Repülő hajó



Ez a bejegyzés egy nem túl hosszú szovjet rajzfilmhez készített felirat ürügyén készült. Az alkotás eredetije egy orosz népmese. Egy mese az igaz szerelemről. Ahol nem számít a származás, az anyagi helyzet. Ahol a boldogság lehetősége nem materiális. Egy álom az igazi érzésről. Amire mindenki vágyik, de csak kevesen élik is meg.
Adva van egy cárleány, aki nem akarna érdekből megházasodni. Adva van egy szolgáló, aki szerelmes a leányzóba. Van egy apa, aki befolyásos és gazdag vőre számít. Egy jelölt, aki meg a hatalomra. A Jó és a Rossz párharca ez. A Jó (az igaz érzelemben hívők) és a Rossz (a pénzt, hatalmat szeretők) összecsapása ez. Kicsit olyan ez, mint egy gnosztikus példamese. A magasabbrangú (a szellem) és az (eredendően gonosz) anyag párharca.
Pedig ez csak egy kedves, aranyos kis mesefilm. Nagyon szép dalokkal.

A moszkvai Szojuzmultfilm készítette ezt a rajzfilmet 1979-ben.
A stúdiót 1936. június 10.-én alapították, ekkor még Союздетмультфильм (Szojuzgyetmultifilm - UnióGyerekRajzfilm) volt a neve. 1937. augusztus 20.-án nevezték át Szojuzmultifilm-re. Eleinte különálló kisebb műhelyekből állt a cég, majd a fejlődése során egyre inkább központosult a gyártóegységek elhelyezkedése is. 1954-ig csak rajzfilmeket készítenek. Ebben az évben áll fel a bábfilm-műhely.
A szovjet időszakban átlagosan 700 szakember évente 20 alkotást készített el. A legtöbb filmet 1973-ban készítettek, összesen 47 darabot.
Meghatározó alkotások kerültek ki ettől a vállalattól. Olyan karakterek mint: Vinni-Puh (az orosz Micimackó), Genya Krokodil, Karlszon. Olyan sorozat, mint a No, megállj csak!. Vagy gondoljunk csak a Brémai muzsikusok című alkotásra.
A filmstúdión belül az animátorok szabadon kiélhették művészieskedő hajlamaikat. A szocialista tervgazdálkodás megóvta őket a piaci hatásoktól. Nem kellett közönségigényt kiszolgálniuk, ezért a rajzfilmek minősége a megszokott feletti is lehetett. A művészi tehetségek éltek is a lehetőséggel, hogy gazdaságilag védett környezetben tevékenykedhettek. Így a rajzfilmek stílusilag eléggé sokfélék lettek. Ám ez a financiális védettség majdnem a veszte lett a cégnek. A Szovjetunió megszűnése után az állam nem kívánta dotálni a rajzfilmes világot (sem), így a cég a csőd szélére került. A stúdió elvesztette alkalmazottainak 90%-át, és a termelékenység is jelentősen lecsökkent.
A legnagyobb veszteséget azonban a cégvezetés szándékosan okozta a vállalatnak. Ez a nálunk is ismert: a haveroknak, rokonoknak, párttársaknak(?), áron aluli eladása a termelőeszközöknek; amelyet a privatizációs eljárásnak nevezett eufemizmussal népszerűsítettek.
1999-ben a SzojuzMultiFilm visszakerült a kormányzat hatókörébe. Egy 2003. augusztus 12.-ai kormányrendelet kettéosztotta a céget. A 2004. március 1-e előtti jogokkal a SzojuzFilm Film Fund foglalkozik. Ide tartoznak az alkotások forgalmazása mellett a felújítások is.
A másik cég, SzojuzMultFilm, továbbra is a gyártással foglalkozik. Jelenleg az Orosz Föderáció Kulturális Minisztériuma a tulajdonos, és évente 3-7 alkotást készítenek.

A filmvállalat által készített összes rajzfilm, és adatlapja, megtalálható itt.


Név és szójegyzet a felirathoz
ВАСНЕЦОВ: Водяной
Vogyanoj (Водяной), Vogyjanoj, a vízihez köthető szellemi lények vezetője, „királya”. Mind a folyók, mind a tavak fennhatósága alá tartoznak. Kövérkés, hosszú szakállas vidám alakként ábrázolják. A haja kócos, csapzott, és zöld színű. Bármilyen alakban megjelenhet (még szép leányzóként is feltűnhet), ám valódi megjelenési formájában a bőrének a színe is zöld, szemölcsök, hínár és békalencse borítja testét. Van felesége, és gyermekei is. A családjával a víz alatt él. Ha egy halász véletlenül kifogja, és óvatosan visszaengedi, akkor hálából jófogással, halász szerencsével honorálja meg a kiszabadulását. Van olyan hiedelem is, hogy a Vogyanojnak vannak szarvasmarhái is, és éjszaka legelteti őket más mezőjén. Ilyenkor a Vogyjanoj pont úgy néz ki mint egy parasztember, csak annyi más egy kicsit, hogy ruhája mindig vizes, nedves. És a lábnyomában is mindig marad egy kis víz.
Általában vidám, kedves lény. Kedvenc sportja a nagyobb halak hátán való „lovaglás”. A jóindulatának megszerzésére áldozatot mutattak be neki az emberek. Például a vízimalmok védelméért a molnárok csirkét vagy lovat áldoztak fel. A sacrificiumot bedobták a vízbe. Eme vízhez köthető démoni fejedelemség bár halhatatlannak tartották, de nem volt mindentudó. Ismertek olyan történetek, melyekben becsapták őt az emberek.

Zabada. A név jelentése öröm, élvezet, móka, vicces, mulattató. Becézett alakjai: Zabavka, Zababuska.
A Dobrinya és a Kígyó bilin hősnőjét is így hívták, aki a későbbi szent Vlagyimir kedvenc unokahúga volt. A történet szerint a kijevi udvarból elrabolta a tizenkét fejű sárkány és elvitte a Szorocsinszki Hegyre (másik nevén Szaracén Hegy). Háromnapos küzdelem után Dobrinya Nyikics kiszabadítja. 

Csasztuska. Négysoros, rímes dal. A feliratban egy helyen erőszakot tettem a műfajon, mert két sorba írtam le az eredetileg négysoros dal szövegét.
A Repülő hajó adatlapja itt nézhető meg.


A CIGÁNYTÁBOR AZ ÉGBE MEGY


Hej-haj, mindjárt feljön a nap,
Mi meg együtt fekszünk.
Szégyentűzben, ha meglátnak,
Együtt kell elégnünk.”

Makszim Gorkij elsőként publikált irodalmi műve, a Makar Csudra (1892) című elbeszélés 1976-ban elevenedett meg a filmvásznon. Az adaptációt a moldáv származású Emil Lotjanu készítette A cigánytábor az égbe megy címmel. A két főszerepet felfedezettjei, Szvetlana Toma és Grigore Grigoriu játszotta, akikkel tíz évvel korábban dolgozott először. A dalokat és táncokat a moszkvai Cigány Színház művészei adták elő, mindazonáltal némelyiket a színészeknek is meg kellett tanulniuk. Az opusz nagy nemzetközi sikert aratott, a volt Szovjetunió országaiban minden idők egyik legnépszerűbb szovjet filmjének számít, csak a bemutató évében közel 65 millió nézője volt. Magyarországon nem váltott ki egyöntetű lelkesedést: gyakran elhangzott az a vélemény, hogy mesterkélt romantika jellemzi, a zenei betétek pedig drámaiság helyett inkább egy szirupos musical benyomását keltik. 2013-ban Kaposváron, 2017-ben Komáromban mutatták be a mű színpadi változatát.



A szerző
Az egyik legismertebb orosz író, Makszim Gorkij 1868. március 28-án született Nyizsnyij Novgorodban. Igazi neve: Alekszej Makszimovics Peskov. Szülei – Makszim Szavvatyevics Peskov (1840–1871) asztalos és a polgári származású Varvara Vasziljevna Kasirina (1842–1879) – fiatalon meghaltak. Egyes források úgy tudják, Makszim Peskov hajóskapitány volt, és Varvara valójában egy másik férfi gyermekeként hozta világra Alekszejt. Ami egészen biztos, hogy Peskov 1871 nyarán kolerában meghalt. Varvara a fiát okolta férje haláláért, mert Peskov akkor lett kolerás, amikor a beteg Alekszejt ápolta. Az asszonyt 1879-ben egy gyors lefolyású tüdőgyulladás elvitte. A tizenegy éves Alekszej az apai nagyanyjához került, ahonnan a következő évben megszökött. 1884-ben megkísérelt bejutni a kazáni egyetemre, de anyagi okokból nem nyert felvételt. 1887-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Miután összeszedte magát, öt éven át keresztül-kasul utazott Oroszországban, és a legkülönbözőbb munkákat végezve próbálta fenntartani magát. Ekkoriban szerzett élettapasztalatait későbbi írásaiban hasznosította. Különböző helyi lapoknál kezdte meg újságírói pályáját, eleinte a Jehudil Hlamida álnevet használta. Szépirodalmi munkássága a Makar Csudra megjelenésével kezdődött. Ekkor vette fel a Gorkij álnevet, amely „keserű”-t jelent, s ezzel a szereplők nehéz sorsára akart utalni.



1898-ban megjelent első kötete, a Karcolatok és elbeszélések nagy érdeklődést keltett, és nagymértékben elősegítette írói karrierje kibontakozását. Gorkij hitt abban, hogy a világ megváltoztatható, és ebben az irodalomnak is komoly szerepe lehet, ezért műveiben az erkölcsi tartalom, a mondanivaló mindig előnyt élvezett a formai megoldásokkal szemben, bár ezek kimunkálását is feladatának tekintette. Mivel a társadalom mélyéből érkezett, így érthető, hogy fogékonnyá vált a baloldali eszmék iránt, és nem csak a toll fegyverével küzdött egy új világért, az elnyomás megszüntetéséért. Részt vett az 1905-ös forradalomban, amiért bebörtönözték ugyan, de hamar kiszabadult. Még abban az évben belépett a bolsevik pártba, és az ő esetében szó szerint vehetjük az ironikussá vált szólást, miszerint „ő még látta Lenint”, sőt már 1902-ben össze is barátkozott vele. Mivel írásaiban egyre élesebben bírálta a cári rendszert, és többször is őrizetbe vették, ezért 1906-ban inkább külföldre távozott. A bolsevikok küldték adománygyűjtő körútra egyenesen a kapitalizmus fellegvárába, az Egyesült Államokba. Ide elkísérte őt élettársa, Marija Andrejeva is, kinek jelenléte a prűd amerikaiak körében erkölcsbotrányt okozott. Gorkij ugyanis a feleségeként mutatta be a színésznőt, akivel 1903 óta élt együtt ún. sui iuris házasságban (ma ezt úgy mondanánk: bejegyzett élettársi kapcsolatban, ami jogilag a házassággal egyenértékű, de hivatalosan mégsem az). Első feleségétől, Jekatyerina Volzsinától nem tudott törvényesen elválni, így az amerikaiak bigámistának tartották az írót. (Volzsinát 1896-ban vette el, 1903-ban szakítottak. Andrejevával 1919-ben ért véget a kapcsolata.) A tengerentúlon írta talán leghíresebb regényét, Az anyát, amelyet a szocialista realizmus alapművének tartanak, ámbár saját bevallása szerint kissé elkapkodva alkotta meg. Ami magát a külföldi tartózkodást illeti, elvtársai nem nézték jó szemmel, hogy Gorkij nem tanúsít teljes megvetést a polgári világgal szemben, sőt az „amerikai lélek szabadsága” például egyenesen csodálattal töltötte el. Hazatérése után nem sokkal a Földközi-tenger kellemes éghajlatú szigetére, Caprira utazott, és hét évig ott is maradt, részben egészségügyi okokból, részben a letartóztatás fenyegetését elkerülendő.


1913-ban volt a Romanov-dinasztia hatalomra kerülésének 300. évfordulója, amit II. Miklós cár részleges amnesztiával is meg akart ünnepelni. Az amnesztia tette lehetővé Gorkij hazatérését, bár ő maga nem adott amnesztiát a cári rendszernek, hanem továbbra is élesen bírálta azt. Ugyanakkor nem volt jó véleménye az egyszerű emberekről sem, akik mintha elvesztették volna hitüket Istenben. Gorkij ekkor még kategorikusan elutasította azt a vélekedést, hogy az orosz munkásosztály lenne „a lelki szépség és kedvesség” megtestesülése. Ebben az időszakban a Zvezda és a Pravda munkatársaként ténykedett, sőt 1915-ben megalapította saját lapját, a Letopiszt. 1917 októberében a Novaja Zsiznyben jelentek meg az írásai. Korábbi szimpátiája ellenére a forradalmat követően mindinkább szembefordult a bolsevikokkal, sőt barátjával, Leninnel is, akiről igen éles és kemény megjegyzéseket tett. Lenin nem szívta mellre a kritikát, sőt állami hivatalt adott Gorkijnak. Lehet, hogy azt gondolta, ezzel befoghatja a száját, de az is lehet, hogy úgy vélte, ilyen karakán emberek kellenek a kulcspozíciókba. Gorkij egy olyan irodalmi központ feje lett, amely azt a feladatot kapta, hogy lefordítsa oroszra a világirodalom azon műveit, melyek megfelelnek a szovjet állam szigorú elvárásainak. Ő azonban nem volt hajlandó politikai szempontok szerint szelektálni, kizárólag az irodalmi értékekre figyelt, mert meggyőződése volt, hogy az elmaradott orosz nép kulturális felemelkedéséhez a legnívósabb művekre van szükség. Megpróbálta támogatni a tehetséges hazai szerzőket is, itt viszont teret engedett szubjektív érzelmeinek: Iszaak Babelt például támogatta, Andrej Platonovot már nem. Gorkij működését többen is bírálták, mindazonáltal Leninhez fűződő kapcsolatai miatt nem merték nyíltan és összehangoltan támadni. Ő lett a Lenin által alapított szentpétervári Tudósok Háza vezetője is. Amikor a politikai tisztogatások során a Ház több tagját is agyonlövették, Gorkij nyílt levelet írt Leninhez, amelyben igen keményen fogalmazott, és egyebek között az orosz nép szellemi értékeinek tudatos pusztításával is megvádolta. Maga is érezte, hogy ezt a kirohanását nem biztos, hogy élve megússza, ezért ismét Capri szigetére távozott emigrációba.


Nem időzött ott túl sokat, hazahívták. A kritikáról továbbra sem volt hajlandó lemondani, de egyértelműbbé tette, hogy alapjában véve szimpatizál a bolsevikokkal. 1921-ben tüdőbetegség döntötte le a lábáról, és ekkor maga Lenin javasolta neki, hogy külföldön gyógykezeltesse magát. Gorkij a következő éveket Németországban, Csehországban és Olaszországban töltötte. Külföldön érte őt Lenin halálhíre. Két lehetséges utódja, Trockij és Sztálin közül Gorkij az utóbbit látta alkalmasabbnak arra, hogy az ország szakítson a szerinte helytelen lenini elvekkel, melyeket Trockij hűségesen követni akart volna. Mire az író hazatért, a hatalmi harc Sztálin győzelmével véget is ért. Gorkij körbeutazta az országot, szomorúan látta a nép nyomorát és azt, hogy az éhhalál milyen gyakori a soraikban. Megdöbbentette az emberi szenvedés látványa annak ellenére, hogy igazából nem tartotta sokra a parasztokat, mert szerinte a jövőt a munkásosztály jelentette. Országjáró tapasztalatairól magának Sztálinnak számolt be, ám a Generalisszimusz azzal intézte el a dolgot, hogy eszébe ne jusson mindezt le is írni. Gorkij mégis megírta, méghozzá a kormány hivatalos lapjában, az Izvesztyijában, amivel magára haragította Sztálint. Az írónak ismét menekülnie kellett: tüdőbajára hivatkozva újfent Capri szigetére távozott. Sztálin haragja idővel elpárolgott, de az még valószínűbb, hogy egyszerűen felmérte, hogy Gorkij személyes jelenléte az országban komoly nemzetközi presztízst jelentene a szovjet államnak, és emiatt érdemes kesztyűs kézzel bánni vele. Hazahívta az írót, akit hatalmas ünnepségekkel fogadtak. 1934-ben ő vezette az I. Össz-Szövetségi Írókongresszust, és az Írószövetség elnökévé is megválasztották. Nem sokáig élvezhette a személyét övező tiszteletet: 1936. június 18-án elhunyt. Halálának hivatalos okaként a tüdőbajt nevezték meg, ámbár felmerült az a gyanú is, hogy az NKVD végzett vele. Gorkij ugyanis átlátott a szitán, tudta, mi van Sztálin kegye mögött, és szeretett volna ismét külföldre menni, de ezt az utazását már nem engedélyezték. Noha őt tartják a sokat vitatott szocialista realizmus legmarkánsabb képviselőjének, életműve átvészelte az irányzat látványos hanyatlását. Különösen a szocialista korszakban művei által folyamatosan jelen volt a magyar kulturális életben is: regényeit és elbeszéléseit kiadták, színdarabjait bemutatták. Főleg az utóbbiak állják az idő próbáját, mint például az Éjjeli menedékhely (1902), a Barbárok (1905), illetve a Jegor Bulicsov és a többiek (1932).


Az elbeszélés
1892 nyarán a Tbilisziben tartózkodó Gorkij találkozott egy Alekszandr Kaljuzsnyij nevű forradalmárral, és mesélt neki a vándorlásairól. Kaljuzsnyij arra biztatta őt, hogy jegyezze le ezeket a történeteket. Így született meg a film alapjául szolgáló elbeszélés, a Makar Csudra (Макар Чудра). Kaljuzsnyij egyik újságíró ismerősének közbenjárására a történet megjelent a Кавказ (Kaukázus) nevű újság 1892. szeptember 12-i számában M. Gorkij (М. Горький) név alatt. Ez volt az író első műve, amelyet nyomtatásban lehetett olvasni. A címszereplő, egy öreg cigány egyes szám első személyben meséli el a heves vérű Lojko Zobar és a szépséges Radda tragikus szerelmének történetét. Szerelmüknél is erősebb volt a függetlenség és a szabadság iránti vágyuk, amelyről Radda csak úgy akart lemondani, ha büszke szerelmese letérdelve kéri őt feleségül. Lojko megölte a lányt, Radda apja pedig vele végzett.

A rendező
Emil Vlagyimirovics Lotjanu szovjet filmrendező 1936. november 6-án született a besszarábiai Clocuşna faluban, amely jelenleg Moldovához tartozik. A Lotjanu család valójában ukrán származású volt, nevük oroszosan: Lotockij. Amikor a Szovjetunió elfoglalta Besszarábiát, a család Bukarestbe költözött. Miután meghalt az édesapja, anyjától pedig elszakadt, Emil egy ideig az utcagyerekek életét élte. Aztán valahogy kikerült a Szovjetunióba, ahol 1953 és 1955 között színészetet tanult a moszkvai Művész Színházban. 1962-ben kapott rendezői diplomát a moszkvai Össz-szövetségi Filmművészeti Főiskolán (VGIK). 1962-től 1973-ig a Moldova-Filmnél dolgozott mint rendező. 1963-ban készítette első játékfilmjét, a Várj ránk hajnalban című forradalmi eposzt. 1966-ban a moldovai pásztorokról forgatta a Vörös rétek című alkotását. 1968-ban belépett a Szovjetunió Kommunista Pártjába. 1971-es játékfilmje, a népzenészek életéről szóló, költői hangvételű Lăutarii Ezüst Kagyló-díjat nyert a San Sebastián-i Filmfesztiválon. Ekkor kezdődött gyümölcsöző együttműködése Jevgenyij Doga zeneszerzővel. 1973-ban a Moszfilmhez szerződött, itt forgatta pályafutása három legismertebb filmjét. A cigánytábor az égbe megy (1976) egy Gorkij-elbeszélés, a Dráma a vadászaton (1978) egy Csehov-regény adaptációja, az Életem a tánc pedig a legendás balettművész, Anna Pavlova karrierjének története. A Gorkij-film egyébként szintén a San Sebastián-i Filmfesztiválon került először a külföldi közönség elé, és megkapta a rendezvény nagydíját, az Arany Kagylót. A Doga által komponált valcer a Csehov-filmből világsikert aratott. Az Életem a tánc brit–szovjet koprodukcióban valósult meg, egyik producere Michael Powell volt, egy cameoszerepben pedig maga Martin Scorsese jelent meg.


1979-ben Lotjanu feleségül vette Galina Beljajeva színésznőt, aki a Csehov- és a Pavlova-film női főszerepeit játszotta. Egy gyermekük született, viharos házasságuk azonban öt év múlva válással végződött. A fizikai távolság és az idő múlása jót tett a kapcsolatuknak, mert évekkel később Beljajeva nagy tisztelettel és szeretettel beszélt volt férjéről, akitől a szakma számos fogását megtanulhatta, és akinek a támogatása nélkül soha nem vívta volna ki azt a rangot a szovjet és az orosz kulturális életben, mint amit elért. A nyolcvanas években Lotjanu visszatért a Moldova-Filmhez, ahol elkészítette többek között Az esticsillag (1987) című filmjét Mihai Eminescu azonos című költeményének (eredeti címén: Luceafărul) ihletésére. Szakemberek szerint Eminescu verse a román irodalom egyik csúcsteljesítménye, amely mérföldkő az európai romantikus költészetben is. 1987 és 1992 között Lotjanu volt a Moldáviai Filmkészítők Szövetségének elnöke, aki színjátszást is tanított. 1998-ban a moszkvai Gorkij Színházban Csehov A medve és az Esküvő című műveinek kombinálásával rendezett egy darabot. Kevésbé köztudott, hogy Lotjanu verseket, novellákat, forgatókönyveket is írt. Műfordításokat is készített, a magyar költők közül például Ady és Petőfi verseit fordította le. Igen nehezen talált támogatókat utolsó filmterve, a Yar megvalósításához. Mielőtt elkezdhette volna a forgatást, 2003. április 18-án Moszkvában elhunyt. Rákos volt, de a diagnózist kíméletből eltitkolták előtte orvosai és volt felesége, Galina Beljajeva. Lotjanut a moszkvai Vagankovszkij temetőben helyezték örök nyugalomra. 2017. május 11-én a moldovai Bălțiban egy utcát neveztek el róla.


A két főszereplő
Grigore Grigoriu (1941–2003) moldáv színész már iskolai tanulmányai alatt érdeklődött a színjátszás iránt, ugyanakkor sok időt szentelt a sportra is, különösen a bokszra. Miután megszerezte diplomáját, rövid ideig hordárként dolgozott egy pályaudvaron. 1959-ben szerződött a bălți Nemzeti Színházhoz, amelynek hat éven át volt a tagja. Emil Lotjanu Vörös rétek című 1966-os alkotásában kapta első filmszerepét. Nemcsak hazájában, hanem a Szovjetunióban és az NDK-ban is filmezett: keletnémet filmjei közül a Látni akarlak benneteket (1978) rendezője a Magyarországról elszármazott Veiczi János volt, míg az Anton, a varázslóban (1978) Grigoriu együtt szerepelt Garas Dezsővel. Ecaterina Botnariuc televíziós rendezőt vette feleségül, akitől két fia született. Grigore Grigoriu 2003-ban egy autóbalesetben vesztette életét; egyik fia, a szintén színész Traian fél évvel később szintén egy közúti balesetben hunyt el. Szvetlana Toma moldáv színésznő 1947. május 24-én született Chișinăuban (Kisjenő). Őt is Lotjanu fedezte fel, amikor szerepet adott neki fentebb említett korai filmjében, a Vörös rétekben. A direktor beleszeretett szépséges felfedezettjébe, aki a múzsája lett, és szinte mindegyik filmjében foglalkoztatta. Bár szóba került köztük a házasság is, különböző okokból erre mégsem került sor. Szvetlana első férje egykori osztálytársa, Oleg Lacsin színművész volt, aki 1973 áprilisában, mindössze huszonhat éves korában elhunyt. 1972-ben született meg a lányuk, Irina, aki szintén színésznő. Szvetlana 2000-ben Andrej Alekszandrovics Visnyevszkij dramaturghoz ment feleségül, akitől öt év múlva elvált. A művésznő gazdag filmográfiát mondhat magáénak, úgy Moldáviában, mint a volt Szovjetunió utódállamaiban nagy népszerűségnek örvend, művészetét rangos díjakkal ismerték el. Érdekesség, hogy egy cigánylányt játszott az Élő holttest című 1969-es Tolsztoj-adaptációban is. A kilencvenes évektől kezdve énekesnőként is aktív, koncerteket ad.


A forgatásról
A cigánytábor az égbe megy volt Lotjanu első olyan alkotása, melyet nem a moldáv nemzetiségi filmstúdióban, hanem a Moszfilm égisze alatt forgatott. Meglátása szerint az együttműködés mindkét fél számára haszonnal járt: a Moszfilm nagyobb lehetőségeket tudott biztosítani a nemzetiségi filmstúdiók művészeinek, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket, ugyanakkor a különböző nemzetiségű rendezők egyéni látásmódja, eredeti témaválasztásai a Moszfilm arculatát is színesebbé, vonzóbbá tették. A film egy részét Vilniusban és Kaunasban forgatták, mert ennek a két litván nagyvárosnak az építészete hasonlít a leginkább egy besszarábiai városéhoz. A cselekmény ugyanis a Prut, a Dnyeszter és a Duna-delta által határolt Besszarábiában – vagy ahogy nálunk hívták egykoron: Bazarábföldön – játszódik. Kárpát-Ukrajna egyik járási központjában, Vinogradovban (Nagyszőllős) és környékén szintén forgatott a stáb. A vadregényes táj szemet gyönyörködtetően szép volt, a zöldellő pusztaságot övező vad hegycsúcsok azonban baljóslatú atmoszférát teremtettek, a végtelennek tűnő szabadság korlátjait is szimbolizálták. Erre a helyszínre Moldáviából, a Baltikumból, Moszkvából, sőt Szibériából is érkeztek vándorcigányok, akik a helyi cigányokkal együtt szerepeltek a filmben. Valamennyi közreműködő számára komoly kihívást jelentettek az összetett mozgásformákra épülő cigánytáncok. Szvetlana Tomának öt szólótáncot is meg kellett tanulnia úgy, hogy mozdulatai természetesek, belülről fakadóak legyenek, de részt vett a csoporttáncokban is. Szergej Vronszkij operatőr feladata se volt könnyű, hiszen érzékeltetnie kellett a táncjelenetek mozgalmasságát, látványosságát, miközben nem feledkezhetett meg arról sem, hogy a vizualitás eszközével az esztétikailag szép külsőségek mögött lezajló lelki folyamatokat, súlyos emberi drámákat is vissza kell adnia.


A színpadi változatok
A Kaposvári Csiky Gergely Színház 2013. február 8-án mutatta be a színpadi változatot a Cigánytábor az égbe megy címmel. Számomra nem igazán érthető, hogy miért maradt le a cím elejéről a névelő, amire a rendező, Szőcs Artur a következő magyarázatot adta: „Ez így zene a fülnek. Jó zene. És ez nekem fontos. Névelővel úgy hangzik, mintha valaki hamisan énekelne. Van egy másik ok: névelő nélkül ez mindannyiunkra vonatkozik, mindannyian »cigányok« vagyunk.” Szőcs hangsúlyozta, hogy nem a filmet, hanem az alapjául szolgáló Gorkij-művet tekintette kiindulási alapnak. A koreográfiát ifj. Zsuráfszky Zoltán készítette, a díszlet Polgár Péter, a jelmez Kovács Andrea nevéhez fűződik. A zenét a Söndörgő együttes szolgáltatta, a zenészekkel a Somogy Táncegyüttes tagjai is színpadra léptek. (A zenekar később elnyerte a Városmajori Szabadtéri Szemle legjobb színházi zenéért járó díját.) Lojkót Sarádi Zsolt személyében vendégművész játszotta, Raddát Czene Zsófia alakította. 2014 januárjában az előadást a budapesti nézők is megtekinthették a Nemzeti Színházban. Bármennyire igyekezett Szőcs Artur, hogy elkerülje a Lotjanu-filmmel való összehasonlítást, Vass Norbert kritikus szerint az előadás bőven ébresztett másfajta filmes asszociációkat: „Szőcs Artur a befogadók rácsodálkozó, kisgyermeki kreativitására épít. A rendező játékosan stilizált balladája Tim Burton gótikus rémtörténeteit, illetve Michel Gondry aranyszívű, celluloidra írt szerelmi vallomásait juttatja eszünkbe. Az előadás megidézi persze Kusturica balkáni karneválját is, legközelebbi rokonságban azonban véleményem szerint Hajdu Szabolcs filmjeinek mágikus realizmusával áll. Nem meglepő tán, hogy a mozgalmas képekhez és a klipszerű koreográfiához elsősorban mozgóképes párhuzamokat társítok.”


A közelmúltban – egész pontosan: 2017. november 19-én – mutatta be a komáromi TEÁTRUM A cigánytábor az égbe megy musicalváltozatát. Az előadást Dráfi Mátyás rendezte, a koreográfiát Gábor Klára készítette, a díszleteket Madlenák Andrea tervezte, és a Lotjanu-film zeneszerzője, Jevgenyij Doga muzsikája hallható. Raddát Rigó Mónika cigány énekesnő alakította, Lojkót Berecz György személyesítette meg. A kétrészes musicalben 43 színész lép színpadra, nemcsak Komáromból, hanem Ógyalláról, Gútáról és Budapestről is. A premieren maga Dráfi játszotta Makar Csudra szerepét. A hetvenöt esztendős művész számára komoly erőpróbát jelentett a rendezés és a szereplés, mivel műtéti beavatkozást igénylő csípőízületi problémái miatt a járás nehezére esik, csak ülni képes. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Makar Csudrát az előadás közben hol betolják, hol kihúzzák egy kerekes széken, ám az előadás folytonosságát ez nem zavarta meg. A musical végén a közönség felállva tapsolta meg Dráfi rendezését és erőn felüli színpadi teljesítményét, ahogyan valamennyi közreműködőt is nagy taps fogadott. Huszonöt előadást terveztek a musicalből, és szóba került, hogy Oroszlányba is elviszik, mivel a Oroszlányi Roma Nemzetiségi Önkormányzat és a Vörös István Alapítvány Aranycsillag nevű tánccsoportja is közreműködik az előadáson.


Így látták ők
„A realizmuson felülkerekedik a vásárias egzotikum, és ez nemcsak a film szereplőinek öltözékében, a göregáborosra »vett« figurákban, a cigány táncfolklór legfelszínesebb elemeiből komponált táncokban érhető tetten, hanem a zenében is. Ez már távolról sem eredeti cigány népzene; ezt már alaposan átkomponálták, megfésülték, szalonképessé tették, sőt, színpadias produkcióvá gyúrták – amit az is jelez, hogy a dalokat a moszkvai Cigány Színház profi énekesei adják elő, és a zeneszerző is e színháznak dolgozó komponista. A filmről szóló híradások ugyan azt jelezték, hogy a zenét gyűjtések során szedték össze, de ez a munka a film tényleges zenéjében nem nagyon érezhető. Lotjanu érdeme, hogy ezzel a témával egyáltalán foglalkozott. Nagyon sok szép részlet is található a filmben, s szép az operatőri munka (Szergej Vronszkij) is. De A cigánytábor az égbe megy, sajnos, nem tudta elkerülni a hasonló témájú filmek nagy buktatóját, a – ahogy mi mondanánk – népszínműves műcigánykodást.” 
(Takács István: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Pest Megyei Hírlap, 1977. január 27., 4. o.)



„Emil Lotjanu biztos kezű, az elvontabb gondolkodásra, a lírai jellemfestésre fogékony rendező. Érzékeny egyensúly az, amit filmjében megvalósít: a történet nem fullad ezerszer látott, felhevült, de kevés tartalmat hordozó vadromantikába, és sikerrel kerüli el a múlt századi cigánytémában rejtőzködő egzotikum csapdáit is. Az egyensúlypont: a rege, a mese, a lírai példázat. A tavalyi San Sebastián-i Filmfesztiválon első díjat nyert filmet Szergej Vronszkij szép színekkel, méltóságteljes tempójú, hangulatos képekkel fényképezte, Lojko megformálója, Grigorij Grigoriu, a cigánylegényt keresetlen őszinteséggel, sugárzó belső szenvedéllyel, kitűnően alakítja. Szvetlana Toma szép és lírai Radda, a szenvedély és büszkeség különös keverékéből áll a játéka.”
(Vértessy Péter: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Magyar Nemzet, 1977. január 27., 4. o.)


„A kalandfilmekre jellemző romantikus elemekkel csínján bánt a rendező, bár akad benne annyi, hogy az a néző is jól érezze magát, aki csupán a kalandos történet kedvéért vált mozijegyet. Gyönyörű tájakon, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön át vándorol a cigánykaraván, színes, festői rongyaikban járják a szebbnél szebb táncaikat, felhangzanak a világhíres cigánydalok — hogy a következő pillanatban az eldördülő sortűz, az akasztás vagy a tábor felgyújtása jelezze ellenpontként, mennyire reménytelen egész életük, mennyire ki vannak szolgáltatva a faji megkülönböztetésre épülő hatalom szeszélyeinek. Érdekessége az új szovjet filmnek, hogy cselekménye egy része hazánkban, a Tisza mentén, magyar városokban játszódik, más része Galíciában, Szlavóniában, a múlt század vége felé. A dalok között felcsendül magyarul is az ének, és a film más magyar vonatkozásai is érdeklődésre tarthatnak számot. A dalokat egyébként a moszkvai Cigány Színház művészei adják elő, a táncok is kiváló előadásban kerülnek elibénk. Jevgenyij Doga zenéje igen kifejező, akárcsak Szergej Vronszkij képei. Szvetlana Toma és Grigorij Grigoriu a két főszerepben kivételes tehetségről tesz tanúságot. Játékuk alkalmazkodik az eredeti elbeszélés és a film romantikus hangszereléséhez.”
(h. m.: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Népszava, 1977. január 27., 5. o.)


A cigánytábor az égbe megy őszinte költői ihletre vall, sok részletszépséget, s mellette attraktív elemet is magába ölel; Szergej Vronszkij operatőr képein a cigánymúlt sok, ma már muzeális tárgya, holmija is új életre kel, de ezzel együtt az a feszengő érzés is az emberben, hogy valami nem természetes, keresett kuriózumokat mutatnak itt neki. Mert ez a musical műforma – ahol magától értetődőnek vesszük a »produkciót«, a népi táncosok, énekesek szereplését – valahogy nem fogadja be az eredeti történetet, nem válik szerves részévé a szenvedéllyel végigjátszott romantikus mesének. Ez végül is áttör a musical lengekönnyű fátylain, a túlhalmozott »dalos-táncos betéteken«, de már mesterkéltté válva; messze kerül attól, ami a Gorkij-novellában – romantika ide, romantika oda – örök emberi mondanivaló, lélekhez szóló üzenet marad. Radda és Lojko halála még csak romantikus tragédiává sem válik, úgy hat inkább, mint egy teátrális produkció a sok folklóreredezésű betétszám végén. Kár. Mert a romantikával is úgy vagyunk, hogy bár nem napi szükségletünk ma már, felmérjük túlzásait, a valóságtól való távolságát, de ha már foglyul ejt, joggal várjuk el igazságát."
(Hegedűs Zoltán: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Népszabadság, 1977. január 27., 7. o.)


„Realizmus helyett kaptunk valamiféle extrém világot, ahol majdhogynem minden megtörténhet, amit a rosszindulatúan cigányellenes pletykákból ismerünk, romantika helyett pedig grand guignolt vagy egyszerűbben: vadromantikát. Még aki tudja, hogy a cigányságnak – éppen történelmi állapotából, társadalmi tudatszintjéből fakadóan – milyen fogalmai vannak a tulajdonról, az sem tudja ezt a Zobart másként, mint cégéres lókötőként elfogadni, de aligha képes önpusztításán szánakozni is. Kétségtelen tehát, hogy A cigánytábor... erényeit elsősorban nem dramaturgiájában, etikailag, filozófiailag kuszált gondolatrendszerében kell keresnünk. Tetszetős viszont a rendező érzéke a látványosság iránt, amely a legjobb pillanatokban vizuálisan megjelenő költőiségnek hat, ragyogó a színészvezetés, helyenként példás merészség mutatkozik a vágásban, és az eredeti cigányfolklórra támaszkodó zene is igazi élményt jelent. A részletszépségek azonban nem helyettesíthetik azt a sokkal komplexebb hatást, amit esztétikai élménynek szoktunk nevezni.”
(Fábián László: „Változatok a kalandra”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/5, 10–11. o.)


A cigánytábor az égbe megy (Табор уходит в небо, 1976) – szovjet filmdráma. Makszim Gorkij Makar Csudra című novellájából a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Emil Lotjanu. Operatőr: Borisz Travkin és Szergej Vronszkij. Zene: Jevgenyij Doga, Valerij Zubkov és Iszidor Burgyin. Díszlet: Feliksz Jaszjukevics és Szergej Kazancev. Jelmez: Mihail Antonyan. Vágó: Nagyezsda Vasziljeva. Főszereplők: Grigore Grigoriu (Lojko Zobar), Szvetlana Toma (Radda), Jelena Szadovszkaja (Juliska), Baraszbi Muljajev (Makar Csudra), Ion Sandri Scurea (Siladi), Vszevolod Gavrilov (Danilo), Pavel Andrejcsenko (Talimon), Boriszlav Brondukov (Bucsa), Nelli Volsanyinova (Ruszalina). Magyarországi bemutató: 1977. január 27.

                                                                                                                            Field64


Gogol. A kezdet

Érdekes reakciók érkeztek annak idején a Víj 2013-as feldolgozása kapcsán. És itt most nem is a blogon található hozzászólásokra gondolok igazán. Tekintettel arra, hogy azok inkább építő jellegűek voltak. A feliratoldalon, ahová feltöltöttem az srt fájlokat, egy kedves ismeretlen leautistázott. Biztos van megfelelő szakvégzettsége ehhez (az fel sem merült bennem, hogy csak a szokásos magyarosch fellengzősködés irányította a billentyűzetének gombjait), ne kételkedjünk nemzettestvéreink kompetenciájában. Persze, orvosi tudománya mellett nyelvészi vénáját is megcsillantotta. Ami a látszat szerint erősen hagyott kivetnivalót maga után. De nincs ezzel semmi probléma!
Amit kicsit sajnáltam, az az volt hogy az elismerő szavakat "csak" ímélben kaptam. Viszont azok olyanok voltak, hogy úgy éreztem magamat (egy magyar szólással élve), mint akit hájjal kenegetnek. Mind a tartalmak miatt, mind az elektromos levelek szerzői miatt.
Egy szó, mint száz: A 2013-as Víjhez készített felirat megosztotta a magyar anyanyelvű közönséget. Ahogy a film az orosz-ukrán nézőket.
Azt gondolom, hogy mindaz a jó és rossz amit leírtunk (a kedves hozzászólókkal közösen) ezen blogon is a filmről, ma is vállalható. Ám, ma már úgy gondolom, hogy nem teljes a kép. Említettem én a sok fricskát, ami a filmben található, és ami jelentős része NEM jön át a magyar néző számára. (És ez ebben az esetben, nem feltétlenül a néző hiányosságaiból fakad.) De egy fontos dolgot kihagytam (kihagytunk). A groteszket. A gogoli groteszket. Úgy tekintettünk (vagy úgy szerettünk volna tekinteni a Víjre), mint egy horrorfilmre. A rémisztgetést, a borzongást vártuk, és helyette kaptunk egy csomó CGIt, és egy nagy adag (látszólag, első nézésre) sületlenséget. Előítéletesek voltunk. Na!
Miből gondolom mindezt? Megkértem egy ifjú munkatársamat, aki (koránál fogva, és nívósnak egyáltalán nem nevezhető oktatásunknak "köszönhetően") egyáltalán nem ismerte a művet, sőt (bár érettségivel rendelkezik) szerintem Gogol munkásságának egy pici részét sem, nézze már meg a filmet (ha lesz egy kis felesleges ideje), és árulja már el nekem, hogy huszonéves magyar ifjú hogy látja azt az alkotást. Megnézte. És nagyon tetszett neki.
Arra gondoltam ekkor, lehet bennünk van a "hiba". Bennünk, akik nem az újszülött ismeretanyagával felvértezve ültünk neki a filmnek. Lehet, nem is nekünk készítették.
Szóval egy nagyon fontos dologról nem szabad elfelejtkeznünk a Víjjel kapcsolatban. Gogol nem horrornovellának írta meg. Az elsődleges célja nem valami sátáni, rémisztgetős alkotás létrehozása volt. Hiszen mind az Egy esték a gyikanykai tanyán, mind a Mirgorod novella és kisregény gyűjteményekben található alkotásokat (és a Víj a Mirgorod része) át meg átszövi a finom humor, a nyelvöltés az olvasó felé. A babonás hitvilággal "megáldott" emberek kifigurázása. No nem durván, hiszen a felületes olvasó nem biztos, hogy észreveszi ezt. Gogol ezen műveiben nem felmagasztalja az ördögöt, annak erejét, hanem megpróbálja nevetségessé tenni. Nem az a cél, hogy az olvasó beijedjen, és este nem merje elhagyni a hutorját, hanem az, hogy mindenki lássa: a nagy Plagizátor és annak követői, bár megpróbálnak erősnek látszani, valójában gyengék és nevetségesek. Legyőzettek.
Teljesen biblikusan látja Gogol ezt a kérdést. Az író istenkeresése már élete kezdeti szakaszán is erőteljesen befolyásolta világlátását, és ezáltal műveit.
És ha úgy vesszük, a 2013-as Víj folytatja ezt a világlátást. A babonás kozákok nevetségessé tétele (amely - a net emlékezete szerint - annyira bántott önmagukat ukrán hazafiknak gondolókat) nem a kozákság, hanem a babonaság ellen irányul. Ebben az értelemben az a film folytatja a gogoli hagyományt. Ezen bejegyzés azonban egy 2017-es alkotás kapcsán születik meg, amelyre egyáltalán nem mondható el ez.
Ny. Gogol
A film főszereplője, (hogy-hogynem) az író Gogol. A mozgóképen feltűnő karakter időnként megfelel a történelmi hűségnek, időnként nem. Tekintve azt, hogy ez nem egy irodalomtörténeti mű, nincs is ezzel semmi probléma addig, amíg valaki nem hisz a film által sugallt Gogol képben.
A film sztorijáról annyit, hogy van egy kishivatalnok, egy fogalmazó, egy írnok, akik munkája révén bűncselekményekkel  kerül kapcsolatba. Szorgalmasan gyártja a hivatalos iratokat, ahogy elvárják tőle. Egy gyilkossági ügy kapcsán kapcsolatba kerül egy sztárnyomozóval (Jakov Petrovics Guro - Oleg Mensikov alakítja). Nevezett személy egy kicsit sherlock holmesos, egy kicsit fandorinos karakter. Ahogy mondani szokták, lát az írnokban fantáziát, ezért magával viszi az ifjú fogalmazót a következő nyomozásához, Malorosszijába. Ifjú hölgyek titokzatos haláleseteit kellene kivizsgálniuk...
A filmbeli Gogol egy kicsit érdekes karakter. Furcsa betegség tüneteit kénytelen elviselni. Időnként, a környezet számára is megmagyarázhatatlan rohamok gyötrik. Transzba esik, látomásai vannak, és az úgynevezett automata írás nevezetű jelenség is megmutatkozik rajta keresztül. Érdekes módon ezen (a kereszténység szempontjából mondott) okkult jelenségek minden egyes esetben az éppen aktuális nyomozást elősegítik. (Talán nem lenne érdektelen ezt a vonalat is jobban kibontani, de jelen írásomnak nem ez a célja. De azért megjegyzésként idebiggyeszteném, hogy az okkult jelenségek és a [forradalom előtti] orosz társadalom, az okkult jelenségek és a szovjet korszak társadalma, illetve a napjaink orosz társadalmának az okkultizmussal való kapcsolata eléggé szerteágazó téma. És ha úgy vesszük van ennek a filmnek egy ilyen irányú, viszonylag rejtett üzenete. Mindez, ha nem is szorosan, de a filmhez tartozik.)
A történelmi (a valódi) Gogol nem volt okkultista, életét ezen jelenségek nem kísérték. Ugyanakkor teljesen nem volt egészséges sem. Betegségét van aki összefüggésbe hozza istenkeresésével, amely nem feltétlen volt átlagos. Mások szerint a két dolog nem volt összefüggésben egymással.
Az tény, hogy már kora ifjúságában arról panaszkodik Gogol, hogy beteg ember. Huszonnégy évesen arról ír, hogy a kór miatt korán vénül. Az is tény, hogy több orvos is megvizsgálta, és teljesen egészségesnek találta. Gogol szerint a betegsége belülről fakad, a kór gócpontjaként a gyomrát nevezi meg. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyermekkorában valóban sokat betegeskedett.) Kortársai között van aki feljegyzi, hogy az étvágya rendkívüli tudott lenni. (Példaként említi egyikük, hogy itáliai tartózkodása alatt az író mindenki másnál több makarónit fogyasztott el egyes alkalmakkor.)
Azt el kell ismerni, hogy Gogol lelke igen érzékeny lehetett, hiszen erről tanúskodnak írásai. Mind a látásmódja, mind az ahogy és amilyen problémákat észrevesz, és megjelenít. Én a magam részéről azt sem tartanám kizártnak, hogy eme érzékenység mellett a falánkság mellékhatásaként időnként megjelenő gyomorfájdalmak együtt hoznak létre az íróban egy olyan állapotot, melyet azután ő a betegségeként él meg. (Nem vagyok sem belgyógyász, sem pszichológus ez csak egy oktalan okoskodása csupán.)
Puskin megállapítja Gogolról, hogy szerinte melankóliában szenvedett írótársa. Tehát a depressziót sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ami szintén sok mindenre magyarázatot adna a neves író (a valódi és nem a filmbeli!) viselkedésével kapcsolatban. Maga is leírja saját betegségét, ami szerintem szintén Puskin állítását erősíti meg. (Még akkor is, ha ezzel a mondatommal látszólag saját magam korábbi állítását cáfolom. Elég komplex a helyzet [hiszen egy ember lelkét "vizsgálgatjuk"] és az ellentmondás nem kibékíthetetlen, de spekulatív.Kár is több szót fecsérelni rá.)
Ebben a kontextusban későbbi utazásai (európai útjai, afrikai kirándulása), azok látszólag céltalan volta felfogható egyfajta menekülésnek is. Hogy mi elől? A valóság elől. Mondjuk kora oroszországi valósága elől. Amely realitása olyan irreális ideákat hoz ki belőle, mint például Az orr. Lehet, hogy itt kellene keresnünk groteszkjének, és az orosz abszurdnak az egyik forrását? De nemcsak ennek, hanem az orosz realizmus címkéjével ellátott írásműveknek is ez lehet az egyik gyökere.
Elmondhatjuk, hogy Gogol inspirálóan hatott az őt követő írónemzedékekre. Dosztojevszkijtől Danyil Harmszon át napjainkig.
"Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő."
                                                                     Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Istenkeresése, vallásos elkötelezettsége ténykérdés. Ez nem feltétlenül rontott pszichés állapotán. Azt se feledjük el, hogy azok akik eme érdeklődését igyekeznek negatív kontextusban láttatni, nagyon sokszor ideológiailag nem azonos oldalon voltak, vannak elkötelezve.
Tehát megállapíthatjuk, hogy bár lelkileg nem volt egy egyszerű ember Gogol, de az okkultizmus bármilyen gyakorlása igen távol állt tőle. Nem volt médium. Pontosabban nem volt médium parapszichológiai értelemben. Nem gondolom, hogyha látná az ebben a filmben róla megformált karaktert, akkor őszinte örömmel üdvözölné kortársaink próbálkozását.
Tagadhatatlan, hogy Gogol eléggé megváltozik élete vége felé. Ám ez a változás nem érinti az Istennel való viszonyának lényegét. Nem tagadja meg hitét, nem dezertál. A miszticizmus - amely ezen életszakaszát jellemzi - a betegségéből fakad-e, vagy az istenkereséséből nehéz megmondani. Mert hát lehetetlen is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az író teljesen magányos. Kora ifjúsága óta gyötörte ez az érzés. Mindezekből látható, hogy egy nagyon veszélyes pszichés légkör vette őt körül.
A Levelezések barátaimmal című művének megjelenése vihart kavart az orosz intellektuális életben. Sokan támadták ezt a művét. Az irodalmi élet különböző szellemi irányzatának tagjai nekiesnek a műnek. A cím alapján azt gondolhatná az ember, hogy a mű a zárkózott író utolsó próbálkozása a magányból való kitörésnek. A reakciók alapján kijelenthetjük, hogy Gogol ezt a művét senkinek sem írta. És ez nem rajta múlott.
A könyvében többek között kifejti istenképét, amire persze lehet mondani, hogy itt-ott nem biblikus. Ám szerintem, nem ez a lényeg. A tény az, hogy a szerző egész élete során hű maradt világnézetéhez, még akkor is ha utolsó életszakaszában már elrugaszkodik a hivatalos teológia egyes megállapításaitól. Nekem furcsa volt azt olvasnom, hogy mekkora spirituális élmény volt számára a jeruzsálemi Szent Sírnál tartott istentisztelet. Én maga el se mentem volna egy ilyenre, mert a helyszínt nem tartanám megfelelőnek. A kereszténység, az én olvasatomban, nem egy temetkezési vállalkozás. Nem vagyunk messze a Húsvéttól. Attól az ünneptől, amelyet a legnagyobb keresztény ünnepnek neveznek. Az Életről szól ez, arról hogy a Halált legyőzték. Ezt ünnepli a keresztény világ. Akkor meg nem a temetőbe kell keresni Istent, az Élet Fejedelmét. Szerintem.
Merezskovszkij (Zinaida Gippius férje, és itt olvasható néhány mondat róluk) úgy véli, hogy Gogol írói munkásságát arra használta fel, hogy nevetségessé tegyen az ördögöt, ám mintha az ördög a Levelezések barátaimmalra érkező reakciókkal épp megalázta (és elszigetelte) Gogolt. Egész életművét próbálta megkérdőjelezni. Mi tagadás érdekes ez a fajta értelmezése a dolognak. Persze lehet, hogy mindez csak Merezskovszkij elméjében keletkező szimbolika megnyilvánulása.
Egy szó mint száz! Gogolnak voltak problémái. Távolról sem mondhatjuk átlagos embernek. Ám, a filmbeli Gogol parapszichológikus képességei soha nem voltak jelen a valódi Gogolban. Soha nem nyilvánultak meg ilyen dolgok az életében. Ő mindvégig a másik oldalon állt.

A film nem horrorisztikus, hanem inkább olyan misztikus, nyomozós fajta. Megspékelve a Gogol prózájában itt-ott feltűnő karakterekkel. Mindenesetre érdekes kísérlet...
Hazájában 18+-os besorolású.


A film eredeti címe: Гоголь. Начало Rendezte: Jegor Baranov. Forgatókönyv: Tyihon Kornyev, Kim Belov, Alekszej Csupov, Natalja Merkulova, Alekszej Karaulov, Filipp Konjasov.
Főbb szerepekben: Alekszandr Petrov, Oleg Menysikov, Jevgenyij Szticskin, Taiszija Vilkova, Artjom Tkacsenko, Júlia Franc, Jevgenyij Szitij, Jan Capnik, Szergej Badjuk.

A folytatását a Гоголь. Вий-t április 5.-től vetítik az oroszországi mozikban.

Anna Karenina. Vronszkij története

Nem tagadom, egy kicsit előítéletesen kezdtem ezen alkotás megtekintésében. Adva van egy alapmű, amelyet Lev Nyikolájevics Tolsztoj írt. Vannak akik élete fő művének tartanak, és vannak akik csak az egyik legjobb alkotásának. Ebbe a kérdésbe nem is mennék bele, hiszen ez már ízlésbeli dolog.
Szóval, van egy híres alkotás, amit ismét megfilmesítenek. (Már maga ez a dolog is "gyanús". Hiszen úgyse tudja a mozgókép utolérni a könyvet. Pláne, az ilyen könyvet.) De nem csak simán veszik a művet és forgatókönyvet írnak belőle, hanem a sztorit összekeverik egy másik szerző alkotásával. Na ilyenekből azután borzasztó dolgok is ki tudnak keveredni. Ebben az esetben azonban nem ez történt. A tolsztoji sztoriba belekeverték V. V. Vereszajev A japán háborúban című novelláját. Nevezett írást nem ismerem, és (időhiány miatt) nem is tervezem, hogy megismerkedjem vele. A film alapján úgy tűnik, hogy ez az írás megpróbálja tovább elemezni, tovább gondolni a világhírű regény folyamát.
És azt kell mondanom, hogy nem teszi rosszul. (Ami már magában is szinte már egy kész csoda.)
Tolsztoj valahol ott fejezi be a regényét, hogy Vronszkij önkénteseivel elmegy Szerbiába, küzdeni a törökök ellen. A film ott kezdődik, hogy Vronszkij részt vesz az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban. Megsérül, és egy hadi kórházban találkozik Karenin fiával. Neki meséli el a harminc évvel korábbi szerelmi történetét. Ahogy ő látta az eseményeket.

A film Vronszkij szemszögéből mutatja be a történetet, és dicséretesnek tartom, hogy nem egy sematikus figurával találkozhatunk. Az elmúlt politikai rendszer kultúrához való hozzáállásának egyik máig közöttünk élő hagyománya, hogy a regényekben, a filmekben hajlamosak vagyunk jellemfejlődést keresni, kimutatni. Ott is ahol ez nincs. Ha meg nyomokban sem találunk ilyesmit, akkor az már egy értéktelen mű. A történelmi részletekbe nem mennék most bele, de ez egy szovjet kongresszus gyümölcse. Ahol is világosan megmondták egyes íróelvtársak (a kettes íróelvtársaknak), hogy a szocialista realista irodalomban, képzőművészetben igen is jellemfejlődésnek kell lennie. Ráadásul pozitív irányúnak. Amely alkotás nem ilyen, az értékelhetetlen, mint műalkotás. Szerencsére Lev Nyikolájevics Tolsztoj még nem tudhatott erről az irányelvről.
Magam soha nem gondoltam, hogy Vronszkij a történet során, jellemfejlődésen menne keresztül. Tudom, lehetséges lenne egy ilyen magyarázat is: A léha fiatalember megismeri a szerelmet, és egyúttal a felelősséget és jelleme átalakul, érett férfivá válik. Soha nem éreztem úgy, hogy ez a történet autentikus értékelése lenne. És szerencsére ez a film sem megy el ebbe az értelmezési tartományba. Ennél azért jóval összetettebb karakter Vronszkij is. És Anna is, és Karenin is. A sematista látásmód megakadályozhat a mélyebb, finomabb mondanivaló megértésében.
Magam úgy gondolom, hogy Vronszkij a történet elején sem egy aranyifjú. Nem állítom, hogy felelősen gondolkodik, de ki az aki a rózsaszín köd leereszkedése után úgy tud gondolkodni? Inkább az a véleményem, hogy a kezdeti romantikus fellángolás után (bár azt nem állítom, hogy érzelmei Anna irányában megváltoztak volna; szemben Annával akiben ez felmerül), értetten próbálja a felmerülő problémákat kezelni. Nem véletlen, hogy ez a vonal elég hangsúlyos a filmben, elvégre Vronszkij szemszögéből láthatjuk a dolgokat. Ám ez, szerintem, a regényben is benne van. Nem egy gaz hódítót, vagy egy éretlen tacskót láthatunk (aki a ránehezedő teher alatt végül megkomolyodik), és ezáltal még drámaibb szituációt láthatunk. Még összetettebb a probléma, amiről az Anna Karenina szól.

Azt gondolom, hogy a filmben nagyon jól megjelenítették Karenin "vergődését". A férj érzi, hogy nincs minden rendben a házasságában. Sejti, sőt tudja, mi a probléma oka. Mit tehet ilyenkor az ember? A számára legfontosabb oldalról próbálja megközelíteni a kérdést. A számára etalonként funkciónáló értékrend alapján próbálja meggyőzni a másikat. Azt gondolván, hogy ami számára fontos, ami neki érték az a másiknak is az. Összekeveri önmagát a szeretett lénnyel. Ilyet napjainkban is annyit láthatunk. (Hiszen egy örök emberi érzésről, és reakciójáról van szó). A lánglelkű trubadúr kedvesének énekel [napjainkban az esetek többségében fél- vagy teljesen részegen], azt gondolván, hogy a leányzóra így tud érzelmileg hatni. Nem mondja senki nekem, hogy ilyesmivel nem találkozott még!) Karenin a morál felől közelíti meg a hűtlenség kérdését. Már akkor, amikor az még fizikailag meg sem történt. Életem során két véglettel találkoztam. Az egyik azt állította, hogy a flört már maga a megcsalás. A másik az volt, hogy a csók nem számít megcsalásnak. Úgy gondolom, hogy a megcsalások áldozatai, a vétlenek, a vesztesek az első állítással teljesen azonosulni tudnak. A vadászok pedig a másodikkal. A régiek szerint a kívánság az ami előidézi a rosszat. Tehát a kívánságot sem volna szabad beengednünk a belsőnkbe, és akkor soha nem lenne zűrzavar. Karenin is ezen az állásponton van. Azt gondolom, hogy a színésznek (Vitalij Kuscsenko), és természetesen az instruktornak, sikerült egy viszonylag szimpatikus Alekszej Karenint alkotniuk. Ebben a karakterben nagyon sok minden benne van. Megszemélyesítésével könnyen szélsőségbe eshetne az ember. Úgy gondolom, ebben a filmben sikerült egy egészségesen mondható megközelítést prezentálni. Már ha egyféleképpen értelmezzük a karaktert, és a cselekedeteit. Mert ha egy másik fajta értelmezéssel tekintünk reá, akkor egy hidegnek, érzéketlennek tűnő tuskót láthatunk bele Karenin személyében. És az, hogy legalább kétféleképpen értelmezhető Kuscsenko alakítása már maga ez a tény azt bizonyítja, hogy egy remek alakítást láthatunk.
Nem könnyű feladat egy féltékeny, megcsalt karaktert eljátszani. Óhatatlan, hogy az emberben ellentétes indulatok, érzelmek kavarogjanak amikor véleményt próbál formálni róla. Azt gondolom, hogy kell egyfajta érettség, élettapasztalat ahhoz, hogy mind Tolsztoj regényét, mind ezt a filmet a megfelelő helyen tudjuk értékelni. Az író annak idején nagyon jól leírta a felszarvazott lelkivilágát, vívódásait, menekülési kísérleteit. Magam bőven elmúltam harminc, mikor először olvastam a regényt. És egy cseppet sem bántam, hogy nem került a kezembe tizenévesen. Pedig kamaszkorom olvasmány élményeinek döntő része elég fajsúlyos volt.
A film nézése közben az ember könnyen átsiklik (mármint a filmes műfaj sajátossága miatt is) Karenin hozzáállásának megváltozásán. A kimért, de önmagát szerető férjnek gondoló alapállapotból (a féltékenység hatására) eljut a szinte már kegyetlennek tűnő logikus pragmatizmusig. A feleségével szembeni teljes elutasításig fajulnak el benne a dolgok. Könnyen pálcát törhetnénk felette, de azt kell hogy mondjam, ez teljesen természetes dolog. Ez a válás hozadéka. Ne legyünk naivak. Nincs szép válás. Maga a folyamat megviseli a feleket. (Már ha rendelkeznek a minimális IQ és EQ-val. Csak a primitív gondolkodású, primitív érzelmi életet élőket nem viseli meg a dolog.) És leginkább talán (de nem minden esetben) a "vétlen" felet. Mert azért ne legyünk egyoldalúak. Váláskor mindkét félnek van felelőssége a folyamat létrejöttéhez. Ki így, ki úgy járul hozzá az érzelmi elidegenüléshez. Már ha érzelmek egyáltalán jellemezték a kapcsolatot.
Karenin nem vétlen a házasságának megromlásában, még akkor is így van ez, hogy ő az "áldozat". A regényben a főhősnő férje a kereszténység egyfajta erősebb megélésébe menekül. A film pozitívumának tartom, hogy az alkotók ezt nem használták arra fel, hogy ezt a vallást, eszmerendszert negatív kontextusba tüntessék fel. (Gyanítom, hogy ha napjaink Hollywoodjában készült volna ez a feldolgozás, akkor nem biztos, hogy kihagyták volna ezt a ziccert.)
Anna (Jelitzaveta Bojarszkaja) a feleség a szerelmes nő mintapéldánya. Tiszteli, becsüli férjét, ám amikor úgy gondolja, hogy megvan a nagy ő, képes szinte mindent eldobni magától. Lángoló szerelemre gyullad Vronszkij iránt. Ám az idő múlásával két tűz közé kerül. Egyrészt elbizonytalanodik választottja érzelmi elkötelezettségében, másrészt társadalmi kitaszítottságával is szembesülnie kell. Hatalmas konfliktus ez. Nem véletlen, hogy az író is ezt a karaktert választotta, ezzel a nővel viteti el a regényt.

Elmondható, hogy sikeresen ötvözték a két regényt. Eredetileg egy nyolc részes tévéfilm sorozatot készítettek, majd ezt megvágva hozták létre a több mint két órás mozis verziót. Magam először a sorozatot láttam. Mindkét verzió teljes a maga módján. Szerintem egy érdekes, és jó filmet láthat az érdeklődő.



A film eredeti címe: Анна Каренина. История Вронского. Rendezte: Karen Sahnazarov. A forgatókönyvet Lev Tolsztoj és Vinkentij Vereszajev művei alapján Alekszej Buzin és Karen Sahnazarov készítette. Főbb szerepekben: Jelizaveta Bojarszkaja, Maxim Matvejev, Vitalij Kuscsenko. Zene: Jurij Potejenko.
       

SzuperRosszak

Elég sokat pihentettem ezt a feliratot, míg elnyerte végleges formáját. Valamikor 2016. október vége, november eleje tájékán "találkoztam" ezzel a filmmel. (Oroszországi premier 2016. október 13.) Egy tipikusnak mondható blockbuster alkotásról van szó, amely talán mégsem olyan tipikus.
Maga a cím is érdekes. Egy összetett szó, amely első tagjának jelentése teljesen ellentétben van a második taggal. A szuper szó eredetileg valami felettiséget jelent, de átvitt értelemben ez a jónak, a kiválónak egyfajta szinonimájaként is használatos. Sőt napjainkban az esetek többségében ebben az értelemben használjuk. És ez az önmagában ellentétet hordozó kifejezés valahogy nagyon jól jellemzi az egész alkotást.
Az alkotó mindent egyberaknak ahhoz, hogy a mozipénztárak előtt kialakulhasson a jegyvásárlásra várakozók sora. Egy vérbő komédiát készítettek. Szó szerinti, és átvitt értelemben is. Ömlik, fröcsög a vér, ha kell, ha nem. A szexualitás nem csak társalgási szinten jelenik meg. A hím társadalom megszólítva érezheti magát.

És mi az ami a filmet atipikus blockbusterré teszi?
A finom irónia ami átszövi a film képi világát és dialógusokat. Hiszen a mindenáron sikerfilmben szerepelni akaró reklámszínész (az alkotás egyik főszereplője) maga mond, talán akaratlanul is, kritikát. Mind a kasszasikernek készített alkotásokról, mind az ezek által sztárrá váló színészekről. Pedig dehogy akar ő rosszat mondani ezekről! Épp, hogy vágyai netovábbja lenne számára, ha karrierje az aranyér reklámtól (a majonéz reklámon át) a Hős karakteréig ívelhetne.


Miről szól ez az alkotás? A férfi-nő viszonyról. Láthatjuk, hogy milyen bunkók is tudnak lenni a férfiak. (És ezzel meg is van célozva egy másik célközönség. A kandúrbandikat a szex és az erőszakos jelenetek vonzhatják, a cicamicákat pedig az, hogy láthatják: nem csak őket veszik körül az érzéketlen tuskók.) De hát, hogy a kiegyensúlyozottság is meglegyen azért a hölgyek is belenézhetnek a görbe tükörbe. Megláthatjuk mennyire önzőek is tudnunk lenni. Persze, szerencsére, nem veszi túl komolyan magát a film, és ez előnyére szolgál. A vérözön látványa, a mészárlások bemutatása időnként olyan... Mit is írhatnék? Valótlan, szinte már-már abszurd?
A lényeg, hogy nem lehet komolyan venni az egészet.
Pedig próbál komoly lenni a sztori. Hiszen a moszkvai alvilág üzelmeibe pillanthatunk bele. A populáris kultúra képviselőinek szükségük van a lazításhoz erre-arra. Amit nem feltétlenül a boltban árulnak.
Az alvilági figurák, karakterek, a kemény fiúk nem is olyan kemények. Emberiek. Itt van például Vitya bácsi, a főnök, mobiltelefonjának csengőhangja, ami pontosan megegyezik a Bumer című filmben annyiszor felhangzó jelzőhanggal. Ez most mi lenne? Vitya bácsi nosztalgiája a múlt iránt? Tisztelgés egy mai klasszikus előtt? Vagy csak sima infantilizmus a karaktertől? Persze, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, pontosabban magunk dönthetjük el a választ, már ha érdekelnek egyáltalán bennünket a részletek. De mindegy is, hogy mi a megoldás. Hiszen a vérfürdő után megszólaló polifonikus csengőhang anakronizmusa (Napjainkban játszódik a film! Valamikor 2016-ban. Ez egyértelmű, a film dialógusa alapján.) sokat dob a film hangulatán.


Szóval, akkor miről is szól ez az alkotás?
A férfi-nő kapcsolatról (nem feltétlen rózsaszín felhős ábrázolásban, és a moszkvai alvilág küzdelmeiről (vérgőzösen, de nem haláli komolyan.)
Szól a mindennapjainkat átszövő internetről. Arról, hogy mennyire rábízzuk magunkat a világhálón megtalálható információkra. Hogy mennyire átvesszük, kritika nélkül, a rajta, benne található/megtalálható adatokat. Hogy 2016-ban a műveltség alapja az inetreneten található adatbázisok lettek. Pontosabban, hogy sokan így gondolják. Így élik az életüket. Tanácsokat kérünk (az interneten keresztül) matematikai algoritmusoktól, így küszöböljük ki, hogy gondolkodnunk, kutakodnunk kelljen. Hát nem abszurd egy kicsit?
És mindezt észre se vesszük, mert a szex és az erőszak kultusza erősebb mindennapjainkban, mint a józanság, és a (klasszikus) bölcsesség.

Nem gondolom, hogy egy a minden idők legjobb orosz filmjeinek nemtudoménhányas listájára felkerülhetne ez az alkotás. Nem, mert nem is ilyen céllal készült. A cél szerintem az volt, hogy megtöltsék a mozikat, hogy elvarázsolja a (18+-os) nézőket 75 percre. És erre tökéletesen alkalmas. Még akkor is, ha a nemzetközi és orosz filmes oldalakon csak 4-es körülire értékelik a filmet. (IMDB: 4,2; Kinopoisk: 3,953)
Magam azt gondolom, hogy kikapcsolódásra feltétlen megfelelő. Sőt, vannak benne igazán jó pillanatok is. Tagadhatatlan, hogy az amerikás feeling erősen áthatja az alkotást (és ezt lehet, mint a film gyengeségét említeni, miközben épp ez az ami miatt a készítők reménykedhettek az esetleges üzleti sikerbe), miközben azért sikerült az oroszos világlátást is belevinni a mozgóképbe. Ami viszont épp a sterilizált és amerikanizált stílus kedvelői számára lehet csalódás.
A film cselekménye kiszámítható, viszont a színészi alakítások bőven kárpótolja a nézőt.


A film eredeti címe: Суперплохие. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Dimitrij Szuvorov. Főbb szerepekben: Danyila Jakusev, Anna Csipovszkaja, Alekszandr Szokolovszkij, Alekszandr Revva, Jan Capnyik, Alekszandr Ljapin, Alekszandr Coj, Karina Zvereva, Kirill Kaganovics, Valentina Mazunyina.