Hitler Kaput!
A film eredeti címe : Гитлер капут!
Alternatív címek : Gitler Kaput! , Hitler Kaput! , A Spy of Our Time , Hitler's Kaput! Super Agents 008
A film nyelve: orosz
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25
Fálj kiterjesztése: srt
Felirat nyelve: magyar
Ez a film 2008.-ban készült. Fanyalgással, jogos és jogtalan kritikával illették már ezt a filmet. Amikor először találkoztam ezzel az alkotással, ellenérzés kerített hatalmába.
Lehet-e, szabad-e a 20.század legnagyobb háborújáról vígjátékot készíteni?
Miután végignéztem, rájöttem, hogy nem a háborúról szól ez a film. A film készítői, a nyolcvanas évek második felétől a kilencvenes évek elejéig tartó időszakban annyira népszerű amerikai vígjátékainak stílusában próbáltak valami „oroszost” készíteni.
Miközben néztem, folyamatosan jutottak eszembe más alkotások címei. Ahogy ez jópár Leslie Nielsen alkotásnál is így van.
Például a Naked Gun (Csupasz pisztoly)-hoz hasonlóan tele ez a film is tele van szexuálisan túlfűtött, és félre nem érthető utalásokkal. Ráadásul két kebelcsodát is szerepeltetnek a filmben az alkotók. Az egyik a főhősnő, a másik
Anfisza Csehova. Csehova kisasszonynak csak egyetlen jelenet erejéig van szerepe a filmben, de az a jelenet nehezen felejthető. Az orosz televízió időjárás bemondóját (aki egyben titkos üzenetet ad át kódolva [innen van az, hogy a film elején, a szereplők bemutatásakor mint szex-kódolót ismerhetjük meg.]) alakítja.
 |
| Anfisza Csehova |
Ez a szerep megformálása, nem eshetett nehezére, ugyanis az orosz TNT televíziós csatornán is valami ilyesmivel
foglalkozik. De nem ő a film szereplői közül az egyetlen, aki azért is kaphatta a szerepet, hogy jelenlétével maximalizálhassa a moziba látogatók számát. Hiszen a rapper
Timati (50 Bundes Schilling[kinek nem ugrana be erre
50 Cent…]-et alakítja) is valószínűleg e miatt szerepel a filmben. Ugyanakkor Anfisza Csehovának nem ez az első filmszerepe…
sőt! De ebből a sorból a két főszereplő sem lóg ki!
 |
| Diktátor 1940 |
A címszereplőt Mihail Kripov alakítja. A szerep ilyetén megformálását először Charlie Chaplintől láthattuk a Diktátorban. A rettegett kancellár, akinek már a hangjától megrémülnek az emberek, mikor egyedül marad a dolgozószobájában a földgömb-léggömbbel úgy játszik mint egy gyerek. Ezzel infantilizálja, nevetségessé teszi a Führert. A Hitler Kaput!-ban ugyanez a koncepció. Csak sokkal tovább megy el ezen az úton. Amikor emberei társaságában van a Vezér, akkor még véletlenül sem tűnik beszámíthatónak. Ellentmondást nem tűrő személy ilyenkor, ugyanakkor amikor Eva Braunnal van, akkor egy egészen szelíd karaktert láthatunk. Túlságosan is szelíd ilyenkor. Nagy kontraszt van a két személyiség között. Komolyan nem vehető. Bizonyos tekintetben az 1940-be forgatott Chaplin film, az irónia erejével végzett karakterrombolást (és tetszik, nem teszik egyúttal ez politikai állásfoglalása is volt a színész-rendezőnek). Ugyanakkor ennek az orosz filmnek ilyen szerepe nincs, és nem is lehet. Ahhoz elkésett… legalább 65 évet.
Véleményem szerint a Top Secret (Szigorúan titkos), és a
Hebrew Hammer (Héber Pöröly) filmek hatása tagadhatatlan az alkotókra. A Top Secretben Nick Rivers rock and roll énekes az NDK-ba utazik, ahol erőteljesen náci egyenruha emlékeztető ruházatba öltözött katonákkal találkozik. Egy rendezvényen a főhősnővel többek között a MASH-ról és egyéb amerikai filmekről társalog, majd a film legvégén epés megjegyzést hallhatunk Ronald Reagen elnökségéről. Totális időzavar! A Tér és Idő Kontuniumban történt valami! Ez a fajta „időeltolódás” megjelenik a Hitler Kaput!-ban is. 1945 tavaszán járunk (van egy kis következetlenség a filmben, hiszen az elején arról beszél a narrátor, hogy május 9.-ig már nem sok idő van hátra, addig a film vége felé a főhős 1945.áprilisát írja az okiratra [parancsra]) mégis a kellékek között van laptop, Zsiguli, fülbe dugható fülhallgató, fénymásoló, asztali számítógép, pendrive, mikrohullámú sütő stb… Így hát gyakorlatilag behatárolhatatlan történelmi időt jelenít meg a film. Nem mondhatjuk, hogy kordokumentumról van szó.
A másik nagyon szembetűnő a filmben az (a Magyarországon törvény által is tiltott) önkényuralmi jelvények garmadája. És ebben találok analógiát a Hebrew Hammerrel (Ez az alkotás megjelent Magyarországon DVD-n. Néhány évvel ezelőtt egy benzinkúton láttam a shopban. Akkor három liter 95-ös áráért elvihető volt. Gondolkodtam egy pillanatig a dolgon, majd úgy döntöttem, hogy „majd máskor”. Azóta se láttam…). Abban a filmben, a zsidósághoz köthető jelképek voltak halmozottan elhelyezve a kellékek között. Dávid Csillag a limuzin elején, és hátulján … dreidelek… Dávid Csillag a csizma sarkantyúján…
Persze provokatív célból. A sztereotípiák kifigurázása céljából. Mind az antiszemita, mind a „hagyományos” zsé identitás kifigurázása. Ezáltal egy új, „korszerűbb” [nem az állandóan múltba révedő], modern zsidó identitás megfogalmazásának (valamint az antiszemiták bosszantásának) igényével…
Egyébként túl nagy közönségsikert nem ért el ez az amerikai film, véleményem szerint azért (is) mert rétegigényt próbált kiszolgálni. Rengeteg utalással (és jó néhány kifejezéssel) van tele, amik csak a zsidó kultúra (és az antiszemita kultúra) legalábbis minimális ismeretét igényli. Így a többség számára nehezebben értelmezhető (és szerintem egyes esetekben értelmezhetetlen [nem a prímér mondanivalóval kapcsolatban gondolom, az értelmezhetetlenséget!]) geggek, és jelenetekkel van tarkítva az a film.
De térjünk vissza a Hitler Kaput!-hoz.
Ebben az alkotásban is (mint már említettem) a jelképek tömkelegével találkozunk. A film első megtekintésekor úgy gondoltam, hogy túlzottan is sokkal. Mindenütt horogkeresztek, SS feliratok. „Náci Költségvetés” Pizza, Fekete Napok Kávé, „Fritz” krumpli, Árja ivólé, „Big Mac” Führer... Az szovjet identitást a vörös csillag, sarló kalapács jelzi. Kofferen, kukoricatáblában, makett tetején… Ezek a jelképek mintegy divatcikkekként jelennek meg.
(Nem is olyan túl régen CCCP-s feliratú trikókat, pólókat lehetett látni az embereken, itt Magyarországon is. Nem is beszélve a Che Guevarra képével „díszített” ruhadarabokról. Emlékeztek?)
Ugyanakkor a közel negyedszázada készült amerikai vígjátékokhoz hasonlóan van benne jó pár olyan jelent amely más filmekre utal. Áthallások tömkelegével találkozhatunk.
 |
| Shurenberg Hitlernél |
A főhős, Shurenberg standartenführer (Pavel Gyerevjanko alakítja. Ő az aki a
Breszti Erőd-ben Jefim Fomint személyesítette meg.), edzi testét (ugrókötelezik, úgy mint ahogy a bokszolók szoktak), és közben felcsendül a Rocky jól ismert főcímzenéje…
Ugyanez a szereplő túl van egy szexuális együttléten a főhősnővel (akit Anna Szemenovics alakít. Igazi álláshalmozó: műkorcsolyázó, színésznő,
énekesnő, modell… A jégkorcsolyás múltjára több utalás is van a filmben. Például a TV újság [Tele Nigyélja] címlapjáról „megelevenedik” és jégtáncba kezd [Shurenberg fantáziálása nyomán], vagy a főhőssel való első találkozásakor is szóba kerül a dolog.) egy autóban, amikor odaszól a sofőrnek, hogy „…még vagy kilenc és fél másodpercet pihenünk.”.
Nem tudom, mennyire ismert a kilencvenes évek fordulóján készült Kilenc és fél hét című film...
Kim Basingerrel és Mickey Rourkekal a főszerepben… Vagy, ott van a Forrest Gump egyik klasszikus mondata (Fuss Forrest, fuss…)…Hát „aktualizálva” van a filmben ez a mondat is… Vagy említhetném a film egyik mellékszereplőjét, Garik mérnököt. Akinek hiperboloid képessége van. Alekszej Tolsztojnak az 1926-ban kiadott regényének a címe: Garin mérnök hiperboloidja. Van még jópár szójáték is: Hendehohovo -Hande hoch (kezeket fel), FM SS - Waffen SS, a garázskapu graffitije stb, stb ....
Folytathatnám még a sort, de miért is tenném ezt?
Mégis a legfontosabb, ami végig kíséri az egész filmet az a „Tavasz tizenhét pillanata” című sorozat. Ezt a klasszikus alkotást akarja parodizálni az alkotógárda.
A mű harmada körül van az a jelenet, amikor a főhős először találkozik a főhősnővel.
Ül az erdőben a férfi és vár. Közben szertartásosan, szinte arisztokratikusan iszik egy csészéből… Ahogy Strilitz is teszi „ A tavasz tizenhét pillanatá”-ban. Akár vendéglőbe eszik, akár sakkozik, akár rágyújt egy cigarettára, minden esetben „megadja a módját” a dolgoknak.
Szinte arisztokratikusan…
Szóval Shurenberg ott ül az erdőben, a tisztás szélén... és a fatuskónak álcázott mikróból kiveszi a héjába sült krumplit. Majd jó ízűen megeszi azt.
Ez a jelenet megtalálható a sorozatban is. Strirlitz ül a kandalló mellett, valamit kortyolgat a talpas pohárából, miközben a kandalló hamujából kikotort héjába sült krumplit majszolja.
(Gyermekkoromban, amikor a sorozatot izgatott figyelemmel követtük [mind az unokatestvéreimmel, mind az osztálytársaimmal] e jelenet hatására, egy téli délelőttön, mikor is a nagymamám elment boltba, kisurrantunk a kamrájába és néhány kisebb krumplit vittünk be a szobájába. Ott beledobtuk a vaskályhájába. Már nem égett benne a tűz, csak forró hamu volt benne. És vártunk… Én voltam a legtürelmetlenebb. Mikor az unokanővérem [vagy az unokabátyám, nem emlékszem már rá pontosan] úgy gondolta, hogy megsült, megpróbálta kivenni… De mivel forró volt gyorsan el is dobta. Megindult a forró krumplik „dobálása”, majd megkeresése a szobában. Majd boldogan majszoltuk a krumplit. Úgy mint Strilitz tette!
 |
| A főhős a kertjében |
Nagyon boldogan fogyasztottam el azt a kis egyszerű étket… Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy a filmek nem adnak viselkedés mintát a gyerekeknek… Szülők soha ne feledkezzetek meg erről!)
Úgy gondolom, hogy a Hitler Kaput! megértésében (nem mintha bonyolult mondanivalóval lenne megáldva a film, hiszen a tartalmát akár két összetett mondatban el lehetne mondani. Nem mintha ez bármit jelentene, hiszen ha fellapozod a TV újságodat, és ha van benne filmismertető, akkor ott is összefoglalják bármelyik film cselekményét ekkora terjedelemben.) segít, ha az ember ismeri az alapsorozatot. Úgy gondoltam, hogy mindenki számára ismert alkotásról van szó. De ma már tudom, hogy nem az.
Érdeklődtem néhány ismerősömnél, és azt tapasztaltam, hogy már a harmincas éveik körül járok jelentős része sem ismeri. Hallani hallottak róla, némelyik azt is gondolja, hogy tudja miről van szó, de ha belekérdez az ember akkor kiderül, hogy a sorozat címe ismerős nekik, de már szereplőket nem tudnak megnevezni. Ez önmagában nem probléma, hiszen én is gyermekkoromba láttam (először). 1990 után pedig nem igazán vetítették. Véleményem szerint elsősorban politikai ok miatt. 1990 pedig 22 éve volt…
Ugyanakkor ötven körüliek egyből „kapcsolnak”, már az elég volt ha elkezdtem énekelni, hogy : „Az idő soha-soha meg nem áll, az órák járják szüntelen az útjukat…”
Hát igen, ez valamikor egy „nagy” sorozat volt. Ismert és népszerű.
Persze néhány éve láttam egy szupermarketben a leértékelt DVD-k között a sorozat darabjait, de csak e miatt nem lesz egy sorozat (újra) ismert…
Így hát, elkezdtem információkat keresni a sorozatról, mert be szerettem volna mutatni, pont azért mert nélküle nehezebben „értelmezhető” Hitler Kaput!.
De az egyik blogon találtam egy nagyon alapos munkát.
Íme:
Egy cím, amely önmagában vált szállóigévé, éppen úgy, mint a Hurrá, nyaralunk!, vagy Tűz van, babám! Időnként az újságok variálják ezt, és mindenkinek ismerős még a Strilitz név is, amely a ravasz hírszerző személyének a szinonimája lett – mindannak ellenére, hogy a legtöbb filmrajongónak nem volt lehetősége végignézni az alapművet, mert annak vetítését a rendszerváltás után mindegyik csatorna elfelejtette. Szerencsére a Filmmúzeum 2006. őszén – egyébként nézői közkívánatra! - műsorra tűzte (aztán még egyszer) a sorozatot, utána pedig dvd-n is kiadták, így a filmrajongók új nemzedéke is megismerkedhetett a Nagynémet Birodalom végnapjaiban játszódó keserű történettel.
1945. márciusában kezdődnek az események. Eredeti nevén Makszim Iszajev őrnagy, jelenleg Ott von Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov), az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (SD-Ausland, azaz a hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes), az SS és GESTAPO középvezetésébe hosszú évek óta beépült szovjet titkosszolgálati tiszt számára élete egyik legnagyobb kihívása következik el: le kell lepleznie azokat, akik különalkut akarnak kötni a nyugati hatalmakkal annak érdekében, hogy az egyesült német-szövetséges haderő keleten megfordítsa a háború sorsát. A célszemély, aki a különbéke puhatolódzásai fogadja, sem senki: maga Alan Dulles, az OSS, vagyis az amerikai elhárítás svájci helytartója. Stirlitz elsődleges gyanúsítottja – hosszas "információk a mérlegeléshez" után – Himmler lesz, az SS Reichführere, aki közben valóban elküldi egyik emberét Svájcba, hogy ott az amerikaiakkal tárgyaljon a fegyverszünetről és az átállásról, meg persze Hitler megbuktatásáról. (Ez egyébként történelmi tény: Himmler magát akarta kineveztetni Hitler utódjának, erre utalás van A bukásban is, amikor beszáll az autójába és ezt a megjegyzést hagyja hátra a még mindig hűségeseknek.)
Stirlitznek nem könnyű a dolga: egyrészt el kell hárítania a védelmébe vett német belső ellenállókra fenekedő veszélyt, továbbá ki kell választania közülük azt a megfelelő embert egy svájci útra, akinek a feladata a nyugati hatalmak informálása lesz a német különbéke lehetetlenségéről. Két ember indít az útjára, két életidegen értelmiségit: a kis gyerekes és mafla Pleischner professzort (Jevgenyij Jevsztignyejev), aki aztán Svájcban le is bukik, és öngyilkos lesz, továbbá vele párhuzamosan Schlag lelkészt (Rosztyiszlav Pljatt), aki viszont nem, bár tudtán kívül Stirlitz azt adta be róla Schellenbergnek (Oleg Tabakov), a német külügyi titkosszolgálat vezetőjének, hogy a lelkész az SS különbéke-tárgyalását megy meghiúsítani. Meggyűlik azonban neki is baja: nyaka körül megszorul a hurok, amikor az egyik GESTAPO-ügynök nyomot lel a rádióadójához, majd kibombázzák magát az adóállomást is, és az ott ténykedő házaspár női tagja (Käthe, azaz Kátya – Ekatyerina Gradova) az elhárítás karmaiba jut, ő maga pedig óvatlanul, ujjlenyomatot hagyva egy szőnyegbombázás alatt felhívja a pártkancellária vezetőjét, Martin Bormannt, hogy informálja őt Himmler különútasságáról, és ezzel még jobban felpaprikázza a náci vezetés üldözési mániáit. Stirlitz viselkedése felkelti főnökének, a GESTAPO vezetőjének, azaz Müllernek (Leonyid Bronyevoj) a figyelmét, aki innentől kezdve kettős játszmát játszik: egyrészt Stirlitzet teszteli nap mint nap, másrészt Stirlitz félrevezető "eredményeivel" igyekszik konkurálni a rivális titkosszolgálattal, amelynek vezetője Schellenberg, ugyanakkor igyekszik kivédeni Himmler fondorlatait is. A fordulatos történet számtalan eseményével természetesen lehetetlen megismertetni a nézőt – elegendő annyit mondani, hogy a különtárgyalások elbuknak (ez történelmi tény), Stirlitz és Kátya pedig megússza az egészet.
 |
| A főhős a kertjében |
A három évnyi forgatással létrehozott mű alapját képező könyv Julian Szemjonov (1931-1993) alkotása volt. Ő a maga idejében a szovjet közönség és irodalomkritika körülrajongott szerzőjének számított. Rendszeresen kiküldték (hadi)tudósítóként olyan külföldi helyszínekre, amelyekről az átlagos szovjet hírlapíró nem is gondolhatott, továbbá a KGB is bizalmas viszonyt ápolt vele - a 80-as évek végén például addig szigorúan titkos állambiztonsági aktákat is publikálhatott. Szemjonov már egészen korán kitalálta a német belbiztonsági szervekbe beépült szovjet hírszerző alakját - a "Vihar őrnagy" c. könyvében már szerepelt Stirlitz, aki a németek által aláaknázott Krakkót mentette meg a pusztulástól. (Ez ismét valóságos eseményeken alapult: a nácik valóban meg akarták semmisíteni az ősi lengyel székvárost, csak a csodán és a sietségen múlott, hogy ez kudarcot vallott – a totálisan elpusztult Varsó helyett egy ideig a lengyel kormány azon gondolkodott, hogy Lengyelország székhelyét Krakkóba telepíti át.) A "Tavasz tizenhét pillanata" először 1961-ben jelent meg folytatásokban, majd 1968-ban könyv alakban – Magyarországon a mára már legendás Albatrosz-sorozatban 1971-ben "Stirlitz-dosszié" címen (fordította Dalos György). Ez csak egy állomás volt a könyv sikerútján: az első megjelenése után sorra kiadták a szocialista tömb államaiban és mindenütt méltó elismerést nyert mind az olvasóközönség, mind a kritika által – bár ez utóbbi kissé lekezelte azt, mondván, hogy nem magasirodalom, hanem lektűr, bár kétségtelenül a jobb fajtából. És ami a legfontosabb: Stirlitz valóban élt! Na persze nem teljesen így… A film esetén nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy – amint mondani szokás - , semmi baj nincs vele, csak a torka véres. Ugyanis az a lehetőség, hogy egy szovjet hírszerző beépüljön az SS középvezetésébe (pláne a főhadiszálláson), a történelemtudomány szerint kizárt volt: minden SS-tisztet (mármint németet, mert volt másfajta nemzetiségű SS is) 1750-re visszamenőleg lenyomoztak családügyileg, ez pedig Stirlitznek nyilván nem jöhetett volna össze. Aztán meg az is tény, hogy ilyen személy, mármint egy szovjet hírszerző nem szerepelt a német elhárításnál. Az pedig, hogy a nácik Dulles-szel akartak volna barátkozni, merő fikció: ez a KGB szándékos dezinformálása lehetett Szemjonov felé, mert az ugyan tény, hogy Himmler ki akart egyezni a nyugati hatalmakkal – csak éppen nem Svájcon és nem Dullesen keresztül.
 |
| Szigorúan titkos.Személyügyi gyűjtő... |
Ugyanakkor mégis volt valami alapja az egésznek. 1995. februárjában 21-én halt meg ugyanis az a Jan Csernyak (1909 - 1995) nevű szovjet hírszerző, akiről Szemjonov Stirlitz alakját mintázta. Csernyak 1930 és 1945 között Németországban dolgozott, több tucat ügynöki hálózatot hozott létre, és a háború alatt az ő jelentései alapján állították föl a német repülőgépeket figyelő radarállomásokat, de információit még az atomfegyver kifejlesztésének kezdeti szakaszában is fölhasználták. A kém világháború utáni életéről azonban semmit sem tudunk… Azonban halála előtt pár nappal mégis megkapta a jutalmát: Mihail Kolesznyikov tábornok, a vezérkari főnök és a katonai hírszerzés parancsnoka, továbbá Fjodor Ladigin vezérezredes halálos ágyán átadta neki az Oroszország Hőse kitüntetést a világháború alatt végzett érdemeiért. Más kutatások szerint egy Willi Lehman (1884-1942) nevű német tiszt alakjából lett kifaragva Stirlitz alaja (a wikipedia legalábbis ez fogadja el), aki Breitenbach néven kémkedett a szovjeteknek 1929-től, beépült a GESTAPO-ba és az SS-be (századosi rangot ért el), majd 1939-től az RSHA IV. osztályán dolgozott (Stirlitz a VI-n.), és 1942-ben bukott le és kivégezték. A legnagyobb tette egyébként az volt, hogy 1941. június 19-én értesítette a szovjet vezetést az ország megtámadásáról, de az hiába jutott Berija és Sztálin kezébe, ők egyöntetűen dezinformációnak minősítették az anyagot. A többit meg már tudjuk… A film hatalmas siker volt. Vetítése idején kiürültek az utcák, csökkent az áramfogyasztás, a rendező – Tatjána Lioznova – elmondása szerint még Brezsnyev is felfüggesztette minden tevékenységét, csak hogy a képernyőre tapadhasson. A legboldogabb csoport azonban – a film stábja mellett – a KGB volt. Ugyanis a rendszerváltás után derült ki, hogy a filmet ők rendelték meg: kedvet akartak csinálni vele a fiatalok részére a hírszerzői munkához. Nem tudni, hogy ez milyen sikerrel járt, mert a KGB e film nélkül is elég profi csapat volt, így hát ma már csak ennyit mondhatunk erre: valamivel azért a KGB is hozzájárult a világ kultúrájának a fejlődéséhez…
Utólag nézve: a film legnagyobb meglepetése nem is a történet, hanem sokkal inkább az, ahogy ábrázolta a németeket. A világháború után a szovjet propaganda ezt a nemzetet a II. Világháborúval kapcsolatban kétféleképpen festette le: egyrészt szörnyetegként, másrészt pedig diktatúra által fojtogatott, elnyomorodott népként. A német vezetésnek azonban nem kegyelmezett még az utóbbi szemlélet sem: ott aztán mindenkit a nyakkendős vadállatok szintjére süllyesztett le. A szörnyetegek természetes nyugaton maradtak (NSZK), a nép jobbik része pedig keleten (NDK). Mellesleg a nyugati háborús filmek sem voltak ennél jobbak: azok általában egyszerűen ostobának ábrázolták a német katonát, aki csak gyilkolni és fosztogatni tud – kivéve a főtiszteket, mert azokat viszont nyakas, fafejű, a felsőbb vezetésnek mindenben korlátoltan magukat alárendelő alakokként funkcionáltak.
Ez a film azonban teljesen más beállításban mutatja be a népet és a katonákat – helyesebben szólva ez utóbbi esetén az egyenruhában páváskodó adminisztrátorokat, mert a filmben csak hivatalnokok szerepelnek, nem frontharcosok. A német nép itt egyfajta "semmi különös" szerepet játszik – mindenki teszi a dolgát, senki sem politizál, mindenki emberközeli, és csak a háború végét várja. A náci vezetés bemutatása viszont szakított a korábbi sémákkal. Itt a nácik nem holmi állatságokat kiokádó elmebajos rémek, nem is szolgalelkű torzszülöttek, hanem inkább hűvösen ravasz, szolgálatkész, intelligens és mindezek mellett is fontos emberi érzelmekkel (barátsággal, bizalommal és hűséggel) bíró személyiségek, akik kifejezetten szellemesek: a film szinte minden részében van közöttük egy-egy filozofáló beszélgetés, de még Stirlitz besúgója, Krausz is - akit a főhős a film második fejezetében lelő – irodalombarátként mutatkozik be és éppen ezzel kapcsolatos eszmefuttatásba kezd, amikor eldördül a Luger... Fura, de épp a Szovjetunióban született egy olyan mű, amely a nácikat "megkedvelhető" módon ábrázolta. Müller, a Gestapo főnöke maga is ilyen figura – éppen ezért lesz ő a legveszélyesebb ellenfele Stirlitznek. Schellenberg SS-Brigadeführer maga a hivatali cinizmus, de nem lehet tőle elvitatni az intelligenciát, Bormann pedig, a szovjet történetírás egyik legutáltabb alakja, a pártkancellária vezetője hidegfejű, ravasz emberként mutatkozik be. De kiemelt szerepet kap még a filmben Himmler és Gőring, mi több: még Hitler is megjelenik benne néhány képsor erejéig. A nácik ilyetén ábrázolása persze nem volt a véletlen műve: ha a filmnek a kémtevékenységhez kellett kedvet csinálnia, akkor az ellenséget sem lehetett vért lihegő kretének hordájaként ábrázolni.
Azt már nem tudjuk lemérni, hogy ez a propagandafilm milyen hatást tett a fiatal szovjet nemzedékre. Valószínűleg nem sokat, mert a film maga sem tett meg semmit azért, hogy a hírszerző életét olyan színesen ábrázolja, ahogy azt a fiatalok általában elvárják. Stirlitz nem valami akcióhős (a filmben gyakorlatilag nincs erőszakos jelenet), hanem egy, már ötven év körüli férfi, egy csinovnyikuniformisban feszítő aktakukac, akin látszik, hogy megszenvedi a szakmáját: kiégett, rezignált, mosoly alig hagyja el a száját, de mégsem egy Bogart-féle karakter, mert néha úgy érezzük, hogy csak percek választják el az idegösszeomlástól: halálosan fáradt és megkeseredett, már-már depressziós. Nincs az életében sem szórakozás, sem nő, sem barátok: egy öregedő, magányos férfi ő, akit elszakított a sors a hazájától, egy olyan egyenruhában jár-kel, amit gyűlöl, és akinek mégis az utolsó pillanatig állnia kell a sarat az őt és másokat fenyegető folyamatos életveszélyben. Nem valószínű, hogy a fiatal hírszerző-jelöltek ilyen sorsra vágyakoznának – de ha mégis erre a szakmára adják a fejüket, akkor érdemes megnézniük még a Magánbeszélgetést is, hiszen ebben a Coppola-filmben Gene Hackman, a magánynyomozó ugyanezt a karaktert nyújtja. Viszont a film nagy erénye, hogy megkímélte a nézőt a szovjetbarát propagandától: néha ugyan esik szó Marxról és a kommunizmusról, de Stirlitz számára ezek evidenciák, ezért nem is terhelték ezekkel a nézőt a film készítői.
A tizenhét pillanat tele van hosszú snittekkel: ez jellemző volt a szovjet filmművészetre. Ezek alatt mindig megszólal egy-egy fülbemászó, szomorkás melódia, mintegy jelképezve a szereplők magányát, félelmét, kiszolgáltatottságát egy nekik idegen, fenyegető világban. A zeneszerző Mikael Tarivergyiev igen jó munkát végzett, hiszen a muzsika önálló számokként is megállja a helyét. Egy mai néző persze szinte kibírhatatlannak érzi, hogy mennek el a tízpercek anélkül, hogy bármi érdemleges változás is esne a történetben, de minden részben mégis van két-három ügyes fordulat, továbbá a film készítői nagy hangsúlyt helyeztek a szereplők lelkiállapotának a bemutatására is. Mivel pedig mindenki megkeseredett – a nácik álmaik összeomlása, a nép a kiszámíthatatlan jövő okán - , ezért aztán sok-sok olyan jelenettel találkozunk, amikor semmi nem történik, csak zene szól, Stirlitz elmereng egy nő látványán, filmet néz egy moziban, cigarettázva ballag a hűvös utcákon, vagy kirakósdit játszik az irodájában, miközben körülötte zuhognak a bombák. Pjotr Katajev operatőr és Lioznova rendező közös munkája volt ez az erős atmoszférateremtés, amely az egész filmen végigvonul: tanítanivaló többek között a film abból a szempontból, hogy lehet csak két ember párbeszédéből hatásos feszültséget teremteni, de még a "merengő" részek is igen erős hangulati töltéssel bírnak (pl. amikor Pleischner az állatkertben a mackókat nézi, vagy amikor Stirlitz az autójában elalszik az út mellett). Külön ki kell emelni a szereplők közül Oleg Bronyevoj alakítását, mert teljesen eszköztelenül tudja megjeleníteni Gestapo-Müller ravasz figuráját, aki mindenkivel nyájas és atyai, de figyelni kell rá, mert mindegyik szava egy-egy pillangótőr, amely életveszélyesen villog a beszélgetőpartner nyaka mellett.
A film a nézőt alaposan hozzásegíti ahhoz is, hogy megfelelően tudja értelmezni a történetet. Az egész film alatt folyamatosan elmagyarázza a narrátor – Both Béla, azaz "Bástya elvtárs" magyar hangján - , hogy éppen mikor mi történik és mi a háttere. Ez a furcsa alámondás specialitása lett ennek a filmnek. Az eredmény ugyan didaktikus, de hát az egész filmet annak szánták a készítők, így nem megy a film rovására.
Külön érdekessége a műalkotásnak, hogy egy nő készítette – kevés női rendezőt ismertünk meg a világban, és – legyünk őszinték – Lioznova neve sem maradt volna fenn, ha nem készíti el ez a sorozatot, amely megejtő női szeretettel ábrázolta a férfiak nyers világát.
Végül: a film nem véletlenül készült fekete-fehérben. Amikor Stirlitz elérkezik a "információ a mérlegeléshez" részekhez, a mű minden bemutatja a célszemély (a különbéke lehetséges kezdeményezőjének és az ellenlábasok) életrajzát, ezt korabeli dokumentumokkal festi le, azok meg fekete-fehérek voltak. Így a film a dokumentum- és képzelt jeleneteket összemossa egymással, s ez az egyik erőssége is, hiszen így valósághű lesz az, hogy Stirlitz is egy (még) fekete-fehér filmkorszakban szerepel. A mű történelmi utánképzésnek sem rossz. Csak ki kell hozzá venni egy egész napot, amikor az ember megnézi a tizenkét epizódot, amely egyenként mindegyike több, mint egy órás.
De megéri.
Stirlitznek kész kultusza támadt Kelet-Európában, amely a mai napig kitart. Szemjonov például kénytelen volt a szovjet közönség nyomásra továbbírni a művét. Az 1984-ben megjelent A tavasz megszépíti Berlint c. könyve ugyan nem egy Nobelre jelölt alkotás és film sem készült belőle – bár ami késik, nem múlik - , de mindenképpen érdemes begyűjtenie egy antikváriumból annak, akit magával ragadott a film hangulata. Aztán persze ne feledjük el azt sem, hogy a Stirlitz-dosszié népi viccelemekkel is elkeveredett az idők folyamán. A karakter ugyanis annyira hatásos volt, hogy a legkülönbözőbb tréfákat hozta létre a köznyelvben. Pl. a szájbarágós narrációt figurázta ki a következő vicc:
Stirlitz a berlini állatkert mellett sétál, amikor egy villogó szempárra lesz figyelmes a sötétben. Azt hiszi, hogy Müller, aki követi őt.
- A kurva anyád, Müller - gondolja Stirlitz.
- A kurva anyád, Stirlitz – gondolja a bagoly…
(A eredeti írást
itt találjátok meg. Köszönöm a szerzőnek, hogy elkészítette, és hogy megengedte, hogy idézhessem a művét. Ugyanakkor szeretném a figyelmeteket felhívni arra, hogy a
nezozug blogon sok más filmről is találtok érdekes leírást. Érdemes ott kutakodni, és megpróbálkozni némelyik alkotás megtekintésével! Magam nem sok filmet ismerek a kínálatból, de azok mind tutik!)
Ugyanakkor, e rövid kis idézet, úgy gondolom, már maga is sokat segíthet a Hitler Kaput! jobb megértéséhez. Ha már nem láttad, láthattad a nevezett sorozatot…
A filmnek nem a történet, a mondanivaló az erőssége (ebben igazuk van a fanyalgóknak), hanem a kifigurázás.
És mi volt a film megítélése Oroszországban?
Botrány, és értetlenség.
Már a film bemutatását meg akarták egyesek akadályozni.
Elsősorban azért, mert az áldozatok, a hősök, a veteránok megsértését látták a filmbe.
Másodsorban azért mert nem tetszett a Strilitz-kultusz kifigurázása. „A tavasz tizenhét pillanata”, és a korszak többi háborús filmjének (Ballada a katonáról, Felszabadítás) megsértését, meggyalázását láttak benne.
Ugyanakkor olyan vélemény is volt, hogy a film napjaink orosz valóságának kifigurázása (példának erre Shurenberg és a közlekedési rendőr találkozásait hozzák fel), illetve a putyini éra egy igen-igen görbe tükörben látható (jövőbeli) képe rajzolódik ki előttünk.
Ide lehet sorolni még a televízió meteorológusnőjének üzenetét:
"Moszkvában, és környékén, ma napos idő várható. Holnap a fővárosban olvadás, ónos eső és jeges szél lesz. A külvárosokban, nagy vihar várható. A Rubljovka hegyen holnap, szokásos lesz az idő. Napos, száraz, lágy szellő fog simogatni. A várható hőmérséklet, körülbelül plusz 22 fok lesz."
Erre mondták 1989. előtt, hogy tudni kell olvasni a sorok között (és elindulhatott egyből a nagy belemagyarázó show. Hányan, de hányan éltek, élnek meg ebből még ma is!).
Az üzenet röviden annyi, hogy ha nincs pénzed, akkor vesztes vagy.
Rubljovka Moszkva azon része, ahol az elit él. Itt a legdrágábbak az ingatlanok. Ez a Rubel Hegy. Szokták még a moszkvai Beverly Hillsnek is hívni.
Az a hely ahol mindig süt a nap, lágy szellő fuvall (a hőmérséklet plusz 22 fok), miközben a külvárosokban vihar tombol…
Néhány kép a moszkvai Rubljovkáról:
Egy biztos, a moziba járó közönség szavazott. Egyértelműen.
Az első hétvégén csak Oroszországban 790 984-en látták.
A bemutató 2008. szeptember 18.-án volt. A filmre 3 000 000$-t költöttek. Reklámra 2 000 000$ ment el. Az oroszországi bevétel 9 713 500$ (241 342 612 rubel) volt.
Ukrajnában és a Baltikumban is forgalmazták a filmet. Összesen 685 kópiát készítettek.
2008. október 16.-án adták ki DVD-n, és 2009.03.05.-én Blue Ray-en.
Így hát nem csoda, hogy a film végén megígért folytatást is elkészítették.
Bár a mű címe más lett, és idén január legvégén mutatták be.
A filmhez a magyar nyelvű felirat letölthetö
innen.
(Igény esetén a BDRip-AVC-hez készített feliratot is közzé tudom tenni.
Ha szükséged lenne rá, kérlek jelezd!)
