Rendhagyó bejegyzés - A cártól Leninig

"Nyugalmas-e mostan a nép? -
Megölték a cárt, szegényt.
S valaki a város főterén
Új szabadságról beszél."

" Megszaggatott, sajgó szívemben
Ha földobbant fényes eszme;
Sötét láng megperzselte menten,
S lehullott, fényét veszejtve."
                                            Alekszandr Blok

(Az idézeteket M. Nagy Miklós fordította.)


Az utóbbi hónapokban általam írt bejegyzések tartalma mind egy irányba mutat. Nem titokzatoskodom tovább. Nem véletlenül íródtak ezek a bejegyzések úgy meg, ahogy olvashatjuk. A közelgő centenáriumra próbáltam felkészíteni a kedves olvasókat. Itt vagyunk a küszöbén. De nincs mit ünnepelni rajta. Mégis, érdemes megemlékezni róla, mert a 20. századat leginkább befolyásoló eseménysorról van szó. Hatása, és ez letagadhatatlan, napjainkig elér.
Nem minden előzmény nélkül, nem nagyhirtelen történt meg a dolog. Az előzmények legalább száz évvel korábban kezdődtek. Új eszmék jelentek meg Oroszhonban. Eleinte igen kevesen lelkesedtek értük. A hagyományos értékek válsága gazdasági, politikai gondokkal súlyosbodott. A felvilágosodás eszményeivel együtt az elrejtett irracionalitás iránti érdeklődés is egyre terjedt. Igazán adekvát válaszok a kihívásokra nem születtek. És egyszer csak, eljött az idő... És berobbantották a lőporos hordót!
A robbanás nemzetközi hatását a mai napig érezhetjük. A Szovjetunió gazdaságilag becsődölt, ezért össze kellett omlania. De a Szovjetuniót létrehozó eszme a mai napig él, és virul. Sikeresen beépült más ideológiákba. Megtaláljuk más eszmerendszerben, például  a zöldmozgalomban, az újlibearalizmusban, és a római katolizicizmusban is. A kilencvenes évek elején kicsit értetlenkedve olvastam Bamber Gascoigne könyvében, amely a kereszténységről szól, hogy "Az Örök Város tehát megválasztotta már első kommunista polgármesterét. S nem lehetetlen, hogy hamarosan meglesz az első kommunista pápája is." 1993-ban ez nagyon is hihetetlennek tűnt. Persze, az úgynevezett felszabadítási teológiáról már akkor is hallottam, de annyira konzervatívnak tűnt az egyház vezetése, hogy elképzelhetetlen volt számomra a kommunista pápa opciója. Viszont Ferenc pápa (már) meggyőzött arról, hogy koránt sem lehetetlen az amiről közel negyedszázada olvastam.

Az szovjet és orosz filmgyártás számos alkotása foglalkozik a témával. Mozifilmek és tévés sorozatok egyaránt. Ám én, így az "előestén" egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem a témával kapcsolatban. Egy 1937-ben az USÁ-ban készült dokumentumfilmmel, ami a Cártól Leninig (Tsar to Lenin) címet viseli. A magyar nyelvű felirat elkészítésében nagy segítség volt Mihail Szvetov (http://twitter.com/msvetov) munkája. Köszönet neki a fáradozásaiért!
Az eredeti művet Herman Axelbaum készítette. Több száz eredeti filmes jelenetből szerkesztette össze ezt a 63 perces alkotást. Max Eastman írta, és ő is mondja el, a filmecskék alatt hallható narratívákat. A mai napig aktív Mehring Books a film forgalmazója. Az amerikai Szocialista Egyenlőség Párthoz szorosan kötődik ez a médiacég. Nem árt ezt megjegyezni, hiszen olyan hogy objektív dokumentumfilm nincs. Minden alkotás magán hordozza az alkotó szubjektumát. A legtöbb amit elvárhatunk (pláne egy dokumentumfilmtől, vagy egy történelmi tanulmánytól), hogy a szerző, az alkotó megpróbál objektív lenni.
A film a cári rendszer végnapjaitól körülbelül 1920-ig foglalkozik az oroszországi eseményekkel. Azt állítja magáról, hogy kronológiai hűséggel követi az eseményeket, ám a vége felé van egy kis időugrás ide-oda. Az alkotók korrektek, nem manipulatív szándék vezérli őket, csak egyszerűen befejeznek egy történetsort, és csak ezután említik meg, hogy közben másutt mi is történt.
Az alkotók politikai elfogultsága két helyen érhető tetten. Az egyik az, hogy a film záróeseménye a Kommunista Internacionáléról (KomInter) szóló rész. Igazából a téma szempontjából nem jelentős eseményről van szó, de az ameriaki közönségnek be lehet mutatni a pártjuk elnökjelöltjét. Ebben az értelemben ez egy sajátos kampányfilm is. Hiszen a Socialist Equality Party elnökjelöltje is ott volt azon a(z első) kongresszuson, 1919-ben.
A másik problémás rész a narratívában van. A szovjet kifejezést, ami tanácsot jelent, rendszeresen használja a bolsevik kifejezés szinonimájaként. Ez így helytelen. A szovjetekbe választott küldöttek nem csak kommunisták lehettek. Az más kérdés, hogy Lenin emberei igyekezték a különböző tanácsokban (szovjetekben) átvenni az irányítást. Mihail Szvetov korrigálja ezt, ám én itt meghagytam az eredetileg is elhangzó kifejezést. Hiszen ez a film nem csak a forradalom és a polgárháború eseményeit dokumentálja, hanem az USA egyik trockista pártjának értelmezését is, a harmincas évek második feléből.
Két helyen változtattam az eredeti szövegen. Mindkét helyen mérföldben adta meg a narrátor a földrajzi távolságot. Ezen esetekben követtem Szvetovot, és én is kilométerben adtam meg az értéket. (Természetesen átváltva.)
A narrátor Görög Ortodox Egyháznak nevezi az Orosz Pravoszláv Egyházat (Русская Православная Церковь), ami pontatlanság. Nevezett egyház természetesen ortodox felekezet, ám nem minden görög rítusú ortodox egyház tartozik hozzá. Nemzeti egyház lévén értelemszerűen más nemzeti ortodox eklézsiák szervezetileg nem a moszkvai pátriárka alá vannak besorolva. A pontatlanság szinte természetes egy amerikai dokumentumfilmnél. Ezt hozza az instant kultúra magával.
Az 1917-es februári és novemberi forradalom között volt még egy puccskísérlet a nyár elején. A filmben kissé elnagyolva van megemlítve az esemény, valószínűleg mert nem jól fest a mítoszban. Ugyanakkor pozitívum, hogy egyáltalán meg van említve, hiszen erről a keleti-blokkban nem igazán tanítottak (a 20. század második felében).
A narrátor hangja időnként hol siet, hol késik a látványhoz képest, ez a film egyik gyengéje.
Pozitívum, hogy rengeteg szereplőt megemlít, és egy vagy két mondattal be is mutatja őket. Ha mindegyik életrajzára ki szeretnék térni, akkor egy kisebb könyvet kellene összehoznom. Ám a legfontosabb információkat el is mondják a korabeli politikai ikonokról.
Az egyetlen kivétel Will Rogers (1879-1935) színész, előadóművész, humorista, újságíró.

Érdekes hangulatú a film. Engem kicsit gyermekkorom diavetítéseire emlékeztet. (Figyelem! Dia és nem diafilmvetítésről van szó.) Ül az ember nézi a kivetített képet, és hallgatja amint a dia tulajdonosa elmeséli, hogy mit kell nézni, mit kell látni a képen. Max Eastman pont úgy beszél hozzánk, mintha egy helyiségbe lenne velünk, és levetítené nekünk a nyári vakáción készített képeit.
Lehet, hogy azért van ez így, mert néhány évvel az események után, elutazott a Szovjetunióba, hogy a helyszínen járjon utána mindennek, ami történt? Mert valójában, tényleg ez történt. A Szovjetunióban és Európában eltöltött évei után tizenkét évvel leült, és elmond nekünk egy történetet. Sajátos szempontból. Egy kicsit máshogy, mint ahogy a hivatalos sztálini propaganda láttatni akarja. Egy kicsit máshogy ahogy hazájában, az USÁ-ban, a hatalom látattani akarja. Baloldali nézőpontján nem emelkedik felül, mégis értékes alkotás lesz a filmből a közreműködésének is köszönhetően. Megtekintésre érdemes.
De ki is az a Max Eastman?

Max Eastman 

Max Eastman
A narrátor, Max Eastman (1883-1969) irodalmár és politikai aktivista volt, Szülei Thomas K. Beecher gyülekezetében (Elmira, New York állam) lelkipásztori szolgálatban vettek részt. Ezen a területen robban ki a kvéker ébredés a 19.század elején. Az ifjú Max, szüleinek köszönhetően, személyesen is ismerte Mark Twaint. 1905-ben lediplomázik. 1907-1911 között a Columbián tanul filozófiát. Nővére révén bekapcsolódik az aktív politikai életben. Tüntetéseken vesz részt (harc a nők szavazati jogáért).
Eastman 1913-ban kiadója lesz a The Masses újságnak, amiben a filozófia és a művészetek témakörét ötvözi. Ekkor már elkötelezett baloldali gondolkodó. Az első világháború folyamán az újságban megjelent véleménye miatt többször eljárást kezdeményeztek ellene. Felmentették minden alkalommal. 1918-ban a hatalom nyomására megszünteti az újságját.
1917-ben pénzügyileg támogatja John Reedet (Tíz nap ami megrengette a világot íróját), hogy Oroszországba tudjon utazni. 1919 új újságot indít The Liberator címmel. (Ebben az újságban, többek között, Ernest Hemingway is publikált.) 1922-ben eladja az újságot az Amerikai Munkáspártnak.
1922-ben tényfeltáró útra indul a Szovjetunióba. 21 hónapig lesz távol hazájától. Trockij és Sztálin politikai küzdelmét közelről szemlélheti. Ezután 3 évig Európában él. Az USÁ-ba való visszatérte (1927) után nyíltan bírálja a sztálini rendszert. (Lenin végrendeletének egy példányát kicsempészte a Szovjetunióból, és felhasználta politikai munkáihoz.) Kritikája miatt az amerikai baloldaliak között népszerűtlenné válik. Legnagyobb "bűne", hogy megpróbálta reálisan ábrázolni a Szovjetunió állapotát. Ezen tapasztalatai végül a marxizmustól való eltávolodását idézték elő. De továbbra is baloldali maradt. Még Moszkvában megismerkedett Trockijjal, és hazatérve több művét is lefordította angolra. De fordított Puskint is.
Irodalom kritikákat is írt a '30-as években. A Nagy Gazdasági Világválság után jelentőssé válik életművében Marx kritikája. 1941-től haláláig a Readers Diggest szerkesztője.
A Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság munkáját eleinte támogatta. Az '50-es évek már a liberális gondolkodók között találja Eastmant. Önmagát nem tartotta sem liberálisnak, sem konzervatívnak, pláne nem marxistának.
A szabad piacgazdaságot támogatta, de a vietnami katonai beavatkozást nem.
Élete folyamán háromszor házasodott meg. Első házassága két évig tartott. (1922-1924) Második felesége (haláláig) Jelena Krilenko (Nyikoláj Krilenko, a neves kommunista politikus, testvére). Harmadik felesége (1958-tól) a budapesti születésű Yvette Szkely. (Talán Székely Ivett?) A hölgy házassága előtt hosszan tartó kapcsolatot ápolt Theodore Dreiser íróval. 1995-ben megjelenteti az emlékiratait, 2014-ben eltávozik közülünk.




A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és előzményei

Azzal igazán nem vádolhatjuk A cártól Leniniget, hogy tudatos történelem hamisítást követtek el az alkotói. Ugyanakkor elfogodottságuk itt-ott tetten érhető. (Ami szerintem egyáltalán nem gond. Mármint, hogy emocionális kötödésük megjelenik imitt-amott az alkotásban.) Elég ha csak Trockij és Sztálin szerepletetésének gyakoriságát vesszük figyelembe. A Leninről szóló állításokat tudjuk be annak, hogy Eastman személyesen nem tapasztalhatta meg eme férfiú jellemét.
Az írásom elkövetkezendő részében megpróbálom kiegyensúlyozni a filmet. Szükség is van erre, hiszen a cári korszak leírása erősen hangulatkeltő a mozgóképben. Kerenszkij balra van pozíciónálva (helyesen) szemben a szocialista éra kanonikus történelemokításával (ahol jobbra volt).
Hát, kezdjünk neki!

A kommunista történetírás legendája ellenére, amelyen bár beleivódott az emberek elméjében, nem a munkásosztály felkelése volt az 1917-es forradalom. Sem a februári, sem a novemberi. A cselekvő tömeg nagy része paraszti származású volt. Az ország lakosságának létszáma a 19.század második felében ugrásszerűen megnőtt. 1867-ben 56 millióan éltek a birodalomban, 1913-ban pedig 103,2 millióan. A világháború előtt a munkások ás bányászok létszáma 3,5 millió. A széles értelembe vett ipari proletariátus körülbelül 15 millió főt jelentett. A nagyvárosok lakói (kb 25 millió fő) főként paraszti származású volt, akik aktív kapcsolatban voltak falujukkal. 1861-ben megtörténik a jobbágyfelszabadítás. A falusi népesség kikerül az agrárrabszolga helyzetéből, de magánföldhöz nem igazán jut. A föld továbbra is a földesurak, illetve a faluközösség kezében van. A lakosság létszámának növekedése ellátási gondokat okoz. Nincs elég termőföld ami biztosítani tudná a paraszti háztartásoknak a jólétet. 1906-ban Sztolipin miniszterelnök nagyszabású földreformba kezd. Biztosítandó a földéhség csillapítását, a mezőgazdasági termelés növelését. A miniszterelnök merénylet áldozata lett, így nagyszabású terveit nem tudta maradéktalanul végrehajtani a kormányzat. Ennek ellenére 1915-ig 2 millió magánparcella lett az országban. A falusi földközösségek felbomlása után még olyan 1,7 milliónyian jutottak termőterülethez. A termelésben érdekelté tett parasztság a feleslegét a városokban vitték, így ott javult az élelmiszerellátás, ami az iparosítást is segítette.
Az 1. világháború folyamán parasztok millióit sorozták be, így a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A hatalom kényszerbeszolgáltatásokat vezetett be. Ez fokozta a vidék és a város szembenállását. A vidéki haragudott mert térítés nélkül elvették a javait, a városi haragudott a vidékire mert még így sem volt elég élelem a városokban.
1916 decemberéig 557 parasztfelkelést regisztráltak. A városokban a magas élelmiszerárak miatt rendszeresek voltak a sztrájkok. 1917 februárjában érte el a sztrájkhullám a tetőpontját. Az elégedetlenséget fokozták a cári családhoz köthető botrányok. A háborús kudarcokért, a magas kenyérárakért többek között az orosz németeket tették felelőssé. A cárnét (származását tekintve német) potenciális kémnek, hazaárulónak tekintették, sokan még az udvarban is. A cári házaspár elszigetelődve élt saját arisztokráciája között. A cárné elleni pletykák egyik forrása maga az anyacárné volt. Erre jött még rá a nem bevett spirituális érdeklődés. Egyszerre voltak nyitottak bizonyos okkult praktikákat követők felé, és próbáltak buzgó keresztények is lenni. A transzcendens értelemben nehezen behatárolható Raszputyin "hírneve" tovább rontotta a cári házaspár közmegítélését. A szibériai sztralec ellenfeleinek rágalomhadjárata kezdte beérni gyümölcsét.
A cár a Duma (orosz parlament) feloszlatását tervezi. 1917. február 23-án Petrográd különböző kerületeiben kenyeret követelő tüntetések robbannak ki.  A sztrájkoló munkások csatlakoznak a tüntetőkhöz. A szentpétervári katonaságnak megparancsolták, hogy lőjék a sztrájkolókat, ám a paraszti származású katonák egyharmada (kb 66000 fő) megtagadta a parancsot, és ők maguk is fellázadtak. Február 26.-án a pavlovszkij ezred 4.századának katonái tüzet nyitnak a lovas rendőrökre.
"... Az utcákon összevissza lövöldöznek. A csapattestek egymásra lőnek. Haladéktalanul meg kell bízni valakit, akiben bízik az ország, hogy alakítson új kormányt." - táviratozza M. V. Rodzjanko, a Duma elnöke a cárnak. A cár két hónapra felfüggeszti a Duma működését. A mensevikek, eszerek, trudovikok cselekedni akarnak, a bolsevikok szerint passzívan kell várni az események alakulását. Február 27.-én közel 30000 katona özönli el a Duma épületét. A kormányzat összeomlott. Megalakul az úgynevezett Duma-bizottság, az első ideiglenes kormány. Ezzel párhuzamos létrejön a petrográdi Szovjetek Végrehajtó Bizottsága is. A cárt lemondatják. A februári forradalom során 169-en vesztették életüket, a sebesültek száma 1000 körüli volt.
Vidéken önkényes földfoglalások voltak, ami azért az Ideiglenes Kormány terveivel nem nagyon ment szembe. Ugyanis földreformot terveztek. Ám a galíciai fronton a hadi helyzet nem volt jó, 1917. júliusában elesik Lvov. A kormányválság megoldása egy új miniszterelnök, Kerenszkij lett.
Leninnek és társainak az volt a szerencséjük, hogy a nép és a katonaság békevágya egybecsengett az ő ideológiai elképzelésükkel. A történészek egy része szerint ez azért volt, mert figyeltek az ország lakóinak hangulatára, véleményére. A szakemberek egy másik része szerint csupán véletlenül esett egybe a két dolog. Lenint soha nem érdekelte a nép véleménye. Sőt, személyiségéből fakadóan gyakorlatilag senki más véleménye nem érdekelte igazán. Ő a saját eszméjének, a saját vélelmezésében hitt. A lényeg az, hogy sikerült rájátszaniuk valós társadalmi érzetre. Lenint meglepte, hogy a februári forradalom után újra létrejönnek a szovjetek (az 1905-ös forradalomban létrejöttek mintájára), de ha már így történt, akkor megpróbálta felhasználni ezeket a tanácsokat, bizottságokat. 1917 áprilisában ezen önkéntes szerveződések segítségével építette ki a kettős hatalmat Oroszországban. Természetesen ehhez a bolsevikoknak le kellett "nyúlniuk" ezen tanácsok vezetését.
Kerenszkijék folytatták a beszolgáltatás politikáját, így elvesztették a vidék politikai támogatását.

1917. áprilisában Svájcból, hazatér Lenin. A német Revolutionierungspolitik-nak köszönhette a lehetőséget. A forradalmasítás alatt azt értették, hogy az antant országokban pénzelték azokat a csoportokat, akik az adott országot destabilizálni tudták. Támogatták az ukrán, az ír nacionalistákat, a bolsevikokat. Persze, az antant vezetés is hasonlóan tett. Ők a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, arabokat, a zsidókat bujtogatták. A mai napig tart a vita arról, hogy Lenin német ügynöknek tekinthető-e, vagy sem. Vitathatatlan, hogy mozgalma számára többször fogadott el pénzt Berlintől. De gátlástalan volt akkor, amikor politikai céljainak megvalósításáról volt szó. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy politikai akaratát véghezvigye. A német pénz elfogadásából nem csinált morális kérdést. Ő csak kihasználta a lehetőséget. Nem gondolta, hogy kompromittálná a német pénz. Szüksége volt rá politikájának véghezviteléhez, hát elfogadta. Azt nem állíthatjuk, hogy magára költötte volna azt. Egyszerűen úgy gondolhatta, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Június 18.-án a fronton tartózkodó orosz csapatok sikeres támadást indítanak a központi hatalmak eellen. A bolsevik és anarcho-kommunista befolyás alatt álló 1. géppuskás ezred, tartva attól, hogy a frontra vezénylik őket hajlandók részt venni egy puccsban. Az új munkás-katona felkelés még szervezési fázisban van, mikor 10000 kronstadti matróz is jelzi csatlakozását. Petrográdba bevonulnak az Ideiglenes Kormányhoz hű  csapatok, így a ribillió nem tud kiteljesedni. Az hogy ez a kudarcba fulladt hatalomátvétel spontán esemény volt-e, vagy a bolsevikok elő eltervezett, de sikertelen akciója, a mai napig nem tudni pontosan.
A fronton a helyzet válságosra fordul. Az infláció, a munkanélküliség, az élelmezési nehézségek nőnek. Így a kormánnyal szembeni elégedetlenség is. 1917. augusztusában Kornyilov tábornok katonai puccsot kísérel meg. A hatalomátvételi kísérelt sikertelensége ellenére erodálta a rendszert. A törvénytelenséggel létrehozandó rend gondolatának tudott táptalajt biztosítani. Az élelmiszerhiány miatti elégedetlenség radikális gondolatok terjedését segítette elő. Kornyilov csapatai feloszlottak és elárasztották a városokat. Tovább növelve a gondokat.
Szeptember 5.-én a Moszkvai Szovjetben többségbe kerülnek a bolsevikok.
Az ősz folyamán a petrográdi helyőrség katonái egyet szeretnének elérni. Hazamenni, hogy részt vehessenek a földosztáson. A bolsevik párt Központi Bizottsága 1917. október 9.-én 10:2 arányú szavazás után úgy döntött, hogy ki kell robbantani a fegyveres felkelést. A tervek szerint ennek a második Összoroszországi Szovjetkongresszussal egy időben kell kirobbannia. Aznap reggel (régi naptár szerint október 25, az új szerint november 7) Trockij embereivel elfoglalja Petrográd (Pétervár) kulcsfontosságú helyeit. Délután a Kongresszussal legitimáltatják a puccsot. A bolsevikok szó szerint minden helyen átvették a hatalmat. (Még a házmester választásokon is nekik kellett győzniük.)
Maga a puccs elég csendesen zajlott le. A petrográdiak nem nagyon vettek észre belőle bármit is. (Olyasmi volt, mint a 2014-es kijevi eseményekkor. A Majdan téren állt a bál, a szomszédos bevásárlóutcákban az emberek békésen sétálgattak, bámulták a kirakatokat.) Még a másnap reggeli helyi újságok sem tudósítottak az eseményről. De hátra van még a Téli Palota bevétele. Maga az ostrom nem olyan inpozáns, mint Eisenstein Október című alkotásában láthatjuk. (Diákkoromba azt hallottam, hogy állítólag egy ott dolgozó azt mondta, hogy a forgatás alatt több kárt okoztak a Palotában a filmes stáb, mint '17-ben az ostromlók.) Az Auróra cirkáló jelzőlövést ad le, amire a Péter-Pál erődből lőni kezdik a Téli Palotát. Körülbelül 30 lövést adnak le, de csak 2-3 találja el az épületet. Közben a palota hátsó bejáratán elkezdenek beszivárogni a vöröskatonák, akiket fogságba ejtenek. Nemsokára már többen vannak a foglyok, mint a védők. És ekkor fordul a kocka, az őrökből rabok lesznek.

Végszó

Véleményem szerint, a 19. századból örökölt társadalmi problémákat az új rendszer üzemeltetői a régi módszerekkel próbálták orvosolni. Ahogy a világháború alatt beszolgáltatásokkal akarták biztosítani az élelmiszert a városok lakói, és a fronton harcolók számára, ugyanúgy a beszolgáltatásban látták a megoldást mind a hadikommunizmus alatt, mind a '30-as évek erőteljes iparosításakor. A különbség talán csak a hatékonyságban volt. Többek között ezért sem tartom bölcs dolognak, amikor egyesek a társadalmi berendezkedések áldozatainak száma alapján hirdetik ki, hogy melyik politikai berendezkedés az üdvözítőbb. Az emberiség eddigi történelme során eddig minden társadalmi rendszer, minden hatalmi berendezkedés vért, verítéket és könnyeket okozott. Talán megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy minél rózsaszínűbbnek láttatja egy ideológia a jövő(jé)t, annál több vért, verítéket és könnyet fog okozni. Az emberi önzés miatt nem hiszem, hogy mi emberek mennyországot tudnánk létrehozni a Földön. Még akkor se, ha itt az új maszlag, a robotizáció, és az alapjövedelem...


A felirat megtalálható itt.

Rendhagyó bejegyzés - A kölyök (1994)

Arkagyij és Borisz Sztrugackij a szovjet fantasztikus irodalom ikonikus alakjainak számítanak. Rendkívüli hatású műveiket mondhatni egy ország várta az egykori Szovjetunióban. Gyakran hiába, betiltották, máskor csak megcsonkított változatban láthattak napvilágot. Sajnos, ma már hiába reménykedünk újabb könyvekben. Arkagyij 1991-ben hunyt el. Dmitrij Bikov író úgy fogalmazott, hogy egy egész korszak távozott a halálával. 2012 novemberében Borisz követte a bátyját. Az intellektuális és emberközpontú irodalom nagy veszteséget szenvedett a távozásukkal. Gondolatgazdagságuk inspirálóan hatott a filmesekre. Bár az írásaikat meglehetősen nehéz volt a mozgókép nyelvére átültetni, azért a rendezők időről időre próbálkoztak vele. Gondolom, sokak számára ismerősek lesznek a következő címek, melyeket közösen jegyeztek: Sztalker (1979), Fogadó a halott alpinistához (1979), Nehéz istennek lenni (1989), Lakott sziget 1-2 (2008-09). (Akik nem látták őket és szeretnének nem „mainstream” sci-fit látni, bármelyikkel nyugodtan tegyenek próbát.) Borisz és a kiváló Konsztantyin Lopusanszkij rendező együttműködéséből született meg a nagyhatású és közismert disztópia, „A halott ember levelei." A kisebb képernyő sem óhajtott kimaradni a sorból. Az összes adaptációt nem sorolom fel, de a hazait azért megemlítem. A magyar televíziósok 1983-ban az egyik meglehetősen bonyolult művükkel próbálkoztak. Az „Egymilliárd évvel a világvége előtt” a nehéz téma ellenére biztató fogadtatásban részesült, de folytatás nem követte. Pedig történet akadt volna még. A mai ismertető az egyik népszerű kisregényük adaptálásáról szól. A cseh tévések 1994-ben vitték filmre „A kölyök” alapján készült, de új címet kapott alkotásukat. (Neslumena Setkani – Unexpected Encounters) Szinte észrevétlen maradt,  de szerencsére nem tűnt el véglegesen. Pedig - ennyit hadd előlegezzek meg, - megérdemli a figyelmet.

A túlzsúfolt és környezetszennyezéssel küzdő Föld lakható bolygók után kutat az űrben  a Bárka terv keretében, egyúttal remélve, hogy ismeretlen civilizációkra fog bukkanni. Az egyik expedíció terraformálásra megfelelő  bolygót talál.  Ám éppen csak beindul a munka, amikor váratlan esemény történik. Felbukkan egy bennszülött gyermek.  A fiú egy lezuhant űrhajó túlélője, mostanra egyszerre ember és idegen. Láthatatlan felnevelői mereven elutasító magatartást tanúsítanak, nem hajlandók mutatkozni vagy kommunikálni. Egyre több kényes probléma vetődik fel a bolygóval kapcsolatban. A földiek válaszút elé kerülnek.  A kapcsolatteremtés érdekében szabad-e veszélyeztetni a „kölyök” életét?

Ember a világűrben és egy másik értelmes fajt keres. Mondhatni alap probléma a műfajon belül. Játsszunk kicsit, miket lehet kihozni belőle. Előre szólok, szó nincs a témakör részletes és komoly kitárgyalásáról. Csak afféle  saját agymenés, amit aligha fognak lexikonokban idézni. Eszerint kezelendő. Akit untat, hagyja ki a bekezdést.



Szovjet/orosz változat: Magasan képzett, makulátlan erkölcsiségű emberek keblükre ölelik a hasonló kvalitásokkal és csodás űrhajóval rendelkező idegeneket. Meg akarván tisztelni az új barátokat, kis híján felavatják őket úttörőnek. Ám generációs problémák adódnak, mert a jövevényeknél 800 év az átlagéletkor. Végül egy-egy féltenyérnyi kitüntetést adnak nekik. Nyelvi problémák és félreértések nincsenek, mindenki szép és jó, a mielőbbi viszontlátás reményében a két fél elégedetten repül haza a saját bolygójára, - tőlünk szuvenír vodkával -  ahol egyébként már súlyos problémák nem léteznek. Peace(mir) and love, plusz némi naivitás. Nagyon aranyos, derűs szemlélet, olyan világkép, amiért úgy érzi az ember, érdemes élni. Csak valahol hátul sugdos bennünk a kisördög, hogy nem lesz ez az egész ilyen sima diadalmenet, elvégre nem a Vörös téren vagyunk.
Régi amerikai változat: Miután legyőztünk minden technikai akadályt, kicseleztük a vetélytársakat, beintettünk az akadékoskodó bürokratáknak, továbbá az összes kisember felnőtt a saját feladatához és eltemettünk néhány áldozatot pár csillagsávos koporsóba, elégedetten megállapítjuk, hogy menő csávók vagyunk, akik mindent képesek megoldani.  A világűr sem lesz gond, de pár jó ötlet és ügyvéd nem ártana, hogy majd sikeresen bizniszelhessünk a Hoth rendszer lakóival. Addig is: Kér valaki egy Bourbont?
Blockbuster változat: Bazi nagy csillaghajókkal és pár övön aluli trükkel lenyomjuk a ronda rovar űrlényeket, a predátorokkal lábhoz tetetjük a sisakot, amikor meglátják az afrikai trófeáinkat. A nyolcadik utasok kipusztulnak, mert a dilisek nem tudták, hogy pár milliónyi év törzsfejlődést nem lehet simán átlépni, így ha egy másik faj lakóját felzabáljuk, vagy belebújunk, akkor abból nem csupán heveny gyomorrontás lesz, hanem halálos húsmérgezés. (Ráadásul nyersen, mi? Nem csak japán konyha van a világon, alienkéim.) Pár bolygó felrobbantása és egy közepes naprendszer letarolása után mindenki elismeri, hogy a Földé az Univerzum Kupa, az ellenségeink örökre leteszik a fegyvert. Harsonák, lufik, konfettik, rock’n’ roll és utcabál. Másnap a Weekly Galaxy Advertisment amerikai mellékletében eldugott hirdetés jelenik meg:"Alig használt lézerpisztolyok és fénykardok olcsón eladók."


Magyar változat: Szolidan, feltűnés nélkül és hívatlanul a Fehérlófia csillaghajó megérkezik a Tejútrendszeri Bizottság zárt ülésére, ahol a magyar küldöttség a Föld nevében felvételét kéri a „Logikusan Gondolkodó Lények Szövetségébe.” Amíg a meghökkent csillagköziek vezetői összedugják a fejüket, mi nekilátunk citromos teát készíteni, mert huzatos volt a rohammunkában készült űrhajó. A teremből kirekedt képviselők elképedve figyelnek és műszerekkel elemzik a cselekedeteinket. Egy óra múlva közlik, hogy az állandó tagság szóba nem jöhet. Még hogy a földiek logikus lények lennének? Amikor először felforrósítják az életadó vizet, majd valami fűvel keserűvé teszik, utána lehűtik, egy másik növénnyel édesítik, hogy végül egy harmadik sárga izével savanyítják. A tetejében van, aki a végeredményt megissza. Az egyik fürge eszű atyánkfia kapcsol, - valószínűleg Szentmihályi Szabó Péter egyik jövőbeli leszármazottja lehet, (Ugye tudja az olvasó, hogy miért?) egyben a fullajtárnak vitt államtitkár-helyettes segédje, hisz az irodalmat meg kell tisztelni - és  a belső zsebébe nyúl. A kecskeméti fütyülős bevetése után némileg oldódik a fagyos légkör. "Jó-jó, a röpködés már megy nektek, ezért ezer év múlva ismét adjatok be kérvényt. De addig, a Fiastyúk szerelmére, próbáljatok már már kissé megkomolyodni. Van még abból a fehér italból? Jobb, mint a másik. Csak tudtok valamit. Kültagok lehettek." Hazánkfiai lógó orral tartanak a bolygónk felé és egész úton azon vitatkoznak, ki a felelős kudarcért. Nem a kormány hibája - ez áll a kiadandó kommünikében. Két bizottsági tag félútról visszafordul, mert meggyőződésük, hogy kedvező kamatozású kölcsönt kültagként is lehet felvenni.



Mindezeket a variációkat, de még hasonlókat sem, Sztrugackijék művében nem találja meg az olvasó. Ők ugyanis, a poszt szerzőjétől eltérően, komoly és megfontolt emberek voltak.
Az eredetileg szórakoztatónak szánt, de minden bizonnyal fölösleges kitérő után, lássuk a TV játék valós kitárgyalását.


Sztrugackijék előszeretettel boncolgatták a fajsúlyos témákat. Szerencsére eközben izgalmas világokba repítik az olvasóikat és olyan fantáziadús köntösbe bújtatják a mondanivalót, hogy szó nincs holmi száraz filozófiai fejtegetésekről. Sorjáznak az elgondolkodtató felvetések. Hogyan maradhatott életben a kölyök egy szélsőséges planétán? A megmentése véletlen volt vagy tudatos tevékenység? Mi késztethet egy nagyon fejlett  civilizációt arra, hogy hermetikusan elzárja magát a világtól? Mi az erősebb, a tudatos én vagy a tudatalatti befolyásolás? Összebékíthető a kettő? Létezik-e olyan, hogy a faj érdeke? Tudatosan feláldozható-e érte az egyén? Kinek van erkölcsi joga ilyen döntést hozni? Hol van a vállalható felelősség határa?
Az írópáros furfangos észjárása zseniálisan és közérthetően becsomagolja a problémacsomagot a mese keretébe. Hagynak időt rágódni a kérdéseken. Van válaszok, amiket szavakkal, másokat a szereplők tettein át fejtenek ki, de jut eldönteni való a nézőnek is. Nincs minden egyértelműen megválaszolva, a szájbarágás nem tartozik az írástechnikájuk eszköztárába. A film legnagyobb erénye, hogy az alkotói nem akarták megváltoztatni az eredeti koncepciót. Úgy 90%-ban megőrizték a tartalmi hűséget. A szerzők eleve szokatlan ötlettel indítanak. A legénység zöldfülű, alig egy hete dolgozó kibernetikusának szemén át követhetjük az események sorát. A tapasztalatlansága a nézőnek előny, hiszen vele együtt próbálhatja bogozgatni a szálakat. A könyvben a belső monológokon át az olvasó könnyebben tájékozódhat, hogyan módosul a szereplők gondolkodása. Képen ez a technika nem működne. Egy-egy monológ még csak beleférne, de túl sok már nem. 
Ezért aztán a televíziósok
az eredeti párbeszédeket időnként átcsoportosították, központozták, lényegre törően szűkre vették. Jól sikerültek. A nézőt belevonják a játékba. Együtt gondolkodhat  a személyzettel. Persze,  az eljárás annál működik elsősorban, aki nem olvasta a kisregényt. De a fentebb említett kb. 10 % eltérés annak szintén kínál újdonságot, aki már túl van a történet olvasásán. Nem pusztán a nevekre gondolok, amelyek közül párat "csehesítettek." Talán a közönség kedvéért, talán az idő hozta más közhangulat folytán, de a TV játék optimistább, mint a regény. Elvégre 1994-ben vagyunk a készítésekor, a szocialista rendszer bukása utáni bizakodás idején. A helyszínválasztások illenek a tartalomhoz. Egyaránt van köves pusztaság és megviselt, de életre alkalmas táj.  A kölyöknek csak léteznie kell valahol. Kevés trükköt alkalmaztak, de azok ügyesek és a célnak megfelelnek. Holmi CG parádé fölösleges is volna ilyen témánál. Nekem kifejezetten tetszett a kísérőzene. Egyszerű, de hatásos. Erős érzelmi töltést közvetít. Miután kamaradráma jellegű a feldolgozás, kevés szereplővel találkozunk. Közülük a legismertebb az egykori "Kórház a város szélén" sorozat Blazsej doktora, Josef Abrhám. Hasonló szerepet kapott, mint akkor. Úgy látszik, a felszínen szimpatikus, de valahogy vegyes megítélést kiváltó karakterekre szakosodott.
Sztrugackijék legfontosabb vizsgálódási köre nem a világűr, hanem az maga ez ember. Egy másik művükben nagyon világosan megfogalmazták, hogy mit tartanak fontosnak. Illik ide, amit a Zsilin nevű hősük mond, miután bekóborolta a Naprendszert:"Jönnek az idegen, eljegesedett és az élettől oly távoli sziklatömbök. És az élet, ami az életben a legfontosabb, a Földön marad. A legfontosabb mindig a Földön marad." Arkagyij és Borisz humanizmusa nem szenvelgő, hiszen gyakran húsbavágó kritikákat fogalmaznak meg. Az emberek a Kozmoszba magukkal viszik a vágyaikat, félelmeiket és a moráljukat. Azok a legrosszabbak, akik átlépik az erkölcsi normákat, miközben az emberiségre hivatkoznak. Ezt az alapigazságot a történet egyetlen nő szereplője hamarább felismeri, mint a tudomány bűvkörébe bonyolódott férfiak. Ösztönös, mélyről jövő reakciója az első pillanatban teljesen logikátlannak tűnik,  mégis helyes. Csak éppen nagy ára van, a szerelem elvesztése. Sztrugackijék nem kínálnak könnyű megoldást, mindenért fizetni kell, ha nem is pénzzel. Viszont nagyon nem mindegy, hogy miért vagyunk hajlandók vállalni a lemondást. Erre jön rá végül a kezdő Sztanyiszlav, aki szintén meghozza a maga áldozatát.
Azoknak ajánlom a mozit, akik nem galaktikus kalandokra, űrcsatákra vágynak, hanem igazi problémákat látnak szívesen a történetekben és beleérző képességnek nincsenek híján. Látványos akciókat nem fognak kapni, de frissítő szellemi feltöltődést annál inkább.

                                                                                                                       Oldfan

A filmhez a felirat megtalálható: 
https://www.feliratok.info/?search=Nesmuven%C3%A1+setk%C3%A1ni&soriSorszam=&nyelv=&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

Gyógyító Lukács

Целитель Лука címmel készítettek egy dokumentumfilmet nem oly régen. Gyógytó Lukács nem más, mint Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckij. Magyarországon nem sokaknak cseng ismerősen a neve. Pedig majdnem kortársunk volt, és az életét nem feltétlen az unalom jellemezte.
A 20.századi orosz-szovjet történelem legrázósabb időszakait élte túl, úgy hogy tevékenysége miatt nem igazán nevezhető a rendszer kegyeltjének.
Emberi tartása, amivel átvészelte élete igazán nehéz időszakait, mindenesetre elismerésre méltó.
De azt gondolom, nem csak róla szól ez a film. Hanem azokról is akik e filmben szerepelnek, akik ezt a filmet elkészítették. Egyszerre ismerkedhetünk meg Vojno-Jaszeneckij különleges életével és láthatunk egy kicsit bele a mai orosz társadalom egy szeletébe. Nem részletesen, hanem csak felvillanás szerűen. Bizonyos szempontból talán még egy kicsit egzotikusnak is tűnhet ez vagy az.


Az elmúlt időszakban a blog olvasóival elkalandoztunk a metafizika tartományába. Mindennapjainkban igyekszünk eliszkolni a megfoghatatlan dolgok elől. Majdnem mindenkinek (legalábbis itt Európában) van valami pótszere, ami segítségével elmenekül az élet valóban jelentős kérdései elől. Persze, hiszen kontinensünk legelterjedtebb ideológiája, vallása a materializmus. Úgy gondoljuk, hogy felvilágosult ember csak az anyagi világban tapasztalható jelenségekben "hisz", hihet. A hinni kifejezést azért tettem idézőjelben, mert e fogalom egyik legpontosabb definíciója szerint, az anyagelvű ember vélelme nem esik a hit kategóriájába. De a valóságéba se.
"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés."
                              Zsidókhoz írt levél 11,1  (Károli fordítás)

Látható, hogy a hit egy olyan szférára vonatkozik (nem látott, nem látható dolgok vidéke) amivel egy materialista nem tud mit kezdeni. Vagy menekül a téma elől, vagy szidja azokat akik nem menekülnek előle. Az igazán nagy kérdés az, hogy van-e az anyagi világon túl valami. Amióta az ember itt van a Földön, amióta nem az éhség, a szükség determinálja élete minden pillanatát, legalább azóta foglalkoztatja ez a kérdés. Egy olyan kérdéskör ez, amelyre nem adható teljesen megbízható és helyes természettudományos válasz. És a Tudományokban hívőknek ez frusztráló lehet(ne, ha nem menekülnének el a probléma elől. Az elől a tény elől, hogy a Tudomány sem tud mindenre választ adni. És nem is fog soha. A tudományba vetett hitnek is vannak korlátai.) Miért ezzel kezdetem ezt az írást? Mert egy olyan dokumentumfilmhez készítettem feliratot, ami egy olyan emberről szól, aki életét végig kísérték a csodák. (A csoda az, amikor a természeti törvényszerűségek valahogy, valamiért hatályukat vesztik, és olyan dolog történik, ami a természetet működtető törvényszerűségek alapján nem történhetne meg.) A nagy kérdés, hogy vannak-e csodák?
A középkori legendáriumok tele vannak csodás történetekkel. Korunk embere könnyen legyint ezekre: Babonás középkor! Persze tagadhatatlan, hogy nagyon sok kókler igyekszik anyagi hasznot húzni az emberek hiszékenységéből. Úgyhogy elég nagy a zűrzavar a témával kapcsolatban. Talán nem véletlen, éppen ezért, hogy nagyon sokan idegenkednek a témától, és ha csak tehetik menekülnek előle.

De mi van napjaink csodáival? Vannak napjainkban csodák?
A kérdés jogos. Igen, vannak megmagyarázhatatlan, vagy annak tűnő dolgok napjainkban is. John Locke (1632-1704) angol filozófus szerint a bibliai csodák bizonyítják, hogy a Szent Írás Istentől ered. Igen, ő az a Locke... Aki Oxfordban tanul, orvosi diplomát szerez. Elkötelezetten hit a Biblia Istenében, és az emberi jogok témakörében alapvető írásai vannak. Ez a két állítás nem véletlenül került egymás mellé egy mondatba. Locke az alapvető emberi jogokat a bibliai kinyilatkoztatásból, bibliai tanításokból eredeztette. (Ő egy igazi liberális gondolkodó volt. Gondolkozása, értékrendszere a bibliai kinyilatkoztatáson alapult, így nem véletlen, hogy napjaink újliberális eszmeisége egyre távolabb van az általa megfogalmazott értékrendtől. Persze az is igaz, hogy nála nem megfelelési kényszer, hanem szívből jövő entitás volt a liberalizmus, a szabadság szeretete.)
A bibliai racionalizmus épp a Biblia természetfeletti voltát, a belőle eredő metafizikai megnyilvánulásokat tagadta/tagadja. Sikeresen megosztotta a különböző keresztény felekezetek tagságát. Ugyanakkor az Újszövetségben is megtalálható természetfeletti (tudományos módszerekkel kutathatatlan) jelenségek napjaink egyik legelső (és talán ezért a legjelentősebb) kirobbanása (Asusa street, Los Angeles, USA) teszi/teheti Spinoza egész életművét zárójelbe. Szóval nem egyszerű a helyzet, és a technikai fejlődés (és a nyugati világ jóléte; ez a két tény oly sokszor megtéveszti a nyugati embert) egyáltalán nem segített eldönteni a vitát.

És itt van mindjárt Lukács testvér, akiről ez a dokumentumfilm készült. Krími Szent Lukács (1877-1961) egy orvosból lett szentéletű pap, akinek a tevékenységéről már életében csodás dolgokat beszéltek. Történelmi és politikai értelemben elég mozgalmas korban élt és munkálkodott. A környezete egyáltalán nem volt kereszténybarát. Hogy finoman fogalmazzak. A hitét vállalta, soha meg nem tagadta, pedig folyamatosan ellenszélben kellett megélnie azt. Önmagában már ez is elég tiszteletreméltó dolog. Ifjú kora a szellemi értelmemben zsibongó cári korszak végére esik. Ez Kronstadti Szent János (1829-1908; Iván pópa), Raszputyin (1869-1916), a szimbolisták, a teozófusok, a spiritiszták, a vallási csalók, a világmegváltó filozófiák kora. Lukács (Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckij) láthatta őket, hallhatott róluk, ismerhette őket, de abból a nemzedékből ő maradt utolsó mohikánnak.
Furcsa a szovjethatalomhoz való viszonya. Nem lett proto-békepap. A hite mellett végig kitartott, így a besúgás kimaradt az életéből. Helyette volt börtön és száműzetés. Mégis eleget tesz a hatalom kérésének, amikor úgy gondolja hogy ezzel a rászorulókon segíthet. Nem tesz közöttük különbséget politikai nézetük alapján. A Szovjetunió vezetőitől elfogadta az állami kitüntetéseket, de nem önmaga miatt. Az értük kapott pénzt jótékony célra fordította. Olyan összegről van szó (az egyik esetben 200 000 rubel, amikor egy jó fizetés olyan 200 rubel volt), amekkora summát nem volt könnyű egyben látni abban az időben.
Ember tudott maradni az embertelenségben is. És mi ez, ha nem csoda? Mi az, ami ennél is több?
"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését."
                                                                  Pál apostol Timóteusnak írt második levele 4,7-8


A dokumentumfilmben az egyik szemtanú így emlékszik Lukácsra:
„… a nap már lenyugodott, este volt. És felállt az asztaltól. A lenyugvó nap sugarai hátulról világították meg. Úgy tűnt, glória van a feje körül. Magas volt, impozáns, méltóságteljes.”

Bennem ez a néhány szó egy fényképet juttatott az eszemben. (A kép eredetije a Kongresszusi Könyvtárban [Washington DC, USA] található.) A Lukács feje körüli fény, amely glóriaként vette körül a szent fejét, a szöveg szerint a naptól eredt. Ám nem csak a naptól származhat ez. Az Apostolok Cselekedeteiben (2. fejezet) is szó van valami ilyesmiről, de az nem a Naptól eredő fényjelenség volt. Könnyen mondhatnánk, hogy mesebeszéd, ám a 20. században élt egy egyházi szolgáló, William Branham (1909-1965) akinek a feje fölött néha megjelent egy fényjelenség. Fénykép is készült róla.
William M. Branham
A kép negatívját (a 20. század második felében [1950. 01.24.] készült a kép, jóval a digitális korszak előtt) megvizsgálták, nem-e manipulálva, hamisítva van. Nincs.
Vannak érdekes dolgok.

A film megtekintése után bennem egy olyan kép alakult ki Krími Szent Lukácsról, hogy tette a dolgát, amit tanult (sebész volt), ám közben történetek megmagyarázhatatlan dolgok is a kórházban.
Magam elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam: önmagában az orvostudomány kevés. Kemikáliákkal beleavatkozhatnak az ember szervezetébe, elköthetnek, elvághatnak ezt-azt, de a gyógyuláshoz sokszor több kell, mint amit az orvostudomány nyújtani tud. Hogy mi az a több? Minden a fejben dől el - tartják egyesek. Igen, talán.
De az ember agyának működése, az agyi mechanizmusok is egy nagy talány a modern orvoslás számára is. Olyan keveset tudunk magunkról fiziológiailag is, és lehet hogy ez nem véletlen.

Néhány mondatocska a dokumentumfilm kapcsán 

(Alex néhány évvel ezelőtt felhívta a figyelmemet egy alkotásra. A 2013-as  Излечить страх-ról van szó. Nagyon sokáig vártunk, és kutattunk a neten, amíg megtaláltunk. Utána is várni kellett jó ideig, hogy elfogadható képben is fent legyen. Jelenleg a Belorusz Egyes Csatornáról felvett verzió a legelfogadhatóbb minőség, amit ismerek a filmről. Alex megkért, nem utasítottam vissza...
Kedves Alex!
Legyen ez egy előzetes... Nem felejtettem el!)


V. F. Vojno-Jaszeneckij
A dokumentum film érdekessége, hogy bár Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckijről szól (Vagy talán helyesebb lenne azt írnok, hogy "... Vojno-Jaszeneckijről kellene szólnia"?), valójában a neves sebész, és pap életét csak nagyon vázlatosan ismerteti. Inkább a munkásságának napjainkban is észlelhető hatásait állítják az alkotók előtérbe. Ezzel kimondatlanul is olyan érzetet kelthetnek, hogy az elhunyt előtti tisztelgés ürügyén, egy napjainkban kialakuló hagyományt mutatnak be, mintegy dokumentálják azt. Ennek ellenére egy percre sem volt hiányérzetem, amikor a feliratot készítettem. Sőt, pozitív életérzés fogott el, miközben bíbelődtem. Pont ellentétes, mint amit a Pikk Dáma. A fekete rítus közben éreztem. Az utóbbi film elég sötét hangulatot generált bennem, miközben "küzdöttem" a dialógusaival. A Gyógyító Lukács viszont életörömmel töltötte el a szívemet. Még akkor is, ha teológiai szempontból nem mindennel tudok egyetérteni, azzal ami a filmben elhangzik.
Hát, mit mondjak? Nem tartozok az magukat ortodoxnak mondó felekezetek egyikéhez sem. Ennek ellenére, jó érzés töltött el a felirat elkészítése közben. Bármelyik dokumentumfilm, nem csak a készítők (vagy készíttetők) által kiválasztott témáról szól, hanem a korról is, amelyben készül. Esetleg azokról is, akik készítik.
Morfondíroztam a dolgon, és arra jutottam, hogy a dokumentum készítése során az lehetett az egyik koncepció, hogy Vojno-Jaszeneckijt hús-vér embernek lássa a néző, és ne csak egy történelmi figurának. Ezért nem terheli a nézőt túl sok történelmi adattal, inkább megszólaltatja a még élő szemtanúkat, volt tanítványát, családtagját.

A kereszténység és a mozi

A Pravoszláv Film nevezetű cég jóvoltából nem is olyan régen (2013) készült egy játékfilm, ami Lukács atya életének egy jelentős szakaszát dolgozza fel. Tudomásom szerint, a nevezett cég három filmet készített el eddig. Ebből kettő már szerepel a blog "kínálatában" (Pópa, Horda). Mindhárom filmre elmondhatjuk, hogy benne meghatározó a keresztény (ebben az esetben pravoszláv) nézőpont. Egyáltalán nem tolakodóan, nem erőltetetten. Végül is, mindhárom film főszereplője egy pravoszláv pap. És mindhárom film telitalálat! Mind a történet, mind a látványvilág szempontjából.
Persze, úgynevezett keresztény filmek nem csak Oroszországban készülnek. A filmgyártás hajnalán Hollywood nem egy ilyen témájú filmet készített. A teljesség igénye nélkül: Ben Hur (1907, 1925, 1959 majd 2016), Tízparancsolat (Cecil B. DeMille rendezésében: 1923 illetve a remake 1956). Mindez természetes is, hiszem a 20.század első felében az amerikai társadalom tagjainak jelentős részének gondolkodása, morálja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáson alapult.


Ezen időszakban tűnt fel Hollywood vidékén egy evangélizáló hölgy. Aimee Semple McPherson (1890-1944). Ő maga gyakorlatilag az amerikai álom egyik megszemélyesítője. Nincstelen, hátrányos helyzetű gyermek volt, mégis nemcsak bejutott a filmgyártás fővárosában, hanem hatással volt az ott zajló dolgokra. Nem tett semmi mást, csak azzal foglalkozott, amivel foglalkoznia kellett. Istenről beszélt mindenkinek, szó szerint válogatás nélkül. Sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy úgy vélte a Biblia egy szent színdarab, amit drámai módon kell előadni. 1922-ben úgy érezte, hogy templomot kell építtetnie Los Angelesben. 1923 nyarán megnyílik az Angelus Temple.
Az Angelus Temple napjainkban
A gyülekezetnek száztagú kórusa, és harminchat fős rézfúvós zenekara volt. Az istentiszteletek látványvilágának kiteljesítéséhez Hollywood ruhákat, kellékeket, díszletet adott. Anthony Quinn színészi karrierje előtt az Angelus Temple zenekarában játszott.
Mary Pickford, Jean Harlow, Clara Bow rendszeresen jártak ide, a gyülekezeti alkalmakra.
Időnként Charlie Chaplin is feltűnt itt. Sőt, McPherson asszonnyal összebarátkozott, és néha segített is neki a díszletek berendezésében.

Az evangélistanőről halála után sem feledkezett el az Álomgyár. Életéről 2006-ban egy közel két órás filmet készítettek.
A 2006-os film borítója
Ez a film kimondottan McPherson asszonyról szól, ám nem ez az egyetlen hollywoodi alkotás, melyben "megjelenik" a karaktere. (Bő húsz éve egyszer este, miután hazaértem egy amerikai film ment a TV-ben. Egy jelenetet láttam abból a filmből. A Donald Shuterland által megformált karakter, világos öltönyszerűségben, "betéved" az Angelus Temple istentiszteletére. És természetesen az evangélistanő "személye" is feltűnt az alkotásban. A film címére nem emlékszem.) Az 1976-os The Disappearance of Aimeeben Faye Dunaway alakítja a címszereplőt, A. S. McPhersont.
Láthatjuk, hogy az amerikai filmgyártás és a kereszténység között volt kapcsolódási pont. Ami megváltozott a hatvanas években, ahogy az amerikai társadalom is elkezdett változni. Az úgynevezett keresztény filmek gyártása a kis stúdiók, a kis vállalkozások kezébe ment át. Ez meg is látszott a végtermékeken. A színészek általában lelkes amatőrök voltak, a megjelenésen látszott a tisztességes igyekezet, de a viszonylagos pénztelenség is. Ilyen körülmények között is születtek jó filmek. Bár széles körben nem kerültek forgalmazásra. Mintegy "belső használatra" készültek. Üdítő kivétel, a megtörtént esetet feldolgozó, 1970-es The Cross and the Switchblade (Kereszt és rugóskés, Kés és kereszt), amely alkotásban az egyik főszereplőt Pat Boone alakította. Bár a korszak hollywoodi mércéjét ez sem üti meg minden esetben, aminek talán a legfőbb oka az alacsony büdzsé volt, de mégis egyfajta kultuszfilmé vált a hitüket valóságosan megélő keresztények között.
Mivel az előző generációk értékrendjét kárnak, és szemétnek ítélte a lázadó ifjúság, úgy látszott a nyolcvanas években, hogy nagyszabású és keresztény témájú filmet nem fog készíteni Hollywood.
Ezen az állapoton változtatott Mel Gibson. A 2004-es filmjének (Passió) fogadtatása bombaként hatott a filmstúdiók világában. A hollywoodi közvélekedés ellenére a film siker lett a mozikban.
Persze, a mozi fogadtatása nem volt egyértelmű, vitákat generált, ám mindez jót tett a filmnek, remek reklámot biztosított. A vita egyik oka épp a film reklámozása volt. Az alkotók állítása szerint a Passió korhű, sőt, a legkorhűbb a történet eddigi filmes feldolgozásai közül. Ezért is csak arámiul és latinul beszélnek a filmben.
A krtitizálók szerint nem igaz az az állítás, miszerit Mel Gibson és csapata csak az Evangélium alapján készítette el ezt a mozgóképet. A film cselekményének két forrása van. Az Evangélium és Anne Catherine Emmerich (1774-1824) nővér által írt könyv. (Maga Mel Gibson sem tagadta, hogy műve nem, vagy nem csak az újszövetségi könyveken alapul, hiszen az egyik interjújában Emmerich nővért a forgatókönyv társszerzőjének nevezte. Ugyanakkor az idén húsvétkor tartott budapesti vetítés reklámja is azt állította, hogy csak az Evangélium alapján elkészített leghitelesebb alkotást láthatja a nagyérdemű.) A hölgynek már gyermekkorában víziói voltak. Kolostorba kerülése után kezdetek jelentkezni a Krisztus fájdalmas szenvedéseiről szóló látomások. Ezeket leírta, egy közel 400 oldalas könyvben. Eme irományban találhatók olyan megállapítások amik teljesen ellentmondanak a bibliai tudósításnak. A könyvben szereplő leírások közül van olyan, ahol a szereplők a 19.századi vesztfáliai népviseletben "jelennek meg". Mivel az írónő testén megjelentek a stigmaták, ezért számára, és környezete számára minden írása autentikusnak számított. A nővér meggyengült egészségi állapota miatt élete utolsó 12 évét ágyban töltötte.
A filmben legalább 20 olyan jelenet van, ami a szerzetesnő könyvéből "nyert ki" Gibson. (Aki erről bővebben szeretne olvasni, megteheti itt: http://www.av1611.org/Passion/passion.html )
Emmerich nővér, és látomásai megítélése katolikus körökben sem egységes. A 19.század legeslegvégén (1892) német püspökök kezdeményezték boldoggá avatását, amit 1928-ban felfüggesztettek. A folyamatot 1973-ban újra indították, majd II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta a szerzetesnőt. (Miközben a témával foglalkozó egyes szakértők szerint továbbra is problémás a hölgy könyve teológiai szempontból.)
A film mellett érvelők lelkesedtek, mert többek szerint a keresztény életük megújult a film hatására, illetve sikeres evangélizációs célú bemutatókról szóltak a híradások. Voltak akik csak öncélú brutalitást láttak a filmben.
Hollywood pénzügyi döntéshozói a kasszasikert látták, és úgy döntöttek változtatniuk kell. A hatvanas években a kereszténységet, annak erkölcsiségét rendszeresen kigúnyoló, kifigurázó, lejárató hozzáállást pénzügyi szempontok alapján megváltoztatták. Szembe kellett nézniük, hogy az amerikai társadalomban az aktív kereszténység eszmeisége újra erőre kap, egyre nagyobb társadalmi csoportokat ér el, és befolyásol aktívan. A keresztények gazdasági szempontból célcsoporttá váltak. Hollywood elkezdett nekik is filmeket gyártani. Például a Tíz Parancsolat (2006) Robert Dornheln rendezésében, vagy a 2016-os Ben Hur. (Amely feldolgozás már egy kicsit túl is mutat ezen a tendencián. Nyugodtan sorolható azon alkotások közé is, amelyek csak diszletként, díszítő elemként, mézesmadzagként  tekint a kereszténységre.) De feltétlen meg kell említenem a Sandra Bullock főszereplésével készült A szív bajnokait (The Blind Side). Ami egy valós történetet mesél el, ám ilyen és ehhez hasonló történetek tömkelegét filmesítették meg független filmkészítők az elmúlt közel negyven évben. Mérsékelt sikerrel. Hogy finoman fogalmazzak. A 2009-es Bullock film minőségileg (mind látvány, mind színészi munka tekintetében) jóval felette áll az előzményeknek. Ami jót tett, az úgynevezett, keresztény filmgyártásnak is. 2000 és 2005 között elkészült a Left Behind regényfolyam (szerzők: Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins) első három kötetéből alapján három film. (Főszerepben Kirk Cameron.) Ami a 2014-es (Nicolas Cage főszereplésével készült) Left Behindot is inspirálta.
Persze, mindez a "kapcsolat" csak addig tart, amíg a jegypénztárakból dől a lé. Hollywood megbékélése a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással, annak moráljával csak időleges, és valószínűleg Mammon központú.
E kis elkalandozásomból láthatjuk, hogy nem csak az orosz filmgyártás foglalkozik keresztény témákkal. Ugyanakkor, szerintem dicséretes az a minőség, ahogy a Pravoszlávfilm munkatársai a témához eddig hozzányúltak.
Ez a dokumentumfilm (amiről a bejegyzés szól), nem a Pravoszláv Film promós alkotása. Mégis van utalás a filmre, talán nem véletlen. A film magán hordozza az orosz dokumentumfilm készítés sajátos jegyeit. Kicsit többről is szól, mint amit az alkotók célul tűztek ki. Lukács élettörténetének elbeszélése mögül ki-kikacsint a mai orosz valóság egy kis szeletkéje. És ez, a szememben növeli e tévéfilm értékét. Nem vagyok abban biztos, hogy ezzel mindenki így van, de a velem egyívásúak szerintem érteni fogják mire gondolok. Legalábbis, remélem...

Befejezés

Egyébként úgy vagyok ezzel a filmmel (is), mint a halevéssel. A húst megeszem, de a szálkát meg se próbálom. Tulajdonképpen egyfajta kincskeresés ez. Már annak, aki szereti az ilyen kihívásokat.

A Целитель Лука Georgij Ananov dokumentumfilm rendező sokadik munkája. 2015-ben készült, és a Pérvij Kanál mutatta be. A kino-teatr.ru a rendező 27 alkozásáról tud, érdekes módon jelenleg ez a film még nincs a felsorolásban.

Agónia

Az 1917-es bolsevik forradalom – vagy ahogyan 1989-ig neveznünk kellett: a nagy októberi szocialista forradalom – ötvenedik évfordulóját 1967-ben a szovjet vezetés méltó módon kívánta megünnepelni. Az eseménysorozat fényének emelése érdekében jubileumi filmeket is rendeltek, ám azok nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című alkotását nem lehetett csak úgy elsüllyeszteni, hiszen magyar–szovjet koprodukcióról volt szó, melyet már a forgatás idején nagy nemzetközi figyelem kísért. Maradt tehát az olló: a szovjet változat húsz perccel rövidebb, mint a magyar, de forgalmazása még így sem volt széles körű a Szovjetunióban. Alekszandr Aszkoldov mesterműve, A komisszár rosszabbul járt: hamar dobozba került, ahonnan csak 21 év után, 1988-ban szabadult ki. De legalább elkészült. Elem Klimov jubileumi Raszputyin-filmjének, az Agóniának a forgatókönyvét többször át kellett írni, a forgatást is többször leállították, majd az elkészült filmet hatéves dobozfogságra ítélték. A testvéri országok és a Nyugat mozilátogatói már a 80-as évek elején megnézhették az Agóniát, de az orosz közönséghez csak az évtized közepén jutott el egy cenzúrázott verzió.


Ki volt Raszputyin?

Grigorij Jefimovics Raszputyin 1869. január 22-én (a régi naptár szerint: január 10-én) született a szibériai Pokrovszkoje nevű falucskában. A szorgalom volt a legkevésbé jellemző rá: nem járt iskolába, kerülte a házimunkát, és jószerivel az egész napot heverészéssel töltötte. Egy véletlennek köszönhette, hogy látnoki képességeket kezdtek tulajdonítani neki. Történt ugyanis, hogy Pokrovszkojéban valaki ellopta az egyik paraszt egyetlen lovát, ám a tettest hiába keresték. Grigorij komótosan feltápászkodott a fekhelyéről, és prófétai hangon kinyilatkoztatta: „Pjotr Alekszandrovics volt a tolvaj!” Valószínűleg teljesen véletlenül, de beletrafált az igazságba, és ekkor kezdték el rebesgetni róla a falubeliek, hogy csodás képességei vannak. Az elkövetkezendő években mindenesetre egyéb képességeit csillogtatta meg, főleg a mértéktelen ivászat és az asszonyok elcsábítása terén. Állítólag mindkét téren rekordokat állított fel. 1887-ben vette feleségül Praszkovja Dubrovinát (1866–1936), akinek három gyermeket (Marija, Varvara, Dmitrij) nemzett, de egyes krónikák úgy tudják, volt még két gyermekük, két fiú, akik halva születettek. Mondani sem kéne, hogy a házastársi hűség nem volt Raszputyin legerősebb oldala. Épphogy betöltötte a huszadik életévét, amikor elkezdődött szent emberi pályafutása. Egyszer egy fiatal szerzetest szállított a verhoturjei kolostorba – családja miatt ugyanis ráfanyalodott a munkára mint izvoscsik, vagyis kocsis –, s útközben a vele való beszélgetés olyan mély benyomást tett rá, hogy úgy döntött, ottmarad ő is a kolostorban. A Verhoturjében élő eretnek szerzetesek tulajdonképpen száműzöttek voltak, mert szembeszálltak az egyház hivatalos irányvonalával, és a maguk – meglehetősen zavaros – módján értelmezték az ortodox tanokat. Raszputyin különösen fogékonynak bizonyult ezen szónoklatok iránt, és idővel mint szent ember indult országos zarándoklatra Verhoturjéból. Az elmaradott Oroszország istenfélő, babonás parasztjaira nagy hatást gyakorolt a mosdatlanul, mocskos reverendában, bozontos szakállal, szent énekeket kántálva zarándokoló Grigorij, hiszen első ránézésre Istennek tetsző módon élt. Híre szájról szájra terjedt, s ahogy az lenni szokott, a „csodáiról” szóló történeteket mindegyik mesélő kiszínezte egy kicsit. Természetesen egy idő után a hivatalos egyházi körök is tudomást szereztek róla. Miután a magas méltóságok meggyőződtek arról, hogy Raszputyin semmiféle veszedelmet nem jelent rájuk nézve, a „szent ember” előtt megnyílt az út Szentpétervár felé.


Az orosz cárok trónján ekkor II. Miklós ült, aki 1894-ben az angol Viktória királynő egyik unokáját, Viktoria Alix hesseni hercegnőt vette feleségül. Házasságkötése után az asszony felvette az Alekszandra Fjodorovna nevet. A frigyet baljós események kísérték. A cár trónra lépése alkalmából népünnepélyt hirdettek a hodinkai mezőn, ám az esemény tömegkatasztrófába torkollott, mivel a vártnál lényegesen nagyobb számban megjelent érdeklődők nyugtalankodni és lökdösődni kezdtek. Elterjedt ugyanis az a hír, hogy a résztvevők ajándékokat kapnak, egyesek úgy tudták, fejenként egy tehenet. A polgármester parancsára a kozák katonaság karddal és korbáccsal látott hozzá a rend helyreállításához. A kitört pánikban az emberek egymást taposták agyon, sokan pedig belezuhantak a mezőt átszelő, hadgyakorlatok céljából ásott védőárokba. 1389 halott maradt a helyszínen, főleg nők és gyerekek, és majdnem ugyanennyi súlyos sebesültet szállítottak el. Később egy kijevi díszünnepségen a felséges pár szeme láttára süllyedt el egy ünnepélyesen feldíszített hajó, melynek 300 utasa a vízbe fulladt. A legnagyobb személyes tragédia akkor következett be, amikor Alekszandra Fjodorovna 1904-ben megszülte a várva várt trónörököst, Alekszej cárevicset. (Előtte csak lányai születtek: Olga 1895-ben, Tatjana 1897-ben, Marija 1899-ben és Anasztázia 1901-ben.) Viktória királynő leszármazottjait ugyanis az egymás közötti házasságok miatt a hemofília (vérzékenység) átka sújtotta, mely betegséget az anya útján a fiú utódok örökölték. A cárné élete ettől kezdve örökös rettegés volt fia, családja és az ország sorsáért. Soha nem tudta megszeretni új hazáját, s amikor kitört az első világháború, melyben Oroszország Németországgal került szembe, a nép végleg meggyűlölte az egyébként is gőgösnek tartott, valójában félénk és szorongó cárnét, a „német nő”-t. Kétségbeejtő helyzete miatt – hiszen férje rokonaival sem volt harmonikus a kapcsolata – szabad prédája lett a sarlatánoknak, akiktől családja és az ország sorsának jobbra fordulását remélte.


Több magyarázat is született arra, hogyan került Raszputyin a cári udvarba. Az egyik szerint a montenegrói származású Milica és Sztana nagyhercegnők találkoztak vele Kijevben, s mivel jó benyomást keltett bennük, cárné anyácska figyelmébe ajánlották a „szent ember”-t. Egy másik változat szerint Alekszandra Fjodorovna bizalmasa, Anna Virubova keze volt a dologban, mivel az udvarhölgy Raszputyin odaadó hívének számított. Miként később a cárnéról és más arisztokrata hölgyekről, úgy Virubováról is azt beszélték, hogy Raszputyin ágyasa volt. Ez a pletyka később valótlannak bizonyult, az 1917-es forradalom után ugyanis Annának megalázó vizsgálatokon kellett bizonyítania a szüzességét. Nem kisebb személyiség biztatta emlékiratai megírására, mint Makszim Gorkij. Anna emigrációban vetette papírra az emlékeit, s cáfolta, hogy ő vitte volna a cári udvarba Raszputyint, ám az tény, hogy ő közvetített a „szent ember” és az uralkodócsalád között. Virubova egyébként egészen haláláig állította, hogy élete számos szerencsés fordulata, például súlyos betegségekből való felépülése, Raszputyin csodáinak tulajdonítható. A legvalószínűbb magyarázat Raszputyin szentpétervári feltűnésére alighanem az, hogy mögötte álltak az egyházi méltóságok – nélkülük szinte semmi nem történhetett Oroszországban –, mert úgy gondolták, az a legbiztosabb, ha a maguk emberét tudhatják a cári család közvetlen közelében. Ami egészen bizonyos, hogy Raszputyin első megjelenése a cári udvarban rendkívül hatásosra sikerült. Történt ugyanis, hogy az akkor kétéves cárevics lehorzsolta a térdét, a seb pedig megállíthatatlanul vérzett, és Alekszej menthetetlennek tűnt. Raszputyint hívatták, aki csapzottan, ziláltan, de elképesztő energiával és magabiztossággal viharzott be a cár dolgozószobájába, majd miután egy muzsikhoz méltó közvetlenséggel megölelte és megcsókolta a döbbent és aggódó cári házaspárt, Aljosához indult. A gyerek szobájában bő negyedórát imádkozással töltött egy ikon előtt. Ezután beszélni kezdett a kimerült kisfiúhoz, akinek kíváncsiságát felkeltette a különös férfi, és mély, kellemes hangon előadott történetei. Rövidesen álomba szenderült, sebének vérzése pedig hamarosan elállt. A cárné térden állva mondott köszönetet fia megmentéséért, és ettől kezdve úgy tekintett Raszputyinra, mint akit maga a Jóisten küldött a cári család megmentésére.


II. Miklós húga, Olga Alekszandrovna Romanova nagyhercegnő 1907-ben találkozott először Raszputyinnal. Naplójában leírta, milyennek látta Raszputyin és a cárgyerekek kapcsolatát: „A gyerekek nagyon szerették, igaz, rendkívüli módon tudott bánni velük. Jól emlékszem egy estére. Alekszej hároméves volt, éppen nyulat játszott. Fel-alá szökdécselt, és hiába próbálták lefektetni, senkinek sem engedelmeskedett. Megérkezett Raszputyin. Teketória nélkül kézen fogta, és a szobájába vezette. Utánuk mentünk. A lámpák nem égtek, csak a csodás ikonok előtt pislákolt egy gyertya. Mintha templomban lettünk volna. A gyerek engedelmesen állt az óriás oldalán, és lehajtotta a fejét. Felejthetetlen látvány volt. Nem tudom megmagyarázni, miért, de akkor megértettem, hogy ez az ember őszinte.” Ezt a véleményt azonban sem a kortársak, sem az utókor nem osztotta maradéktalanul. Az elmúlt évszázadban számos elméletet gyártottak arra, hogy Raszputyin miként tudott látványos javulást elérni a beteg cárevicsnél. Valószínűleg tényleg rendelkezett némi hipnotikus erővel, és járatos lehetett a népi gyógymódokban. Tudhatta például, hogy a magas vérnyomás fokozza a vérzékenységet, vagyis a beteg megnyugtatásával a vérnyomás csökkenthető, a vérzés pedig megállítható. Egyesek szerint kevésbé tisztességes módszerei is voltak. Távollétében hű emberei – Virubova udvarhölgy és Badmajev, tibeti orvos – a cárevics ételébe állítólag mandragóragyökeret és szarvasagancsport kevertek. Ezek fokozzák a vérzékenység tüneteit, adagolásukat azonban Raszputyin megjelenésekor hirtelen beszüntették, ily módon azt a hatást keltve, hogy a csodás javulást a „szent ember” puszta megjelenése okozza.


Az Alekszej betegsége terén elért eredményeinek köszönhetően Grigorij Jefimovics rövid idő alatt szédületes karriert futott be. A legelőkelőbb személyiségek vetekedtek a kegyeiért, hiszen a cári család fölötti befolyásának köszönhetően bárkit magas méltóságba helyeztethetett, vagy éppen eltávolíttathatott a pozíciójából. Ebbéli szolgálatainak persze megkérte az árát, de nem mindig pénzben: volt, hogy a nagyra törő férfiak feleségeinek kegyeit kérte viszonzásul. Talán még így sem csinált volna nagyobb bajt, mint bármelyik más szélhámos a történelemben – például az ál-Dmitrij Borisz Godunov idején –, ha nem épp dicstelen pályafutása időszakára esett volna a cári Oroszország válsága, amely előbb az I. világháborúba, majd az 1917-es forradalomba torkollott. Cár atyuska nem volt annyira babonás, mint a felesége, és egyáltalán nem volt vak, tudott az „istenember” féktelen kicsapongásairól, részeg orgiáiról, melyekről Alekszandra Fjodorovna nem volt hajlandó tudomást venni, az egészet rágalomnak tartotta. II. Miklós azonban nem annyira Raszputyin, mint inkább imádott felesége befolyása alatt állt, Alekszandra Fjodorovna pedig a „szent ember” zavaros látomásaira és kinyilatkoztatásaira hivatkozva előbb csak személyes, később már politikai, sőt egyenesen katonai ügyekben is befolyásolta a cárt. Ezek a tanácsok persze semmire nem voltak jók, és a cári csapatok súlyos vereségeket szenvedtek a világháborús frontokon. Mindezért a nép főleg II. Miklóst hibáztatta, akit egyre gyakrabban emlegettek „Véreskezű”-ként. Raszputyin egyvalamiben tehát feltétlenül eredményesnek bizonyult: sikerrel és végzetesen megtépázta az akkoriban éppen 300 éves fennállását ünneplő Romanov-dinasztia tekintélyét.


Raszputyin napról napra növekvő hatalma, korlátlan befolyása a cári családra, s ezáltal egész Oroszország sorsára, természetesen egyre többeket töltött el aggodalommal, s ők nem az Isten, hanem inkább a Sátán emberét látták a muzsikban. Előbb az egyház fordult szembe vele, miután világossá vált, hogy a „szent ember” egyáltalán nem az ő bábfigurájukként viselkedik, majd a politikusok is ellene fordultak. Megkísérelték megvesztegetéssel eltávolítani Szentpétervárról, eredménytelenül. Végül magára a cárra gyakoroltak nyomást, tömeges lemondást helyezve kilátásba, mire II. Miklós kénytelen volt elküldeni az udvartól családja „hű barátját”. A Sors azonban újra Raszputyin kezére játszott. Egy kiránduláson a cárevics megsebesült, az orvosok pedig ismét tehetetlenül álltak a betegágya körül. Alekszandra Fjodorovna kétségbeesetten követelte Raszputyin visszahívását, a csoda pedig újra bekövetkezett. Az „istenember” diadalmasan visszatért Szentpétervárra, a cári udvarba, de ellenségei nem nyugodtak, és elhatározták, hogy végeznek vele. Először Jermogen püspök és Iliodor barát léptek akcióba. Egy kolostorba invitálták Raszputyint, ahol egy vallási vita ürügyén feszületekkel félig agyonverték, míg végre Raszputyin megígérte, hogy eltűnik Szentpétervárról. Persze nem tűnt el, hanem úgy, ahogy volt, véresen egyenesen a cárné elé ment, aki férjétől a bűnösök szigorú megbüntetését követelte. A szarajevói merénylet napján, 1914. június 28-án egy Iliodor által fanatizált prostituált, Konya Guszeva késsel súlyosan megsebesítette Raszputyint, aki azonban túlélte a támadást.


Grigorij Jefimovics vesztét végül mohó szexuális étvágya okozta. A jó barátjának gondolt Feliksz Juszupov nagyherceg, a cár rokona csalta tőrbe. Az összeesküvés másik kulcsembere Vlagyimir Puriskevics, a duma egyik képviselője volt. A csalétket Juszupov szépséges felesége, Irina jelentette. Raszputyint 1916. december 29-e (a régi orosz naptár szerint: december 16-a) estéjén Juszupov a palotájába csalta azzal az ürüggyel, hogy bemutatja Irinának. A pincébe vitte a vendéget, mondván, hogy fent még estély zajlik, amelynek meg kell várni a végét. Az összeesküvők azt remélték, hogy a várakozó Raszputyin ezalatt bőségesen fogyaszt majd a feltálalt mérgezett süteményből és italból. Ez meg is történt, de a méreg szinte semmilyen hatással nem volt Raszputyinra. Mindez megdöbbentette az összeesküvőket, akik már-már kezdték azt hinni, tényleg valamiféle szenttel van dolguk. Idővel Raszputyin megelégelte a várakozást, és távozni akart, mire Juszupov fegyvert rántott, és rálőtt. A „szent ember” ekkor sem halt meg, s míg merénylői a nyomok eltüntetésével foglalkoztak, kitámolygott az udvarra. Végül Puriskevics lőtte agyon. A holttestet a Névába dobták az előre kivágott léken keresztül. A rendőrség másnap megtalálta a vérnyomokat a folyó jegén, sőt a halott egyik csizmáját is. Hamarosan megérkezett a bejelentés Raszputyin eltűnéséről. Anna Virubova tudott arról, hogy az „istenember” előző este Juszupov herceghez készült, így gyorsan kiderült, kik követték el a merényletet. Az ügyet azonban a rokoni kapcsolatok miatt el kellett tussolni, Juszupovot mindössze ukrajnai birtokaira száműzték.


Raszputyin holttestét végül sikerült megtalálni, a boncolás pedig kimutatta, hogy tüdejébe víz került, ami arra utalt, hogy még a Néva jege alatt is életben volt, tehát valószínűleg nem a lövések végeztek vele, hanem vízbe fulladt. Alekszandra Fjodorovna ragaszkodott ahhoz, hogy a cári rezidencián, Carszkoje Szelóban temessék el a halottat. A szertartáson a teljes cári család rész vett. Bő másfél évvel élték túl „barátjukat”: 1918 nyarán végezték ki őket Jekatyerinburgban, a bolsevikok parancsára. Holttesteiket savval öntötték le, és jeltelen sírba temették a közeli erdőben. Raszputyin sem nyugodhatott békében: az 1917-es forradalom lázában kihantolták a sírját, maradványait pedig elégették. A „szent ember” meggyilkolásának estéjén a méreg hatástalansága leginkább azzal magyarázható, hogy a merényletbe beavatott vegyész félelmében valószínűleg csak ártalmatlan szert kevert az ételekbe és az italokba. Más elméletek szerint a borban és a süteményben lévő nagy mennyiségű cukor, melyet a méreg keserű ízének ellensúlyozására használtak, valójában semlegesítette a ciánkálit: Raszputyin rosszul lett ugyan a méregtől, de nem halt meg tőle. Az „istenember” sokat emlegetett szexmániáját az átlagnál állítólag jóval nagyobb hímtagjával magyarázták. Jól értesültek azonban úgy tudják, Raszputyin ezen a téren nem haladta meg az átlagot. Mindazonáltal halála után elterjedt az a legenda, hogy merénylői kasztrálták, és levágott hímtagja kalandos úton külföldre került, ahol valóságos ereklyeként tisztelték a kiváltságos hölgyek. A halottkémi vizsgálat nem erősítette meg a kasztráció elméletét, de azt megállapította, hogy a nemi szerv súlyosan roncsolódott, ami arra is utalhat, hogy valamelyik elkövető esetleg valamiféle szexuális sérelmet is meg akart torolni a muzsikon. Vannak olyan újabb keletű teóriák is, hogy Juszupovéknak igazából semmi közük az egészhez, Raszputyinnal politikai okokból a brit titkosszolgálat végzett. Raszputyin egyik lányunokája, Marija Szolovjeva egyébként évtizedekkel később az emigrációban jó barátságba került Juszupovék lányával.


A film elkészítésének története

Az eredetileg repülőmérnöki diplomával rendelkező Elem Klimov 1964-ben forgatta első filmjét, a Hurrá, nyaralunk! című csípős szatírát, amely egy úttörőtábor hétköznapjainak bemutatásán keresztül valójában éles társadalomkritikát fogalmazott meg. Következő alkotása, az Egy fogorvos kalandjai (1965) című vígjáték felkeltette a nagy tekintélyű kolléga, Ivan Pirjev – a Moszfilm egyik akkori igazgatója – figyelmét. Pirjev azt ajánlotta Klimovnak, hogy készítsen egy filmet az 1917-es októberi forradalom ötvenedik évfordulójára. Témaként Raszputyint, illetve a forradalmat közvetlenül megelőző 1916-os eseményeket javasolta. Klimovot eleinte nem érdekelte különösebben egy történelmi film lehetősége, ám a korabeli szovjet viszonyok mellett egy ilyen felkérést nem volt tanácsos csípőből visszautasítani. A direktor tehát elmerült a történelmi iratok, feljegyzések, memoárok és dokumentációk tanulmányozásába, és hamarosan beleszeretett a témába. Más források viszont úgy tudják, Pirjev eredetileg annak a filmnek a befejezését ajánlotta fel Klimovnak, amelyet Anatolij Efrosz kezdett forgatni Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj A cárné összeesküvése című drámájából. Klimovnak nem tetszett a forgatókönyv, másikat szeretett volna íratni Alekszandr Vologyinnal, aki azonban nem vállalta a munkát.


Mivel Klimov eredeti elképzelése az volt, hogy szatirikus oldalról közelíti meg az eseményeket, ezért a Hurrá, nyaralunk! két forgatókönyvíróját, Szemjon Lungint és Ilja Nuszinovot vonta be a munkába. A legelső szkript, a Grisa Raszputyin, a szent ember Raszputyin valóságos alakja és a róla szóló történelmi legenda ütköztetésére épült, de nem nyerte meg az illetékesek tetszését. Klimovék átgondolták a koncepciójukat, és egy újabb ígéretes tervezetet adtak be. Erről már a korabeli magyar filmsajtó is tudósított. A Képes Film Híradó 1967. februári száma ezt írta: „Elem Klimov, a Hurrá, nyaralunk! rendezője újabb szatirikus szovjet film rendezésére készül. Ezúttal történelmi témát választott: Az Antikrisztus című film a Romanov-dinasztia utolsó napjait és Raszputyin bukását eleveníti meg.” Ezzel a szkripttel az volt a gond, hogy kifejezetten rokonszenvesnek ábrázolta a figurát – legalábbis a cenzorok szerint. 1967-ben – immár a harmadik forgatókönyv, az Agónia alapján – elindulhatott ugyan a forgatás, de tíz nap után indoklás nélkül leállították. 1973-ban folytatódhatott újra a munka, amikor Filip Jermas került a filmügyek élére. Neki köszönhetően a projekt kiszélesedett, és kétrészes produkcióvá terebélyesedett, amelyet csak 1975-ben sikerült befejezni.


Közben Klimov leforgatta a Sport, sport, sport (1970) című dokumentumfilmet, melynek készítése közben felfedezte, hogy híradófelvételek montázsjellegű alkalmazásával milyen hatásos eredmény érhető el. Az Agónia forgatásakor háromféle anyagot kombinált: korabeli híradókat, régi játékfilmek azon részleteit, amelyek korabeli híradók hatását keltik, és saját maga által a régi híradók stílusában forgatott képsorokat. (A tífuszról szóló, korhűnek látszó tudósítást például valójában Klimov stábja forgatta.) Ezzel egyrészt az volt a célja, hogy megszüntesse a fikció és a valóság határait, másrészt ellenpontozza a cselekményt. A tulajdonképpeni történet Raszputyinnal a középpontban ugyanis már-már barokkosan gazdag, helyenként szinte festői, máskor egyenesen szürrealista színes képekben elevenedik meg, ennek kontrasztjaként pedig fekete-fehér, rendkívül realisztikus híradóbetétek tudósítanak az egyszerű nép sanyarú sorsáról. A kétféle vizuális stílus szembeállítása rendkívül érzékletes képet ad arról, hogy micsoda óriási szakadék tátongott az uralkodó osztály és a nép között. A híradórészleteket és a játékfilmes részeket Klimov olykor szándékosan éles vágásokkal kapcsolta össze. (Érdemes megemlíteni, hogy Klimovtól teljesen függetlenül Jugoszláviában Duŝan Makavejev is a dokumentumbetétek újszerű felhasználásmódjával kísérletezett, mely módszer leghatásosabb eredményeit a W. R., avagy az organizmus misztériuma, illetve a Sweet Movie című alkotásaiban láthatjuk.)


Ahogy folyamatosan formálódott és alakult az Agónia forgatókönyve, úgy növekedtek Klimov és a szovjet filmbürokraták aggodalmai. A rendező attól félt, hogy elveszti uralmát a hatalmas anyag fölött (ráadásul egyik forgatókönyvíró-társa, Nuszinov az évekig tartó munka közben elhunyt), míg a bürokraták amiatt aggódtak, hogy a cári család és Raszputyin egyre plasztikusabb, egyre emberibb jellemvonásokat kaptak, miközben jószerivel szó sem esett a proletariátusról, a bolsevikokról, akik 1917-ben véget vetettek ezeknek a tarthatatlan állapotoknak. A korabeli szovjet történelemszemlélettel szemben ugyanis Klimov nem II. Miklóst és a cári családot akarta volna pellengérre állítani, hanem azt szerette volna érzékeltetni, hogy azokban az években olyan történelmi helyzet állt elő, amely mindenképpen radikális változásokat tett szükségessé, függetlenül attól, hogy erős- vagy gyengekezű cár ül-e a trónon. II. Miklós korántsem volt olyan kegyetlen uralkodó, mint Rettegett Iván, Nagy Péter vagy közvetlen elődjei közül mondjuk III. Sándor, akiket a szovjet történetírás kedvezőbben ítélt meg. A szovjet politikai irányvonalban viszont semmiféle hajlandóság nem mutatkozott akkoriban arra, hogy az utolsó Romanov-cár személyét átértékeljék, és árnyaltabb képet fessenek róla. Miután 1975-ben végre elkészült a film, azonnal dobozba került. Bármilyen korlátoltak voltak ugyanis a filmügyek illetékesei, egyáltalán nem voltak hülyék, és a napnál is világosabb volt számukra, hogy az Agónia nem csak arról szól, amit közvetlenül bemutat: a jelképes cím nem csupán Raszputyin haláltusájára és a cári rendszer végnapjaira utal, hanem a brezsnyevi jelenre is, ahol a dolgozó nép és az őket állítólag képviselő pártapparátus között már-már akkora szakadék tátongott, mint annak idején II. Miklós és alattvalói között, csak ezzel akkor még sokan nem voltak tisztában.


Andrej Tarkovszkij hányatott sorsú remekművéhez, az Andrej Rubljovhoz (1969) hasonlóan az Agóniát is végül hamarabb láthatta a külföldi, mint a hazai közönség. Előbb a baráti országokban mutatták be: Magyarországon például 1982. október 28-án, nem egész két hónappal azután, hogy a velencei filmfesztiválon a FIPRESCI megosztott díját kapta. (A másik FIPRESCI-győztes A dolgok állása volt, Wim Winders filmje.) A biztonság kedvéért a szovjet változatot megcsonkították: főleg olyan képsorokat vágtak ki, melyek túl érzékletesen mutatták be Raszputyin kicsapongásait. A megkésett premier sajnos nem vált az Agónia javára: formanyelvi újításait addigra a hazai és a külföldi közönség más alkotások révén már megismerhette, ugyanakkor a betiltás miatt a filmet olyan irreális elvárások övezték, melyeknek képtelenség volt megfelelni, és sokan csalódottságuknak adtak hangot Klimov művéről szóló beszámolóikban. Később maga Klimov is elégedetlenségét hangsúlyozta: „Minden filmemmel szemben vannak fenntartásaim, de az Agóniával szemben a legtöbb. Háromszor kellett nekifutnom, mert mindig leállították a forgatást. S mire nyolc év elteltével tényleg megcsinálhattam, rájöttem, hogy a régi forgatókönyv már használhatatlan, úgyhogy forgatás közben kellett újat írni. De olyan páratlan anyag volt a kezemben és olyan ragyogó színészek, mint a Raszputyint alakító Petrenko például, hogy már nem visszakozhattam: a filmet meg kellett csinálni. De sem mesterségbeli tudásom, sem tapasztalatom nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget kihasználjam. Túl sok a külsőséges megoldás a filmben. Mikor befejeztem, magam ajánlottam fel az Iszkussztvo Kino-nak, hogy írok róla egy megsemmisítő kritikát. Bele is mentek, aztán mégsem kellett nekik. Valóságos komplexusommá vált ez a film. Bizonyos fokig a Jöjj és lásd-ot is azért csináltam meg, hogy jóvá tegyem az Agóniában elkövetett hibáimat, s így valamiképp rehabilitáljam magamat saját szememben.”


Egyéb Raszputyin-filmek

Raszputyin figurája hamar feltűnt a filmvásznon: egy évvel a halála után, 1917-ben már két amerikai film is készült róla. Az egyikben Edward Connelly, a másikban Montagu Love személyesítette meg őt. 1926-ban a németek forgattak filmet a „szent ember”-ről, akit maga a rendező, Max Neufeld alakított. 1928-ban két újabb német és egy amerikai opusz gyarapította a Raszputyin-filmek egyre bővülő sorát. A hírhedt sarlatánt a merénylet óta eltelt egy évszázadban olyan közismert színészek is eljátszották, mint például Conrad Veidt, Lionel Barrymore, Harry Baur, Boris Karloff, Pierre Brasseur, Christopher Lee, Gert Fröbe, Tom Baker, Alan Rickman, Christopher Lloyd és Gérard Depardieu. A magyar Raszputyinok közül említsük meg Tomanek Nándort (1977) és Kamarás Ivánt (2014): mindketten egy-egy tévéfilmben alakították a figurát, ámbár a Kamarás-féle alkotás nem magyar film, hanem amerikai–kanadai koprodukció. Az 1932-ben készült amerikai verzió, a Raszputyin és a császárné a maga idejében nagy médiavisszhangot kapott, mivel Feliksz Juszupov herceg és felesége, Irina a film miatt beperelték az MGM-et. A házaspár azzal vádolta a filmvállalatot, hogy megsértette Irina Juszupova jó hírét, mert a film Raszputyin szeretőjeként ábrázolja őt, aki a szerzetes démoni befolyása alatt állt, noha ők ketten valójában sosem találkoztak. (Egyesek viszont arról suttogtak, hogy igazából nem Irina, hanem a biszexuális Feliksz volt Raszputyin szeretője.) A tárgyaláson Juszupov is tanúvallomást tett, és beszámolt a merénylet minden apró részletéről. Bár az alkotók előrelátóan megváltoztatták a még élő szereplők neveit, a bíróság mégis helyt adott a hercegi házaspár követelésének, és kártérítésre, valamint a sérelmes jelenetek eltávolítására kötelezte az MGM-et.


Említést érdemel az 1966-ban bemutatott angol Raszputyin, az őrült szerzetes is, melynek címszereplője, Christopher Lee kamaszkorában találkozott az igazi merénylőkkel, egy évtizeddel a film bemutatása után, 1976-ban pedig Raszputyin lányával, Marijával. Az asszony elismerését fejezte ki a színésznek, mert szerinte Lee ugyanazzal a szuggesztív erővel rendelkezett, mint néhai édesapja. 1967-ben a rendezői babérokra vágyó közkedvelt francia színész, Robert Hossein mutatta be a maga verzióját versenyen kívül a cannes-i filmfesztiválon. A Feliksz Juszupov könyve alapján készült Megöltem Raszputyint forgatókönyvét maga Juszupov hagyta jóvá, sőt meg is jelenik a film bevezetésében, ahol elmondja, hogy gyűlölete Raszputyin (a filmben: Gert Fröbe) iránt a merénylet óta eltelt fél évszázad alatt sem csökkent. Franklin J. Schaffner Cárok végnapjai (1971) című alkotása különösen sok pontatlanságot tartalmaz, ámbár ennek az az oka, hogy a forgatókönyv szerzője állítólag csak a szovjet kormány által ellenőrzött forrásokhoz jutott hozzá. Maga a film a cári házaspár történetét mondja el, Raszputyin csupán mellékfigura. Eljátszására felmerült Marlon Brando, Peter O’Toole és Yul Brynner neve, míg végül – Laurence Olivier javaslatára – Tom Bakert szerződtették. És végül emlékezzünk meg az 1996-os tévéfilmről is, amely hivatalosan amerikai–magyar koprodukció, Ragályi Elemér fényképezte, és részben Magyarországon forgatták, a mellékszerepekben számos magyar színésszel. Raszputyint Alan Rickman alakította, igazán meggyőzően.


Így látták ők

„Pontosan követhető, aránylag kevés főszereplőt és sok mellékszereplőt mozgató kamaradrámát láthatunk, mégis, valahogy sokkal nagyobb ennek a Raszputyin körül zajló hisztériának a léptéke, mint azt filmben vagy drámában ábrázolhatónak gondolnánk, valamiért mindvégig érzékelünk valami nagyszabásút, akárcsak a szerkezetileg igen hasonló Dosztojevszkij-regényben, A félkegyelműben. A film statikussága az abszolút középponttal rendelkező szerkezetből következik – mindenkit csak a főhőshöz való viszonyában látunk megnyilvánulni –, egyúttal azonban ez a mozdulatlanság, ez a már beállott és a film során sehová sem fejlődő agónia a történelmi előzmények és következmények ismertetése nélkül is a csak nagybetűvel írható Történelem levegőjét árasztja. A rendező Elem Klimov nemcsak a dokumentumokat használja közvetlenül, hanem a színhelyektől kezdve a legapróbb esetlegességekig a történelmi tényeket is mindvégig csaknem aggodalmasan követi. Nagyon orosz a film, mind az orosz történelemhez való ragaszkodás, mind az orosz művészet néhány nagy leleményének idézetszerű újrafogalmazása miatt – a már említetteken kívül: néhány tömeget ábrázoló áldokumentum-felvétel Eizenstein látásmódját, más képsorok Tarkovszkij Rubljovját, megint mások Mitta Ragyogj, ragyogj csillagomjának néhány beállítását idézik. Az orosz kultúra hagyományos, nagy, mitikus konfliktusai, s főleg a századfordulón kidolgozott ellentmondás a Kelet és a Nyugat, az elmaradottság és a kezdetleges civilizáció között szimbólumszerű tömörséggel jelenik meg egy-egy monumentális képsorban, például a tibeti csodadoktor fürdőszalonjában, ahol egy adjutáns mindvégig telefont hurcol Raszputyin után, és ahol a magukat vízkúrával gyógyítgató miniszterek feje fölött két kuruzsló tárgyal és dönt Oroszország sorsáról.”
(Spiró György: Remekmű a léten túlról (Agónia). In: Filmvilág 1982/12, 10. o.)


„Elem Klimov széles ecsetvonásokkal fölvázolt monumentális freskókban örökítette meg a kort. A történet a pétervári udvarban játszódik; a »másik« Oroszországról – melynek muzsikjai állati nyomorúságban élnek, s az események idején a világháborús játszma ágyútöltelékeivé lesznek – dokumentumbetétek tudósítanak. Az ilyesfajta átfogó történelmi tabló, természeténél fogva, mindig kicsit illusztratív és külsőséges; ezt a csapdát Elem Klimov sem tudta kikerülni. Filmjéből a mély és igényes történelmi elemzés ugyanúgy hiányzik, mint az egyes cselekedetek lélektani magyarázata. Az Agónia grandiózus, elragadó történelmi képeskönyv, mely ismert történelmi folyamatokat illusztrál, színes, néhol túlfestett képekben. […] Az elemzés illusztratív könnyedségét Klimov a forma súlyával és pompájával pótolja. Olyan erővel, hogy a film nézése közben elfeledteti velünk a koncepció gyermetegségét; sodró képeivel elragadja, megadásra készteti a nézőt. Itt mutatkozik meg, hogy Elem Klimov nem akármilyen rendező: még e gyöngébb, vitathatóbb művének is kivételes súlya van. E film ereje a hangulatokban, az atmoszférában rejlik, s mindenekelőtt az intenzív és átélt színészi játékban. A főhőst alakító Alekszej Petrenko alakítása a filmet meghatározó rendezői koncepciónak megfelelően erőteljes, egysíkú és túlrajzolt. Erőt érzékeltet, ravaszságot és őrületet; azt a misztikus varázst azonban nem, mellyel hatást tudott gyakorolni arisztokratákra, tábornokokra, miniszterekre. A Raszputyin-rejtélyt sem a film egésze, sem az ő alakítása nem magyarázza, s erről aligha ez a kitűnő színész tehet.”
(Báron György: Haláltusa. In: Hollywood és Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 136–137. o.)


„Újra és újra végiggondoltam az Agónia képsorát, dialógusait, hátha találok valamilyen részletet, amelyet valaki félreérthet, amely beleütközhetne valamiféle sejthető tabuba, sérthetné valamely szent tehén glóriáját. Megrökönyödtem: az Agónia sem kimondva, sem kimondhatatlanul nem tartalmaz semmiféle meg nem gondolt, félreérthető, vagy akár csak félremagyarázható gondolatot. Ellenkezőleg: a lehető legpontosabb, legárnyaltabb emberi-társadalmi-történelmi igazságok feltárására törekszik. Nem ismerek filmet, amelyik egy adott társadalmi berendezkedés minden irányú elidegenedettségét a teljesség ilyen fokán ábrázolta volna. Nem ismerek rendezőt, aki világosabban látta és láttatta volna azt a világtörténelmi pillanatot, amikor az orosz birodalomban »még sohasem volt ilyen mély szakadék a hatalom és a nép között«, amikor a békés megoldás már nem volt lehetséges, »mikor már csak a nép dönthette el saját sorsát«. Eizenstein Rettegett lvánja óta nem volt ilyen erejű és arányú történelmi látomás az egyetemes filmművészetben... Végre egy film, amely nem dől be az egymásba fulladó tanácstalanság divatjának, nem gügyög, hanem beszél, nem homályból, világosságból építkezik, nem alkuszik, hanem ítélkezik, akar és mer világtörténelmi alternatívákban gondolkodni.”
(Kósa Ferenc: Az Agónia bemutatója alkalmából – Levél Elem Klimovhoz. In: Filmkultúra 1982/6, 44–48. o.)


Agónia (Агония, 1981) – szovjet filmdráma. Írta: Szemjon Lungin és Ilja Nuszinov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alfred Snyitke. Díszlet: Savkat Abduszalamov és Szergej Voronkov. Jelmez: Tatjana Vadeckaja. Vágó: Valerija Belova. Rendezte: Elem Klimov. Főszereplők: Alekszej Petrenko (Grigorij Raszputyin), Anatolij Romasin (II. Miklós cár), Velta Line (Alekszandra Fjodorovna cárné), Alisza Frejndlih (Anna Virubova udvarhölgy), Alekszandr Romancov (Feliksz Juszupov herceg), Jurij Katyin-Jarcev (Puriskevics), Leonyid Bronyevoj (Manasevics-Manujlov).


                                                                                                                            Field64




Ezen írás először 2015. november 7.-én jelent meg a Filmbookon. Elérhetősége:
A szerző 2017. május 30.-án, a Régi Idők Mozija blogon másodszor is publikálta. Elérhetősége:
Köszönet Field64-nek, hogy e helyen is olvasható alkotása.