Sztyepán Bandera

A legutóbbi írásomban egy Magyarországon nem túl ismert történelmi esemény lengyel adaptációja kapcsán írtam, bár csak érintőlegesen, az ukrán történelem egyáltalán nem túl fényes korszakára. A dologban az az elszomorító, hogy a gyászos és kegyetlen történesék napjainkra "elfelejtődtek", nem EU konformak. Ennél is szomorúbb, hogy akik emlékeznek a szereplőkre, azok korántsem a valósághoz ragaszkodnak. Illúziók és hazugságok, elhallgatások és értetlenkedések.
A Volhínia című lengyel film megpróbál mindezeken áttörni. Ez az egyik pozitív erénye annak a filmnek.
Persze, nem ez az egyetlen kísérlet arra, hogy a véres történelmi valót megismertessék velünk. Sajnos, ukrán részről ez ideig csak a ködösítés, a szépítgetés, az eltagadás dominált, dominál. Az aktuálpolitika maga alá gyűri a történelmi valóságot. A múlt eltörlésének, meghamisításának kísérlete zajlik észak-keleti szomszédunknál. Ez nem mostani jelenség, nem csak a jelenlegi rezsimhez köthető. Ez a bejegyzés egy oroszországi gyártók által készített, két részes dokumentumfilm kapcsán születik meg. Az ilyen jellegű alkotásoknál, véleményem szerint, mindig nagyon fontos a készítésének körülményeit is figyelembe venni.
Ez nem egy aktuálpolitikai indíttatásból készített alkotás. Nem a 2014-es orosz-ukrán elmérgesedett viszony apologetikája. Nem lehet az, hiszen 2010-ben készült. Úgy gondolom, hogy egy végtelenül korrekt dokumentumfilmmel van dolgunk. Maga az alkotás az, ami elárulja, hogy miért készítették el. Viktor Juscsenko akkori ukrán elnök poszthumusz Sztyepán Banderának adományozza az Ukrajna Hőse kitüntetést. Mondhatnánk erre, hogy ez nem volt egy bölcs döntés, hiszen a kitüntetett életműve erősen megosztja az ukrajnai közvéleményt. Az ilyen kitüntetéseknek azt a célt kellene szolgálniuk, hogy iránymutató legyen a társadalom számára. Egyszerre kellene iránymutatónak, és köztiszteletben állónak lennie. E két feltétel teljesülése nélkül csak devalválódik maga a kitüntetés.
Egy érdemrendet akkor megtisztelő megkapni, ha arra érdemes személyek kapták csak meg. Ettől értékes az elismerés. És nem attól, hogy minek nevezem, vagy hogy néz ki. Ezt szokták elfelejteni az autoriter személyek.
Juscsenko Bandera kitüntetésével egyértelműen hitet tett a szélsőséges, fanatikus ukrán nacionalizmus mellett. Tudom, a nyugati média európabarátnak hazudta ezt az ukrán elnököt is. E jelző gyakorlatilag csak annyit jelent, hogy a személy akinek a neve után, vagy elé odaírják ezt, kész együttműködni az észak-atlanti térséget vezetőkkel, kész a világhatalmi játszmákban időlegesen (mert ez egy ukrán politikai tradíció), vagy hosszabb távon kiszolgálni a washingtoni érdekeket. (Mostanában elkezdték pedzegetni, hogy az USA és az EU érdekei lehet, hogy nem mindig esnek egybe. Jó reggelt kívánok! - mondhatnánk, ha nem véresen komoly dologról lenne szó.) Európabarátnak lenni nem jelenti azt, hogy demokráciabarátnak lenni. Mégis kontinensünkön ez a jelző olyan mellékízzel bír, hogy amikor ezt halljuk, akkor pozitív hangulatokat társítunk az adott személyhez. És már meg is vagyunk vezetve...

Leonyid Mlecsin által készített dokumentumfilm nem titkolja, hogy az alkotók szerint Bandera érdemtelenül kapta meg a UH kitüntetést.
Érdemei nem predesztinálnák semmilyen kitüntetésre. Ennek ellenére, és ez az alkotókat dicséri, nem egy elfogult Bandera szapulást láthatunk, hanem egy, a lehetőségekhez képest korrekt megközelítést.
Mélységesen egyet tudok érteni a film zárógondolatával:
"Az a baj, hogy a szovjet időkben mindent eltitkoltak. A történelem torz és preparált volt. Ezért, a szovjethatalmat elutasítók hősnek tartottak mindenkit, akik küzdöttek ellene. Banderát, Suhevicset, az UPÁt legendák és mítoszok vették körül. Amikre nem szolgáltak rá. A mítoszok régóta élnek, de nem derült ki róluk hogy igazak lennének. Amikor a Szovjetunió összeomlott, Sztyepán Banderát az oroszellenes harc zászlójává, és egy másik történelmi emlékezet részévé tették. Nála sokkal méltóbb alakjai is vannak az ukrán történelemnek. Amire szüksége van Oroszországnak és Ukrajnának is, a közös történelmünk mélyreható tanulmányozása, amely nem kell hogy a jelenlegi politika eszközévé váljon. És akkor talán jobban megértjük az ukrán nemzeti mozgalom összetett történetét. És itt Ukrajnában nem tartják majd Sztyepán Banderát hősnek."

Az hogy Mlecsinnek mennyire igaza van abban a kérdésben, hogy az orosz-ukrán történelemnek nem lenne szabad, hogy politika eszközévé váljon, maga a politika, a poltikusok "történelem csinálása" a legjobb bizonyíték.
Politikai eszközzé vált a Nagy Éhínség. Napjaink nacionalista ukrán történészei engedve elfogultságuknak, esetleges politikai megrendelőiknek, egy Kazahsztánt, Dél-Oroszországot és (a mai Kelet-)Ukrajnát sújtó éhínségben ukránellenes genocídiumot látnak. Nem zavartatják magukat a tényektől. Nem érdekli őket, hogy a lakosság számarányához képest Kazahsztánban haltak meg a legtöbben (30%). Nem érdekli őket, hogy a legtöbb áldozat (számszerűen) orosz származású volt. Nem. Ezek nem fontos dolgok. A lényeg a primitív üzenet: az oroszok ki akarták irtani az ukránokat.
Ja, hogy az Ukrán SZSZK legfőbb vezetője ukrán származású volt? Ja, hogy a Szovjetunió legfőbb vezetője sem volt orosz származású? Az hogy a világ legelső szocialistának mondott államának irányításában a legnagyobb államalkotó nemzet (az orosz) kisebbségben volt... Mindez nem számít! A történelem olyan, mint a gumi. Hajlítható. Nem kell igaznak lennie, csak hinni kell benne!
Szomorú és szégyenteljes dolognak tartom, hogy ehhez a történelemhamisításhoz mi is csatlakoztunk, mi is legitimizáljuk. Hogyan? Például úgy, hogy kiadják magyar nyelven Szerhij Jekelcsik Ukrajan történelmével foglalkozó könyvét, amelyben a szerző egyértelműen letagadja Nyikita Hruscsov származását. Finoman fogalmaztam. A könyvben az van leírva, hogy Hruscsov orosz származású volt. Az a Hruscsov aki ukrán akcentusával halmozott sikert sikerre az idős Sztálin tivornyáin. Nem az a baj, hogy hazug állítás megjelenik magyarul. Az a szomorú, hogy sem a könyv fordítója, sem történelmi lektorának (ha volt egyáltalán ilyen, ha meg nem volt, akkor az a baj) nem jutott eszébe, hogy lábjegyzetben pontosítson. Persze, lehet hogy a szponzor sem akarta ezt...
Az egész holodomor eszmerendszer leggyengébb pontja Hruscsov és Sztálin. Egyik sem orosz származású, a holodomor hit alaptétele pedig az, hogy az oroszok halálra éheztették az ukránokat a '30-as években.
Simon Sebag Montefiore kétkötetes Sztálin monográfiájában feszegeti azt a kérdést, hogy mennyit tudhatott maga a vozsgy a Nagy Éhínségről. Írásos feljegyzés, feljegyzések nincsenek, hogy a padláslesöpréses beszolgáltatások (Melyben egy ifjú magyar NKVD-s tiszt oly lelkesen részt vett, hogy az '50-es évek Magyarországán mint földművelési ügyekkel foglalkozó miniszter teljesen képben legyen mindennel.), melyek párosultak a katasztrófális mezőgazdasági termelési eredményekkel illetve az ezek nyomán létrejövő Éhínség nagyságával mennyire volt tisztában a Kreml ura. (A sztálinizmus elleni harc egyik jellemzője, hogy minden felelősséget a grúz nyakába varrtak. Ez a szemlélet ma is igen elfogadott, például  kishazánkban is. Paradox módon épp ez a sztálinizmus bűnbakképzésének módszere. Hiába no! Hruscsov sem tudta megtagadni a benne lévő sztálinizmust. És ez a mentalitás ma is közöttünk él.) Montefiore már-már szentségtörő következtetést von le, amit idézni se merek. (Nem akarnám, hogy igaztalanul megvádoljanak sztálinmosdatással. Főként mert egyáltalán nem tudni, hogy melyik közigazgatási szint volt teljesen tudtában a szerencsétlenség nagyságával. Szerencse, hogy a szerző nem orosz származású, mert akkor háborognának egyesek, hogy visszatért Oroszországba a sztálinizmus. Az biztos, hogy magukat véleményformálóknak gondolók nem olvashatták a könyvet, vagy nem tudták értelmezni, mert a Cambridgeben végzett, elismert brit történészt még nem bélyegezték meg.)
Szerintem a történelem kutatása izgalmasabb, mint a történelem meghamisítása. Bár tagadhatatlan, hogy az utóbbiból jobban lehet profitálni.
A holodomor kultusz egyik igen érdekes ténye, hogy a mai Nyugat-Ukrajna területéről származik. Egy olyan vidékről, melyet a Nagy Éhínség nem érintett. Nem is érinthetett, mert abban az időben Lengyelország egyik része volt, és nem a Szovjetunióé. Tehát közvetlen tapasztalataik nem lehettek az ott élőknek. Mégis milyen jól kitalálták a frankót! (Vigyázat, szarkazmus!)

Magáról a dokumentumfilmről, amely két részes (és mindkettő egyben megtekinthető), azt gondolom, hogy megpróbál kiegyensúlyozott lenni. A magam részéről úgy vélem, hogy Leonyid Mlecsinéknek sikerült egy objektívnek mondható alkotással előrukkolniuk 2010-ben.
Fontosnak tartom, hogy ne felejtsük el a gyártási évet. Ez a mű, nem a 2014-es puccsra adott orosz propaganda válasza. A problémának sokkal mélyebben vannak a gyökerei.
Sztyepán Bandera poszthumusz UH kitüntetését Viktor Janukovics visszavonta.
Szerintem igaza volt. Egy náci kollaboráns nem lehet nemzeti hős, még akkor sem ha a CIA-nak is (a náci múlttal rendelkező Gehlen révén, aki az NSZK hírszerzési főnöke volt) dolgozott később. Főleg, hogy (ha csak közvetve, felbujtóként is) de gyilkosságokhoz, mészárlásokhoz volt köze. A alkotás megtekinthető itt:


Néhány magyarázat a filmhez

Néhány a dokumentumfilmhez kapcsolódó, fontosnak tartott kifejezés és név magyarázata következik a bejegyzés ezen részében. Nem kívánnám magamat ismételni ezért időnként csak utalni fogok régebbi írásaimra. Más filmek kapcsán már írtam róluk, így itt csak linkelni fogok rájuk.
A kifejezések nem abc rendben fognak következni, hanem a filmbeli felbukkanásuk sorrendjében.
Az első kifejetés az:

OUN :  Erről olvashattok itt: https://vosztok.blogspot.com/2018/06/rendhagyo-bejegyzes-volhinia.html

Kacap, moszkál : Az oroszok gúnyneve.
https://vosztok.blogspot.com/2014/06/vlagyimir-herceg-jovobol-vagyunk-2.html

Tarasz Sevcsenko (1814-1861)
A Kijevi Kormányzóságban született, 18 évesen Szentpétervárra kerül, ahol szakmát szeretne kitanulni. 1838-ban felszabadítják a jobbágyi rendből, és így beiratkozhat a festőakadémiára. Érdeklődik az irodalom iránt, verseket ír. Azon a tájszóláson, amely az anyanyelvének számít. 1845-ben letelepszik Kijevben. Részt vesz a Cirill és Metód Társaság (a csoport 1846-47-ben alakult meg) munkájában. Vezetőjük Mikola Kosztomarov történész munkáiban szemben állítja a Határvidéken élők invidualizmusát a belső területen élőkével. Az eltérő történelmi hagyományok, körülmények jelentősen különbözővé tette az itt élők gondolkodásmódját. Írásaiban érezhető a Moszkva ellenesség. A kozák szabadsághagyományok és a belső területekre jellemző kollektivizmus ellentéte, bírálata egyik fő üzenete.
A Cirill Metód társaság hirdette a szláv népek egységét, de republikánus szellemiségű volt.
A Kavkaz című verse és politikai tevékenysége miatt 1847-ben az Orenburgi Kormányzóságba internálják. Tíz év után szabadul. Közben, tudta nélkül, Puskin versei közé rejtve kiadták Lipcsében a betiltott verseit. 1860-ban megjelenik a Kobzar (a Kobzos) című verseskötete. Ez verseinek orosz nyelvű kiadása. Az ő egyik verse lett az ukrán nemzeti himnusz szövege.

Szicsi Lövészek Сечевые стрельцы, Січові Cтрільці
Az Ukrán Népköztársaság egyik legelső reguláris egysége. 1917-1919 között tevékenykedtek. Az Osztrák.Magyar Monarchia hadseregében szolgáló katonák alapították meg (Kijevben), de csatlakoztak hozzájuk civilek is. A csapat parancsnoka Jevgenyij Konovalec ezredes volt, és az ő stábjában szolgált Andrej Melnyik is. A Szicsi Lövészek fénykorukban 25 000 főből álltak. Az alakulat küzdött a kijevi bolsevik felkelés ellen. Az 1918-as támadás során a Vörös Hadsereggel szemben védték az Ukrán Népköztársaságot, és annak fővárosát. Pável Szkoropadszkij által kihirdetett Második Hetmanság idején szembeszálltak a hetmant támogató német csapatokkal.
Szimon Petljura hatalomra jutásában döntő szerepük volt. Decemberben elfoglalják Kijevet, majd kisebb egységekre bontják őket. Petljurával együtt hagyják el Kijevet. Nem csak a Vörös Hadsereg ellen harcoltak, hanem a fehér Gyenyikin csapatai ellen is. 1919-re súlyos veszteségeket szenvednek. A megmaradt harcosokat tífusz tizedeli tovább. 1919. december 6.-án feloszlatják a Lövészeket.

Erwin Stolze (1891-1952)
1914-ben önkéntesnek jelentkezik a német hadseregbe. Tűzérütegnél szolgál, mind a nyugati, mind a keleti frontot megjárta. A háború után folytatja megszakított tanulmányait. Az 1922-1923-as hiperinflációval elvesztette minden vagyonát. Ebben az évben (1923) belép az Abwehrbe. 1936-ig az Abwehr I.-ben dolgozik. Célterület: Csehország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Bulgária és a Szovjetunió nyugati területei. 1937-ben átkerül az Abwehr II.-be, ahol a külföldön elkövetendő szabotázs tevékenységek koordinálásáért felelt. 1944 augusztusáig az Ausland/Abwehr/OKW Lahuzen divízió második osztályának helyettes vezetője. Fő feladata az előretörő Vörös Hadsereg hátországában diverziós műveletek szervezése, végrehajtatása. Főként volt fehérgárdistákat és ukrán nacionalistákat, Sztyepán Bandera embereit foglalkoztatta.
1945. május 29.-én vagy 31.-én letartóztatják Berlinben.

Nachtigall Bataillon Ukrainische Gruppe Nachtigall
1941. február 25.-én az Abwehr parancsnoka Wilhem Franz Canaris kiadja a parancsot, amely egy német parancsnokság alatt lévő ukrán légió létrehozásáról szól. A katonai csapatot a németek az OUNnal közösen kívánják felállítani. Sztyepán Bandera már ezt megelőzően tárgyalt a német illetékesekkel ez ügyben. Ez év tavaszán 2,5 millió márkát kap a német hírszerzéstől az OUN Bandera vezette szekciója. Az ellenszolgáltatás amit Canarisék elvárnak az, hogy az OUN kezdje meg a Szovjetunió elleni felforgató tevékenységeit.
A németek által kezdeményezett ukrán légió két zászlóaljból áll. A Nachtigallból és a Rolandból. Az első zászlóalj kiképzését Neuhammerbe kezdik meg. Ukrán részről Roman Suhevics, német részről Theodor Oberländer (Aki később az NSZK-ban a veteránok, a menekültek, és a háborús áldozatok ügyével foglalkozó minisztérium vezetője lett.) volt a zászlóalj parancsnoka.
A zászlóalj katonai német uniformisban solgáltak. Az egyik karjukon kék-sárga karszalagot viseltek, ezzel jelezték nemzetiségüket.
A Szovjetunió megtámadása előtt négy nappal érkeztek a német-szovjet határra. A támadás megkezdése során (1941. június 23-24.-án) Przemyśl irányából törtek Lvov felé. Az  1. Brandenburgi Zászlóalj részeként a Nachtigall első katonái június 29.-én érkeztek meg Lvovba. A csapat fő feladata a rádióállomás elfoglalása volt. Az ukrán zászlóalj katonai vezetése támogatta Jaroszláv Sztecko által szorgalmazott dekrétumot, amely az ukrán függetlenségről szólt. Ezt sugározta a rádióadó. A német közigazgatás egyáltalán nem támogatták ezt az akciót, de semmilyen retorzió nem követte az ukrán nacionalisták eme akcióját.
A zászlóalj részt vett a Sztálin-vonal elleni támadásban. Vinnicja környékén három zsidó faluban rendeztek mészárlást. A június 30.-ai ukrán függetlenségi nyilatkozt kihirdetése után a csapatot visszarendelték Krakkóba. Augusztus 15.-én feloszlatják őket, és a Roland legénységével együtt beolvasztják őket a 201. Schutzmannschaft zászlóaljba.
Rövid története során a Nachtigall vesztesége 39 halott, és 40 sebesült volt.
A lengyel hivatalos álláspont és a Wiesenthal Központ véleménye szerint a zászlóalj tagjai tevékenyen részt vettek az 1941-es lvovi pogromban. A Hágai Bíróság szerint az Oberländer elleni vádaknak (aki épp ekkor, 1959, aktív miniszter) nincs alapja.

Andrej Septickij (1865-1944)
Eredeti neve: Roman Marija Alekszandr Septickij gróf. 1900 és 1944 között az ukrán görög-katolikus egyház metropolitája.

Szan folyó Lengyelországon és Ukrajnán keresztül folyik, a Visztula mellékfolyója.

Otto Rasch SS brigadenführer (1891-1948)
1941. októberéig az Einsatzgruppe C parancsnoka. Az alakulat Közér- és Észak-Ukrajna megszállt területein végzett népirtásokat.

Einsatzgruppe

Teljes nevén Einsatzgruppen der Sicherheitspolizei und des SD. Az SS vezetése alá tartozó csoportok, melyeknek a célja a náci fajelmélet szerint az életben maradásra nem javasolt népek kiirtása. A csoportok a Gestapo, Kripo és a Waffen SS tagjaiból álltak össze.

Proszvita  Просвіта, Просвита
1868-ban alapított szervezet.
Első kongresszusukat Lvovban tartották (az alapítás évében, december 8.-án). A küldöttek jelentős része helyi személy volt.
A programjának a lényege az volt, hogy fontosnak tartották a népoktatást. Úgy gondolták, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozókkal is meg kell osztani a tudást, mert csak így érhető el, hogy ők is a nemzet részének érezzék magukat.
És miután így kialakul az egységes kulturális közösség, csak ezután van értelme a függetlenségi harc elindításának.
A társaság 1939-ig működött. (1989-ben újraindították a tevékenységét.) Nem csak Galiciában, hanem Volhíniában is tevékenykedtek. A lengyel hatóságot a szervezetet betiltották, tagjait üldözték.

UPA Украи́нская повстанческая а́рмия, Українська повстанська армія
Az Ukrán Felkelő Hadsereg az OUN Bandera által vezetett szárnyához csatlakozott egyéb ukrán nacionalista csoportok tagjaiból állt. Főként partizán hadviselést folytattak a szovjet Vörös Hadsereg hátában. Tevékenyen részt vettek pogromokban, és terrorizálták a vidéki lakosságot. Harcban álltak még a lengyel Honi Hadsereggel is. Németellenességüket napjainkban erősen felnagyítják. Egyetlen jelentősnek mondható németellenes akció nem köthető hozzájuk. Vatutyin tábornok a halálos sebét egy UPA támadás során kapja. 1943-1945 között aktív szereplői a lengyel-ukrán etnikai konfliktusnak. 1946 közepétől megpróbál az UPA együttműködni a francia, brit és amerikai titkosszolgálattal. (Ez az oka a napjainkban is tartó nyugati szerecsenmosdatásnak.) 1948-tól a CIA támogatását élvezte. A háború után Csehszlovákia-Lengyelország-Szovjetunió egyezményt köt, amely célja, hogy az UPA gerillák illegális határátlépéseit megakadályozza, nehezítse. 1956-ra teljesen felszámolták a tevékenységét.
2015-ban az ukrán Ráda az ukrán függetlenség harcosainak ismerte el az UPÁt.
2016-ban a lengyel parlament népirtásban tartotta bűnösnek az UPÁt.

Honi Hadsereg Armia Krajowa
Lengyel földalatti katonai szervezet, amely a 2. világháború alatt tevékenykedett (1942-1945).
A valamikori Lengyelország, Litvánia és Magyarországon (Felvidék) működtek. A lengyel ellenállás fő szervezete. Az egyik legnagyobb gerillaszervezet volt a háború alatt. A vezetése alárendelte magát a londoni emigráns lengyel kormánynak. A Honi Hadsereg fő célja az volt, hogy brit és amerikai segítséggel helyreállítsák Lengyelország függetlenségét. Tervük szerint, a német-szovjet konfliktus során mindkét fél kellően legyengül, és egy ekkor kirobbantott országos felkeléssel létrehozhatják újra az 1939-ben megszűnt államot.
A Honi Hadsereg nem csak a német csapatokkal, nem csak az UPÁval, hanem a Vörös Hadsereggel is konfrontált 1945-ig. Aktívan részt vett a lengyel-ukrán etnikai konfliktusban is.


Egy kis történelmi anzix

Részlet Erwin Lahousen tábornok vallomásából (1945. december 1. Nünberg). A tanú szerint ezt mondta Keitel marsall az OKW főnöke az Abwehr főnökének 1939. szeptember 12-én. A helyszín Hitler páncélvonata:
"Önnek , Canaris, felkelést kell előkészítenie azokkal az ukrán szervezetekkel, amelyek együttműködnek önnel, s amelyeknek ugyanazok  a célpontjaik vannak: a zsidók és a lengyelek."
Erwin Stoltz ezredes (Lahousen tábornok helyettese az Abwehrben) vallomása 1945. december 25.-én. Buresnyikov kémelhárító alezredes hallgatta ekkor ki:
"Lahousentől parancsot kaptam, hogy szervezzek egy különleges „A” csoportot, amelynek feladata a szovjet hátországban végzendő szabotázs és demoralizálás volt. Egyidejűleg Lahoussen megmutatott nekem egy parancsot, amely a Wehrmacht hadműveleti vezérkarától származott, és amelyet Keitel marsall, valamint Jodl tábornok írt alá... Keitel és Jodl említett utasításaink végrehajtása céljából kapcsolatba léptem az Abwehr szolgálatában álló ukrán nemzetiszocialistákkal!... Így például személyesen megbíztam ukrán nacionalista vezetőket, Melnyiket (a „Konzul 1.” ügynököt) és Banderát, hogy szervezzenek Ukrajnában... provokációs akciókat..."

"Az ukrán nacionalisták örömmel fogadják a Nyugat-Ukrajnába behatoló hitlerista csapatokat. Az OUN különítményei azonnal a németek segítségére sietnek: rajtaütéseket szerveznek a lengyel államigazgatási és katonai intézmények ellen. A „Poliszka Sziscs” bandák lefegyverzik a rendőrőrsöket és nyugtalanítják  a  visszavonuló  lengyel csapatokat…. Egy, az OUN tagjaiból álló ukrán egység Roman Szusko ezredes vezetése alatt a németek oldalán, Wehrmacht-egyenruhában részt vesz az 1939 szeptemberi hadjáratban."
                                                                    Wieslaw Szota őrnagy

"A németek 1941. junius 30-án léptek be Lvovba. Másnap progromra került sor a zsidó lakosság ellen. A németek mindent megengedtek a nacionalista ukránoknak. Az ukránok kiűzték házaikból a zsidókat… A kaszárnyák előtt  két hosszú sorban felálltak, s a zsidóknak el kellett haladniuk a két sor között. Ütések… Először a két sort alkotó emberektől kaptuk az ütéseket, majd a kapuban az Ukrán Légió tagjai sújtottak le ránk, végül a kaszárnyák udvarában még azok az ukránok is megvertek, akik előzőleg kifosztottak és megloptak bennünket…"
                                                                            Zygmunt Tune, szemtanú bírósági vallomása

"A hitleristák megrendezték a nacionalista vezetők letartóztatását, s ezzel lehetővé tették számukra, hogy nagyfokú  politikai aktivitást fejtsenek ki az ukrán nacionalizmus javára. A kettős komédia – a Sztecko-kormány felállítása és a letartóztatások – célja az volt, hogy Banderát mártírnak tüntesse fel az ukrán nacionalisták szemében, úgy állítsa be őt, mint a „Szamosztijna Ukrajna” (a független Ukrajna) igazi harcosát, s így megkönnyítse számára azoknak az ukrán szélsőségeseknek a vezetését, akik komolyan hisznek a „Szamosztijna Ukrajna” jelszóban, s annak megvalósításáért egyénileg veszik fel  a harcot a németekkel… A magunk részéről hajlunk arra, hogy osszuk ezt a nézetet."
                                                                                Ignacy Blum, lengyel történész

"Meg kell mondanom, hogy a német politikának érdeke bizonyos feszültség fenntartása a lengyelek és az ukránok között. A nálunk élő 4,5 – 5millió ukrán ellensúly a lengyelekkel szemben.  Minden tőlem telhetőt megteszek tehát azért, hogy megakadályozzak bármiféle egyetértés közöttük."
                                                                               Hans Frank, 1942. július 15.

"Az Abwehr vezetősége, amelyet elsősorban a katonai siker érdekel, úgy véli, hogy Bandera felforgató tevékenységre kiképzett hívei   lesznek a legalkalmasabbak a közeli szovjetellenes háborúban adodó feladatok végrehajtására... 1941 elején a Bandera –csoport képviselői értekezletet tartanak a német kémszolgálat küldötteivel. Kidolgozzák együttműködésük  feltételeit. A legfontosabb határozat szerint az Abwehr megalakítja és felfegyverzi az ún. Ukrán Légiót, amelyet szovjetellenes diverziós erőként kívánnak felhasználni."
                                                                                Wieslaw Szota őrnagy
Ez az az Ukrán Légió amelynek egyik zászlóalja a Nachtigall (Fülemüle) lesz. A másik zászlóalja pedig a Roland.


"A tisztek felkészítésére, a katonai kiképzésre és a toborzásra fordított előkészületi  időszak után az ukrán ellenállási mozgalom támadásba lendült. Már 1941 ősze óta működött a felkelők első központja a poleszjei mocsaras vidékeken, de nem volt elég erős ahhoz, hogy támadó akciókat kezdeményezzen a megszállók ellen. 1942-ben létrejött az Ukrán Felkelő Hadsereg… A poleszjei és az észak-volhiniai mocsaras erdőkben ringott az UPA bölcsője."
                                                                                         B. Volodimirovics
"Az OUN 1943-ban létrehozta az UPÁ-t, állítólag a németek elleni harcra, de – amint a gyakorlatban később kiderült – valójában a szovjet és lengyel partizánok Hitler-ellenes mozgalmainak elfojtására."
                                                                                         Ignacy Blum. történész
"Ebben a büntetlenségi időszakban (1944 július – 1945 december) a bandák erősödőben vannak. A szotnyák nap mint nap növekednek, áramlanak soraikba a megszállókkal való együttműködés miatt kompromittált elemek, más ukrán fasiszta szervezetek  maradványai, megmaradt német SS-ek, magyar,  szlovák, román fasiszták, francia és belga alakulatok törmelékei és egyéb dezertőrök. Ezeknek az embereknek nincs már semmi vesztenivalójuk. Rajta  vannak a háborús bűnösök listáin, és a hazájukba való visszatérés esetén felelősségre vonás vár rájuk. Ezért az  UPÁ-hoz csatlakoznak, hogy … kivárják a harmadik világháborút. Addig is a legsúlyosabb bűncselekményeket követik el. … Gyilkolnak és egész falvakat gyújtanak fel. Nagy területeket tartanak ellenőrzésük alatt. A bandák ellen küldött gyér fegyveres  alakulatok szinte tökéletesen tehetetlenek. Az UPÁ-sok fő célja 1945 júniusáig az volt, hogy dezorganizálják a Wehrmacht maradványait likvidáló szovjet és lengyel seregek hátországát, 1945 júniusa után pedig, hogy aláássák Lengyelországon belül és kívül a népi  hatalom tekintélyét…  E büntetelenségi időszakban az UPA szotnyái a falvakban szállásolják el magukat, és fényes  nappal, minden álcázás nélkül, a főútvonalakon mozognak..."
                                                                                            Jan Gerhard
"Az UPA jelentékeny, néha 1000 főt is számláló alakulatokat szervezett, ami  lehetővé tette, hogy összefüggő területeket tartson ellenőrzése alatt, különösen az orosz- lengyel  határon."
                                                                                            Otto Skorzeny
" Az UPA tevékenységét megkönnyítette, hogy a Szovjetunió, Lengyelország és Csehszlovákia határán gyenge volt  a határőrség, és hogy a megtorló intézkedéseket rosszul  koordináltuk. A bandák kihasználták ezt a helyzetet. Veszély esetén áthúzódtak Lengyelországból Csehszlovákiába vagy viszont.. Súlyos veszélyt jelentettek a még  gyenge és tapasztalatlan lengyel népi hatalom számára…"
                                                                                           Ignacy Blum tábornok, történész
"A bandák a lengyel népi hatalmat fenyegetik… A fegyveres bandák egy része a ligetekben és erdőkben vert tanyát, másik részük normális körülmények  között lakik a falvakban, és egyszerű lakosként viselkedik minden ellenőrzés  esetén. A  bandák terror alatt  tartják a lakosságot, diverziókat hajtanak végre, szabotálnak, zsarolnak, provokációs koholmányokat  és rémhíreket terjesztenek a polgári  lakosság és a katonák körében. Legkedveltebb módszereik a következők: merényletek  az állami alkalmazottak és tisztviselők ellen,  rajtaütések a katonai alakulatok és a társadalmi  intézmények ellen,  gyilkosságok. Elsősorban a  biztonsági szolgálat tagjait, a lengyel és szovjet katonákat és tiszteket, a  Lengyel Munkáspárt és a demokratikus tömbben részt vevő többi párt aktivistáit gyilkolják, nemkülönben más, politikailag aktív embereket is."
                                                                                              Ignacy Blum tábornok

"Amikor Bandera embereinek taktikáját és politikai irányvonalát elemezzük, nem hallgathatunk arról az 1946-1947 telén kezdeményezett akcióról, amelyet az OUN és az UPA vezetői soraik „demokratizálásának „  neveztek… Azok a nyugati politikai körök, amelyeknek érdekük volt, hogy Lengyelország,  a  Szovjetunió és Csehszlovákia területén fenntartsák a nyugtalanság állapotát, felforgató ügynökeiktől demokratikus álarcot követeltek. Ezért az Ukrán Felszabadítás  Főtanácsa, az UHVR elhatározta bandáinak „demokratizálását”. Ebben az időben kerültek a kezünkbe az első olyan röpcédulák és egyéb propagandaanyagok, amelyek az OUN és az UPA „haladó” jellegét hangoztatták… Ez a „demokratizálás” azonban nem mehetett túl a puszta szólamokon. Az ukrán fasiszta vezetők tökéletesen tisztában voltak ezzel.  Már említettem, hogy a szotnyák eredetileg tele voltak egykori német SS-ekkel, szlovák fasisztákkal, az ún. Hlinka-gárdistákkal, a magyar Szálasi nyilaskereszteseivel,a román Horia Sima vasgárdistáival és különböző nyugat-európai fasiszta szervezetek tagjaival. 1946-1947 telén már elég kevés volt a szlovák, a magyar és a román. Sokan elpusztultak különböző betegségekben,  vagy nem viselték el a számukra túl kemény életfeltételeket. Csak a németek bírták az iramot. Az UPÁ-nak tehát meg kellett szabadulnia tőlük. De ha egyszerűen elküldik őket, ez azzal a veszéllyel járhatott,  hogy  feltárul az UPA igazi arca. Más megoldást kellett találni. Az OUN és az UPA vezetősége nem habozott. A „demokratizálás” nevében a másvilágra küldték az összes,  még a  „hadsereghez”  leghívebb németeket  is. A műveletet rendkivül diszkréten, írásos utasítás nélkül hajtották végre, csak az SB és az UPA-csendőrség legmegbízhatóbb emberei vettek benne részt.  Különböző ürügyekkel  likvidálták a németeket: például harci parancsok nem teljesítése, dezertálás gyanúja, fegyverzet elhagyása stb, címén. 1947 január végére ezen a módon valamennyi  németet  likvidálták az UPÁ-ban. Csak az orvosok kerülték el  a halált, „szolgálati érdekekre való tekintettel”. Ezt  a „demokratizálási” műveletet  gyorsan,  diszkréten,  ügyesen hajtották végre. Mi  is csak az UPA elfogott katonáinak nyilatkozataiból  értesültünk róla,  egyébként sohasem jutott volna tudomásunkra. Ez a művelet  is  egy adalék Sztyepan Bandera mozgalmának igazi arcához…"
                                                                                             Jan Gerhard ezredes

"Az ütközetek végül már gyakran keltik azt a benyomást, mintha „indiánosdit” játszanánk. Csapataink banditának  öltöznek. Az ellenség a mi egyenruhánkat hordja. Ebből  sajátos helyzetek adódnak. Emlékszem például arra az esetre, amikor  három alakulatunk Berda környékén bekerítette  Heyn bandáját. A banda mindenfelől  el volt vágva. Úgy látszott, hogy elvégeztetett. Felkészültünk a végső rohamra, amikor hirtelen egyenruhás csoportot  pillantottunk meg.  A  csoport  lassan húzódott el előttünk libasorban, majd hamarosan eltűnt egy dombhát mögött.  Dühösen hívtam rádión a velünk együttmüködő egység parancsnokát, és magyarázatot kértem tőle. Meggyőződésem volt, hogy ő hajtott  végre valamilyen hibás mozdulatot. Ő viszont azt hitte, hogy én nem tartottam be az együtt kidolgozott támadási tervet, és meg volt győződve arról, hogy a domb mögött a legnagyobb nyugalommal eltűnő emberek az én alakulatomból valók.  Sikerült eloszlatnunk a félreértést, de az UPÁ-sok elmenekültek, mert mondanom sem kell, hogy ők bújtak meg a lengyel  egyenruhában. Végül  is  arra kényszerültünk, hogy különleges egyezményes jeleket alkalmazzunk egymás felismerésére az ütközetekben.  A jeleket  napjában többször változtattuk, karszalag a jobb karon, karszalag a bal karon, forditva feltett csákó stb. "
                                                                                        Jan Gerhard ezredes

"A hegytetőkön, különösen a Halicz-hegyen, gyakran láttunk bitófákat UPA-katonák vagy környékbeli parasztok holttetemeivel."
                                                                                         Jan Gerhard ezredes
"Bandera embereit nem elégítette ki  a  puszta öldöklés. Bűnözési technikájuk hallatlanul rafinált. Áldozataikat szinte művészettel részesítik a lassú és kegyetlen halálban. Virtuózai a kínzásnak. Nem akarom megrendíteni az olvasót ezeknek a  szörnyű tényeknek a felidézésével. Csak megemlítek két terrror akciót,  amelyet az UPÁ-sok követtek el… 1945-1946 telén a „Ren”-kurin harcképtelenné tette egyik századunkat Smolik körzetében. A banditák a mély hóban vagy 30, lőszer nélkül maradt katonánkat ejtették foglyul.  Valamennyiüket borzalmasan megkínozták, majd ácsbaltával egyenként lefejezték. Egyik katonánknak sikerült megszöknie, ő számolt be erről az iszonyú kivégzésről. 1946-ban Huszwice faluban elevenen megégették a banditák az összes férfiakat, öregasszonyokat és gyermekeket. A fiatalasszonyokat megerőszakolták és a golyó általi halál „kegyében” részesítették. Huszwicében ukránok laktak."
                                                                                        Jan Gerhard ezredes

Részlet Alain Pujol Dictionnaire de l'Espion (A kém szótára) című könyvéből:
"A tökéletes kém kis kelléktárának legujabb darabja… egy 1,5 voltos elemmel működtetett hangtalan pisztoly, amely cianidbázisú   mérget tartalmazó ampullákkal dolgozik. Ez a méreg hat perc múlva semmi  nyomot nem hagy az emberi szervezetben. Technikailag a fegyver aluminiumból készül, és három egymásba  illeszkedő hengerből áll. Az első hengerbe egy rugót és egy dugattyút helyeznek el.  A rugó, amelyet egy emelő szabadít fel, előrelöki a dugattyút a második hengerbe, és átvágja  annak burkolatát. Egyidejüleg széttörik a folyadékot tartalmazó tok vagy ampulla, s a folyadék az  áldozat arcába fecskendeződik .A véredények azonnal összeszűkülnek, az áldozat elveszti öntudatát, s néhány perc múlva beáll a halál. Boncoláskor az orvos nem állapíthat meg mást, mint a szívműködés megszűnését, s így szívrohamra következtet."

"A Bandera–féle OUN a második világháború alatt élénkbarna színeket viselt, ditirambusokat énekelt Hitlernek és Mussolininak..Miután az „új európai rend” megbukott, a banderisták kénytelenek voltak nyugatra menekülni… Ám az idegen környezetben is védelmezőkre találtak, a kaméleon módjára színt változtattak, olyannyira, hogy a náci OUN megszülte a „demokratikus” ABN-t."
                                                                                   Roman Jagotinszkij

Az ABN (Anti-Bolshevik Block of Nations) ukrán nacionalisták kezdeményezésére létrejött szervezet, amely a szovjet érdekövezet nem orosz antikommunista erőit fogta össze. 1943. november 19.-én alakult meg Zsitomirban, az OUN kezdeményezésére. Céljuk a kommunisták hatalomból való eltávolítása, a Szovjetunió megszüntetése és nemzetállamokra való felosztása. Az 1946-től feladatának tekintette a disszidálás elősegítését a szovjet érdekövezetből. Tüntetések és kongresszusok szervezésében igen aktívak voltak.
A szervezetet alapításától kezdve 1986-ig Jaroszláv Sztecko vezette. Halála után özvegye Jaroszlava Sztecko (1920-2003, leánykori neve Anna Jevgenija Muzika) vette át a stafétabotot.
A szervezet 1996-ban feloszlott.                                   

Rendhagyó bejegyzés - Volhínia

Nagyon régen terveztem már, hogy ehhez a lengyel filmhez készítek magyar nyelvű feliratot. Sok minden közbejött, de a dolog időszerűségéből semmit sem vesztett. Ugyanolyan tájékozatlanok vagyunk Kelet-Európa 20.századi történelmét illetően, mint voltunk. Társadalmunk véleményformálói ugyanolyan provinciálisan gondolkodnak, mint 20 vagy 30 esetleg 100 éve. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de meggyőződésünk, hogy mi fújjuk a passzátszelet. Is.
Negyedik éve tart az egyik szomszédos országban a polgárháború, és mi megelégszünk a sulykolt propagandával. Nagyon okosnak képzeljük magunkat, de valójában semmit nem értünk. Jókat és rosszakat látunk csak. Időnként eljutnak hozzánk olyan hírek, hogy az egyik jófiú csúnyán néz a másik jófiúra. Nem értjük miért, és ezért gyorsan el is felejtjük a dolgot.
Nem tudjuk beilleszteni az átvett világértelmezésbe, így jobb ha nem is foglalkozunk vele.
Tényleg jobb így?


"A kelet-lengyeleket kétszer ölték meg: először fejszecsapásokkal, másodszor az események elhallgatásával. És ez a második halál sokkal rosszabb, mint az első."

Jan Zaleski, a neves lengyel nyelvész, e soraival kezdődik a Volhína című film. Nem véletlen. Hiszen a Jagello Egyetem végezett későbbi docens ifjúként személyesen élhette át mindazt, ami számunkra "csak" egy film.
Bizonyos értelemben a lengyel Wojciech Smarzowski rendezte film végre megtöri a hallgatás miatti második gyilkosságot. Történelmileg korrekt megközelítést kapunk, ami a téma érzékeny volta miatt, egyáltalán nem evidencia. Talán a Cseres Tibor regényéből készült Hideg napokhoz hasonlíthatnám e film jelentőségét, ha... Ha nem lengyelek, hanem az ukránok készítették volna így el.
De mindez jelenleg irreális elvárás lenne. Az ukrán politikai elit (?) nem abban érdekelt, hogy őszintén szembenézzen a múlttal. Vérre van szükségük; emberhúsra, golyófogókra, mert csak ezért cserében kap pénzügyi, katonai és propaganda támogatást. Háborús bűnök eltagadása, az elkövetők hőssé hazudozásával lehet embereket arra biztatni: Legyetek olyanok, mint ők! A Hazának szüksége van rátok!


Félreértés elkerülése végett: a fentebbi felvételek nem Kijevben a "dicső" majdani puccson készültek, hanem Odesszában. 2014. május 2.-án.
Akkor az államelnök megígérte, a német kancellár asszony határozottan kérte,  hogy az elkövetőket elkapják és bíróság elé állítják. Azóta semmi nem történt. Nem hogy bíróság elé nem állítottak senkit, még csak meg sem nevezték a feltételezett hangadókat, elkövetőket. Gyakorlatilag mintha semmi nem történt volna.
Másodjára is megölték azokat az odesszai oroszokat.
Azért ne legyünk igazságtalanok. Történt valami. Az áldozatok számát folyamatosan lentebb hazudják. Mintha számítana, hogy 116 vagy 98 a pogrom áldozatainak száma. Bűnösök nincsenek, hiszen négy éve Odesszában a pogromlovagok csak megismételték azt, amit az ukrán nacionalisták (akiket az ukrán állam jelenlegi vezetői és képviselői hősöknek tartanak) a 2. Világháború alatt elkövettek. Nem egyszer, nem kétszer.
Amíg nincs őszinte szembenézés a múlttal, addig a múlt bűnei bármikor megismétlődhetnek. És nem csak Ukrajnában.
Európa szégyene, hogy némán hallgat ez ügyben. Ja, hogy ebben az esetben nem lehet putyinozni, meg oroszozni... De kár! (Vigyázat! Szarkazmus.)
Hát ilyenek az európai értékek.

Kovács András filmjében (Hideg napok, 1966) az volt a nagyszerű, hogy az elkövetők nemzettestvérei mutatták be az elkövetett háborús bűnt, bűnöket. Mintegy bűnvallásnak, nemzeti gyónásnak is tekinthetjük azt a filmet.
Emlékszem néhai irodalomtanárnőmre, aki nagyszerűnek tartotta a filmet, de hibának az elkészítését. Mert Újvidéken (Novi Sad) állítólag úgy jöttek ki a moziból a szerbek, hogy leköpdösték a helyi magyarokat. Hogy igaz-e ez vagy nem, nem tudom. Mindenesetre a jugoszláv filmgyártók "elfelejtették" elkészíteni a magyar film délszláv folytatását, (Ahogy a szerb irodalommal foglalkozók sem tartották fontosnak, hogy "válaszoljanak" Cseres könyvére.) az 1944-es és 1945-ös vajdasági revansról. Talán ha szembenéztek volna ők is saját embertelenségeikkel, háborús bűntetteikkel elkerülhető lett volna sok minden a '90-es években. Például a szrebrenicai vérengzés. Többek között... De amíg az (ember)mészárosokra hősként tekintenek, addig nincs biztonságban senki sem.

Jelenet a filmből
A lengyel rendező-forgatókönyvíró készíthetett volna egy elfogult filmet, de ő nem esett bele ebbe a csapdában. Alkotásában minden benne van, aminek benne kell lennie. Nem jófiúkat és rosszfiúkat láthatunk. Ha egy értelmes ember megnézi ezt az alkotást akkor nem ukrán-utálattal a szívében fog felkelni a székéből, foteljéből, ágyából. Szemmel láthatólag nem nemzetiségi uszítás volt az alkotók célja.
Utal, még ha csak dialógusok formájában, az ukránságot ért sérelmekre, melyeket a lengyel közigazgatás mért rájuk. Az erőszakos lengyelesítésre (Opsz! Önkritika. Ez is újdonság itt Közép-Kelet-Európában.), a Pilsudskiékhoz köthető '920-as hadifogoly kínzások és mészárlásokra. E mellett láthatjuk, hallhatjuk a szociális irigykedést, az önsajnálatot. Az ölésre felhívó gyilkos ideológia térnyerését. És magából a gyilkosságokból talán a legkevesebbet, de ez egyáltalán nem hátránya a filmnek. Nem vérpistikéknek készítették. Ennyi.
    
Igazi felnőtteknek való film. Elgondolkodtató.
A film Volhínia egyik kis falujában játszódik. Egy fiatal lány életén keresztül lehetünk részesei a kelet-lengyel (vagy ma már nyugat-ukrán) területen élők életének. Nem romantikus, hanem realista képet kapunk a '30-as 40-es évek falusi életéről. A megélhetés küzdelmes voltáról. Ne legyenek illúzióink! Itt a Kárpát-medencében sem volt könnyebb a falusi emberek élete. A mindennapi munka éppen arra volt elég, hogy fenntarthassák magukat. Örültek, bánkódtak. Szerelmesek lettek, és megházasodtak. Sokszor nem azzal, akibe belehabarodtak. Az anyagi javak mentén hozták meg a döntéseket, és nem mindig volt a döntési folyamatba beleszólásuk az érintetteknek.
Az amúgy sem könnyű életet még jobban megnehezítette a politika. A háború azt jelentette, hogy a család fenntartó, a fizikailag legerősebb ember elkerült a környékről, de azt a munkát amit eddig elvégzett, továbbra is el kellett végeznie valakinek. A háború az azt jelentette, hogy időnként különböző egyenruhájú férfiak jelennek meg, akik nem kérnek. A háború csak további bizonytalanságot hoz a kisember életébe, a már eddig is meglévők mellé.
És ha ez még nem lenne elég, akkor a kisember kétségbeesésében, irigységében, sértettségében nagy ember akar lenni. Bandába csoportosul és elindul. Felfegyverezve...

 A film készítői epizódszerepeket ajánlottak fel ukrán színészeknek, de egyikőjük sem fogadta el a felkérést.
Az elkészült filmet nem lehetett bemutatni Ukrajnában. Az indoklás az volt, hogy a film nyugatlanságot okozhat Kijev utcáin.
Ebben az ukrán hatóságoknak, szerintem, tökéletesen igazuk van.
Persze, hogy felháborodnak az emberek, ha azzal kell szembesülniük, hogy hőseik nem hősök, hanem kegyetlen gyilkosok. A nacionalista agymosás eléggé előrehaladott állapotban van keleti szomszédunknál. És a jelenlegi államhatalom is inkább nacionalista mesékkel kábít, minthogy őszinte legyen. Egyik ékes példája ennek maga Porosenko, aki a május 9.-ei Győzelem Napi megemlékezésen azt mondta, hogy a valódi második frontot nem is Normandiában nyitották meg, hanem az ukrán nacionalista UPA tevékenysége volt az.
Az UPA tevékenységéről csak annyit, hogy a németektől kapta a fegyvereit, végig kollaborált a náci Németországgal. Közbiztonsági okból került csak összeütközésbe a két fél. Azután, hogy a banderisták (UPA) elkezdték gyilkolni ukrán politikai riválisaikat (akikkel egy szervezetet is alkottak - OUN), és azok vezetője, Melnyik, panaszt tett a Megszálló Hatóságnál. A németek gyakorlatilag egy (a velük kollaboráló) ukránok közötti belső hatalmi harcba avatkoztak be. Ennyi a porosenkoi második front "története". De nem ez az egyetlen hitető mese, amit napjainkban kitalálnak arrafelé.
Az ukrán elnök, miniszterelnök és néhány parlamenti képviselő a lengyel követségen tartott vetítésen megtekintette az alkotást. Nagyja Szavcsenko képviselőnő üdvözölte a filmet. Neki tetszett. De ő elég önjáró lett, mióta bekerült a Radába.
A lengyel külügyminisztérium szóvivője szerint a film elején található idézet törlését kérték a cenzorok. Akkor lehet, hogy ez az írás sem tetszene nekik?


Kiegészítés a felirathoz 


Morg - Területegység. Egy morg körülbelül 0,56 hektár.

Szoltisz - A latin scultetus szóból. Király által kinevezett személy. Feladata volt egy adott közösség (falu, város) ügyeinek közügyeinek intézése, vagyon nyilvántartás, adóbeszedés, igazságszolgáltatás.
A nyugat-ukrán területeken a köztisztviselőket hívták így a 19.század végéig.
1933-1939 között a (Szovjetunióhoz nem tartozó) ukrán falvakban ismét létrehoztak egy ilyen nevű irodát. A szoltiszt a falugyűlés választotta meg, a kerületi vezető engedélyezte kinevezését. Adminisztratív feladatokat látott el.

OUNОрганиза́ция украи́нских национали́стов vagy Організація українських націоналістів. Magyarul Ukrán Nacionalisták Szervezete. A Szervezet a ma Nyugat-Ukrajna néven ismert területen fejtette ki tevékenységét. Legaktívabb időszaka az 1930-1950 évek közötti időszak. Megalakulásakor a lengyel és szovjet elnyomás elleni harcot, védelmet tűzte zászlójára. Tervei között szerepelt egy önálló, független ukrán állam létrehozása, amely lengyel, csehszlovák, román és szovjet területekből, melyeken ukránok éltek, állt volna össze. Az OUN vezetése a terrort elfogadhatónak, megengedhetőnek és szükségesnek tartotta a cél elérése szempontjából. Az OUN hivatalos irataiból egyértelműen kiderül lengyel-, zsidó-, oroszellenessége, és antikommunizmusa.
Az OUN 1929. január 27-február 3.-a között tartott Ukrán Nacionalisták Első Kongresszusán alakult meg, Bécsben. Ekkor (és itt) több radikális nacionalista szervezet egyesült:
Украинская войсковая организация Ukrán Katonai Szervezet;
- Лига украинских националистов Ukrán Nacionalista Liga amely egy régebbi összeolvadás eredménye. Tagjai:
Украинское национальное объединение Ukrán Nemzeti Egyesület,
Союз украинских фашистов Ukrán Fasiszták Szövetsége,
Союз освобождения Украины Ukrajnát Felszabadító Szövetség,
Группа украинской национальной молодёжи Ukrán Nacionalista Ifjak Csoportja,
Союз украинской националистической молодёжи  Ukrán Nacionalista Ifjak Szövetsége.

Az OUN első vezetője Jevgen Konovalec volt, akit az NKVD egyik ügynöke 1938. májusában megölt. 1939. augusztusában a római 2. Nagy Gyűlésen Andrej Melnyiket választották meg új vezetőnek. Melnyik megválasztását annak is köszönhette, hogy az OUN legradikálisabb tagjai lengyel börtönökben töltötték megérdemelt büntetésüket. 1940 elején (néhány hónappal Lengyelország megszállása után) az OUN vezetése kettészakad. (A németek kiengedték a lengyel börtönökből a legradikálisabb ukrán nacionalistákat, köztük Sztyepán Banderát.) Bandera megalakítja az úgynevezett forradalmi OUN-t, az UPÁt. (Erről a szervezetről majd a következő bejegyzésemben kitérek. Ugyanis nem hagynám a témát, és a következő munkám is ehhez a történelmi korhoz és ehhez a földrajzi helyhez lesz köthető. Addig is olvashattok a blogon erről: itt, meg itt, meg itt.)
Az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) kijelentette, hogy a római Gyűlés határozata érvénytelen, és ők az egyedüli és igazi OUN. Melnyikék szabotőrök és kártevők. (És mint ilyeneket, elkezdték felszámolni. Gépfegyverrel.) 1956-ban megalakul egy úgynevezett külföldi OUN is, melynek vezetői Zinovij Matla (1910-1993) és Lev Rebet (1912-1957) voltak.
2015. április 9.-én a Verhovna Rada (az ukrán parlament) törvényben ismerte el, hogy az OUN és az UPA tagjai, katonái Ukrajna függetlenségért harcoltak. A törvényjavaslatot Román Suhevics fia, Jurij Suhevics terjesztette be. A törvényt Petro Porosenko 2015. május 15.-én aláírta.

Rzeczpospolita - Lengyel köztársaság (Rzeczpospolita Polska). A Lengyel-Litván Unió 1569-es átalakulása után hívták így (is) Lengyelországot. Az 1795-ös harmadik felosztásig létezett, mint önálló állam.



A történelmi háttér

A Szovjetunió megtámadásakor Galiciában 540 000 zsidó élt. Velük szemben, még a németek bevonulása előtt, több agresszív akciót is végrehajtottak. Lengyelek is, és ukránok is. 1941.június-júliusában 35 pogrom volt Kelet-Galiciában. A legnagyobb (és leghíresebb) a lvovi (lvivi, lembergi) volt. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a mai Ukrajna területén történelmi hagyományai vannak a zsidóellenes pogromoknak. A 19. századi Orosz Birodalom területén lezajló pogrom hullám, hullámok főként ezt a területet érintették. (Ez volt a Letelepedési Terület. Pontosabban a Letelepedési Terület nagyobbik része a mai Ukrajna területének egy része.) Érdekes (?) módon ezt a történelmi tényt nem nagyon propagálják a mai kijevi vezetők. Talán az ősi ukrán földön az oroszok rendeztek pogromokat? Akkor Bogdán Hmelnickij (1593 vagy 1595 - 1657) hetman orosz vagy ukrán? Mert ő is volt pogromlovag. Azon a területen.
A németeket felszabadítóként ünneplő ukrán nacionalisták antibolsevizmusokat zsidóellenes pogromokban élték ki. A szovjet propaganda a háborút megelőző 21 hónapban nem folytatott náciellenes agitációt, így a galíciai zsidók nem tudtak a megszállt Lengyelországban történt antiszemita atrocitásokról. Amikor megtapasztalták azt, akkor (a túlélők) az erdőkbe menekültek. Ám ott sok jóra nem számíthattak. Mind az ukrán miliciák, mind a lengyel Honi Hadsereg tagjai antiszemiták voltak. A londoni lengyel kormány seregének parancsnoka így írt: „Jelentem, a Kormány és a Nemzeti Tanács tagjainak összes, a lengyelországi zsidókat érintő nyilatkozata és lépése vidéken a lehető legrosszabb hatást éri el, és a Kormány ellendrukkereinek vagy ellenségeinek a malmára hajtja a vizet. Így volt ez a »Zsidóság Napjá«-val, Schwarcbart beszédével, Liberman kinevezésével és a zsidó újév alkalmából küldött jókívánságokkal is. Kérem, tekintsék ténynek, hogy az ország többsége antiszemita beállítottságú. Ráadásul ebben a szocialisták sem kivételek.”
1942-1943 folyamán szinte az összes galíciai gettóban volt lázadás.

Az ukrán nacionalisták és a náci németek együttműködése megelőzte a Szovjetunió megtámadását.
Canarisnak, a náci hírszerzők vezetőjének, módja volt arra, hogy jelentős ukrán nacionalista személyiségeket használjon fel a német katonai akciók támogatására Lengyelország, majd később Oroszország ellen. Hitler, amennyire hihetünk szavainak, nagy rokonszenvvel viseltetett az ukrán nacionalizmus iránt: "Önnek , Canaris, felkelést kell előkészítenie azokkal az ukrán szervezetekkel, amelyek együttműködnek önnel, s amelyeknek ugyanazok a célpontjaik vannak: a zsidók és a lengyelek."
"Az ukrán nacionalisták örömmel fogadják a Nyugat-Ukrajnába behatoló hitlerista csapatokat – állítja Wieslaw Szota lengyel történész,- Az OUN különítményei azonnal a németek segítségére sietnek: rajtaütéseket szerveznek a lengyel államigazgatási és katonai intézmények ellen. A „Poliszka Sziscs” bandák lefegyverzik a rendőrőrsöket és nyugtalanítják a visszavonuló  lengyel csapatokat... Egy, az OUN tagjaiból álló ukrán egység Roman Szusko ezredes vezetése alatt a németek oldalán, Wehrmacht-egyenruhában részt vesz az 1939 szeptemberi hadjáratban."

A ma Nyugat-Ukrajnának nevezett területre (Volhínia, Galicia) 1943-ban érkezett el a Vég.
Az UPA egységei ekkor faluról-falura járva elkezdték irtani a lengyeleket.
A lemészároltak pontos száma nem ismert 30 000-től 120 000-ig tart a becslés. Én magam azt gondolom, hogy nem is a számok nagysága számít. Hiszen emberi ésszel felfoghatatlan dolog ez az egész. Ahogy a kivégzés módjai is felfoghatatlanok. A szadizmus, a barbarizmus ekkora foka a hihetetlen kategóriája a legtöbb ember számára. A fennmaradt fényképek azok, amik tanúsíthatják számunkra, hogy igen, tényleg van az embertelenségnek ez a szintje.
"Volhinia földjét két év óta emberi vér áztatja. Az itt véghez vitt kegyetlenkedések miatt két év óta  a fiatal lányok haja megőszül. A Hitler szolgálatában működő állig felfegyverzett ukránok hajnalonként lengyel falvakat vesznek körül, felgyújtják a házakat, és fejszecsapásokkal  lemészárolják a lángoló lakásokból menekülni próbáló lakosokat. Módszeresen arra törekszenek, hogy egyetlen élő lélek se szabaduljon meg ebből a szörnyűséges mészárlásból. És nemcsak a lengyel  falvaknak a sorsa ez. A sárga-kék karszalagos hitleristák vértől bemocskolt kezükkel ukrán parasztok ezreit gyilkolják le, akiket azzal gyanúsítanak, hogy rokonszenveznek  a partizánokkal és a Vörös Hadsereggel. Egy Roszisk közelében fekvő faluban a Hitlert szolgáló ukránok egyetlen éjszakán lemészárolták  az egész lakosságot, 800 embert…"
Jaroszlav Galan, ukrán író. 1944. március.

Számomra a 2014. május 2.-ai pogrom felvételei is ugyanúgy ez a felfoghatatlan kategória, mint a volhíniai mészárlásoké. Hihetetlen, hogy ilyenre ember képes. Még hihetetlenebb, hogy egyesek hősként, szabadságharcosként tekintenek ezekre a bűnözőkre.
A mai napig emlékszem arra, amikor először hallottam az odesszai eseményekről. Pedig csak a rádió szólt akkor este. De utána felmentem a netre, és amit a videómegosztókon láttam... Tényleg nem lesz ebből per Hágában? Miért jobb az, ha ismeretlenek szószerint levadásszák a hangadókat? Soha sem lesz vége? Ha hétszeres a bosszú Káinért, akkor hetvenhétszeres Lámehért...

Történelmi epizódok a filmben

A film egyik jelenetében a lengyel Honi Hadsereg tisztje találkozik ukrán nacionalistákkal. Az egyik UPÁs felismeri, és megdicséri a tiszt egyik költeményét.
A lengyel tiszt Zygmunt Rumel (1915. február 22 - 1943. július 10) lengyel költő. Kiszilin (Kisielin) falunál az UPÁsok négy lóhoz kötözik, amiket megvadítanak, és így azok széttépik az ifjú katonát.

1943. augusztus 28.-án a Liuboml melletti Sztun faluban valóban megáldották a kaszákkal, sarlókkal, vasvillákkal felfegyverkezett és a liturgián résztvevő... (Minek nevezzem a brutális gyilkolásra készülődőket?) 

A filmben található ortodox prédikáció 1943. szeptember 27.-én hangzott el Iwankowicze faluban.

A filmben a lengyelek megtorló akciója a Sahryń-i mészárlásra (1944. március 10.), vagy Pawłokoma-i mészárlásra (1945. március 3.) utalhat. Ugyanakkor meg kívánom jegyezni, hogy ennél a(z legutoljára említett)  esetnél a gyerekek és a nők életét megkímélték.

És az utánpótlás:



"– Война кончилась сто лет как!
– Никогда она не кончалась, Артем. Никогда."

"- A háborúnak már vagy száz éve vége!
- A háború sosem ér véget, Artyom. Sohasem."

Dimitrij Gluhovszkij : Metro 2035
(Fordította: Goretity József)

A felirat megtalálható itt:
https://www.feliratok.info/?search=Hatred+%28Wolyn%29+%28BDRip-ROVERS%2C+480p-RMTeam%2C+720p-ROVERS%2C+720p-RMTeam%2C+1080p-ROVERS%2C+1080p-RMTeam%29&soriSorszam=&nyelv=Magyar&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

Szent Szarovi Szerafim a csodatevő szerzetes


Szarovi Szerafim egy híres sztarec volt. Az ő életét dolgozza fel ez a néhány perces rajzfilm. A sztarec kifejezés a sztárij szóból ered, melynek jelentése idős, öreg. Az olyan idősebb, szellemileg és erkölcsileg is érett személyiségeket hívják ezen a néven, akik nem csak önmaguk számára, hanem szerzetestársaik, paptársaik számára is spirituális útmutatással tudnak szolgálni. Az „eredetüket” az 4-7. század között Egyiptomban és a Sinai-félszigeten elő remete szerzetesekig szokták „visszavezetni”. A sivatagi remeték életmódjukkal, aszkétizmusukkal nem csak elismerést, hanem vitákat is generáltak. Tapasztalatom szerint a kereszténységen belül mind a mai napig nem teljesen egységes a megítélésük. A különböző kulturális hátterek, különböző (időnként egymásnak is ellentmondó) véleményeket indukálnak. Ám a lényeg, szerintem, nem ez. Egy nagyon fontos bölcsesség szerint, a Mennybéli Király az emberek szívét vizsgálja. Tehát nem a kulturális háttéren, nem a látványos, külső dolgokon van a hangsúly, hanem olyan dolgon ami számunkra szinte érzékelhetetlen. A bibliai antropológia részleteibe nem mennék bele (hely és ismerethiány okából sem), mindenesetre a keresztény tanítás szerint minden ember lényének van egy olyan része, ami empirikusan nem észrevehető, nem vizsgálható. Azt állítják, hogy nem csak test vagyunk. Nem valamely materiális részünkön zajló elektro-kémiai reakciók révén érzünk. Miközben kémiai és elektromos jelenségek is zajlanak bennünk. A tyúk és a tojás esete, és ezért nem érdemes sok szót vesztegetni rá, hogy azért érzünk örömöt, bánatot, szerelmet mert bizonyos anyagok megjelennek bennünk, vagy maguk az érzések megjelenésének a mellékhatása az, hogy megváltozik bennünk a bio-kémia. Az anyagelvűség válasza szerint kémiai reakciók hatása az érzelmek megváltozása, a Biblia emberképe szerint viszont nem feltétlenül erről van szó.

A héküsziazmus (a sivatagi remete mozgalmat, azok teológiáját nevezik így) a belső emberre teszi a hangsúlyt a külső ember ellenében. A külső ember fogalmához nem csak az emberi test kapcsolódik, hanem az emberi testhez kapcsolódó vágyak is. Tehát azon szerzeteseknek, akik eme mozgalomhoz kívántak csatlakozni, keresztény terminológiával szólva, meg kellett tagadniuk a testet, és az ahhoz köthető kívánságokat. És itt nem csak a szexualitásra vagy az étkezésre kell gondolni!
Oroszországban a 14.században jelenik meg ez a spirituális mozgalom. A volgamenti erdőségekből kiindulva (a 15-16. századra már) az egyházi életre is jelentős hatással van. Igazi fénykora a 18. század végétől számítható. A 19. század folyamán a sztarec-mozgalom töretlen népszerűségnek örvend.  Olyan korszakuk gondolkodására jelentős hatással lévő személyek, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Szolovjov, rendszeresen felkerestek sztareceket. A velük folytatott eszmecserék hatása fel-felvillan műveikben. (Dosztojevszki az Ördögökben Tyihon alakját, a Karamazov testvérekben Zoszima alakját formálta ideális sztarecé.) Az Istennel és az embertársakkal ápolt kapcsolat azonosságát nagyon fontosnak tartották. Nem szeretheti az a Teremtőt, aki nem becsüli a teremtményeit. Az Alkotó iránti tiszteleted az alkotásokkal szembeni viszonyoddal tudod igazán megmutatni. És ez egyúttal az erkölcsi nemesedésünk útja is. Dobrotoljubije, elvtársak! Dobrotoljubije. (добротолюбие – filokália vagy philokalia; az erény a lelki szépség, jóság szeretete)
Az oroszországi remeték a szellemi, lelki tanulmányok mellett betegápolással is foglalkoztak. Gyakorlatilag ezzel (is) beteljesítették az önmaguk elé kitűzött célt, saját lelkük felkészítését, tökéletesítését.

Szerafim Szavorszkij (Szarovi Szerafim) 1759. július 19.-én született. Életrajzára külön nem térnék ki, hiszen a rajzfilm erről szól. Felvonultatja mindazon (csodálatos) eseményeket, melyek meghatározták az életét. Minden (számunkra) fontosabb esemény benne van az alkotásban. Ez egy életrajzi film, ám szemmel láthatóan nem felnőtteknek készült.
Néhány adatot (amik konkrétan nem szerepelnek az alkotásban) azért rögzítenék:
1779-ben kezdi a szarovi kolostorban újoncéveit. Az asztalos szakmát is kitanulja itt.
1786. augusztus 13.-án teszi le a szerzetesi fogadalmát.
1793-ban pappá szentelik.
1810-ben az erdei remeteséggel felhagy, mert az új elöljáró visszarendeli a kolostorba.
1820-tól egyre többen keresik fel és kérik szolgálatát. Karizmatikus ajándékainak megnyilvánulása egyre szélesebb körben ismert.
1825-től kilép szerzetesi magányából. Keresi embertársai társaságát, Ugyanebben az évben egy apácakolostor alapításának eszméje is elkezdi foglalkoztatni.
1833. január 2.-án itthagyja ezt a földi létet.
1903. A Pravoszláv Egyház kanonizálja őt.

Önmagában is érdekes történet az, ahogy a Pravoszláv Egyház (is) felhasználja a mozgóképet saját céljaira. (Nem unikális a dolog, és erről volt már szó egy tavalyi bejegyzés kapcsán.) A Horda a Pópa után most egy gyerekek számára készített rajzfilmet ismerhet meg az, akit egy kicsit érdekel a keresztény média világa.

A SzojuzMultFilm műhelyei közül maga az Pravoszláv Egyház is kapott meg épületet. Amit egy szertartás keretében vettek birtokban. (Ez az épület valamikor az ő tulajdonuk volt, úgyhogy reprivatizációról volt szó.) Mindez valamikor a ’90-es években volt. Médiamunkások egy része igyekezett elborzasztani, negatív érzelmeket generálni a ceremónia miatt. A hangulatkeltésnek azért voltak hullámai. Ahogy időről-időre ilyen-olyan ügyek kapcsán a mai napig elő-előbukkannak ilyensmik. (Példa mondjuk a Matilda című film esete. Amiről én nem tudom eldönteni, hogy mennyi az ügyes kampányfogás, és mennyi a túllihegett szenzációkeresés.)

Magam nem gondolom, hogy a jelenlegi magyar társadalom széles rétegei kapják fel a fejüket arra a "hírre", hogy egy ortodox szentről készített rajzfilmhez van már magyar felírat is. Ráadásul a célközönség kimondottan a gyerekek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért: Vegyétek...

https://mega.nz/#!dFd1nbja!nvVk_JLPX9my50Y_cyA6e_QUbECl0WgBUu9sH4lWHtA
https://www.feliratok.info/index.php?search=Svyatoy_prepodobny&soriSorszam=&nyelv=&tab=film

Repülő hajó



Ez a bejegyzés egy nem túl hosszú szovjet rajzfilmhez készített felirat ürügyén készült. Az alkotás eredetije egy orosz népmese. Egy mese az igaz szerelemről. Ahol nem számít a származás, az anyagi helyzet. Ahol a boldogság lehetősége nem materiális. Egy álom az igazi érzésről. Amire mindenki vágyik, de csak kevesen élik is meg.
Adva van egy cárleány, aki nem akarna érdekből megházasodni. Adva van egy szolgáló, aki szerelmes a leányzóba. Van egy apa, aki befolyásos és gazdag vőre számít. Egy jelölt, aki meg a hatalomra. A Jó és a Rossz párharca ez. A Jó (az igaz érzelemben hívők) és a Rossz (a pénzt, hatalmat szeretők) összecsapása ez. Kicsit olyan ez, mint egy gnosztikus példamese. A magasabbrangú (a szellem) és az (eredendően gonosz) anyag párharca.
Pedig ez csak egy kedves, aranyos kis mesefilm. Nagyon szép dalokkal.

A moszkvai Szojuzmultfilm készítette ezt a rajzfilmet 1979-ben.
A stúdiót 1936. június 10.-én alapították, ekkor még Союздетмультфильм (Szojuzgyetmultifilm - UnióGyerekRajzfilm) volt a neve. 1937. augusztus 20.-án nevezték át Szojuzmultifilm-re. Eleinte különálló kisebb műhelyekből állt a cég, majd a fejlődése során egyre inkább központosult a gyártóegységek elhelyezkedése is. 1954-ig csak rajzfilmeket készítenek. Ebben az évben áll fel a bábfilm-műhely.
A szovjet időszakban átlagosan 700 szakember évente 20 alkotást készített el. A legtöbb filmet 1973-ban készítettek, összesen 47 darabot.
Meghatározó alkotások kerültek ki ettől a vállalattól. Olyan karakterek mint: Vinni-Puh (az orosz Micimackó), Genya Krokodil, Karlszon. Olyan sorozat, mint a No, megállj csak!. Vagy gondoljunk csak a Brémai muzsikusok című alkotásra.
A filmstúdión belül az animátorok szabadon kiélhették művészieskedő hajlamaikat. A szocialista tervgazdálkodás megóvta őket a piaci hatásoktól. Nem kellett közönségigényt kiszolgálniuk, ezért a rajzfilmek minősége a megszokott feletti is lehetett. A művészi tehetségek éltek is a lehetőséggel, hogy gazdaságilag védett környezetben tevékenykedhettek. Így a rajzfilmek stílusilag eléggé sokfélék lettek. Ám ez a financiális védettség majdnem a veszte lett a cégnek. A Szovjetunió megszűnése után az állam nem kívánta dotálni a rajzfilmes világot (sem), így a cég a csőd szélére került. A stúdió elvesztette alkalmazottainak 90%-át, és a termelékenység is jelentősen lecsökkent.
A legnagyobb veszteséget azonban a cégvezetés szándékosan okozta a vállalatnak. Ez a nálunk is ismert: a haveroknak, rokonoknak, párttársaknak(?), áron aluli eladása a termelőeszközöknek; amelyet a privatizációs eljárásnak nevezett eufemizmussal népszerűsítettek.
1999-ben a SzojuzMultiFilm visszakerült a kormányzat hatókörébe. Egy 2003. augusztus 12.-ai kormányrendelet kettéosztotta a céget. A 2004. március 1-e előtti jogokkal a SzojuzFilm Film Fund foglalkozik. Ide tartoznak az alkotások forgalmazása mellett a felújítások is.
A másik cég, SzojuzMultFilm, továbbra is a gyártással foglalkozik. Jelenleg az Orosz Föderáció Kulturális Minisztériuma a tulajdonos, és évente 3-7 alkotást készítenek.

A filmvállalat által készített összes rajzfilm, és adatlapja, megtalálható itt.


Név és szójegyzet a felirathoz
ВАСНЕЦОВ: Водяной
Vogyanoj (Водяной), Vogyjanoj, a vízihez köthető szellemi lények vezetője, „királya”. Mind a folyók, mind a tavak fennhatósága alá tartoznak. Kövérkés, hosszú szakállas vidám alakként ábrázolják. A haja kócos, csapzott, és zöld színű. Bármilyen alakban megjelenhet (még szép leányzóként is feltűnhet), ám valódi megjelenési formájában a bőrének a színe is zöld, szemölcsök, hínár és békalencse borítja testét. Van felesége, és gyermekei is. A családjával a víz alatt él. Ha egy halász véletlenül kifogja, és óvatosan visszaengedi, akkor hálából jófogással, halász szerencsével honorálja meg a kiszabadulását. Van olyan hiedelem is, hogy a Vogyanojnak vannak szarvasmarhái is, és éjszaka legelteti őket más mezőjén. Ilyenkor a Vogyjanoj pont úgy néz ki mint egy parasztember, csak annyi más egy kicsit, hogy ruhája mindig vizes, nedves. És a lábnyomában is mindig marad egy kis víz.
Általában vidám, kedves lény. Kedvenc sportja a nagyobb halak hátán való „lovaglás”. A jóindulatának megszerzésére áldozatot mutattak be neki az emberek. Például a vízimalmok védelméért a molnárok csirkét vagy lovat áldoztak fel. A sacrificiumot bedobták a vízbe. Eme vízhez köthető démoni fejedelemség bár halhatatlannak tartották, de nem volt mindentudó. Ismertek olyan történetek, melyekben becsapták őt az emberek.

Zabada. A név jelentése öröm, élvezet, móka, vicces, mulattató. Becézett alakjai: Zabavka, Zababuska.
A Dobrinya és a Kígyó bilin hősnőjét is így hívták, aki a későbbi szent Vlagyimir kedvenc unokahúga volt. A történet szerint a kijevi udvarból elrabolta a tizenkét fejű sárkány és elvitte a Szorocsinszki Hegyre (másik nevén Szaracén Hegy). Háromnapos küzdelem után Dobrinya Nyikics kiszabadítja. 

Csasztuska. Négysoros, rímes dal. A feliratban egy helyen erőszakot tettem a műfajon, mert két sorba írtam le az eredetileg négysoros dal szövegét.
A Repülő hajó adatlapja itt nézhető meg.


A CIGÁNYTÁBOR AZ ÉGBE MEGY


Hej-haj, mindjárt feljön a nap,
Mi meg együtt fekszünk.
Szégyentűzben, ha meglátnak,
Együtt kell elégnünk.”

Makszim Gorkij elsőként publikált irodalmi műve, a Makar Csudra (1892) című elbeszélés 1976-ban elevenedett meg a filmvásznon. Az adaptációt a moldáv származású Emil Lotjanu készítette A cigánytábor az égbe megy címmel. A két főszerepet felfedezettjei, Szvetlana Toma és Grigore Grigoriu játszotta, akikkel tíz évvel korábban dolgozott először. A dalokat és táncokat a moszkvai Cigány Színház művészei adták elő, mindazonáltal némelyiket a színészeknek is meg kellett tanulniuk. Az opusz nagy nemzetközi sikert aratott, a volt Szovjetunió országaiban minden idők egyik legnépszerűbb szovjet filmjének számít, csak a bemutató évében közel 65 millió nézője volt. Magyarországon nem váltott ki egyöntetű lelkesedést: gyakran elhangzott az a vélemény, hogy mesterkélt romantika jellemzi, a zenei betétek pedig drámaiság helyett inkább egy szirupos musical benyomását keltik. 2013-ban Kaposváron, 2017-ben Komáromban mutatták be a mű színpadi változatát.



A szerző
Az egyik legismertebb orosz író, Makszim Gorkij 1868. március 28-án született Nyizsnyij Novgorodban. Igazi neve: Alekszej Makszimovics Peskov. Szülei – Makszim Szavvatyevics Peskov (1840–1871) asztalos és a polgári származású Varvara Vasziljevna Kasirina (1842–1879) – fiatalon meghaltak. Egyes források úgy tudják, Makszim Peskov hajóskapitány volt, és Varvara valójában egy másik férfi gyermekeként hozta világra Alekszejt. Ami egészen biztos, hogy Peskov 1871 nyarán kolerában meghalt. Varvara a fiát okolta férje haláláért, mert Peskov akkor lett kolerás, amikor a beteg Alekszejt ápolta. Az asszonyt 1879-ben egy gyors lefolyású tüdőgyulladás elvitte. A tizenegy éves Alekszej az apai nagyanyjához került, ahonnan a következő évben megszökött. 1884-ben megkísérelt bejutni a kazáni egyetemre, de anyagi okokból nem nyert felvételt. 1887-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Miután összeszedte magát, öt éven át keresztül-kasul utazott Oroszországban, és a legkülönbözőbb munkákat végezve próbálta fenntartani magát. Ekkoriban szerzett élettapasztalatait későbbi írásaiban hasznosította. Különböző helyi lapoknál kezdte meg újságírói pályáját, eleinte a Jehudil Hlamida álnevet használta. Szépirodalmi munkássága a Makar Csudra megjelenésével kezdődött. Ekkor vette fel a Gorkij álnevet, amely „keserű”-t jelent, s ezzel a szereplők nehéz sorsára akart utalni.



1898-ban megjelent első kötete, a Karcolatok és elbeszélések nagy érdeklődést keltett, és nagymértékben elősegítette írói karrierje kibontakozását. Gorkij hitt abban, hogy a világ megváltoztatható, és ebben az irodalomnak is komoly szerepe lehet, ezért műveiben az erkölcsi tartalom, a mondanivaló mindig előnyt élvezett a formai megoldásokkal szemben, bár ezek kimunkálását is feladatának tekintette. Mivel a társadalom mélyéből érkezett, így érthető, hogy fogékonnyá vált a baloldali eszmék iránt, és nem csak a toll fegyverével küzdött egy új világért, az elnyomás megszüntetéséért. Részt vett az 1905-ös forradalomban, amiért bebörtönözték ugyan, de hamar kiszabadult. Még abban az évben belépett a bolsevik pártba, és az ő esetében szó szerint vehetjük az ironikussá vált szólást, miszerint „ő még látta Lenint”, sőt már 1902-ben össze is barátkozott vele. Mivel írásaiban egyre élesebben bírálta a cári rendszert, és többször is őrizetbe vették, ezért 1906-ban inkább külföldre távozott. A bolsevikok küldték adománygyűjtő körútra egyenesen a kapitalizmus fellegvárába, az Egyesült Államokba. Ide elkísérte őt élettársa, Marija Andrejeva is, kinek jelenléte a prűd amerikaiak körében erkölcsbotrányt okozott. Gorkij ugyanis a feleségeként mutatta be a színésznőt, akivel 1903 óta élt együtt ún. sui iuris házasságban (ma ezt úgy mondanánk: bejegyzett élettársi kapcsolatban, ami jogilag a házassággal egyenértékű, de hivatalosan mégsem az). Első feleségétől, Jekatyerina Volzsinától nem tudott törvényesen elválni, így az amerikaiak bigámistának tartották az írót. (Volzsinát 1896-ban vette el, 1903-ban szakítottak. Andrejevával 1919-ben ért véget a kapcsolata.) A tengerentúlon írta talán leghíresebb regényét, Az anyát, amelyet a szocialista realizmus alapművének tartanak, ámbár saját bevallása szerint kissé elkapkodva alkotta meg. Ami magát a külföldi tartózkodást illeti, elvtársai nem nézték jó szemmel, hogy Gorkij nem tanúsít teljes megvetést a polgári világgal szemben, sőt az „amerikai lélek szabadsága” például egyenesen csodálattal töltötte el. Hazatérése után nem sokkal a Földközi-tenger kellemes éghajlatú szigetére, Caprira utazott, és hét évig ott is maradt, részben egészségügyi okokból, részben a letartóztatás fenyegetését elkerülendő.


1913-ban volt a Romanov-dinasztia hatalomra kerülésének 300. évfordulója, amit II. Miklós cár részleges amnesztiával is meg akart ünnepelni. Az amnesztia tette lehetővé Gorkij hazatérését, bár ő maga nem adott amnesztiát a cári rendszernek, hanem továbbra is élesen bírálta azt. Ugyanakkor nem volt jó véleménye az egyszerű emberekről sem, akik mintha elvesztették volna hitüket Istenben. Gorkij ekkor még kategorikusan elutasította azt a vélekedést, hogy az orosz munkásosztály lenne „a lelki szépség és kedvesség” megtestesülése. Ebben az időszakban a Zvezda és a Pravda munkatársaként ténykedett, sőt 1915-ben megalapította saját lapját, a Letopiszt. 1917 októberében a Novaja Zsiznyben jelentek meg az írásai. Korábbi szimpátiája ellenére a forradalmat követően mindinkább szembefordult a bolsevikokkal, sőt barátjával, Leninnel is, akiről igen éles és kemény megjegyzéseket tett. Lenin nem szívta mellre a kritikát, sőt állami hivatalt adott Gorkijnak. Lehet, hogy azt gondolta, ezzel befoghatja a száját, de az is lehet, hogy úgy vélte, ilyen karakán emberek kellenek a kulcspozíciókba. Gorkij egy olyan irodalmi központ feje lett, amely azt a feladatot kapta, hogy lefordítsa oroszra a világirodalom azon műveit, melyek megfelelnek a szovjet állam szigorú elvárásainak. Ő azonban nem volt hajlandó politikai szempontok szerint szelektálni, kizárólag az irodalmi értékekre figyelt, mert meggyőződése volt, hogy az elmaradott orosz nép kulturális felemelkedéséhez a legnívósabb művekre van szükség. Megpróbálta támogatni a tehetséges hazai szerzőket is, itt viszont teret engedett szubjektív érzelmeinek: Iszaak Babelt például támogatta, Andrej Platonovot már nem. Gorkij működését többen is bírálták, mindazonáltal Leninhez fűződő kapcsolatai miatt nem merték nyíltan és összehangoltan támadni. Ő lett a Lenin által alapított szentpétervári Tudósok Háza vezetője is. Amikor a politikai tisztogatások során a Ház több tagját is agyonlövették, Gorkij nyílt levelet írt Leninhez, amelyben igen keményen fogalmazott, és egyebek között az orosz nép szellemi értékeinek tudatos pusztításával is megvádolta. Maga is érezte, hogy ezt a kirohanását nem biztos, hogy élve megússza, ezért ismét Capri szigetére távozott emigrációba.


Nem időzött ott túl sokat, hazahívták. A kritikáról továbbra sem volt hajlandó lemondani, de egyértelműbbé tette, hogy alapjában véve szimpatizál a bolsevikokkal. 1921-ben tüdőbetegség döntötte le a lábáról, és ekkor maga Lenin javasolta neki, hogy külföldön gyógykezeltesse magát. Gorkij a következő éveket Németországban, Csehországban és Olaszországban töltötte. Külföldön érte őt Lenin halálhíre. Két lehetséges utódja, Trockij és Sztálin közül Gorkij az utóbbit látta alkalmasabbnak arra, hogy az ország szakítson a szerinte helytelen lenini elvekkel, melyeket Trockij hűségesen követni akart volna. Mire az író hazatért, a hatalmi harc Sztálin győzelmével véget is ért. Gorkij körbeutazta az országot, szomorúan látta a nép nyomorát és azt, hogy az éhhalál milyen gyakori a soraikban. Megdöbbentette az emberi szenvedés látványa annak ellenére, hogy igazából nem tartotta sokra a parasztokat, mert szerinte a jövőt a munkásosztály jelentette. Országjáró tapasztalatairól magának Sztálinnak számolt be, ám a Generalisszimusz azzal intézte el a dolgot, hogy eszébe ne jusson mindezt le is írni. Gorkij mégis megírta, méghozzá a kormány hivatalos lapjában, az Izvesztyijában, amivel magára haragította Sztálint. Az írónak ismét menekülnie kellett: tüdőbajára hivatkozva újfent Capri szigetére távozott. Sztálin haragja idővel elpárolgott, de az még valószínűbb, hogy egyszerűen felmérte, hogy Gorkij személyes jelenléte az országban komoly nemzetközi presztízst jelentene a szovjet államnak, és emiatt érdemes kesztyűs kézzel bánni vele. Hazahívta az írót, akit hatalmas ünnepségekkel fogadtak. 1934-ben ő vezette az I. Össz-Szövetségi Írókongresszust, és az Írószövetség elnökévé is megválasztották. Nem sokáig élvezhette a személyét övező tiszteletet: 1936. június 18-án elhunyt. Halálának hivatalos okaként a tüdőbajt nevezték meg, ámbár felmerült az a gyanú is, hogy az NKVD végzett vele. Gorkij ugyanis átlátott a szitán, tudta, mi van Sztálin kegye mögött, és szeretett volna ismét külföldre menni, de ezt az utazását már nem engedélyezték. Noha őt tartják a sokat vitatott szocialista realizmus legmarkánsabb képviselőjének, életműve átvészelte az irányzat látványos hanyatlását. Különösen a szocialista korszakban művei által folyamatosan jelen volt a magyar kulturális életben is: regényeit és elbeszéléseit kiadták, színdarabjait bemutatták. Főleg az utóbbiak állják az idő próbáját, mint például az Éjjeli menedékhely (1902), a Barbárok (1905), illetve a Jegor Bulicsov és a többiek (1932).


Az elbeszélés
1892 nyarán a Tbilisziben tartózkodó Gorkij találkozott egy Alekszandr Kaljuzsnyij nevű forradalmárral, és mesélt neki a vándorlásairól. Kaljuzsnyij arra biztatta őt, hogy jegyezze le ezeket a történeteket. Így született meg a film alapjául szolgáló elbeszélés, a Makar Csudra (Макар Чудра). Kaljuzsnyij egyik újságíró ismerősének közbenjárására a történet megjelent a Кавказ (Kaukázus) nevű újság 1892. szeptember 12-i számában M. Gorkij (М. Горький) név alatt. Ez volt az író első műve, amelyet nyomtatásban lehetett olvasni. A címszereplő, egy öreg cigány egyes szám első személyben meséli el a heves vérű Lojko Zobar és a szépséges Radda tragikus szerelmének történetét. Szerelmüknél is erősebb volt a függetlenség és a szabadság iránti vágyuk, amelyről Radda csak úgy akart lemondani, ha büszke szerelmese letérdelve kéri őt feleségül. Lojko megölte a lányt, Radda apja pedig vele végzett.

A rendező
Emil Vlagyimirovics Lotjanu szovjet filmrendező 1936. november 6-án született a besszarábiai Clocuşna faluban, amely jelenleg Moldovához tartozik. A Lotjanu család valójában ukrán származású volt, nevük oroszosan: Lotockij. Amikor a Szovjetunió elfoglalta Besszarábiát, a család Bukarestbe költözött. Miután meghalt az édesapja, anyjától pedig elszakadt, Emil egy ideig az utcagyerekek életét élte. Aztán valahogy kikerült a Szovjetunióba, ahol 1953 és 1955 között színészetet tanult a moszkvai Művész Színházban. 1962-ben kapott rendezői diplomát a moszkvai Össz-szövetségi Filmművészeti Főiskolán (VGIK). 1962-től 1973-ig a Moldova-Filmnél dolgozott mint rendező. 1963-ban készítette első játékfilmjét, a Várj ránk hajnalban című forradalmi eposzt. 1966-ban a moldovai pásztorokról forgatta a Vörös rétek című alkotását. 1968-ban belépett a Szovjetunió Kommunista Pártjába. 1971-es játékfilmje, a népzenészek életéről szóló, költői hangvételű Lăutarii Ezüst Kagyló-díjat nyert a San Sebastián-i Filmfesztiválon. Ekkor kezdődött gyümölcsöző együttműködése Jevgenyij Doga zeneszerzővel. 1973-ban a Moszfilmhez szerződött, itt forgatta pályafutása három legismertebb filmjét. A cigánytábor az égbe megy (1976) egy Gorkij-elbeszélés, a Dráma a vadászaton (1978) egy Csehov-regény adaptációja, az Életem a tánc pedig a legendás balettművész, Anna Pavlova karrierjének története. A Gorkij-film egyébként szintén a San Sebastián-i Filmfesztiválon került először a külföldi közönség elé, és megkapta a rendezvény nagydíját, az Arany Kagylót. A Doga által komponált valcer a Csehov-filmből világsikert aratott. Az Életem a tánc brit–szovjet koprodukcióban valósult meg, egyik producere Michael Powell volt, egy cameoszerepben pedig maga Martin Scorsese jelent meg.


1979-ben Lotjanu feleségül vette Galina Beljajeva színésznőt, aki a Csehov- és a Pavlova-film női főszerepeit játszotta. Egy gyermekük született, viharos házasságuk azonban öt év múlva válással végződött. A fizikai távolság és az idő múlása jót tett a kapcsolatuknak, mert évekkel később Beljajeva nagy tisztelettel és szeretettel beszélt volt férjéről, akitől a szakma számos fogását megtanulhatta, és akinek a támogatása nélkül soha nem vívta volna ki azt a rangot a szovjet és az orosz kulturális életben, mint amit elért. A nyolcvanas években Lotjanu visszatért a Moldova-Filmhez, ahol elkészítette többek között Az esticsillag (1987) című filmjét Mihai Eminescu azonos című költeményének (eredeti címén: Luceafărul) ihletésére. Szakemberek szerint Eminescu verse a román irodalom egyik csúcsteljesítménye, amely mérföldkő az európai romantikus költészetben is. 1987 és 1992 között Lotjanu volt a Moldáviai Filmkészítők Szövetségének elnöke, aki színjátszást is tanított. 1998-ban a moszkvai Gorkij Színházban Csehov A medve és az Esküvő című műveinek kombinálásával rendezett egy darabot. Kevésbé köztudott, hogy Lotjanu verseket, novellákat, forgatókönyveket is írt. Műfordításokat is készített, a magyar költők közül például Ady és Petőfi verseit fordította le. Igen nehezen talált támogatókat utolsó filmterve, a Yar megvalósításához. Mielőtt elkezdhette volna a forgatást, 2003. április 18-án Moszkvában elhunyt. Rákos volt, de a diagnózist kíméletből eltitkolták előtte orvosai és volt felesége, Galina Beljajeva. Lotjanut a moszkvai Vagankovszkij temetőben helyezték örök nyugalomra. 2017. május 11-én a moldovai Bălțiban egy utcát neveztek el róla.


A két főszereplő
Grigore Grigoriu (1941–2003) moldáv színész már iskolai tanulmányai alatt érdeklődött a színjátszás iránt, ugyanakkor sok időt szentelt a sportra is, különösen a bokszra. Miután megszerezte diplomáját, rövid ideig hordárként dolgozott egy pályaudvaron. 1959-ben szerződött a bălți Nemzeti Színházhoz, amelynek hat éven át volt a tagja. Emil Lotjanu Vörös rétek című 1966-os alkotásában kapta első filmszerepét. Nemcsak hazájában, hanem a Szovjetunióban és az NDK-ban is filmezett: keletnémet filmjei közül a Látni akarlak benneteket (1978) rendezője a Magyarországról elszármazott Veiczi János volt, míg az Anton, a varázslóban (1978) Grigoriu együtt szerepelt Garas Dezsővel. Ecaterina Botnariuc televíziós rendezőt vette feleségül, akitől két fia született. Grigore Grigoriu 2003-ban egy autóbalesetben vesztette életét; egyik fia, a szintén színész Traian fél évvel később szintén egy közúti balesetben hunyt el. Szvetlana Toma moldáv színésznő 1947. május 24-én született Chișinăuban (Kisjenő). Őt is Lotjanu fedezte fel, amikor szerepet adott neki fentebb említett korai filmjében, a Vörös rétekben. A direktor beleszeretett szépséges felfedezettjébe, aki a múzsája lett, és szinte mindegyik filmjében foglalkoztatta. Bár szóba került köztük a házasság is, különböző okokból erre mégsem került sor. Szvetlana első férje egykori osztálytársa, Oleg Lacsin színművész volt, aki 1973 áprilisában, mindössze huszonhat éves korában elhunyt. 1972-ben született meg a lányuk, Irina, aki szintén színésznő. Szvetlana 2000-ben Andrej Alekszandrovics Visnyevszkij dramaturghoz ment feleségül, akitől öt év múlva elvált. A művésznő gazdag filmográfiát mondhat magáénak, úgy Moldáviában, mint a volt Szovjetunió utódállamaiban nagy népszerűségnek örvend, művészetét rangos díjakkal ismerték el. Érdekesség, hogy egy cigánylányt játszott az Élő holttest című 1969-es Tolsztoj-adaptációban is. A kilencvenes évektől kezdve énekesnőként is aktív, koncerteket ad.


A forgatásról
A cigánytábor az égbe megy volt Lotjanu első olyan alkotása, melyet nem a moldáv nemzetiségi filmstúdióban, hanem a Moszfilm égisze alatt forgatott. Meglátása szerint az együttműködés mindkét fél számára haszonnal járt: a Moszfilm nagyobb lehetőségeket tudott biztosítani a nemzetiségi filmstúdiók művészeinek, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket, ugyanakkor a különböző nemzetiségű rendezők egyéni látásmódja, eredeti témaválasztásai a Moszfilm arculatát is színesebbé, vonzóbbá tették. A film egy részét Vilniusban és Kaunasban forgatták, mert ennek a két litván nagyvárosnak az építészete hasonlít a leginkább egy besszarábiai városéhoz. A cselekmény ugyanis a Prut, a Dnyeszter és a Duna-delta által határolt Besszarábiában – vagy ahogy nálunk hívták egykoron: Bazarábföldön – játszódik. Kárpát-Ukrajna egyik járási központjában, Vinogradovban (Nagyszőllős) és környékén szintén forgatott a stáb. A vadregényes táj szemet gyönyörködtetően szép volt, a zöldellő pusztaságot övező vad hegycsúcsok azonban baljóslatú atmoszférát teremtettek, a végtelennek tűnő szabadság korlátjait is szimbolizálták. Erre a helyszínre Moldáviából, a Baltikumból, Moszkvából, sőt Szibériából is érkeztek vándorcigányok, akik a helyi cigányokkal együtt szerepeltek a filmben. Valamennyi közreműködő számára komoly kihívást jelentettek az összetett mozgásformákra épülő cigánytáncok. Szvetlana Tomának öt szólótáncot is meg kellett tanulnia úgy, hogy mozdulatai természetesek, belülről fakadóak legyenek, de részt vett a csoporttáncokban is. Szergej Vronszkij operatőr feladata se volt könnyű, hiszen érzékeltetnie kellett a táncjelenetek mozgalmasságát, látványosságát, miközben nem feledkezhetett meg arról sem, hogy a vizualitás eszközével az esztétikailag szép külsőségek mögött lezajló lelki folyamatokat, súlyos emberi drámákat is vissza kell adnia.


A színpadi változatok
A Kaposvári Csiky Gergely Színház 2013. február 8-án mutatta be a színpadi változatot a Cigánytábor az égbe megy címmel. Számomra nem igazán érthető, hogy miért maradt le a cím elejéről a névelő, amire a rendező, Szőcs Artur a következő magyarázatot adta: „Ez így zene a fülnek. Jó zene. És ez nekem fontos. Névelővel úgy hangzik, mintha valaki hamisan énekelne. Van egy másik ok: névelő nélkül ez mindannyiunkra vonatkozik, mindannyian »cigányok« vagyunk.” Szőcs hangsúlyozta, hogy nem a filmet, hanem az alapjául szolgáló Gorkij-művet tekintette kiindulási alapnak. A koreográfiát ifj. Zsuráfszky Zoltán készítette, a díszlet Polgár Péter, a jelmez Kovács Andrea nevéhez fűződik. A zenét a Söndörgő együttes szolgáltatta, a zenészekkel a Somogy Táncegyüttes tagjai is színpadra léptek. (A zenekar később elnyerte a Városmajori Szabadtéri Szemle legjobb színházi zenéért járó díját.) Lojkót Sarádi Zsolt személyében vendégművész játszotta, Raddát Czene Zsófia alakította. 2014 januárjában az előadást a budapesti nézők is megtekinthették a Nemzeti Színházban. Bármennyire igyekezett Szőcs Artur, hogy elkerülje a Lotjanu-filmmel való összehasonlítást, Vass Norbert kritikus szerint az előadás bőven ébresztett másfajta filmes asszociációkat: „Szőcs Artur a befogadók rácsodálkozó, kisgyermeki kreativitására épít. A rendező játékosan stilizált balladája Tim Burton gótikus rémtörténeteit, illetve Michel Gondry aranyszívű, celluloidra írt szerelmi vallomásait juttatja eszünkbe. Az előadás megidézi persze Kusturica balkáni karneválját is, legközelebbi rokonságban azonban véleményem szerint Hajdu Szabolcs filmjeinek mágikus realizmusával áll. Nem meglepő tán, hogy a mozgalmas képekhez és a klipszerű koreográfiához elsősorban mozgóképes párhuzamokat társítok.”


A közelmúltban – egész pontosan: 2017. november 19-én – mutatta be a komáromi TEÁTRUM A cigánytábor az égbe megy musicalváltozatát. Az előadást Dráfi Mátyás rendezte, a koreográfiát Gábor Klára készítette, a díszleteket Madlenák Andrea tervezte, és a Lotjanu-film zeneszerzője, Jevgenyij Doga muzsikája hallható. Raddát Rigó Mónika cigány énekesnő alakította, Lojkót Berecz György személyesítette meg. A kétrészes musicalben 43 színész lép színpadra, nemcsak Komáromból, hanem Ógyalláról, Gútáról és Budapestről is. A premieren maga Dráfi játszotta Makar Csudra szerepét. A hetvenöt esztendős művész számára komoly erőpróbát jelentett a rendezés és a szereplés, mivel műtéti beavatkozást igénylő csípőízületi problémái miatt a járás nehezére esik, csak ülni képes. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Makar Csudrát az előadás közben hol betolják, hol kihúzzák egy kerekes széken, ám az előadás folytonosságát ez nem zavarta meg. A musical végén a közönség felállva tapsolta meg Dráfi rendezését és erőn felüli színpadi teljesítményét, ahogyan valamennyi közreműködőt is nagy taps fogadott. Huszonöt előadást terveztek a musicalből, és szóba került, hogy Oroszlányba is elviszik, mivel a Oroszlányi Roma Nemzetiségi Önkormányzat és a Vörös István Alapítvány Aranycsillag nevű tánccsoportja is közreműködik az előadáson.


Így látták ők
„A realizmuson felülkerekedik a vásárias egzotikum, és ez nemcsak a film szereplőinek öltözékében, a göregáborosra »vett« figurákban, a cigány táncfolklór legfelszínesebb elemeiből komponált táncokban érhető tetten, hanem a zenében is. Ez már távolról sem eredeti cigány népzene; ezt már alaposan átkomponálták, megfésülték, szalonképessé tették, sőt, színpadias produkcióvá gyúrták – amit az is jelez, hogy a dalokat a moszkvai Cigány Színház profi énekesei adják elő, és a zeneszerző is e színháznak dolgozó komponista. A filmről szóló híradások ugyan azt jelezték, hogy a zenét gyűjtések során szedték össze, de ez a munka a film tényleges zenéjében nem nagyon érezhető. Lotjanu érdeme, hogy ezzel a témával egyáltalán foglalkozott. Nagyon sok szép részlet is található a filmben, s szép az operatőri munka (Szergej Vronszkij) is. De A cigánytábor az égbe megy, sajnos, nem tudta elkerülni a hasonló témájú filmek nagy buktatóját, a – ahogy mi mondanánk – népszínműves műcigánykodást.” 
(Takács István: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Pest Megyei Hírlap, 1977. január 27., 4. o.)



„Emil Lotjanu biztos kezű, az elvontabb gondolkodásra, a lírai jellemfestésre fogékony rendező. Érzékeny egyensúly az, amit filmjében megvalósít: a történet nem fullad ezerszer látott, felhevült, de kevés tartalmat hordozó vadromantikába, és sikerrel kerüli el a múlt századi cigánytémában rejtőzködő egzotikum csapdáit is. Az egyensúlypont: a rege, a mese, a lírai példázat. A tavalyi San Sebastián-i Filmfesztiválon első díjat nyert filmet Szergej Vronszkij szép színekkel, méltóságteljes tempójú, hangulatos képekkel fényképezte, Lojko megformálója, Grigorij Grigoriu, a cigánylegényt keresetlen őszinteséggel, sugárzó belső szenvedéllyel, kitűnően alakítja. Szvetlana Toma szép és lírai Radda, a szenvedély és büszkeség különös keverékéből áll a játéka.”
(Vértessy Péter: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Magyar Nemzet, 1977. január 27., 4. o.)


„A kalandfilmekre jellemző romantikus elemekkel csínján bánt a rendező, bár akad benne annyi, hogy az a néző is jól érezze magát, aki csupán a kalandos történet kedvéért vált mozijegyet. Gyönyörű tájakon, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön át vándorol a cigánykaraván, színes, festői rongyaikban járják a szebbnél szebb táncaikat, felhangzanak a világhíres cigánydalok — hogy a következő pillanatban az eldördülő sortűz, az akasztás vagy a tábor felgyújtása jelezze ellenpontként, mennyire reménytelen egész életük, mennyire ki vannak szolgáltatva a faji megkülönböztetésre épülő hatalom szeszélyeinek. Érdekessége az új szovjet filmnek, hogy cselekménye egy része hazánkban, a Tisza mentén, magyar városokban játszódik, más része Galíciában, Szlavóniában, a múlt század vége felé. A dalok között felcsendül magyarul is az ének, és a film más magyar vonatkozásai is érdeklődésre tarthatnak számot. A dalokat egyébként a moszkvai Cigány Színház művészei adják elő, a táncok is kiváló előadásban kerülnek elibénk. Jevgenyij Doga zenéje igen kifejező, akárcsak Szergej Vronszkij képei. Szvetlana Toma és Grigorij Grigoriu a két főszerepben kivételes tehetségről tesz tanúságot. Játékuk alkalmazkodik az eredeti elbeszélés és a film romantikus hangszereléséhez.”
(h. m.: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Népszava, 1977. január 27., 5. o.)


A cigánytábor az égbe megy őszinte költői ihletre vall, sok részletszépséget, s mellette attraktív elemet is magába ölel; Szergej Vronszkij operatőr képein a cigánymúlt sok, ma már muzeális tárgya, holmija is új életre kel, de ezzel együtt az a feszengő érzés is az emberben, hogy valami nem természetes, keresett kuriózumokat mutatnak itt neki. Mert ez a musical műforma – ahol magától értetődőnek vesszük a »produkciót«, a népi táncosok, énekesek szereplését – valahogy nem fogadja be az eredeti történetet, nem válik szerves részévé a szenvedéllyel végigjátszott romantikus mesének. Ez végül is áttör a musical lengekönnyű fátylain, a túlhalmozott »dalos-táncos betéteken«, de már mesterkéltté válva; messze kerül attól, ami a Gorkij-novellában – romantika ide, romantika oda – örök emberi mondanivaló, lélekhez szóló üzenet marad. Radda és Lojko halála még csak romantikus tragédiává sem válik, úgy hat inkább, mint egy teátrális produkció a sok folklóreredezésű betétszám végén. Kár. Mert a romantikával is úgy vagyunk, hogy bár nem napi szükségletünk ma már, felmérjük túlzásait, a valóságtól való távolságát, de ha már foglyul ejt, joggal várjuk el igazságát."
(Hegedűs Zoltán: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Népszabadság, 1977. január 27., 7. o.)


„Realizmus helyett kaptunk valamiféle extrém világot, ahol majdhogynem minden megtörténhet, amit a rosszindulatúan cigányellenes pletykákból ismerünk, romantika helyett pedig grand guignolt vagy egyszerűbben: vadromantikát. Még aki tudja, hogy a cigányságnak – éppen történelmi állapotából, társadalmi tudatszintjéből fakadóan – milyen fogalmai vannak a tulajdonról, az sem tudja ezt a Zobart másként, mint cégéres lókötőként elfogadni, de aligha képes önpusztításán szánakozni is. Kétségtelen tehát, hogy A cigánytábor... erényeit elsősorban nem dramaturgiájában, etikailag, filozófiailag kuszált gondolatrendszerében kell keresnünk. Tetszetős viszont a rendező érzéke a látványosság iránt, amely a legjobb pillanatokban vizuálisan megjelenő költőiségnek hat, ragyogó a színészvezetés, helyenként példás merészség mutatkozik a vágásban, és az eredeti cigányfolklórra támaszkodó zene is igazi élményt jelent. A részletszépségek azonban nem helyettesíthetik azt a sokkal komplexebb hatást, amit esztétikai élménynek szoktunk nevezni.”
(Fábián László: „Változatok a kalandra”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/5, 10–11. o.)


A cigánytábor az égbe megy (Табор уходит в небо, 1976) – szovjet filmdráma. Makszim Gorkij Makar Csudra című novellájából a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Emil Lotjanu. Operatőr: Borisz Travkin és Szergej Vronszkij. Zene: Jevgenyij Doga, Valerij Zubkov és Iszidor Burgyin. Díszlet: Feliksz Jaszjukevics és Szergej Kazancev. Jelmez: Mihail Antonyan. Vágó: Nagyezsda Vasziljeva. Főszereplők: Grigore Grigoriu (Lojko Zobar), Szvetlana Toma (Radda), Jelena Szadovszkaja (Juliska), Baraszbi Muljajev (Makar Csudra), Ion Sandri Scurea (Siladi), Vszevolod Gavrilov (Danilo), Pavel Andrejcsenko (Talimon), Boriszlav Brondukov (Bucsa), Nelli Volsanyinova (Ruszalina). Magyarországi bemutató: 1977. január 27.

                                                                                                                            Field64