nem nemesek) inkább elüldözték (akkor vallási okokra hivatkozva) földjükről a magyar munkavállalókat jobbágyokat, és más etnikumokkal végeztették a munkát. "Oláh jobbágy: túrós zacskó, sváb jobbágy: pénzes zacskó, magyar jobbágy: örökös perpatvar." - tartotta a szólás. (Elfeledkeztek a szlovák jobbágyokról, és közben így ágyaztak meg - többek között ők is - Trianonnak.)
Mária Terézia rendelete a földesúri szolgáltatásokkal önkényesen megterhelt parasztság helyzetén óhajtott segíteni. Az úrbéri rendelet a jobbágyság politikai jogait is szabályozta. Lehetőség nyílt az örökváltságra. A kérdéssel az 1831. után kezdett a magyar politika komolyan foglalkozni. Az úgynevezett önkéntes örökváltságot (jobbágy és a földesúr közösen megegyezik a jobbágyi viszony megszüntetésének áráról) 1839-1840-ben, a kötelezőt (törvény határozza meg egységesen az árat) 1848.áprilisában szentesíti az uralkodó.
Oroszországban a császári dinasztia (19. századi) vezetői végig fontosnak tartják a jobbágykérdés modern megoldását. Ugyanakkor sokkal erősebb a nemesi ellenállás, mint nálunk. Ez az ország politikai-történelmi jelenétől és múltjától is függő dolog.
Oldfan felveti - jogosan! -, hogy a filmben (ahogy a valóságban is volt) az uralkodó (I. Sándor) szinte joviális hozzáállással figyeli a titkosságra alig ügyelő szervezkedőket. (Olyan szépen fogalmazta meg, kénytelen voltam az általa használt kifejezéseket felhasználni! Köszönöm Oldfan az értékes hozzászólásodat!) Hogy miért? Mert - bármilyen furcsának tűnik is -, de gyakorlatilag egyet akartak. Közös volt a cél. Csak az eszközök voltak mások. (Az a jelenet a film elején megvan, amikor I. Miklós és Muravjov épp erről cserélnek eszmét? Az ifjú dekabrista odaveti a császárnak, hogy mi a különbség kettejük között, hiszen mindketten ugyanazt akarják.)
Sándor császár, ezen a néven az első az orosz trónon, ifjúkorában maga is tagja volt egy titkos társaságnak. Érezhette úgy, hogy ezek a forrongó ifjak (a dekabristák) ugyanolyanok, mint ő volt. És ez is lehetett az elnéző magatartásának az egyik oka.

Érdekesség, hogy a katonai bíróság végül 8 herceget, 2 grófot és 3 bárót ítélt el. Az 1825. decemberi puccs, nem a plebs lázadása volt. (Lásd még a Muravjov fivéreket.)
Abban a korban az elítélteket, a száműzötteket nem szakították el a családjuktól. A közeli családtagok lehetőséget kaptak arra, hogyha akarták, akkor kövessék az elítélteket a katorgába, Szibériába. Az elítéltek közül 20-an voltak nősek. 18 feleség követte a férjét. Ugyanakkor visszatérniük - mármint az el nem ítélt feleségeknek - Közép-Oroszországba csak hivatalos engedéllyel tehették meg. Amit nem mindig kaptak meg.
II. Sándor trónra lépésekor (1855) amnesztiában részesítette a dekabristákat. Visszatérhettek az ország európai részébe, de nem telepedhettek le Szentpéterváron és Moszkvában.
A jobbágyság 1861-ben lett felszabadítva Oroszországban.
Az utolsó dekabrista, Dimitrij Zavalisin, 1892-ben hunyt el.



Iván Matvejevics Muravjov-Aposztol (1762-1851) író és diplomata.
1792-től II. Katalin kérésére az udvarba kerül, mint Alekszandr Pavlovics (a későbbi I. Sándor), és Konsztantyin Pavlovics nevelője. Nemcsak az uralkodóasszony, hanem Pável Petrovics (a későbbi I. Pál) szimpátiáját is megnyeri. 1796-tól diplomáciai vonalon mozog. Nyolc nyelven beszél. 1800-ban tér vissza Oroszországba. Pál kedvelte, de ez egyoldalú dolog volt. Iván Muravjov-Aposztol részt vesz a császár elleni összeesküvésben. Meggyőződése volt, hogy a legfőbb hatalom birtokosát törvényi úton mindig korlátozni kell.
1802-től Spanyolországban végez diplomáciai munkát (nagykövet) hazája érdekében. 1805-ben elbocsátják és 1824-ig nincs is szolgálatban. Arisztophanész Felhők című művét ő fordítja először orosz nyelvre. (1819. Kiadva: 1821.) 1824. márciusában a Kormányzói Szenátus (Правительствующий сенат; működési idő: 1771-1917) tagja lesz. Ez a Szenátus a Bojárok Dumáját váltotta fel. Ez az akkori parlament.
Mindhárom fiúgyermeke (Matvejev, Szergej, Ippolit dekabrista volt. Első felesége Anna Szemjonovna Muravjov-Aposztol (1770-1810)  - leánykori családneve Csernojevics - írónő volt. A három fivér mellett volt négy leányuk (Jelizaveta, Jekatyerina, Anna, Jelena) is volt.
Miután 1805-ben férje lemond megbízatásáról, Anna Párizsban marad. Nem követi férjét Oroszországba. Fiait a párizsi Hicks kollégiumban nevelteti, taníttatja. Mivel akkoriban a francia-orosz viszony ellenséges, csak Napóleon engedélyével tartózkodhat a francia fővárosban, és okíttathatja a gyermekeit. Az élet Párizsban nekik 20 000 livrébe került évente. (Ebben benne vannak a tandíjak is.) 1809. nyarán visszatérnek Oroszhonban. A gyerekek ekkor még nem beszélnek oroszul. Viszont végtelenül örültek, amikor megérkeztek Hazájuk határához. És természetesen hamar megtanulták őseik nyelvét, az oroszt.

Hivatalosan a dekabrista felkelésnek 80 áldozata volt. Később szárnyra kapott az a hír, hogy ennél jóval többen, több százan, haltak meg. Az 1270 halottról szóló állítást, napjainkban, a törtészszakma a városi folklór kategóriájának tartja. A 80-as adatot fogadják el hitelesnek.

A filmmel kapcsolatos bejegyzések a blogon:

Megjelenés
https://vosztok.blogspot.com/2019/12/blog-post.html
https://vosztok.blogspot.com/2020/03/megmentok-szovetsege.html

Háttér a filmhez
https://vosztok.blogspot.com/2020/04/megmentok-szovetsege.html
http://vosztok.blogspot.com/2020/04/megmentok-szovetsege-2resz.html

Megmentők Szövetsége 2.rész



Előző bejegyzésemben igyekeztem tágabb történelmi kontextusba helyezni az alkotást. Tettem mindezt azért, mert úgy gondoltam a film elég részletes, önmagát megmagyarázza. Ám kiderült, hogy a szokásos emberi előítéletek egyikének csapdájába estem. Elfelejtkeztem arról, hogy az ami számomra egyértelmű, az nem azt jelenti, hogy a velem azonos kulturális környezetben élők számára is az. Minderre úgy jöttem rá, hogy a film kapcsán élénk (és viszonylag) hosszan tartó levelezés alakult ki köztem és Oldfan között. Úgy gondolom, mindketten tanultunk egymástól, tehát mondhatjuk azt, hogy gyümölcsöző volt e diskurzus. Így utólag teljesen megértem felvetéseit, reakciót. Mint néző nem ásta bele magát a témába - nem is kell, hiszen a film nézőjének nem ez a "feladata" -, és iskolai oktatásunk sem tesz hangsúly a Kárpát-medencétől keletre található területek történelmének megismertetésére. Ami szerintem elég nagy hiba. Hogy miért? Mert ha a nagy nyugatimádatunk helyett időnként keletre is kitekintenénk, akkor rengeteg hamis legendával kevesebbel lenne tele az önképünk. A magyarkodók lózungjainak hamis volta hamarabb kiderülne. Történelmünk romantikus interpretációi odalennének. Nem hinnénk azt, hogy mi védtük meg Európát az Oszmán Birodalomtól, megérthetnénk a  Rákóczi-szabadságharc elbukásának pontos okait. (Jó, ehhez nyugatra is kellene néznünk, mert akkoriban épp egy összeurópai konfliktus zajlott, aminek az utolsó (valódi) kuruc csapat, csak egy kisértékű sakkfigurája volt. Épp csak felfért a táblára.
Megérthetnénk, hogy a honvédek, akik a Don kanyarban védték(?) a Magyar Királyságot, igazából nem hősök voltak, hanem áldozatok. Feláldozhatóak. És az akkori magyar politikai elit - az utóbbi évtizedekben egyesek által piedesztára állított Horthy Miklóssal az élén -, (ember)áldozatot mutattak be a remélt nyereségért (föld) cserébe. Persze, mondhatjátok hogy némelyek hősként küzdöttek a Sztálingrád melletti frontszakaszon, ám morális értelemben ők nem lehetnek hősök. Életüket, akkor és ott, feláldozhatták, hogy megmentsék katonatársaik életét (például), de 'a mit kerestek ott' kérdés visz mindent. Agresszorok voltak mind (jogi értelemben). Még akkor is, ha nem önszántukból kerültek oda. Odaküldték őket, mert a magyar politikai elitnek akkoriban sem számított a magyar állampolgárok élete. Az anyagi dolgok akkor is fontosabbak voltak számukra, mint a hamis jelszavak, amikkel teleharsogták országunkat.

A film (Союз Спасение) 800 000 000 rubel felhasználásával készült el. (Eddig, hivatalosan 2,72 millióan látták az orosz mozikban.) Andrej Kravcsuk rendezte, aki nevéhez olyan filmek kötődnek mint a Viking és az Admirális. Eddigi rendezői munkássága 10 műhöz (mozifilm, televíziós sorozat) kapcsolható. Az általam említett kettő a legismertebb Magyarországon. Az admirális a maga nemében nem egy rossz film, csak terjedelmi gondok vannak vele. Lehet, hogy két filmet kellett volna belőle csinálni. Esetleg... két különálló filmet. Egy olyat amiben Kolcsak admirális magánélete dominálna, meg olyat ami inkább történelmi. De így egybe... Nekem kicsit sok.
A Vikinggel meg az a helyzet, hogy nem láttam. Elkezdtem nézni. De nem sokáig bírtam. Viszont nem állítom, hogy ez a film hibája.
A Megmentők Szövetsége nálam pálmás. Nagyon jó filmnek tartom. Az indokaim egy része vizuális, a másik része tartalmi. A vizualitásról annyit, hogy nekem hitelesnek tűntek a kosztümök, szépek a tájak, a számítógépes háttér meg számítógépes))) A mondanivaló nem az öldöklésre van kihegyezve, nem úgy mint a Rzsevbe, ami szintén pozitívum számomra. A dialógusok elgondolkodtatóak - főleg, ha az ember nem csak egyszerű néző, hanem "kénytelen" belemélyedni a szöveg mélységeibe.
Karakterábrázolások kissé elnagyoltak, ám megfelelőek. Sokszereplős drámát, vagy sokszereplős tragédiát - nézőpont kérdése - láthatunk. Így nincs is az alkotóknak ideje - mert a néző türelme nagy úr - mélyebb pszichoanalízisre. De nem is hiányzik. Szerintem megtalálták a megfelelő arányt.
A film számomra a Matildával  közel azonos minőséget képvisel, de jobb mint az. De nagyjából ugyanaz a kategória.
Hát akkor csapjunk bele a húrokba!

A dekabristák... "... Abban az időben, amikor ezek a lelkes ifjú emberek, teljes hittel és erővel megesküdtek a pétervári abszolutizmus megdöntésére, Sándor esküt tett, hogy Oroszország kapcsolatot tart az európai korlátlan monarchiákkal. Létrehozta a híres "Szent Szövetséget"
                                                                                                                          A. I. Herzen
E rövid idézetből is látszik, hogy a neves gondolkodó és író Alekszandr Ivanovics Herzen szimpatizált a dekabristákkal, elképzeléseikkel. Ő az, aki bár ekkor emigrációban él, megtöri a hallgatás csendjét. A felkelés leverése és az azt követő bírósági eljárások után a cenzúra nem tűrte a decemberi események és résztvevői emlékét. Tilos volt magáról az eseményről és az elkövetőkről is beszélni. Talán épp ez a meg nem engedés volt az egyik összetevője azon okoknak, amelyek odavezettek, hogy a valóság teljesen háttérbe szorult és a legendák alakultak ki. A későbbi oroszországi forradalmi mozgalmak mind a dekabristákból eredeztették maguk. A programjukat nézve nem is alaptalanul. A Déli Társaság vezetője, Pável Pesztel, radikális változást akart. Az ő jövőképébe nem fért bele az élő cári család. Ezen elképzelése 1918. július 16.-án Jekatyerinburgban valósággá válik. Az utolsó cár családja ekkor már rég le volt tartoztatva. A város a bolsevikok uralma alatt állt ekkor. A házban, amelyben a családot őrizték, katonai őrség volt. Orosz és magyar katonák közösen vigyáztak rájuk. Van olyan forrás - például az utolsó cár feljegyzései -, mely lett őrségről beszél. Ugyanakkor az akkori köznyelvben a lett nem csak a baltikumi népet jelentette, hanem a külföldi, az idegen ajkú szinonimája is volt. Ahogy napjainkban az angol. A mai köznyelvben, ha valakit leangoloznak az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az adott személy brit állampolgár, hanem azt is jelentheti, hogy külföldi az illető. Alekszandr D. Avdejev komisszár írásából tudható, hogy a végzetes napon a házban magyarok is voltak az őrszolgálat tagjai között. Anatolij Alekszejevics Jakimov a fehérek vizsgálóbizottsága előtt azt állította, hogy a család kiirtásának napját megelőzően magyarok őrizték az objektumot és az uralkodói családot. Ezt őrséget leváltja egy másik. (Köztük volt Jakimov is.) Július 4.-én lecserélik a belső őrséget. A cár naplójában azt állítja, hogy az új belső őrség lettekből áll. (Ami nem biztos, hogy szó szerint értendő, hiszen előtte a magyarokat is letteknek nevezte. Arról nem beszélve, hogy ha egy magyar elkezdi elveszteni a tipikus magyaros akcentusát előbb-utóbb megkérdezi tőle valaki, hogy a Baltikumból jött-e?☺) A 10 fős kivégzőosztagból 7-en magyarok voltak, és a maradék 3 fő orosz volt.
Jakimov vallomása szerint: "Az Amerika-szállóból érkezőket mind kivétel nélkül „lettnek” hívtuk. A nem oroszokat azért neveztük „lettnek”, mert nem oroszok voltak. Azt nem tudtuk, hogy ezek valójában lettek-e vagy nem, ezt senki nem tudta közülünk. Teljesen lehetséges, hogy nem lettek voltak, hanem magyarok."
Pável Pesztel ezenkívül olyan mezőgazdasági szerkezetről álmodott, amely nagyban hasonlít a megvalósult szovhoz-kolhoz rendszerhez.
Az Északi Társaság vezetői inkább az alkotmányos monarchia létrehozásában látták Oroszország jövőjét. Ahogy írtam már az eltérő jövőkép az ami szétfeszíti a Megmentők Szövetségét. Ugyanakkor az utókori propagandája homogénnek tünteti fel a dekabristák ideológiáját.
" A forradalmárok szűk köre szörnyen messze volt a néptől. De ügyük nem volt hiábavaló. A dekabristák felébresztették Herzent." Írta V. I. Lenin a Herzen emléke című cikkében. A bolsevik ideológusok komolyan gondolták, hogy ők a dekabristák ideológiai örökösei. Nem véletlenül, nem elírásként fordítottam a feliratban a tovariscs szót elvtársnak. Kedves ismerősömnek ez sok volt, de egyszerűen arról van szó, hogy ezt a kifejezést használta az összes orosz forradalmi csoport, de még polgári párt is (BUND). Narodnyikok, anarchisták, kommunisták, eszerek: mindenki. (Elég ha kiadványaik korabeli magyar verziójával, vagy a kiadványokról hírt adó írásművet veszünk a kezünkbe.) Az, hogyha valaki csak a kommunistákhoz tartózónak érzi ezt a kifejezést, az ugyanolyan téves analógia, mint amikor a Fidesz kisajátította (és meggyalázta) a polgár szavunkat. Az önálló jelentéstartalmú szóból a párthűség, a pártszimpátia szinonimáját alkották meg. Szerencsénkre az idő túlhaladt (reméljük véglegesen) e szó jelentéstartalmának megváltoztatásának kísérletén. Persze az ilyen szemantikai harc nem különleges a politika történetében. Csak a 20. században tettek ilyet a bolsevikok, a nácik és még ki tudja hány párt tagjai. 

A dekabrista felkelés kirobbanásának közvetlen oka az volt, hogy elhunyt I. Sándor császár. A Romanovok I. Péter óta így nevezték az uralkodót, ezzel kívánták jelezni, hogy felvilágosultak és az országot megreformálva naggyá kívánják tenni Oroszországot. A cár szó etimológiailag a Ceasar latin névből származik, ahogy a magyar császár szó is. Amit az orosz udvarban használtak az az imperator latin kifejezésből (francia közvetítéssel) az oroszba kerülő szó. Az eredeti latin szó jelentése olyan személyre utal, aki felelősséggel van felruházva. Világi és spirituális vezető egyben. Tehát I. Péterre tökéletesen ráillett, hiszen a Szinódus vezetését önmagára a császárra bízta. És közigazgatási reformja révén a mindenkori uralkodó örökölte ezt a tisztséget.
I. Péter után, ha az uralkodóval kapcsolatban a cár szót használták, akkor az minden esetben a nevezett személy maradiságával volt összefüggésben. Modern uralkodó császár (pontosabban imperátor), a középkori pedig cár. Tetszik, nem tetszik ez az etikett.
Az uralkodók elhunytakor mindig felszínre kerül az utódlás kérdése. A véres háborúk elkerülése céljából törvényi szabályozás is van ilyenkor. A modern Oroszországot célul kitűző Nagy Péter létrehozta az első trón örökösödést szabályozó törvényt.

I. Pál
I. Pál császárnak az egyik legfontosabb rendelete az öröklési törvény megváltoztatás volt, amelyet 1797. április 5.-én (16.-án) hozott.  Ez a törvény eltörölte az előzőt, a péterit. Pál létrehozta azt a törvényt, amely a jövőbeli uralkodók megkoronázásának egyetlen jogszerű alapja. A császár eme törvénye egészem 1917-ig hatályban volt.
"...дабы государство не было без наследников, дабы наследник был назначен всегда законом самим, дабы не было ни малейшего сомнения, кому наследовать, дабы сохранить право родов в наследствии, не нарушая права естественного, и избежать затруднений при переходе из рода в род"
"...annak érdekében, hogy az állam ne maradjon örökösök nélkül, az örököst magának a törvények kell kijelölnie, annak érdekében hogy ne legyen a legcsekélyebb kétség sem, kinek kell örökölnie, annak érdekében, hogy az öröklődési jogot megőrizze anélkül, hogy megsértené a természetes jogot, és hogy elkerüljék a nemzedékről nemzedékre történő átmenet nehézségeit..."
Ám I.Sándor halála után mégis probléma adódott a trónra lépő személyével kapcsolatban. A császár utód nélkül halt meg. (A hiba nem benne volt, voltak gyerekei, csak túlélte őket.) Az uralkodó felelősségteljes ember lévén még életében gondoskodni kívánt a zökkenőmentes hatalomváltásról.
A törvény szerint I. Pál idősebb gyermekét, Konsztantyin Pavlovicsot illette volna meg a trón. De Konsztantyin nem kívánt császár lenni. Mi lehetett ennek az oka? Hiszen a legtöbb ember a lelki üdvét is odaadná még több hatalomért, mint ami van neki. Pontos választ nem tudok adni - nem én vagyok Konsztantyin Pavlovics. De van egy lehetséges válaszom.
Konsztantyin Pavlovics nagyherceg
Konsztyntyin Pavlovics Romanov (1779-1834)  I. Sándor öccse volt. Második fiúgyermeke volt Pál császárnak és Marija Fjodorovnának. 1825. decemberében több tiszt és hivatalnok felesküdött rá. "Uralkodása" 16 napon keresztül "tartott". Az idézőjel használata mindkét esetben indokolt, ugyanis ő nem volt soha uralkodó, bár többen felesküdtek rá.
Konsztantyin nagyherceg még I. Sándor életében kijelentette, hogy nem kíván uralkodó lenni. Így a törvény értelmében a következő jelölt Nyikoláj Pavlovics Romanov volt. I. Sándor írásba foglalta, hogy az utódja Nyikoláj (Miklós) lesz.
Az MTA útmutatása szerint az uralkodók nevét minden esetben a név magyar megfelelőjével kell visszaadni. Ezért a film nézése közben a felirat kissé zavaró lehet. Ugyanis amíg a nagyherceg nem uralkodó, addig Nyikolájként szerepel a feliratban, amint uralkodó Miklósként. Ezért a Szenátus téren éljenző katonák Miklóst éltetik, aki előtte (a magyar felirat szerint) Nyikoláj volt.

II. Katalin unokája (Konsztantyin) azért kapta ezt a nevet, mert a nagymamája azt szerette volna, ha a fiú Bizánc (Konstantinápoly-Isztambul) trónján ülne majd. Igen, ez azt jelenti, hogy a péteri cél, a fekete-tengeri bejárat birtoklásának vágyáról nem mondott le a császári család.
A nagyherceg 1796-ben feleségül vette Julianna Henriette Ulrikot. (1820-ban másodjára is megnősül, ekkor egy lengyel grófnőt vesz el. Felesége Ioanne /Zsanette/ Grudzinszkaja. Az 1830-as varsói felkeléskor kénytelenek elhagyni a várost. A következő évben a nagyherceg meghal Vityebszkben. A halál oka: kolera.)
Jóhírére árnyék vetült. 1803-ban egy férjes asszonyra vetett szemet. A dolog nem feltétlenül kölcsönös szimpátián alapult, így némi erőszak is volt, amit azután pénzzel "orvosoltak". Ezt az ügyet nem tudta feledni a nagyherceg. A bűntudat fel-feltört benne. Apja (I. Pál) halála sem múlt el nyomtalanul a lelkéből. Egy úgynevezett palotaforradalom áldozata lett az apja. A trónról való lemondásában szerepet játszott az is, hogy félt attól, hogy atyja sorsára jut. "Megfojtanak, ahogy atyámat megfojtották." - mondta. Ez motiválhatta abban, hogy szóban lemondott a trónról.
Ugyanakkor a páli örököséi törvény szerint, nem lehetett volna úgy kijelölni az utódot, ahogy azt I. Sándor tette. Érdekes jogi helyzet.
Konsztantyin nagyherceg részt vesz az austerlitzi csatában mint parancsnok, végig harcolja a Honvédő Háborút, a lipcsei csatában is jelen van. 1815-ben a lengyel hadsereg parancsnoka lesz.
1823-ban morganatikus házasságára hivatkozva lemond a trónról.  Morganatikus házasságnak az olyan házasságokat nevezzük, amelyekben a feleségnek nincsenek a férjjel azonos jogai. Ez nemesi házasságoknál állt fenn. Magyarán rangon aluli házasság.
I. Sándor Manifesztumot készít az "ügyletről" - amit Konsztantyin nem ír alá, mondván, hogy a trónról lemondani nem tud, mivel el sem foglalta ill. el sem kívánja foglalni -, amely dokumentum titkos, és csak halála után lehet és kell kihirdetni. Nyikoláj 1819 óta tud Sándor tervéről.
I. Sándor halálakor bejelentik, kihirdetik a Manifesztumot Moszkvában és Péterváron is. Az Állami Tanács legtöbb tagja, és Nyikoláj sem mer semmit tenni, mivel a dokumentum a páli törvény szerint nem teljesen jogszerű. Nem kívánnak precedenst teremteni.
Elkezdenek érmeket verni Konsztantyin képével, ám maga a nagyherceg Varsóban marad. Nem hajlandó sem Moszkvába, sem Pétervárra utazni. Ugyanakkor megkövetelte a sándori Manifesztum tiszteletben tartását, és kétszer is megüzente, hogy nem kíván trónra lépni. Ezután 1825. december 13.-án (25.-én; gregorián naptár) Nyikoláj bejelenti, hogy ő I. Miklós császár.
A következő nap kitör a dekabrista felkelés.

Péterváron a Szenátus téren négyszögben felállnak azok a gárdisták, akik felesküdtek Konsztantyinra. A filmben elég jól bemutatják, hogy milyen ígéretekkel bírták rá őket a lázadásra. Ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy I. Miklós - aki a dekabristák kihallgatását személyesen vezette - és a katonai bíróság a gárdistákat viszonylag kevéssé büntette meg. Sokakat megvesszőztek ugyan, sőt hatan bele is haltak, de a többséget csak átvezényelték a csecsen háborúba. Úgy gondolom, hogy figyelembe vették a közember számára nem feltétlenül könnyen átlátható jogi helyzetet is. Ugyanakkor a főszervezők, akik a fennálló társadalmi rendet kívánták így vagy úgy megdönteni, a jogos büntetésüket kapták meg. A kor jogi normái szerint európai ítéletek születtek.
Az más kérdés, hogy a közvélemény ezt nem, vagy nehezen dolgozta fel. Az elítélt dekabristák, nemesek voltak, fiatalok és műveltek. Volt olyan tiszt, aki franciául tett vallomást. Apropó, vallomás! Pesztel mindenkit, akit csak lehetett bemártott. Tudta mi vár rá, és úgy döntött nem egyedül lesz hős. Többeket az ő vallomása alapján ítéltek el.
A közhangulatot a Szenátus téri események is befolyásolták. A dekabrista lázadó alakulatokkal szemben felsorakoztak Miklós csapatai. A dekabrista felkelés bukásának két fontos oka volt. Az egyik, hogy Trubeckij herceg, az Északi Társaság vezetője, a megbeszéltek ellenére nem jelent meg a téren, így a csapatok irányítás nélkül maradtak. A másik, a kartácstűz, amelyet a Miklóshoz hű tüzérség "szolgáltatott". A téren a halottak között nem csak katonák voltak, hanem rengeteg bámészkodó is. A dekabristák nyeregbe érezhették magukat, hiszen az orosz történelem folyamán eddig mindig (legalább kétszer) a Gárda döntötte el, hogy ki lesz a következő uralkodó. A Gárda puccs kísérleteit eddig soha nem tudták megakadályozni. És mindig meghalt az a Romanov, aki a Gárda útjában volt. Jól tudta ezt Miklós is, ha máshonnan nem, hát apja (I. Pál) halálával kapcsolatban tudhatta. Ez a kartácstűz szükségességének magyarázata. A dekabrista felkelés volt az utolsó eset, amikor a Gárda királycsináló helyzetbe pozicionálta magát. De ennek a puccsnak a leveréséhez használt tüzérségi akció rengeteg bámészkodó civil életébe került. Talán ezért sem bocsátott meg Miklósnak a népe.
Óvatosan megpróbálta megreformálni, modernizálni országát, de a magas társadalmi elutasítottság miatt nagy lépésekre nem szánta rá magát.
Személye a magyar történelemhez is kapcsolódik. Ő az az uralkodó, aki a nemzetközi kötelezettségeinek megfelelően 1849-ben csapatokat küld a Habsburg Birodalom megsegítésére. Nevezett Birodalomban az 1848-as év folyamán a fennálló rend, és az uralkodó Habsburg császár ellen felkelés tör ki, és az osztrák császár csapataival nem tudja az integritást megőrizni. Ezért Miklós segítségét kéri.


Amennyiben valakinek a filmmel, annak tartalmi részével, vagy az írásommal kapcsolatban bármilyen kérdése van, kérem nyugodtan tegye fel! Ha nagyobb, vagy összetettebb a dolog, az sem gond. maximum lesz belőle még egy bejegyzés. Ez nem fenyegetés, ígéret.☺



Azok számára, akinek az érdeklődése felkeltődött eme korszak és eseményei iránt, ajánlani tudom a Vlagyimir Motil által rendezett Csábító boldogság csillaga című filmet, amely 1975-ben készült.

Egy igazán nagyszabású alkotásról van szó. És ha elolvastad ezt a bejegyzést (is), akkor a történelmi háttérrel már úgy is tisztában van a kedves olvasó! A film cselekménye a dekabrista felkelés elbukása után kezdődik...

A Megmentők Szövetségével kapcsolatos írások a blogon:

https://vosztok.blogspot.com/2019/12/blog-post.html

https://vosztok.blogspot.com/2020/03/megmentok-szovetsege.html

https://vosztok.blogspot.com/2020/04/megmentok-szovetsege.html
  

Megmentők Szövetsége

Nemrég olvastam a Rambler-en, hogy: a mozi meghalt, ahogy a világ.
Nem szeretem a bombasztikus címeket. Most azt kellene írnom, hogy de az előbbi idézetben van igazság. Mégsem teszem. Mert a mozi az egyik fő mákony napjaink kultúrájában. Nem örökkévaló, de amíg nem találnak nála hatékonyabb és olcsóbb valamit - trónkövetelő(k) azért már vannak -, addig maradni fog, nem hagyják meghalni.
Vannak akik szerint a járvány elmúltával a világ nem fog olyan lenni, mint amilyen előtte volt. Persze vannak olyanok is akik azt gondolják, hogy igen is olyan lesz, mint volt.
A Nobel-díjas író, Albert Camus egyik művében a háborúk és a pestisjárványok között vél hasonlóságot látni. Mindkét esemény rendszeres látogatója az emberiség történelmének, de soha egyikre sincs felkészülve az emberiség.
Nagy háborúk után - és igazából nincs olyan, hogy is háború - mindig megváltozik az emberiség körülményei, lehetőségei.
És soha nincs teljes visszarendeződés.
Bár a politikusok szeretik a múltat meghamisítani, de valójában tényleg nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni. A Történelem könyörtelenül halad előre a vége felé.

"Az idő soha-soha meg nem áll,
Az órák róják szüntelen az útjukat"
                                             (Zene: M. Tarivergyijev; Szöveg: R. Rozsgyesztvenszkij; Fordító: ?)
Igen, az idő miatt változik meg végérvényesen minden. Ahogy teljesen nem fog helyreállni e mostani betegséghullám után a világ, az tényleg hasonló egy nagy háborúhoz.
Egy olyanhoz, mint például amit Bonaparte Napóleon francia császár (bár önmagát megkoronázásakor a franciák császárának nevezte a Korzikai) kezdeményezett 1812-ben. Amely azután az 1814-es bukásához vezetett. Száműzetéséből hiába tért azután vissza, hiába volt diadalmenetben része Párizsig, hiába lelkesedtek érte újra a franciák... 1815. Waterloot hozta el számára. Waterloot és Szent Ilonát.

Napóleon integrálja a kontinentális Európa gazdasági-katonai potenciálját, és vezetésével az összeurópai hadsereg megtámadja Oroszországot. Katasztrofális eredménnyel. Amikor egyértelművé válik, hogy a legyőzhetetlen hadvezért legyőzték, gyorsan sorsukra hagyja a Nagy Hadsereg megmaradt katonáit, és expressz Párizsba utazik. Fontos dolgai vannak. El kell hitetni a franciákkal, hogy őt a félistent nem emberek győzték le - pláne nem az Európa szerte lenézett oroszok -, hanem Tél tábornok. A másik fontos dolga az új francia hadsereg létrehozása. Az oroszok Honvédő Háborúja 1813-ban véget ér, hisz elérik a Berezinát, ami akkoriban határfolyóként is funkciónál. Ám, az orosz csapatok nem állnak meg itt. A cár hadserege 1814-ben legyőzi az egyesült Európa vezetőjét, és bevonulnak fővárosába, Párizsba.
131 év múlva a Nagy Honvédő Háború lezáró akkordjaként szintén bevonulnak Moszkva csapatai az egyesült Európa vezetőjének fővárosába, Berlinbe. Mindkét esetben a győztesekben az eufória mellett még egy fontos érzés erősödik meg. Áldozathozataluk elismeréseként javulni fognak életkörülményeik. (Életkörülmény alatt azonban nem csak materiális javakat kell értenünk. A 18. század végétől olyan divatos filozófiák terjedtek el a vén kontinensen, amely az itt élők gondolkodását teljesen az anyagi javak felé vitte el. Pedig az Élet több, mint evés vagy ivás. Több mint birtokolni tárgyakat. Az életkörülmény javulása nem csak magasabb anyagi jólétet jelent.)
És itt kezdődik el a film.
A cári csapatok bevonulnak Párizsba, és a katonák közelről megismerkedhetnek egy, az övéktől különböző társadalommal. Megismerkedhetnek a Felvilágosodásnak nevezett filozófia gyakorlati megvalósulásával. A hadfiak, úgy gondolják, hogy hazájukban is szükség lenne változásra. És egyesek még puccstól sem riadnának vissza.



Történelmi háttér a filmhez



Igazából mindenféle történelmi előképzettség, ismeret nélkül is élvezhető a film, hiszen az alkotók sok segítséget adtak ahhoz, hogy ne csak úgy a levegőbe lógjon a sztori. Ezért itt én most egy kicsit (nagyon) tágabban értelmezem az időintervallumot, melyet az alkotás átölel, és így egy kicsit szélesebb (bár elnagyolt) perspektívát szeretnék mutatni. A film egy 12 éves időszakot ölel fel, én ennél jóval nagyobban tekintenék e korra. Talán így még jobb megértést sikerül elérnem.



Előzmény

II. Katalin 1796. november 5-én meghal. Utódja a trónon Pável Petrovics (1754-1801). Uralkodásának 1586 napja alatt rendeleteivel nemcsak anyja politikáját kívánta semlegesíteni, hanem a rendi előjogok elleni küzdelem harcosának bizonyult. Társadalomképe abból állt, hogy az ország minden rendjének egyformán előjogoktól mentesen kell élnie. (Ez nagyon szépen hangzik, igaz? Pedig csak annyit jelent, hogy mindenkinek rabszolgának kell lennie. Hasonlít ez arra a magyar politikusi ígéretre, mi szerint az adóbevallásnak olyan egyszerűnek kell lennie, hogy egy sörös korsó alátéten is el kell férnie. Ez meg ugye azt jelentette, hogy a halandók számára megszűntek a különböző adókedvezmények.)
Pál szerette ha csak ő döntött. Mindenhez IS értett. A rubel inflációja ellen egyszer úgy lépett fel, hogy személyesen égetett el 5 316 655 rubel értékű bankót a palotája előtt. Csinyovnyikjait, és a nemességet félelemben tartotta. Zsarnok volt.
Külpolitikailag az ország rendkívül kedvező helyzetben volt. Az összes európai hatalom a cári jóindulatot kívánta önmaga számára biztosítani.
Pál csapatokat küldött a forradalmi Franciaország ellen. Törökországgal szövetséget köt. (Édesanyja két súlyos és hosszú ideig tartó háborút is viselt az Oszmán Birodalom ellen.) Az orosz szárazföldi csapatok Szuvorov tábornagy vezetésével sikert-sikerre halmoznak.
I. Pál a brumaire 18-ai fordulatot (Franciaországban Bonaparte tábornok megpuccsolja a Direktóriumot, és önmagát első konzulnak nevezteti ki.) úgy értelmezi, hogy a Nagy Francia Forradalom véget ért. Ezért politikát változtat, és az orosz külpolitika elkezd közeledni a francia hatalomgyakorlókhoz.
Ennek Anglia vezetői egyáltalán nem örültek.
1800. novemberében az orosz kikötőkben található angol hajókat és áruikat lefoglaltatta az orosz császár. 1043 tengerészt letartóztatott. December végén Napóleon szövetségi ajánlatot tesz I. Pálnak, amit ő elfogad (1801. január 2.) Tervbe veszi Pál az Angliával való fegyveres konfliktust is.
Ám a "talpasok" elégedetlenkednek:
"Az iszony ezen uralma alatt az oroszok nyíltan beszéltek, méghozzá bátran!... Az őszinte testvériség sajátos szelleme uralkodott a fővárosokban: a közös baj összehozta a szíveket, és a hatalom önkényeskedése elleni heves felzúdulás elfojtotta az egyéni óvatosság hangját." (Nyikoláj Mihajlovics Karamzin)
"Már 1797-ben, mielőtt elutaztam volna Pétervárról, illendőségnek számított az udvari ifjúság körében I. Pál tetteinek bírálása és kigúnyolása..." Adam Czartoryski herceg
Látni, hogy a helyzet fokozódott. Eleinte csak a cár környezetében (és persze titokban) mertek elégedetlenkedni, de néhány év alatt ez az egész társadalomban elterjedt ez az attitűd.
I. Pált 1801. március 2. és 3. között, saját palotájában egy nemesi összeesküvőkből álló csoport meggyilkolja.
Utódja Alekszandr Pavlovics Romanov-Holstein-Gottorp azaz I. Sándor (1777-1825). Az új uralkodó neveltetéséről nagyanyja II. Katalin gondoskodott. Felvilágosult és ismert tudósokat kért fel (pl. Le Harpe - aki elfogadta a felkérést, vagy Diderot - aki visszautasította azt) erre a feladatra. Az ő hatásuknak tudják be Sándor cár reformtörekvéseit. Ugyanakkor apja katonás udvartartása is nagy hatással volt rá. Ahogy annak halála is. Mivel tudott az összeesküvésről, ezért bűntudata és lelkiismeret-furdalása lett.
Trónra lépését egyből a reformok bevezetésével kezdte:
- enyhítette a cenzúrát,
- az 1875-ös nemesi kiváltságlevelet megerősítette,
- kinevezett egy bizottságot, amely feladata egy új törvénykönyv kidolgozása volt.

"Az abszolutizmus akár legcsekélyebb gyengítése is számos tartományunk elszakadásához, az állam elerőtlenedéséhez és a nép megszámlálhatatlan egyéb bajához vezetne. Az abszolút monarchának azonban, ha a rangjához méltó kvalitásokkal rendelkezik, éreznie kell, hogy korlátlan hatalma nem arra adatott neki, hogy kénye-kedve szerint alkalmazva kormányozzon... Ha kihirdette törvényét, azt ő elsőként tartja tiszteletbe és veti alá magát neki."
(Alekszandr Bezborodko: Az Orosz Birodalom szükségleteiről; idézi Ejdelman, N: Iz potajonnoj isztorii Rosszii) 
Eme írást az ifjú Sándor is olvasta.

I. Sándor 1802-ben már visszább vesz a reformok lendületéből. Az új törvénykönyv nem lép hatályba. Konfliktusa van a Szenátussal. A hivatalos döntési intézmények háttérbe szorulnak. A tanácsadók a haveri körből kerülnek ki.
1803-ban kiad egy dekrétumot, hogy az egyház köteles minden faluban iskolát létesíteni és fenntartani. 1825-ig több mint 1400 iskola nyílik meg. A kerületi központokban középiskolákat létesítenek, új egyetemeket alapítanak Kazányban, Harkovban és Szentpéterváron.
Az új uralkodó helyreállítja országa kapcsolatait Angliával. És békeszerződést ír alá Franciaországgal.
Ugyanakkor folytatja az elődei expanziós politikáját is. 1801-ben országához csatolja Grúziát. Az orosz-perzsa háború (1804-1813) révén a Kaukázus egyes részeivel növeli a Birodalom nagyságát.
1805-ben csatlakozik Anglia harmadik franciaellenes koalíciójához. Amely azután az austerlitzi csatába torkollik. A katonai kudarcok békekötéssel zárulnak (Tilsiti béke - 1807).
Erfurtban (1808) is megegyezik Napóleonnal. Ám végül csak Tarnopol és környéke kerül a Birodalomhoz (1809).
A következő évben nyilvánvalóvá válik, hogy a francia császár Anglia ellenes kontinentális zárlata súlyosan érinti az orosz gazdaságot, így azt figyelmen kívül hagyja az orosz külpolitika. Ami elvezet az 1812-es háborúhoz. A Honvédő Háborúhoz.
Amelyet az 1814. április 11-ei diadalmas párizsi bevonulás zár le. És itt kezdődik a film.



Spoiler vagy mégsem egészen?

- I. Sándor 1815 novemberében alapvető polgárjogokat garantáló alkotmányt ad a Lengyel királyságnak (amely országához tartozik, és ő a nagyhercege).
- 1818-ban tervbe veszi, hogy az oroszok is kapjanak a lengyel alkotmányhoz hasonló jogi dokumentumot. Novoszilcevt miniszter megbízza az orosz konstitúció kidolgozásával. A munka elkészül, ám az uralkodó elutasítja azt. (A filmben is az egyik központi kérdés, követelés az Alkotmány. Nem véletlen, és nem légből kapott eszméről van szó.)
- A tervezett jobbágyfelszabadítás is hasonló sorsra jut.
- A hadseregreform népszerűtlen az érintettek körében. Senki nincs vele megelégedve. Se a katonák, se azok a jobbágyok, akiknek katonatelepen kell élniük. Egyes katonai egységek fellázadtak a reform miatt.

A Szemjonovszkij Ezred egyes tagjainak 1820-as lázadása arról győzik meg az uralkodót, hogy forradalmi erők működnek országában. 1822-től egy Foptyij archmandrita (aki pravoszláv szerzetes) szerez befolyást az uralkodónál. A pap a protestantizmus, a szabadkőművesség és a liberalizmus rémével ijesztgeti. Ráveszi az uralkodót, hogy szüntesse be a Bibliatársaság támogatását.

Az Orosz Bibliatársaság 1816-1822 között elkészíti az Újszövetség és a Zsoltárok könyvének modern orosz fordítását. A szöveget 1824-ben adják ki. Ez a tevékenység nagyon fontos volt. Már a Rusz idejében voltak anyanyelvi fordítások. Ezen iratok az úgynevezett ószláv nyelven íródtak. A történelem vihara újabb és újabb nemzetekkel hozta kapcsolatba a keleti szlávokat, így azok szókincse megváltozott, differenciálódott. Évszázadok után - a nyelvváltozása miatt - szükségessé vált, hogy a közemberek számára is könnyen érthető fordítás jöjjön létre. (Elég ha csak a magyar Károli fordításra gondolunk. Az első kiadás óta  - 1590 -, hányszor, de hányszor revideálták már a szöveget a könnyebb érthetőség miatt?) A 19. század elejére az úgynevezett Erzsébet Bibliát olvasva az emberek közül kevesen értették pontosan a mondanivalót. Ezt a Biblia fordítást I. Péter alatt kezdték elkészíteni. Nyelve az egyházi szláv nyelv (amit ószláv nyelvnek is hívnak). 1751-ben Erzsébet (Jelizaveta Petrovna) uralkodása alatt adták ki először. Innen kapta a nevét. Az Erzsébet Biblia - kisebb javításokkal - a mai napig engedélyezett szövegként van nyilvántartva az Orosz Pravoszláv Egyházban.
Az Orosz Bibliatársaság alapítója egyébként maga az uralkodó volt. (1816.) Az új bibliafordítási munkálatokat Filaret archmandrita vezette. Az Újszövetség fordításánál az eredeti görög szöveget vették standartnak. (De az ószövetségi részeknél is - a korszerű bibliafordítások alapkövetelményeként - az eredeti szövegeket vették alapul, és nem az ószláv fordítást.) A kész fordítást a Szinódus jóváhagyta. Innen van a neve is: Szinódusi Fordítás (Синодальный перевод).
1826-ban a munka felfüggesztődik. (Ruth Könyve darabba marad.) Mindez a belpolitikai helyzet miatt volt. (Ez eufemizmus. Foptyij megvonatta a cári támogatást, és be is tiltatta a Társaságot.)
Az elkészült fordításokat (Újszövetség, Zsoltárok Könyve) tilos volt Oroszországban kinyomtatni.
1845-ben Filaret feljegyzést küld a Szinódusnak A görög hetvenes fordítás dogmatikus méltóságáról és védelméről, valamint a Szentírás szláv fordításáról címmel. Siker! I. Miklós halála (1855) után, folytatódhatott a munka.
1858. március 20.-án a Szent Szinódus kimondta, hogy szükséges egy új orosz fordítása a Bibliának. Fontosnak tartotta a tanács, hogy eredeti görög és héber eredetiből (pontosabban a maszorétikus szövegből) történjen a munka. Ugyanakkor korlátozták az új fordítás felhasználhatóságát. ("...но не для употребления в церквах, для которых славянский текст должен оставаться неприкосновенным, а для одного лишь пособия к разумению Священного Писания.") Tilos templomokban használni, ott továbbra is az ószláv verzió használatos. Az új fordítás célja csak a könnyebb megértés. Nem liturgikus szöveg, de nem szent helyeken olvasható.
1858. május 5.-én II. Sándor rendeletileg jóváhagyta a fordítás folytatását. A pétervári, moszkvai, kazanyi és kijevi teológiai akadémiák professzorai végezték a munkát ettől kezdve.
1867-ben meghal Filaret. Innentől a Szinódus felügyeli a fordítást, a fordítási munkát. 1876-ra elkészül a teljes fordítás. A fordítást és kiadásait a mai napig ellenőrzi az Orosz Bibliatársaság.

E rövid kitérő után folytassuk a politikai vonalat.
I. Sándornak 1808-ban meghal legkisebb leánya, így nincs már egyetlen gyermeke sem. Nagyobbik öccse, Konsztantyin - aki lengyel alkirály volt - megnősült és egy lengyel grófnő lett a felesége. A kiszemelt utód I. Pál harmadik fia volt: Nyikoláj nagyherceg. Konsztantyin lemondott a trónigényéről, és egy évvel később a császár egy titkos iratban (a filmben a végrendeletben) Nyikolájt jelölte meg utódjául.
Az uralkodó 1825. november végén meghal.
És elérkeztünk a lényeghez: 1825. december 14-éhez. A dekabrista felkelés napjához. (Julián naptár szerint, gregorián szerint december 26.)

Tizenévesen (közelebb a tízhez, mint a tizenöthöz) hallottam először a dekabristákról. Egyből vissza is kérdeztem apámtól, hogy kik is voltak ők. Egymondatos válaszában túl sok konkrétum nem volt. Forradalmárok.
Elkezdtem kutatni a könyveink között. De nem sok mindent találtam róluk. Amit meg igen, az nem volt teljesen világos számomra. Kivéve egyet: forradalmárok voltak.
Akkor hát nézzük meg, kik is voltak a dekabristák!

Ahogy a filmből is "lejön" az akkori Oroszország tele volt titkos társaságokkal. Sem I. Pál, sem I. Sándor nem tiltotta be ezeket. Olyannyira nem, hogy mindketten szimpatizáltak például a szabadkőműves mozgalommal.
Egy titkos társaság tagjainak találkozója
A szimpatizálás szó nem biztos, hogy teljesen helyénvaló. Egyikük tagja is volt ilyen páholynak, másikukról egyesek vélelmezik, hogy tagja lehetett ilyen társaságnak. De ez nem annyira meglepő dolog abban a korszakban. Lev Tolsztoj a Háború és békében Pjotr Bezuhovot is, aki a regényben a népboldogító ideát keresi és próbálja megvalósítani az életében, "belépteti" a titkos Szervezetbe.
Szóval, a hatalom egyáltalán nem akadályozza a különböző társaságok létrejöttét és működését ebben az időben. Ezek közül három társaság tekinthető protodekabristának (Орден русских рыцарей, Священная артель, Семёновская артель). Gyakorlatilag féllegális közösségekről van szó. 1815-ben I. Sándor betiltja a Szemjonovkaja artelt. Ez volt a legnagyobb ilyen jellegű csoportosulás. 15-20 főről van szó. (Látható ebből is, hogy nem túlzás az 1812-1814-es eseményekig visszavezetni az eredetét a dekabrista társaságoknak. Hiszen ezek a csoportocskák, mind a párizsi bevonulás után alakultak.) 1816. február 21.-én (gregorián naptár) egyesül a Szemjonovkaja a Szvjascsennaja artel-lel. Ekkortól a nevük Megmentők Szövetsége (Союз спасения). 1817-ben elfogadják a társaság Alapszabályát. Innentől kezdve Hon igaz és hű fiainak Társaságának nevezik magukat ( Общество истинных и верных сынов Отечества). A tagok különböző politikai jövőképe miatt feszültség indukálódik közöttük, ami végül a csoport feloszlásához vezetett. Összlétszámuk 30-35 fő. 1817. szeptemberében gyűlést tartanak (Moszkvai Összeesküvés, Московский заговор), amelynek témája a királygyilkosság volt. Mivel a császári család épp Moszkvában tartózkodott... A javaslat erősen megosztotta a tanácskozáson résztvevőket. Majd a vita heve szétfeszítette a társaság kereteit.
A legradikálisabbak új közösséget hoznak létre (1817. október) Katonai Társaság (Военное общество) néven. A volt Megmentők Szövetségének legtöbb egykori tagja itt van. 1818. januárjában feloszlanak és új csoportot jön létre Közjó Szövetség (Союз благоденствия) néven.
1821-ben a Közjó (vagy Jóléti) Szövetségből két szervezet alakul. A kijevi központú Déli Társaság Южное общество), és Péterváron az Északi társaság (Северное общество). A Délit a radikálisabb Pável Pesztel vezeti, az Északit Nyikita Muravjov és Kondratyij Riblejev (költő, az Orosz-amerikai Kereskedelmi Társaság irodavezetője). Pestel csoportjának csak katona tagjai voltak, és puccsban gondolkodtak.
A kivégzett dekabristák
Az Északiak alkotmányos monarchiában vizionáltak maguknak. Cenzusos parlamenti rendszerben. Fontosnak tartották a jobbágyság megszüntetését, és földhöz juttatást. A nagy földbirtokokat szükségesnek vélték, de minden parasztnak juttattak volna közel két hektárnyi termőföldet.
Nyikoláj Turgenyev (1789-1871) a nemesi előjogok korlátozásának a híve volt.
Pesztel nem csak monarchia, hanem (nemesi) rendellenes volt. gyakorlatilag egy osztályok (rendek) nélküli társadalom híve volt. Az egyenlőség ideája vonzotta. Fontosnak tartotta a közösségi földtulajdon megtartását. Azért mert, a  (szavaival élve) "vagyoni arisztokráciát" a feudalizmusnál is veszélyesebbnek gondolta a népre nézve. Azaz a tőkés veszélyesebb, mint a feudális úr. Pesztel nem gondolta, hogy a nép képes felismerni érdekeit. (Ilyen veszélyes emberek tették a 20.századot a legvéresebb évszázaddá. Utópista és arrogáns. Halálos katyvasz. A társadalom számára.)
A Déli Társaság tárgyalásokat folytatott lengyel forradalmárokkal. Párhuzamos felkelésekben gondolkodtak. A lengyelek dolga lett volna Konsztantyin nagyherceg meggyilkolása is.
1825-ben egy kisebb lengyel és orosz tagokból álló csoport - Egyesült Szlávok Szövetsége - csatlakozott a Déliekhez.
Az Északi Társaság nem értett egyet Pesztel lengyelekkel kapcsolatos elképzeléseivel.

I. Sándor váratlan halála felülírta az összeesküvők terveit. Úgy vélték, hogy itt az idő a cselekvésre. Az Északiak Szergej Trubeckoj herceget megválasztották vezetőjüknek. A puccs nem volt előkészítve. Péterváron az eseménynek... De átadom a szót A. I. Gesszennek. Gyerekek számára írt Puskin életrajzában így ír minderről:
"Kik voltak ezek az emberek, akik az önkényuralom zord időszakában a cárizmus ellen irányuló első forradalmi mozgalom élére álltak, és 1825. december 14-én kibontott harci zászlókkal indultak támadásra a pétervári Szenátus téren?
A nemesség legkiválóbb fiai segítettek abban, hogy felébresszék a népet – mutatott rá Lenin.
A Napóleon  leverése után hazatért orosz katonák zúgolódtak: „ Mi vérünket ontottuk  - mondták -, és most megint arra kényszerítenek bennünket, hogy robottól verejtékezünk. Mi megszabadítottuk hazánkat a Zsarnoktól, de velünk megint csak zsarnokoskodnak az urak …
I. Sándor halálára megmozdultak a titkos társaságok, amelyek évek óta készültek az önkényuralom és a jobbágyrendszer megdöntésére.
A dekabristák vezérkarában lázas munka folyt. A felkelés előtti napon, 1825. december 13-án Puskin már el is indult Mihajlovszkojéból  Rilejevhez, akinek lakásán a dekabristák összegyűltek, de vissza kellett fordulnia kocsijával – és ez mentette meg.
Az államcsíny tervét a dekabristák eléggé részletesen kidolgozták, de hiányzott belőle mindenféle forradalom legfőbb és leghatékonyabb ereje: a nép. Ez pedig nem ígért sikert…
Az  elhunyt  I. Sándor cár fivére, Miklós 1825. december 12-én megparancsolta, fogalmazzanak kiáltványt trónra lépéséről, december 13-án reggel aláírta, és utasítást adott a szenátusnak, hogy   december 14-én reggel  hét órakor esküdjön fel  őrá – az új cárra, I. Miklósra.

Beköszöntött 1825. december 14-e.
A felkelés vezetői korán keltek ezen a napon. A katonák élestölténnyel töltötték meg puskájukat, s minden eshetőségre kincstári pénzt is magukhoz vettek, hogy szükség esetén ne nélkülözzenek.
A közkatonák és a tisztek – mintegy háromezren lehettek – harci négyszögben sorakoztak fel a Szenátus téren, I. Péter szobrának talapzata előtt – így mind a négy irányból visszaverhették a támadást.
Azon a napon nagy tömeg gyűlt össze a Szenátus téren. A nép nyilvánvalóan a felkelők oldalán állt. A tömeg soraiból fahasábok, kövek repültek Miklós és kísérete felé.
-  Fél óra alatt fenekestül felforgatjuk egész Pétervárt!- harsantak a kiáltások.
A nemesi forradalmárok azonban féltek a néptömegtől, és nem használták fel őket.
Rilejevet eközben gond emésztette. Kora hajnalban két súlyos hírt kapott. A felkelés tervének legfőbb láncszemei  sorra elszakadtak:  a diktátorrá választott Sz.G. Trubeckoj herceg pedig egyáltalán meg sem jelent a Szenátus téren.
Miklós bizalmas híveivel és a hozzá hű maradt katonai alakulatokkal akkor a Téli Palota előtti téren tartózkodott, a Szenátus  tértől  tízpercnyi  járásra.  Szabad  szemmel is láthatták egymást: a cár és a felkelők.
Eközben odalépett Miklóshoz Miloradovics  gróf, Pétervár katonai főkormányzója. Egyenruhája ki volt gombolva, gallérja félig leszakadt, az András-rend vállszalagja összegyűrve, nyakkendője csomóban lógott.
-  Uralkodóm,  lám, mit műveltek velem ezek – mondta – De én beszélek a fejükkel.
S átment a felkelőkhöz. Bűnözőknek nevezte őket, és felszólította  valamennyiüket,  hogy térdeljenek le Miklós előtt.
Ekkor az egyik dekabrista, P.G. Kahovszkij rálőtt Miloradovicsra, és halálosan megsebesítette.
A cár ezután fivérét, Mihályt próbálta odaküldeni, de az észrevette, hogy Kahovszkij és Küchelbacker kezében pisztoly van és sietve visszavonult.
A téren pedig háromezer, mindenre elszánt katona állt, de ők önkényesen, elhagyták kaszárnyájukat, s így felégették a hidat maguk mögött.
Telt-múlt az idő. Már sötétedni  kezdett. A felkelők éhesek és fáradtak voltak.
Miklósnak ezalatt sikerült 5000 puskás gyalogos és 3000, karddal felfegyverzett lovas katonát összegyűjtenie és a felkelők ellen felvonultatnia, nem számítva a később odarendelt tüzéreket és a 10000 főnyi őrcsapatot, amely tartalékban volt.
A dekabristák érezték, hogy ügyük elveszett.
Rilejev  megölelte  barátját, Nyikolaj Besztuzsevot, „ a szabadság első csókjával” köszöntötte, félrevonta és elbúcsúzott tőle.
Közel vannak utolsó perceink, ezek  azonban szabadságunk percei! Mi már magunkba szívtuk a szabadság levegőjét, s ezért szívesen áldozom életemet.
Eközben I. Miklós magához ragadta a kezdeményezést, és az ágyúkhoz folyamodott. Az első sortüzet követte a  második, a harmadik. A felkelők sorai meginogtak, a katonák szanaszét szaladtak, igyekeztek fedezéket keresni. 
A felkelést elfojtották. A Szenátus tér vértől piroslott.
Ugyanazokban a napokban Dél-Oroszországban a déli dekabristák, P.I. Pesztyel és Sz.I. Murajov- Aposztol irányításával felkelt a csernyigovi  ezred.
Ezt a megmozdulást is elfojtották.

Az új cár trónra lépett. Uralkodásának első véres napja rémületet és zavart keltett.
A december 15-éra hajló éjszakán a letartóztatott dekabristákat a Téli Palotába szállították. Valamennyiüket   lefegyverezték,  és I. Miklós elé vezették. Az első kihallgatás után a Péter-Pál- erődbe irányították őket.
121 tábornokot és tisztet állítottak bíróság elé. Legtöbben közülük fiatal katonák voltak, akik a Napóleonnal vívott csatákban hősiesen védték Oroszországot.

Puskin,  aki  továbbra is mihajlovszkojei  száműzetésben élt, azokban a napokban szorongva várta, milyen büntetés sújtja a dekabristákat. Közben pedig arról ábrándozott, hogy kitör rabságából.

Zsukovszkijhoz írott levelében megemlítette, könnyen rábizonyíthatják azt, hogy politikai tárgyalást folytatott valamelyik vádlottal, hiszen sok barátja van közöttük - de ha a kormány  véget  akar vetni a kegyvesztettségének, akkor ő hajlandó megegyezni vele. Hozzátette azonban: „ Ti  semmiképp se vállaljatok felelősséget és kezességet értem. Jövőbeli magatartásom a körülményektől függ, attól, hogyan bánik velem a kormány."
Természetesen ez az írás magában hordozza a korszak követelményét, azt a korszakét amelyben született. Ezért található benne forradalmi pátosz. A népre hivatkozik, és azt állítja, hogy nélkülük lehetetlen a  társadalmi előrehaladás. Mintha a nép igazolná egy-egy döntés minőségét. A népfelség elve nem jelenti a tömeg tévedhetetlenségét. (Ahogy az egyes "karizmatikus" embereknek sincs mindig igazuk. Sőt, rendszerint nincs.) Másrészt a dekabristák nem forradalomra, hanem puccsra készültek. Más műfaj.

A film (Megmentők Szövetsége) nagy erénye, hogy sem a Szovjetunió idejéből való, sem a Romanov korszakból származó klisékre nem épít. A műfaj keretei között megpróbálja hitelesen megmutatni, mi történhetett valójában. Monumentális képekkel is operál, népszerű színészekkel játszat el fő és mellékszerepeket; egyszóval (jó értelembe vett) hatásvadászat is jellemzi, miközben próbál közel kétszáz év különböző propagandájától mentes lenni. Dicséretes vállalkozás!




Epiológus


A felkelés vezetőinek kivégzése döbbenetet váltott ki az orosz társadalomból. Elszoktak a kivégzésektől. Erzsébet (Jekatyerina Pavlovna) eltörölte a halálbüntetést. Ám maradt jogi kiskapu az ilyen ítélethez. Ekkoriban még hatályban volt Alekszej cár (1629-1676) 1649.évi törvénykönyve, amely 69 bűntényhez rendeli büntetésként a halált. I. Péter (1672-1725) egy szabálya sem lett még hatálytalanítva, amely 112 bűntényhez rendeli a halált, mint bűnhődést.
A társadalom megdöbbenését kiválthatta az elítéltek ifjú kora és nemesi származásuk is. Ugyanakkor a korszak Európájában egyáltalán nem számított kegyetlennek, vagy túlzónak a büntetés. Öt embert felakasztottak, 25-en életfogytig tartó kényszermunkára, 62 másikat különböző időtartalmú kényszermunkára, 29-et száműzetésre vagy lefokozásra ítéltek. 27 400 főt átvezényeltek a Kaukázusba. Ahol épp háború dúlt a csecsenekkel. 188 katonát vesszőfutásra ítéltek. Hatan belehaltak.
I. Miklós uralkodása során soha többé nem alkalmaztatta a halálbüntetést, népe mégsem felejtette, mégsem tudta megbocsátani az összeesküvők megbüntetését. Hiába folytatta (illetve kezdte el) azokat a reformokat, amelyek így vagy úgy I. Sándorhoz voltak köthetőek, és országa javát szolgálták.






Néhány gondolat a felirathoz

"Судьба меня уж обрекла, ну где скажи" szavalják a filmben, és ez idézet. Ha nem is pontos, de ezek a sorok (is) megtalálhatóak Kondratij Fjodorovics Rilejev Nalivajká (Наливайко) című versében.

Malorusszija  - Kis-Oroszország. Ezen a területen volt található 1917 előtt a Kijevi, Harkovi, Csernigovi és Poltavai Kormányzóságok.






A film


Furcsa az emberi élet fonala. Nem tudjuk merre tekereg, de minden helyzetben meg kell találnunk a jót.
És ez a film szerintem jó. Kukacoskodó, részleteskedőnek tűnhet ez a bejegyzés. Ám azt gondolom, hogy a Megmentők Szövetségének nem egy jelenete más megvilágításba kerülhet, ha figyelmesen elolvassa valaki ezt az írást.
Azt gondolom, hogy a film ahogy a Szenátus Terén történő eseményeket megjeleníti, sokak számára az alkotás csúcspontja. Szép, látványos. Okoskodjunk, CGI-zünk. Felesleges...
Mert, szerintem, nem ez  csúcsa a mozinak. Akkor mi?
A dialógusok.
A különböző ideológiák, filozófiák megjelenése és "összecsapása".
Nagy érdeme a filmnek, hogy a dekabristák nem lánglelkű forradalmárok. Ez az ethosz a kommunisták történelem hamisítása volt. Szükségük volt eredetmítoszra. Lenin úgy látta, hogy a dekabristák átadták a forradalom lángját Hertzennek, Hertzen a narodnyikoknak, a Narodnaja Voljának és így végül eljutott Leninhez is. Hiszen Lenin bátyja tagja volt ennek a szervezetnek. A forradalmi láng - ezen értelmezés szerint, kimondatlanul - az Uljanov családnál világít.
De a cári rezsim is meghamisította a történelmet a dekabristákkal kapcsolatban.
Kivégzésük után még a nevük megemlítése is tilos volt. A cenzúra nem engedte, sem a személyek, sem a mozgalom nevének felemlegetését. És épp Alekszandr Hertzen volt, aki megtörte ezt a hallgatást. Na nem azért, mintha olyan nagyon bátor vagy merész lett volna. Épp emigrációban volt, és írása sem belföldön jelent meg.
A dekabristák legendájának duzzadásában elévülhetetlen szerepük volt azoknak a lengyel forradalmároknak, akik szintén az emigráció kenyerét ették, politikai szerepvállalásuk miatt.
A film készítői nagyon szimpatikusan oldották meg I. Miklós karakterét. Az egész jogi huzavona tetszett. Adva van egy örökös, aki nem kíván élni az örökségével. És nem is foglakozik vele. Van egy kijelölt örökös, akinek nem akarják odaadni az örökségét. A jogszerűségre hivatkozva. Mindezzel veszélybe sodornak egy hatalmas országot.
Érdemes elgondolkodni, mi lett volna ha sikerül a dekabristák puccsa?
Szerintem, polgárháború.
A Déli Társaság - Pesztel vezetésével - köztársaságot akart. Az Északi alkotmányos monarchiát. Pesztelék készek voltak kiirtani a cári családot. E miatt bomlott fel a Megmentők Szövetsége. (Emlékszik erre valaki?) Kibékíthetetlen álláspontok.

A kivégzéskor - szemtanúk szerint -, három elítéltnek elszakadt a kötele. Szergej Muravjov, az egyik elítélt,  így szólt:
- Uramisten! Oroszországban még akasztani sem tudnak rendesen.
Tartalékkötél nem volt, és mivel még korán volt, meg kellett várni, hogy kinyisson a bolt. A frissen vásárolt kötél azután bírta.



 Érdekesnek tűnik, hogy szinte minden nagyobb filmjükhöz "készítenek" könyveket is. (Valamikor Magyarországon is volt ilyen. Nagyobb amerikai filmek megjelenése után kiadták a filmből készült könyvet. Nem tudom, folyik-e még, tart-e még nálunk ez szokás.)
A Matlida debütálása után ismét elérhetővé vált Kseszinszkaja emlékirata. Ráadásul legalább három különböző kiadásban. Plusz megjelent a film alapjául szolgáló regény is. Talán ismét, de ebben a kérdésben nem vagyok otthon.
Így hát nem is olyan "furcsa" az, hogy a Megmentők Szövetsége is elérhető könyvalakban. De mivel, nem valami kordokumentum (pl. emlékirat) a film alapja, így "csináltak" egyet. Megmentők Szövetsége - Emlékirat, ami nem volt címmel.
Olyan 500 rubel körüli az ára. (Egy kicsit alatta van.)

A húzzunk le még egy bőrt a rókáról effektus mellett azért is jelenhetnek meg ezek a könyvek, mert az orosz társadalomra még mindig jellemzőbb az olvasás, mint a magyarra.
Szerintük, náluk nagyon drágák a könyvek, ám ez a magyarországi árakhoz képest egyáltalán nem igaz. Nagyon sok könyvet több kiadó is prezentál - közel azonos időben -, és van választék. Mind árban, mind minőségben. Az olcsó papírkötéses kiadástól az aranyozott műbőrig nagyon sok könyv elérhető. Számtalan sorozatot adnak ki elérhető áron. Persze, szép számmal vannak olyan kiadványok is, amik csak veretes példányban elérhetőek. És persze a bestsellerek ára bestselleres. De - és szerintem ez nagyon fontos - az ár miatt nem záródik el az olvasás lehetőség. És akkor a könyvtárakról még nem is volt szó.

Természetesen a tömegközlekedési eszközökön nagyon sokan a telefonjukat bújják, miközben persze az e-book olvasók is a terepen vannak, de könyves embereket sem nehéz találni.
Nekem mindez szimpatikus.)))