Feliratok

Matilda. A Romanov ház titka - Матильда

A filmhez kapcsolódó médiakampány miatt sokáig nem terveztem, hogy készítenék ehhez a filmhez feliratot. Nagyon nem szeretem, amikor ösztönlénynek néznek. Pedig tudom, az vagyok. Mint minden ember. Még akkor is, ha logikusan meg tudom magyarázni a különböző elhatározásaimat, akkor is tudom, hogy verdiktjeim mindegyikében nagyon erősen ott van a szubjektum. Mert ember vagyok. És ilyen az ember.
Érzelmeink, élőítéleteink (melyek egy részének leánykori neve a tapasztalat) erősen befolyásolnak bennünket.
Én tudom ezt, és ha kell beismerem. Van aki tagadja ezt, de attól még úgy van.

Szóval, a filmet putyinozással  (is) próbálták eladni a nagyérdeműnek, Legalábbis az itthoni firkászok. A részletekbe nem mennék bele, az Ünnep kapcsán említettem ezt. (Számomra egy kicsit jellemző ez az egész. Teljesítmény nélküli pénzkereset. Kritika, utánjárás nélkül átvenni egy "megbízható" forrásból valamit. Gondolkodni nem kell, maximum csak egy kis CTRL C és CTRL V, és kész is a "munka". Közben esetleg még azt gondolni, hogy mennyire jól tájékozott és okos ember vagyok. Ez a mai magyar médiamunkás jellemzője. Pontosabban, nem csak a médiában dolgozóké. Hozzáadott érték nélküli "munkavégzés". Ez jellemző ránk. Olyan dzsentris. Nem? De tudható, hogy ez a mentalitás hová fog vezetni. De ez senkit nem érdekel. Ma meglehet ebből élni - nem is rosszul -, tehát így kell csinálni. Hogy holnap mi lesz? Kit érdekel? Petőfi hogy is fogalmazott? "Ej, ráérünk arra még".) Azt is a médiakampány részének tartom, hogy a film nem orosz származású szereplői nem mertek elmenni Moszkvába a premierre, mert féltek a fenyegetőző idegenektől. Negatív reklámnak nagyon jók ezek a sztorik, de ez olyan bulvárszint.
Jó rendben, ez kell a tömegeknek.
Értem én a forgalmazókat is. Igazuk van: "Ha vért akartok, megkapjátok"
A filmet 25 000 000 dollárból hozták össze. Érthető, hogy a marketingen egy kicsit spórolni akartak. Vagy ez már cinizmus? "Ha vért akartok, megkapjátok!"

És mit kap az, aki megtekinti ezt az alkotást?
A rendezőtől elvárt minőséget. Hiszen olyan alkotások (természetesen a teljesség igénye nélkül) jellemzik munkásságát, mint a: Pópa, 1612, Kraj, A kozmosz igézete stb...
Nagyszerű látvány, jól kidolgozott jelenetek. Az egész filmre jellemző a profizmus. Minden szinten. Magához a történethez túl sok hozzáfűznivaló nincs. Önmaga elviszi önmagát. A történelmi hűsége megkérdőjelezhetetlen. Jól látszik, hogy igyekeztek az alkotók.
Néhány apróság van, ami nem teljesen egyértelmű. Például, a film első felében van egy vonatbaleset. Ebben az alkotásban egy kocsi kerek(i) beszorul(nak) a sínek közé és a gyorsan jövő lokomotív már nem tud megállni. Az átjáróban történő szerencsétlen találkozás következtében kisiklik a vonat. Borulnak a vagonok, bajba kerülnek az emberek...
Én nem ezt a verziót olvastam. (Ami nem jelent semmit.) A másik változat szerint a lokomotívval volt valami műszaki gond, ám ez nem érdekelte az úti marsallt és a vasutasokat nagyobb teljesítményre ösztökélték. Mert siettek. (Egyébként a figyelmetlenség mellett, szerintem, ez a másik igen gyakori baleseti ok.) A fokozott terhelést nem bírta  mozdony, és kisiklott. Ezt olvastam, de nem értem. Műszaki szempontból. Persze, lehet hogy a leírás amit olvastam egy laikustól származik és tényleg a túlsebességtől siklott ki a vonat. De azb első variáns számomra érthetőbb. Jelenleg.
Mindenesetre ez nem túl nagy változtatás.
Azután ott van a Voroncov (Danyila Kozlovszkij) hadnagy közreműködésével létező sztoriszál. Szerintem ez hanyagolni kellett volna, a hadnagy "kalandjai" nélkül elment volna a történet. Kicsit át kellett volna írni, de nem lett volna nagy kár. Nekem különben úgy tűnt, hogy csak azért van benne ez a karakter a filmbe, hogy még egy húzónév rákerülhessen a plakátra.
A filmben gyakorlatilag nincs egyetlen negatív karakter sem. (Igazából Voroncov sem az.) Ezért azt is állíthatom, hogy a történet konfliktusmentesen van ábrázolva. Nem azt jelenti mindez, hogy egy érdektelen valamit kapna a néző. Inkább azt, hogy az alkotók ügyesen lavíroznak. Senki érzékenységét nem kívánták megsérteni. (Ezért is érthetetlen számomra a film bemutatása elleni hecckampány. És az arról szóló nem orosz nyelvű tudósítások. Úgy látom, hogy zsurnalisztáink nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy Oroszországban is vannak megélhetési putyinellenesek. Mert meg lehet ebből élni. Lásd: Pussy Riot.) Ez egyáltalán nem hátránya a műnek. Maga a sztori átível néhány évet, a nézőnek mégis olyan érzése van, mintha csak néhány nap eseményeit látná.
Összességében egy jó filmet láthatunk. Kellemes kikapcsolódásra alkalmas.

Nyikoláj Romanov és Matilda Kseszinszkaja
Néhány mondatot azért vesztegetnék a valós történetre. Gondolom, remélem, nem bánjátok!

Kezdjük II. Miklós (a pontosság kedvéért akkor még csak Nyikoláj - ami magyarul Miklós) és Matilda történetével.

Miklós és Matilda

A hölgy, Matilda Felikszovna Kseszinszkaja (teljes nevén Marija-Matilda Adamovna-Felikszovna-Valerijevna, lengyel  neve: Matilda Maria Krzesińska), 1872. augusztus 19 (31).-én született Ligovoban. Nem messze Szentpétervártól. 1890 és 1894 között találkozgatott Nyikoláj Alekszadrevics Romanovval (1868-1918), a trónörökössel. Ezen alkalmak során románc szövődött a fiatalok között. A hölgy ennek köszönheti, hogy neve a mai napig széles közönség előtt ismert.
Édesapja Féliksz Ksesinszkij (1823-1905) Varsóból került a Mariinszkij színház balett táncosai közé. Így szinte determinálva lett, az egyébként tehetséges, Matilda pályaválasztása. Az 1880-as év hozta el a tanulmányainak megkezdésének idejét. A következő évben már a Bolsoj Mariinszkij Színház pódiumán lép fel. 17 évesen a császári család jelenlétrében teszi le (balett)vizsgáját.
1890-ben diplomázik le. Ettől az évtől egészen 1917-ig táncol a császári színpadon.

Kseszinszkaja emlékirata - könyvborító
Tekintve, hogy emberek vagyunk - akik szeretik a pletykálkodást, az intim pistáskodást  (aki úgy érzi, hogy ő nem, az kérem jelezze!) - egy "fontos" kérdés elől nem térhetünk ki. Vajon az ifjú cárevics és a balerina között milyen volt a kapcsolat. A film egyértelműen letette a voksát ebben a kérdésben. Szerinte volt erotikus megnyilvánulás közöttük. És igazából ezen - és nem a rangon aluli szerelmen - háborodtak fel sokan. Igazságot tenni nem könnyű ebben a talányban. Nem mintha nem lenne elég kordokumentum. Hanem azért mert a két szereplő visszaemlékezései nem igazan fedik mindig egymást. Hogy finoman fogalmazzak. Úgy marad a szubjektum, az hogyan akarja a témával foglalkozó értelmezni a leírt szavakat.
Például, nagyon sokan úgy vélik, hogy nem volt szexuális kapcsolat a két fiatal között. Ucsitel szemmel láthatóan nem ezek táborát erősíti.
Kseszinszkaja visszaemlékezése szerint az első találkozásuk 1890. március 23.-án történt. A Császári Színházi Intézetben. A trónörökös mellette ül a diploma vacsorán és néhány szót váltanak egymással. Ez áll a hölgy naplójában. És a cárevicsében. Gyakorlatilag semmi. Megemlíti az aznapi vacsorát az Intézetbe, és hogy az előadás mennyire jó volt, de egyetlen szóval sincs megemlítve Matilda.
A következő találkozó július 4.-én volt Carszkoje Szeloban. Ekkor szintén fellép a cári család előtt a táncoslány. A naplója szerint erősen szimpatizált a cáreviccsel. Mondjuk úgy, hogy kinézte magának. ("Итак, первый спектакль был для меня удачен: я имела успех и видела Наследника. Но это только для первого раза достаточно, затем, я знаю хорошо, что мне этого будет мало, я захочу более, такой у меня характер. Я боюсь себя" Tehát az első előadás sikeres volt számomra: sikerem volt és láttam a trónörököst. De ez csak első alkalomnak elégséges, tudom hogy ez nekem kevés, többet akarok, mert ilyen a személyiségem. Tartok tőle.)
Miklós (Nyikoláj) két nappal későbbi naplóbejegyzésében ír erről az esetről. ("После обеда поехали в театр. Положительно, Кшесинская 2-я меня очень занимает." Ebéd után elmentünk a színházba. Határozottan [állítom], Kseszinszkaja 2 nagyon érdeklődik [irántam].
Kseszinszkaja 1 Matilda nővére, Júlia, "kódneve" volt a cárevicsnél.)
Az az ősi bölcsesség megvan, hogy mindig a hölgy választ?
Ebben a hónapban még több előadás során is "találkoztak" a fiatalok. Ám, nem váltottak egymással még egyetlen szót sem (Matilda próbálkozott volna), de a kölcsönös szimpátia kialakult. Néhány összenézés, zavart mosolyok... Ismerős szituáció?
Július hónap folyamán Miklós naplójában többször szerepel, hogy Kseszinszkaja nagyon szimpatikus neki. ("Кшесинская 2-я мне, положительно, очень нравится")
Ám a nyár nem hozta el a szerelmük beteljesedését. A trónörökös - apja akaratának megfelelően - először a Távol-Keletre utazott, majd - a szüleivel közösen - Dániába. Nyikoláj (Miklós) 1892-ben tért haza Oroszországba. A naplója alapján - ezen idő alatt - megfeledkezett a gyönyörű balerináról. Egy Alice Hessen (1872-1918) nevű hölgyről - aki az angol királynő unokája volt - viszont ír, akit csinos leánynak tart. A nevezett kisasszony teljes neve Victoria Alix Helena Louise Beatrice von Hessen und bei Rhein. Talán nem gond, ha spoilerezek egy kicsit: Alekszandr Fjodorovna néven fog bevonulni az orosz történelembe. Alice és Nyikoláj már 1874-ben megismerkednek egymással. (persze, helyesebb lenne azt írni, hogy ekkor találkoztak először.)
("Моя мечта – когда-нибудь жениться на Аликс Г. Я давно ее люблю, но еще глубже и сильнее с 1889 г., когда она зимой провела 6 недель в Петербурге." Az álmom, hogy valamikor elveszem Alice H.-t. Már régebben szeretem őt, de még mélyebben és erősebben 1889 óta, amikor a télen 6 hetet töltött Szentpéterváron.) Ezen idő alatt Matilda nem felejtkezik el a cárevicsről. A trónörökös időről-időre "feltűnik" a naplójában. Nyikoláj visszatérése után ezek a felemlegetések megsűrűsödnek. A két fiatal ismét elkezdenek találkozgatni. Sőt ezek az "összefutások" egyre sűrűbbekké válnak. A trónörökös amikor csak tehette Szentpétervárra rohant. Igen, a hölgy miatt. Ám ezek a találkák csak futó alkalmak voltak. Semmi komoly, de arra épp elég hogy a romantikus vágyakozás tüze lángolhasson bennük.
1892. március 11.-én a cárevics személyesen meglátogatja a lakásán Matildát. Az ok: beteglátogatás. Ezzel új szakasz indul kapcsolatukba. Miklós két órán keresztül beszélgetett a Kseszinszkaja nővérekkel. Ezen az estén nevezte Málijnak Matildát először a trónörökös. Látogatásai rendszeressé váltak. Elkezdődött közöttük a rendszeres levelezés.
Pontosan az első találkozásuk után két évvel - március 23.-án - megvan az első csók. Csokrok küldése, találkák, csókok de... Miklósban - ahogy 1892. április 2.-ai naplóbejegyzéséből tudhatjuk - furcsa érzések kavarognak. Úgy érzi, egyszerre két hölgyet szeret és nem tud választani. ("Весьма странное явление, которое я в себе замечаю: я никогда не думал, что два одинаковых чувства, две любви одновременно совместимы в душе. Теперь уже пошел четвертый год, что я люблю Аликс Г. и постоянно лелею мысль, если Бог даст, когда-нибудь жениться на ней!.. А с лагеря 1890 г. по сие время я страстно полюбил (платонически) маленькую К. Удивительная вещь наше сердце! Вместе с тем я не перестаю думать об Аликс Г. Право, можно заключить после этого, что я очень влюбчив? До известной степени – да. Но я должен прибавить, что внутри я строгий судья и до крайности разборчив!") Már 4 éve úgy gondolja, hogy Alice lesz a felesége. Az angol neveltetésű német lányra gondol, vele van tele a feje. Gondolatai felé szálnak... Miközben a kis Kseszinszkaját... (Komoly dilemma ez!) Miklós magával vitte a naplóját Matildához, és el lehet képzelni mit érzett a balerina, amikor kettejükről olvasott, és mit amikor Aliceről. Miklós egyenes ember akart lenni, nem akarta becsapni a balerinát. Persze, hogy ő meg elkezdett féltékenykedni. Sok mindennel próbálkozott. Például, féltékennyé akarta tenni Miklóst.
A kapcsolatuk következő szakasza 1893. januárjában indul el. Érzelmileg túlfűtött napok kezdődnek. Ugyanakkor a cárevics naplóbejegyzései alapján arra lehet következtetni, hogy még mindig plátói közöttük a viszony. (Szemben a filmben ábrázolttól.) Ez kapcsolatuk csúcspontja, ám lezárása is egyben. Miklós rengeteget utazik ebben az évben. Emiatt Matildával való találkozói megszűnnek, az érzelmek kihűlnek. 1893 végén találkoznak utoljára személyesen...
Az idős Matilda Kseszinszkaja

Hogyan alakult ezután Matilda sorsa?
Állítólag, lehetséges, hogy Szergej Mihajlovics és Andrej Vlagyimirovics nagyhercegek szeretője lett. Az mindenesetre tény, hogy 1920. január 30.-án Cannesban házasságot köt Andrej Vlagyimirovics nagyherceggel, aki  - az 1902-ben született - fiát adoptálta. Sajátjának ismerte el.
1925-ben konvertál. Katolikusból pravoszlávvá lesz. 1926. november 30.-án Kirill Vlagyimirovics a Kraszinszkij hercegek nevét és rangját adományozza neki. 1935. július 28.-ától a Romanovszkij-Kraszinszkij nevet viselheti.
1971. december 6.-án hunyt el Marija Felikszovna Romanovszkaja-Kraszinszkaja.

Olyan szép sztori Nyikoláj és Matilda viszonya, nem?
(Még akkor is, ha nincs benne happy end. Hogy is mondták az egyik cserkaszovos sorozatban?
Tudod miért nincs boldog vége az első szerelemnek? Mert fájnia kell, hogy értékes legyen.)
Mintha egy inverz Zabava mese lenne. Nem szerethető a király és a balerina? Kicsit sete-suták, tesze-toszák. Két fiatalember ismerkedési kísérletei. Egy morálisan más közeg, mint napjaink európai normája. Nem véletlen, hogy a film készítői nem tudják elképzelni naivan tisztának e két ember viszonyát. Nem véletlen, hogy egyes magyar zsurnaliszták is többet láttak a dologba, mint ami valójában benne volt. De hát végül is egy épp csak felnőtt leányzó és egy idealista ifjú románca ez.
Ugyanakkor nem véletlen az események utáni pletykaözön, ami lejáratta Kseszinszkaját. Morális értelemben. Hogy igazak-e ezek a vádak, vagy sem... Senki sem tudja biztosan. (Érdekesség: A film rendezője felkereste Maja Mihajlovna Pliszeckaját /1925.11.25-2015.05.02./ - a világhírű balerinát - mert szerepeltetni szerepeltetni szerette volna a filmben. Megfelelőnek találta, mint olyan volt balettost, aki személyesen is ismerte Matildát. Lett volna egy jelenet, amiben... Pliszeckaja kijelentette, hogy: "Nem fogom eljátszani azt a prostituáltat".)
Azt azért ne felejtsük el, hogy Kseszinszkaja csillagának el kellett halványulnia, hogy az ifjú cárnéé fényesebb lehessen. Magyarán nem zárhatjuk ki a PR szempontokat. Hiszen az ifjú pár kapcsolatát mintaként kellett a társadalom elé tárni. Tagadhatatlan, hogy ennek az elvárásnak mind II. Miklós, mind Alekszandra Fjodorovna megfeleltek. Nem szerepjátékosként, hanem ténylegesen megélték a kölcsönös megbecsülést, elfogadást, szeretetet. Bemutatták az ideális családi életet. Hogy az nem mesekönyvekből származó hitető beszéd, hanem valóság tud lenni. Ha hajlandóak a felek kifizetni az árát.
A későbbi II. Miklós mai napig tartó népszerűségének egyik nyilvánvaló oka a férfi fizikai megjelenése. A másik ez a love story. Ami bár nem teljesedik be ("... élnek, amíg meg nem halnak..."), de átvezet a harmadik okra. Alekszandra és Miklós viszonyára. Ami meg egy beteljesült love story. Összetartásuk, egymáshoz való hűségük, és közös tragikus végük.


De van még valami. Hab a tortán.

II. Miklós és Alekszandra Fjodorovna
Az utolsó orosz cár személye köré kiépülő kultusznak van még egy oka. Élete folyamán olybá  tűnt, hogy a légynek se tud ártani. A '17-es forradalmak után az új hatalom propagandája erőteljesen sulykolta a rossz, gonosz uralkodó képet. Nem csak a Szovjetunióban. hanem a befolyási övezetben is. Bármilyen groteszknek hat - de emlékezetemben mai napig őrzöm óvodáskori emlékként mindezt -, de az agymosást elég korán elkezdtem. Mind dátumilag, mind korosztályilag.
Valamikor réges régen, ahogy abban az időben szokott volt, minden évben ősszel, ellepték az utcákat a november 7.-ére emlékező plakátok. Igen ám, de a visszaemlékezésem évében ezek elég újszerűek voltak. Stílusilag. Nem emlékszem pontosan, hogy 3 vagy 4 féle volt-e... De nem olyanok voltak, mint az előtte lévő években, és nem olyanok, mint az utána következőkben. A plakátok formája sem a megszokott volt. Viszonylag kicsik voltak, és keskenyek. Az egyikre emlékszem valamennyire. Talán kék alapon fehér zikk-zakkos vonal. Az Auróra körvonalát ábrázolta. Talán pirossal (és talán a jobb felső részen) pedig az Éljen November 7! felirat díszelgett. Ezek a plakátok formabontók voltak, de kisgyerekként tetszettek.
A városkánk egyik kis utcájában mentem az anyukámmal, amikor bizalmasan közöltem vele, hogy tudom, hogy a cáratyuska soha nem létezett, ő is csak egy olyan mesehős, mint Erős János. Az anyukán tömören annyit válaszolt nekem, hogy fogjam be a számat. Meg hogy nem mesehős.
Ez a nyersnek tűnő (pedig nem volt az, csak határozott) állásfoglalás részéről azért is így hangozhatott el, mert a fentebb magamra használt bizalmasan közöltem kifejezés enyhén szólva eufemizmus. Hangom erősségére nem állítanám, hogy halk volt. Inkább harsány. Ez időnként előfordul nálam. Nem mindig terv szerint. Nincs ilyenkor semmi indulat, csak így jön össze.
Ott tartottam hát, hogy anyukám letorkolt. Szerintem nem politikai, hanem inkább esztétikai és (leg)inkább nevelési célzattal. (Ne vigéckedjen már itt az utcán a gyerek! Meg kell venni még ezt-azt, és elkészíteni utána a vacsorát!) Nem voltam én politikailag, történelmileg kiművelve, és mentségemre azt tudom felhozni, hogy minden ősszel Árgyélus királyfi története után - a novemberi ünnep közeledésekor - elkezdtek az óvónénik mesélni egy gonosz cárról, aki sanyargatta népét, de a nép felkelt az Auróra ágyúdörgését meghallva és elűzte a gonosz uralkodót. Ha Fehérlófia nem létezik, akkor miért létezett volna a gonosz cáratyuska? - gyermeki logikám ezt diktálta.
Igen. Mese volt az egész. Mert a cár uralmát 1917. februárjában döntötték meg, és nem novemberben. És ezt nem az iskolában hallottam. 14 évesen, önként a kezembe vettem egy történelemkönyvet, amiben olvastam. Érdekes módon történelem órán egyáltalán nem tértek ki a '17-es két forradalomra. Olyan mismásolás volt erről az iskolába, ahová jártam. Kivéve orosz órán. Az akkori orosz tanárnőm - Isten nyugosztalja, hiszen tavaly augusztusban itt hagyta ezt az árnyékvilágot -, aki nem mellesleg az iskola igazgatónője is volt, elég részletesen ismertette az eseményeket. Szmolnijostúl mindenestül.
De nagyon elkanyarodtam!
Az utolsó cár családjával
Szóval, nem véletlenül volt népszerű, már életében, II. Miklós cár.
Különböző könyveket olvasva könnyen olyan kép alakulhat ki az emberben róla, hogy mintha... Hogy is fogalmazzak?
Szóval, lehet nem ő volt a legélesebb penge a fiókban.
Becsületes volt, jó férj és gondos apa.
A politika és az azzal járó intrikát nem szenvedhette. Az uralkodás inkább nyűg volt neki. Kötelesség. Szívesen foglalkozott jelentéktelen ügyekkel. Leveleit saját maga gépelte le. Minisztereivel sokat tanácskozott, de értelmes instrukciókat nem igen adott. Határozatlan volt, és befolyásolható. Mégis, mi végre volt akkor népszerű?
Egyrészt jóképű volt, másrészt feleségéhez hűséges, családjáról gondoskodó. És volt azért egy-két népszerű gondolat, ami hozzá köthető. Mint például:
"A háborúban a hadszíntéren dolgozó egészségügyi személyzet és az általuk gyámolítottak sérthetetlenségét az 1864-es első genfi egyezmény vezette be, 1868-ban pedig Szentpéterváron a fegyverek pusztítóerejének bizonyos mértékű korlátozásáról is tárgyaltak. A genfi egyezmény azonban általánosságban az emberségességről szól, míg a szentpétervári nyilatkozat nem gátolta a sorozatlövő fegyverek, vagy a nagy hatású robbanóanyagokkal töltött lövedékek fejlesztését.
Éppen ezért alkotó szellemű újítást képviselt II. Miklós cár azon 1899-es döntése, hogy nemzetközi értekezletet hív össze nemcsak a fegyverkezési korlátozások megerősítésére, de egy olyan nemzetközi bíróság megalapítására is, amely döntéseivel rendezi az államok egymás közti vitáit. A történészek Oroszország katonai gyengeségének beismerését látják abban, hogy a cár Hágába hívta a hatalmak képviselőit. A korabeli cinikusok ugyanezt mondták, ahogy Oroszország hivatásos ellenségei is Németországban és Ausztriában. A jóindulatú emberek, akik sokan voltak, másként vélekedtek. Belőlük rokonszenvet váltott ki a cár azon figyelmeztetése, hogy „a gyorsuló fegyverkezési verseny” – az állandóan növekvő létszámú hadseregek kiállításáért, a nagyobb kaliberű és teljesítményű tüzérségért és nagyobb hadihajók beszerzéséért – „a fegyveres békét nyomasztó teherré változtatja, amely minden nemzetre ránehezedik, és ha elhúzódik, pontosan ahhoz a kataklizmához fog elvezetni, amelyet megelőzni próbál”. Bizonyos mértékig erre a közvélekedésre tekintettel hagyta jóvá az 1899-es hágai konferencia mind a fegyverzetek korlátozását, külön kimondva a légibombázás teljes tilalmát, mind egy nemzetközi bíróság felállítását."
              Részlet John Keegan: Az első világháború
              Fordította: Dr. Molnár György
              Európa kiadó 2010.

Az hogy a cár javaslatáról, amely azután megvalósult (és napjainkig tartó hatása van), hogy vélekedtek a kortársak, arról így ír Keegan:
"A nemzetközi bíróságról szóló rendelkezések szépséghibája az volt, hogy a megidézettekre bízta, megjelennek-e önként a törvényszék előtt. „A legnagyobb dolog – írta az amerikai delegátus az értekezletről – az, hogy a döntőbíróságban… minden nemzet a béke előmozdítása őszinte vágyának jelét fogja látni, és annak vágyát, hogy a különböző népeket megszabadítsuk a valamennyit oly súlyosan nyomasztó félelemtől, a rettegéstől a háború bármelyik pillanatban bekövetkezhető, váratlan kitörésétől.” Az egyik német delegátus több realitásérzékkel azt jegyezte fel, hogy a bíróság „önkéntes jellege” megfosztotta azt „a bármely nemzetre gyakorolható bárminemű, erkölcsi vagy másféle kényszer legeslegutolsó nyomától is”.  A századfordulós Európa helyzetének valóságát inkább a német ragadta meg találóan, mint az amerikai. Létezett, bevallottan, a félelem a háborútól mint absztrakt jelenségtől, de legalább olyan bizonytalan körvonalakkal, mint annak felismerése, hogy a modern háború milyen alakot ölthet. Lényegesen erősebben hatott, különösen minden jelentősebb ország politikai osztályában, a félelem annak következményeitől, ha nem sikerül megfelelően szembenézni magának a háborúnak a kihívásával. Mindegyik – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Ausztria-Magyarország – így vagy úgy fenyegetve érezte a pozícióját. A három nagy európai császárság, a német, az osztrák, és az orosz, nemzeti kisebbségei elégedetlenségétől érezte fenyegetve magát, különösen az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben a németek és a magyarok uralkodtak, de az övékét meghaladó létszámú szláv népek éltek. Mindhármat gyötörte a szélesebb körű – Oroszországban egyáltalán bármilyen mértékű – demokrácia követelése is, még égetőbben olyankor, amikor a nacionalizmus és a demokratikus törekvések közös hangot találtak. Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nem a demokrácia jelentette a problémát, mert férfilakosságuk már teljes választójogot gyakorolt. Rájuk a birodalom egy másik típusának terhe nehezedett, hatalmas kiterjedésű tengerentúli domíniumok igazgatása Afrikában, Indiában, Arábiában, Délkelet-Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában és a Csendes-óceánon, ami óriási nemzeti büszkeség forrásául szolgált, de agresszív féltékenységet is kiváltott európai szomszédjaik körében. A britek úgy hitték, Oroszországnak igényei vannak Indiában, amelyet közép-ázsiai birtokai erősen megközelítettek. Ez majdnem bizonyosan tévhit volt, de ettől még makacsul ragaszkodtak hozzá. A németek megrögzötten és mélységesen nehezményezték, hogy nem rendelkeznek gyarmatokkal, igyekeztek kiterjeszteni azt a keveset, amit Afrikában és a Csendes-óceánon szereztek, és mindenkor készen álltak marakodni, különösen Franciaországgal, az európai uralomnak még alá nem vetett kevés terület feletti befolyáson."
De térjünk vissza a témához!
II. Miklós javaslata a történész szavaival szólva:
"A jóindulatú emberek, akik sokan voltak, másként vélekedtek. Belőlük rokonszenvet váltott ki a cár azon figyelmeztetése, hogy „a gyorsuló fegyverkezési verseny” – az állandóan növekvő létszámú hadseregek kiállításáért, a nagyobb kaliberű és teljesítményű tüzérségért és nagyobb hadihajók beszerzéséért – „a fegyveres békét nyomasztó teherré változtatja, amely minden nemzetre ránehezedik, és ha elhúzódik, pontosan ahhoz a kataklizmához fog elvezetni, amelyet megelőzni próbál”. Bizonyos mértékig erre a közvélekedésre tekintettel hagyta jóvá az 1899-es hágai konferencia mind a fegyverzetek korlátozását, külön kimondva a légibombázás teljes tilalmát, mind egy nemzetközi bíróság felállítását..."
És ez a lényeg! A közvélemény kedvelte a cárt! Brutális meggyilkolása után szükséges volt, hogy jóhírét is bemocskolják a gyilkosok és a felbujtóik.
Már életében sok támadás érte őt és családját, erről szól (többek között) a Raszputyin sztori is. De mindezek a botrányok és botrányos híresztelések, nagyon kevesek voltak ahhoz hogy legitimálják a cári család lemészárolását. Szükséges volt a gyilkosság után is a propaganda agymosására. Hogy azután az ezredforduló előtt vagy húsz évvel, egy magyar kisfiú azt higgye: II. Miklós is, és a Csizmás Kandúr is a Mesevilág lakója.

Az orosz császár és családja lemészárlása - kvázi mártírhaláluk - lezárja a történetet, és adván adja a lehetőséget, hogy hőst, szentet lásson benne az utókor. Nem véletlen, hogy a Pravoszláv Egyház élt is ezzel a lehetőséggel.
Az meg, hogy vannak akik annyira szélsőségesen ítélik meg az utolsó cár életét, hogy mintegy születésétől fogva tökéletesnek, bűntelennek tartják, az a köztünk lévő fanatizmus velejárója.
Természetes, hogy az ilyen embereknek fáj az, amikor kiderül, hogy az idol csak egy bemázolt deszka. (De miért kell egyből Putyinozni e miatt? Azért mert reklám a filmnek? Vagy ennyire primitívek vagyunk?)
Nekem mindig szimpatikusabb volt a gyarló ember, aki úrrá tud lenni kicsinyes létén, mint a szupersztár mentalitású félistenek. De hát nem vagyunk egyformák! 

Hodinkai tragédia - a történelmi háttér

Magának az eseménynek nem túl sok időt szánt a film készítő csapat. Ugyanakkor a tragédia utáni események  - a lehetőségekhez képest - megfelelő időintervallumban vannak bemutatva. Láthatjuk az ifjú Miklós reagálást, hallhatjuk az intézkedéseit. És valljuk be őszintén, ezek az intézkedések nagyon alkalmasak voltak arra, hogy megalapozzák a új császár népszerűségét.
De mi is történt Hodinka mezején?
Az 1896. május 14.-ei koronázást követő eseményről néhány szóban emlékezzünk meg! A mező mellett egy szakadék húzódik. Abban az időben elég gödrös volt a tájék, elsősorban azért mert a koronázás alkalmából rengeteg ideiglenes épületet húztak fel. Voltak köztük "színházak", standok kantinok és az ezek ellátására szolgáló lerakatok, és 150 olyan  helyiség ahonnan a cár népnek szánt ajándékait osztogatták. (Az ajándékcsomagok tartalmát pontosan elsorolják a filmben, ezért itt és most erre nem térnék ki.)
A tervezet szerint május 18.-án 10 órakor kezdődött volna az ünnepély. Ám már előző nap este rengeteg ember érkezett (családostul) Moszkvából és a környező településekről. A cári ajándékozás ténye mágnesként vonzotta az embereket. a kitűzött nap kora reggelén (5 órakor) már félmillió érdeklődő tartózkodott a mezőn. Elterjedt a szóbeszéd, hogy az ajándékok egy része illetéktelen kezek közé került (Haj kérem, ahol fekete piac, és korrupció van... És hol nincs?), így nem fog mindenkinek jutni az ajándékból. A tömeg megindult, mert mindenki szerette volna a jót megkaparintani. A helyszínen lévő 1800 rendőr nem tudta megakadályozni, hogy a tömeg megrohamozza az ideiglenesen épített raktár épületeket. Azok akikre az a feladat várt volna, hogy szétosszák az ajándékokat bepánikoltak. Elkezdték - szó szerint - zsákszámra a tömegre dobálni a portékát. Az amúgy sem nyugodt tömeg erre még jobban bedühödött. (Érthető, hiszen ki szereti ha hozzávágnak mondjuk egy liszteszsákot.) Voltak emberek, akik beleestek a(z építési) gödrökbe. Így sokakat eltapostak. Az építési lyukak holtestekkel teltek meg. De voltak olyanok is akiket összenyomtak. (Persze, mielőtt elragadnának bennünket a russzofób előítéletek, gyorsan gondoljunk mondjuk amerikai Black Friday-os videókra. De kis hazánkban is volt hasonló hisztériás - bár szerencsére emberáldozat nélküli - kiárusítás.)
A filmben II. Miklós rendkívül szimpatikusan van ábrázolva (ebben az esetben is - nem is értem egyesek miért tiltakoztak a film ellen), valójában nem mindent tudunk pontosan, hogy mi történt a tragédia után. Az biztos, hogy a tragédia nyomát gyorsan felszámolták, és folytatódott az ünnepség.
14 órakor V. I. Safonov karmester vezényletével a mezőn elkezdődött a koncert. Az eseményen részt vett az ifjú császár.
A koronázási ünnepségek este folytatódtak a Kreml palotájában. A francia nagykövetségen bált tartottak. Ezen Miklós is részt vett. Az egyes verzió szerint külpolitikai okból nem mondta le a részvételt, a másik verzió szerint azt mondta, hogy a hodinkai tragédia borzasztó volt, de az ünnepség fényét nem szabad, hogy elvegye.

A holtestek többségét a Vaganykovi temetőben helyezték örök nyugalomra. A hivatalos adatok szerint 1389 volt a halottak száma. Több százan megsérültek. Az elhunytak hozzátartozóinak 80 000 rubelt adományozott az uralkodó. A kórházakba 1000 üveg madeira bort küldött az áldozatoknak.
Május 19-20.-án a császári házaspár a kórházakban lábadozó sérülteket látogatta.
A Moszkovszkije Vedomosztyi és a Moszkovszkij Lisztok újságok semmit nem írtak az esetről. A Ruszkije Vedomosztyi igen, de annak újságíróját - aki a cikket írta - a rendőrség megpróbálta letartóztatni.
A tragédiát - többek között - Makszim Gorkij is feldolgozta a Klim Szamgin élete című művében. De említhetném Lev Tolsztojt is. (Hodinka) Vagy napjaink bestseller íróját Borisz Akunyint. (A koronázás)
Ez az esemény - mármint a Hodinka mezei - és az 1905. január 9.-ei esemény kapcsán a radikális ellenzék a Véres jelzőt illesztette a cár neve mellé. Így is hivatkozott rá később a szovjet történetírás.
Bár a történelem folyamán, sőt az adott korban sem, nem volt egyedülálló ez az eset. Viktória királynő uralkodásának 50. éves jubileuma (1887) alkalmából tartott ünnepségeknél 183 gyermek hunyt el, például. (Victoria Hall disaster)

Hodinkai tragédia... Szomorúnak tartom, de errefelé tart a magyar társadalom is. Ahogy akkor - több mint 120 évvel ezelőtt - széles néptömegek számára jelentett nagyon sokat az a kis ajándékcsomag, amit szétosztottak (ez így erős eufemizmus, hiszen ahogy a filmben is látható...), ugyanúgy napjaink Magyarországában is rengeteg embernek jelent sokat a szavazásokat megelőző 10 000 forintos utalványok, az ingyenes vagy szinte ingyenes krumpliosztás, az átcsomagolt, átcímkézett EU-s ételsegély. A magyarországi rendszerváltozás befejeződött. Végleg kiszolgáltatott alattvalókká tették a magyar állampolgárok nagy részét. Elszegényítettek bennünket. A Magyarországon élők jelentős része rosszabbul él, mint a '70-es években. (Már vagy 10-15 éve nem meri senki leírni, hol tartunk. A legutolsó ilyen közgazdasági összehasonlítás szerint - már amelyiket én olvastam- 1972 körül álltunk.) Miközben a környező országok lakosaira ez nem mondható el.
Gyere ki a fővárosból! Menj le Somogyba, Békésbe, Nógrádba, BAZ megyébe... Folytassam a sort? Vagy budapesti kerületeket is soroljak?
Nézz körül az országunkba. Azután utazz el messzire... Mondjuk Romániába, Szlovákiába, Csehországba, Horvátországba (de ne feledd, ott háború is volt, nem olyan régen). Nem leszel arra büszke, hogy Magyarországon élsz. Nemsokára arra ébredünk, hogy ők is rájönnek, hogy az a Magyarország-kép amely bennük él (rólunk) avitt. Revideálják majd és lesajnálnak minket. A helyünkön fognak kezelni bennünket. És miért? Mert politikusaink - pártoktól függetlenül - árvalányhajas, mélymagyar és avas világot akartak létrehozni. Sikerült nekik. A parasztvakítás megy ezerrel, miközben a nép s*gge kilóg a nadrágból.
Látványos ünnepségek, mindenféle rangos sportesemények... És a nyugdíjasoknak szavazás előtt 10 000-os Bözsi utalvány. Pont, mint a késő cári Orosz Birodalomban.

Szergijev poszadi kolostor udvarán
Hiába az épületek csillogása-villogása, a csili-vili ünnepségek az emberi nyomorúságot, a kilátástalanságot nem takarják el. Végül is, tényleg, mi a fontosabb? A látványos ünnepek és a csodálatos paloták, vagy az adott országban élő emberek életminősége, esetleg az élet (minőség) kilátásai?

Amikor megláttam a kolostor épületegyüttesét Szergijev Poszadban - bár még nem voltam közel hozzá -, érezhetővé vált számomra a pravoszlávia ereje. Nem mondhatjuk rá, hogy monumentális épületegyüttes, de érezhető a spirituális deleje. Furcsa volt ez számomra.
(Valami hasonlót éreztem már. Esztergomban voltunk. Megnéztük a Kincstárat, majd gyalog elindultunk Párkányba. Már majdnem a hídnál voltunk, amikor visszanéztem. Fel a hegyre. A Püspöki Palota épülete erősen meghatározta a látványt. Számomra az, akkor és ott félelmetes volt. Az épület tervezőjének ez is lehetett a célja. A Palota teljesen leuralja Esztergomot. Szergijev Poszadban nem ezt éreztem. A kolostor még - viszonylag - messze volt, de volt egyfajta kisugárzása.)
Akkor és ott megértettem bölcs Vlagyimirt. Említettem már, hogy annak idején összehívott egy vallási dzsemborit. Legalábbis a PVL szerint. A különböző vallások képviselői prezentálták neki ideológiájukat, szokásaikat. Ő a bizánci kereszténységet választotta. Azt szokták mondani, hogy cárgrádi (konstantinápolyi/bizánci) látogatása során teljesen lenyűgözte őt az egyházi épületek.
Emlékszem, milyen hatással volt rám, amikor először láttam élőben arany hagymakupolát. Döbbenet volt, tényleg. Szergijev Poszad látványa újra előhozta ezt az érzést, de volt mellette más is. Ha nem tudtam volna mi az az épületegyüttes, akkor is azt mondtam volna, hogy az ott a környék központja.
A szergijev poszadi kolostor udvarán
Volt neki miliője. Másmilyen, mint az esztergomi Püspöki Palotának. (Mert annak is van.)
Szóval, a gyönyörű épületek...
Szergijev Poszad tele van koldusokkal is.
Krisztus szerelmére! Adj egy kis pénz kenyérre.  Ilyen feliratú kis táblácskával az egyik kézbe, a másikban pedig műanyagpohár. Benne pénzecskékkel. A koldusok nem szakadtak, nincsenek éhező tekintetek, de rászorulók.

Dizájn beruházások és a nélkülözés...
A sok új stadion - vezető politikusaink temploma és bálványa - nem ad jólétet az itt élő embereknek. Kormányunk keresztényinek nevezi magát, de épp az itt élő emberek életkörülményei nem izgatják őket. Hiszen azok csak rabszolgák  droidok, prolik. Emberségből rosszul vizsgáznak. (Azt mondják két Marshall segélynyi pénzt kapott eddig az ország az EUtól. Pedig Torgyán József csak egyet követelt - persze, ő nem az EUtól, hiszen az akkor még az nem volt - jó harminc évvel ezelőtt. Ha jól körbenézel az országban akkor csak egy kérdésed lehet: Hol a pénz? Ja, hogy vannak új építmények is. Még szép. A világ egyik legjobban megadóztatott országa vagyunk. Még szép, hogy nem vittek mindent haza. Csak majdnem mindent. És olyan szociális izére például mint az egészségügy nem maradt pénz. Nem gond. 75 év felett meg... Mi ez ha nem passzív eutanázia? Mondhatod persze, hogy demagóg vagyok. Hiszen az államnak nem feladata az, hogy gondoskodjon az állampolgárairól. Az állam feladata, hogy lehetőséget biztosítson az állampolgárainak egy szebb, jobb, boldogabb, prosperáló élethez. Már a klasszikus liberális definíció szerint. A mi államunk illiberális. Nyíltan felvállalva. Tehát, nem biztosítja a lehetőséget az állampolgárainak a szebb, jobb, boldogabb, prosperáló élethez. Nincs szüksége sem állampolgárokra, sem polgárokra. Akkor tehát már csak a magyar Benjamin Franklinre, John Adamsre, Thomas Jeffersonra, Robert R. Livingstonra és Roger Shermanre lenne szükségünk... Az államnak nem kell gondoskodónak lenni, de ha nem gondoskodó akkor hagyni kellene élni az ország lakóit. Az elmúlt évek látványos kivándorlási hulláma nem azt bizonyítja, hogy élhető lenne ez az ország.
Kereszténynek hazudott kormányunk nem kíván az idős állampolgárairól /sem/ gondoskodni. Pedig a egészségügyet, a rászorulókról való gondoskodás eszméjét épp valódi /, tényleges/ keresztényeknek köszönhetjük. A görög és római kultúra nem ismerte, és így nem is gyakorolta a másikról, a rászorulóról való gondoskodást. Csak a Taigetoszt, vagy annak valamelyik formáját kultiválta.)
Ahogy az ország népével bánnak az jobban hasonlít a Római Köztársaság késői szakaszára, mint egy jól működő államra. Azzal a különbséggel, hogy a gabonaosztogatások ellenértéket nem háborúval biztosítják, hanem EUs támogatásokkal, és hitelekkel. Ki jön majd el nekünk? Marius, Sulla, Ceasar vagy valaki egész más?

II. Miklós koronázása
 A film elég jól visszaadja mindazt a pompát, ami az utolsó Romanov császár koronázását kísérte. Néhány másodperces jelenet maga az a tragédia, amit a nyomor, a kiszolgáltatottság miatt odacsődült embereket éri. Pedig a korszak egyik legfontosabb eseménye ez. Jelzi, hogy az orosz társadalom állapota miatt kész egy nagy kataklizmára. A szociológiailag észlelhető gyúelegy megvan. Az ottani és akkori hatalmat nem érdekelte a szociológia. Ahogy a mai magyart se. A mi szerencsénk az, hogy viszonylag könnyen el lehet menekülni ebből az országból. Bár az is igaz, hogy minden egyes menekülő miatt még katasztrofálisabb az ország jövője.
"Nekünk Mohács kell" - írta Ady Endre. Közel vagyunk egy gazdasági és demográfiai Mohácshoz. Szerintem, csak néhány (5-10) év kell még és letagadhatatlanul látszani fog. Már hiába exportáljuk keletről a munkaerőt. (Miközben kormányunk azt füllenti, hogy megállítja a migrációt. Dehogy állítja! Épp elősegíti. Ráadásul a politikus "uraknak" anyagilag is megéri a dolog. Pedig ha valóban hazafiak lennének, akkor nem azon mesterkednének, hogy a fizetéseket hogyan tarthatják lent. No nem nominálisan, hanem vásárlóérték alapon. Hiába, a nagy szabadságharcosaink valójában csak helytartók. Számukra nem Magyarország az első - ahogy állítják - hanem a pénztárcájuk. Az apanázs pedig a gyarmattartótól jön.
És ebben nem az a legszomorúbb, hogy az országunk függő viszonyba van. Mibe lenne? Az ételt nem termeljük meg, amit megeszünk. Iparunk meg igazán sosem volt. Az intellektuális tőkénk meg... Na ezt inkább hagyjuk! Nézd meg a közösségi tereinket, a tömegközlekedési eszközeinket. Ne az életkorukat! Hanem hogy mire használják az itt lakók őket.
A legszomorúbb, hogy az ország éppen aktuális vezetői eladják rabszolgának a saját népüket. Üveggyöngyért, színes szalagokért, márkás autókért, motorokért.)

"Mene, mene, tekel, ufarszin."
Vajon nálunk lesz-e előtte Hodinka vagy van még visszaút?
(Szerintem nincs, mert túl vakok - és/vagy buták - politikusaink. Pártfüggetlenül, hiszen jól látható, hogy az ellenzék egy jó nagy része kollaborál. Valószínűleg a konc miatt. Amit odavetnek nekik.)

Bennem ilyen gondolatokat is indukált ez a film.
II. Miklós koronázása a filmben

A filmről

A film rendezője, Alekszej Ucsitel, érdekes interjút adott a BBC-nek, ami 2016. december 13.-án jelent meg. A beszélgetés apropója az volt, hogy Londonban az "Orosz Mozi Hete" rendezvénysorozat (2016.11.30-2016.12.04) részeként bemutatták a Matild című filmet.
A neves rendező elmondja, hogy számára meglepetés volt, hogy egyes vallásos emberek részéről agresszív támadás érte a filmjét. Ő úgy gondolta, hogy ő csak az utolsó cár és a balerina romantikus történetét dolgozza fel. Számára csak ez a szerelmi viszony, ennek ábrázolása volt a fontos.
A rendező fontosnak tartja megemlíteni, hogy a tiltakozók még csak nem is láthatták a filmet, de már támadták őt és munkáját. Szerették volna betiltatni a mozi vetítését. Hangsúlyozza Ucsitel, hogy nem állami beavatkozásról, nem állami cenzúráról van szó, hanem civil szervezetek (amik jelen esetben vallási alapon szerveződtek) akciójáról van szó. (Ez azért egész más, mint amit a magyar sajtó szajkózott. Ebben az a szomorú, hogy ismét láthatjuk, hogy a magyar médiában klaviatúrát koptatók még csak véletlenül sem kívánnak objektívek lenni. A propaganda klisék fontosabbak, mint a szakmaiság. Vagy a pénz beszél, kutya ugat esete áll fenn most is? Estetleg szimplán csak a lustaság, a teljesítmény nélküli pénzkereset lehetősége?)
A rendező megemlíti, hogy olyan személyek fogalmaznak meg látatlanul kritikát művéről, akik meggyőződése szerint II. Miklós és családja szent volt. A szó szakrális értelmében. (Igen ám - de mint fogadatlan prókátor - megjegyezném, hogy ha elterjedt a hír, hogy a filmben van szexuális együttlétre utaló egyértelmű jelenet, miközben ezt a történelmi források ezt nem erősítik meg. Szóval szerintem nem kellett volna azon csodálkozni, hogy a hitükben megsértettek tiltakoznak. És azzal próbálkoznak, hogy az álláspontjuk szerint blaszfémikus mű terjedését megakadályozzák. Egy szó mint száz, a rendező darázsfészekbe nyúlt. Szerintem, orosz lévén. tisztába volt ezzel.)
A film három éven át készült. A monumentalitására jellemző, hogy 7000 jelmezt készítettek hozzá.
II. Mikóst Lars Eidinger alakítja, Alekszandrát Louise Wolfram. Matilda karakerét Michalina Olshanskaya lengyel színésznő játsza el, akit egy éven át kerestek. Több mint 300 színésznő közül választották ki. (Biztos ami biztos alapon,) több neves orosz színészt is szerepletettek az alkotásban: Jevgenyij Mironov, Szergej Garmas, Danyila Kozlovszkij, Grigorij Dobrinyin.
A forgatókönyv író Alekszandr Terehov volt.
A koronázási jelenetet nem az eredeti helyszínen - a moszkvai Kremlben található Uszpenszkij székesegyházban - vették fel, hanem Szentpéterváron egy hadi üzem területén alakították ki a helyszínt. A rendező azt állította, hogy nem csak Oroszországban kerestek megfelelő helyszínt, hanem egész Európában is.
Ucsitel megemlíti, hogy Eidinger személyét is érte támadás. Pornószínésznek nevezték, és mint ilyet méltatlannak arra, hogy eljátssza II. Miklós szerepét. Ezt a rendező méltatlan attaknak tartja, mert bár a német színész valóban teljesen meztelenül (is) feltűnik egy filmben, de az az alkotás (Goltzius és a Pelikán társaság) egy művészfilm - az orosz rendező szerint -, ahol ez a meztelenség az alkotói kifejezés egyik megnyilvánulása. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a pornográfia kifejezést sokkal szigorúbban értelmezik, mint nálunk. A meztelenkedés már maga pornografikus, nem csak a szexuális együttlét megvalósulásának ábrázolására korlátozódik. Ez nem csak Oroszországban van így, hanem a nyugati országokban is. A fogalom felhígított értelmezése nálunk Magyarországon természetes. Ez egy hungarikum. A polgári értékrenden alapuló erkölcs sokkal konzervatívabb, mint a magyar viszonyok alapján gondolhatnánk. A 20.század 60-as éveiben kitörő úgynevezett szexuális forradalom egyik "gyümölcse", hogy a nyugati/polgári értékrend változáson ment keresztül ebben a témakörben. Erősen megközelítette a posztszovjet térség szexuális etikáját.)
Fontos, amire a rendező is felhívja a figyelmet, hogy alkotása nem kordokumentum, ezért fikciót is tartalmaz.

A feljelentések hatására az Ügyészség vizsgálatot indított. A nyomozást lezárták: a film készítői semmilyen jogsértést nem követtek.
Ebben az interjúban azt állítja a rendező, hogy 15 millió dollárból készítette el ezt a filmet. Az ennél nagyobb összegről szóló híreket valótlanságnak, a film ellenzőinek vádjának tartja.

A rendező film széles közönség előtti bemutatása előtt nyilatkozott eképpen.


Vesztegetés

Jóból kicsit adnak!)))

Íme egy rövid kis filmecske. Amilyen rövid, legalább olyan jó is. A mai orosz filmgyártás egy kis gyöngyszeme. Nem egy nagy költségvetésű, nem egy látványos alkotás, de nagyon jó.
A témája mindennapi. A korrupció.
Ami át meg átszövi életünket. Az emberi gyarlóság, mohóság, erkölcstelenség megnyilvánulása.
Mennyire igaz is az definíciója, amit még Hofi Gézától hallhattunk: Korrupció az amiből kimaradsz.
Igen. Mennyire fel tudunk háborodni mások korrupciós ügyein, miközben a saját, mindennapos kis stiklijeink, csak bocsánatos (és szükséges), esetleg teljesen érthető és emberi szükségszerűség.

Vesztegetés.
Nem szeretem amikor zsigerből oroszoznak egyesek. Miközben nem látják a fától az erdőt. Szeretjük alkoholistaként láttatni az oroszok, miközben az egy főre jutó alkoholfogyasztás - a WHO szerint - nálunk jóval nagyobb. Persze, mint minden statisztika így ez sem pontos. Hiszen vannak, nem is olyan kevesen, akik nem alkohollal érik el a tudatuk módosítását.
A másik ilyen téma amiben szeretünk Moszkva felé mutogatni az a korrupció. A megvesztegetés.
Van egy kedves ismerősöm, barátom, hivatkoztam már rá, aki szerint Magyarországon csak korrupcióval lehet boldogulni. Ebben a véleményben az a borzasztó, hogy ő ezt már vagy huszöt éve hangoztatja. Ilyen az élettapasztalata. Világéletében Magyarországon élt. Bár üzleti ügyben "látogatott" egy időben rendszeresen külföldi országo(ka)t.
Mutyilandba született, és ott is szocializálódott. Ami nem lenne gond, de ez az életformája. Meggyőződése, hogy mindenki korrupt Magyarországon. Számára elképzelhetetlen, hogy van élet korrupció nélkül is. Miért említettem meg mindezt? Mert bátran megnézhetjük ezt a filmecskét, nem lesznek értelmezési gondjaink.

Egy komoly téma szarkasztikus feldolgozását tekinthetjük meg ezen alkotás révén.
Komoly a téma, de sajnos nagyon sokan csak a pénzhez jutás egyik módjának gondolják a korrupciót. Ami ennél sokkal több. A vesztegetések magát a társadalmat, a társadalom szerkezetét teszi tönkre. Mert az az üzenete, hogy a jogszerűség, a törvényesség nem számít. Ezáltal elzárja a társadalom egyes tagjai elől az esélyt. Minél nagyobb egy országban a korrupció, annál nagyobb az esélye egy társadalmi robbanásnak. Amikor a társadalom egyre szélesebb rétegeit fosztják meg a törvény előtti egyenlőség által biztosított lehetőségektől, annál közelebb az adott rendszer vége. Ha nincs szelep (kivándorlás lehetősége például), ha nincs remény (a korrupció törvénytelensége elveszi az alsóbb társadalmi rétegektől a jobb élethez való reményt) akkor robbanás közelivé válik a társadalom.
Erre tanít bennünket a történelem. A pszichológia pedig arra, hogy a gyarló ember mindig keresi a kiskapukat, és mindig lesznek olyanok, akik ezt anyagi előnyszerzésre fogják használni. És ezzel épp azt a politikai rendszert lökik a sír felé, amely lehetőséget biztosított neki a törvények megkerülésére, és ennek a lehetőségnek az apró pénzre váltására.
Mert a korrupció a törvényes rendet korrodálja. A közös játékszabályokat semmisíti meg. Ha korrupt a vezetés, akkor a korrupció eljut a társadalom minden szintjére, és egy élhetetlen közösség jön létre. És épp az élhetetlensége miatt a kisemmizettek készek lesznek bármire.
Paul Johnson a zsidók történelméről írt monográfiájában arról (is) értekezik, hogy a 19.század végi Orosz Birodalom szétrobbanásában igen nagy szerepet játszott a korrupció. A zsidók társadalmi érvényesülését korlátozó törvényeken keresztül szemlélteti ezt. Fokozatosan hozzák a korlátozó jogszabályokat, amik hatástalanok. Mert a hivatalnokok pénzért hajlandóak nem észrevenni dolgokat. A jogszabályok hatástalanságát érzékeli(k) a jogalkotó(k), aki(k) ragaszkod(na)ik elképzelése(ik)hez, ezért szigorítanak. A szigorítás kontraproduktív. A korrupció miatt hatástalan az eredeti célját tekintve, ugyanakkor a korrupció a közösség számára soha nem láthatatlan, így a törvényes hatalomba vetett bizalom megrendülését okozza. A külső szemlélő számára, a külföldi közvélemény szemében, - akik maximum csak a jogszabályok szövegét ismerik, de hatékonyságát nem - teljesen negatív színbe tünteti fel a rendszert és az ország lakóit.
De az 1789-es francia forradalom előzményeiként megtalálhatjuk a törvényes hatalom iránti bizalomvesztést is. Ami egyrészt a vezetőréteg életvitelének elszakadása az ország gazdasági lehetőségeitől, másrészt pedig a korrupció okozta. Természetesen mindkét esetben voltak egyéb okok is, de a robbanáshoz vezető gyúelegy összetevőiben megtalálhatjuk. Jelentős mértékben.
Ráadásul a korrupció olyan alattomosan működik, hogy évtizedek kellenek, amíg visszafordíthatatlanná válik rendszerromboló hatása.
Ezért a regnáló hatalom mindenkori birtokosainak érdekében áll, hogy küzdjön a vesztegetések, lefizetések gyakorlata ellen. Ám nagyon kevés politikusnak adatott meg az a bölcsesség, hogy ezt átlássa. Sokkal kevesebbnek, mint amennyi - szóban - küzd a korrupció ellen. A legtöbb mutyi és sumákolás ellen hirdetett küzdelemnek csak egy célja van. Az illegális pénzmozgásból minél nagyobb hányadot kíván a korrupció elleni harcot hirdető politikus a pártja, a strómanjai, és az oligarchái felé becsatornázni. Önmagáról már nem is beszélve. De hát így kell megbuktatni egy (saját)rendszert.

A Vesztegetés című rövidfilmet Alekszej Haritonov rendezte.
A film főbb szereplői: Mihail Truhin, Szergej Burunov, Nyikoláj Kovbasz, Szergej Annyekov, Alekszandr Revenko.

Megtekinthető:
https://youtu.be/OzV_jOSvvO4

A JÉGSZIGET FOGLYAI


A repülés vágya régóta foglalkoztatja az emberiséget, elég csak az ókori görög mitológia tragikus sorsú hősére, Ikaroszra gondolni. A reneszánsz korának zsenijét, Leonardo da Vincit is érdekelte a téma: vázlatokat, tervrajzokat készített, és hosszasan tanulmányozta a madarak röptét, mert eleinte azt gondolta, hogy ennek segítségével fejthető meg a titok. Az első gyakorlati lépéseket a francia Montgolfier fivérek tették, akik a XVIII. században fejlesztették ki a hőlégballonjukat. Üresen, majd állatokkal végrehajtott próbarepülések után 1783. október 15-én emelkedett a magasba az első olyan hőlégballon, amelynek emberi utasa is volt, maga Étienne Montgolfier. Négy nappal később Párizs mellett két utassal – Jean-François Pilâtre de Rozier és André Giroud de Villette – szállt fel a testvérek hőlégballonja. A biztonság kedvéért a ballont mindkét repülés esetében a földhöz rögzítették. A sikeres próbáknak köszönhetően a Montgolfier fivérek november 21-én egy olyan nyilvános bemutatót rendeztek, ahol a hőlégballonjukat már nem akarták rögzíteni. XVI. Lajos király óvatosságból rabokat kívánt a levegőbe küldeni, Pilâtre de Rozier és François Laurent le Vieux d'Arlandes márki azonban meggyőzték arról, hogy egy ilyen nagy jelentőségű eseményen magasabb rangú személyek számára kell biztosítani a dicsőség lehetőségét. Az uralkodó beleegyezett, hogy De Rozier és D'Arlandes szálljon be a gondolába. Ez a bemutató is eredményesen zárult: a ballon körülbelül kilenc kilométert tett meg a levegőben, nagyjából huszonöt perc alatt. (Itt emlékezzünk meg arról, hogy a vakmerő De Rozier 1785-ben egy újabb merész repülési kísérletben életét vesztette. Mindössze harmincegy éves volt.) A széljárásnak kiszolgáltatott hőlégballonokat idővel felváltották a kormányozható léghajók, majd a huszadik század elején megjelentek az első repülőgépek is. A folyamatosan fejlődő repülőeszközök lehetővé tették azt is, hogy az ember a Föld addig ismeretlen tájékait is meghódítsa, beleértve az Északi-sarkot is. Az én korosztályom még úgy tanulta, hogy azt elsőként Robert Peary amerikai felfedező érte el 1909-ben. Volt társa, Frederick Cook viszont azt állította, hogy ő már az előző esztendőben végrehajtotta ugyanezt. A vitából per lett, melyben a szakértők Peary állításait hitelesítették. Az utókor az ő elsőségét is kétségbe vonta, és ma már az a leggyakoribb álláspont, hogy Peary csupán megközelítette az Északi-sarkot, kb. öt-tíz kilométerre. A pilóták közül állítólag Richard E. Byrdöt illeti meg az elsőknek kijáró dicsőség, aki 1926-ban repült át az Északi-sark fölött. Mondani sem kéne, hogy utólag ezt is sokan megkérdőjelezték: szerintük a pontatlan navigáció miatt Byrd úgy százhatvan kilométert tévedett. Jelenleg úgy tudjuk, a Déli-sarkot is meghódító norvég Roald Amundsen Norge nevű léghajója volt az, amely valóban átrepült az Északi-sark fölött, két nappal Byrd után. A Norge kapitánya az olasz Umberto Nobile volt, aki 1928-ban az Italia léghajó parancsnokaként kísérelte meg újból az Északi-sark meghódítását. Szerencsétlenül járt expedíciójáról szól az 1969-ben forgatott szovjet–olasz koprodukciós film, A jégsziget foglyai – és az alábbi írás is.


A cselekmény
Híradófelvételek tudósítanak az Italia léghajó felszállásáról és az expedíció célkitűzéseiről. Megszólal Amundsen is, aki néhány évvel korábban közös felfedezőúton vett részt az Italia parancsnokával, Nobile tábornokkal. A mostani expedícióra már nem tartott vele, mert túl öreg és fel se kérték, de bízik Nobile sikerében, akit kitűnő parancsnoknak tart. Évtizedeket ugrunk az időben. Az idős Nobile tábornokot római otthonában álmatlanság gyötri, szűnni nem akaró önvád kínozza. Egymás után megjelennek előtte az expedícióban és a mentésben részt vett személyek – elsőként Lundborg svéd pilóta és Valeria nővér –, hogy a tragikus események felidézésével Nobile igazolja egykori viselkedését és megnyugvást leljen, miközben a többiek is elmondják a maguk véleményét. Elsőként Valeria eleveníti fel megismerkedését az expedíció svéd nemzetiségű meteorológusával, Finn Malmgrennel. Hamar szerelem bontakozott ki közöttük. A Nobile lakásán zajló szellemidézés során megtudjuk, hogy Lundborg számára sem volt közömbös Valeria. Igazából annak idején az ő kérésére vállalta, hogy részt vegyen a túlélők felkutatásában, mert maga is kíváncsi volt arra a férfira, aki ilyen mély és szenvedélyes érzelmeket ébresztett a gyönyörű ápolónőben. Nobile azt akarja, hogy az Italia ügyében most maguk az érintettek folytassanak le egy tárgyalást, és ragaszkodik ahhoz, hogy Lundborg legyen a vádlója. A képzeletbeli tárgyalás ürügyén megelevenednek a múlt eseményei: látjuk az Italia startját, a tragédiába torkolló repülést, a túlélők emberfeletti küzdelmét a megmenekülésükért, ahogyan szemtanúi lehetünk annak is, ahogy az egész világ kétségek és remények között hányódva figyeli a léghajótöröttek felkutatására indított nemzetközi próbálkozásokat…



A Nobile-expedíció
A léghajózás egyik úttörője, az olasz Umberto Nobile a huszadik század legjelentősebb és legvitatottabb személyiségei közé tartozik. 1885. január 21-én született a Vezúvhoz közeli Lauróban. Édesapja a nemesi származású Vincenzo Nicolò Francesco Nobile delle Piane volt, édesanyja Maria La Torraca. Az értelmes, gyors felfogású Umbertónak nem okozott különösebb problémákat a tanulás. 1910-ben Nápolyban részt vett egy Kinet nevű belga pilóta légi bemutatóján. Csodálattal adózott Kinet repülőjének, egy Farman típusú kétfedelű gépnek, és ekkor határozta el, hogy aeronautikát fog tanulni. 1969-ben publikált önéletrajzi könyvében Nobile nem adta meg a pilóta keresztnevét, és francia nemzetiségűként említette őt. A világhálón két Kinet nevű pilótát is találtam abból az időszakból, ám Nicolas Kinet és Daniel Kinet belga nemzetiségű volt, és nem francia. (Állítólag testvérek voltak.) Mindketten 1910-ben haltak meg, s mindkettőjüknek Farman típusú repülőgépe volt, ezért nem tudtam egyértelműen azonosítani, melyiküket látta Nobile. Egy olasz weboldal azonban megemlíti, hogy 1910-ben Daniel Kinet Palermóban és Nápolyban is tartott légi bemutatót. Édesanyja betegsége miatt Nobilének egy időre fel kellett adnia a repüléssel kapcsolatos ábrándjait, és tervezéssel foglalkozott. 1914-ben kitört az első világháború, Olaszország a következő évben lépett hadba. Nobile háromszor is jelentkezett katonai szolgálatra, és mindannyiszor alkalmatlannak nyilvánították. Lehetősége nyílt viszont arra, hogy más módon szolgálja a hazáját: az olasz légierő megbízásából léghajótervezéssel foglalkozott.


Az olasz hadsereg felderítésre és bombázásra használta a léghajókat, emiatt fontos szempontnak számított a kormányozhatóságuk, a teherbírásuk és a sebességük. Több forrás is úgy tudja, hogy Nobile 1918-ban társult Giuseppe Valle, Benedetto Croce és Celestino Usuelli mérnökökkel, és létrehoztak egy közös vállalkozást Stabilimento di Costruzioni Aeronautiche di Roma névvel. Benedetto Croce ugyan valóban Nobile kortársa volt, ám őt filozófusként ismerte meg a világ. Maga a tábornok fentebb már említett könyvében Arturo Croccót említi a csoporthoz később csatlakozó tagként, aki alighanem Gaetano Arturo Croccóval, az aerodinamikával foglalkozó tudóssal azonos. Giuseppe Valle részvétele is kétséges: ő is Nobile kortársa volt, és repüléssel foglalkozott, ugyanakkor a tábornok Eugenio Prassone nevét említi a könyvében mint harmadik közeli munkatársáét. A Nobile–Usuelli– Prassone–Crocco-team első projektje a T–34 léghajó volt, amelyet eredetileg az Atlanti-óceán fölött való átkelésre terveztek. Az első próbarepülésre 1920 szeptemberében került sor. A léghajó 1921-ben 250 ezer dollár ellenében amerikai tulajdonba került, új neve Roma (Róma) lett. Új gazdái nem sokáig tudták használni, mert a Roma 1922. február 21-én a virginiai Norfolkban lezuhant és megsemmisült, miután nekiütközött egy nagyfeszültségű távvezetéknek. A T–34 történetével párhuzamosan Nobile megszerezte a pilótaengedélyt, hogy a jövőben személyesen próbálhassa ki a saját maga és munkatársai által tervezett léghajókat.


A lelkes felfedezőket a húszas évek elején élénken foglalkoztatta egy északi-sarki légi expedíció terve. Az első jelentős próbálkozást a norvég Roald Amundsen tette, aki 1925-ben két hidroplánnal (N–24 és N–25) és öt kísérővel vágott neki a veszélyes utazásnak. Csak a 87. szélességi fokig jutottak, ahol kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk. Az N–24 komoly sérüléseket szenvedett. A hat férfi több mint három hétig a jég fogságába esett, ahonnan önerőből szabadultak ki, miután sikerült a terepet úgy megtisztítaniuk, hogy az N–25 felszállhasson. Alighogy a gép a levegőbe emelkedett, a jég megrepedt alattuk, így szó szerint az utolsó pillanatban menekültek meg. 1925. július 25-én Amundsen Norvégiában találkozott Nobilével. Azt nem mondhatjuk, hogy azonnal és nagy egyetértésben összeborultak, mindazonáltal egyeztetni tudták az elképzeléseiket. Amundsen ragaszkodott ahhoz, hogy az új expedíció léghajója, a Norge parancsnoka Nobile legyen, sőt a legénység öt tagja szintén olasz szakember volt. 1926. április 10-én a Norge levegőbe emelkedett Rómában. Útja során többször is leszállt: először az angliai Pulhamben, utána Oslóban, majd a Leningrádhoz közeli Gatcsinában, ahol egyhetes szünetet tartottak, melyet az expedíció tagjai karbantartásra és a felszerelés kiegészítésére használtak fel. A Norge utolsó megállója az észak-norvégiai Ny-Ålesund (Király-öböl) volt. Amundsenék itt találkoztak az amerikai Richard E. Byrd expedíciójával, amely szintén az Északi-sark meghódítására készült. Byrdék május 9-én szálltak fel, és tizenhat órával később tértek vissza azzal a hírrel, hogy sikerült átrepülniük az Északi-sark fölött.


Amundsen – akit gyakran megvádoltak azzal, hogy nem a tudományos érdeklődés, hanem a személyes dicsőség, az elsőség iránti vágy vezérli – az elsők között gratulált Byrdnek és csapatának. A következő évben Byrd társpilótája, Floyd Bennett beismerte, hogy nem mondtak igazat, nem tudtak átrepülni az Északi-sark fölött. A Norge május 11-én szállt fel, hogy kísérletet tegyen az Északi-sark fölötti átrepülésre, amelyet a következő napon sikerült végrehajtani. Május 14-én az alaszkai Tellerben szálltak le. (Az eredetileg tervezett célállomás Nome lett volna, a rossz időjárás miatt azonban nem repültek el odáig.) Az expedíció résztvevőit az egész világ ünnepelte, ám addigra már Amundsen és Nobile elhidegültek egymástól. Amundsen rossz néven vette, hogy az Északi-sark fölött a léghajóról leeresztett három zászló (norvég, amerikai, olasz) közül az olasz feltűnően nagyobb volt, mint a másik kettő, és azt is nehezményezte, hogy Nobile az expedíció sikerét elsősorban saját magának tulajdonította. Mussolini kormánya is természetesen az olasz mérnöki zsenialitást hangsúlyozta (ne feledjük, hogy Nobile nemcsak a pilótája, hanem a tervezője is volt a léghajónak!), ami szintén sértette Amundsen érzékenységét. Az olasz kormány melldöngetése egyébként azért sem volt korrekt, mert az expedíciót a norvég aeroklub finanszírozta.


Az olasz hivatalos szervek nem adtak pénzt Nobile következő expedíciójára sem, annak ellenére, hogy a felfedező óriási népszerűségnek örvendett. Egyesek úgy tudják, a fasiszta vezetés attól tartott, hogy az esetleges kudarc rossz fényt vetne rájuk, mások szerint azért zárkóztak el a támogatástól, mert Nobile nem kötelezte el magát egyértelműen a fasizmus mellett, annak ellenére sem, hogy a Duce eleinte kifejezetten szimpatizált vele. Magánszemélyek támogatásával sikerült megszervezni a következő expedíciót, amelyre Nobile az általa tervezett Italia nevű léghajón indult útnak 1928. április 15-én Milánóból. Az expedícióban összesen tizenhatan vettek részt. Nobile az útra magával vitte a kutyáját, Titinát is: az állat a Norge fedélzetén is vele utazott. A cél ismét Ny-Ålesund volt, ahová május 6-án érkeztek meg. Innen Nobile három repülést tervezett, mindhárom alkalommal az Északi-sark más-más szegmensét akarta felderíteni. A május 11-i első repülés sikertelenül zárult, a szélsőséges időjárás miatt ugyanis néhány óra repülés után vissza kellett fordulniuk. A második repülésre, amely hatvan óráig tartott, május 15-én került sor. Meglepően jó időjárási körülmények között repültek, a láthatósággal sem volt probléma, így az expedíció számos értékes megfigyelést tett az időjárásra és a jégviszonyokra vonatkozóan, illetve a szakemberek különböző tudományos méréseket végeztek. Az Italia május 18-án reggel biztonságosan visszatért Ny-Ålesundba.


A harmadik repülés május 23-án hajnalban kezdődött az Északi-sark irányába, amelyet éjfél után huszonnégy perccel értek el. Szó volt arról, hogy néhányan elhagyják a léghajót, hogy a jégen végezzék el a tervezett méréseket és megfigyeléseket, a rossz időjárás azonban ezt nem tette lehetővé. A kitűzött feladatokat a fedélzeten maradva hajtották végre, majd 2 óra 20 perckor az Italia az Északi-sarkról elindult visszafelé. A széljárás, amely az odafelé vezető utat jelentősen megkönnyítette, a visszaúton a felfedezők ellen dolgozott. Nobile emiatt inkább a kanadai Mackenzie-öböl felé akart menni, Finn Malmgren meteorológus viszont a Ny-Ålesundba való visszatérést szorgalmazta. Az idő múlásával egyre nagyobb problémát jelentett a léghajó kormányzása, mivel a légcsavarokon jég képződött, ami lassította a mozgásukat, és megnövelte az üzemanyag-fogyasztást. A légcsavarokról a mozgás következtében folyamatosan leváló jégdarabokat az erős szél a léghajó borításának csapkodta, melyen egyre több sérülés keletkezett. Az Italia süllyedni kezdett, a helyzet kritikussá vált, nem segített sem a ballasztok kidobálása, sem a motorok ideiglenes leállítása. A fokozódó jegesedés megnövelte a léghajó súlyát, és az irányíthatatlanná vált jármű május 25-én 10 óra 33 perckor a jégnek csapódott.


Az ütközés következtében a parancsnoki fülke súlyosan megrongálódott, és a léghajó kettétört. Könnyebbik felét a szél felkapta, és elsodorta. Hat ember rekedt benne, akiknek örökre nyomuk veszett. Egyikőjük, Ettore Arduino csodálatra méltó lélekjelenléttel járult hozzá ahhoz, hogy jégre zuhant társai megmeneküljenek: néhány felszerelést ki tudott dobni az elsodródó roncsból, ami hozzásegítette a jégen rekedteket a megpróbáltatások átvészeléséhez. A becsapódáskor tíz ember és Nobile elmaradhatatlan útitársa, a fox terrier Titina zuhant ki az Italiából a jégre. Egyikőjük, Vincenzo Pomella az eséskor életét vesztette, többen különféle sérüléseket szenvedtek. Nobilének eltört az egyik lába és karja, megrepedt az egyik bordája és fejsérülése is volt. A szerencsétlenségben szerencséjük is volt: Biaginak sikerült megmentenie a rádiót, Trojani szemüvege pedig sértetlenül megúszta a becsapódást. Nobile szerint Malmgren felelősnek érezte magát a tragédiáért, és öngyilkos akart lenni. A találékony Biagi fel tudott állítani egy antennát, és néhány órával a zuhanás után leadta az első vészjeleket. Eközben azok, akik járóképesek voltak, összegyűjtötték a használható holmikat, kerestek egy stabilnak tűnő helyet a jégtáblán, és felállítottak egy 2,4 x 2,4 méteres sátrat, amely egyetlen menedékük volt a kényszerű fogság idején. Ezt később vörös színűre festették az utazásra magukkal vitt szalagok és színes nyomjelzők segítségével, hogy a levegőből minél észrevehetőbb legyen. (A film eredeti olasz és orosz címének jelentése: Vörös sátor.) A következő napokban a megtalált navigációs műszerek és térképek segítségével megpróbálták meghatározni a tartózkodási helyüket. A megmaradt élelmiszert szigorúan beosztották, hogy minél tovább kitartson. Biagi rádióadásaira sokáig nem kaptak választ, így fogalmuk sem volt arról, hogy egyáltalán keresik-e őket, és ha igen, akkor hol tart a kutatás. Az idegőrlő és reménytelen várakozást megelégelve Malmgren, Zappi és Mariano úgy döntöttek, hogy elhagyják a tábort, és megpróbálnak segítséget hozni. Az indulás előtti napon Malmgrennek sikerült elejtenie egy körülbelül 180 kilogramm súlyú jegesmedvét, amely a roncsok körül ólálkodott, s így élelmiszergondjaik valamennyire enyhültek.


A vörös sátor lakói csak egy június 7-én elcsípett rádióüzenetből értesültek arról, hogy segélykérő hívásaik nem voltak eredménytelenek. Biagi adását már a katasztrófa napján fogta a Città di Milano kapitánya, Giuseppe Romagna Manoja, aki az oslói olasz követségen keresztül Norvégia segítségét kérte a mentéshez. Másnap az olasz kormány kibérelte a Hobby nevű norvég bálnavadászhajót, sőt a Città di Milano is útnak indult az Északi-sark felé, de a feltorlódott jég miatt vissza kellett fordulnia. Sikerült azonban a jégmezőre tenni egy ötfős csapatot (Gianni Albertini, Sergio Matteoda, Valdemar Kramer, Giuseppe Sandrini és Silvio Pedrotti), amely kutyaszánokkal megkezdte a túlélők felkutatását. Az expedíció sikere érdekében Romagna kapitány kibérelt egy másik norvég bálnavadászhajót, a Braganzát is. Június 3-án egy rádióamatőr, Nyikolaj Smidt is fogta az Italia segélykérő hívását egy orosz falucskában, ám a kezdetleges technika és a rossz vételi viszonyok miatt Smidt hibás koordinátákat adott tovább. Ennek ellenére a Kraszin nevű orosz jégtörő is útnak indult a túlélők megmentésére. Június 5-én Lützow-Holm norvég pilóta szállt fel elsőként, hogy a magasból találja meg az Italia túlélőit. Példáját követve a következő napokban norvég, svéd, finn, orosz és olasz pilóták is próbálkoztak ugyanezzel. Június 9-én végre létrejött a rádiókapcsolat a vörös sátor és a Città di Milano között, és a mentőakció résztvevői megkapták a pontos koordinátákat. Közben az Italia roncsaitól elindult háromfős expedíció egyik tagja, Finn Malmgren június 15-én vagy 16-án képtelenné vált arra, hogy továbbmenjen, mert minden ereje elhagyta. Kérésére a társai magára hagyták őt, és folytatták az útjukat, hogy segítséget hozzanak. Malmgren holttestét sosem találták meg.


Június 18-án nyoma veszett annak a repülőgépnek, amely a Spitzbergák felé tartott az Italia túlélőinek megmentésére, a fedélzeten Roald Amundsennel és öt másik személlyel. A roncsok egy részét később megtalálták, a holttesteket azonban nem. Június 20-án Umberto Maddalena olasz pilóta a levegőből felfedezte az Italia túlélőit, és készleteket dobott le nekik, melyek egy része összetört vagy nem volt rájuk szükség. Két nap múlva olasz és svéd pilóták újabb készleteket dobtak le a magasból a vörös sátor lakói számára, ezúttal több sikerrel, mint Maddalena. Június 23-án Einar Lundborg svéd pilóta le tudott szállni a jégmezőre, ám ragaszkodott ahhoz, hogy Nobilét mentse ki elsőnek, noha nem a tábornok volt a legsúlyosabb sérült. Nobile beleegyezett, hogy elmenjen, és ezzel élete végéig tartó támadások céltáblájává vált. Azzal vádolták, hogy magára hagyta az embereit, míg ő azzal védekezett, hogy személyes jelenlétével, helyismeretével és tapasztalataival próbálta felgyorsítani a mentési munkálatokat. Lundborg ugyan visszatért a többiekért is, de második landolása közben a gépe használhatatlanná vált, és ő is a vörös sátorban volt kénytelen várni a segítséget. Július 6-án Lundborg társpilótája, Birger Schyberg a gépével felvette a jégtábláról a bajtársát, és hozzá hasonlóan ígéretet tett arra, hogy visszajön a többiekért, a jéghelyzet drasztikus megváltozása miatt azonban letett erről a szándékáról.


Július 11-én a Kraszinról észrevették Filippo Zappit és Adalberto Marianót, akiket másnap sikerült felvenni a jégtörő fedélzetére. Malmgrent ekkor már közel egy hónapja magára hagyták a jégtáblán, az ő megtalálására nem volt remény. Mivel Zappi és Mariano a megpróbáltatások ellenére is viszonylag jó fizikai állapotban volt, egyesekben felmerült a gyanú, hogy esetleg megették Malmgren tetemét. Valószínűbb azonban, hogy a jéghelyzetben beállt változások, a váratlan olvadás miatt a holttest a tengerbe került. Július 12-én a Kraszin megmentette a vörös sátor túlélőit is, illetve Borisz Csuknovszkij pilótát és négyfős személyzetét, akiknek a gépe az előző napon zuhant le, szintén a mentési akció közben. Nobile tábornok odahaza nehéz helyzetbe került, mivel őt tartották felelősnek a katasztrófáért, és az expedíció több túlélője is szembefordult vele. A katasztrófa okait vizsgáló bizottság kimondta a felelősségét, és megfosztották a rendfokozatától. Az ellenséges hazai légkör miatt Nobile 1931-ben négy évre a Szovjetunióba költözött, ahol az orosz léghajógyártás megteremtésén munkálkodott. 1936-ban tért haza először, de ekkor még nem akart otthon maradni, és az Egyesült Államokban, 1942-ben pedig Spanyolországban próbált letelepedni. A második világháború végén tért haza Olaszországba, ahol rehabilitálták, és visszakapta rendfokozatát is. Felfedezőútjaira koncentráló életrajzi könyve 1982-ben magyar nyelven is megjelent. 1978. július 30-án hunyt el Rómában, ötven évvel az Italia katasztrófája után. Legutóbb 2018. augusztus 13-án történt kísérlet arra, hogy megleljék az Italia roncsait. Sikerült eljutni oda, ahonnan Biagi annak idején leadta az első vészjeleket, de az egykori tragédia nyomai már eltűntek. Végül emlékezzünk meg a sztori két orosz kulcsszereplőjének tragikus sorsáról is! Rudolf Szamojlovicsot, a Kraszin parancsnokát 1939. március 4-én kémkedés és szovjetellenes tevékenységek miatt agyonlőtték. 1957-ben rehabilitálták. A német származású Nyikolaj Smidtet hasonló vádakkal tartóztatták le 1941. december 28-án. A fogságban öngyilkosságot kísérelt meg. 1942. augusztus 26-án őt is agyonlőtték. Tizenöt évvel A jégsziget foglyai bemutatása után, 1984-ben rehabilitálták.


A rendező
Mihail Konsztantyinovics Kalatozov grúz filmrendező és forgatókönyvíró eredeti családi neve: Kalatozisvili. 1903. december 28-án született Grúzia fővárosában, Tifliszben (a mai Tbiliszi), amely akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozott. Ősi nemesi családból származott. Egyik nagybátyja az orosz cári hadsereg tábornokaként szolgálta a hazáját, egy másik pedig a Tbiliszi Állami Egyetem alapítója volt. Kalatozov kereskedelmi pályára készült, közgazdaságtant tanult, de már húszéves korában a film vonzáskörébe került. (Az orosz Wikipédia szerint már 1917-ben – vagyis tizennégy éves korában! – elkezdődött Mihail karrierje.) Segédoperatőrként, vágóként és színészként ténykedett a tbiliszi Goszkinprom stúdióban. 1928-ban szerezte meg a filmrendezői diplomáját. Pályája elején dokumentumfilmeket készített. Szvanétia sója (1930) című alkotásában egy eldugott hegyi falu, Usguli szván lakosainak életét mutatta be, illetve azt, hogyan változott meg Szvanétia a modernizációs törekvések hatására. A mű ellentmondásos fogadtatásban részesült. Maguk a szvánok szerint etnográfiai szempontból nem teljesen hiteles a film, míg a sztálinista illetékesek azt kifogásolták, hogy a művészt túlságosan lenyűgözték a csodás tájak, a hagyományok és a babonák, míg a szocialista modernizáció vívmányai iránt csupán felszínes érdeklődést mutatott. Ennek ellenére a Szvanétia sója nagy hatást gyakorolt a szakmára, így például Andrej Tarkovszkijra is. Kalatozov A vak asszony címmel 1930-ban forgatta első mozifilmjét, amely sajnos elveszett. A második, a Szög a csizmában (1931) a korszakra jellemző propagandafilm erkölcsi példázat formájában: a hibásan gyártott csizmák kapcsán a rokonszenves főhős súlyos hibát követ el, de szerencsére a szovjet bíróság tisztán látja, hogy kik az igazi bűnösök.


Kalatozov 1932 és 1939 között nem forgatott. Egyesek úgy tudják, felettesei nem találták eléggé elkötelezettnek a szocializmus iránt, mások szerint a rábízott adminisztratív teendők és a szakmai továbbképzés miatt nem jutott ideje az alkotásra. Az utóbbi magyarázat tűnik valószínűbbnek, hiszen ha politikailag megbízhatatlan lett volna, aligha nevezték volna ki 1936-ban a Goszkinprom élére, és nem jelölték volna a Goszkino vezetőségébe sem. 1943-ban azt a megbízást kapta, hogy Hollywoodban képviselje a szovjet filmművészet érdekeit, márpedig egy ilyen feladatot aligha adtak volna egy megbízhatatlan elvtársnak. A második világháború éveiben Kalatozov két propagandafilmet (Bátorság, Felhők titánja) forgatott a hős szovjet pilótákról: az 1941-es Felhők titánja – amely „Sztálin sólymá”-ról, Valerij Cskalovról (1904–1938) szól – tíz évvel később jutott el a magyar mozikba. 1943 és 1950 között Kalatozov vezető beosztásokban dolgozott különféle szovjet filmes szervezetekben, és az ötvenes években tért vissza a rendezéshez. Több pályatársához hasonlóan művészete csak Sztálin halála után tudott kibontakozni. A Luxustutajon (1954) című romantikus vígjátéka üde színfoltot jelentett a sematikus filmek özönében. Nemzetközi hírnevét a Szállnak a darvak (1957) című drámának köszönheti, amelyért megkapta az 1958-as cannes-i filmfesztivál fő díját, az Arany Pálmát. Újdonságot jelentett, hogy a háborút nem a katonák szemszögéből, hanem egy szerelmespár történetén keresztül ábrázolta. A női főszerepet alakító Tatjana Szamojlovát (1934–2014) szintén díjazták Cannes-ban, és bár viszonylag keveset filmezett, mégis mindmáig a szovjet filmművészet emblematikus színésznőjének számít. Több nyugati filmszerződést is ajánlottak neki, az orosz hatóságok azonban nem adtak neki engedélyt a külföldi munkára. Hasonlóan nagy népszerűségre tett szert a férfi főszereplő, Alekszej Batalov is. Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak állítólag nem tetszett a film, a hősnőt például nemes egyszerűséggel lekurvázta, és elutasító véleménye miatt a szovjet tömegkommunikáció igen szűkszavúan számolt be a cannes-i sikerről, ámbár a filmet nem tiltották be.


Szamojlova játszotta az egyik főszerepet Az el nem küldött levél (1960) című drámában is, egyik partnere Innokentyij Szmoktunovszkij volt. A történet négy geológusról szól, akik egy gyémántlelőhely után kutatnak Szibéria erdőségeiben. Eredménnyel járnak ugyan, a visszaindulást azonban egy hatalmas erdőtűz megakadályozza, és hőseink csapdába esnek. A forgatás igen nehéz körülmények között zajlott az Usz és Jenyiszej folyók által határolt tajgán. Az erős szél és a mínusz negyven fokos hideg miatt az Andrejt alakító Vaszilij Livanov egy időre elvesztette a hangját, amely a forgatást követően mindörökre rekedtessé vált. Egy jeges folyón való átkelés során Szmoktunovszkij agyrázkódást szenvedett, és teste kezdett kihűlni, ezért sürgősen kórházba szállították. A Szovjetunióban igen éles kritikák jelentek meg a filmről, ennek ellenére az illetékes hatóságok engedélyezték, hogy versenyfilmként részt vegyen az 1960-as cannes-i filmfesztiválon. A cannes-i premier előtt azonban a szovjetek visszavonták a filmet a versenyből arra való hivatkozással, hogy a mű befejezetlen. Heves viták kísérték az Én, Kuba (1964) bemutatását is, amely szovjet–kubai koprodukcióban valósult meg. A cél a Fidel Castro által vezetett kubai forradalom népszerűsítése volt, amihez a Nyugaton nagy megbecsülésnek örvendő Kalatozov ideális alkotónak tűnt. Kubában és a Szovjetunióban csak rövid ideig játszották a filmet, külföldön végül nem is forgalmazták. A szovjet fél szerint a direktor formalista művészfilmet alkotott, amely igazából nem is a nézőknek szól, a kubaiak pedig nem ismertek önmagukra, szerintük a film olyannak mutatja őket, amilyennek a Szovjetunió akarta láttatni Kubát. A szintén koprodukcióban készült A jégsziget foglyai sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket egyik fél részéről sem. Kalatozov nem rendezett több filmet, 1973. március 27-én hunyt el Moszkvában. Munkásságával hozzájárult a sematizmus felszámolásához, a szovjet filmművészet hagyományos témáinak újszerű megközelítéséhez. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy katartikus hatást váltson ki a filmjeivel, és ennek érdekében főleg szélsőséges drámai helyzeteket teremtett. Törekedett arra is, hogy egyedi és izgalmas képi világot alkosson, amiben Szergej Uruszevszkij operatőr tehetségére számíthatott. Filmtörténészek szerint Kalatozov hatása leginkább Georgij Danyelija, Marlen Hucijev és Andrej Tarkovszkij művészetében mutatható ki.


A forgatókönyv
A jégsziget foglyai ötlete egy nyugatnémet producer fejéből pattant ki, aki koprodukciós javaslattal kereste meg a szovjeteket. Jurij Nagibin és a rendezésre kiszemelt Mihail Kalatozov megírták a forgatókönyv első változatát, és megkezdődtek a forgatási előkészületek. Ekkor a német fél váratlanul bejelentette, hogy kiszáll a projektből. Ő ugyanis egy izgalmas kalandfilmet remélt, Nagibin forgatókönyve viszont egy lélektani drámát ígért. Az oroszok nem tették félre a filmtervet, ám önerőből nem tudtak volna finanszírozni egy ekkora vállalkozást, ezért új koprodukciós partnert kerestek. Az olasz Franco Cristaldi személyében találták meg a legmegfelelőbb embert, aki olyan rangos művészek alkotásait finanszírozta, mint például Luchino Visconti, Pietro Germi, Gillo Pontecorvo és Mario Monicelli. Cristaldi látta Kalatozov addigi filmjeit egy 1967-es római rendezvényen, és főleg a Szállnak a darvak annyira megtetszett neki, hogy elfogadta a szovjetek ajánlatát. Jelentős összeggel szállt be a gyártásba (a költségek negyven százalékát fizette), és vállalta, hogy világsztárokat szerződtet a filmhez, ugyanakkor voltak feltételei is. Például az, hogy felesége, Claudia Cardinale egy nagyobb szerepet kapjon a produkcióban. Kalatozov ellenkezni próbált, arra hivatkozott, hogy a Nobile-expedícióban nem vett részt nő. Cristaldi kijelentette, hogy ez nem probléma: legyen szó olyasvalakiről, aki a szárazföldön várja haza a léghajótörötteket. Kifejezetten Cardinale számára találták ki tehát Valeria nővér szerepét, amivel szerelmi szál is került a filmbe. A hölgyet ugyanis a sztori szerint oly szoros érzelmi szálak fűzik Finn Malmgrenhez, hogy tulajdonképpen ő beszéli rá Amundsent, hogy induljon el a szerencsétlenül járt expedíció túlélőinek megmentésére. A valóságban Amundsen önként vállalta a küldetést. Az igazi Malmgrennek egyébként menyasszonya volt, Anna Nordenskjöld, akivel hazatérését követően akart összeházasodni. A szenvedélyes és gyönyörű Valeria megdobogtatja Lundborg szívét is, ám a pilóta a valóságban már nős ember volt a Nobile-expedíció idején.


A producer elégedetlen volt az eredeti forgatókönyvvel, soknak találta az orosz vonatkozású jeleneteket, amelyekben orosz színészek játszottak volna, akiket Nyugaton senki nem ismer. Cristaldi azzal érvelt, hogy ha már komoly összegekért szerződtetett nyugati filmsztárokat, akkor az utolsó centig használják ki őket, vagyis írjanak nekik elegendő mennyiségű jelenetet. Jurij Nagibin egyáltalán nem lelkesedett Cristaldi módosító javaslataiért – különös tekintettel Valeria figurájára –, és az ötödik forgatókönyv-verzió megírása után inkább kiszállt a produkcióból. A végső szkriptet az olasz Ennio De Concini és az amerikai Richard Adams írta meg, akiknek besegített a szintén olasz Alberto Cavallone és a világhírű brit drámaíró, Robert Bolt is. Ő főleg az utolsó jelenethez, Nobile és Amundsen beszélgetéséhez adott ötleteket, amikor számba veszik, mi késztette Nobilét arra, hogy otthagyja társait a jégmezőn. Amundsen sorolja a lehetséges okokat, és megemlíti a forró fürdő lehetőségét is, amit Nobile sem tagad. (Ezt az indokot az igazi Nobile sérelmezte ugyan, de a szövegben hagyták.) A forgatókönyv alapvetően hűséges maradt a valósághoz, néhány részletet azonban megváltoztattak vagy figyelmen kívül hagytak. A valóságban Nobile súlyosabb sérüléseket szenvedett a zuhanáskor, mint a filmben, amelyben Malmgren sértetlen maradt, holott igazából ő is megsebesült. A vörös sátor valójában kisebb volt, és más alakú, mint amilyennek a filmben látjuk, illetve az igazi Kraszin éjszaka futott ki a tengerre. Mindmáig semmilyen részletet nem tudunk Amundsen utolsó útjáról és halálának körülményeiről, a filmben viszont azt látjuk, hogy a levegőből felfedezi az Italia roncsait (az elsodródott részt a halottakkal, és nem a túlélőket), és leszállás közben zuhan le a gépe. Ebben a változtatásban valószínűleg szempont lehetett az is, hogy megnöveljék a figurát alakító Sean Connery szerepét. Nyikolaj Smidt rádióvevője egészen másmilyen, kezdetlegesebb készülék volt, mint amilyet a nézők a filmvásznon láthattak. A valóságtól való eltérések ellenére az igazi Nobile tábornok – aki 1969-ben még élt – jóváhagyta a forgatókönyvet.


A szereposztás
A walesi Richard Burton nem vállalta a tábornok szerepét, ezért esett a választás a brit Peter Finchre, akiről maga Nobile ezt mondta: „Nem tudom, mennyire hasonlít rám. De ha elolvassa a könyvemet és megérti annak szellemét, akkor biztos vagyok benne, hogy nagyszerű alakítást fog nyújtani.” Amundsen szerepét Cristaldi Laurence Olivier-nek, Paul Scofieldnek és John Wayne-nek is felajánlotta, de mindhárman nemet mondtak ugyanazzal az indokkal: nem kívántak részt venni egy szovjet érdekeltségű filmben, mert így akartak tiltakozni amiatt, hogy a Szovjetunió beavatkozott az 1968-as csehszlovák eseményekbe. A skót Sean Connery szintén elítélte a szovjet inváziót, személyes problémái miatt azonban félretette politikai meggyőződését, és elvállalta, hogy eljátssza Amundsent. A szovjet fél berzenkedett egy kicsit, elvégre Conneryt világszerte James Bond megformálójaként ismerték, a sorozat filmjeit viszont a vasfüggöny mögött szovjet- és kommunistaellenesnek tartották, ezért nem forgalmazták. A cenzúra miatt az orosz közönség számára Connery gyakorlatilag ismeretlen színész volt, de egy csapásra ismertté vált, amikor a közkedvelt orosz színész-énekes, Vlagyimir Viszockij egy vicces dalt írt róla.


Connery egyébként épp akkoriban jelentette be, hogy elege van a 007-es ügynökből, és másmilyen színészi feladatok érdeklik. Tulajdonképpen a norvég sarkkutató volt Sean első „bölcs öreg” szerepe, és később ez a típus lett az egyik szerepskatulyája. Ha már így alakult, a szovjet média igyekezett a maga céljaira kihasználni azt a helyzetet, hogy a 007-es ügynököt játszó színész Moszkvában tartózkodik, és szovjet filmben játszik. Az illetékes elvtársak gazdag programajánlatot állítottak össze a sztár számára, akinek azonban csak egy kívánsága volt: látni szerette volna az Andrej Rubljov (1969) című Tarkovszkij-filmet, amelyet akkor még nemcsak hogy Nyugatra nem engedtek ki, de a hazai mozik sem játszották. Kissé kelletlenül teljesítették Connery kívánságát, aki a vetítés után megköszönte a lehetőséget, hogy megnézhette ezt a „nagyszerű műalkotás”-t. Visszatérve A jégsziget foglyai szereposztására: Mario Adorf (Biagi) és Hardy Krüger (Lundborg) az NSZK-ból érkezett, Luigi Vannucchi (Zappi) és Massimo Girotti (Romagna) pedig Olaszországból. Connery a valódi életkoránál jóval idősebb (39 vs. 55) szereplőt alakított, Krüger (41 vs. 32) és Vannucchi (39 vs. 32) viszont maguknál fiatalabbakat. Az akkor ötvenhárom éves Peter Finch a negyvenhárom éves és a nyolcvanhárom éves Nobilét is megformálta. Szovjet részről is kiváló színészek vettek részt a filmben, mint például Donatasz Banionisz, Jurij Szolomin, Nyikita Mihalkov, Borisz Hmelnyickij és Jurij Vizbor.


 A legfontosabb díszletek
A forgatáshoz megépítették az Italia húsz méter hosszú, héliummal töltött modelljét, amelyet kábelekkel vontattak a szárazföldről és a vízből. Meglehetősen sok probléma volt vele, mert az erős szél különböző tereptárgyakhoz csapkodta, s emiatt a modell többször is komoly sérüléseket szenvedett. Az 1928-as mentőakcióban részt vett jégtörő hajó, a Kraszin még aktív szolgálatot teljesített a hatvanas évek végén, de tíz évvel korábban jelentős átalakításon esett át, és nem igazán emlékeztetett már egykori kinézetére. Emiatt a filmben egy másik jégtörő hajó, az 1926-ban Rotterdamban épített Szibirjakov helyettesítette. A Szibirjakov 1945-ig Finnország tulajdonát képezte, addig Yaakarhu (Sarki medve) volt a neve. A hajótest és a felépítmény valóban erősen hasonlított a Kraszinra, ám a Szibirjakov a valóságban kisebb volt, mint a Kraszin.


A forgatás
A jégsziget foglyai forgatása Claudia Cardinale jeleneteivel kezdődött. A legelsőt a Kljazminszkoje víztározónál forgatták, amikor Valeria nővér a hóban futva búcsúztatja a felszálló léghajót és kedvesét, Malmgrent. Nagy fagyok voltak akkoriban, a hőmérséklet időnként elérte a mínusz 30 fokot is. Amikor a moszkvai régióban befejeződtek a felvételek, a stáb a Szentpétervártól harminc kilométerre fekvő Repinóba költözött. Ezt a falucskát a nagy orosz festőművészről, Repinről (1844–1930) nevezték el. David Vinyickij látványtervező itt, a Finn-öböl partján alkotta meg a filmesek számára az Északi-sarkot. Kora tavasszal a jég gyors olvadásnak indult, a színészek lábbelije állandóan beázott. Ennek kivédésére a művészek különféle praktikákkal próbálkoztak, nem túl eredményesen. Különösen nehéz volt Peter Finch helyzete, aki szerepe szerint mint sebesült órákon át kénytelen volt a jégen feküdni, miközben erős szél fújt. Az orosz stábtagok az első perctől fogva kedvesek voltak nyugati kollégáikkal, ámbár lelkük mélyén csupán elkényeztetett filmcsillagokat láttak bennük. A forgatás nehézségei azonban összekovácsolták őket, mert az oroszok nagy meglepetésére a sztárok nem panaszkodtak a nomád körülményekre, számukra természetes volt, hogy a hírnév áldozatokkal is jár. Repino után a Ferenc József-föld volt a következő forgatási helyszín, az Északi-sarkhoz legközelebbi szigetcsoport. Itt katonai bázisok is voltak, ezért szó sem lehetett arról, hogy erre a területre a nyugati közreműködők betegyék a lábukat. (Valószínű, hogy az embert próbáló klíma miatt ők nem is nagyon erőltették a dolgot.) Csupán a kommunista beállítottságú olasz Luigi Vannucchival tettek kivételt, aki Filippo Zappi szerepében valóban sarkvidéki jégre esett, amikor kizuhant a léghajóból. A többi nyugati színészt rutinos kaszkadőrök helyettesítették. Miközben ezen a terepen a nyugati személyzet létszáma politikai okokból csökkent, az oroszoké jelentősen növekedett: szakmai konzultánsok, jégszakértők, mesterlövész (a jegesmedvék esetleges támadása ellen), fogorvos, pilóták és léghajószerelők csatlakoztak a stábhoz.


A sarkvidéki forgatás utolsó állomása a Heiss-sziget volt, ahol két hétig dolgozott a stáb. Itt vették fel azt a jelenetet, amikor Csuknovszkij pilóta a levegőből észreveszi az Italia életben maradt legénységét a jégen, és megpróbál leszállni, de balesetet szenved. Ugyancsak itt került filmszalagra az Italia repülése is. Minden fehér volt: a léghajó, a hó, a kötelek. Harminc ember feladata volt, hogy az Italia köteleit megtartsa, és nekik hihetetlenül gyorsan kellett futniuk ahhoz, hogy a léghajó mozgása filmezhető legyen. A kéthetes munka lezárásaként forgatták azokat a képsorokat, amelyekben a Kraszin megmenti a túlélőket. Amikor mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy végre dobozban vannak a legnehezebb jelenetek, Cristaldi váratlanul egy újabb körülményes forgatást javasolt. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem Kalatozov, hanem a producer ötlete volt, hogy filmre vegyék egy jéghegy születését is, hogy a néző megérezhesse az Északi-sark óriási hatalmát, erejét és fenséges szépségét. A filmben csupán néhány másodperces jelenetet Norvégiában vették filmszalagra. Játékfilmben azelőtt soha nem volt látható ilyesmi, és a dokumentumfilmesek közül is csak nagyon kevesen tudták megörökíteni ezt a csodálatos pillanatot. (A klímaváltozásnak köszönhetően viszont az új évezredben aggasztóan megszaporodtak ezek a természeti jelenségek.) Sean Connery jeleneteit 1969 tavaszán vették fel Moszkvában. Ez körülbelül három hetet vett igénybe – a többiekre körülbelül háromszor ennyi ideig volt szükség –, hiszen az ex-Bond szerepe nem volt túl nagy, ennek ellenére a kritikusok egy része jobbnak tartotta az ő alakítását, mint a többi sztárét. A jégsziget foglyai a várakozásokkal ellentétben sajnos nem lendített Connery karrierjén, így a színész minden berzenkedése ellenére 1971-ben – egy film erejéig – visszatért a James Bond-sorozatba. (Aztán 1983-ban még egyszer egy nemhivatalos folytatásban.)


Az orosz színészek számára nemcsak a zord természet jelentett nagy kihívást, hanem az is, hogy a nemzetközi forgalmazás érdekében a filmet angol nyelven forgatták, mert a külföldi partner igen kényes volt arra, hogy az utószinkron során a szájmozgás valóban megfeleljen a mondott szövegnek. Az orosz művészek egy részének viszont az utószinkron gyakran még a saját anyanyelvén sem volt könnyű, nemhogy egy idegen nyelven. Az egyik jelenetben az olasz rádiós, Natale Cecioni öngyilkos akar lenni, és könyörög a tábornoknak, hogy adja oda neki a nála lévő pisztolyt. A szerepet alakító grúz színész, Otar Koberidze angol kiejtése rémes volt, a szavakat is folyton összekeverte, emiatt a felvételt többször is meg kellett ismételni. A szituáció komolytalanná vált, s valahányszor Koberidze elkezdte az angol szövegét, melynek első szava a „General” (tábornok) volt, a többiekből reflexszerűen kirobbant a röhögés. A sok sikertelen próbálkozás miatt el kellett halasztani ennek az epizódnak a leforgatását. Egy hét múlva tértek vissza rá, de hiába: a „General” szó Koberidze akcentusával megint elemi erejű, leküzdhetetlen nevetést váltott ki. Kalatozov végül montázzsal tudta csak megoldani ezt a jelenetet. A forgatáson persze nemcsak vicces, hanem veszélyes helyzetek is adódtak. A Ferenc József-földi Tyihaja-öbölben (Csendes-öböl) vették fel azokat a jeleneteket, amelyek a léghajótöröttek táborában játszódnak. Az egyik forgatási napon a jég meghasadt, és az embereket sürgősen evakuálni kellett. Az első csoportot sikeresen elszállították, ám ekkor az időjárás hirtelen elromlott, és biztonsági okokból a mentőhelikopter másodjára már nem szállt fel. A második csoportnak körülbelül négy órát (más források szerint „csak” másfelet) kellett kint töltenie a veszélyes terepen, a vörös sátorban, mire kimentették őket. Közben enni sem tudtak, mert csak egyetlen szem karamellájuk volt, amit Jurij Szolomin zsebében találtak.


A kétféle verzió és a fogadtatás
A jégsziget foglyai kétféle változatban létezik: az orosz verzió 158 perces, a nemzetközi változat 121 perc. Cristaldi ragaszkodott ahhoz, hogy a nyugati közönség számára lerövidítsék a filmet, mert üzleti szempontból kockázatos volt egy két óránál hosszabb, inkább a pszichológiai vonatkozásokra, és nem a cselekményességre koncentráló film forgalmazása. A két verzió között azonban nem csupán a játékidő a különbség: vannak olyan jelenetek, melyek csak az orosz változatban találhatók meg, de olyanok is, amelyek csak a nemzetköziben. A nyitójelenet az orosz verzióban megengedi azt a feltételezést, hogy a tábornok vendégei élő emberek, és csak bizonyos elejtett mondatokból válik egyértelművé, hogy a tábornok képzelete teremti meg ezeket a látogatókat. A nemzetközi változatban viszont a vizuális megoldások is nyilvánvalóvá teszik, hogy nem hús-vér személyek keresték fel Nobilét. A legfeltűnőbb különbség a kísérőzenében van. Alekszandr Zacepin zeneszerző így idézte fel a körülményeket: „A jégsziget foglyai a legnagyobb balszerencse volt az általában szerencsésnek mondható zeneszerzői pályafutásomban. Mihail Kalatozov rendező azt akarta, hogy én legyek a film kizárólagos zeneszerzője. Az olaszok, miután elküldtük nekik néhány szerzeményemet, beleegyeztek ebbe. A szovjet filmgyártás szervezetlensége miatt azonban a film nem készült el idejében. Az olaszok kérték a filmtekercseket, abból gyorsan elkészítették a nemzetközi változatot, és hívták a Moszfilmet: Hol a filmzene? Azt mondtam Kalatozovnak: »Írjuk meg, már mindent előkészítettem!« Ő viszont azt felelte, hogy még mindig nincs kész a végleges változattal. Az olaszok vártak egy hónapot, utána filmzenét rendeltek Ennio Morriconétól.”


 Egyes források úgy tudják, hogy Cristaldi először Dmitrij Sosztakovicsot (1906–1975) szerette volna megnyerni zeneszerzőnek, aki betegsége miatt nem tudta vállalni a munkát. A szerencsétlenül járt sarkkutatók által a jégen énekelt dalt (a magyar változatban: „De jó élni, élni jó!”) Běhounek alakítója, Jurij Vizbor írta egy közismert, frivol olasz dal motívumainak felhasználásával. A film nemzetközi változatának ősbemutatóját 1969. december 23-án tartották Rómában. Az eseményre még egy hatalmas léghajómodellt is felállítottak. A premieren maga Nobile tábornok is megjelent. (1969-ben az Italia egykori utasai közül még életben volt Alfredo Viglieri és František Běhounek, illetve a mentésben részt vett orosz pilóta, Borisz Csuknovszkij is.) A tábornoknak állítólag tetszett a film, bár a korábban említett forró fürdő motívuma ellen tiltakozott, mondván, hogy ő sosem gondolt vagy mondott ilyet. Az olasz közönség jól fogadta Kalatozov alkotását, ahogyan négy hónappal később a szovjet nézők is. A moszkvai premierre Claudia Cardinale is ellátogatott. A kedvező olasz és szovjet fogadtatás ellenére a nemzetközi forgalmazó, a Paramount annyira nem bízott a sikerben, hogy közel két évre dobozolta a filmet, amelynek csak 1971-ben indult meg széles körű forgalmazása. A jégsziget foglyai Nyugaton lényegében megbukott, tízmillió dolláros költségvetéséből az Egyesült Államokban még egymilliót se tudott visszahozni. Az amerikai kritikusok szerint a történet csodálatos, a film viszont leginkább unalmas, és kisebbségben voltak azok, akik olyan nagyszabású nyugati szuperprodukciókkal helyezték egy sorba, mint a Doktor Zsivágó (1965). Mindazonáltal A jégsziget foglyait 1972-ben Golden Globe-ra jelölték a legjobb angolul beszélő külföldi film kategóriájában, ám alulmaradt John Schlesinger Vasárnap, átkozott vasárnap (1971) című drámájával szemben.


Így látták ők
„Mert ezt a filmet a néző végül is mint izgalmasan, bravúrosan és nagyvonalúan megalkotott expedíciós kalandfilmet éli át és fogadja el. A légi út, a borzalmas sarkvidéki vihar, a léghajó hatalmas testének kettéválása, a lezuhanás, a szenvedés, a reménykedés, a kitartás és a kétségbeesés epizódjai, másfelől a mentés erőfeszítései, az orosz rádióamatőr extatikus diadala, amikor fölfogja az Italia segélykérő jeleit, a lendületes tömeges futás a falu távíróhivatalába, a Kraszin leningrádi elindulásának felfűtött jelenetei mind szuggesztív feszültséggel telítik és rendkívül látványossá teszik a tudomány és a technika úttörőinek végzetes kimenetelű kalandját. Nobile lelki sérülése, önvádja, silánynak ható önmentegetése – mit tegyünk – csak nagyon is másodlagossá válik ennek a nagy ívelésű, monumentális kalandnak az árnyékában.”
(Sas György: „Vándorutak áldozatai”. In: Film, Színház, Muzsika 1972/6, 10. o.)


„A mai néző, az űrhajók kortársa, kissé szájtátva nézi azokat a csenevész repülőgépeket, amelyek reménytelenül küzdenek a sarkvidéki viharral, s alig tudja elhinni, hogy még fél évszázada sincs, amikor az ormótlan kormányozható léghajó a technika csodájának számított. De ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, sokkal inkább felfogja az ember bátorságának, örök kutatószenvedélyének, hősiességének nagyságát. S nem is annyira Nobile tábornok képzelt lelkifurdalásából, mint az eseményeknek hiteles, olykor egyenesen bravúros rekonstrukciójából, ennek ma már csak moziban föllelhető élményéből érti meg, mit jelent az ember kezében valójában a technika. S ami ebben a kérdésben döntő, mit jelent az ember felelőssége, humanizmusa, önfeláldozása e technika használatában.”
(Hegedűs Zoltán: „A jégsziget foglyai”. In: Népszabadság, 1972. február 3., 7. o.)


„Nobile és az expedíció históriája tehát elég anyagot szolgáltat egy izgalmas, kalandos, drámai összecsapásoktól, férfias küzdelemtől, lelkiismereti konfliktusoktól át- meg átszőtt filmhez. Mihail Kalatozov, az olasz–szovjet koprodukciós A jégsziget foglyai (miért nem volt jó cím az eredeti, A vörös sátor?) rendezője a kétrészes, színes, nagy lélegzetű filmben, sajnos, csak a történetet tudja saját, magas rendezői színvonalán előadni. A megtévesztő motívumokkal teli, pontatlan, és az egész Nobile-ügyet félrevivő keretjátékkal nem tud mit kezdeni – ez az események után negyven évvel felidézett, lelkifurdalásos éjszaka nem alkalmas arra, hogy benne jelenjenek meg a történet főszereplői és fő konfliktusai. Sajnálatos módon éppen az nem kap hangsúlyt, ami pedig a Nobile-expedíció fő tanulsága: a fasiszta Olaszország urai erőszakkal hajszolták bele a sarki gyakorlattal nem rendelkező tábornokot és embereit egy kétes kimenetelű ügybe a fasiszta olasz állam »dicsősége« érdekében, s mikor ez az akció kudarcot vallott, Nobilén, az akkorra már kinyílt szemű, katonából emberré lett tábornokon verték el a port. Ez a konfliktus alig érzékelhető a különben nagyon látványos filmben, amelynek az sem vált javára, hogy alkotói egy kitalált szerelmi történetet kreáltak Malmgren, a svéd kutató és Valeria, a szép ápolónő között, aki, a tényeket »mellőzve«, szinte a cselekmény fő mozgatójává válik. E hibákon a tucatnyi híres filmsztár (Peter Finch, Sean Connery, Hardy Krüger, Mario Adorf, Massimo Girotti, Donatasz Banionisz, Claudia Cardinale és a többiek) játéka sem nagyon tud javítani.”
(Takács István: „A jégsziget foglyai”. In: Pest Megyei Hírlap, 1972. február 3., 4. o.)


„A rendező, aki a forgatókönyv írásában is részt vett, fordulatos, cselekményes történetet tálal, helyenként, mint például a rádiókapcsolat felvételénél, igen hatásos eszközökkel dolgozik, mégis végig az az érzésünk, hogy ifjúsági kalandfilmet láttunk. Nem találkozunk az El nem küldött levél pontos és mély lélekábrázolásával, nem is beszélve a Szállnak a darvak megrendítő szépségéről. A kalandok izgalma elvonta a figyelmet a parancsnok felelősségének ügyéről, a képzeletbeli bírósági tárgyalás különvált a hitelesen rekonstruált valóságos históriától, s az összekapcsolást mesterkéltnek láttatta. Ha a rendező nem fokozta volna fel igényeinket, nyugodtan mondhattuk volna, hogy sikerült kalandfilmet láttunk.”
(Kuczka Péter: „Tüneményes minták”. In: Film, Színház, Muzsika 1978/47, 25. o.)


A jégsziget foglyai (Красная палатка / La tenda rossa, 1969) – szovjet–olasz filmdráma. A forgatókönyvet írta: Jurij Nagibin, Ennio De Concini, Richard Adams, Robert Bolt, Alberto Cavallone és Mihail Kalatozov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alekszandr Zacepin (orosz változat), Ennio Morricone (nemzetközi változat). Díszlet: Mihail Fisgojt, Jurij Ekonomcev és Franco D’Andria. Jelmez: Natalja Meskova. Vágó: Peter Zinner és John Shirley. Rendező: Mihail Kalatozov. Főszereplők: Peter Finch (Umberto Nobile tábornok), Mario Adorf (Giuseppe Biagi), Luigi Vannucchi (Filippo Zappi), Eduard Marcevics (Finn Malmgren), Borisz Hmelnyickij (Alfredo Viglieri), Jurij Szolomin (Felice Trojani), Jurij Vizbor (František Běhounek), Donatasz Banionisz (Adalberto Mariano), Otar Koberidze (Natale Cecioni), Sean Connery (Roald Amundsen), Claudia Cardinale (Valeria), Hardy Krüger (Einar Lundborg), Massimo Girotti (Giuseppe Romagna Manoja), Nyikita Mihalkov (Borisz Csuknovszkij). Magyarországi bemutató: 1972. február 3.

                                                                                                                                        Field64