Feliratok

Barabás

Barabás... találd meg a válaszaidat!

Jó ideje nem tettem közzé komoly nagy filmhez tartozó feliratot. Nem mintha nem készült volna, hiszen a Barabáshoz tartozó is nyár közepe óta a "fiókban" lapul. Nem olyan régen volt Karácsony Magyarországon, és nem olyan soká lesz Oroszországban. Ilyenkor - már tradíció ez a médiánkban - előkerülnek az aktuális vallásos filmek. Ez a film is annak tűnhet, de - szerintem - több annál. Nem feltétlen egy apologetikus alkotás ez. De nem is egy blaszfémikus feldolgozás. És ami a legfontosabb (most), hogy nem köthető a karácsonyi ünnep misztériumához. Ez a film a húsvéti események sajátságos feldolgozása. Egy történelmi film az ókorból.
A szereplők, a színészgárda szinte teljesen ismeretlen, főleg a világ azon részén, ahol nem beszélnek az emberek anyanyelvi szinten oroszul. Az egyik legismertebb művésznője a filmnek  Jelena Iljinicsna Podkaminszkaja. Na, ugye!
Az Amiről a férfiak beszélnek trilógia Násztyájáról van szó. (A 2009-es Karamazov testvérek Agafja Ivanovnája is ő, de a Konyha sorozatban is feltűnt - rendszeresen - Viktórija Goncsarovaként.) Itt Juszticiát, Pontius Pilátus feleségét alakítja.
Albert Leonyidovics Filozov legutolsó mozis alakítása is ebben a filmben található. Egy mellékszereplőt, Arimateai Józsefet alakítja. Szóval, nem a nagybetűs sztárok viszik el a filmet. Nem miattuk, nem nevek miatt érdemes megnézni ezt az alkotást.

Arimateai József... Akkor essünk túl egy fontos dolgon, ami a filmhez kapcsolódik.
Szerettem volna, hogy azok a bátrak, akik magyar felirattal  fogják megtekinteni eme mozit, ne essenek a vallásosság csapdájában. Hiszen mindenki unalomig ismeri már a sztorit. Ezt gondolja mindenki. De van miért megnézni ezt az alkotást. Bennem nagyon sok gondolatot, elmélkedést indukált. Mert több, mint a jól ismert események megfilmesítése. A közöny, az apátia illetve a sablonos gondolatok elkerülése érdekében a nevek átírásakor eltértem a bevett vallási sablonoktól. Önmagában ez nem egy új kísérlet. Nem én találtam ki. David Harold Stern  (1935-)  megírja a Jewish New Testament : A Translation of the New Testament that Expresses its Jewishness -t amit 1989-ben adnak ki először. Ez egy Újszövetség fordítás, aminek az újszerűsége abból áll, hogy a különböző neveket nem az elgörögösödött zsidó nevek elangolosodott verziójaként használja, hanem az eredeti görög szövegben található zsidó neveket írja át az angol átírási szabályoknak megfelelően. 1998-ban kiadják a Complete Jewish Bible-t, amit ugyanezen elv alapján készít el. Mint a könyvek címéből is látszik a célja nem más, mint, hogy visszavigye az olvasót abba a kultúrkörbe ahonnan származik a Biblia. Mert például, a Názáretből származó Jézus nem pártus herceg volt, és árja sem volt. Hanem zsidó. Jó eséllyel nem gesztenyebarna volt a haja. Az orra... De hagyjuk a rasszjegyeket! Ja, és nem Jézusnak hívták. Jésua elgörögösödött alakjának elnémetesedett formájának elmagyarosult torzulása a Jézus név. Nem mintha ez olyan fontos lenne. (Bár mostanában egyesek balgaságukban mintha nagy fontosságot tulajdonítanának ennek.)   Másrészről a név torzulása miatt nagyon sok önmagát kereszténynek (főleg ha csak kulturális értelemben gondolja magáról) tartó embernek újdonság, hogy a názártei (mert ez nem a családneve) Jézus zsidó. Azt meg pláne nem tudják, hogy komolyan vette a judaizmus tanításait. Megtartotta a vallási előírásokat, törvényeket. Nagyon valószínű, hogy a farizeusok közé tartozott. Közéjük járt, befogadták maguk közé, úgy öltözködött, mint ők. A judaizmus mai formája farizeusi örökség. Nem tudom, menjek-e tovább ezen a vonalon, vagy egyes olvasók lelkében már így is túl nagy a vihar, amit az általam leírtak skandaluma okoz...

Tehát úgy döntöttem, hogy a beidegződések által okozott unalom elkerülése végett, a nevek átírásánál szakítok a magyar egyházi tradícióval. Így lett Iskarióti Júdásból (vagy másik "magyar" nevén Judás Iskáriótes) karióti Júda. Kariót faluból származó Júda - ez az eredete a liturgikus névnek. Mária Magdaléna esetében nem alkalmaztam az eredeti nevet. Ennek oka az, hogy csak egy pillanatra tűnik fel, és ha magdalai Mirjamot írok, akkor gyanítom, nem sokan kapcsoltak volna, hogy kiről van szó. Egyetlen mondatben említik meg, de ez épp arról szól, hogy a Názáreti talán gyengéd szállal kötődne hozzá. Ez mint pletyka tűnik fel, és úgy gondoltam, hogy a nézőnek könnyebb asszociálnia, ha ebben az esetben meghagyom a hagyományos keresztény liturgikus nevet. A Krisztus utolsó megkísértése című film is feldolgozza ezt az Egyház által eretneknek tartott feltételezést. Ami gyakorlatilag blaszfémia. Mármint a pletyka. És hogy valamennyire következetes legyek, így a Názáreti anyukájának a neve sem lehetett az eredeti Mirjam.
Vettem a bátorságot és a szövegben használtam egy helyen a haver kifejezést. Mielőtt ezt valaki szóvá tenné, teljesen autentikus. Ez a magyar nyelvben meghonosodott szó eredetileg a héberből származik.

"И виновен я в крови праведника сего! Смотрите, вы!"
A magyar tradíció szerint ezt úgy kellett volna a szövegbe átültetnem, például hogy: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!” (Idézet a Szent István Társulati bibliafordításból.) Ám, az orosz hagyományos formula - amelyet a film is használ - formailag nem egészen így fogalmaz.
"Bűnös vagyok ennek az igaz embernek a vérében. Nézzétek!"
És Pilátus felemelve megmutatja a vizes kezét. Miért mosta meg a kezét? A sematikus megközelítés, amely azt mondja, hogy jelképesen lemosta kezéről a bűnt, nem téved. De ez több, mint egy jelképes cselekedet. A kijelentése előtt, a főpapok a mózesi törvényre hivatkozva kértek a vádlottra halált. Hiszen az Isten Fia titulus egyértelműen messianisztikus, és ezért blaszfémikus volt számukra.
Egy egyszerű kérdésben foglaltak állást. Jézus teofánia, vagy egy istenkáromló csaló. Teológiájukba nem fért bele a Szenvedő Szolga istenképe, ezért meggyőződésesen vallhatták, hogy Jézus állításai szakrilégiumok (szentségtörések). Ezért lehetett a népet befolyásolni, és ezért kértek kegyelmet Barabásnak.
Pilátus bemutatta, hogy az ő kezén nincs vér, azaz nem ő öli meg. De ez önálltatás volt. Mert csak az államhatalomnak volt joga kivégezni bárkit. És ő az állam erőszak monopóliumát vallási kérdés eldöntésére használta. Pontosabban, átengedte használni. A kézmosással igyekezett elhatárolódni az önmaga által létrehozott rendszer ellen.
Másrészt a filmbéli mondat arra is utalhat, hogy már Jézus megfeszítése és halála elött (is) vétkezett a helytartó. Az hogy engedett a vallási lobbinak, már e tette is bűn volt. És, a magam részéről, ezzel egyet is tudok érteni. (És most ne is menjünk bele a Megváltás teológiájába, mert ugyanakkor épp Barabás elengedése, és Jézus elítélése, majd kivégzése az ami elvezette az emberiséget az Új Szövetségbe, az Új szövetség korszakába. Tehát, szükséges volt, sőt predesztinált.)

Igyekezetem a megszokott vallásos kifejezéseket, formulákat elkerülni - már amennyire tudtam és lehetett -, mert meggyőződésem, hogy ezzel a már unalomig ismert - és idézett - történetek (újra) élni, üzenni tudnak. Az Elvégeztetett!-ből (Свершилось!) például így lett Beteljesült! a feliratban. Tartalmilag semmi különbség, de így remélhetőleg még véletlenül sem hallja senki Sinkovics művész úr hangját, amikor olvassa azt a felirattáblát. Így talán elkerülhetőbb(ek) a kényszeres asszociáció(k). És szerintem, ez fontos.



Hát... Röviden talán ennyit a magyar feliratról.


A film

Mindenki által ismert történetet dolgoz fel a film. Ám egy kicsit más szempontból, mint azt eddig megszokhattuk. Barabás megöl egy farizeust. A farizeusokat ebben a korban szentéletű embereknek tartották. Barabást utoléri az igazságszolgáltatás. Ám kegyelmet kap, és megszabadul a kivégzéstől. De nem tud szabadulni a lelkiismeretének vádlástól. Hiszen tudja, hogy gyilkos, és tudja, hogy akit helyette kivégeznek ártatlan. A gyötrődés hajtja. Megismerkedik új emberekkel, akik így vagy, de kötődnek a Názáretihez. Egyre több mindent - és nem feltétlen szinoptikus módon - tudd meg Jézusról. Közben rádöbben arra, hogy az addigi élete, életének mozgatórugói mennyire illuzórikusak.
Sok mindent hall, például az eljövendő Feltámadásról is. Utána akar járni: vajon igazak-e az állítások? Ki valójában, vagy ki volt valójában Jézus... Erről szól ez a nem mindennapi alkotás.




A film kulcsjelenete - számomra - maga a bírósági tárgyalás. Annyira szépen össze van hozva, és annyira benne van minden.
Miről is van szó?
Láthatjuk az államhatalmat (Pilátus személyesíti meg) és az azzal összefonódó vallási vezetőket (Kajafás és csapata). Szimbiózisban élnek egymással. Közösen irányítják a Júdea provincia életét.
Az államhatalom esetében nincs szétválasztva az igazságszolgáltatás és a végrehajtói hatalom. Időnként irányított, manipulált kérdésekkel konzultálnak a néppel. Azt hiszem, ezt hívják illiberális demokráciának. Bár ez a kifejezés nem túl régi, régebben nem így hívták. Ha csak a 20.századot nézzük, akkor ilyen volt a Horthy-, a Franco rendszerek, és hát egész Közép- és Dél- Amerikára ez (volt és most is ez) a jellemző. Vagy ilyen rendszer van 1978 óta Iránban is.
A vallási vezetők politikai céljuk eléréséhez indirekt módon zsarolják a világi hatalom vezetőjét.
- Nem vagy a Caesar barátja!
Ez igen súlyos vád. Ez nem azt jelenti, hogy nem hajókáznak időnként együtt. A Caesar barátja egy kitüntető cím, egy rang. Pilátus birtokolta ezt, de a főpapok az állításukkal kétségbe vonták, hogy jogosan kapta meg ezt, illetve hogy még jogosan viseli. A legitimitását kérdőjelezték meg. A római helytartónak nem sok választása van. Az imperátor iránti lojalitását bizonyítania kell, mert az intrikus vallási vezetők Rómában kicsinálhatják. Vizet kér, kezet mos. Elhatárolódik az elkövetkezendőktől. Vagy a kézmosása azt jelképezi, hogy tisztán, "megújultan" hozza meg döntését? Ami eddig volt, felejtsük el. Behódolok.
Ha a történetről szóló eredeti írásokat elolvassuk, akkor (is) egyértelmű (ahogy a filmből is kiderül), hogy a jelen lévő tömeget manipulálják a papok. Így, a demoszra hivatkozva kényszerítik a Trónt, hogy az Oltár érdekeit szolgálja. Legalábbis ebben az esetben. Abban a korban nem volt ez természetes. Volt olyan római kormányzó, aki sikeresen állt ellene a vallási lobbinak. Mindezt azért jegyzem meg, hogy tudjuk: Pilátus előtt is lett volna másik út. Neki ugyanúgy felelőssége volt, mint Kajafásnak, mint a jelen lévő sokadalomnak. Mindenkinek. Mindenkinek, kivéve Barabásnak. Ő csak sodródik.
Nem véletlen, hogy ez a bibliai jelenet (a Názáreti Jézus tárgyalása és elítélése) megihlette Bulgakovot. Nem véletlen, hogy négyszer írta meg, nem véletlen, hogy a kéziratát többször megsemmisítette. (Ezért kellett megírnia többször.) Nem véletlen félt, hogy írása az NKVD kezébe kerül. Nagyon összetett jelenet. Sok áthallással. Sok tanulsággal. Veszélyes olvasmány. És mivel elég pontos és hű a feldolgozás, ezért veszélyes a filmbeli jelenet. Talán nem véletlen, hogy egy kicsit később a film készítői megpróbálnak elvenni az éléből.

A bírósági jelenet egyik fő mondanivalója az, hogy amikor az állam végrehajtó hatalma összefonódik az igazságszolgáltatással, amikor gyakorlatilag egy a kettő, és ha mindez meg van támogatva vallási ideológiával is akkor a létrejövő rendszer embertelen, sőt, antikrisztusi (Krisztus ellenes vagy Krisztust helyettesítő) lesz. És valahol erről szól a Szolgálólány meséje című könyv is. Aminek van filmes és filmsorozatos feldolgozása is. És épp ezek a művek mutatják azt, hogy ha a vallási vezetők nem ismerik ezt a bibliai történetet, ha nem értik meg, miről szól, akkor az államhatalommal kötött szimbiózusukkal épp a krisztusi elveket sértik meg. Aposztatákká válnak. És miért? A pénz miatt, esetleg a hatalom miatt... És közben vakokká is válnak, mert csak azt látják, hogy az emberek vádolják Istent. De azt már nem, hogy miattuk.
Ez a jelent arra tanít minket, hogy jobb az Államnak ha nem közösködik semmilyen Vallással, és jobb a Vallásnak is, ha soha nem közösködik az Állammal. (Még akkor se ha az Állam pénzt, hírnevet, elismertséget kíván adni.) És ennek az elvnek az összes ember a haszonélvezője.


Velejéig romlott emberek lennének azok az egyházi vezetők, akik államhatom kivont kardja mögött felsorakoznak? Azt gondolom, nem. Többségüket talán az a tudat, hatja át, hogy jó ügyet szolgálnak. És ez az ügy Isten munkája. És ha az államhatalom így vagy úgy támogatni akarja, akkor kár lenne ezt visszautasítani. De itt van a kutya elhantolva. Mert hogy tudja az Állam a Vallási Intézményt támogatni? Pénzzel, jogszabályokkal és karddal. De ez szimóniát, korrupciót, és indokolatlan erőszakot szül. Persze, emberileg érthető, hogy úgy gondolják, Intézményüket más pénzével (is) könnyebben fenntarthatják. Úgyis az Igazság és a Bölcseség letéteményesei ők. Minek foglalkozzanak földi dolgokkal. Ám ez csak egy róka fogta csuka esetet fog kialakítani. A bírósági jelenet is erről szól. Ugyanakkor a filmben nem ez az egyetlen konfliktus az államhatalom képviselője (Pilátus) és a vallási vezetők között. És nem mindegyik konfliktusnak ugyanaz a vége. Nincs egyértelmű hatalmi viszony, a helyzet változik. Intrikák irányítják az eseményeket. Nem Isten, és nem is a felkentek. 

Barabbas. A Dream of the World's Tragedy

Nem. Nem tévedés, nem elszerkesztés, nem a blog feltörésnek következtében van a bejegyzés ezen részének angol címe. A cím nem más, mint Marie Corelli (1855.05.01. - 1924.04.21.) novellista egyik írásának a címe. A hölgy kora - a viktóriánus és az edwardista korszak - divatos írónője. Legtöbb példányszámban az ő műveit adták el Nagy Britanniában. Műveit lelkesen gyűjtötte Sir Winston Churchill is, például. És hogy mennyire volt népszerű? 1915 és 1926 között 9 művéből 10 filmet forgattak le. A Paramount, a Fox Film, Stoll Films mellett magánbefektetők is láttak fantáziát a megfilmesítésekben. És hogy kerül mindez ide? Úgy, hogy a Barabbas című alkotását 1900-ban Je. F. Kropotkin lefordítja orosz nyelvre, és ez lesz a Barabás című orosz film forgatókönyvének az alapja.

Marie Corelli
Marie Corelli, eredeti nevén Mary Mackay, első regénye 1886-ban jelenik meg. Egymaga több könyvet adott el, mint Rudyard Kipling, H. G. Wells, Sir Arthur Conan Doyle együttvéve. Kora populáris írója volt. Kritikusa ezt a szemére is vetették: sokaság kedvence. Londonban született, apja egy neves skót költő, anyja pedig a poéta szolgálója volt. 1866-1870-ig egy párizsi kolostorban nevelkedik. Kezdetben zongorázással keresi kenyerét, 31 évesen kezd el írni. Melodramatikus stílusa miatt az irodalmi elit tagjai rendszeresen bírálták. Élete során kapcsolatba került a rózsakeresztes mozgalommal, és írásaira jellemző, hogy a keresztény szemlélet ötvöződik a misztikával. A Fáraó Átka néven elhíresült legenda kitalálása az ő nevéhez köthető. A New York World-ben (new yorki újság, ami 1860 és 1931 között jelent meg) publikálták azt a levelét, amelyben az írónő kifejti, hogy az átokról figyelmeztette George Herbertet, Carnarvon ötödik earl-jét, aki Tutanhamon sírjának egyik megtalálóját. Ennek a köszönhetően nemzetközi ismertsége növekedett. (Annyira nagyra azért nem, hogy akár egyetlen művét is lefordítsa valaki magyarra. És ez a mai napig így van, tudtommal. Hiába rajongott műveiért az angol királyi család.)
Mark Twain kifejezetten nem kedvelte Marie Corellit egészen a személyes találkozásukig. Akkor 180 fokos fordulatot vett a véleménye. Az irónő több mint 40 évig élt együtt Bertha Vyver-rel. Semmi bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy leszbikus lett volna. Ugyanakkor kritikusai és némely életrajzírója a szemére vetik, hogy regényeiben gyakron előfordul a női szépség erotikus leírása. Igaz, minden esetben férfi karakter szájába adva. Köztudott, hogy szenvedélyesen vonzódott Arthur Severn iránt.1906 és 1917 között napi szinten írt levelet neki. Közös munkáik is voltak, ugyanis a férfi festő volt, így illusztrátorként is dolgozott. De nős is volt, úgyhogy az esetleges közös jövő csak ábránd maradhatott az írónő számára.
Az első világháború alatt jogerősen elítélték élelmiszer felhalmozás büntette miatt. E miatt népszerűsége jelentősen lecsökkent. (Micsoda idők! Ma ez már elképzelhetetlen Kelet-Közép-Európában!)
Munkássága napjainkra feledésbe merült. Még akkor is, ha időnként itt is, ott is inspirál filmes alkotókat.



 

Télapó és a Szürke Farkas

 

A Télapó és a Szürke Farkas...

Egy már-már régi, ám klasszikus mese rajzfilm. A Karácsony nálunk Magyarországon egy vallási ünnepnek indult családivá átalakult esemény. Most nem szentelnék annak sok időt, hogy elmélyedjük abban a kultúrtörténeti tényáradatnak, hogy a december 25-26.-ához kötött ünnep nem bibliai eredetű, hanem egy szinkretista vallási katyvasz. Nem fontos ez most nekünk, hiszen Oroszországban (és más kulturálisan a keleti kereszténységhez tartozó országban) a Karácsony nem decemberben van, hanem január 6.-án. Ott ez az ünnep egy nem nagy össznépi (bevásárlási show), hanem egyházi ünnep. Az utcákon járva-kelve, a médiát figyelve olyan benyomása lehet egy magyarországi magyarnak, mintha az egyház és az állam szétválasztásában előttünk járnának. Persze, a politikusok ott is kacérkodnak azzal, hogy a különböző egyházi vezetőket elcsábítsák (kit anyagi javakkal, kit a propaganda mákonyával, kit populáris elismerésekkel), mégis csínján kell bánniuk az összeborulással. A látszatra nagyon kell adni. Oroszország egy multikulturális állam. Sok különböző vallással. A kereszténység, a judaizmus, az iszlám, az animizmus, a sámánizmus, a materializmus, a nyílt sátánizmus és ki tudja milyen hitvilágok sokasága jellemzik az országot. Felelős politikus nem lehet vallásilag kirekesztő. Moszkvában nagyon régóta másodfokú terrorveszély van kihirdetve. Nagyon, nagyon rég óta... (Persze, a NER már megtaníthatott minket arra, hogy az ilyen veszélyhelyzetek kihirdetése ez nem feltétlenül jelent valós vagy jelentős veszélyt.)

Szóval, a Télapó és a Szürke Farkas meséje egy másik kulturális környezetbe visz el bennünket. Az egyik legnagyobb ünnep Oroszországban az Újév napja. Ilyenkor megajándékozzák egymást azok, akik közelvalók egymáshoz. Az átlag orosz jóval szerényebb ajándékot ad/kap, mint az átlag magyar Karácsonykor. Így - lehet hogy egyeseknek paradox módon - jobban is örülnek egymásnak, az ajándékot jobban meg is becsülik. Persze, kivételek mindenhol vannak.

Moszkva, 2020
  Hat nappal az újévi ünneplés után eljön az ortodox    karácsony ideje. Ilyenkor nincs ajándékozás, ez egy   tisztán vallási ünnep. A templomokat   feldíszítik. Oldaluknál megjelenik a dús fenyőágak   közé helyezett betlehem. Bent az épületben egy nap több istentiszteletet is tartanak. Ezek az alkalmak időben hosszabb ideig tartanak, mint a nálunk megszokott katolikus vagy református, esetleg evangélikus rendezvények.
 A karácsonykori templomba járás társadalmi elfogadottsága sokkal nagyobb, mint nálunk.
 Ugyanakkor az állami propagandagépezet nem harsogja az ünnep reklámját.
Pedig, például Moszkvában, már november végén karácsonyi díszbe öltöztetik a város. És ez így is marad február végéig- március elejéig. A karácsonyi Moszkva meseszép.
Januárban van még egy egyházi ünnep, és ez a Régi Újév, Január 13.-a. Ez a gregorián naptár szerinti évkezdet. És az ortodox egyházak a mai napig ezt a naptárt használják.
Január első két hetében szinte megáll az élet az országban. Az első héten a mozijegyek drágábbakká válnak. Nem csak úgy általában. Decemberben olcsóbban nézhetjük meg ugyanazt a filmet, mint pl. január harmadikán.
Az emberek az év első hetében - aki teheti - bejárja a városok feldíszített parkjait... Korcsolyáznak, esznek, isznak, sétálgatnak, bámészkodnak...


      
Úgy vélem, nem ártott ez a kis kitekintés. Bár a rajzfilmet nézve, egyből szembeötölhet a tradíciók különbözősége, de remélem - főleg egy kis olvasás után - nem zavaró, és a kedves érdeklődő maradéktalanul élvezni tudja majd ezt a szűk 20 perces mesét.
A Télapó és a Szürke Farkas 1978-ban készült. Népszerűségét mutatja, hogy többször többféle adathordozón (VHS: 1991, 1995; DVD) kiadták az idők folyamán. Úgyhogy túlzás nélkül állíthatom, hogy egy klasszikus szovjet mese rajzfilmmel van dolgunk. Annál is inkább, mert egy 1937-es rajzfilm feldolgozásával, modernizálásával állunk szemben. Ez eredeti történetet egy kicsit át is írták. A Télapó és a Szürke Farkas harmincas években készült eredetije is két másik mese alapján íródott. Tehát, nekem senki nem mondja majd, hogy: Ó! Ebben nem sok eredeti dolgot láthatunk. Mások már mintha megcsinálták volna ezt! :D

És hogy milyen ez az alig több mint negyedórás rajzfilm?
Úgy vélem, felnőttek által is értékelhető, vidám mese. Ha már kinn nincs hó, akkor legalább a kijelzőkön nézzünk ilyen történetet.))) Állítom ezt én, aki örömmel vettem, hogy idén nem öntötték ránk az álságos és szirupos Szeretet Ünnepe PR-t. Mert nem egy-két napon keresztül kellene megbecsülnünk, tisztelnünk egymást. Nem képmutatóan ajándékok mögé bújva kellene hazudni szeretettet olyanoknak, akiket még csak nem is tisztelünk. A SZÜ maszlag önámítása nélkül tisztább lenne az életünk. Ugyanakkor sokan vannak, akik ezen a napon valóságosan is megélik a jobb adni, mint kapni életérzést. Ugye, nem ők vannak kisebbségben?   

A film fellelhető: https://youtu.be/QHayi-05Rg4
Az ünnephez tartozó kapcsolódó másik mese, amely Hópehelyke történetét meséli el megtalálható itt: https://youtu.be/0m8W1MyVGXo



Boldog Karácsonyt kívánok!
 

Vera Polozkova

 Időről-időre kaptam jószándékú tanácsokat, javaslatokat arra vonatkozólag, hogy mi hogyan "illik" lenni egy filmes blogon. De hát én, kezdetektől fogva, nem egy filmes blogban gondolkodtam. Így hát most egy merészet lépek! Napjaink orosz irodalmának egyik üdvöskéjéről írnék néhány mondatot.

Vera Polozkova
Vera Nyikolajevna Polozkova 1986. március 5.-én született Moszkvában. Öt éves kora óta ír verseket. első könyve 15 évesen jelenik meg. 2006-ban a СЛЭМ költészeti verseny döntőse. Végül Oleg Boricsevvel közösen lett a év költője (Поэт года ЖЖ).
Zsurnalistaként több sajtótermékben is megjelent az írásai (Книжное обозрение; Cosmopolitan és Афиша).
2003-2004-ben az FBI-Press alkalmazottja, jegyzeteket ír az Искра-Spark-ba, és a Шик-Magazine-ba.
2008. áprilisáig a ART4.RU Moszkvai Kortárs Művészeti Múzeumban dolgozott. Nem csak költőnő, hanem énekesnő is. Saját poémáinak megzenésített változatát adja elő. Első nyilvános fellépése 2007. májusában volt a Bulgakov Ház (Булгаковский дом) nevű kulturális központban ( Moszkva, Bálsája Szávodája utca 10.) Első olyan verseskötete, amelyben nem gyerekversek találhatóak 2008.-ban jelent meg. A kötet címe: Непоэмание. A kiadás Alekszandr Zsitinszkij író nevéhez köthető. Vera Nyikolajevna az íróval annak blogján keresztül vette fel először a kapcsolatot.
A költőnő 2008 óta az Общество анонимных художниов című előadás oszlopos tagja. Ugyanebben az évben a Livebook kiadó megjelenteti a Фотосинтез című kötetét. Akkora a sikere, hogy még háromszor újranyomtatják. Ez impozánsan hangzik, de nézzük a tényt! Ezen kiadások összesen mintegy 30 000-es példányszámot jelent.
2008 novemberében Indiába utazik, és ezen utazás inspiratív számára. Ez az Индийский цикл-ben manifesztálódik. Költészetében hangsúlyos szerepet kap - az utazás után - az Istennel való kapcsolat és annak változása, és a spirituális megtapasztalások is. A kritikusok szerint szövegvilága nem változik, csak a témaválasztásaiban jelenik meg új színfolt. 
2009-től a Praktika Színház gárdáját erősíti, ahol a saját verseiből összeállított műsort (Versek a szerelemről - Стихи о любви) adják elő. 2009-ben a permi színház is műsorára tűz egy a költőnő verseiből összeállított előadást.
Ugyanezen év júniusa - véleményem szerint - fontos mérföldkő az életében. Megjelenik első hangoskönyve a Фотосинтез. Ebben, az ezzel azonos című verseskötetében található alkotásokat használja fel. Saját maga olvassa fel saját verseit.Az ő olvasatában ismerkedhetünk meg költészetével, és saját jegyzeteivel is ellátja a kiadványt, a könnyebb érthetőség és megértés jegyében. A fogyaszthatóság szempontjait is figyelembe veszik  a készítők, így a próza esetleges szárazságát zenével "puhítják". 2013-ra a lemezt hatszor adják ki.
2010. januárjában a Livebook újra kiadja a Непоэмание című kötetét. Ez azért egy kicsit több, mint egy szimpla újrakiadás, mivel több mint húsz verssel több szerepel benne, mint az eredeti kiadásban. A következő két évben - 2011; 2012 - újranyomják ezt a kötetet.

2011. június 8.-án "megjelenik" a Знак неравенства című albuma. Azért írtam idézőjelbe a megjelenik szót, mivel valójában fizikai adathordozón nem adják ki, csak internetes terjesztéssel megvehető.
Az albumon a költőnő versei ugyanúgy zenés környezetbe kerülnek, mint a Fotoszintez esetében.
2011 őszétől 2012 nyaráig mintegy 60 koncertet adnak Oroszországban és Ukrajnában.
A 2011. júniusi megjelenésű albumot demónak tervezték, a végleges lemez felvételeit 2012 nyarán kezdték felvenni. A közel egy év alatt jelentősen megváltozott a zene. És dupla CD lett belőle. Az album bemutatója 2012. november 6.-án volt a moszkvai Majakovszkijról elnevezett Akadémiai Színházban.

2012 nyarán Vera Polozkova debütál a new yorki Book Expo-n. Ugyanitt felolvasást is tart.
2013 januárjától elkezdi műveit videón is promózni.
2013. április 18.-án megjelenik harmadik kötete, amelynek címe: Осточерчение


Az írónő Youtube csatornája: www.youtube.com/channel/UCWZR03pHGjlVpr_ZV38TXfQ



   A vers elolvasható itt: https://stihi.ru/2014/11/28/9725




Ajándék Sztálinnak - Подарок Сталину

Ismét élnék a lehetőséggel, és egy nagyszerű filmre szeretném felhívni a figyelmeteket. Köszönet kubulnak a feliratért!

Nagyon érzékeny dolog a múlttal való szembenézés. Személyes véleményem az, hogy ez jobban sikerült Oroszországban, mint Magyarországon. Ott nem tagadták meg, nem tagadjál le a közelmúltjukat. Történelmietlen és hazug ámításban nem menekültek. Olyan nincs, hogy "törvények" kívül helyez egy politikai garnitúra az országa, a nemzete történelméből évtizedeket. Az ilyen gondolkodású emberek felelőtlenek. Hiszen éppen az a tudat, hogy tetteikkel így vagy úgy, de el kell számolnia a politikusnak, szóval az erről való meggyőződés lehet(ne) fék a lelkében, hogy ne felejtse el: nem tehet meg mindent. Mindennek következménye van.

A mi politikusaink az új alkotmány elfogadásakor homokba dugták a fejüket. (Alap)Törvényerővel megmutatták, hogy a mai Magyarországnak nevezett politikai térséget valóban a következménynélküliség földjének tekintik. De van egy rossz hírem. (Ami szerintem nem is olyan rossz.) Ez nem igaz. Ilyen még soha nem volt a Történelem során. Mindennek van (és lesz) következménye. Ja és megbűnhődni csak a múltat lehet. A jövendőt soha. Mert a bűnhődés mindig a bűn következménye. (Dosztojevszkij ezzel nagyon tisztába volt. Írt is erről egy példázatot. Nem valami újdonság, amiről írok.)

Lomomoszov valami olyasmit mondott, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a saját múltját, annak nincs jövője. Nem rendelkezik jövővel.

Ebből a szemszögből (is) nézve az Ajándék Sztálinnak nagyon is jó film. Legalább olyan jó, mint az Alzsír sorozat, és ráadásul ugyanazt a történelmi kort, ugyanazt a történelmi jelenséget járja körül. Drámaiságban, karakter megjelenítésben, látványban - egy szóval - mindenben magas szintű.

A sztálinizmus bemutatása sokkal árnyaltabb, többrétűbb, mint azt kis hazánkban megszokhattuk. Nálunk még mindig - politikai elfogultságoktól függetlenül - az események hruscsovi értelmezése a mainstream. Oroszországban már rég túlléptek ezen. Időnként, már számomra, túlságosan is. Mire gondolok? Például arra, hogy már színházi zenés-táncos darabot is mutattak be a GULAGról. Ez nekem sok, mint a Puskás Ferencet szenté avatni próbáló musical. Bocsássatok meg nekem, elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, hogy az őrnagy úrnak nem okozott nehézséget katonai nyugdíjat igényelni a kádári Magyarországtól. Ma meg úgy akarják nekem bemutatni őt, mint aki... Hagyjuk! Nekem ez is sok!

Az Ajándék Sztálinnakban dramaturgiailag tudjátok mi a legnagyobb dobás? Talán az, hogy emlékeztet arra minket, hogy bár a film arról szól, hogy a Vezető jubileumi születésnapjára mindenki ajándékot készít, de a legnagyobb ajándékot mégis Sztálin adja Kazahsztán népének. (Rádió)Aktívan.

Aki igényes filmet akar nézni, feltétlen nézze meg!

Kubul! Köszönöm azt is, hogy hozzájárultál az írásod utánközléséhez. Ami eredetileg a blogodon jelent meg









Ajándék Sztálinnak


Eredeti címe: Подарок Сталину (2008)

A film narrátora, egy idős ember gyermekkora egy szakaszát idézi vissza, mi történt vele 1949-ben.

1949 történelmi környezete

Mozgalmas év volt 1949. Már tombolt a hidegháború. Csupán néhány eseményt sorolok itt fel. Ebben az évben alakult meg a NATO, létrejött a két német állam: az NDK és az NSZK valamint a kommunista- győzelmet követően kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. 1949-ben ítéltek halálra elvtársaik kommunista politikusokat, mint „imperialista ügynököket” (a magyar Rajk Lászlót és a bolgár Trajcso Kosztovot). Bírósági perek sorozata indult el Amerikában a kommunista párt vezetői ellen.

A Szovjetunióban újult erővel lángolt fel a represszió, a Baltikumból például mintegy 90 000 „nép ellenségét” deportálták az ország gyéren lakott vidékeire. Az év első felében hágott tetőpontjára a harc a „kozmopoliták” ellen, támadva a különböző művészeket. A pártlapban, a Pravdában nyílt antiszemita írás jelent meg olyan vádakkal támadva a”hazátlan kozmopolitákat”, amelyek a szovjet törvények értelmében bűnténynek minősültek. Eben az évben két emlékezetes esemény volt a Szovjetunióban: augusztus 29-én Kazahsztánban végrehajtották az első kísérletet a szovjet atombomba kifejlesztésére, és december 21-én megünnepelték „hőn szeretett” Sztálin elvtárs 70. születésnapját.

A szovjet atombomba

A szovjet atomfegyver programja a 2. világháború idején, 1943-ban kezdődött I. V. Kurcsatov vezetése alatt. Eleinte nem kapott nagy támogatást a kutatás, de miután az amerikaiak Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombákat, a szovjet vezetés felgyorsítatta a tevékenységet. Kazahsztánban Szemipalatyinszktól 160km-re

A pirossal jelölt terület az atomkísérletek színhelye


Julij Hariton főkonstruktőr az atombomba másolatával

trehoztak egy kutató-várost, ahol a bomba kifejlesztését végezték. Az első robbantás az „Első villám” (Первая молния) fedőnevet kapta. Magát a bombát RDS-1-nek nevezték el, aminek valószínűleg nem volt semmi jelentősége, de a projekt résztvevői hol Sztálin Reaktív Hajtógépe (Реактиный Двигатель Сталина), hol Oroszország Maga Megcsinálja (Россия Делает Сам) kifejezésként dekódolták. Az amerikaiak a bombát Sztálinról elnevezve Joe-1-nek becézték.

Persze az augusztus 29-i sikeres robbantást a szovjetek titokban akarták tartani, de szeptember 3-án egy Szibéria közelében elhaladó amerikai kémrepülőgép radioaktivitást észlelve bizonyítékot szolgáltatott az atomkísérletről. Szeptember végén Truman elnök bejelentette, hogy a Szovjetuniónak is van atombombája nagy sokkot váltva ki ezzel. Néhány hónappal ezután letartoztattak egy, az amerikai atomprogramban dolgozó német fizikust, Klaus Fuchst, aki beismerte, hogy fontos információkat adott át a szovjeteknek az atombombáról. Bár a kutatásban résztvevő tudósok különbözőképpen ítélik meg a kémjelentés súlyát a szovjet atombomba létrehozásában, az tény, hogy az meglehetősen hasonlított az amerikaira.

Abból a célból, hogy a bomba környezetre gyakorolt hatását vizsgálják, a szovjet tudósok a robbantás közelében épületeket emeltek, hidakat és más építményeket létesítettek. Ezen kívül ketrecekben állatokat helyeztek el, hogy megvizsgálják a sugárzás hatását az emlősökre.

A Szemipalatyinszk közelében lévő kísérleti telepen a mintegy 40 éves tevékenység során 456 robbantást (ebből 116-ot felszín felett) hajtottak végre. Igen sok, ellenőrizetlen pletyka kering a robbantások hátteréről. Leírják, hogy a robbantás idejére nem evakuálták a közelben élő embereket, még olyat is olvastam, hogy a későbbi robbantások idejében a környéken élő embereket kirendelték házaik elé, hogy így vizsgálják meg a bomba biológiai hatását. Ilyesmi azért nehezen hihető. Az viszont tény, hogy a független Kazahsztánban törvényt hoztak a tesztelések áldozatainak anyagi kompenzálására és egészségügyi támogatására.

Sztálin születésnapja

Ünnepség Moszkvában Sztálin 70. születésnapján

A vezér születésnapjára óriási ünnepségsorozatot rendeztek, külön bizottság (75 taggal) létesült a nagy nap megünneplésére. Munkaversenyeket rendeztek, költők – közöttük a legnagyobbak is, mint például Anna Ahmatova – verssel köszöntötték a Szovjetunió népeinek bölcs vezérét. Ünnepi bélyeget is kiadtak, és még az egyház is felköszöntötte. A „szocialista országok” is csatlakoztak az ünnepséghez. Budapesten ekkor indították el a háború utáni első trolibuszjáratot, ami a 70-es jelzést kapta.

A Sztálin születésnapjának megünneplésével kapcsolatosan tévedés lenne azt hinni, hogy azt pusztán a terror kényszerítette ki. Voltak nem is kevesen, akik őszinte lelkesedéssel ünnepelték a nagy napot. Jellemző példa a Sztálin iránti imádatra, hogy abban az eszeveszett világban, ahol még a hivatalban lévő államelnök (Kalinyin) és külügyminiszter (Molotov) feleségei is száműzetésbe kerültek, a férjek nem hagyták ott hivatalukat, hűen szolgálták –ahogy ők hívták – a Gazdát. Ezt persze lehetne akár gyávaságnak, megalkuvásnak is felfogni, de Molotov még Sztálin halála után évekkel is nagy tisztelettel beszélt a vezérről. Sőt, a meghurcolt felesége egyszer a 60-as években Sztálin lányának állítása szerint ezt mondta neki: „Apád egy zseni volt. Amikor kitört a háború ő szétverte az ötödik hadoszlopot, a párt és a nemzet egységesek voltak…”

A film

Ez a film egy egészen más Szovjetuniót mutat be, mint amilyet annak idején a propaganda láttatott a nézőknek. Egyrészt nem az európai területen játszódik, mint a hozzánk eljutott szovjet filmek zöme, másrészt abban az országban, ahol ugyancsak üldözték az egyházakat, a szereplők igencsak vallásosak. A háttérben zajló atomkísérlettel kapcsolatban azt villantja fel, hogy a robbantás milyen tragédiát okozott a helyi lakosságnak.

Egy idős ember gyerekkorának egy szakaszát idézi vissza, az ő narrációja vezeti végig a a nézőt a történteken. Szasát (a gyerek főszereplőt) és nagyapját, a moszkvai zsidó szabót sok más emberrel együtt Kazahsztánba viszik száműzetésbe.



A kéthetes, út során a nagyapa meghal, utolsó szavaival kéri Istent, hogy oltalmazza a gyereket. Miután megérkeszik Kazahsztánba a vonat, Kaszim, a kazah vasúti pályaőr egy ügyes fondorlattal magához veszi a gyereket. A vasutas egyedülálló ember, családja meghalt az éhínség idején, ő maga megsebesült a fronton, egy kis házban él. Szomszédságában lakik Vera, a „nép ellenségének” felesége, aki a hazaárulók feleségei részére létesített lágerből, (Акмолинский лагерь жён изменников Родины, rövidítése után – А. Л. Ж. И. Р, azaz A.L.ZS.I.R.) került ide. Ebbe a lágerbe a büntetőtörvénykönyv 58-as cikkelye alapján (szovjetellenes vagy ellenforradalmi tevékenység) alapján zárták be a női elítélteket. Szintén szomszédja Jezsi, a száműzött lengyel orvos, valamint Fati, a dungán (kínai eredetű muzulmán) nemzetiségű kollégája.

Szása megtalálja helyét az új környezetben, olyannyira, hogy kazah nevet is kap, Szabirnak nevezik el.


A vasutast már Kaszim-atá-nak (Kaszim nagyapának) hívja, barátokra talál (bandába tömörült kallódó gyerekeket) és kazahul is
elkezd beszélni. Egy nap meglátja az újságban, hogy Sztálint születésnapján a gyerekek ajándékokkal lepik meg. Elhatározza, hogy kedvenc állatát Sztálinnak adja, talán akkor a vezér segít
abban, hogy szülei hazatérjenek a száműzetésből.

Jezsi és Vera össze akarnak házasodni, ám a lakodalmon
részegen beállít Balabáj a rendőr, és összeverekedik a vőlegénnyel. A verekedést követően Jezsi meghal, ezután valaki megöli Balabajt.

Kaszim Szasát/Szabirt elküldi rokonaihoz Oroszországba. Másnap reggel kiszáll a rendőrség a faluba, letartoztatják a kallódó gyerekek bandáját azzal gyanúsítva őket, hogy ők ölték meg a rendőrt. Ha Kaszim nem küldte volna el onnan Szását, bizonyára ő sem kerülte volna el a letartóztatást.

A visszaemlékező idős ember elmondja, hogy csak évekkel később tudta meg azt, hogy ekkorra készült el a szovjet atombomba, ahogyan ő fogalmaz: az igazi ajándék Sztálin születésnapjára. Visszatér Kazahsztánba és a falu helyén (amit elpusztított az atomkísérlet) apjául fogadja Kaszimot és imát mond emlékére.


Az alkotógárda főbb tagjai

A rendező Rustem Abdrashitov 1970-ben született Almataban, neves kazah költő fia. Filmrendezést a moszkvai filmfőiskolán (VGIK) tanult, ahol 1993-ban végzett. 2002-ben elvégezte a Kazah Állami Jogi Akadémiát. Hat filmet rendezett és négy film forgatókönyvének (társ)szerzője. A forgatókönyvet az orosz Pavel Finn (1940) írta, aki harmincegy forgatókönyv szerzője. A gyerekszínész Dalen Sintemirov, Szása alakítója szerepelt már más filmben is. A Kaszimot alakító kazah Nurzsuman Ihtimbajev (1941) 55 filmben szerepelt, a Szovjetunió Állami Díjának tulajdonosa. Balgabaj rendőrt az üzbég Bahtijar Koja (1957) játssza, aki 11 filmben szerepelt. Vera szerepét az orosz Jekatyerina Rednyikova (1973) alakítja, 50 filmben játszott. Jezsi szerepét a lengyel Waldemar Szczepaniak (1960) játsza, további 3 filmben szerepelt. A KGB tisztet alakító orosz Alekszandr Basirev (1955) 126 filmben kapott szerepet, ezen kívül 3 filmet is rendezett. Érdekesség, hogy a visszaemlékező narrátor szerepének arcot adó orosz-izraeli író, David Markis maga is Kazahsztánban volt száműzetésben apja 1952-es kivégzését követően.

A filmet 2009-ben a rangos orosz Nika díjra jelölték, és bemutatták a Berlini és Cannesi Filmfesztiválokon.

Források:

M. Heller és A. Nyekrics: A Szovjetunió története (2003)

I. Deutscher: Sztálin (1990)

С, Аллилуева: Только один год (1970)

M.D. Shrayer: The Gift to Stalin

Ismeretlen: Подарок Сталину 

Soviets explode atomic bomb

The Soviet Nuclear Weapons Program 

M. I. Schwartz: The Russian-A(merican) Bomb 

T. Kassenova: The lasting toll of Semipalatinsk’s nuclear testing

Barkaszi Ö.: A pokol 16 éve

A film (hiányos) stáblistája megtalálható a magyar és az angol nyelvű adatbázisokban. Részletesebb lista van az orosz nyelvű adatbázisban.

A film megnézhető/letölthető a Youtube-on. A magyar felirat ITT található meg.

________________________________________

Legvégül - ha már sikeresen elolvastátok kubul ismertetőjét, és reményeink szerint, a filmet is megnéztétek - ha felkeltette érdeklődéseteket a téma, akkor figyelmetekbe ajánlanám...

A Бомба (Bomba) című nyolcrészes új (2020) orosz tévésorozatot.
Ezen alkotás az első szovjet atombomba elkészítésének történetét dolgozza fel. (Részben kubul is érintette ezt a témát, és a forrásai között is megemlít ezzel foglalkozó érdekes írást.) A sztori annál azért jóval összetettebb, mint ahogy a közvéleményben benne (volt). A Rosenberg házaspár ellopta az atomtitkot és átadta Sztálinéknak narratíva nagyon lebutított verzió. Arról nem is beszélve, hogy történészek egy része szerint az egész Rosenberg-ügy egy politikai machináció révén felduzzasztott valami. A Joseph McCarthy nevéhez fűződő boszorkányüldözés egyik origója. Maga az eseménysor értékelése is igen megosztott a mai amerikai véleményformálók, és szakemberek között. Gyakorlatilag a legtöbben ma is politikai előítéletei, és számára szimpatikus állásfoglalások alapján interpretálja a történetet. A másik véglet Rosenbergéket - mert az egyik az, hogy árulók voltak - mint szinte ártatlan áldozatokat próbálja bemutatni. Akik méltatlanul súlyos büntetést kaptak. Villamosszéket.
A sorozat nem ezt az eseményt, eseménysort mutatja be, hanem a Szovjetunióbeli kísérletekről szól. Onnan kezdve, hogy a tehetséges fizikus(oka)t a GULAGról kellett kihozni... Természetesen, mint minden tévés alkotásnál, itt is megvannak a magánéleti szálak, hiszen ezzel lehet a száraz tényeket kommercionálni. Az orosz tévés sorozatok igényesebb darabjai közé tartozik a Bomba.

Ja, és azt mondják, hogy a Rosenbergék által átadott adatok csak meggyorsították az első szovjet bomba elkészítését. Nem miattuk készült el. Nélkülük is elkészült volna.

Már ha adtak át adatokat... 

Maugli 5.rész - Vissza az emberek közé

"Ketrec volt bölcsőm nekem, az embert jól ismerem, tört rácsomra mondhatom: emberfi, ügyelj nagyon! Illat s dísz után ne fuss, macskaösvényre ne juss. Sakálember közeleg? Ne köss fegyverszünetet, s hogyha könnyű útra hí, ne engedj, s ne higgy neki: hogy a gyengét sértse meg, kéri segítségedet. Hagyd a majom-kérkedést, zsákmányoddal hencegést. Füttyre válaszjelt ne adj, tartsd vadászirányodat."
                      Rudyard Kipling: Dzsungel könyve



Az egyik, és legtöbbet idézett mondat a Dzsungel könyvéből így hangzik:
"We be of one blood, ye and I." Vagy hogy stílszerű legyek (mivel egy orosz nyelvű feldolgozás kapcsán írom e fogalmazványt): "Мы с тобой одной крови." Magyarul szerényen csak így hangzik: Egy vérből valók vagyunk. E mondat nemzetközi sikere elvitathatatlan. A 2019-es év vége felé egy kisebb vihar volt a magyar közéletnek nevezett biliben. Egy újságíró nem állt fel (Miért kellett volna? - kérdezem én.), egy talán sokadrangú, ám napjainkban bizonyos körökben erősen kultivált zenekar dalának felcsendülésekor. Nem akarom megbántani a dal előadóit - távol legyen, hogy munkásságukat kritizáljam, hiszen nem is ismerem azt -, de az általam ismert "rajongóik" nem zenés előadásaik miatt szoktak a zenekarra hivatkozni. Hanem ideológiai elkötelezettség okán. Ez a felállós-nem felállós óvodás szint alatti hozzáállás is inkább arról győz meg, hogy elismertségüket inkább a politikának köszönhetik, mint... De mindez csak spekuláció a részemről, hiszen amint jeleztem is már, nem ismerem a munkásságukat. De ez politikai műbalhé arról győzött meg, hogy továbbra se keresem a lehetőséget. Nem feltétlen a zenekar hibája ez.
De mindez inspirált egy kicsit arra, hogy összeszedjem gondolataimat, tapasztalataimat és megosszam veletek azt. A mostani téma az orosz nacionalizmus lesz. Nem kívánok foglalkozni nagyon mélyrehatóan a kérdéssel, hiszen ez egy nagyon nagy téma. Mindenesetre megpróbálkozom egy kicsit más oldaláról megközelíteni a kérdést, mint ami a magyar köztudatban bent van.


Kezdetnek szeretném kijelenteni, hogy számomra rendkívül szimpatikus Árpi bácsi - valamikori köztársasági elnökünk - definíciója, mely szerint: aki magyarul beszél, magyar gondolkodik és magyar álmodik az magyar.
Egyrészt semmi kirekesztő nincs benne, másrészt nagyon lényeges dolgokra mutat rá. Itt van például Garik barátom. Örmény származású. Nálam két évvel idősebb. Szakmáját tekintve autószerelő, ám rendkívül művelt. Meglepően széleslátókörű és jól informált a világ dolgaival kapcsolatban. Mert ő a Szovjetunióban volt iskolás. (Rendszeresen mondta ezt nekem: Mert én a SZU-ban születtem! Mert én a SZU-ban jártam iskolába!) Időnként ugrattam is ezzel: Garik, te egy hős vagy. Mert a SZU-ban születtél. Vagy: Garik, te a Szovjetunió Hőse vagy. Ilyenkor mindig komoly arccal válaszolt: Igen, mert én a SZU-ban születtem.)))
- Gágó, te oroszul vagy örményül álmodsz? - kérdeztem egyszer.
- Nem értem, mire gondolsz?
- Milyen nyelven gondolkodsz?
Elgondolkodott és ezt mondta: - Időnként oroszul, időnként örményül. Miért?
- Semmi, Gago. Semmi.
Garik egyszerre orosz, és egyszerre örmény. Oroszságáról pont úgy beszél, mint örménységéről.
- A szerbeket szeretem, mert a testvéreink.
- A szerbek is szlávok, mint mi.
Ugyanakkor büszke az örmény hírességekre, mint például a System of Down. Mikor rákérdeztem Kardashianra, csak vigyorgott.
- A Szovjetunióban nem számított, hogy milyen nemzetiségű vagy, ahogy a cári Oroszországban sem. A vallás volt ami szétválasztotta a társadalmat. Keresztény vagy-e, vagy muzulmán. (Persze, emlékezvén a sztyepanakerti eseményekre, mindez erősen idealizált visszaemlékezésnek tűnik.)
Amikor bekerültem a társaságába - ahol örmények mellett oszét, grúz, üzbég és kazah is volt -, szinte az első kérdésük az volt, hogy: Katolikus vagy?
- Nem. Nem vagyok katolikus. Én...
A mai napig nem tudom, szerintük helyes választ adtam-e. Ők büszkén mondták, hogy örmény ortodoxok.
Egy Rettegett Ivánról szóló dokumentumfilmben elhangzott, hogy az oroszok idegengyűlölők. Hogy a History-n vagy a Spectrum-on volt-e ez a film, már pontosan nem emlékszem. (Utána nézhetnék, mert írtam már erről, de ez nem lényeges.) Totálisan félrevezető ez az állítás. Moszkvában hivatalosan egymillió örmény él. Nemhivatalosan kettő millió körül. A városban rengeteg kazah, azeri, üzbég lakik. Milliószámra. Szó szerint. Mégsem hallani etnikai feszültségekről. Milliószámra élnek muszlimok Moszkvában, mégsem hallani vallási feszültségekről. Rengeteg zsidó él a városban, akik nem szégyellik származásukat. A metrón, az utcán... mindenütt találkozhatsz olyan emberekkel, akik aranyláncot hordanak a nyakukban, és Dávid csillag rajta a medál. Autókban a visszapillantó tükörnél ott lónak a kék-fehér hatágú csillagok... Ilyen van egy xenofób társadalomban? Persze, a TV-ben azt mondanak amit akarnak. Oroszország messze van.



Vagy ott van az egyik orosz ismerősöm, aki komoly arccal azt mondta nekem: üzbég vagyok.
Elnevettem magamat. Ekkor jött a magyarázat:
- Taskentben születtem, ami Üzbegisztán fővárosa. Tehát üzbég vagyok. Az oroszok különböző népekből állnak: ukránok, beloruszok, üzbégek, azeriek, örmények.
- Jó. Akkor mondj nekem valamit üzbégül!
- Szálem Alejukum. Azt jelenti: Jó napot.
- Alejku Szálám. - válaszoltam mosolyogva. Nem mentem bele, hogy ez nem üzbégül, hanem arabul van. Bár kétségtelen, hogy így köszönnek az üzbégek is egymásnak.
Miért idéztem fel ezt a magánbeszélgetést? Mert egy nagyon fontos dolog kiviláglik belőle. Az identitás meghatározásánál nem mindig a vérségi állapot a legfontosabb. Az Üzbegisztánban született orosz nemzetiégű ismerősöm, akinek szülei is csak oroszok, nem mindig definiálta magát csak orosznak.


A mit jelent orosznak lenni kérdéskör - még ha csak érintőleges - boncolgatásához egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
Vlagyimir az első orosz fejedelem célul tűzte ki, hogy egyesíti a 12 keleti szláv törzset. De nem csak egyesíti, hanem közös identitással is "ellátja"őket. Uralmi területének központja Kijev lett. Ezért is kapta az utókortól a Minden Orosz Városok Anyja nevet. Tehát, Kijev volt az orosz városok eleje. Ám sem az Aranyló Napocskának, sem utódjainak nem sikerült végrehajtani a nagy Tervet.
Az új fővárosba betelepített különböző keleti szláv törzsekből családokat, hogy azok törzsi identitásukat elhagyva új, terület alapú identitás alakulhasson ki. (Ebben az értelemben: a mai kijevi vezetés az első Rusz örököse, ugyanakkor az eredeti terv szellemisége a mai moszkvai vezetés ideológiájában testesül meg. Tehát, ebből a szempontból épp Moszkva az amely a Kijevi Rusz szellemiségének örököse.) A főváros megerősödése egyúttal a hanyatlásának az előidézője lett. A Fekete-tenger környéki nomád birodalom legyőzése után, Kijev elveszti stratégiai jelentőségét. A fejedelmek - mind a világi, mind az egyházi - odébb költöznek. A belsőviszályok és később a tatárok "miatt", előbb Vlagyimir, majd Moszkva válik központtá.
Erről olvashatok a blog különböző bejegyzéseiben is.

IV. Iván megerősíti és katonaállamá teszi a Moszkvai Fejedelemséget. Egyúttal folytatja a vlagyimiri örökség gyakorlatba történő megvalósítását. Küzd a tatárok ellen, és igyekszik a befolyását növelni azokon a területeken, ahol keleti szlávok élnek. A keleti és nyugati betolakodók elleni harca gyakorlatilag egy egységes keleti szláv állam létrejöttének lehetőségét hordozza magában.
Erről is olvashattok már itt: http://vosztok.blogspot.com/2011/12/car.html

Iván politikája végig kíséri a cárizmus történetét.
Már a 19. században is volt német-osztrák kísérlet arra, hogy az egységes orosz nemzetállam kialakulását megakadályozzák.
Erről is olvashattok itt.

Tehát a területi kötödés kontra egységes nemzet ideológiájának küzdelme végig kíséri az orosz történelem több, mint ezeréves történetét. Így fordulhat elő - az elmúlt 30 évben többször is -, hogy a magát nagyon ukránnak tartó elnököknek felnőtt fejjel kell megtanulniuk egy olyan nyelvet, amelyet ráadásul rendszeresen az egyetlen hivatalos nyelvéé akarják nyilvánítani az államuknak.
Így fordulhat elő, hogy időnként önmagukat ukránnak definiálják, időnként meg orosznak. Attól függően, honnan várnak pénzt. Vagy éppen honnan közelít erős hadsereg.

Néhány példa:
Orosz nevű, és oroszos fizimiskájú ismerősöm megállapítja, hogy napjaink Moszkvájában az oroszok már nem akarnak dolgozni. (Nézek ki a fejemből. Mit beszél ez? Majd folytatja:) Én is szibériai vagyok.
Vagy egy ellenpélda:
Artyom közli velem, hogy Kubánból származik. Orosz, Kubánból.
- Nem kozák? Kubánban kozákok is élnek, nem?
- Végül is, igen. Mondhatjuk, hogy kozák vagyok, de én inkább oroszt mondanék.
- Az ukrán nacionalisták szerint a kozákok ukránok.
- Az ukrán nacionalisták ****, ******* az ***** ****! Kijevig Oroszország az a vidék. Különben is, nincs is olyan ország, hogy Ukrajna. Ez a név azt jelenti, hogy Határvidék. Ukránok a nyugati határnál élnek csak, már ha van egyáltalán ilyen nép. De legyen! Hívják magukat ukránoknak. Csatlakozzanak az EUhoz, ha akarnak. De Kijev orosz város.
Ez az ő véleménye. Ugyanakkor az ukrán nacionalistáknak területi követelésük van Oroszországgal szemben. Nem csak a Krím félsziget, hanem Kubán is kellene nekik. Ők ezt nem is titkolják, csak a szemérmes nyugati sajtó hallgat erről. A követelés alapja, hogy Kubánban kozákok élnek, akik tehát ukránok. Csak erről például Artyom nem tud, pedig kubáni.
Gyakorlatilag az ukrán, belorusz nacionalizmus a törzsi gondolkodáshoz való visszafordulás. Amit kívülről segítenek. A régi oszd meg és uralkodjál elv szerint.

A terület alapú integritás tudatra van magyar példa is.
A székelység. Akik nem tartják magukat magyaroknak, de magyar az anyanyelvük. Legalábbis jónéhányan ilyen önazonosságtudattal élnek. És ezt fennen hirdetik.
A székelyzászlózás, székely himnuszozás meg ezt a különálló identitást erősíti. Hiszen külön zászlója, himnusza a különálló nemzeteknek van. Így áll elő az a faramuci helyzet, hogy a hazai turbómagyarok gyakorlatilag megcsonkolják saját nemzetüket. Ceausescu hogy örülne ennek, ha élne.
Vagy ott vannak a moldávok (moldovánok). Akiknek az anyanyelve, egy kis eufémizmust használva, olyan nagyon hasonlít a románra. Kulturális értelemben mégsem románok. El vannak oroszosodva. Oroszul ugyanolyan jól beszélnek, mint moldvaiul. És nem tartják magukat románnak. Nagyon nem. Miközben Bukarest szerint azok. Még EUs útlevelet is ad nekik, ha kérnek. Nem csak nálunk mutyiznak az úti okmányokkal. Mondjuk, ezzel be is határoltuk, hogy kb. hová is tartozunk. Kulturálisan.

Egy nyugati példa: Az írek angolul beszélnek (iskolában van aki tanulja az ősi kelta nyelvet), mégsem angolok. Saját zászlajuk és himnuszuk is van.
Persze, mondhatná valaki, hogy ez azért nem túl jó példa ide. De az lehet. Egy az Árpád-korral foglalkozó könyvben olvastam, még iskolás koromban, hogy hazánkban az utolsó avar sírok létrejöttének idejét 1000 utánra teszik a régészek. Ugyanakkor román régészek több nomád sírt is avarnak minősítettek, melyek 1000 körüliek. A korszakban az egyik narratíva az volt, hogy a román történészek magyar sírokra inkább azt állítják, hogy avar sírok, nehogy a dáko-román elméletet (de inkább annak kiterjesztését) tudományos alapon támadni lehessen. A könyv szerzője felveti: mi van ha tényleg avar sírokról van szó? És a magyarországi leletek miért nincsenek 1100 körülről. A  magyarországi területen kihaltak volna az avarok, de akkor hogy tűntek fel Erdélyben? Felveti azt a hipotézist, hogy esetleg István királyunk utasítására áttelepültek (vagy áttelepítették őket), és határőrizeti feladatot kaptak ott. Mint megbízható népesség. E teória szerint a székelyek az avarok leszármazottai lennének. Egy széleskörű DNS vizsgálat segíthetne tisztán látni... Jaj, de úgy olvastam volt ilyen!
A '89 előtti román vezetésnek volt egy udvari székelye, aki tanulmányokat írt arról, hogy a székelyek nem magyarok, hanem elmagyarosodott románok. Lehet elmélkedni...
Ugye, hogy Göncz Árpád definíciója nemzetegységesítőbb, mint az árvalányhajas, székelyzászlós, székely himnuszos mélymagyarkodás? Tessék választani!

Мы с тобой одной крови - ты и я!                 Egy vérből valók vagyunk.
Kipling eme sorai - a szerző szándéka szerint - eredetileg nem erről szólt. De ha félretesszük a (brit) birodalmi gőgöt, egy kis szemantikai "harc" után megtalálhatjuk az emberiség túlélésének egyik kulcsát.  De csak az egyiket...




Megtekinthető:
https://youtu.be/-qwfxKj7Pbk

Elöljáró - Начальник

Ismét egy rövidfilm.
Film az erőszakról. A társadalomban lévő érőszakról. Pedig olyan édesen kezdődik. Egy család - apa, anya, gyerek - átlagos napja. Így indul a film. Hogy azután beköszöntsön a család életébe az erőszakosság. Kívülről jön, de ahogy azt már a régiek is tudták, aki kardot ragad, kard által vész el.
De talán nem is ez a legfontosabb üzenete a filmnek.
Azt gondolom, hogy könnyen azt gondolhatja a néző, hogy semmi, de semmi nem történik ebben a filmben. Pedig az igazi drámaiság maga az alkotás legvége. Nem látványos, nem zajos. Talán nem is az a fontos, hogy mi történik ott és akkor, hanem éppen az, hogy mi nem történik.
75-ös IQ-val ne kezdj neki. Nem neked készült a film.

Ez az alkotás azok közé való, amelyek nem feltétlenül aznap "jöttek át", mikor először megnéztem. Ebben a "műfajban" számomra klasszikus a Haggyállógva Vászka. Gothár Péter filmjét valamikor 1998 körül láttam. A televízióban. Este volt, és én meg fáradt voltam. Végignéztem. Semmi hatás.
Másnap, a munkahelyemen, folyamatosan a filmen járt az eszem. Ahogy telt az idő, úgy jöttem rá, hogy mennyire nagyszerű alkotással is találkoztam előző nap végén.
Az Elöljáróval is valahogy így voltam. Megvolt a film, de kellett egy kis idő, hogy teljes valójában értékelni tudjam. Mert látszólag egy nagyon egyszerű történetet látunk. Egyszerű nyelvezet, nem bonyolult karakterekkel. De nincs is szükség erre, hiszen az erőszak is egyszerű. Primitív.

A mozgóképet rendezte és a forgatókönyvet írta:
Jurij Bikov. (Miközben a filmzenéje is hozzá köthető.)
De őt láthatjuk fő-és címszereplőként is az alkotásban.
Rajta kívül Alekszandr Golubkov, Andrej Bulatov, Szofja Anufrijeva, Pável Artjom, és Alekszej Szaricsev szerepelnek a filmben.

Érdekes, ahogy az erőszak, a hatalom kérdését megközelíti Bikov. Azt gondolom, azt a közel húsz percet, ami a film hossza, érdemes eltölteni ezzel az alkotással. A megtekintés után, sanszos, hogy több időt fog az ember eltölteni a filmmel, a film mondanivalójának értelmezésével, mint ami az alkotás hossza. De szerintem, ez egyáltalán nem baj.

Nem feltétlenül egy nehéz nap éjszakáján kell megnézni. És nem feltétlen fog kelleni pattogatott kukorica és kóla hozzá. Más műfaj.
De jó.

A film megtekinthető itt.

https://youtu.be/994NbyTfoEQ

Maugli 4.rész Csata

Nem tagadom. A Maugli az egyik kedvenc rajzfilm(sorozatom).Pedig, szerintem, erős a mezőny. Ott van a Vrungel kapitány kalandjai, a Mese Szaltán cárról, az Egyiptom hercege, és akkor a magyarokba még csak bele se gondoltam... A Mauglihoz több okbol is kötődöm. Életem egy nagyon intenzív és rendkívül jó szakaszára emlékeztett. Emlékszem gyermekkoromra, amikor Kipling könyvét olvastam - a Walt Disney film hatására, ami gyermekként nagy kedvencem volt , és emlékszem azokra a szeméylekre akik így vagy úgy de a szovjet verzió megtalálásában részt vettek. Nagyon fontos alkotás ez. Ha valaki meg akarja érteni napjaink orosz közemberét, feltétlen ismernie kell ezt az adaptációt. Nemzedékek nőttek fel rajta, és nemzedékek gondolkodását befolyásolta. Nem túlzás ez az állítás. A mai ötvenesek épp úgy ismerik, mint a tinédzserek. Közös élmény, közös látásmód. Bár ötven év körüli a kora, mégis friss. A mai napig meghatározza az oroszországiak (és a FÁK országok lakóinak) életét. Ismerik és szeretik. Közösségépítő alkotás.

A különböző részekhez írtam néhány mondatot, gondolatot. Szándékosan nem kívánam elemezni túlságosan a filmet, mert úgy vélem önmagáért beszél. Megmagyarázza önmagát. Örök problémákról, és örök megoldásokról szól. Aktuális? Igen. Mindig és mindenhol. Ezért több Kipling műve, mint egy egyszerű novellagyűjtemény. És több, mint egy egyszerű mesefüzér. Még akkor is, ha szerzőjét igyekeznek kiűzni az elismert irodalmárok közül. Mindezt csupán politikai indítékból. Olyanok, akik az író közéleti szerepét, állásfoglalását nem tartják korszerűnek, hanem inkább károsnak. Miközben az angol irodalom legnagyobbjai között van a helye. Művei értékeléséhez nem csak napjaink ilyen-olyan ideológiáinak ismereti szükségesek. Nem azokra kell nézni, akik kiforgatták/kiforgatják a mondatait. Nem árt ha tudunk valamit a 19. század végi Indiáról, a Brit (gyarmat)Birodalomról.
Szóval, a gyarmati India viszonyainak ismerete mellett nem ártalmas, ha Kiplinget is megismerjük. Szeretni nem kell őt, sem az eszméit, de élete és életművének minimális ismerete is képes teljesen új megvilágításba helyezni gondolataink egy részét. 1898-ban Rudyard Kipling családjával Dél-Afrikába érkezik. Barátiasan fogadta őt a vidék ura Cecil John Rhodes. Az angol író annyira jól érezet magát ezen a brit gyarmaton, hogy tíz éven keresztül járt ide kitelelni. A dél-afrikai politikus akkora hatással volt az íróra, hogy az belépett a Kerekasztal nevezetű politikai társaságba. Ezt a klubot Lord Milner vezette, és a Rhodes által grundolt Választottak Társaságának volt az utódszervezete. Ugyanis a politikus 1902-es halála után a lord "ápolta" annak a politikai örökségét. De mi is volt ez? Miért lelkesedett - politikai értelemben - Kipling?

Cecil John Rhodes (1853-1902) érdekes ember volt. Általában mint mágnásról beszélnek. Gyémántbányászat - amelynek 90%-át ő felügyelte egy időben -, a róla elnevezett Rhodésia, Dél-Afrika megalapítása:ezeket kapcsolják általában a nevéhez. A véres és kegyetlen gyermekek életét sem kímélő gyémánt- és búr háborúk. A - talán - első modern koncentrációs táborok (ezért a kitüntetőnek nem nevezhető címért a Brit Birodalom mellé még az Amerikai Egyesült Államok is bejelentkezhetne)és megannyi borzalom egy valamikori oxfordi diák politikai álmának beteljesítésének állomásai. Rhodes egyetemi polgárként arra a meggyőződésre jutott, hogy tevéknyen részt kell vennie abban a munkában, ami arról szól, hogy a Brit Birodalmat naggyá kell tenni. A legnagyobbá. Így írt erről könyvében: "Az eszme, ami eddig lidércfényként lebegett a szemünk előtt, most végre tervvé formálodott. Miért ne alakíthatnánk egy olyan titkos társaságot, amelynek egyetlen célja a Brit Birodalom támogatása, és az egész civilizálatlan világ brit uralom alá történő bevezetése, valamint az Egyesült Államok visszaszerzése, hogy az angolszász faj újra egy birodalommá válhasson?"
Ki az aki kamaszon hévvel ne alakítani valami titkos társaságot, valami magasztos cél elérése érdekében? A legtöbb embernél ez megmarad gyermekkori fellángolásnak, Rhodesnál azonban életcéllá vált. Róla a kortársai feljegyezték, hogy már diákévei alatt is kitűnt azzal, hogy szinte hipnotikus erővel tudott hatni az emberekre. Mintegy vátesz.
A brit felsőbbrendúség evidencia volt számára. Hiszen az akkori világ lakosságának 25%-a London fennhatósága alatt élt. Kiterjedt gyarmatbirodalom tartozott a brit koronához. Rhodes az akkoriban divatos szociáldarwinizmusban hitt. A neves biológus az élővilág tanulmányozása során felvetett egy lehetséges magyarázatát annak, hogy hogyan és miért alakultak ki a Földünket benépesítő állat- és növényfajok. Ez a nézet a 19. század végén annyira népszerűvé vált, hogy a szociológia és politológia is átvette, és különböző ideológiák érvrendszerében alkalmazta. Megfertőzte a brit nacionalizmust is. Többek között. A 20. századra - a nácizmus közvetítésével - gyakorlatilag a Föld összes nációnál megjelent. De az anarchizmus egyik fő prófétája, Pjotr Kropotkin is erősen a hatása alá került. (A kölcsönös segítség mint természettörvény.) De a kommunista ideológiából ismert úgynevezett szocialista embertípus doktrinája is visszavezethető a darwinizmusra. Miközben a kereszténységből ismert új ember ideára is.
Cecil Rhodes úgy gondolta, hogy az isteni gondviselés és a természetes kiválasztódás is arra predesztinálta, hogy naggyá tegye a Brit Birodalmat. És mindennek a gyümölcse a szenvedés, a kegyetlenség, a könyörtelenség és a halál lett. Miközben hatalmas vagyonra tett szert, és átrajzolta Afrika térképét. Vagyonát azután arra használta, hogy az őt követő nemzedékekben is legyenek olyanok, akik az álmának a beteljesítésén fáradoznak.
Lord Milner nem csak intellektuális örököse volt Rhodesnak. Ő volt Transvaal és a Holland Szabadállam vezetője is. Az adminisztrációját az Eszméhez lojális fiatalemberekkel töltötte fel, akik azután kirajzottak a Birodalom minden szegletébe. Késöbb a lord Rothschild báróval közösen kezelték a Rhodes örökséget. Mind anyagi, mind szellemi értelemben. A Rhodes-ösztöndíj (alapítva 1903) kurátorai is voltak. Edwin Hubble csillagász mellett olyan jelentős személyiség is megkapta, mint William Jefferson Clinton volt amerikai elnök is. Így talán nem is olyan megmagyarázhatatlan, miért támogatta az EU hadsereg mielőbbi létrejöttét Washington a '90-es évek második felében. Hiszen akkoriban még a brit, német, francia triumvirátus irányította az újonnan létrejött szupergroupot.
Nevezett időszakban rendkívül együttműködő és egymást kölcsönösen megértő és segítő volt az angol-amerikai viszony. Bush és Blair viszonyára is elmondható, hogy a kölcsönös politikai és katonai támogatás időszaka (lsd. második iraki háború diplomáciai és katonai eseményeit) volt ez.
És mindez hogy kapcsolódik Kiplinghez?
Kipling Indiában született, de Angliában nevelkedett. Korai irodalmi munkái is arról tanúskodnak, hogy kettős identitással rendelkezett. Indo-angolnak tartotta magát. Ezzel nem volt egyedül, hiszen rengeteg angol született Indiában, és ők a kor szokásának megfelelően gyermekként az anyaországba kerültek, ott nevelkedtek. Így életük végéig hazájuknak érezhették a ködös Albiont és Indiát is.
Az elsősorban gyermekek által olvasott Dzsungel Könyve is a kettős identitás problémájáról ír. Persze, nem direkt módon, de nem lehet nem észrevenni ezt.
A Tanács Sziklájánál az eldöntendő kérdés az, hogy a Farkasok Szabad Falkájában tartozhat-e egy csupasz bőrű lény, vagy sem. Bizonyos tekintettben a Dzsungel zárt közössége szimbolizálhatja a Birodalmat, és a benne élők összetartozásának záloga az "egy vérbők valók vagyunk" eszmeisége.
Kipling belső dilemmájára adekvát válasznak tűnt Rhodes eszmeisége. A Dzsungel könyvét egy ifjú író műve. Ifjonti elfogultság és idealizmus egy véres környezetben. Az idősödő írót továbbra is kísérti India, és egy - ma már szélsőségesnek számító - politikai ideológia bűvkörébe kerül. De ne legyünk vele igazságtalanok. Abban a korban roppant tudományosnak, tudományosan megalapozottnak gondolták ez olyan eszméket. Progresszívnek, modernnek számítottak ezek a gondolatok. Ma már tudhatjuk, hogy nem azok. Tudjuk a történet végét (?). Aki akarja láthatja a (rossz) gyümölcseit. Kiplinget olvasva úgy vélem - persze lehet, hogy tévedek -, hogy ma már nem dőlne be a rhodesi (rém)álomnak. De az utókor mindig nagyon okosnak képzeli magát.
Kiplinget nem kell kitenni a kánonból, ő nem egy Wass Albert. Kipling egy irodalmi Nobel-díjas. Nem véletlenül.

Azt gondolom a Dzsungel Könyvének ez a rajzfilmes feldolgozása időtálló. Több mint egy egyszerű gyerekeknek készült rajzfilm. A megrajzolt karakterek szépségesek és (akár) félelmetesek is tudnak lenni egyszerre. Az egymást követő epizódokban nem csak testileg fejlődik Maugli. A körülmények (a Dzsungel) állandósága ellenére ő változik. (Belegondoltatok abba, hogy a gyerek Maugli első Sir Kánnal való konfrontációja és a végső összecsapás között hány év telhetett el? Egy csecsemő... aki szerelmes ifjúvá válik. És Sir Kán talán nem öregedett?)
Azt gondolom, hogy ahogy például az ötödik részben a szökellő, már-már balettozó szerelmes ifjút láthatjuk... Na az, valami csodálatos látványvilágú és rendkívül kifejező, szemet gyönyörködtető jelenet. A mozdulatok... a színek... Pazar!
Nem gagyi. Egyszerűen Művészet.

Kipling mauglis novellái összeállnak, eggyé válnak. A csecsemőből ifjú lett, megváltozott. Felnőtt. És soha nem lesz már gyerek...És ez természetes. Ennek kell lennie természetesnek. És hogy itt legyen egy kis orosz vonatkozás is... Íme, egy mai orosz vers arról, hogyan változik egy nő gondolkodása:



A negyedik rész megtekinthető:
https://youtu.be/4nNJeNB-B6s