Ördögök

Itt a novemberi hónap. Erre az időszakra a Бесы című négyrészes orosz televíziós minisorozatot tartogattam. Az indokomat remélem megértitek, mire végig olvassátok ezt a bejegyzést.
Olyan neves színészek játszanak benne, mint: Makszim Matvejev, Szergej Makoveckij, Nagyézsda Markina, Anton Sagin, Vlagyimir Zajcev, Igor Kosztolevszkij stb...
Maga az alkotás 2014-ben készült. A rendező nem más, mint Vlagyimir Hotinyenko (1612, Pópa, Birodalom bukása stb), a zenéjét pedig Alekszej Ajgi (Horda, Kiszámító, Birodalom bukása, Dubrovszkij stb) szerezte.
Érdekesség, hogy először Sztravrogin szerepére Danyila Kozlovszkijt szemelték ki, de végül egy másik szépfiú M. Matvejev (Nem mondom meg; Boldog új évet, anyu! stb) kapta azt meg.


Régi-régi vágyam megvalósulásának egyik bizonyítéka ez a bejegyzés. Régóta terveztem, most közzéteszem. Mihail F. Dosztojevszkij nagyszerű regényéből készült négy részes televíziós sorozatról van szó, ami 2014-ben készült.
És ez a feldolgozás tényleg nagyon jóra sikerült. Mindenre elmondható, hogy nagyszerű lett. Az operatőri, a színészi, a rendezői munka. És nem utolsó sorban a forgatókönyvírókat illeti a dicséret.
Adva van egy regény.  Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regényéről annyiszor leírták már, hogy egy 1869-es gyilkosság inspirálta. (Hát akkor leírom én is:) Egy anarchista csoport tagjai megöli egyik társukat. Az ok, az áldozat nem fogadta el a csoport vezetőjének tekintélyét. (Már ez az alaphelyzet is megérne egy misét, vagy egy bejegyzéskét, de megkímélem kedves olvasómat most ettől.) Ez lehetőséget nyújt a szervezkedés egyik vezéralakjának arra, hogy egy gyilkossággal összekovácsolja az embereit. Bizonyos értelemben ez egyfajta rituális áldozás. A kiontott vér össze kell hogy kösse az összeesküvőket.
A regény értelmezésének két szintje is lehet. Az elsőn egy orosz kisváros életét ismerhetjük meg. Akad itt sok, egymástól ebben-abban különböző ember. Megismerhetjük problémáikat, és képet alkothatunk jellemükről.
Élik mindennapi életüket. Ám, bármilyen kicsi is a város, nem kerülheti el a forradalmi ifjúság megjelenését. Divat a NOSZF-ról (amelynek idén van a centenáriuma) mindenféle rosszat elmondani. Anélkül, hogy apologéta lennék, azért csendben megjegyezném, hogy nem minden ok nélkül fajultak odáig az események, hogy több sikertelen próbálkozás után, 1917. februárjában megdöntik a cárizmust. Bő nyolc hónappal később (egy sikertelen nyári kaland után) a radikális erők ragadják kezükbe a hatalmat.
Ők és társaik (a különböző forradalmi mozgalmak, és csoportocskák) már évtizedek óta készülődtek arra, hogy saját ízlésüknek megfelelően felépítsék országukat. A regény első megjelenésekor (1870-1871) már régen átitatódott az orosz társadalom velük. Így természetes, hogy egy olyan regényben, ami a 19. század utolsó harmadában játszódik, szintén felbukkannak a (korabeli szóhasználattal élve) nihilista szereplők.
De nem csak felbukkannak, hanem izgága módon tevékenykedni is kezdenek. Ez a regény egyik jelentéstartománya. A másik pedig az, hogy mindezek ürügyén az író "előveszi" mindazon ideológiákat, amelyek abban az időben számottevőek voltak. Van itt minden! Mindenki megkapja a magáét.
Ismerek egy-két véleményt a műről. Olyat is, ami alapján az is felmerült bennem, hogy az illető nem is olvasta ezt a regényt. Maximum egy kivonatos olvasónaplót. (Másrészt persze lehet, hogy csak arról van szó. hogy a copy/paste-ot működtetjük, de olvasni nem szeretünk. Így kimásoljuk a mások által valamikor leírtakat. A regényről "hagyományosan" illik negatív kontextusban nyilatkozni. Hogy miért? Erre egy kicsit később visszatérek.)
Akkor szerintem miről szól?
Dosztojevszijt foglalkoztatta Oroszország jövője. Aggasztotta. A regényből számomra kitűnik, hogy borúlátó volt az eljövendő társadalmi eseményekkel kapcsolatos várakozása. A mű, többek között, a forradalmi eszméktől átitatott forrófejűekről kimondott kritika. Mindamellett megkapja a fekete pontot szinte az összes (abban a korban népszerű) eszmei irányzat. Ki ezért, ki azért. Az ideológiák impotenciájuk okán leszerepelnek. Ahogy azután a történelmi valóságban is megtörtént.
A négy részes filmsorozat készítői a feldolgozás során egy elegáns (de egyáltalán nem eredeti) megoldással éltek. Az egész sztorit belehelyezték egy nyomozásba. Hűek maradtak (már amennyire hűségesen lehet követni egy könyvben leírt sztorit a vásznon) az eredeti műhöz. Csak nem ott, és úgy kezdődik, ahogy a könyv. A sorozat sztorivonala alá van rendelve a nyomozás folyamatának. Ezzel szemben a regény egy visszaemlékezés, amelyben az előzmények felrajzolása fontosabb, mint maga a gyilkosság.
Az első rész legelején két ember talál egy hullát. Helyszínelés következik, majd a nyomozóhatóság megpróbálja kideríteni, hogy mi is történt valójában. A hulla, a gyilkosság a könyvben is megtalálható, de a filmsorozat a krimis vonal "erőltetésével" (annyira nem erőlteti, sőt!) próbálja eladni a 19.századi sztorit, a 21.század emberének. Ha engem kérdeztek, sikerrel.
A filmben a gyilkosságra van fókuszálva, minden másra e miatt derül fény. A könyvben az előzményeken van (talán) nagyobb hangsúly. A körülményekből (mintegy elkerülhetetlenül) "fejlődik ki" a gyilkosság.

Jegyzetek a felirathoz

Ezek a jegyzetek, melyeket időnként a bejegyzésekben a feliratokhoz fűzök, mind azt a célt szolgálják, hogy azokat akik egy kicsit "mélyebben" el kívánnak merülni a filmben, segítsem egy kis mankóval. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Dosztojevszkij regény egy Újszövetségi példabeszéd idézetével kezdődik. Az író nagyon fontosnak tartotta, hogy művének olvasója szeme előtt legyen ez az igerész. Úgy gondolom, hogy ez a sorozat nézőnek is fontos. Elengedhetetlen az értelmezéshez, ha nem csak mint krimi tekint az ember erre az alkotásra. Hiszen több ez mint egy bűnügyi történet. Dosztojevszkij üzent a kortársainak. És üzen nekünk.
És a történelem őt, a félelmét igazolta.
Ezért is fontos, hogy a szemünk előtt legyen az a bibliai idézet, amely dekódolhatja, mélyebb tartalmi üzenettel látja el (például a második rész egyik jelenetét is) az Ördögöket.
Íme az idézet:
"A gerazaiak vidékére eveztek, amely Galileával átellenben fekszik. Ahogy a partra lépett, a város felől egy ördögöktől megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltokban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát, s ilyeneket kiabált: „Mi bajod van velem, Jézus, a magasságbeli Istennek a Fia? Könyörgök, ne bánts!” Megparancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta. Láncra verték és megkötözték, de széttépte a köteléket. Az ördög kikergette a pusztába. Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” – „Légió” – válaszolta, mert sok ördög tartotta megszállva. Arra kérték, hogy ne küldje őket a mélységbe. A hegyoldalban ott turkált egy nagy sertéskonda. Megkérték, engedje meg, hogy a sertésekbe mehessenek. Megengedte nekik. Az ördögök erre kijöttek az emberből, és megszállták a sertéseket. Erre a konda vadul nekirohant a lejtőnek, le a tóba, és odaveszett. Amikor a kanászok látták, mi történt, elfutottak és hírül vitték a városba és a tanyákra. Az emberek mentek, hogy ők is lássák, ami történt. Jézushoz érve ott találták az embert, akiből az ördögök kimentek: a lábánál ült, felöltözve, ép ésszel, és megijedtek. A szemtanúk elbeszélték, hogyan gyógyult meg az ördögtől megszállott. Erre elfogta őket a félelem. Geraza vidékének lakossága ezért arra kérte, hogy menjen el, annyira féltek. Bárkába szállt hát, hogy visszatérjen. Az ember, akiből kimentek az ördögök, kérte, hogy vele mehessen. De elküldte:„Térj vissza otthonodba és beszéld el, milyen nagy jót tett veled az Isten!” Erre az bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus. "
                    Máté Evangéliuma 8,26-39 (Szent István Társulat fordítása)

Nem is olyan régen aktuális volt ez az igehely egy másik film kapcsán. Hiába, no! A 19.század második felének orosz kulturális életének értelmezéséhez (is) elengedhetetlen egy kis bibliaismeret.

1.rész

Alekszandr Ivanovics Herzen (1812-1870)

Apja Iván Alekszejevics Jakovlev gazdag földbirtokos volt. (Aki Andrej Kobila [?- meghalt 1347 körül] leszármazottja, ahogy a Romanovok is.) Anyja Henriette Wilhelmina Luisa Haag német származású, akinek az apja egy kishivatalnok volt. A szülők nem házasodtak össze. A kisfiút Herzennek az apja nevezte el. Miután az édesanyja Mein Herz-ként szólította a kisdedet.
Ifjúként a szokásos arisztokrata nevelést kapta. Nevelőinek köszönhetően több nyelvet alaposan megismert, megtanult. Beaumarchaist, Goethét, Schillert olvasott. I. E. Protopopov az orosz irodalomtanára megismertette Puskin költészetével. Az Óda a szabadsághoz, és A tőr nagy hatással voltak rá.
Erős hatással volt a gyermek Herzenre a dekabrista felkelés (1825. december 14) híre. Kamaszkora gondolkodására Schiller erősen rányomta bélyegét. A szabadságért szenvedni, érte harcolni, és a barátság eszmeisége foglalkoztatta leginkább. Egyetemi évei alatt (1829-1833) megismerkedik Saint Simon utópista szocializmusával is. Az egyetemen folytatott tevékenysége miatt 1834-ben, társaival együtt, letartóztatják. Először Permbe száműzik, és onnan kerül Vjatkába.
Végül Vlagyimir következik, ahol meg is nősül.
1840 elején visszatérhet Moszkvába; ezen év májusában már Szentpéterváron van. Itt apja kérésére a Belügyminisztériumnál helyezkedik el. 1841-ben Novgorodba küldik, ahol a tartományi kormányzat szolgálatában van. 1842 júliusában Moszkvában letelepedik. A legtöbb barátja a nyugatosokhoz tartozik, csak néhány szlavofillel tart jó kapcsolatot.
Szlavofileknek nevezzük azokat az embereket, akik úgy gondolják a nyugat-európai filozófiai hatásoktól távol kell tartaniuk magukat (és nemzetüket); a pravoszláv vallás, a faluközösség, és a cári rendszerhez való hűség az amire alapulnia kell minden orosz gondolkodásának. Úgy gondolták, hogy az orosz fejlődésnek függetlennek kell lennie a nyugat-európaitól. Ezen eszmeiség az 1830-as évek körül kezdett kialakulni. Ebből az ideológiából fejlődött ki az úgynevezett orosz messianizmus, és a pánszlávizmus is.
1847-ben, apja halála után, elhagyja Oroszországot. Az 1848-as forradalmi hullám kiábrándítja. Proudhonnal megismerkedik, és az anarchizmussal is. Csalódott, mert úgy érzi, hogy a nyugat-európaiak nem képesek eltakarítani a múltjukat. Sokkal radikálisabb megoldásokat szeretne, mint amiket megtapasztal. Nem véletlen, hogy a forradalom leverése után el kell hagynia Párizst. (1849)
Svájcba költözik, majd Nizzába, végül a Szárd Királyságba. Összeismerkedik, összebarátkozik Garibaldival is. Úgy érzik, hogy Európa haldoklik és Oroszországra, a szláv világra vár, hogy a szocializmus eszméjét beteljesítse.
Családi tragédiák sújtják Herzent (felesége megcsalja, anyja halála, felesége és a kisgyermek halála) úgy dönt, hogy Londonba költözik. Itt nyomdát alapít, és megjelenteti a Kolokol újságot. (1857) A lengyel felkelés (1863) melletti kiállása miatt az újság iránti kereslet erőteljesen csökkent. A liberálisoknak Herzen túl radikális volt, a forradalmároknak túl mérsékelt. 1865-ben újra Svájcban van.
Családi ügyeinek intézése céljából 1870. januárjában Párizsba utazik, ahol, tüdőgyulladás miatt, elhuny.

Emberisten

(E fogalom meghatározásánál az ismert orosz filozófus V. L. Kurabcev munkáját vettem alapul. Русская философия. Энциклопедия. Изд. второе, доработанное и дополненное. Под общей редакцией М.А. Маслина. Сост. П.П. Апрышко, А.П. Поляков. – М., 2014, с. 760-761.)
Az Emberisten fogalma olyan személyt takar, aki a természetes emberi létformájából kiindulva eléri az isteni állapotot. Tehát a koncepció lényege, hogy átlényegül természetfelettivé az ember. Ez az Istenember filozófiájának teljes megfordítása. Ismert, hogy a keresztény kultúrkör tanítása szerint az Isten kiüresítette önmagát, mindenben hasonlóvá vált az emberhez, kivéve a bűn hatalma alatt valóságot, és eljött a Földre. Hogy megmutassa, hogy lehet az embernek Istennek tetsző életet élnie. Az így emberi testet öltött Isten ugyanakkor egy tökéletes áldozatot is bemutatott, hogy kihozza az emberiséget a bűn uralma alól. E tanítást fordítja ki az emberisten tan. Az teljes emberisten elképzelésről Vlagyimir Sz. Szolovjovnál olvashatunk először. Ő visszatekintett az antikvitás korára. Már az ókori görögöknél megjelenik az az idea, ami később a római Caesar-kultuszok jellemzője, azaz az uralkodó istenné válik, ahogy elkezdi betölteni a hivatalát. Ám Szolovjov szerint ez csak üres megtévesztés, hiszen szerinte az emberi belső megváltozása szükséges a metamorfózishoz. Ezért a Caesar-kultusz egy hamis megtestesülést hirdet. Tehát az etika, a morál egy fontos területe az ember személyiségének. Az orosz filozófus-író szerint a helyes morállal rendelkező ember lelkében Isten országának kezdetleges hordozója. Ugyanakkor azt állítja, hogy elvben az emberisten állapotot tökéletesen soha nem lehet elérni. Istenre nem mint személyre, hanem mint egy eszmére, ideára tekint. (v.ö. Platón ideaelméletével)
Eme eszmerendszer tovább gondolásába becsatlakozott Bulgakov és Berdjajev is. Az emberisten gondolat hatása egészen a 20.század első felének több gondolkodójára is erős hatást gyakorolt. Gyakorlatilag ez nem más, mint a humanizmus egy radikális formája. Első olvasásra nagyon hasonlíthat a keresztény gondolatkörre, ám valójában éppen hogy tagadja azt. Keleti filozófiák, antropozófia hatásai kimutathatóak a gondolatkörben. Tekintettel arra, hogy a mű a 19.század végén íródott, feleslegesnek gondolom a teljes eszmetörténet felvázolását. Elég ennyi, hiszen Dosztojevszkij korában ez a fogalom körülbelül ennyit takart. (Természetesen nagyon vázlatosan, hiszen Szolovjov egész nagy terjedelemben tárgyalta ezen eszméjét.)

2.rész

Griska Otrepjev - Kiugrott szerzetes. Valószínűleg ő volt az első ál-Dimitrij. Kicsit bővebben olvashattok róla, és történetéről a 2017. januári blogbejegyzésemben. Itt.

Gros - Rézpénz. Oroszországban 1657-1838 között a két kopejkást hívták így. 1838-1917 között a félkopejkást. Lengyelországban a mindenkori váltópénzt hívták így. Egy gros értéke egyszázad zlotyi. Az osztrák véltópénzt is így hívták. Száz gros egy schilling.
A köznyelvben a fémpénz megnevezésére is használták. A feliratban fillérnek lett fordítva.

Jacob Molesshott (1822-1893)
Jacob Molesshott
Holland származású filozófus és író. Világnézete a tudományos materializmus volt. A heidelbergi egyetemen orvosnak tanult (1842-1845), majd Ultrechtben kezdett praktizálni. 1847-1857 között az alma materében oktat (PhD), majd lemond, mert nem tudja összeegyeztetni világlátását az egyetemével. 1856-tól a zürichi egyetem professzora. Itt folyóiratot alapít Untersuchungen zur Naturlehre des Menschen und der Thiere néven.
1861-ben már Torinoban nevezik ki profnak.
1879-től Rómában professzoroskodik. Olasz állampolgárrá válik.

A fiziológia számos területén folytat kutatásokat:légzés, keringés, anyagcsere, táplálkozás. Ezen szakterületek első osztályú ismerője.
A tudományos materializmus egyik jeles képviselője, olyanokkal egy csoportban mint Büchner és Vogt. Szinte az összes filozófiai műve megjelent a 19. század 60-as éveiben orosz nyelven. Így jelentős hatással tudott lenni a 19.század végi orosz közgondolkodásra. (Többek között Leninre is.)

Karl Vogt (1817-1895)
Karl Vogt
A Giesseni Egyetemen tanult orvosnak. 1839-ben doktorált a berni egyetemen. 1847-ben a Giesseni Egyetem zoológia, 1852-től geológia professzora. Ezután a Genfi Egyetemen tanít zoológiát.
Fő szakterülete a mediterrán vidék gerinctelen élőlényei. Charles Darwin megemlíti, hogy Vogt támogatta az evolúciós elméletét.
Világnézete szerint ateista és materialista volt.
Aktívan politizált, a frankfurti parlament baloldali képviselője volt.
Karl Marx hevesen támadta Herr Vogt-ot egyik könyvében (1860). Utóbb kiderült, hogy Vogt III. Napóleontól titokban pénzt fogadott el.
A poligenista evolúcióban hitt. Ez annyit jelent, hogy szerinte egyszerre több, egymástól független csoportból fejlődött ki (fejlődtek ki) a homo sapiens (homo sapiensek).
A darwinisták többsége monogeista volt. Ez annyit jelent, hogy a különböző embercsoportok egy közös őstől származnak.
Vogt meg volt győződve arról, hogy Afrika őslakosai (akiket mi a köznyelveben csak négereknek nevezünk) vérségi kapcsolatban vannak a majmokkal. Azt tanította (és ezt egyik művében le is írta), hogy a fehér és a fekete ember két külön fajhoz tartozik. Állítása szerint a négusok közelebbi kapcsolatban vannak a majmokkal, mint a fehérekkel.

"De tudja, ha az esküvői koszorú alatt fog állni, és hívja őt."
Ortodox rítusú házasságkötésekkor a vőlegény és a menyasszony feje fölé, a szertartás során, koronát vagy koszorút tartanak.
A párbeszédben erre történik utalás.
A nyugati kereszténység által determinált közegben az elhívja az oltár mellől kifejezést használnánk. Szándékosan hagytam meg az eredeti kifejezést, hiszen egy keleti rítusú ceremóniáról beszélnek a felek. Célszerűnek tartottam miliő megtartását.

Állati magnetizmus - mesmerizmus
Franz Anton Mesmer (1734-1815) német származású ezotériával foglalkozó személy, akinek a tanainak összefoglaló neve a mesmerizmus. 1766-ban jelenik meg első könyve amiben azt állítja, hogy a bolygók hatást fejtenek ki az emberi szervezetre. 1774-ben vasreszeléket itat egy beteg emberrel, és annak testére mágnest helyez. A kísérleti alany állítása szerint változást tapasztal a testében. Mesmer ezt főként a páciensben felgyűlő állati magnetizmusnak (magnétisme animal) tulajdonítja. Egy Hall nevezetű ember azt állította, hogy Mesmer ellopta tőle az eljárását, ezután a német szakít a hagyományos mágnesekkel, és már csak a spirituálisan megtapasztalható állati mágnesességet hirdeti. Szabadkőművesként tartják számon.
1777-ben Párizsba költözik. Ott folytatja "gyógyító" tevékenységét. Első ténykedése során, azt állították, hogy meggyógyult egy tizenkét éves májbeteg, fekete hályogos leány. No nem egyből, hanem három hónap alatt. Ettől kezdve egyre népszerűbb lesz Mesmer. 1784-ben a francia király utasítására elkezdték vizsgálni az állati magnetizmus jelenségét. Nem Mesmer, hanem egyik tanítványának tevékenysége során. Az eredmény: betiltás. Az életnedv nem létezik!
Mesmer bár tana egyre népszerűbb Franciaországba, számtalan követője akad (és anyagilag is jövedelmező a dolog), 1785-ben elhagyja az országot. 1790-ben Bécsben telepedik le. 1801-ben visszaköltözik Párizsba.

A regény keletkezésének előzménye

Szergej Nyecsajev
1869. november 21.-én, Moszkva közelében (Petrovszkij Park), egy diákokból álló forradalmi csoport (önmagukat Народной расправы-nak, Népi leszámolás-nak nevezték) egyik tagját, saját társaik megölik. Az áldozat (akit Iván Ivanovnak hívnak) holttestét egy közeli tóba dobják. Egy Pjotr Kalugin nevezetű személy találja meg a hullát. A diák sapkája, amely a vízből kilátszott, volt a nyomravezető. A gyilkossági ügyet hamar felgöngyölíti a hatóság. A felbujtó Szergej Gennyagyijevics Nyecsajev (1847-1882) anarchista mozgalmár volt, akire később Lenin mint a kérlelhetetlen forradalmár prototípusára tekintett.
Az ifjú nevéhez, a gyilkosságra való felbujtáson kívül, a Forradalmár katekizmusa című mű megírása (1869) is kapcsolható.
Nyecsajev Genfben (1869) találkozik Mihail Alekszandrovics Bakunyinnal (1814-1876). Az anarchista teoretikust elbűvöli az ifjú, aki csatlakozik a forradalmi újhullámhoz, aminek a prófétája M.A. Bakunyin. Ebben az időszakban Alekszandr Herzen is találkozik Nyecsajevvel, és ő is az ifjú hatása alá kerül. Aki maga és Bakunyin nevében megjelentett írásokat, melyek egy nemlétező forradalmi szervezet (Всемирного революционного союза) kiáltványai.
A Forradalmár katekizmusát is ekkor írja. Érdekesség, hogy e művet sokáig Bakunyinnak tulajdonították. Nem véletlen, hiszen az idősödő anarchista filozófus erős intellektuális hatása érződik az íráson. Ugyanakkor az emigráció többsége számára erkölcsileg visszataszító volt Necsajev viselkedése. Becstelennek tartották, aki képes volt arra, hogy mások után kémkedjen, magánlevél titkot sértsen, és áskálódjon saját elvtársai, elvbarátai ellen. (Haj, változnak az erkölcsök! Ma már ez szinte kötelező egy másod-harmad vonalbeli politikusnál is. De családi, baráti kapcsolatokba már ne is menjünk bele!)
Az elsőfokú tárgyalássorozat Szentpéterváron volt (1871.június 1-15.). Nyecsajev 7 és félév kényszermunkát kap, de Svájcba szökik. Ott folytatja az Oroszország elleni forradalmi szervezkedést. A svájci hatóságok 1872. augusztus 2.-án kiadják őt az orosz hatóságoknak. A per nemzetközi visszhangja következtében Bakunyin elhatárolódott Nyecsajevtől, Marx és Engels elítélte a gyilkosságot. Sőt tovább mélyült az anarchista és a kommunista filozófus között már meglévő ideológiai, és emberi szakadék. 
Ezután új eljárás kezdődik ellene Moszkvában (1873. január 8). Az új ítéletben gyilkosságért száműzetést, és 20 év bányában letöltendő kényszermunkát kap. Ám nem így kellett a büntetését végül kitöltenie. Ehelyettt a szentpétervári Péter-Pál erődben volt bebörtönözve. Nem mint köztörvényes, hanem mint politikai elítélt. Innen távozik az elők sorából 1882-ben.
Dosztojevszkij épp külföldön tartózkodott, mikor a sajtó a gyilkossági üggyel foglalkozott. Nem tudom megérezte, feltételezte vagy tudta a nagy orosz író, hogy Nyecsajev nagy machinátor volt. A tévés feldolgozásból nem tűnik annyira ki, de a regényben Pjotr Verhovenszkij sokat (ahogy szlengesen mondani szoktuk:) kavar, uszít, próbálja (nem is sikertelenül) befolyásolni a környezetében feltűnőket. Ahogy a valódi elkövető is. Érdekességként megemlíteném, hogy miután elítélték a gyilkost, és börtönbüntetését töltötte, levelet írt a Narodnaja Volja (erről a szervezetről olvashattok még itt is) Végrehajtó Bizottságának. Maga nem volt a szervezet tagja, mégis arra kérte őket, hogy szabadítsák ki őt. A Népakarat VB-je a gyilkosság kiderülésekor nem volt egységes a bűntett megítélésében. Voltak akik egyetértettek Nyecsajev tettével, és voltak akik elítélték azt mind morális, mind politikai szempontból. Levele olyan hatást gyakorolt a terrorista csoport vezérkarára, hogy végül egy emberként kiálltak mellette. Tervbe vették a kiszabadítását, de a cár meggyilkolását fontosabbnak tartották, és a gyilkos kiszabadítását másodrendű feladatnak, célnak tartották. Az elítélt elfogadta, megértette a VB határozatát.
Kevéssé ismert, hogy a Narodnaja Volja VB-je és Karl Marx között volt egy levélváltás is. A filozófus haláláig büszke volt arra az írott üzenetre, amit a nihilistáktól kapott. Legalábbis a Népakarat egyik vezetőjének visszaemlékezése szerint.  

A regény az író életében csak csonkoltan jelent meg. Kiadója túl erősnek találta a Sztavrogin-Matrjosa részt. Az szerző ezt a részt többször átdolgozta, de nem tudta (vagy nem akarta) a kiadó elvárását teljesíteni. A regény teljes terjedelmében először az 1922-es kritikai kiadásban jelenik meg. Az irodalmárok a tervezett első kiadás javított hasáblevonata alapján rekonstruálták a teljes szöveget.
Az legelőször folytatásokban jelenik meg a regény a Russzkij Vesztnyik folyóiratban  (1871-72). Önálló kötetben 1873-ban adják ki. Megjelenése pillanatától erősen megosztotta a kritikusokat. Nem véletlen, hiszen a regény egyes karakterin keresztül mindenki, minden (fontosabb) ideológia képviselője megkapja a magáét. Még Turganyevet sem kíméli. (Ami mondjuk nem rendkívüli, hiszen a két író ki nem állhatta egymást. Az unszimpátia kiváltó oka szakmai, és politikai nézetkülönbség volt.) Bizonyosan azért szerepeltet Dosztojevszkij egy turgenyevi karaktert a művében, mert az Apák és fiúkban (1860) leírtakkal nagyon nem értett egyet. (Ez a személy nem szerepel a  filmben.) A közhangulat évek óta várta a forradalom kitörését, de az abban lévő veszélyt csak kevesen értették meg. Dosztojevszkij köztük volt. Turgenyev nem. Az idealizmusa nem engedte, hogy átlássa a dolgokat. Roppant haladó gondolkodásúnak tűnt kortársai számára. A későbbi forradalom vezetői közül jó néhányan az írásain nevelődtek fel. Dosztojevszkij antitézisét a forradalom után megpróbálták marginalizálni. Például a tulajdonomban lévő 1983-as kiadásban is bele van írva, hogy ez a regény egy pamflet. Ráadásul klerikális hatás érződik rajta. Ezek nem voltak hízelgő jelzők akkoriban sem. Mintegy jelzik, hogy a kommunista anatéma még aktuális volt a rendszer utolsó éveiben is. Ugyanakkor Dosztojevszkij eme regénye Sztálin mindkét könyvtárában (moszkvai lakása, és a kuncevoi dácsa) megtalálható volt. A grúz egyébként ki nem állhatta az orosz írót. De foglalkoztatta a dolog, és többször átolvasta az eredeti ügy aktáit is. Még az ötvenes években is.


Összegzés

A sorozat úgy ragaszkodik az eredeti műhöz, hogy bátran változtat is azon. Mégsem csorbul a mondanivaló. A rendező, a szcenárióval foglakozók jól értik a regény mondanivalóját. Nem vesznek el a részletekben, mégis prezentálnak mindent, ami a könyv üzenete. Karaktereket hagynak ki a sztoriból, és újakat írnak bele. A lényeg azonban érintetlen.
A dosztojevszkiji regényben G.-ov úr, egyes szám első személyben meséli el a történetet. Nevezett úr Sztyepán Trofimovics Verhovenszkij barátja. Gyakorlatilag a cimbora nézőpontjából láthatjuk az események nagy részét. A sorozatban G.-ov úr nem szerepel, így Sztyepán Trofimovics (Igor Kosztolevszkij) és vele együtt Varvara Petrovna (Nagyézsda Markina) jelentősége is háttérbe szorul. Viszont, Pável Dimitrijevics Goremikin megjelenés (ő a nyomozó, Szergej Makoveckij alakítja), aki  a regényben nem szerepel, átformálja a történet struktúráját.
Napjaink embere számára is könnyen fogyaszthatóvá válik a történet. (Nem mintha a regény nehéz olvasmány lenne, mert nem az. Egyszerűen zseniális. Szó szerint!)
Nem hagyhatom ki a rendezőt sem! Vlagyimir Hotinyenko egyszerűen hozza a "kötelezőt"! A tőle megszokottat. A zseniálist.
Számomra nagyon plasztikus a disznós jelenet (2.rész), főként ha a már idézett evangéliumi történettel együtt szemléljük. A jelenetben elhangzó beszélgetés hallgatása (olvasása) közben bevillan az a bibliai rész, akkor érezhetjük át/érthetjük meg (talán) igazán, hogy mi is Dosztojevszkij véleménye az egész forradalmárkodásról. Pontosabban, hogy szerinte a forradalmi eszmék gyökerét hol kell keresni. Egyszerre furcsa és megdöbbentő a látvány (a jelenet képi világa), miközben hátborzongató a következtetés ami levonható tanúságként. Disznók a városban...
Szeretném még megemlíteni a harmadik rész második jelenetét is. A Sztravrogin (Makszim Matvejev) és Satov (Jevgenyij Tkacsuk) közötti dialógusra gondolok. Az elhangzottak jóval túlmutatnak a történeten. Óhatatlanul kiterjed az értelmezési tartománya a mondatoknak. Amik elhangzanak azok nem csak politikai csoportosulásokra igazak.

A forgatókönyvet a rendező Natalja Nazarovával közösen írták meg. A szcenáriót egyszerre jellemzi az eredeti műhöz való hűség, és a finom, apró, de nem lényeges változtatások. Véleményem szerint nagyon jól megfogták a mű lényegét. Az operatőr, a moszkvai születésű, Denis Alarcón Ramírez (Денис Аларкон Рамирес, chilei és orosz nemzetiségű szülők gyermeke). Csodálatos munkát végzett! A képi megjelenést jól kiegészíti Alekszej Ajgi zenéje.
Miután elolvassa valaki ezt az ismertetőt, könnyen megijedhet. Nem, nem olyan "komoly" ez az alkotás. Nem, nem fogsz elveszi a bölcsességekben. Az aki nem igényli a mélyenszántó gondolatokat, az aki csak kikapcsolódást keresve egy jó krimit szeretne látni, az sem csalódik ebben a televíziós sorozatban. Lehet csak egyszerű krimiként is nézni. Ahogy az eredeti művet is lehet könnyed olvasmányként kezelni. Miközben több van benne, mint ami első ránézésre látszik. Ezért (is) zseniális Dosztojevszkij!
Ne ijedjetek meg ettől a bejegyzéstől! Bátran nézzétek meg a művet! Sokkal jobb, mint gondolnátok!


Kitekintés

Lenin hitt abban, hogy az erőszak a forradalom lényegéhez tartozik, ezért soha nem riadt vissza a terrortól. Ebben nagyon is hasonlított Robespierre-re. Aki ezt így fogalmazta meg: „A nép kormányához a forradalomban éppúgy hozzátartozik az erény, mint a terror, az erény,  amely nélkül a terror végzetes, s a terror, amely nélkül az erény tehetetlen. A terror nem egyéb, mint az azonnali, szigorú és hajthatatlan igazságosság; ennélfogva az erény kisugárzása.”
Lenin a forradalom és a terror viszonyával kapcsolatos nézetei épp ellenkezőek voltak, mint a német marxisták véleménye. Rosa Luxemburg 1918-ban kijelentette, hogy "A proletárforradalomnak céljai eléréséhez nincs szüksége terrorra, gyűlöli és megveti a gyilkosságot." Ezen ellentmondás (ugyanazon ideológia követői között) feloldható azzal, hogy a 19.század második felétől a politikai gyilkosság mint érdekérvényesítési eszköz megjelenik az orosz belpolitikában. Ebben elévülhetetlen "érdemei" vannak a Narodnaja Voljának (lásd még a blog 2013.02-es bejegyzését) is. Illetve annak, hogy a különböző misztikus és misztérikus dolgok iránti nagy társadalmi érdeklődés miatt épp az emberi élet értéke devalválodik le nagyon sokak szemében. (Erről is szól a 2017.04-es Pikk Dáma bejegyzés.)
Közel sem véletlen, hogy Lenint és Robespierret egymás mellett említem. Úgy vélem, a jakobinus terror nélkül nem lett volna vörös terror sem. Az 1789-es francia forradalom egyenes következménye az 1905-ös, és az 1917-es forradalmak. Persze ezt kimondani ma már szentségtörésnek számít, hiszen a franciaországi eseményeket régen bevonták cukormázzal. Ma már dogma az, hogy mennyire haladó dolog is volt a francia forradalom. Pedig a revolúciókat mindig a pogromok, a lincselés, a terror követi. Ez történelmi tény. De mit is jelent pontosan a forradalom kifejezés?
Azt gondolom, hogy a hivatásos forradalmár főnemes, Pjotr Kropotkin pontos definíciót ad nekünk.
Az anarchista háromság
    
"A forradalom oly berendezkedéseknek gyors, néhány év alatti végbemenő fölforgatása, melyeknek évszázadokra volt szükségük, hogy meggyökeresedjenek és amelyek annyira maradandóknak, annyira megrendíthetetlennek látszottak, hogy a legvadabb újítók is alig merték azokat írásaikban megtámadni. Összeomlása, gyors szétforgácsolódása - néhány év elegendő hozzá - mindannak, ami addig egy nemzetnek társadalmi, vallási, politikai és gazdasági életét alkotta - bukása a megszerzett eszméknek és az embercsoportok minden jelenségére és annyira bonyolult viszonyaira vonatkozó megszokott képzeteknek.
Végül a polgárok között fennálló sokféle viszonyra vonatkozó új elképzelések keletkezése - és ezek a képzetek csakhamar valóságokká lesznek és azután kezdenek a szomszéd népekhez szétsugárzani, fölforgatják a világot és az utána következő évszázadra rányomják bélyegüket, a problémáikat, a tudományukat, az irányelveiket, valamint gazdasági, politikai és erkölcsi fejlődésüket."
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Kropotkin eme gondolatai 1893-ban jelenik meg írásban először. Meg kell állapítanunk, hogy nagyon világosan látta, milyen következményei vannak egy forradalomnak. Nem mehetek el a mellett a tény mellett, hogy a neves orosz főnemes úgy gondolta, hogy minden forradalomnak két fő vonulata van. Az egyik vonulat a nincstelenek lázadása, a másik pedig egy intellektuálisan felvértezett társaság, akik egyrészt megpróbálják irányítani és kihasználni az egyes csoportot, miközben kész az aktuális hatalommal a tárgyalásra. Elméletét a Nagy Francia Forradalom eseményeivel kívánta alátámasztani. Nem sajnálta  a fáradságot, hogy lehántsa a mítoszt az 1789-es eseményekről. Sajátos párhuzamokat látott az ancien régime Franciaországa, és szülőhazája 19.század végi állapota között.
1774-1783 közötti időszak az éhséglázadások kora XVI. Lajos (aki épp 1774-ben ült a trónra) országában. Három évvel később ezek a zendülések kiújulnak. Új eszmék töltik be az ország lakóinak elméjét. Politikai szórólapok, irományok tömkelege lepi el az országot. Ezek egy része filozófiai, ám döntő részük profán tartalmú. Pornografikus, vulgáris kiadványok rombolják azt az erkölcsiséget, amelyet a katolikus egyház hirdet. A királyi család tagjait mindenféleképpen megpróbálják egyes írások lejáratni.
Az elégedetlenkedést reformokkal próbálják megszüntetni: 1774-től bevezetik a szabad gabonaárusítási jogot, 1776-ban megszüntetik a robot intézményét, 1779-ben a király birtokain megszűnik a jobbágyság intézménye, 1780-ban eltörlik a kínpadot.
Ugyanakkor emelkednek az adóterhek, az országot ellepik a csavargók, éhínségek falun és városon. A parasztság kis részének anyagi gyarapodása, nagyobb részének elszegényedése jellemzi az országot.
1783-1784-ban újrakezdődnek a lázadások. A zavargások kiváltó okai helyenként vallási színezetű, de van az újoncozás, a tizedfizetés, a só adója miatt kitört események is. (Mindez az államhatalom megrendülésének biztos jelei.) 1788-ra az egész országra kiterjednek a felkelések. Az ország gazdasága megroppanva. (Egyik fő kiváltó ok, az amerikai Függetlenségi Háború támogatása kimerítette a kincstárat.) Ugyanakkor a forradalmárok meg sem próbáltak valamiféle pozitív jövőképet felvázolni az ország népének. Számukra csak egy cél létezett. A rendszer megdöntése, eltörlése. A rombolás, és a pusztítás. Amik minden forradalom velejárója. Ahogy az önbíráskodás és a lincselés is. Nincs forradalom ezek nélkül. (Nem is értem, hogy hazánkban az aktuális ellenzék miért kacérkodik a forradalommal már vagy 12 éve. 2006-ban az egyik TV csatornán, amely akkor épp az ellenzékhez volt köthető, lehetett hallani, hogy az őszi csődületet leforradalomozta. Ezzel mintegy támogatta az utcán hőbörgőket. De a mai ellenzék sem különb a 2006-osnál. Időnként megy a lámpavasazás, ezerrel. Pedig ha egyszer a lincselés elkezdődik, akkor szép szavakkal nem lehet sem megszüntetni, sem uralni. Tényleg hiányzik ez nekünk?)
A 19.század forradalmárai (1830, 1848, 1871) mind az 1789-es forradalom örököseinek tartották magukat. Nem alaptalanul. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszava a mai napig a progresszívnek mondott eszmék alapjai. Persze a különböző ideológiák más és mást tartanak fontosabbnak ezen kifejezések közül. Másutt vannak a hangsúlyok, de mind ugyanabból a köpenyből bújtak, bújnak elő. Ez nem azt jelenti, hogy helytelen vagy rossz dolgokról lenne szó. Csak annyit jelent, hogy bármennyire szimpatikus is (számunkra) egy világmegváltoztató ideológia, ha azt a követői dogmaként élik meg, akkor épp a világjobbító eszmékben hívők intoleranciája miatt, mindig csak vért, szenvedést, könnyeket hoz az átlagembernek.
A  19.század második felét (és szinte az egész 20.századot) jellemző forradalmi terror a jakobinus diktatúra terrorján alapul. A kezdeti lincselések, önbíráskodások polgárjogot nyerve vérbe borították az országot. Sőt! A regime de la terreur (1793-1794) összevérezte az egész 20. századot.

Maximilien Robespierre frappánsnak tűnő megállapítása (lásd fentebb) megideológizálja milliók vérének kifolytatását. Nem csak a nyaktiló dolgozott szakadatlan. Volt hogy egész tartomány néptelenedett el a mészárlások miatt. (pl.: Vendée) A 20. század első felének forradalmárai jó tanítványai voltak az első francia köztársaság üzemeltetőinek. Mert nem csak a hegypártiak kezéhez tapad vér. Paul Barras egyik "felfedezettje" (Bonaparte tábornok) gond nélkül lőtt kartáccsal a tömegbe a Tuileriáknál. Csak hogy megvédhesse mentorát. (És hogy beindulhasson karrierje.)

Kropotkin úgy gondolta, hogy a forradalom igazi ereje azok akik nem veszthetnek a harccal semmit. Csak a láncaikat, vagy az életüket. Azok az ő emberei, akiket eddig csak kihasználtak. Rájuk alapozta eszmerendszerét. Valójában egyetlen önmagát forradalminak nevező, gondoló szervezet sem vetette el a forradalmi terror eszméjét és gyakorlatát. A dolog nem Leninék privilégiuma volt. Mindegyik forradalmi párt eszmerendszeréhez, és gyakorlatához hozzátartozott. Mert hozzátartozik a Forradalomhoz. Mindig is hozzátartozott.(A gyors összeomlás, szétforgácsolódás, fölforgatás kifejezések mind eufemizmusok a fentebb található Kropotkin idézetben. Ha belegondolunk, akkor ezek a kifejezések mind az erőszakot, annak valamilyen formáját jelenítik meg. Biztosan álló dolgok gyorsan összefakadni csak erő hatására szoktak.)
Persze ez nem azt jelenti, hogy a hatalom packázásait mindig tűrnie kellene az embernek.
1776-ban, a 13 amerikai gyarmaton, bár elég véres események történtek meg akkor és ott, mégsem történtek tömeges kivégzések, mészárlások. Az amerikai telepesek nem lincselték a politikai ellenfeleiket, nem mészárolták le a családtagjaikat. (Ugyanez azért nem biztos, hogy  elmondható az angol katonaságról.) Volt egy morális határ, amit nem léptek át. Mert nem szabadna azt soha átlépni. 1789-ben, Franciaországban, gond nélkül átléptek minden határon. Mindkét esetben köztársasági államforma jött létre. De nem mindegy, hogy hogyan. Mi az ára, mik a születés körülményei. Félreértés ne essék! Nem vagyok széplélek. De nagyon nem mindegy, hogy valami véres körülmények között, esetleg vérzivatarban, hullahegyek között születik-e meg. A történelem arra tanít bennünket, hogy a létrejövés körülményei determinálják a végeredményt. A palackból kiszabadított szellemet nem lehet uralni.

Érdekes az a felvetés, amely szerint a reformációra adott helytelen (és túlzó) reakció (az akcióval együtt) volt az, ami kiábrándította az embereket az idea világából. Azok az országok váltak az Istentől való elszakadás zászlóvivőivé melyekben a legvéresebb vallásháborúk pusztítottak. (Angol Királyság, német fejedelemségek, Francia Királyság.) A hitvitákba, és azt követő tettlegességben, háborúkban (pl. harminc éves háború.) belefáradtak az emberek, és elfordultak a kereszténységtől. A deizmusba menekültek. Nem akartak teológia kérdéseken vitatkozni. Kényelmesebb volt az a nézet, hogy Isten létezik, de passzív. És ahogy minden eszmei áramlatnak vannak szélsőséges gondolkodói, így a deizmusnak is vannak. Idővel mind inkább előretört a deizmus "tovább fejlesztett" változata, az ateizmus. És innen nincs messze a keresztény morál visszaszorítása, az új erkölcsök kitalálása; a jakobinus forradalmi terrorok ideológiái: a kommunizmus, a nácizmus és a fasizmus sem. (Napjaink új erkölcsű ideológiáit már ne is említsük!)
De ez nem kizárólagos "fejlődési" irány. Épp az USA (kezdeti) történelme a bizonyíték arra, hogy van másik irány is. Nevezett ország első lakói olyan keresztények voltak, akikkel Európa nem tudott (mert nem is akart) együtt élni. Nem zárható ki, hogy a túlzott vallási elkötelezettségtől való félelem munkált az óvilág lakóiban. Ebben az esetben a deizmusra egyfajta menekülési ideológiaként is tekinthetünk.
Ezek az emberek, a szülőföldjükről deportáltak, ugyanakkor új hazájukban megtalálták az egymás iránti elfogadás minimumát. A legkisebb közös értékek mentén toleránsak voltak. Ám, ha felmerült a gyanú, hogy valaki vagy valakik ezt a minimumot sem fogadják el...
Az Alapító Atyák vallásosak voltak, miközben már szekulárisok is. Mindez egész más fejlődési irányt szabott az ifjú kontinens életének.

"... a vallás megteremti a jólétet, s a leány anyja elpusztítója lesz"
                                                                                            Cotton Matter (1663-1728)
1720-1726 között, New Yerseyben, holland református gyülekezetekben vallási megújhodás indul meg. 1734-1736-ban massachusettsi (Northhampton) puritánok között zajlik ilyen folyamat. Az aktivizálódás Jonathan Edwards (1703-1758) munkásságához kötődik. Az angliai metodista mozgalom lendületét, tüzét George Whitefield (1714-1770), képletesen szólva, átviszi, az amerikai kontinensre (1737,1739). Az angol és Edwards felfogása jelentősen befolyásolja az amerikai közgondolkodást, vallásfelfogást. John Locke (1632-1704) műve, Essay Concering Human Understading (Tanulmány az emberi értelemről), nem elhanyagolható befolyással van az amerikai prédikátor felfogására, értékrendjére. Mindez nagyban hozzájárul. hogy az kialakuló vallásos értékrend eltérő legyen az európai megszokottól. Ami, tekintve arra, hogy az újvilágban az emberek nagyobb figyelmet szentelnek a prédikátorokra, mint az óhazában, termékenyítően tud hatni a mindennapi emberek felfogására is.
A második ébredési hullám (1790) elhozza az emberek lelkébe a szabadság, a függetlenség iránti vágyat. Eme filozófiai fogalom definícióját a Bibliában keresik, és meg is találják. Ezért természetes számukra, hogy (az ugyancsak a Bibliából eredeztethető) emberi szabadságjogokat nem korlátozhatja semmilyen államhatalom. Politikai vonalon megjelenik még a "Nincs adózás képviselet nélkül" igénye. E két gondolatkör vezetett el az 1776-os eseményig. Jól látható, hogy a megszokottól eltérő véleményt nem erőszakkal terjesztették, hanem évtizedeken, évszázadokon át tartó folyamat során kristályosodott ki. Nem radikálisan rázta meg a társadalmat, hanem előbb átformálta azt. Ezért maradhatott el az európai fejlődés modellből ismerhető terror.
Az orosz forradalmár nemzedékek számára, lévén nyugati gondolkodástól áthatottak, természetes és elfogadott volt, az intolerancia. Ha úgy vesszük, akkor ez egy európai érték. Igaz, hogy negatív érték (azaz értéktelenség), de az. Sajnálatos, hogy eme kifejezés lózungját, annak jelentését, soha nem fejtik ki óvilágunk politikusai, így olyan érzetet gerjesztenek az emberben, mintha az feltétlenül valami pozitív dolog lenne. Nem az.

Végszó

Végezetül, szerintem a NOSZF kitörésének centenáriumáról nem is lehetne szebben megemlékezni annál, hogy az ember megismerkedik Dosztojevszkij eme művével. Könnyed, szórakoztató miközben elgondolkodtató.
Szerettem volna, ha eme írás (és a sorozathoz tartozó felirat) november 7.-én jelenik meg, ám közbejött ez-az. Ott kezdődött, hogy október 16.-án "visszalőttem" magamat az időben, mintegy húsz évvel. Elutaztam, de minden olyan technikai eszközt, amivel a netre tudtam volna csatlakozni így vagy úgy, otthon hagytam. Nem szándékosan. Pedig megvoltak a feliratok, úgy gondoltam hogy 95%-osan kész van a bejegyzés. De internetes eszköz nélkül tehetetlen voltam. Ez az állapot három hétig tartott. Mikor hazaértem és szembesülnöm kellett azzal, hogy a laptopom (és ezen vannak a publikálatlan és félkész feliratok is) bemondta az unalmast. Itthon azért hébe-hóba sikerült netre csatlakoznom, de azért mégsem akkora szabadsággal, mint a hordozható számítógéppel tehettem volna. Így csak (eredeti tervemhez képest) megkésve tudom publikálni a munkáimat. (De legalább sikerült visszahozni az "életbe" a gépemet.)
Az elmúlt hónapokban annyi minden összeesküdött ellenem, pontosabban a projekt ellen, hogy csak na! Mindegy. Elmúlt.

Dosztojevszkij rajongók figyelmébe ajánlom a következő honlapot:
http://www.fedordostoevsky.ru

Rendhagyó bejegyzés - A cártól Leninig

"Nyugalmas-e mostan a nép? -
Megölték a cárt, szegényt.
S valaki a város főterén
Új szabadságról beszél."

" Megszaggatott, sajgó szívemben
Ha földobbant fényes eszme;
Sötét láng megperzselte menten,
S lehullott, fényét veszejtve."
                                            Alekszandr Blok

(Az idézeteket M. Nagy Miklós fordította.)


Az utóbbi hónapokban általam írt bejegyzések tartalma mind egy irányba mutat. Nem titokzatoskodom tovább. Nem véletlenül íródtak ezek a bejegyzések úgy meg, ahogy olvashatjuk. A közelgő centenáriumra próbáltam felkészíteni a kedves olvasókat. Itt vagyunk a küszöbén. De nincs mit ünnepelni rajta. Mégis, érdemes megemlékezni róla, mert a 20. századat leginkább befolyásoló eseménysorról van szó. Hatása, és ez letagadhatatlan, napjainkig elér.
Nem minden előzmény nélkül, nem nagyhirtelen történt meg a dolog. Az előzmények legalább száz évvel korábban kezdődtek. Új eszmék jelentek meg Oroszhonban. Eleinte igen kevesen lelkesedtek értük. A hagyományos értékek válsága gazdasági, politikai gondokkal súlyosbodott. A felvilágosodás eszményeivel együtt az elrejtett irracionalitás iránti érdeklődés is egyre terjedt. Igazán adekvát válaszok a kihívásokra nem születtek. És egyszer csak, eljött az idő... És berobbantották a lőporos hordót!
A robbanás nemzetközi hatását a mai napig érezhetjük. A Szovjetunió gazdaságilag becsődölt, ezért össze kellett omlania. De a Szovjetuniót létrehozó eszme a mai napig él, és virul. Sikeresen beépült más ideológiákba. Megtaláljuk más eszmerendszerben, például  a zöldmozgalomban, az újlibearalizmusban, és a római katolizicizmusban is. A kilencvenes évek elején kicsit értetlenkedve olvastam Bamber Gascoigne könyvében, amely a kereszténységről szól, hogy "Az Örök Város tehát megválasztotta már első kommunista polgármesterét. S nem lehetetlen, hogy hamarosan meglesz az első kommunista pápája is." 1993-ban ez nagyon is hihetetlennek tűnt. Persze, az úgynevezett felszabadítási teológiáról már akkor is hallottam, de annyira konzervatívnak tűnt az egyház vezetése, hogy elképzelhetetlen volt számomra a kommunista pápa opciója. Viszont Ferenc pápa (már) meggyőzött arról, hogy koránt sem lehetetlen az amiről közel negyedszázada olvastam.

Az szovjet és orosz filmgyártás számos alkotása foglalkozik a témával. Mozifilmek és tévés sorozatok egyaránt. Ám én, így az "előestén" egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem a témával kapcsolatban. Egy 1937-ben az USÁ-ban készült dokumentumfilmmel, ami a Cártól Leninig (Tsar to Lenin) címet viseli. A magyar nyelvű felirat elkészítésében nagy segítség volt Mihail Szvetov (http://twitter.com/msvetov) munkája. Köszönet neki a fáradozásaiért!
Az eredeti művet Herman Axelbaum készítette. Több száz eredeti filmes jelenetből szerkesztette össze ezt a 63 perces alkotást. Max Eastman írta, és ő is mondja el, a filmecskék alatt hallható narratívákat. A mai napig aktív Mehring Books a film forgalmazója. Az amerikai Szocialista Egyenlőség Párthoz szorosan kötődik ez a médiacég. Nem árt ezt megjegyezni, hiszen olyan hogy objektív dokumentumfilm nincs. Minden alkotás magán hordozza az alkotó szubjektumát. A legtöbb amit elvárhatunk (pláne egy dokumentumfilmtől, vagy egy történelmi tanulmánytól), hogy a szerző, az alkotó megpróbál objektív lenni.
A film a cári rendszer végnapjaitól körülbelül 1920-ig foglalkozik az oroszországi eseményekkel. Azt állítja magáról, hogy kronológiai hűséggel követi az eseményeket, ám a vége felé van egy kis időugrás ide-oda. Az alkotók korrektek, nem manipulatív szándék vezérli őket, csak egyszerűen befejeznek egy történetsort, és csak ezután említik meg, hogy közben másutt mi is történt.
Az alkotók politikai elfogultsága két helyen érhető tetten. Az egyik az, hogy a film záróeseménye a Kommunista Internacionáléról (KomInter) szóló rész. Igazából a téma szempontjából nem jelentős eseményről van szó, de az ameriaki közönségnek be lehet mutatni a pártjuk elnökjelöltjét. Ebben az értelemben ez egy sajátos kampányfilm is. Hiszen a Socialist Equality Party elnökjelöltje is ott volt azon a(z első) kongresszuson, 1919-ben.
A másik problémás rész a narratívában van. A szovjet kifejezést, ami tanácsot jelent, rendszeresen használja a bolsevik kifejezés szinonimájaként. Ez így helytelen. A szovjetekbe választott küldöttek nem csak kommunisták lehettek. Az más kérdés, hogy Lenin emberei igyekezték a különböző tanácsokban (szovjetekben) átvenni az irányítást. Mihail Szvetov korrigálja ezt, ám én itt meghagytam az eredetileg is elhangzó kifejezést. Hiszen ez a film nem csak a forradalom és a polgárháború eseményeit dokumentálja, hanem az USA egyik trockista pártjának értelmezését is, a harmincas évek második feléből.
Két helyen változtattam az eredeti szövegen. Mindkét helyen mérföldben adta meg a narrátor a földrajzi távolságot. Ezen esetekben követtem Szvetovot, és én is kilométerben adtam meg az értéket. (Természetesen átváltva.)
A narrátor Görög Ortodox Egyháznak nevezi az Orosz Pravoszláv Egyházat (Русская Православная Церковь), ami pontatlanság. Nevezett egyház természetesen ortodox felekezet, ám nem minden görög rítusú ortodox egyház tartozik hozzá. Nemzeti egyház lévén értelemszerűen más nemzeti ortodox eklézsiák szervezetileg nem a moszkvai pátriárka alá vannak besorolva. A pontatlanság szinte természetes egy amerikai dokumentumfilmnél. Ezt hozza az instant kultúra magával.
Az 1917-es februári és novemberi forradalom között volt még egy puccskísérlet a nyár elején. A filmben kissé elnagyolva van megemlítve az esemény, valószínűleg mert nem jól fest a mítoszban. Ugyanakkor pozitívum, hogy egyáltalán meg van említve, hiszen erről a keleti-blokkban nem igazán tanítottak (a 20. század második felében).
A narrátor hangja időnként hol siet, hol késik a látványhoz képest, ez a film egyik gyengéje.
Pozitívum, hogy rengeteg szereplőt megemlít, és egy vagy két mondattal be is mutatja őket. Ha mindegyik életrajzára ki szeretnék térni, akkor egy kisebb könyvet kellene összehoznom. Ám a legfontosabb információkat el is mondják a korabeli politikai ikonokról.
Az egyetlen kivétel Will Rogers (1879-1935) színész, előadóművész, humorista, újságíró.

Érdekes hangulatú a film. Engem kicsit gyermekkorom diavetítéseire emlékeztet. (Figyelem! Dia és nem diafilmvetítésről van szó.) Ül az ember nézi a kivetített képet, és hallgatja amint a dia tulajdonosa elmeséli, hogy mit kell nézni, mit kell látni a képen. Max Eastman pont úgy beszél hozzánk, mintha egy helyiségbe lenne velünk, és levetítené nekünk a nyári vakáción készített képeit.
Lehet, hogy azért van ez így, mert néhány évvel az események után, elutazott a Szovjetunióba, hogy a helyszínen járjon utána mindennek, ami történt? Mert valójában, tényleg ez történt. A Szovjetunióban és Európában eltöltött évei után tizenkét évvel leült, és elmond nekünk egy történetet. Sajátos szempontból. Egy kicsit máshogy, mint ahogy a hivatalos sztálini propaganda láttatni akarja. Egy kicsit máshogy ahogy hazájában, az USÁ-ban, a hatalom látattani akarja. Baloldali nézőpontján nem emelkedik felül, mégis értékes alkotás lesz a filmből a közreműködésének is köszönhetően. Megtekintésre érdemes.
De ki is az a Max Eastman?

Max Eastman 

Max Eastman
A narrátor, Max Eastman (1883-1969) irodalmár és politikai aktivista volt, Szülei Thomas K. Beecher gyülekezetében (Elmira, New York állam) lelkipásztori szolgálatban vettek részt. Ezen a területen robban ki a kvéker ébredés a 19.század elején. Az ifjú Max, szüleinek köszönhetően, személyesen is ismerte Mark Twaint. 1905-ben lediplomázik. 1907-1911 között a Columbián tanul filozófiát. Nővére révén bekapcsolódik az aktív politikai életben. Tüntetéseken vesz részt (harc a nők szavazati jogáért).
Eastman 1913-ban kiadója lesz a The Masses újságnak, amiben a filozófia és a művészetek témakörét ötvözi. Ekkor már elkötelezett baloldali gondolkodó. Az első világháború folyamán az újságban megjelent véleménye miatt többször eljárást kezdeményeztek ellene. Felmentették minden alkalommal. 1918-ban a hatalom nyomására megszünteti az újságját.
1917-ben pénzügyileg támogatja John Reedet (Tíz nap ami megrengette a világot íróját), hogy Oroszországba tudjon utazni. 1919 új újságot indít The Liberator címmel. (Ebben az újságban, többek között, Ernest Hemingway is publikált.) 1922-ben eladja az újságot az Amerikai Munkáspártnak.
1922-ben tényfeltáró útra indul a Szovjetunióba. 21 hónapig lesz távol hazájától. Trockij és Sztálin politikai küzdelmét közelről szemlélheti. Ezután 3 évig Európában él. Az USÁ-ba való visszatérte (1927) után nyíltan bírálja a sztálini rendszert. (Lenin végrendeletének egy példányát kicsempészte a Szovjetunióból, és felhasználta politikai munkáihoz.) Kritikája miatt az amerikai baloldaliak között népszerűtlenné válik. Legnagyobb "bűne", hogy megpróbálta reálisan ábrázolni a Szovjetunió állapotát. Ezen tapasztalatai végül a marxizmustól való eltávolodását idézték elő. De továbbra is baloldali maradt. Még Moszkvában megismerkedett Trockijjal, és hazatérve több művét is lefordította angolra. De fordított Puskint is.
Irodalom kritikákat is írt a '30-as években. A Nagy Gazdasági Világválság után jelentőssé válik életművében Marx kritikája. 1941-től haláláig a Readers Diggest szerkesztője.
A Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság munkáját eleinte támogatta. Az '50-es évek már a liberális gondolkodók között találja Eastmant. Önmagát nem tartotta sem liberálisnak, sem konzervatívnak, pláne nem marxistának.
A szabad piacgazdaságot támogatta, de a vietnami katonai beavatkozást nem.
Élete folyamán háromszor házasodott meg. Első házassága két évig tartott. (1922-1924) Második felesége (haláláig) Jelena Krilenko (Nyikoláj Krilenko, a neves kommunista politikus, testvére). Harmadik felesége (1958-tól) a budapesti születésű Yvette Szkely. (Talán Székely Ivett?) A hölgy házassága előtt hosszan tartó kapcsolatot ápolt Theodore Dreiser íróval. 1995-ben megjelenteti az emlékiratait, 2014-ben eltávozik közülünk.




A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és előzményei

Azzal igazán nem vádolhatjuk A cártól Leniniget, hogy tudatos történelem hamisítást követtek el az alkotói. Ugyanakkor elfogodottságuk itt-ott tetten érhető. (Ami szerintem egyáltalán nem gond. Mármint, hogy emocionális kötödésük megjelenik imitt-amott az alkotásban.) Elég ha csak Trockij és Sztálin szerepletetésének gyakoriságát vesszük figyelembe. A Leninről szóló állításokat tudjuk be annak, hogy Eastman személyesen nem tapasztalhatta meg eme férfiú jellemét.
Az írásom elkövetkezendő részében megpróbálom kiegyensúlyozni a filmet. Szükség is van erre, hiszen a cári korszak leírása erősen hangulatkeltő a mozgóképben. Kerenszkij balra van pozíciónálva (helyesen) szemben a szocialista éra kanonikus történelemokításával (ahol jobbra volt).
Hát, kezdjünk neki!

A kommunista történetírás legendája ellenére, amelyen bár beleivódott az emberek elméjében, nem a munkásosztály felkelése volt az 1917-es forradalom. Sem a februári, sem a novemberi. A cselekvő tömeg nagy része paraszti származású volt. Az ország lakosságának létszáma a 19.század második felében ugrásszerűen megnőtt. 1867-ben 56 millióan éltek a birodalomban, 1913-ban pedig 103,2 millióan. A világháború előtt a munkások ás bányászok létszáma 3,5 millió. A széles értelembe vett ipari proletariátus körülbelül 15 millió főt jelentett. A nagyvárosok lakói (kb 25 millió fő) főként paraszti származású volt, akik aktív kapcsolatban voltak falujukkal. 1861-ben megtörténik a jobbágyfelszabadítás. A falusi népesség kikerül az agrárrabszolga helyzetéből, de magánföldhöz nem igazán jut. A föld továbbra is a földesurak, illetve a faluközösség kezében van. A lakosság létszámának növekedése ellátási gondokat okoz. Nincs elég termőföld ami biztosítani tudná a paraszti háztartásoknak a jólétet. 1906-ban Sztolipin miniszterelnök nagyszabású földreformba kezd. Biztosítandó a földéhség csillapítását, a mezőgazdasági termelés növelését. A miniszterelnök merénylet áldozata lett, így nagyszabású terveit nem tudta maradéktalanul végrehajtani a kormányzat. Ennek ellenére 1915-ig 2 millió magánparcella lett az országban. A falusi földközösségek felbomlása után még olyan 1,7 milliónyian jutottak termőterülethez. A termelésben érdekelté tett parasztság a feleslegét a városokban vitték, így ott javult az élelmiszerellátás, ami az iparosítást is segítette.
Az 1. világháború folyamán parasztok millióit sorozták be, így a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A hatalom kényszerbeszolgáltatásokat vezetett be. Ez fokozta a vidék és a város szembenállását. A vidéki haragudott mert térítés nélkül elvették a javait, a városi haragudott a vidékire mert még így sem volt elég élelem a városokban.
1916 decemberéig 557 parasztfelkelést regisztráltak. A városokban a magas élelmiszerárak miatt rendszeresek voltak a sztrájkok. 1917 februárjában érte el a sztrájkhullám a tetőpontját. Az elégedetlenséget fokozták a cári családhoz köthető botrányok. A háborús kudarcokért, a magas kenyérárakért többek között az orosz németeket tették felelőssé. A cárnét (származását tekintve német) potenciális kémnek, hazaárulónak tekintették, sokan még az udvarban is. A cári házaspár elszigetelődve élt saját arisztokráciája között. A cárné elleni pletykák egyik forrása maga az anyacárné volt. Erre jött még rá a nem bevett spirituális érdeklődés. Egyszerre voltak nyitottak bizonyos okkult praktikákat követők felé, és próbáltak buzgó keresztények is lenni. A transzcendens értelemben nehezen behatárolható Raszputyin "hírneve" tovább rontotta a cári házaspár közmegítélését. A szibériai sztralec ellenfeleinek rágalomhadjárata kezdte beérni gyümölcsét.
A cár a Duma (orosz parlament) feloszlatását tervezi. 1917. február 23-án Petrográd különböző kerületeiben kenyeret követelő tüntetések robbannak ki.  A sztrájkoló munkások csatlakoznak a tüntetőkhöz. A szentpétervári katonaságnak megparancsolták, hogy lőjék a sztrájkolókat, ám a paraszti származású katonák egyharmada (kb 66000 fő) megtagadta a parancsot, és ők maguk is fellázadtak. Február 26.-án a pavlovszkij ezred 4.századának katonái tüzet nyitnak a lovas rendőrökre.
"... Az utcákon összevissza lövöldöznek. A csapattestek egymásra lőnek. Haladéktalanul meg kell bízni valakit, akiben bízik az ország, hogy alakítson új kormányt." - táviratozza M. V. Rodzjanko, a Duma elnöke a cárnak. A cár két hónapra felfüggeszti a Duma működését. A mensevikek, eszerek, trudovikok cselekedni akarnak, a bolsevikok szerint passzívan kell várni az események alakulását. Február 27.-én közel 30000 katona özönli el a Duma épületét. A kormányzat összeomlott. Megalakul az úgynevezett Duma-bizottság, az első ideiglenes kormány. Ezzel párhuzamos létrejön a petrográdi Szovjetek Végrehajtó Bizottsága is. A cárt lemondatják. A februári forradalom során 169-en vesztették életüket, a sebesültek száma 1000 körüli volt.
Vidéken önkényes földfoglalások voltak, ami azért az Ideiglenes Kormány terveivel nem nagyon ment szembe. Ugyanis földreformot terveztek. Ám a galíciai fronton a hadi helyzet nem volt jó, 1917. júliusában elesik Lvov. A kormányválság megoldása egy új miniszterelnök, Kerenszkij lett.
Leninnek és társainak az volt a szerencséjük, hogy a nép és a katonaság békevágya egybecsengett az ő ideológiai elképzelésükkel. A történészek egy része szerint ez azért volt, mert figyeltek az ország lakóinak hangulatára, véleményére. A szakemberek egy másik része szerint csupán véletlenül esett egybe a két dolog. Lenint soha nem érdekelte a nép véleménye. Sőt, személyiségéből fakadóan gyakorlatilag senki más véleménye nem érdekelte igazán. Ő a saját eszméjének, a saját vélelmezésében hitt. A lényeg az, hogy sikerült rájátszaniuk valós társadalmi érzetre. Lenint meglepte, hogy a februári forradalom után újra létrejönnek a szovjetek (az 1905-ös forradalomban létrejöttek mintájára), de ha már így történt, akkor megpróbálta felhasználni ezeket a tanácsokat, bizottságokat. 1917 áprilisában ezen önkéntes szerveződések segítségével építette ki a kettős hatalmat Oroszországban. Természetesen ehhez a bolsevikoknak le kellett "nyúlniuk" ezen tanácsok vezetését.
Kerenszkijék folytatták a beszolgáltatás politikáját, így elvesztették a vidék politikai támogatását.

1917. áprilisában Svájcból, hazatér Lenin. A német Revolutionierungspolitik-nak köszönhette a lehetőséget. A forradalmasítás alatt azt értették, hogy az antant országokban pénzelték azokat a csoportokat, akik az adott országot destabilizálni tudták. Támogatták az ukrán, az ír nacionalistákat, a bolsevikokat. Persze, az antant vezetés is hasonlóan tett. Ők a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, arabokat, a zsidókat bujtogatták. A mai napig tart a vita arról, hogy Lenin német ügynöknek tekinthető-e, vagy sem. Vitathatatlan, hogy mozgalma számára többször fogadott el pénzt Berlintől. De gátlástalan volt akkor, amikor politikai céljainak megvalósításáról volt szó. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy politikai akaratát véghezvigye. A német pénz elfogadásából nem csinált morális kérdést. Ő csak kihasználta a lehetőséget. Nem gondolta, hogy kompromittálná a német pénz. Szüksége volt rá politikájának véghezviteléhez, hát elfogadta. Azt nem állíthatjuk, hogy magára költötte volna azt. Egyszerűen úgy gondolhatta, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Június 18.-án a fronton tartózkodó orosz csapatok sikeres támadást indítanak a központi hatalmak eellen. A bolsevik és anarcho-kommunista befolyás alatt álló 1. géppuskás ezred, tartva attól, hogy a frontra vezénylik őket hajlandók részt venni egy puccsban. Az új munkás-katona felkelés még szervezési fázisban van, mikor 10000 kronstadti matróz is jelzi csatlakozását. Petrográdba bevonulnak az Ideiglenes Kormányhoz hű  csapatok, így a ribillió nem tud kiteljesedni. Az hogy ez a kudarcba fulladt hatalomátvétel spontán esemény volt-e, vagy a bolsevikok elő eltervezett, de sikertelen akciója, a mai napig nem tudni pontosan.
A fronton a helyzet válságosra fordul. Az infláció, a munkanélküliség, az élelmezési nehézségek nőnek. Így a kormánnyal szembeni elégedetlenség is. 1917. augusztusában Kornyilov tábornok katonai puccsot kísérel meg. A hatalomátvételi kísérelt sikertelensége ellenére erodálta a rendszert. A törvénytelenséggel létrehozandó rend gondolatának tudott táptalajt biztosítani. Az élelmiszerhiány miatti elégedetlenség radikális gondolatok terjedését segítette elő. Kornyilov csapatai feloszlottak és elárasztották a városokat. Tovább növelve a gondokat.
Szeptember 5.-én a Moszkvai Szovjetben többségbe kerülnek a bolsevikok.
Az ősz folyamán a petrográdi helyőrség katonái egyet szeretnének elérni. Hazamenni, hogy részt vehessenek a földosztáson. A bolsevik párt Központi Bizottsága 1917. október 9.-én 10:2 arányú szavazás után úgy döntött, hogy ki kell robbantani a fegyveres felkelést. A tervek szerint ennek a második Összoroszországi Szovjetkongresszussal egy időben kell kirobbannia. Aznap reggel (régi naptár szerint október 25, az új szerint november 7) Trockij embereivel elfoglalja Petrográd (Pétervár) kulcsfontosságú helyeit. Délután a Kongresszussal legitimáltatják a puccsot. A bolsevikok szó szerint minden helyen átvették a hatalmat. (Még a házmester választásokon is nekik kellett győzniük.)
Maga a puccs elég csendesen zajlott le. A petrográdiak nem nagyon vettek észre belőle bármit is. (Olyasmi volt, mint a 2014-es kijevi eseményekkor. A Majdan téren állt a bál, a szomszédos bevásárlóutcákban az emberek békésen sétálgattak, bámulták a kirakatokat.) Még a másnap reggeli helyi újságok sem tudósítottak az eseményről. De hátra van még a Téli Palota bevétele. Maga az ostrom nem olyan inpozáns, mint Eisenstein Október című alkotásában láthatjuk. (Diákkoromba azt hallottam, hogy állítólag egy ott dolgozó azt mondta, hogy a forgatás alatt több kárt okoztak a Palotában a filmes stáb, mint '17-ben az ostromlók.) Az Auróra cirkáló jelzőlövést ad le, amire a Péter-Pál erődből lőni kezdik a Téli Palotát. Körülbelül 30 lövést adnak le, de csak 2-3 találja el az épületet. Közben a palota hátsó bejáratán elkezdenek beszivárogni a vöröskatonák, akiket fogságba ejtenek. Nemsokára már többen vannak a foglyok, mint a védők. És ekkor fordul a kocka, az őrökből rabok lesznek.

Végszó

Véleményem szerint, a 19. századból örökölt társadalmi problémákat az új rendszer üzemeltetői a régi módszerekkel próbálták orvosolni. Ahogy a világháború alatt beszolgáltatásokkal akarták biztosítani az élelmiszert a városok lakói, és a fronton harcolók számára, ugyanúgy a beszolgáltatásban látták a megoldást mind a hadikommunizmus alatt, mind a '30-as évek erőteljes iparosításakor. A különbség talán csak a hatékonyságban volt. Többek között ezért sem tartom bölcs dolognak, amikor egyesek a társadalmi berendezkedések áldozatainak száma alapján hirdetik ki, hogy melyik politikai berendezkedés az üdvözítőbb. Az emberiség eddigi történelme során eddig minden társadalmi rendszer, minden hatalmi berendezkedés vért, verítéket és könnyeket okozott. Talán megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy minél rózsaszínűbbnek láttatja egy ideológia a jövő(jé)t, annál több vért, verítéket és könnyet fog okozni. Az emberi önzés miatt nem hiszem, hogy mi emberek mennyországot tudnánk létrehozni a Földön. Még akkor se, ha itt az új maszlag, a robotizáció, és az alapjövedelem...


A felirat megtalálható itt.

Rendhagyó bejegyzés - A kölyök (1994)

Arkagyij és Borisz Sztrugackij a szovjet fantasztikus irodalom ikonikus alakjainak számítanak. Rendkívüli hatású műveiket mondhatni egy ország várta az egykori Szovjetunióban. Gyakran hiába, betiltották, máskor csak megcsonkított változatban láthattak napvilágot. Sajnos, ma már hiába reménykedünk újabb könyvekben. Arkagyij 1991-ben hunyt el. Dmitrij Bikov író úgy fogalmazott, hogy egy egész korszak távozott a halálával. 2012 novemberében Borisz követte a bátyját. Az intellektuális és emberközpontú irodalom nagy veszteséget szenvedett a távozásukkal. Gondolatgazdagságuk inspirálóan hatott a filmesekre. Bár az írásaikat meglehetősen nehéz volt a mozgókép nyelvére átültetni, azért a rendezők időről időre próbálkoztak vele. Gondolom, sokak számára ismerősek lesznek a következő címek, melyeket közösen jegyeztek: Sztalker (1979), Fogadó a halott alpinistához (1979), Nehéz istennek lenni (1989), Lakott sziget 1-2 (2008-09). (Akik nem látták őket és szeretnének nem „mainstream” sci-fit látni, bármelyikkel nyugodtan tegyenek próbát.) Borisz és a kiváló Konsztantyin Lopusanszkij rendező együttműködéséből született meg a nagyhatású és közismert disztópia, „A halott ember levelei." A kisebb képernyő sem óhajtott kimaradni a sorból. Az összes adaptációt nem sorolom fel, de a hazait azért megemlítem. A magyar televíziósok 1983-ban az egyik meglehetősen bonyolult művükkel próbálkoztak. Az „Egymilliárd évvel a világvége előtt” a nehéz téma ellenére biztató fogadtatásban részesült, de folytatás nem követte. Pedig történet akadt volna még. A mai ismertető az egyik népszerű kisregényük adaptálásáról szól. A cseh tévések 1994-ben vitték filmre „A kölyök” alapján készült, de új címet kapott alkotásukat. (Neslumena Setkani – Unexpected Encounters) Szinte észrevétlen maradt,  de szerencsére nem tűnt el véglegesen. Pedig - ennyit hadd előlegezzek meg, - megérdemli a figyelmet.

A túlzsúfolt és környezetszennyezéssel küzdő Föld lakható bolygók után kutat az űrben  a Bárka terv keretében, egyúttal remélve, hogy ismeretlen civilizációkra fog bukkanni. Az egyik expedíció terraformálásra megfelelő  bolygót talál.  Ám éppen csak beindul a munka, amikor váratlan esemény történik. Felbukkan egy bennszülött gyermek.  A fiú egy lezuhant űrhajó túlélője, mostanra egyszerre ember és idegen. Láthatatlan felnevelői mereven elutasító magatartást tanúsítanak, nem hajlandók mutatkozni vagy kommunikálni. Egyre több kényes probléma vetődik fel a bolygóval kapcsolatban. A földiek válaszút elé kerülnek.  A kapcsolatteremtés érdekében szabad-e veszélyeztetni a „kölyök” életét?

Ember a világűrben és egy másik értelmes fajt keres. Mondhatni alap probléma a műfajon belül. Játsszunk kicsit, miket lehet kihozni belőle. Előre szólok, szó nincs a témakör részletes és komoly kitárgyalásáról. Csak afféle  saját agymenés, amit aligha fognak lexikonokban idézni. Eszerint kezelendő. Akit untat, hagyja ki a bekezdést.



Szovjet/orosz változat: Magasan képzett, makulátlan erkölcsiségű emberek keblükre ölelik a hasonló kvalitásokkal és csodás űrhajóval rendelkező idegeneket. Meg akarván tisztelni az új barátokat, kis híján felavatják őket úttörőnek. Ám generációs problémák adódnak, mert a jövevényeknél 800 év az átlagéletkor. Végül egy-egy féltenyérnyi kitüntetést adnak nekik. Nyelvi problémák és félreértések nincsenek, mindenki szép és jó, a mielőbbi viszontlátás reményében a két fél elégedetten repül haza a saját bolygójára, - tőlünk szuvenír vodkával -  ahol egyébként már súlyos problémák nem léteznek. Peace(mir) and love, plusz némi naivitás. Nagyon aranyos, derűs szemlélet, olyan világkép, amiért úgy érzi az ember, érdemes élni. Csak valahol hátul sugdos bennünk a kisördög, hogy nem lesz ez az egész ilyen sima diadalmenet, elvégre nem a Vörös téren vagyunk.
Régi amerikai változat: Miután legyőztünk minden technikai akadályt, kicseleztük a vetélytársakat, beintettünk az akadékoskodó bürokratáknak, továbbá az összes kisember felnőtt a saját feladatához és eltemettünk néhány áldozatot pár csillagsávos koporsóba, elégedetten megállapítjuk, hogy menő csávók vagyunk, akik mindent képesek megoldani.  A világűr sem lesz gond, de pár jó ötlet és ügyvéd nem ártana, hogy majd sikeresen bizniszelhessünk a Hoth rendszer lakóival. Addig is: Kér valaki egy Bourbont?
Blockbuster változat: Bazi nagy csillaghajókkal és pár övön aluli trükkel lenyomjuk a ronda rovar űrlényeket, a predátorokkal lábhoz tetetjük a sisakot, amikor meglátják az afrikai trófeáinkat. A nyolcadik utasok kipusztulnak, mert a dilisek nem tudták, hogy pár milliónyi év törzsfejlődést nem lehet simán átlépni, így ha egy másik faj lakóját felzabáljuk, vagy belebújunk, akkor abból nem csupán heveny gyomorrontás lesz, hanem halálos húsmérgezés. (Ráadásul nyersen, mi? Nem csak japán konyha van a világon, alienkéim.) Pár bolygó felrobbantása és egy közepes naprendszer letarolása után mindenki elismeri, hogy a Földé az Univerzum Kupa, az ellenségeink örökre leteszik a fegyvert. Harsonák, lufik, konfettik, rock’n’ roll és utcabál. Másnap a Weekly Galaxy Advertisment amerikai mellékletében eldugott hirdetés jelenik meg:"Alig használt lézerpisztolyok és fénykardok olcsón eladók."


Magyar változat: Szolidan, feltűnés nélkül és hívatlanul a Fehérlófia csillaghajó megérkezik a Tejútrendszeri Bizottság zárt ülésére, ahol a magyar küldöttség a Föld nevében felvételét kéri a „Logikusan Gondolkodó Lények Szövetségébe.” Amíg a meghökkent csillagköziek vezetői összedugják a fejüket, mi nekilátunk citromos teát készíteni, mert huzatos volt a rohammunkában készült űrhajó. A teremből kirekedt képviselők elképedve figyelnek és műszerekkel elemzik a cselekedeteinket. Egy óra múlva közlik, hogy az állandó tagság szóba nem jöhet. Még hogy a földiek logikus lények lennének? Amikor először felforrósítják az életadó vizet, majd valami fűvel keserűvé teszik, utána lehűtik, egy másik növénnyel édesítik, hogy végül egy harmadik sárga izével savanyítják. A tetejében van, aki a végeredményt megissza. Az egyik fürge eszű atyánkfia kapcsol, - valószínűleg Szentmihályi Szabó Péter egyik jövőbeli leszármazottja lehet, (Ugye tudja az olvasó, hogy miért?) egyben a fullajtárnak vitt államtitkár-helyettes segédje, hisz az irodalmat meg kell tisztelni - és  a belső zsebébe nyúl. A kecskeméti fütyülős bevetése után némileg oldódik a fagyos légkör. "Jó-jó, a röpködés már megy nektek, ezért ezer év múlva ismét adjatok be kérvényt. De addig, a Fiastyúk szerelmére, próbáljatok már már kissé megkomolyodni. Van még abból a fehér italból? Jobb, mint a másik. Csak tudtok valamit. Kültagok lehettek." Hazánkfiai lógó orral tartanak a bolygónk felé és egész úton azon vitatkoznak, ki a felelős kudarcért. Nem a kormány hibája - ez áll a kiadandó kommünikében. Két bizottsági tag félútról visszafordul, mert meggyőződésük, hogy kedvező kamatozású kölcsönt kültagként is lehet felvenni.



Mindezeket a variációkat, de még hasonlókat sem, Sztrugackijék művében nem találja meg az olvasó. Ők ugyanis, a poszt szerzőjétől eltérően, komoly és megfontolt emberek voltak.
Az eredetileg szórakoztatónak szánt, de minden bizonnyal fölösleges kitérő után, lássuk a TV játék valós kitárgyalását.


Sztrugackijék előszeretettel boncolgatták a fajsúlyos témákat. Szerencsére eközben izgalmas világokba repítik az olvasóikat és olyan fantáziadús köntösbe bújtatják a mondanivalót, hogy szó nincs holmi száraz filozófiai fejtegetésekről. Sorjáznak az elgondolkodtató felvetések. Hogyan maradhatott életben a kölyök egy szélsőséges planétán? A megmentése véletlen volt vagy tudatos tevékenység? Mi késztethet egy nagyon fejlett  civilizációt arra, hogy hermetikusan elzárja magát a világtól? Mi az erősebb, a tudatos én vagy a tudatalatti befolyásolás? Összebékíthető a kettő? Létezik-e olyan, hogy a faj érdeke? Tudatosan feláldozható-e érte az egyén? Kinek van erkölcsi joga ilyen döntést hozni? Hol van a vállalható felelősség határa?
Az írópáros furfangos észjárása zseniálisan és közérthetően becsomagolja a problémacsomagot a mese keretébe. Hagynak időt rágódni a kérdéseken. Van válaszok, amiket szavakkal, másokat a szereplők tettein át fejtenek ki, de jut eldönteni való a nézőnek is. Nincs minden egyértelműen megválaszolva, a szájbarágás nem tartozik az írástechnikájuk eszköztárába. A film legnagyobb erénye, hogy az alkotói nem akarták megváltoztatni az eredeti koncepciót. Úgy 90%-ban megőrizték a tartalmi hűséget. A szerzők eleve szokatlan ötlettel indítanak. A legénység zöldfülű, alig egy hete dolgozó kibernetikusának szemén át követhetjük az események sorát. A tapasztalatlansága a nézőnek előny, hiszen vele együtt próbálhatja bogozgatni a szálakat. A könyvben a belső monológokon át az olvasó könnyebben tájékozódhat, hogyan módosul a szereplők gondolkodása. Képen ez a technika nem működne. Egy-egy monológ még csak beleférne, de túl sok már nem. 
Ezért aztán a televíziósok
az eredeti párbeszédeket időnként átcsoportosították, központozták, lényegre törően szűkre vették. Jól sikerültek. A nézőt belevonják a játékba. Együtt gondolkodhat  a személyzettel. Persze,  az eljárás annál működik elsősorban, aki nem olvasta a kisregényt. De a fentebb említett kb. 10 % eltérés annak szintén kínál újdonságot, aki már túl van a történet olvasásán. Nem pusztán a nevekre gondolok, amelyek közül párat "csehesítettek." Talán a közönség kedvéért, talán az idő hozta más közhangulat folytán, de a TV játék optimistább, mint a regény. Elvégre 1994-ben vagyunk a készítésekor, a szocialista rendszer bukása utáni bizakodás idején. A helyszínválasztások illenek a tartalomhoz. Egyaránt van köves pusztaság és megviselt, de életre alkalmas táj.  A kölyöknek csak léteznie kell valahol. Kevés trükköt alkalmaztak, de azok ügyesek és a célnak megfelelnek. Holmi CG parádé fölösleges is volna ilyen témánál. Nekem kifejezetten tetszett a kísérőzene. Egyszerű, de hatásos. Erős érzelmi töltést közvetít. Miután kamaradráma jellegű a feldolgozás, kevés szereplővel találkozunk. Közülük a legismertebb az egykori "Kórház a város szélén" sorozat Blazsej doktora, Josef Abrhám. Hasonló szerepet kapott, mint akkor. Úgy látszik, a felszínen szimpatikus, de valahogy vegyes megítélést kiváltó karakterekre szakosodott.
Sztrugackijék legfontosabb vizsgálódási köre nem a világűr, hanem az maga ez ember. Egy másik művükben nagyon világosan megfogalmazták, hogy mit tartanak fontosnak. Illik ide, amit a Zsilin nevű hősük mond, miután bekóborolta a Naprendszert:"Jönnek az idegen, eljegesedett és az élettől oly távoli sziklatömbök. És az élet, ami az életben a legfontosabb, a Földön marad. A legfontosabb mindig a Földön marad." Arkagyij és Borisz humanizmusa nem szenvelgő, hiszen gyakran húsbavágó kritikákat fogalmaznak meg. Az emberek a Kozmoszba magukkal viszik a vágyaikat, félelmeiket és a moráljukat. Azok a legrosszabbak, akik átlépik az erkölcsi normákat, miközben az emberiségre hivatkoznak. Ezt az alapigazságot a történet egyetlen nő szereplője hamarább felismeri, mint a tudomány bűvkörébe bonyolódott férfiak. Ösztönös, mélyről jövő reakciója az első pillanatban teljesen logikátlannak tűnik,  mégis helyes. Csak éppen nagy ára van, a szerelem elvesztése. Sztrugackijék nem kínálnak könnyű megoldást, mindenért fizetni kell, ha nem is pénzzel. Viszont nagyon nem mindegy, hogy miért vagyunk hajlandók vállalni a lemondást. Erre jön rá végül a kezdő Sztanyiszlav, aki szintén meghozza a maga áldozatát.
Azoknak ajánlom a mozit, akik nem galaktikus kalandokra, űrcsatákra vágynak, hanem igazi problémákat látnak szívesen a történetekben és beleérző képességnek nincsenek híján. Látványos akciókat nem fognak kapni, de frissítő szellemi feltöltődést annál inkább.

                                                                                                                       Oldfan

A filmhez a felirat megtalálható: 
https://www.feliratok.info/?search=Nesmuven%C3%A1+setk%C3%A1ni&soriSorszam=&nyelv=&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

Gyógyító Lukács

Целитель Лука címmel készítettek egy dokumentumfilmet nem oly régen. Gyógytó Lukács nem más, mint Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckij. Magyarországon nem sokaknak cseng ismerősen a neve. Pedig majdnem kortársunk volt, és az életét nem feltétlen az unalom jellemezte.
A 20.századi orosz-szovjet történelem legrázósabb időszakait élte túl, úgy hogy tevékenysége miatt nem igazán nevezhető a rendszer kegyeltjének.
Emberi tartása, amivel átvészelte élete igazán nehéz időszakait, mindenesetre elismerésre méltó.
De azt gondolom, nem csak róla szól ez a film. Hanem azokról is akik e filmben szerepelnek, akik ezt a filmet elkészítették. Egyszerre ismerkedhetünk meg Vojno-Jaszeneckij különleges életével és láthatunk egy kicsit bele a mai orosz társadalom egy szeletébe. Nem részletesen, hanem csak felvillanás szerűen. Bizonyos szempontból talán még egy kicsit egzotikusnak is tűnhet ez vagy az.


Az elmúlt időszakban a blog olvasóival elkalandoztunk a metafizika tartományába. Mindennapjainkban igyekszünk eliszkolni a megfoghatatlan dolgok elől. Majdnem mindenkinek (legalábbis itt Európában) van valami pótszere, ami segítségével elmenekül az élet valóban jelentős kérdései elől. Persze, hiszen kontinensünk legelterjedtebb ideológiája, vallása a materializmus. Úgy gondoljuk, hogy felvilágosult ember csak az anyagi világban tapasztalható jelenségekben "hisz", hihet. A hinni kifejezést azért tettem idézőjelben, mert e fogalom egyik legpontosabb definíciója szerint, az anyagelvű ember vélelme nem esik a hit kategóriájába. De a valóságéba se.
"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés."
                              Zsidókhoz írt levél 11,1  (Károli fordítás)

Látható, hogy a hit egy olyan szférára vonatkozik (nem látott, nem látható dolgok vidéke) amivel egy materialista nem tud mit kezdeni. Vagy menekül a téma elől, vagy szidja azokat akik nem menekülnek előle. Az igazán nagy kérdés az, hogy van-e az anyagi világon túl valami. Amióta az ember itt van a Földön, amióta nem az éhség, a szükség determinálja élete minden pillanatát, legalább azóta foglalkoztatja ez a kérdés. Egy olyan kérdéskör ez, amelyre nem adható teljesen megbízható és helyes természettudományos válasz. És a Tudományokban hívőknek ez frusztráló lehet(ne, ha nem menekülnének el a probléma elől. Az elől a tény elől, hogy a Tudomány sem tud mindenre választ adni. És nem is fog soha. A tudományba vetett hitnek is vannak korlátai.) Miért ezzel kezdetem ezt az írást? Mert egy olyan dokumentumfilmhez készítettem feliratot, ami egy olyan emberről szól, aki életét végig kísérték a csodák. (A csoda az, amikor a természeti törvényszerűségek valahogy, valamiért hatályukat vesztik, és olyan dolog történik, ami a természetet működtető törvényszerűségek alapján nem történhetne meg.) A nagy kérdés, hogy vannak-e csodák?
A középkori legendáriumok tele vannak csodás történetekkel. Korunk embere könnyen legyint ezekre: Babonás középkor! Persze tagadhatatlan, hogy nagyon sok kókler igyekszik anyagi hasznot húzni az emberek hiszékenységéből. Úgyhogy elég nagy a zűrzavar a témával kapcsolatban. Talán nem véletlen, éppen ezért, hogy nagyon sokan idegenkednek a témától, és ha csak tehetik menekülnek előle.

De mi van napjaink csodáival? Vannak napjainkban csodák?
A kérdés jogos. Igen, vannak megmagyarázhatatlan, vagy annak tűnő dolgok napjainkban is. John Locke (1632-1704) angol filozófus szerint a bibliai csodák bizonyítják, hogy a Szent Írás Istentől ered. Igen, ő az a Locke... Aki Oxfordban tanul, orvosi diplomát szerez. Elkötelezetten hit a Biblia Istenében, és az emberi jogok témakörében alapvető írásai vannak. Ez a két állítás nem véletlenül került egymás mellé egy mondatba. Locke az alapvető emberi jogokat a bibliai kinyilatkoztatásból, bibliai tanításokból eredeztette. (Ő egy igazi liberális gondolkodó volt. Gondolkozása, értékrendszere a bibliai kinyilatkoztatáson alapult, így nem véletlen, hogy napjaink újliberális eszmeisége egyre távolabb van az általa megfogalmazott értékrendtől. Persze az is igaz, hogy nála nem megfelelési kényszer, hanem szívből jövő entitás volt a liberalizmus, a szabadság szeretete.)
A bibliai racionalizmus épp a Biblia természetfeletti voltát, a belőle eredő metafizikai megnyilvánulásokat tagadta/tagadja. Sikeresen megosztotta a különböző keresztény felekezetek tagságát. Ugyanakkor az Újszövetségben is megtalálható természetfeletti (tudományos módszerekkel kutathatatlan) jelenségek napjaink egyik legelső (és talán ezért a legjelentősebb) kirobbanása (Asusa street, Los Angeles, USA) teszi/teheti Spinoza egész életművét zárójelbe. Szóval nem egyszerű a helyzet, és a technikai fejlődés (és a nyugati világ jóléte; ez a két tény oly sokszor megtéveszti a nyugati embert) egyáltalán nem segített eldönteni a vitát.

És itt van mindjárt Lukács testvér, akiről ez a dokumentumfilm készült. Krími Szent Lukács (1877-1961) egy orvosból lett szentéletű pap, akinek a tevékenységéről már életében csodás dolgokat beszéltek. Történelmi és politikai értelemben elég mozgalmas korban élt és munkálkodott. A környezete egyáltalán nem volt kereszténybarát. Hogy finoman fogalmazzak. A hitét vállalta, soha meg nem tagadta, pedig folyamatosan ellenszélben kellett megélnie azt. Önmagában már ez is elég tiszteletreméltó dolog. Ifjú kora a szellemi értelmemben zsibongó cári korszak végére esik. Ez Kronstadti Szent János (1829-1908; Iván pópa), Raszputyin (1869-1916), a szimbolisták, a teozófusok, a spiritiszták, a vallási csalók, a világmegváltó filozófiák kora. Lukács (Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckij) láthatta őket, hallhatott róluk, ismerhette őket, de abból a nemzedékből ő maradt utolsó mohikánnak.
Furcsa a szovjethatalomhoz való viszonya. Nem lett proto-békepap. A hite mellett végig kitartott, így a besúgás kimaradt az életéből. Helyette volt börtön és száműzetés. Mégis eleget tesz a hatalom kérésének, amikor úgy gondolja hogy ezzel a rászorulókon segíthet. Nem tesz közöttük különbséget politikai nézetük alapján. A Szovjetunió vezetőitől elfogadta az állami kitüntetéseket, de nem önmaga miatt. Az értük kapott pénzt jótékony célra fordította. Olyan összegről van szó (az egyik esetben 200 000 rubel, amikor egy jó fizetés olyan 200 rubel volt), amekkora summát nem volt könnyű egyben látni abban az időben.
Ember tudott maradni az embertelenségben is. És mi ez, ha nem csoda? Mi az, ami ennél is több?
"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését."
                                                                  Pál apostol Timóteusnak írt második levele 4,7-8


A dokumentumfilmben az egyik szemtanú így emlékszik Lukácsra:
„… a nap már lenyugodott, este volt. És felállt az asztaltól. A lenyugvó nap sugarai hátulról világították meg. Úgy tűnt, glória van a feje körül. Magas volt, impozáns, méltóságteljes.”

Bennem ez a néhány szó egy fényképet juttatott az eszemben. (A kép eredetije a Kongresszusi Könyvtárban [Washington DC, USA] található.) A Lukács feje körüli fény, amely glóriaként vette körül a szent fejét, a szöveg szerint a naptól eredt. Ám nem csak a naptól származhat ez. Az Apostolok Cselekedeteiben (2. fejezet) is szó van valami ilyesmiről, de az nem a Naptól eredő fényjelenség volt. Könnyen mondhatnánk, hogy mesebeszéd, ám a 20. században élt egy egyházi szolgáló, William Branham (1909-1965) akinek a feje fölött néha megjelent egy fényjelenség. Fénykép is készült róla.
William M. Branham
A kép negatívját (a 20. század második felében [1950. 01.24.] készült a kép, jóval a digitális korszak előtt) megvizsgálták, nem-e manipulálva, hamisítva van. Nincs.
Vannak érdekes dolgok.

A film megtekintése után bennem egy olyan kép alakult ki Krími Szent Lukácsról, hogy tette a dolgát, amit tanult (sebész volt), ám közben történetek megmagyarázhatatlan dolgok is a kórházban.
Magam elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam: önmagában az orvostudomány kevés. Kemikáliákkal beleavatkozhatnak az ember szervezetébe, elköthetnek, elvághatnak ezt-azt, de a gyógyuláshoz sokszor több kell, mint amit az orvostudomány nyújtani tud. Hogy mi az a több? Minden a fejben dől el - tartják egyesek. Igen, talán.
De az ember agyának működése, az agyi mechanizmusok is egy nagy talány a modern orvoslás számára is. Olyan keveset tudunk magunkról fiziológiailag is, és lehet hogy ez nem véletlen.

Néhány mondatocska a dokumentumfilm kapcsán 

(Alex néhány évvel ezelőtt felhívta a figyelmemet egy alkotásra. A 2013-as  Излечить страх-ról van szó. Nagyon sokáig vártunk, és kutattunk a neten, amíg megtaláltunk. Utána is várni kellett jó ideig, hogy elfogadható képben is fent legyen. Jelenleg a Belorusz Egyes Csatornáról felvett verzió a legelfogadhatóbb minőség, amit ismerek a filmről. Alex megkért, nem utasítottam vissza...
Kedves Alex!
Legyen ez egy előzetes... Nem felejtettem el!)


V. F. Vojno-Jaszeneckij
A dokumentum film érdekessége, hogy bár Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckijről szól (Vagy talán helyesebb lenne azt írnok, hogy "... Vojno-Jaszeneckijről kellene szólnia"?), valójában a neves sebész, és pap életét csak nagyon vázlatosan ismerteti. Inkább a munkásságának napjainkban is észlelhető hatásait állítják az alkotók előtérbe. Ezzel kimondatlanul is olyan érzetet kelthetnek, hogy az elhunyt előtti tisztelgés ürügyén, egy napjainkban kialakuló hagyományt mutatnak be, mintegy dokumentálják azt. Ennek ellenére egy percre sem volt hiányérzetem, amikor a feliratot készítettem. Sőt, pozitív életérzés fogott el, miközben bíbelődtem. Pont ellentétes, mint amit a Pikk Dáma. A fekete rítus közben éreztem. Az utóbbi film elég sötét hangulatot generált bennem, miközben "küzdöttem" a dialógusaival. A Gyógyító Lukács viszont életörömmel töltötte el a szívemet. Még akkor is, ha teológiai szempontból nem mindennel tudok egyetérteni, azzal ami a filmben elhangzik.
Hát, mit mondjak? Nem tartozok az magukat ortodoxnak mondó felekezetek egyikéhez sem. Ennek ellenére, jó érzés töltött el a felirat elkészítése közben. Bármelyik dokumentumfilm, nem csak a készítők (vagy készíttetők) által kiválasztott témáról szól, hanem a korról is, amelyben készül. Esetleg azokról is, akik készítik.
Morfondíroztam a dolgon, és arra jutottam, hogy a dokumentum készítése során az lehetett az egyik koncepció, hogy Vojno-Jaszeneckijt hús-vér embernek lássa a néző, és ne csak egy történelmi figurának. Ezért nem terheli a nézőt túl sok történelmi adattal, inkább megszólaltatja a még élő szemtanúkat, volt tanítványát, családtagját.

A kereszténység és a mozi

A Pravoszláv Film nevezetű cég jóvoltából nem is olyan régen (2013) készült egy játékfilm, ami Lukács atya életének egy jelentős szakaszát dolgozza fel. Tudomásom szerint, a nevezett cég három filmet készített el eddig. Ebből kettő már szerepel a blog "kínálatában" (Pópa, Horda). Mindhárom filmre elmondhatjuk, hogy benne meghatározó a keresztény (ebben az esetben pravoszláv) nézőpont. Egyáltalán nem tolakodóan, nem erőltetetten. Végül is, mindhárom film főszereplője egy pravoszláv pap. És mindhárom film telitalálat! Mind a történet, mind a látványvilág szempontjából.
Persze, úgynevezett keresztény filmek nem csak Oroszországban készülnek. A filmgyártás hajnalán Hollywood nem egy ilyen témájú filmet készített. A teljesség igénye nélkül: Ben Hur (1907, 1925, 1959 majd 2016), Tízparancsolat (Cecil B. DeMille rendezésében: 1923 illetve a remake 1956). Mindez természetes is, hiszem a 20.század első felében az amerikai társadalom tagjainak jelentős részének gondolkodása, morálja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáson alapult.


Ezen időszakban tűnt fel Hollywood vidékén egy evangélizáló hölgy. Aimee Semple McPherson (1890-1944). Ő maga gyakorlatilag az amerikai álom egyik megszemélyesítője. Nincstelen, hátrányos helyzetű gyermek volt, mégis nemcsak bejutott a filmgyártás fővárosában, hanem hatással volt az ott zajló dolgokra. Nem tett semmi mást, csak azzal foglalkozott, amivel foglalkoznia kellett. Istenről beszélt mindenkinek, szó szerint válogatás nélkül. Sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy úgy vélte a Biblia egy szent színdarab, amit drámai módon kell előadni. 1922-ben úgy érezte, hogy templomot kell építtetnie Los Angelesben. 1923 nyarán megnyílik az Angelus Temple.
Az Angelus Temple napjainkban
A gyülekezetnek száztagú kórusa, és harminchat fős rézfúvós zenekara volt. Az istentiszteletek látványvilágának kiteljesítéséhez Hollywood ruhákat, kellékeket, díszletet adott. Anthony Quinn színészi karrierje előtt az Angelus Temple zenekarában játszott.
Mary Pickford, Jean Harlow, Clara Bow rendszeresen jártak ide, a gyülekezeti alkalmakra.
Időnként Charlie Chaplin is feltűnt itt. Sőt, McPherson asszonnyal összebarátkozott, és néha segített is neki a díszletek berendezésében.

Az evangélistanőről halála után sem feledkezett el az Álomgyár. Életéről 2006-ban egy közel két órás filmet készítettek.
A 2006-os film borítója
Ez a film kimondottan McPherson asszonyról szól, ám nem ez az egyetlen hollywoodi alkotás, melyben "megjelenik" a karaktere. (Bő húsz éve egyszer este, miután hazaértem egy amerikai film ment a TV-ben. Egy jelenetet láttam abból a filmből. A Donald Shuterland által megformált karakter, világos öltönyszerűségben, "betéved" az Angelus Temple istentiszteletére. És természetesen az evangélistanő "személye" is feltűnt az alkotásban. A film címére nem emlékszem.) Az 1976-os The Disappearance of Aimeeben Faye Dunaway alakítja a címszereplőt, A. S. McPhersont.
Láthatjuk, hogy az amerikai filmgyártás és a kereszténység között volt kapcsolódási pont. Ami megváltozott a hatvanas években, ahogy az amerikai társadalom is elkezdett változni. Az úgynevezett keresztény filmek gyártása a kis stúdiók, a kis vállalkozások kezébe ment át. Ez meg is látszott a végtermékeken. A színészek általában lelkes amatőrök voltak, a megjelenésen látszott a tisztességes igyekezet, de a viszonylagos pénztelenség is. Ilyen körülmények között is születtek jó filmek. Bár széles körben nem kerültek forgalmazásra. Mintegy "belső használatra" készültek. Üdítő kivétel, a megtörtént esetet feldolgozó, 1970-es The Cross and the Switchblade (Kereszt és rugóskés, Kés és kereszt), amely alkotásban az egyik főszereplőt Pat Boone alakította. Bár a korszak hollywoodi mércéjét ez sem üti meg minden esetben, aminek talán a legfőbb oka az alacsony büdzsé volt, de mégis egyfajta kultuszfilmé vált a hitüket valóságosan megélő keresztények között.
Mivel az előző generációk értékrendjét kárnak, és szemétnek ítélte a lázadó ifjúság, úgy látszott a nyolcvanas években, hogy nagyszabású és keresztény témájú filmet nem fog készíteni Hollywood.
Ezen az állapoton változtatott Mel Gibson. A 2004-es filmjének (Passió) fogadtatása bombaként hatott a filmstúdiók világában. A hollywoodi közvélekedés ellenére a film siker lett a mozikban.
Persze, a mozi fogadtatása nem volt egyértelmű, vitákat generált, ám mindez jót tett a filmnek, remek reklámot biztosított. A vita egyik oka épp a film reklámozása volt. Az alkotók állítása szerint a Passió korhű, sőt, a legkorhűbb a történet eddigi filmes feldolgozásai közül. Ezért is csak arámiul és latinul beszélnek a filmben.
A krtitizálók szerint nem igaz az az állítás, miszerit Mel Gibson és csapata csak az Evangélium alapján készítette el ezt a mozgóképet. A film cselekményének két forrása van. Az Evangélium és Anne Catherine Emmerich (1774-1824) nővér által írt könyv. (Maga Mel Gibson sem tagadta, hogy műve nem, vagy nem csak az újszövetségi könyveken alapul, hiszen az egyik interjújában Emmerich nővért a forgatókönyv társszerzőjének nevezte. Ugyanakkor az idén húsvétkor tartott budapesti vetítés reklámja is azt állította, hogy csak az Evangélium alapján elkészített leghitelesebb alkotást láthatja a nagyérdemű.) A hölgynek már gyermekkorában víziói voltak. Kolostorba kerülése után kezdetek jelentkezni a Krisztus fájdalmas szenvedéseiről szóló látomások. Ezeket leírta, egy közel 400 oldalas könyvben. Eme irományban találhatók olyan megállapítások amik teljesen ellentmondanak a bibliai tudósításnak. A könyvben szereplő leírások közül van olyan, ahol a szereplők a 19.századi vesztfáliai népviseletben "jelennek meg". Mivel az írónő testén megjelentek a stigmaták, ezért számára, és környezete számára minden írása autentikusnak számított. A nővér meggyengült egészségi állapota miatt élete utolsó 12 évét ágyban töltötte.
A filmben legalább 20 olyan jelenet van, ami a szerzetesnő könyvéből "nyert ki" Gibson. (Aki erről bővebben szeretne olvasni, megteheti itt: http://www.av1611.org/Passion/passion.html )
Emmerich nővér, és látomásai megítélése katolikus körökben sem egységes. A 19.század legeslegvégén (1892) német püspökök kezdeményezték boldoggá avatását, amit 1928-ban felfüggesztettek. A folyamatot 1973-ban újra indították, majd II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta a szerzetesnőt. (Miközben a témával foglalkozó egyes szakértők szerint továbbra is problémás a hölgy könyve teológiai szempontból.)
A film mellett érvelők lelkesedtek, mert többek szerint a keresztény életük megújult a film hatására, illetve sikeres evangélizációs célú bemutatókról szóltak a híradások. Voltak akik csak öncélú brutalitást láttak a filmben.
Hollywood pénzügyi döntéshozói a kasszasikert látták, és úgy döntöttek változtatniuk kell. A hatvanas években a kereszténységet, annak erkölcsiségét rendszeresen kigúnyoló, kifigurázó, lejárató hozzáállást pénzügyi szempontok alapján megváltoztatták. Szembe kellett nézniük, hogy az amerikai társadalomban az aktív kereszténység eszmeisége újra erőre kap, egyre nagyobb társadalmi csoportokat ér el, és befolyásol aktívan. A keresztények gazdasági szempontból célcsoporttá váltak. Hollywood elkezdett nekik is filmeket gyártani. Például a Tíz Parancsolat (2006) Robert Dornheln rendezésében, vagy a 2016-os Ben Hur. (Amely feldolgozás már egy kicsit túl is mutat ezen a tendencián. Nyugodtan sorolható azon alkotások közé is, amelyek csak diszletként, díszítő elemként, mézesmadzagként  tekint a kereszténységre.) De feltétlen meg kell említenem a Sandra Bullock főszereplésével készült A szív bajnokait (The Blind Side). Ami egy valós történetet mesél el, ám ilyen és ehhez hasonló történetek tömkelegét filmesítették meg független filmkészítők az elmúlt közel negyven évben. Mérsékelt sikerrel. Hogy finoman fogalmazzak. A 2009-es Bullock film minőségileg (mind látvány, mind színészi munka tekintetében) jóval felette áll az előzményeknek. Ami jót tett, az úgynevezett, keresztény filmgyártásnak is. 2000 és 2005 között elkészült a Left Behind regényfolyam (szerzők: Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins) első három kötetéből alapján három film. (Főszerepben Kirk Cameron.) Ami a 2014-es (Nicolas Cage főszereplésével készült) Left Behindot is inspirálta.
Persze, mindez a "kapcsolat" csak addig tart, amíg a jegypénztárakból dől a lé. Hollywood megbékélése a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással, annak moráljával csak időleges, és valószínűleg Mammon központú.
E kis elkalandozásomból láthatjuk, hogy nem csak az orosz filmgyártás foglalkozik keresztény témákkal. Ugyanakkor, szerintem dicséretes az a minőség, ahogy a Pravoszlávfilm munkatársai a témához eddig hozzányúltak.
Ez a dokumentumfilm (amiről a bejegyzés szól), nem a Pravoszláv Film promós alkotása. Mégis van utalás a filmre, talán nem véletlen. A film magán hordozza az orosz dokumentumfilm készítés sajátos jegyeit. Kicsit többről is szól, mint amit az alkotók célul tűztek ki. Lukács élettörténetének elbeszélése mögül ki-kikacsint a mai orosz valóság egy kis szeletkéje. És ez, a szememben növeli e tévéfilm értékét. Nem vagyok abban biztos, hogy ezzel mindenki így van, de a velem egyívásúak szerintem érteni fogják mire gondolok. Legalábbis, remélem...

Befejezés

Egyébként úgy vagyok ezzel a filmmel (is), mint a halevéssel. A húst megeszem, de a szálkát meg se próbálom. Tulajdonképpen egyfajta kincskeresés ez. Már annak, aki szereti az ilyen kihívásokat.

A Целитель Лука Georgij Ananov dokumentumfilm rendező sokadik munkája. 2015-ben készült, és a Pérvij Kanál mutatta be. A kino-teatr.ru a rendező 27 alkozásáról tud, érdekes módon jelenleg ez a film még nincs a felsorolásban.