Feliratok

MoszGaz


Annakidején hezitáltam, hogy a Hóhérhez vagy a Moszgazhoz készítsek-e feliratot. Végül, többek között, a két (véleményem szerint) igen tehetséges színésznő, Julija Pereszild és Viktórija Tolsztogavna, szakmai teljesítménye miatt a Hóhérra esett a választásom. Magam eléggé kedvelem ezen bűnügyi sorozatokat, így hát úgy döntöttem, hogy esetleges kedvező fogadtatás esetén folytatom Cserkaszov és csapatának kalandjait, nyomozásait feldolgozó sorozathoz, sorozatokhoz a feliratkészítést.
Persze vártam a Hóhérra érkező reakciókat.
Vannak bátor emberek akik a blog felületét választják az üzenetküldésük eszközének (és köszönet nekik a bátorságukért!), és vannak akik ímélben fejtik ki véleményüket. Én személyesen az első variációnak jobban tudok örülni. Sokszor közérdekű infókat is tartalmaz az elektronikus levél amit küldtök. Ilyenkor sajnálom, hogy a dolog kettőnk közt marad.
A Hóhér kapcsán nem sok reakció érkezett. Ám, kaptam olyan személyes visszajelzést, ami miatt vettem a bátorságot, és nekikezdtem a MoszGaznak.

Néhány szót ejtenék erről a sorozatról. Krimiről lévén szó, nagyon erősen kerülném annak még a lehetőségét is, hogy bármi konkrétat eláruljak. Persze, nehéz így kedvcsinálót írni, hiszen nem hogy hívjam fel mások figyelmét egy kiváló sorozatra?
Nehéz ügy.
Az alkotás megtörtént esetet dolgoz fel. Ez az! Írj erről, és majd az meghozza a kedvet másoknak is. De erről az ügyről készült dokumentumfilm is. Nem lenne jobb lefordítani azt is?

Szóval, a MoszGaz sorozat megtörtént esetet dolgoz fel. A Szovjetunió történetének első sorozatgyilkosáét. A történet lényege, hogy a tettes a moszkvai gázszolgáltató vállalat alkalmazottjának beöltözve, bejutott egy lakásba, ahol brutális gyilkosságot követett el.
Valahogy így kezdődött minden. És ez az eset inspirálta a forgatókönyvírókat. Elkészítettek erről az esetről egy filmsorozatot. Valószínűleg ők sem gondolták, hogy akkora sikere lesz ennek, hogy "folytatást, folytatásokat" is készíteniük kell majd. Azért írtam idézőjelben a folytatás és a folytatások szavakat, mert a MoszGaz sorozat teljes. Megvan benne a bűn és a tettes a sorozat végén elnyeri büntetését. Morálisan kerek a történet. A folytatás, a Hóhér már egészen más sztori. Más bűn(ök), más elkövető. A közös a két sorozatba a nyomozó csapat tagjai. Gyakorlatilag az ő magánéletük köti csak össze a két művet. Pontosabban ötöt, mert ennyi sorozat készült el eddig.
Szerintem hiba arról beszélni, hogy a Cserkaszov által vezetett nyomozócsapat történetét öt évadban dolgozta fel az orosz filmgyártás, de gyanítom hogy legtöbben így fogják emlegetni a dolgot. Már ha... Mert szerintem annyira különbözik az egyes sorozatok hangulata, ahogy azt az idő változása indokolja is, hogy a MoszGaz, a  Hóhér, a Pók, a Sakál inkább epizódok, mint összefüggő alkotások. De ez inkább csak érzet, és lehet hogy tévedek.


Jegyzet a feliratokhoz

1.rész

На обиженных воду возят Sértettségében vizet hord.
Ez a szólás I. Péter idejéből származik. Ebben az időszakban - nem lévén vezetékes vízhálózat a településeken - az emberek hordóban hordták a vizet. A hordót rárögzítették egy talyigára, lovat kötöttek elé, és hajrá! Azok az emberek, akik hivatásszerűen hordták a városokba a vizet az államkincstártól kaptak javadalmazást. Magas presztízsű, jól fizetett állásnak számított ez a munkakör. Az így a városba került vizet a lakosok ingyen kapták (közellátás), de voltak olyan hordárok, akik nem elégedettek meg az állami apanázzsal és pénzt kértek a lakosságtól is.
Amikor ez az uralkodó tudomására jutott egy újabb rendeletet hozott, amelyben súlyos büntetéssel sújtják az illegális vízkereskedőket. A büntetés nem volt más, mint a ló elkobzása, és a vízhordó kényszerítése arra, hogy továbbra is ellássa kötelességét. Így már nagyon nehéz fizikai munkává vált a kötelesség. Ez a büntetés, értelemszerűen, sértettséget indukált a vízhordókban. Ez a szólás eredete.

2.rész

Cadaverikus jelenség Olyan jelenségeket hívnak így, amelyek visszafordíthatatlanok. A halál beállta idéz elő ilyeneket.

3.rész

Bublik Kerek péksütemény.
Bublik












4.rész

Артель
Artel. Emberek önkéntes társulása valamilyen kollektív cselekvéshez (például közös munkához). Gyakran közös a bevételük, de a felelősségvállalás is az ilyenkor.

Kiszlodvodsz Észak-Kaukázusban található kisváros. A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger közötti területen. A modern települést 1803-ban alapították, mint katonai bázist. Régészeti leletek alapján állíthatjuk, hogy a környéken az ókorban is volt egy település.
A város környékén gyógyvízforrások találhatóak. 750-1400 méter mélyről törnek fel. Éghajlata mérsékelt kontinentális, sok napsütéssel. Évente 1,5-2 hónap az amikor hóesés elképzelhető.
Ideális hely a gyógyturizmusra, amit ki is használnak.

Putyevka Útlevél, úti okmány.

5.rész

Az epizód körülbelül harmadánál Sztasz Seleszt családnevével játszadoznak. Seleszt jelentése cseng.

Alekszander Alekszandrovics Gyejnyeka (1899-1969) Grafikus, szobrász, festőművész.
A. A. Gyejnyeka: Ifjúság  1961-1962


7.rész

Gamajun madár Mitikus madár, amely az orosz folklór szerint a paradicsomban él.
A 17. és a 19. században készült könyvekben egy láb nélküli lény, amelyet szárnnyal és szárny nélkül is ábrázoltak. A 17-18.században díszítő motívumként is használták zászlókon, címereken és fegyvereken (pl. ágyúkon).
A 19. századtól kétféle dolgot is jelképez. Egyrészt paradicsomi madár, ami boldogságot hoz. Másrészt A. Blok és V. Vasznecov munkásságának köszönhetően e mitikus lény jelenléte közelgő katasztrófát is jelenthet.
A madár vizuális ábrázolása az idők folyamán módosult. Először szárnyai és lábai is lettek, később már női fejet kapott.
A lény maga és elnevezése is az iráni mitológiából került az orosz mítoszok világába. Funkciója nem változott. A török és iráni kultúrában is a boldogsághoz kapcsolódik, de nincs kapcsolatban a madárral. Valami olyasmi jelentéssel mint a szárnyaló boldogság kifejezésünk.
Az eredeti szó (هما ’huma) erős torzulással került át az orosz nyelvbe. Érdekesség, hogy a török-iráni diplomáciai iratok is használják e mitikus lény nevét, mint a padisah egyik jelzőjét. Hivatalos diplomáciai iratok révén kerülhetett át az oroszba. Érdekesség, hogy míg a Gamajunt női fejjel ábrázolják, addig a szó hímnemű. Család és helynevek eredete is visszavezethető rá.
A boldogság madárformájának megjelenésének eredete a 16.századi Európában repít el bennünket. Az európai tengerészek Új-Guinea és Maluku-szigeteken rengeteg olyan paradicsommadarat (Paradisaeidae apoda) találtak, amelyeknek nem volt szárnyuk és lábuk. A helyi lakosok elmondása szerint ezek a madárkák a mennyből származtak. Az európaiak először kritika nélkül átvették, elfogadták ezt az állítást. Jóval később (1782) derült ki, hogy a helyiek vágták le a madarak szárnyát, lábát, farkát és amulettet készítettek belőle.

Összegzés

Nagyon sokáig, több mint egy évig, voltak "fiókban" a feliratok. Kész volt a fordítás, csak a helyesírást kellett volna még átnézni, illetve írni valami keveset róla. Ez alatt az időszak alatt történt velem egy s más, mégsem ez okozta a "késői" közlést. Igen, késői. Mert a Hóhér annyira bejött nektek, hogy nem sokkal után nekikezdtem ennek a sorozatnak.
Mi az ami talán legjobban megfogott ebben az alkotásban?
Talán az, ahogy Sztasz Seleszt figuráján keresztül megpróbálják bemutatni a művészember őrlődését saját maga önmegvalósítása, és a hatalom elvárásának, a hatalom felől jövő nyomás, elvárás, kényszerítés között. A végzetes küzdelem, amiért annyi ember lesz alkoholista, narkomán, öngyilkos vagy egyszerűen csak disszidens a diktatórikus rendszerekben.
A másik dolog ami nagyon tetszett, ahogy már az első rész legelején bemutatják nekünk Hruscsovot. A nagyképű bunkót.
Akinek politikai hatalma van, és ezért azt gondolja: ő fújja a passzátszelet.


És végezetül egy kedves kis dalocska a sorozatból:

Cserkaszovék kalandjai folytatódtak. Erről itt olvashattok.

Mese Hópelyhecskéről

Ez év első bejegyzése egy orosz népmesei hősnő történetének animációs feldolgozása kapcsán készült. Mintegy évindítóként.
Sznyegurocska, Hópelyhecske története most mintha aktuális lenne. Nem mintha ha kinézek ablakomon, akkor hófehér tájat látnék. Nem. De csak tél van.

Nem tudom, kinek milyen volt az elmúlt éve, de nekem elég eseménydús. Pedig nem rohangáltam, mint pók a falon. Ha visszatekintek az egy évvel ezelőtti dolgaimra, akkor azt kell mondanom sok minden megváltozott. És ez egyáltalán nem volt, és nincs is ellenemre. Sőt, bízom abban, hogy folytatódik a dolog. Úgy érzem, hogy bár kicsit lassan, kicsit nyögve-nyelősen, de jó (nagyon jó) irányba haladnak a dolgaim. Voltak nehézségek, gyötrődések, de visszatekintve azt mondom jó volt, megérte. Talán az elmúlt tíz év legnagyszerűbb része volt. És bizakodom, hogy ez csak a kezdet. Kezdete valaminek, ami azután ki tud bontakozni. Mindehhez az emberi akarat kevés. De hogy is szokták mondani? Mi az ami legutoljára elmúlik? Remélem, a 2019-es év igazi áttörést hoz majd...
Részemről semmi akadálya. Én kész vagyok!))

Minden kedves Olvasómnak, minden kedves ismerősömnek kívánom, hogy elégedett legyen, elégedettek legyetek (ha majd visszanéztek) az eljövendő időszakra. Arra a nem túl hosszú időintervallumra, amit 2019-nek nevezünk.

Rendhagyó ez a bejegyzés több szempontból is. A filmecske, ami apropóján létrejött, nem igényli a jegyzeteket. Nem okoz senkinek "kulturális sokkot" a megtekintése. Nem kell sokat írnom róla. De így évindítónak talán ennyi elég is.

Moszkva, Park Pobegyi - 2018.


Mese Hópelyhecskéről

A bábfilm története az orosz népmeséken alapul. 1957-ben készült. Mivel nincs 10 perces az alkotás, ezért úgy gondolom eltekinthetünk a reklámtól. Nézzük a stáblistát:
Forgatókönyv : Nyikoláj Abramov;
rendezők         : Vlagyimir Gyegtjarjov, Vlagyimir Danyilevics;
segédrendezők: Lev Zsdanov, V. Jegorova;
zene                :  Mojszej Vajnberg;
hangmérnök   : Georgij Martyinjuk;
a bábok és a dekorációt Romana Gurova vezetésével készültek.
A szereplőknek a hangjukat kölcsönözték: Georgij Vicin (1917-2001), és Jurij Hrzsanovszkij (1905-1987).
Az alkotás adatlapja megtekinthető itt.
Megtalálható magyar felirattal: https://youtu.be/0m8W1MyVGXo
Hópelyhecske a barátjával

A Mese Hópelyhecskéről volt az első úgynevezett újévi bábfilmje a Szojuzmultifilmnek. A szovjet-orosz filmgyártásnak mondhatni elég nagy hagyománya van ma már az ilyen újévi filmeknek. Ne feledjük el, hogy náluk akkor kezdődik az ünnepi folyam, amikor nálunk befejeződik.
Bár már decemberre fel vannak díszítve a városok, az üzletek, az utcák, a terek, az útkereszteződések, de az első hagyományos ünnepnapjuk az Újév. Ezután nem sokkal megünneplik a Karácsonyt, majd jön a Régi Újév napja.
Január 13.-áig eltart a dolog...

Csupán csak két apróságra térnék ki. Mintegy tudálékoskodva.))
Az oroszban a hóember kifejezés /снежную бабу/ asszonyra utal /szemben a magyarral, ahol nem feltétlenül/. Talán így jobban érthető, hogy amikor az öregek elhatározzák, hogy ha már nincs gyermekük, akkor hóból készítenek maguknak egy LEÁNYZÓT! Nem asszonyt, mint mindenki más, hanem egy leányt. És ennek a lánynak természetes, hogy neve kell, hogy legyen, hiszen más, mint a többi hóból készült bábú.
A másik, hogy a Télapó (vagy szószerinti fordításban Fagy Apó) még eredeti színében pompázik ebben az alkotásban. Még nem "fertőzte meg" a Coca-Cola Company.)) Talán ezért nem is az a csupa jóság, negédesség. Csak lehet valami abban az italban... Ja, és tényleg semmi, de semmi köze a Mikuláshoz. Ahogy gyermekkoromban igyekeztek összemosni a kettőt, hogy az egyházi hagyomány kivesszen az emberekből. /Hogy még nagyobb legyen a káosz, legalább katolikus berkekben, még az úgynevezett Jézuska is bele lett keverve ebbe a szinkretista katyvaszba./ Ráadásul a Gyed Maroz nem a teljes "valóját" mutatja be ebben az  alkotásban, csak mint "varázsló" tűnik fel. Semmi ajándékozás! Bár életet lehelni valamibe...

Kedvcsinálónak  azért annyit mégis megjegyeznék, hogy e rövid rajzfilmmel ötvözött bábfilmnek van egy sajátságos hangulata. Ha másért nem, hát ezért (is) érdemes kipróbálni.

Mindenkinek boldog, és áldott új esztendőt kívánok!

Idegen Háború


A sorozat eredeti címe: Чужая война

Ígéretesnek tűnhet e négy részes TV-s sorozatnak a címe. Vérpistikéknek és a háborús alkotásokat kedvelőknek mégsem ajánlom ezt az alkotást. Hogy miért?
1970-ben járunk, Vietnámban. Egy orosz különleges csapat tagjainak a mindennapi életétbe csöppenünk bele. Ez számukra egy proxy háború. Érdekes megközelítés, de a sorozat készítőinek nem az volt a céljuk, hogy jó kis dzsungelharcokat láthassunk. Ha lövöldözős, harcolós filmet akarsz megtekinteni, akkor NE ezt nézd meg.

A film Viktor Legyenev Vietnami koktél című könyve alapján készült. Rendezte: Alekszandr Csjornajev. Főbb szerepekben: Vjacseszláv Krikunov, Artjom Tkacsenko, id. Alekszandr Szamojlenko, Valerij Szolovjov, Alekszandr Fiszenko és Amadi Mamadakov.

A barát vagy ellenség kérdésre a választ nem feltétlenül adja meg az uniformis. Ez az elcsépelt közhely a filmsorozat egyik szála. Szerintem, ennél fontosabb az, hogy az úgynevezett katonai tanácsadók mindennapjait próbálják (ha nem is feltétlenül reálisan) bemutatni. Azokét a katonákét, akik egy háborús övezetben tevékenykednek, harcolnak miközben hivatalosan egyáltalán nem tesznek ilyet. Elég csak a szomszédos Ukrajnára gondolni. Donbasszban időről-időre fellángolnak a harcok, miközben mindkét fél sorai fel vannak töltve "önkéntesekkel". Persze a mi médiánk csak az úgynevezett szakadárokkal foglalkozik. Nagyon sokáig csak oroszoknak nevezte őket a hazai sajtó, már egy jó ideje oroszbarát szakadároknak. Időről-időre felröppen a hír, hogy orosz katonák harcolnak soraikban. (Már magában ez a kifejezés is megtévesztő. Mert akin egyenruha van, kiképzést kapott, parancsot teljesít az katona. Az orosz jelzőnél meg nem tudni mire gondol a hír gyártója. Nemzetiségre? Állampolgárságra? Mert nagyon nem mindegy.) Arról persze mélyen hallgatnak, hogy az USA és az Egyesült Királyság katonái is ott vannak. Persze, ők csak kiképzők. Ez gyakorlatilag eufémizmus. És ha indirekt módon is, de épp ez a sorozat mutatja meg nekünk, hogy mit jelentett 1970-ben szovjet katonai tanácsadónak lenni Vietnamban. Ne legyünk képmutatók! Hiszen a '60-as évek elején "csak" katonai tanácsadók érkeztek Dél-Vietnamba. Hivatalosan legalábbis. A Kennedy kormányzat által küldött katonai kontingens feladata az volt, hogy felkészítse dél-vietnami erőket a Vietkong elleni harca.
Kubai katonák szovjet tiszttel. Angola.
Bizonyos fokig a szovjet katonai diplomácia sikere volt, hogy az amerikai kormányzatnak nyíltan is fel kellett vállalnia a konfliktust, elismerten is harcoló alakulatokat kellett állomásoztatnia Dél-Vietnamban. Ezzel gyakorlatilag magára húzta a konfliktust, mind katonailag, mind morálisa.
Maga a televíziós sorozat címe (Idegen háború) egy olyan kifejezés, amelyet abban az esetben használnak, amikor a közlő szándéka az, hogy kihangsúlyozza: az adott fegyveres konfliktushoz semmilyen kapcsolata sincs a Hazának. Azaz nem honvédő háború, de nem is támadó. A hadviselő fél országának, azok lakóinak nincs semmi közvetlen kapcsolata az összecsapás területén élőkkel. Ilyen idegen háború volt az amerikaiak számára Vietnam, Afganisztán, Irak, Jugoszlávia stb.
De ilyen idegen háború az Orosz Föderáció számára a szíriai konfliktus, vagy ilyen volt a Szovjetuniónak Afganisztán, Vietnam is. Viszont nem ilyen Ukrajna, és a 2008-as grúziai háború sem. Ahogy sem az USÁnak, sem a Szovjetuniónak nem volt idegen háború a 2. Világháború sem.

Az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban gazdasági szankciókat hirdetett az Egyesült Államok az Orosz Föderáció ellen. Az orosz propaganda azt állítja, hogy ezek az intézkedések kontraproduktívak. Nem, szerintem nem azok, de a kívánt cél elérésétől is nagyon messze vannak. Az orosz kormány kénytelen (volt) olyan intézkedéseket hozni, amely fájdalmasan érintette az orosz társadalmat. Ugyanakkor ezek nem hozták meg a nyugati politikusok által várt rendszerellenes megmozdulásokat. Sőt, inkább alátámasztották az orosz propaganda állításait. 2017 őszén az egyik gyógyvízzel rendelkező városunkban töltöttem néhány hetet. Érezhetően kevesebb, de még mindig jelentős, orosz turista tartózkodott azon időszakban ott, mint az azt megelőző évben. (Hogy hogynem előző évben pont abban az időszakban is ott voltam.) A helyiek a rubel gyengélkedésével magyarázták a csökkenő orosz turizmust. (Nem tudom, akkor minek nevezzük a 2018. júliusában mélyrepülő rubelt? Amikor az orosz médiumok a rubel történelmi mélypontjáról beszéltek.) Nem tudom a '17-es év nyarán mennyit zuhant a rubel, de azt igen, hogy az orosz TV csatornák talking heads műsoraiban rendszeresen arról értekeztek az ilyen-olyan szakértők, hogy a Nyugat gazdasági háborút folytat az Orosz Föderáció ellen. Sőt, továbbmentek és óva intették a lakosságot, hogy úgy tervezzék a nyaralást, a kirándulásokat, hogy ha a kirobbanó (meleg) háború őket épp valahol Nyugaton éri, akkor nagy valószínűséggel internálni fogják őket. Ahogy ezt háborúk idején, egyébként tenni szokták. Azt gondolom, ilyen féltő sugalmazások mellett, egyáltalán nem volt kevés az orosz turisták száma 2017-ben.
És venném a bátorságot és egy gondolat erejéig visszautalnék az egyik korábbi bejegyzés filmjéhez. A Szerelemről című alkotásra gondolok. A film elejét található néhány percről lenne szó. A hölgy, akit Anna Csipovszkaja alakít, egy élelmiszerboltban kínos helyzetbe kerül. Nincs elég pénze, hogy kifizesse azt a néhány dolgot, amit meg szeretett volna venni. Megjelenésén nem látszik, hogy megélhetési gondjai lennének. Pedig, ahogy kicsit később kiderül, vannak. Ő iskolába jár, társa ugyanott tanít, és együtt élnek az egyik szülővel. Ketten élnek egy oktatói bérből, és még lakáshitelük is van. Az Alekszej Csadov által megszemélyesített karakter a tanítás mellett másodállást is bevállal, hogy megélhessenek és a hitelt is fizetni tudják. (Nem ismerős élethelyzet?) Azt gondolom, és nem akarom senkitől elvenni a gondolkodás és a felismerés örömét, hogy nagyon jól látható abban a filmben, hogy napjaink Oroszországában (is) milyen átlagos kihívások vannak, és hogy a homo soveiticus (és sok honfitársamtól eltérően napjaink magyarságát is idesorolom) és azok akik nem váltak azzá, milyen jól megtanulták a brezsnyevi "örökséget", a túlélés művészetét. Az előbb nevezett szovjet pártfőtitkár nevéhez fűződik a kiskert mozgalom engedélyezése, és népszerűsítése. Ha nem is személyesen vezette a PR kampányát, de által jóváhagyva történtek a dolgok. Magyarországon is megjelent ez, emlékezzünk csak a hobbitelkek korára. A szovjet vezetés kimondottan azért engedte meg - hiszen ideológiailag ez is a lenini egy lépést előre, kettőt hátra esete - a kiskertek létrejöttét (sőt, nem csak megengedték, hanem ők találták ki, és erőteljesen propagálták), mert így kívántak javítani a lakosság élelmiszer ellátásán. A "hivatalos", boltban kapható (vagy éppen nem) menázsi mellé, ki-ki szorgalmának megfelelően, megtermelhette azt amire még szükséglete volt. És a jelcini éra alatt is aktívan kellett azon a vidéken túlélni. (Ilyen élettapasztalat mellett célszerű szankciózgatni?)
Az a jelenet megvan, amikor Nyinát lecsapja vízzel egy autó?
Közvetlenül a bolti vásárlás után vagyunk, így még nem felejtjük el, hogy Nyinának nincs sok pénze úgy egyébként. Ám büszkesége van, nem hagyja magát sajnáltatni. Nagyon találó, nagyon jellemző a jelenet. Apró kis szösszenet, ami szükséges a szláv lélek megértéséhez. (Na jó, nem csak a szlávéhoz...)
Abból az életszínvonalból, ahol Nyináék élnek már túl sokat leadni nem lehet. Még akkor sem, ha nem élnek rosszul. Ahhoz képest... Hiszen mégis csak egy kvázi középosztálybeli család lennének. (Ha még egzisztenciálisan nem is látszik, hiszen még nagyon fiatalok.)

Az életszínvonal romlása egyértelműen a rubel gyengülésén keresztül érzékelhető OF-ban. Az ellátás nem rosszabb, nincsenek üres boltok. Mindent lehet kapni, úgy mint a szankciók előtt. Csak az ár, az elérhetőség lett nehezebb. Ha jobban akarsz élni, dolgozz többet! - olyan tizenhárom évvel ezelőtt halottam először ezt egy orosz ismerősömtől. Akkoriban azt gondoltam: Most ezt komolyan gondolja Alekszej, vagy csak hülyít. Azóta tudom, komolyan gondolta. Azóta hallottam ezt más orosztól is. Ők ezt komolyan gondolják. Miért? Mert tényleg van náluk értelme a többletmunkának. Ha másfélszer annyit dolgozol, akkor akár két- két és félszer annyit is kereshetsz. Elgondolkodtató, nem?
Ezzel szemben mi van nálunk? Az emberek nagy része ha többet dolgozik, akkor lecsúsztathatja; be se írják neki, el se számolják; el se ismerik. Ritka az olyan munkahely, ahol szó nélkül kifizetik a többletmunkát. Csodálkozik valaki, hogy miért menekülnek el a szakik az országból? Nem csak azért mert nincs becsülete a fizikai munkának, hanem mert a fizikai munkást hülyének is nézik. (Mint majdnem mindennek, úgy a fizikai munkának is egyetlen értékmérője van. És ez nem a lózung. Hanem a pénz amivel megváltják az elvégzett munkát. Minden munkát annyira becsülnek meg, amennyit fizetnek érte. Ez politikusokra, képviselőkre nem vonatkozik! Mivel az ő esetükben saját maguk döntenek a javadalmazásukról.) Mert ha választási évben az éveleji béremelést a kormány nyár elejére elinflálja, és közben ünnepelteti magát, hogy mennyit tett a bérfelzárkóztatásért, az nem más mint becsapás, átverés. Cinizmussal megspékelve.
A többlet munkának is van határa, amit nem célszerű feszegetni.
Szóval, tagadhatatlan hogy rosszabb a közhangulat, nehezebb a megélhetés, mint tíz éve (Nem nálunk! Hiszen mily hatalmas a mi GDP növekedésünk! Mi vagyunk Európa motorja. - Ez maga a politikai cinizmus Csimborasszója.), de ott vannak a szankciók, amire hivatkozhat a hatalom. Tehát a regnáló vezetésnek egyszerre gond és lehetőség a nyugati embargó ténye.
A szankciók elérték céljukat, rosszabbul él az átlagember. Hiába próbálja ezt a hivatalos kormányzati kommunikáció kicsinyíteni, devalválni. Az ÁFA jövő januári emelkedése 18%-ról 20%-ra, a benzin (és vele együtt miden másnak a) drágulása, mind arra utal, hogy gond van a gazdaságban. A költségvetésnek egyre több bevételre van szüksége, hiszen pótolni kell a gazdaság kieső összegeit. Erre utal az is, hogy jövő év elejétől, kísérleti jelleggel bevezetik Moszkvában, Kalugában, Tatárföldön az egyéni vállalkozók számára az adófizetési kötelezettséget. A kísérleti időszak 2019 és 2028 közötti időintervallumra vonatkozik. Nem nehéz kitalálni, hogy vajon mi fog történni 2028 után. Vagy említhetném azt, hogy a moszkvai ingatlanárak minden évben 5-6%-al kúsznak felfelé. (Mi ez, ha nem a legbiztosabb jele annak, hogy az orosz pénzügyi helyzet nem a legjobb. Ám az is elgondolkodtató, hogy ha paralel az orosz adatok mellé állítjuk a magyarokat... A számok összehasonlítása után csak azt a következtetést tudnánk levonni, hogy nálunk nagyobb a baj. Miközben ellenünk nincs embargó meghirdetve. Sőt, a kormányzati propaganda szerint mi vagyunk az EU motorja. Mi ez, ha nem az egyik legtökéletesebb valósághajlítás?) A gazdasági gondok, az államháztartási hiány csökkentésére, enyhítésére találták ki a nyugdíjkorhatár módosítását. Ami országos tiltakozási hullámot indított el. Ez önmagában is egy érdekes jelenség volt.
A tiltakozók különböző, a demagógiától sem mentes érvrendszerrel operáltak.
- Életed végéig akarsz dolgozni? - Hát, az földi élet erről szól. Évezredek óta. Az embernek küzdenie kell. Ha nem teszi, meghal. A 20. század "találmánya" a nyugdíj. Nem mondom, jó dolog. De senki nem ígérte meg azt, hogy mindenki számára elérhető. Ez kegyetlenül hangzik... Mert kegyetlenség. Az üvegbura nélküli élet velejárója.
- A 2. Világháború legnehezebb éveiben sem kellett a 60 feletti férfiaknak frontszolgálatra menniük! - Igen, ez igaz. De Oroszország most is háborúban áll. Gazdasági háborúban. Ezért nőnek a társadalom (egyes tagjain) a terhek. Nem igaz, hogy a szankcióknak nincsenek negatív hatásai az orosz gazdaságra. Ezért sem (volt) fenntartható a nyugdíjrendszer eddigi formája. Nem tudhatjuk mennyire apasztotta ki/mennyire apasztja ki az embargó az orosz gazdasági tartalékokat. Lehet, hogy hasonló a helyzet, mint 1941-1943-ban volt? Vagy még rosszabb? (Magam nem gondolom, hogy így lenne. Egyszerűen csak úgy gondolhatták a Kremlben, hogy most könnyen lenyomható a dolog a nép torkán. Hát nem jött össze.)
- Miért hárítják a társadalom idős tagjaira a gazdasági gondokat? Miért nem számolják fel a korrupciót? Ezzel sokat könnyíthetnének a gazdaság helyzetén és nem lenne szükség megszorításokra! - Hát... van ebben valami.
Ugyanakkor tisztelettett is érdemel az a társadalom, amelyik nem tűri szótlanul, hogy a hatalom a társadalom egyes tagjainak az életét meg akarja nyomorítani. Lehet kajánul vigyorogni a tiltakozókon. Lehet arról értekezni, hogy: Lám-lám! A mai Oroszországban élők még mindig nem értik a kapitalizmust!
De. Nagyon is értik. Csak ők kiállnak egymásért.
A huszonéves nem intézi el annyival a nyugdíjkérdést, hogy engem még ez nem érint.
Tagadhatatlan, hogy a tiltakozási hullámnak volt nosztalgikus, kommunisztikus felhangja. De kiálltak egymásért, kiálltak a hatalom önkényével szemben. Hiszen a döntésbe nem akarták bevonni az ország lakosságát. Nélkülük akartak róluk dönteni. Mi ez, ha nem önkény?
Még ha jelszavaik nem kicsit súrolták a demagógia határait, még ha a kommunizmust is éltették... Mindezek ellenére bátrak voltak, nem féltek a hatalomtól. Bebizonyították, hogy demokraták. Igazi demokraták! Mert igaz a bibói definíció: a demokrata nem fél.
Bezzeg mi, a szabadságszerető magyarok!
A mi torkunkon gond nélkül lenyomta a hatalom a 65 éves nyugdíjkorhatárt. Nálunk senki nem mert tiltakozni ellene. Az intelligencia cserbenhagyta a fizikai munkából élőket. És nagyon rosszul esett neki, amikor azok is cserbenhagyták őt (például 2018. tavaszán). Csak magunkra gondolunk.
Persze, ez így egy kicsit leegyszerűsített érvelésnek tűnik, de kérdem én: hol voltatok akkor, amikor a gazdaságilag lemaradott területeken élőket jobbágysorba kényszerítették politikusaink? Ez a folyamat azért nem tegnap kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Miért haragudtok honfitársaitokra, mert eladják szavazataikat egy zsák krumpliért? Mit tettetek az ellen, hogy számukra ne létszükség legyen az a néhány konzerv, amiért oda teszik az ikszet, ahová a földesúr kéri? Nem hiszed, hogy ez realitás a mai Magyarországon? Akkor gyere ki az üvegburád alól! Nem tetszik a rendszer? Mióta? Amióta neked is fáj a "fiúk" jó néhány politikai-gazdasági döntése? Előtte hol éltél? Szeretnéd, hogy a szegények szolidárisak legyenek veled, te miért nem voltál az velük? Ugye, hogy könnyebb lehülyézni őket, mint szembenézni a valósággal? Igaz ránk is Joseph Heller azon gondolata, hogy: nem vagyunk társadalom, nem érdemeljük meg a sót sem, amit megeszünk.
Fenyegetnek bennünket a buta politikusainak a 70 évvel. Meg azzal, hogy nem is lesz nyugdíj már 10 vagy 20 év múlva se. Ezért inkább elhagyjuk az országunkat. És igazunk van. Ha 70 lesz a nyugdíjkorhatár, akkor hülye lesz az a 45 éves, aki nem megy el ebből az országból. (Ausztriában 25 év után jár a minimum nyugdíj, ami magasabb, mint a mi átlag nyugdíjunk.) Már most munkaerőhiány van. Már most bérlünk pakisztáni(!) munkaerőt is, miközben a kormányunk azt hazudja, hogy nincs szükségünk migrálókra. A bennszülettek pedig tovább menekülnek az országból. Hogyne tennék, mikor például a külföldről behozatott rabszolgák órabére magasabb, mint a honosoké. (Persze nem kapnak többet kézhez, mert elveszi tőlük a bérmunkát "kiközvetítő" rabszolgakereskedő cég.) Legújabb ötletükről, a kötelező túlóraszám 400 órára növelhetőségéről, a kifizetésének határidejnek pedig 3 évre való eltolhatóságát (már ha még az adott vállalat létezni fog akkor és kifizeti a munkást) lehetőséget megengedő törvényjavaslatukról már ne is beszéljünk. Ennyire becsüli meg a hatalom, a gazdasági-politikai "elitünk" az itt élőket. (Milyen naiv vagyok. Megbecsülés? Már rég eladtak minket rabszolgának. És utódainkat is. Meneküljön aki tud! Hiszen a röghöz kötést különböző trükkös elnevezésekkel újra be akarják vezetni. De csak annak tudják, aki marad.) A gazdasági rendszerünk csődközeli állapotban van. (Csak az EU támogatások miatt nem látszik ez még sokaknak.) Az elmúlt 30 év összes politikai szereplője felelős ezért a kialakult helyzetért. A nyolcvanas évek közepi elhibázott adórendszer kitalálóitól kezdve mindazokig, akik a mai napig nem akarják megváltoztatni a gazdasági szabályrendszerünket. Ez a rossz pénzügy- és gazdaság- és humánpolitika felér egy mohácsi vésszel. És még mindig fontosabb számukra a sarc beszedése (és a annak ellopása), mint az ország (és lakosainak) jövője. Közben önteltségünkben gúnyos megjegyzéseket teszünk azokra, akik legalább szembe mernek nézni önön jövőjükkel, és készek a saját érdekeikért kiállni. Nem menekülnek el szülőföldjükről az emberi életkörülmények elérésének reményében. Velünk ellentétben.
Nekünk elég ha nap mint nap a szemünkbe hazudják, hogy szabadságszerető nép vagyunk.
Kis magyar abszurd: A rabszolganép örömmel hallgatja, hogy mennyire szabadságszerető.

Képmutató cinizmus Oroszország ellen gazdasági szankciókat hirdetni az orosz katonai beavatkozásra hivatkozva, úgy hogy közben az embargót hirdetők maguk is beavatkoznak ugyanabba a konfliktusba katonai eszközökkel. Tudom, ma már szinte senki nem emlékszik azokra a sajtóképekre amik a 2. Minszki Megállapodás tárgyalásairól (2015. február 11.) készültek. Arra meg végkép nem, hogy a tárgyalások előestéjén a Stern német újság szerint közel 250 német hadfi halt már meg a konfliktusba. Persze, az időzítésen is látszik, hogy nyomásgyakorlás volt a cél, és a sajtófotók tanúsága szerint elég feszült volt a tanácskozás. Egyedül Porosenko arcán nem látszik feszültség, de ő mint biodíszlet funkciónált. És funkciónál.
Gyebalcevoi életkép 2015.
Érdekes, és nem egyértelmű szerepet játszott a Gyebalcevonál bekerített ukrán sereg felszámolása ügyében. Egyes sajtóértesülések szerint egyenesen tagadta, hogy a falunál katlanba került ukrán katonai egységek volnának. Az tény, hogy a fegyverszüneti megállapodásba nem került bele a donbasszi falu neve, így a harcok ott február 20.-áig folytatódtak. A vége is érdekes, mert egyes kijevi (és orosz) források szerint a hadifelszerelést hátrahagyva elvonulhattak az ukrán katonák. Mások szerint kitörtek. Maga Porosenko ki is tüntetett néhány katonát ezen indokkal. Tekintettel arra, hogy a háborúknál mindig nagy a dezinformációs áradat, kijelenthetjük, hogy semmi biztosat nem tudhatunk ez ügyben. Majd ha egyszer béke lesz... Vagy valakinek a politikai érdeke így kívánja.
Putyin Minszkben. 2015. 02.
Putyin ceruzát tört, Merkel elfelejtett mosolyogni, helyette szinte csak borúsan tudott nézni. Porosenko mintha rajta semmi se múlna...Pedig neki is lehetett volna aggódnivalója. Ugyanis a Stern nem csak a német veszteségeket hozta le. Az újság számai, ami az ukrán áldozatokra vonatkozott, jóval közelebb álltak a donyecki hatalom számaihoz, mint a kijeviéhez.
És a 2. Iraki Háború óta "divatos" magánhadsereg veszteségeit nem is említettük. Amik, bár állami feladatokat látnak el, mégis magánvállalkozásnak számítanak, tehát a veszteségeikkel nem kell elszámolniuk. Azok úgyis csak zsoldosok. Ölni (és meghalni) mentek oda.
Mennyivel korrektebbnek tűnik így a katonai tanácsadóskodás... (Pedig önmagában az sem nem volt más, mint a közvélemény becsapása.) Hiszen a katonai tanácsadók is részt vettek a fegyveres konfliktusban. Nem csak távolról nézelődtek, nem csak kiképezték a szövetségeseiket.
Mentek, lőttek és öltek. És nem csak úgy, ahogy ebben a sorozatban látni.
Mentek, lőttek és öltek. És őket is megölték. Nem csak nyílt fegyveres harcban.

Meghalni Ukrajnáért - Csarnai Attila filmje
Persze, valójában minden háború Idegen Háború. Hiszen az áldozatok jelentős része mindig olyan személy, akinek az adott konfliktushoz és annak véres megoldási módjához semmi köze. Csak kevesek "kiváltsága", hogy magáénak érzi a katonáskodást, az öldöklést.
Gyermekkoromban hallottam arról, hogy állítólag a vietnami háborúban magyar katonák is részt vettek. Önkéntes alapon. Konkrétan pilótáról hallottam. Hogy igaz-e ez, vagy sem; nem tudom. De nem elképzelhetetlen. Hiszen a komplexebb fegyvereket is kezelni kellett valakinek. AK-47-el elláthatták a Vietkongot, de a légierő kötelékébe harcolók nem valószínű, hogy a rizsföldet hagyták ott, csak hogy ölhessenek.
A háborúkban sokan meggazdagszanak, de csak a szegények gyermekeit sorozzák be. Meghalni mindig a közembert viszik. Így volt ez a Don mellett megsemmisülő 2. magyar hadsereggel, és így van ez napjainkban (a volt?) kelet-ukrajnai területeken is.
Ebben nincs változás.
És az egészben a legundorítóbb, ahogy a háborús áldozatokról hivatalosan megemlékeznek. Példának hozzák fel őket az elkövetkező áldozatoknak, és arról senki nem beszél, hogy kiknek a felelőssége a haláluk.
A hőskultuszok lényege a jövő nemzedék tagjainak a megszédítése.
Soha nem beszélnek a háborút túlélő katonák (és civilek) pszichés betegségeikről. Arról, hogy szó szerint belebetegszenek a háború borzalmaiba. Nincs szó a háborúk utáni, de a háborúból következő, áldozatokról.
Csarnai Attila 2017-es dokumentumfilmjében (Meghalni Ukrajnáért) éppen az a jó, hogy miközben megpróbál emléket állítani néhány kárpátaljai elhunyt emlékének, nem esik bele a hősgyártás sablonjában. Az elhunytak, a filmben hétköznapi emberekként jelennek meg. Nincs pátosz. A film készítői törekszenek a tényszerűségre, bár nem ütköztetik látványosan a különböző álláspontokat. Mégis érdekessé teszi, hogy a hivatalos nyugati álláspontot hangoztató magyar külügyesnek miként mond ellent az ukrán történész. Vagy a ukrán önkéntesek parancsnoka, aki embereivel az első időtől ott küzdött Donbaszban, miként ismeri el, hogy Donyec és Luganszk megyék fegyverrel már nem visszavehetők. Nincs drámai zene, nincs figyelemfelkeltés, csak a finom gondolkodás. Valaki aki kész (volt és állítása szerint most is kész) meghalni Ukrajnáért tudja, hogy az ország keleti részén a fegyveres konfliktusnak már nincs értelme. Számára világos, hogy az a terület már nem Ukrajna része többé. Nem is lehet másként; ilyen az amikor egy hatalom háborút visel saját polgárai ellen. Persze, megütközhetünk, értetlenkedhetünk ezen, hiszen a nyugati mainstream hírközlő szervek sem törekedtek az objektivitásra. Nálunk meg pláne nem. (Hogy törekedtek volna, mikor háborúban áll nyugat kelettel. Igaz, ez még nem meleg háború, ez "csak" gazdasági. De mégis mennyien üdvözölték/üdvözlik ezt nálunk is. Kétlem hogy teljesen felfognák miről szól a történet.) Aki az USA propagandának valóságtartalmát megkérdőjelezte/megkérdőjelezi, azt egyből kikiáltották/kikiáltják Putyin ügynökének. Persze, ennél sokkal komplexebb a sztori, elég ha csak a magyar vonatkozások szövevényes hálójába belegondolunk. Elborzasztott nemegyszer, hogy honfitársaim egy része számára az egész olyan mint egy sportmérkőzés. Szurkolnak vagy az egyik, vagy a másik csapatnak. Itt tartunk. Éljen a Háború!
Tényleg eljött 1984?
Vagy ott van a kárpátaljai magyar önkéntes, aki felmondja a (jelenlegi) kijevi propagandát, de látszik rajta a zavar, a pszichés probléma jelenléte. Mert Donbaszt ő is megjárta, de szerencséje volt. Őt nem zárták ideggondozóba. (Neki nem idegen háború a donyecki konfliktus.)
Láthatjuk, egyesek (persze szent hazafias meggyőződésből és emberségből), hogy próbálnak tisztességet adni a halottaknak. Hogyan keveredik bennük a pátosz és a humanitás. Nincs szembesítés, nincs katarzis. Csak elbeszélés van. A többi ránk van bízva.
És ott vannak az elhunytak családtagjai...
Mégsem egyoldalú a dokumentumfilm, hiszen említésre kerülnek azok a szlavjanszki civilek, akiket az ukrán erők elvittek erődítési munkákra, és soha nem mentek haza. Láthatjuk, a szeparatisták sírjait, hogy gondozzák a helyiek. Hiába állomásoznak Szlavjanszban ukrán katonák, a sírokon az orosz trikolort idézik a virágok. A világ így kerek. Vannak áldozatok itt is, meg ott is. Megkapják a tisztességet itt is, meg ott is. Van-e valaki aki belegondol abba, hogy valamikor ugyanazon ország állampolgárai voltak. Meg kellett halniuk, hogy mások gazdagodhassanak. Csak a szegény ember gyerekeit sorozzák be. Mindig is így volt. Mindig is így volt?
Érdekes dokumentumfilm. Az alkotók nem akarják az igazságukat lenyomni a torkunkon, talán ezért kissé sápadtnak tűnhet a művük, de ebben a sápadtságban megbúvik a háború értelmetlensége, és az emberi élet megvásárolhatatlansága. 


Anakreón : Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
Háborut emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
Szép adományairól zengve szeretni tanít.
                                                                                         (Fordította: Radnóti Miklós)



2017 tavaszán készítettem el a feliratokat, mégis ez év november elejéig talonban volt. Ekkor vettem elő, hogy átfésüljem. Jó sokáig volt "fiókban", mégis úgy érzem megérte várni. Na nem azért, mert olyan sokat kellett módosítanom rajta. Egyáltalán nem.
Hanem azért mert teljesen megváltozott a véleményem róla. Először érdekesnek tartottam, hiszen nem a megszokott szemszögből mutatja be azt a háborút, amelyről olyan kevés konkrétumot lehetett hallani, olvasni gyerekkoromban. Miközben azért ott volt a "levegőben". No nem azért mert olyan idős lennék, és az Ország-Világban időnként megjelenő képecskékből (és azok narratívájából) kellett volna kitalálnom az eseményeket. Ebben az időpontban már itt voltak az amerikai feldolgozások. A Rambotól kezdve a Szarvasvadászon keresztül, sorolhatnám a ma már klasszikusnak számító filmeket. A Magnum P.I. ki ne maradjon! Habár az nem a háborúról szól, hanem egy Vietnamot megjárt veteránról, aki magánnyomozóként éldegél Hawaiin.
Orosz pilóta észak-vietnamiakkal
Ma már magyar nyelven is hozzáférhetőek e háborúról szóló írások, egész más idők vannak, mégis tudd újdonságot hozni ez az orosz-vietnami tévésorozat. Ugyanakkor sokkal többről szól, mint maga a háború. Az alkotásban nem is feltétlen a fegyveres konfliktus hadi eseményein van a hangsúly. Tulajdonképpen ez egy road movie. Egy olyan road movie amelyben az A pontból a B pontba jutást nem autóval, országúton érik el. A film központi szereplője/szereplői gyalog indulnak útnak, hogy azután ha kell helikopterre vagy csónakba üljenek. Na jó, időnként automobil is előkerül. Járnak a dzsungelbe, városokban, rizsföldön... Szóval, megcsodálhatjuk Délkelet-Ázsia szépségét, egzotikumát. És talán épp ezért a néző időnként az Apokalipszis, mostra is asszociálhat.
A szereplők jellemábrázolása nem túl alapos, de ez alkotás műfaja miatt nem is meglepő.
Az egyik legfőbb pozitívuma az, hogy láthatunk titkosszolgálati beszervezést. Miért olyan nagy reveláció ez? Talán mert Magyarországon a mai napig temetetlen a közelmúlt. Napi politikai érdekek akadályozzák, hogy közelmúltunk hiteles történetét megtudhassuk. Mítoszként terjesztik politikusaink (és a hozzájuk tartozó holdudvar), pártállástól függetlenül, hogy a letűnt rendszer ilyen-olyan titkosszolgálatai erőszakkal, megfélemlítéssel szerveztek be embereket. Akik azután hősként ellenálltak, és nem jelentettek. Ezzel szemben a kedvenc beszervezési mód az egyén érdeklődési körének, hobbijának beteljesítésének lehetősége volt. Kit nyugati utakkal, konferenciákkal lehetett megvenni, kit azzal hogy sorkatonai szolgálata alatt is sportolhatott tovább a Megye 4-ben, kit a pénzzel. A becsvágy felébresztése ugyanúgy a beszervezési stratégiák része volt, mint a zsarolás. Talán fontosabb, gyakrabban használt eszköze volt mint a zsarolás. A Kádár-rendszer egyik tartóoszlopa a zsarolhatóság volt. Ezért is hálózták be a társadalmat a titkosszolgálatok. A legtöbb embernek volt vaj a fején. Amit elnéztek neki, addig amíg... Ezért is engedték, hogy a társadalmat átszője a mutyi, az ügyeskedés, a lopás amit mindenkinek a munkahelyéről éljen meg szlogennel tettek szalonképessé. És valami ilyesmiért szövi át a korrupció napjaink magyar társadalmát is. A vazullusok azt gondolják, hogy itt van már a Kánaán, miközben nem veszik észre, hogy a fejük a hurokban van. A Kényúr dönti el, meddig van nekik Eldorádó. De az ilyen rendszereknél viszonylag hamar megjelenik a falon a  מנא ,מנא, תקל, ופרסין (Mene, mene, tekel, ufarszin) felirat.
Nem hiszek a kitöltötték a beszervezési kartonomat, de nem írtam alá; vagy a beszerveztek ugyan, de soha nem jelentettem meséknek. És mert ez ügyben ilyen-olyan indokkal soha nem volt tiszta víz öntve a pohárba, így nagyon sok minden megkérdőjeleződik az emberben. Nagyon úgy tűnik, hogy Operettországban semmi sem az, aminek látszani akar.


Történelmi háttér

Bár az amerikai propagandafilmék mást sugallnak, ám hivatalosan egyetlen egy szovjet katona nem vett részt a vietnámi háborúban. Azok a szovjet állampolgárok, akik részt vettek a harci cselekményekben mind önkéntesek voltak.
A szovjet különleges erők tagjai Vietnamban
Persze tudom, vannak akiknek nehézséget okoz a szövegértés, ezért egy kicsit szájbarágós leszek. Hivatalosan nem voltak katonai egységek odavezényelve, ami nem jelenti azt, hogy nem voltak ott harcoló szovjet katonák. Mindez hasonlít az ukrajnai polgárháborúhoz. Hivatalosan nincsenek Donbaszban orosz katonai egységek. Ezen állítás nem zárja ki, hogy ne lennének viszont önkéntes alapon orosz katonák ott. Azt sem zárja ki ez az állítás, hogy az orosz hadseregtől származó hadianyag ne lenne Donyeckben.
Éveken át próbálta "bizonyítani" a kijevi vezetés, hogy az ukrán hadsereg (és a magánhadseregek) az Orosz Hadsereg egységeivel állnak harcban. Olyan eset is volt, hogy maga Porosenko tartott sajtótájékoztatót, amin néhány orosz útlevelet lobogtatva próbálta alátámasztani azon állítását, hogy az Orosz Föderáció hadserege beavatkozik az ukrajnai polgárháborúba. Persze a hívőknek ennyi épp elég is volt, és elhitték, mert el akarták hinni. Ugyanakkor az ukrán elnök az útlevelek lóbálásával éppen, hogy semmit nem bizonyított.
2015.02.07. München
1. Nem tudni, hogy kerültek az ukrán hatóságokhoz az iratok.
2. Ha valóban harcban elesetteknél találták őket, akkor az épp Moszkva állítását igazolja, miszerint hivatalosan nem harcolnak orosz katonák Ukrajna területén. Miért is? Mert a katonának nincs útlevele. Ahogy személyi igazolványa sincs. A sorállománytól szó szerint elveszik, és el is vették mindig. A világ összes országában. A hadseregekben rendszeresítettek azonosításra szolgáló (általában) fémlapocskákat. A köznyelv úgy nevezi: dögcédula. Ez van csak minden hivatalosan harcoló katonánál.
3. Akkoriban az orosz-ukrán határon nem csak útlevéllel lehetett átmenni. Ahogy a szerb-magyar határon is elég a személyigazolvány. Ráadásul akkoriban a donyecki és luhangszki határszakaszt rég nem ellenőrizte az ukrán határőrség. Nem volt képes rá. Ahogy ma sem képes rá. Nincs rá ereje az Ukrán államnak. Még amerikai fegyverekkel se. (Az egész akció nem volt más mint befolyásolási kísérlet. Propaganda. Átlátszó propaganda. Napjaink divatos szavával: fakenews. Ezzel sokat ártott, pont az ukrán érdekeknek. Túl lett tolva a dolog. Nem először, és nem is utoljára.)

Szóval, Vietnamban is csak önkéntesként tartózkodtak szovjet állampolgárok. Négyezer sorállományú és hat és félezer tiszt. A Szovjetunióból Vietnamba kerülő hadianyag 2000 tankot, 700 könnyű és manőverező repülőgépet, 7000 aknavetőt, több mint 100 helikoptert tartalmazott. Ez természetesen csak a nagyobb darabok.
 Észak-Vietnam légvédelmi rendszerét is a szovjet katonák építették ki, illetve jelentős szerepük volt a légvédelmi rendszerek harckészültségének fenntartásában is. De hát ez érthető is, hiszen ez komplexebb feladat annál, hogy szakképzés nélkül használni lehetne.
Jelentős szerepet játszottak a vietnami haderő kiképzésében is. (Ahogy ez látható is a sorozatban.)

Orosz származású katonák nem csak az észak-vietnámiak oldalán harcoltak. Ők olyan emigránsok (vagy azok leszármazottjaik) voltak, akiket besoroztak az USÁban, vagy Ausztráliában. (Tehát a sorozatban feltűnő orosz-amerikai katona sem csak kizárólag a képzelet szülte.) Az ausztrál hadseregben szolgált (és 1968-ban Vietnamban fejezte be földi pályafutását) egy Anatolij Danyilenko nevű százados. A haláláról tudósító újságban megjegyzik, hogy a kommunisták elleni küzdelemben hunyt el.

Talán kevéssé köztudott Magyarországon, hogy az észak-vietnamiakat nem csak a Szovjetunió, hanem a Kínai Népköztársaság is tevékenyen támogatta.
Amerikai katonák Vietnamban
Az USA minél jobban növelte a katonái létszámát Dél-Vietnamban, minél több hadianyaggal látta el szövetségesét, a szovjet és a kínai beáramlás is annál jelentősebb lett. Persze, ez csak jelképes nagyságú volt az amerikaival szemben. Elég ha arra gondolunk, hogy félmillió fős volt a csúcs, már ami Washington katonai kontingensére vonatkozik.
Ennek ellenére a két kommunista állam támogatása jelentősnek számított, nélkülük Hanoi nem nyerhette volna meg a háborút.
A hivatalos nyugati diplomáciai álláspont az volt, hogy Ho Si Minh és kormánya csak bábkormány, és a vietnami vezetőt Peking és Moszkva rabszolgájának tekintették. Szakemberek érdekes disputát folytatnak napjainkban is arról, hogy Ho apó mennyire is volt kommunista valójában. Az eszmecsere annak ellenére folyik, hogy a francia kommunista párt egyik alapítótagjáról van szó. (Érdekesség, hogy Fidel Castro és elvtársai sem voltak eredendően marxisták, bár szélsőséges és forradalmi baloldaliak voltak. A szovjet hadianyagok Kubába áramlása tette őket Marx, Lenin feltétlen követőivé.)
Ho Si Minh elsősorban népe és országa iránt volt lojális, és csak ezután következett értékrendjében a Komintern, a világforradalom ügye vagy éppen a moszkvai vezetés iránti lojalitás. Ebben különbözött a kelet-európai kommunista vezetőktől.
A 2.világháború után Sztálin nem kívánta támogatni a délkelet-ázsiai kommunista mozgalmakat. Ennek legalább két oka volt. Az egyik, hogy ezen területen működő pártszervezeteket és azok vezetőit, nem tartotta megfelelő ideológiai alapokkal rendelkezőknek. (Korabeli szóhasználattal szektásnak tartotta őket.) A másik ok, hogy a háborút közvetlenül követő években még nem kívánt látványosan szakítani háborús szövetségeseivel. A kialakuló politikai vákuumba egyből benyomult a Mao Ce-tung vezette kínai kommunista párt. 1949-ben megromlik a Nyugat és a Szovjetunió viszonya, és közben Mao végérvényesen megszilárdítja hatalmát Kína felett (1949. október).
1950. januárjában a sztálini vezetés elismeri Ho Si Minht, mint Vietnam vezetőjét. A hanoi-i vezető Moszkvába utazik, mert katonai támogatást szeretett volna kapni a franciák elleni harcához. Sztálin nem vállalja ezt, és Maora bízza ezt a feladatot.
Az amerikai imperializmust ki kell űzni Dél-Vietnamból! 
Már a kínai polgárháború éveiben kialakult egyfajta együttműködés a két kommunista párt fegyveres alakulatai között. A kínaiak rendszeresen Vietnamba menekültek át, ott rendezték soraikat, és onnan tértek vissza országukba. Cserében hadianyaggal látták el Ho Si Minh hadait. Maoék győzelme után sem apadt el az anyagi segítség. A Vietnami Kommunista Párt mind szervezetileg, mind ideológiailag egyre jobban kezdett a Kínai Kommunista Pártra hasonlítani.
Sztálin halála után a moszkvai vezetés egyre nagyobb figyelmet szentelt Indokínára. Az ő javaslatukra ült le Genfben a tárgyalóasztal mellé, és egyezett meg Hanoi a franciákkal. Megegyeztek az ország kettéosztásába. Mindez taktikai tűzszünet volt csupán. Az ideiglenes béke célja az volt, hogy északon megerősödjön a Viet Minh. Gazdasági és katonai reformmal kívánták elérni azt az erőfölényt, amely megszerzése után egyesíthetik újra az országot, Hanoi uralma alatt.

A tonkini incidens (1964. október) és az USA Dél-Vietnamban állomásoztatott csapatainak létszámának növelésére (1965) Kína az észak-vietnami katonai szállítmányok nagyságának növelésével válaszolt. 1965-ben kínai műszaki alakulatok érkeznek Ho Si Minhékhez. Létszámuk több ezres nagyságrendű. Feladatuk: hidak, vasutak, utak, védelmi építmények építése.
1965 és 1971 között több mint 320 000 kínai katona szolgált Vietnamban. (A csúcs az 1967-es év, amikor is 170 000 kínai katona állomásozott az országban.) Ezen hadsereg háborús veszteségét (a '60-as évek végén) ezres nagyságrendűre becsülik. Közvetlen harcokban nem vettek részt. A feladatuk őrzés-védés volt. Az amerikai bombázások következtében hunytak el.

Koszigin 1965. februárjában védelmi szerződést ír alá Hanoiban. A Szovjetunió pénzügyi segítséget, katonai felszerelést és katonai tanácsadókat ígér. Innentől kezdve válik Moszkva Hanoi fő mentorává. Kínához hasonlóan a szovjetek is elkezdik '65-ben növelni a támogatásukat.
1966-tól arról szól a fáma, hogy vietnami pilótákat képeztek ki a Szovjetunióban. A '60-as évek végén a hadianyagok háromnegyede a SZU-ból került Vietnamba. Ráadásul segélyként, míg a kínai szállítások kölcsönként funkcionált. Hosszú lejáratú volt, de pénzt kértek érte.
Gyakorlatilag Ho Si Minh sikeresen használta ki a szovjet-kínai rivalizálást. A két kommunista nagyhatalom eltávolodott egymástól, ami leglátványosabban 1966-ban, az úgynevezett Kulturális Forradalom idején nyilvánult meg. 1968-ban már egymilliós sereggel őriztette Moszkva a szovjet-kínai határt. A következő évben 200 ember hunyt el a határ menti csetepatékban.
1968. novemberében Hanoi látványosan Moszkva mellé állt, ezért Peking jelentősen mérsékelte támogatásának nagyságát. Illetve kivonta csapatait Vietnamból. 


Végszó

A sorozat értékét növeli, hogy nem az amerikai (hivatalos vagy a magát függetlennek nevező) szempontok alapján értékeli az amerikai jelenlétet Indokínában. Vannak tiszteletreméltó próbálkozások az USÁban a vietnami szerepvállalás korrekt bemutatására, de ezek még mindig csak a felszínt súrolják. Az amerikai csapatok által Indokínában elkövetett háborús bűnökről (és azok máig tartó következményeiről) nem nagyon (és elég mismásolósan) lehet csak hallani, olvasni. A mozgóképes megoldásokról ne is beszéljünk. Hiszen ez a háború, a kudarca ellenére, beépült az amerikai nemzettudatba. Nem reálisan, de beépült. Valós képe nem is lehet a közembernek, hiszen (minden széles nyilvánosság elé került borzalom ellenére,) nem érdeke a mítosz gyártóknak a valóság megismertetése. A tények képesek lennének lerombolni a hazafias nevelés egyik ethoszát az Egyesült Államokban. Ugyanakkor az ország politikai ellenfele sem próbálkoznak ezzel kavarni, valószínűleg kéz-kezet mos alapon. Ebben a sorozatban az egykori szovjet és a mai orosz interpretációját láthatjuk a vietnami konfliktusnak. Erre könnyen (és divatosan) rávághatjuk, hogy: Propaganda film!
Nem jobban, mint bármelyik háborús film. Viszont nem szájbarágós, nem egy Rambo. Közben vannak benne apró érdekességek, amik beindíthatják az ember elméjét. És mint majd minden mozgóképes alkotásban, ebben is vannak közhelyek.
"Leporoltam" e régebbi (?) munkámat, és kellemesen csalódtam. Nem ezt vártam. Pedig tudtam mit fogok nézni. Úgy emlékeztem, hogy egy kicsit mintha vontatott lenne. De rosszul emlékeztem.
Egy tévés sorozattól többet nem is kell várni, mint amit kapunk. Nem túl bonyolult, nem túl összetett. Tévés alkotás.

Jelenet a filmsorozatból

A bejegyzésbe említésre kerültek közül néhány alkotás:

Meghalni Ukrajnáért:
https://www.youtube.com/watch?v=_oUjzx0cuLc

Idegen háború:
1. rész:
https://youtu.be/9_yvV4YfxXY
2.rész:
https://youtu.be/RF_W-7Keh-c
3.rész:
https://youtu.be/JDNgmsl0XD8
4.rész:
https://youtu.be/VmgKBzKXECg

A szerelemről

"Все счастливые семьи похожи друг на друга, каждая несчастливая семья несчастлива по-своему."

Egy klasszikus idézettel kezdeném ezt a bejegyzést. Lev Tolsztoj valahol nagyon ráérzett a dologra. A fentebb olvasható gondolat az Anna Karenina című regényének az eleje, első mondata. Németh László interpretációjában így olvashatjuk magyarul:
"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."


Bár nem feltétlen a klasszikus értelemben vett családokról, és azok boldogságáról szól ez a film, azért nem kerülhető meg a tolsztoji idézet ezen alkotás kapcsán.
Egy szerelmi háromszög, vagy négyszög, bontakozik ki a szemünk előtt. Mégis többről szól ez a film, mint a ki kit csal meg és miért. Nem véletlen a 16+-os besorolása az alkotásnak.
A történet egy hölgyről szól. Most azt kellene írnom, hogy a nő jellemfejlődéséről (és ha kiterjesztjük a negatív fejlődés is fejlődés axiómáját - amit korrupt és hazudozó politikusainknak "köszönhetünk").
A blog valamelyik bejegyzése kapcsán kritikaként megkaphattuk az egyik kedves olvasótól, hogy az éppen aktuális bejegyzéshez tartozó filmben nincs jellemfejlődés és ezért...
Jellemfejlődés. A marxista kritika alapja. Mélyen beleivódva gondolkodásunkba. Jó ez, vagy sem?
Ám szerintem nem ez a kérdés. A kérdés így hangzik: Van-e egyáltalán olyan, hogy jellemfejlődés? Elvárhatjuk-e egy filmben a jellemek változását?
Hoppá!
Meddig fejlődik egy ember jelleme?
Amikor megszületik egy ember, már magában (a lelkében) hordozza jellemének főbb karaktereit. Örökli őket. Amik azután környezeti hatásokra (már a megszületés előtt is) torzulnak, demulálódnak. Ezek az örökölt lelki tulajdonságok megváltoztathatóak. Valamennyire. Valameddig. Szakemberek vitatkoznak, hogy hol a határ. Mi az az életkor ami után alapvetően nem változik a jellemünk?
Ebben a kérdésben nem foglalnék állást, csak megemlíteném, hogy egyesek szerint ez öt-hat éves kor. Ez után alapvető jellembeli változásokat nem lehet elérni az embernél. Csak kordában lehet tartani. Mások szerint jóval később jön el ez a határ az ember életében. Vannak akik szerint nem is kell kordában tartani a személyiséget. Szóval, ez egy nagyon összetett és (minden korban) aktuális kérdéskör.
A kommunista eszmerendszer egyik alaptanítása szerint az ember élete végéig nevelhető. Ennek a gondolatkörnek a gyümölcsei többek között a javító-nevelő táborok, és a marxista kritikusok által a művészeti alkotásokban mindig keresett jellemfejlődés. Hiszen épp ez az, ami az eszme antropológiáját alátámasztja.
Magam úgy vélem, hogy amit nagyon sokszor jellemfejlődésnek nevezünk, az nem más mint az egyén reagálása a kihívásokra. Ez nem azt jelenti, hogy egyes események nem hathat ki a pszichére úgy, hogy a karakter deformálódásához ne vezetne. Nem. A velünk megtörténő események a pszichénken lenyomatot hagynak. És ezért bizonyos fokú változások is megjelennek a viselkedésünkben. De ez nem azt jelenti, hogy alapvetően megváltoznánk, fejlődnénk. Ráadásul, tekintettel arra, hogy az emberi nem elég önző, így legtöbbször negatív hatással vagyunk egymás személyiségére.
Ennyi komolykodás után nézzük a filmet!

Adva van egy hölgy (Anna Csipovszkaja). A film elején még egy átlagos, a társadalom többsége által megélt körülmények között élő nő. (Figyelem! Átlagos, a társadalom TÖBBSÉGE által megélt körülményt írtam, nem azt, hogy átlagfizetésből él. Mert aki átlagfizetésből él, annak az életszínvonala az átlag, a társadalom jelentős részének az életszínvonala felett van. Ugye ismerős ez? Napjaink Agyarországában is így van. Az átlagfizetés fogalma (és értéke) a hatalom hazugságának leplezésére jó csupán. Egyébként meg tökéletesen alkalmas arra, hogy indulatokat gerjesszen. Negatív indulatokat.)
Szóval, van egy nő, aki szerényen éli mindennapjait. Megismerkedhetünk életkörülményeivel. Láthatjuk erkölcsösségét... És megtapasztalhatjuk, hogy veszti azt el. A pénz (és a hazugság) hatására, hogy válik őzgidából oroszlánná.
Ennyi. Nem több.
Nem gondolnám, hogy a karakter fejlődött volna. Nem. Csak más körülmények közé került, mint amiben szocializálódott és érzelmi életére nem vigyázott, és ezen a picike résen bejött az életében valami, amit ő szerelemnek gondolt. Közben megtapasztalja, hogy a kellemessel együtt jön a hasznos is. Érzelmileg opportunistává válik és beszippantja az újdonság varázsa.
De nézhetjük, értékelhetjük a filmet a férfi karakterek alapján is.
Megvizsgálhatjuk abból a szempontból is, hogy a Szerelem nevében jogunk van-e ellopni mások boldogságát? A boldogság keresésem során (ami úgy egyébként klasszikus emberi alapjog) boldogtalanná tehetek-e más embert, vagy embereket.
Persze karosszékben ülve nagyon könnyű kimondani a helyes választ. De az Élet valójában nem ilyen. Nem fekete-fehér, igen-nem. Vajon életem minden percében tekintettel voltam magamon kívül másra is? Voltak olyan pillanatok az életemben, amikor tépelődnöm kellett, hogy megtehetem-e azt amit szeretnék, vagy nem, mert azzal másnak fájdalmat okozok? Volt olyan, hogy nem tudtam mit tegyek, mert vagy magamnak vagy másnak fájdalmat hozna a döntésem? Ezek az Élet nagy kérdései. Ezeknél derül ki, hogy milyen ember vagyok valójában. Ilyenkor (már) nem fejlődik a jellemem. "Csak" előhozom a lelkem mélyén található kincseimet.

"Nem adhatok mást, csak mi lényegem."
                                                          Madách Imre


A film eredeti címe: О любви. Rendezte: Vlagyimir Bortko. Főbb szerepekben: Anna Csipovszkaja, Dimitrij Pevcov, Alekszej Csadov, Marija Mironova, Alekszandr Likov.


Végezetül, engedjétek meg, hogy a kora középkor perzsa Coelhoját, a szufita Hajjim idézetével zárjam le.
Ez a rubai nem műfordításban így szól az olvasóhoz:

A szenvedély nem lehet
A mély szerelemmel barátságban,
Ha lehet,
Akkor együtt nem sokáig vannak.

Tagadhatatlan, hogy érdekes gondolatot fejteget ez a kis versecske. És valóban, ha belegondolunk... A tartós szereteten, szerelmen alapuló kapcsolatnak, férfi és nő között, nem a szenvedély, nem a gyorsan fellángoló (és ezért hamar ki hamvadó) érzelemözön az alapja.
Te nem hiszel abban, hogy van szerelem első látásra?
Azt gondolom, ahhoz hogy erre a kérdésre választ tudjak adni (választ tudjunk adni), először is tisztázni kellene: mit jelent a szerelem?
Azt gondolom, nem egy könnyű kérdés ez. Egy érzelmi állapotról kellene egy hideg és pontos definíciót megadni. Olyan fából vaskarika ez, nem? 
Idén áprilisban olvastam egy definíciót erről. Elgondolkodtató két mondatot. Ma sem tudom pontos-e, teljesen lefedi-e a fogalmat, vagy sem. Nem sokkal eme szösszenet megismerése előtte készítettem el ehhez a filmhez tartozó magyar nyelvű felirat első teljes verzióját. Érdekes egybeesés. A megismert definíció megerősíti a film mondanivalóját.
Majd néhány hónappal később a tovább gondolását is elolvashattam annak a két mondatnak. Most talán meg kellene osztanom eme gondolatokat, de várok. Hátha csiszolódik még a meghatározás. Akkor miért említettem meg ezt mégis?
Mert úgy gondolom, hogy időnként nem árt, ha a napi gondjainkat letesszük és elgondolkodunk triviálisnak tűnő dolgokon. A nagy gondolkodók a többség számára lényegtelen dolgokból vonnak le zseniális következtetéseket. Ott van például Sir Isaac Newton. Korszakalkotó módon viszonyult a környezetéhez. A különféle mozgásokat megfigyelte és matematikai képletekkel leírta azokat. A legtöbb ember számára ez, még ma is, botorság. Pedig életművével hosszú évszázadokra (sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy az emberi civilizáció végéig) megalapozta a fizika tudományát, és ezzel együtt lehetőséget adott a technikai fejlődés magasabb szintre jutásában.
  
A perzsa tudós évszázadok óta nincs velünk, nekem mégis úgy tűnik, hogy ennek a mozinak a készítői egyetértenek Hajjim üzenetével. Mert már a kora középkori ember is tudta, hogy csalfa az ember szíve, és az intenzív fellángolás hamar felemészti az érzelmi tartalékokat.
Nem szerelmesnek lenni valami, hanem a szerelem hosszútávú megőrzése... Na az valami.
Az hogy ez még nem sokaknak sikerült, senki kedvét ne vegye el! (A többség ugyanis nem úgy indul neki, hogy erre hangsúlyt tenne. Úgyhogy, egyáltalán nem reménytelen a dolog! Szerintem...)



Gogol.Víj


Nincs már a nyomozócsapat tagjai között Jákov Petrovics Guro! De a nyomozásnak folytatódnia kell! Hiszen ártatlan leánykákat gyilkol (vagy gyilkolnak) meg. Folytatódik a gogoli életpálya átírása, összemosása az író elbeszéléseivel. Nem feltétlenül gond ez.

A tavasszal volt szerencsém látni a nézőket, azokat akik a Gyermek Világ mozija előtt békésen iszogatták, szürcsölgették az üdítőjüket és várták a bebocsáttatást.
Egy pillanatra eszembe ötlött, hogy egy későbbi vetítésre lehet, hogy vennem kellene egy jegyet, de hamar elhessegettem az ötletet. Egyrészt volt jobb dolgon is, másrészt hogy néztem volna ki a sok siheder között?
Pedig a film korhatáros, 16+-os.

Jó dolog-e megváltoztatni klasszikus elbeszéléseket, egy létező író életrajzát csak azért, hogy egy három részes mozit készíthessenek?
Magam nem tudok egyértelmű választ adni.
Az tagadhatatlan, hogy jó ötlet összekeveri a valóságot (Gogol életét) és a mesét (korai műveit). Azt gondolom, nagyon jó dolgot lehetett volna ebből létrehozni.
Ám nem egészen úgy gondolkodtak a trilógia megálmodói, ahogy én. Vették az író életét, megspékelték valótlanságokkal a valóságot. Az így kapott mixet pedig belekeverték néhány klasszikus történetbe. Persze ezeket a sztorikat is megvariálták, kiszínezték, összevonták, kivonták... És így jött létre egy olyan három részes alkotás, ami a mai kor moziba járó ifjak igényeit kiszolgálja.
Jó ez, vagy nem? Nem tudom. Szerintem a filmek hatására nem sokan mennek könyvtárba Gogol életművének valamelyik példányát kikölcsönözni. Bár tévednék...
Viszont a kasszír, az sanszos. És szerintem ez az egyik fő cél. (De hát ilyen a kapitalizmus.)

Az első részhez készített feliratnak volt (legalább) egy pozitív hozadéka. Alex felhívta a figyelmemet Gogol egyik művére ami magyarul Elmélkedések az isteni liturgiáról címmel jelent meg.
Nagyon érdekes írás. Egy új világ nyílt meg a szemeim előtt. Egyszerűen, és közérthetően elmagyarázza az ortodox liturgiát, a liturgiában lévő szimbolikát, a liturgikus kellékek és dialógusok mélyebb értelmét. Egyúttal bizonyságot tesz az író, Nyikoláj Vasziljevics Gogol, keresztényi elkötelezettségéről. (Mintegy cáfolva a trilógia készítőinek Gogol bemutatását. Tudom, napjainkban nehéz egy a hitét valóságosan és elkötelezetten megélő embert szimpatikusan megjeleníteni. Ez sok minden miatt van. Oka a rengeteg látszat keresztény, és oka a sok modernistának tűnő istentagadó is. A sok szenteskedő, képmutatóról már ne is beszéljünk. Oka az Oltár és a Kard nászát kívánók. Azok akik az Állam pénzét propaganda célokra költik, és azok akik az Állam pénzéből kívánnak megélni, és árúba bocsájtják az Eszmét. Pedig az ilyen üzletelő, szenteskedő népséget már egyszer kikergette valaki korbáccsal a Templomból. Mindez a sok negatív dolog, amikre önkéntelenül is asszociál a ma embere, nem kellene hogy oka legyen bármilyen hazugságnak.)

Nem kívánom spoilerezni ezt a részt (sem). Akik látták az előzményt azok úgyis sejtik nagyjából, hogy mi várhat rájuk, ha megtekintik ezt az alkotást. Akik nem látták még... Hát azoknak nem ezzel az epizóddal kellene kezdeniük. Szerintem.
Persze, közben kíváncsian és izgatottan várom, hogy lesz-e valaki olyan bátor, hogy a trilógiáról a véleményét megossza. (Vagy korai még erre gondolnom?)
Ugyanakkor a film történetének (és az orosz népi kultúra) jobb megismeréséhez, úgy gondolom, nem árt ha néhány dolgot körüljárnánk, megismerkednénk néhány érdekességgel.
Talán mindjárt kezdetnek itt van Gogol születésének körülményei.
Jelenet a filmből
Szemmel láthatólag hangsúlyos a dolog az eposz megálmodói számára. Ez a második epizód annyira kihangsúlyozza mindezt. Szinte már a néző szájába rágja. Maga a főhős is rádöbben erre, és úgy gondolja, hogy minden ott, valahol a szülőszoba környékén dőlt el. Mármint a saját élete szempontjából.
Ám ez a momentum nem is van olyan távol a történelmi Gogoltól: "Mit tehetnék? Születésemtől fogva meg van írva, hogy zárkózott legyek." Mi ez, ha nem egyfajta predesztinációs meggyőződés?

A film egyik jelenetében hősünk egy nagyon érdekes filozófiai eszmecserét folytat le az orvossal. Isten létének, vagy nemlétének kérdése foglalkoztatja a férfiakat. A filmbeli író azon az állásponton van, mint az eredeti. Gyakorlatilag az élet értelméről szól ez a néhány mondatos dialógus.
Saját bevallása szerint, V. Ny. Gogolt gyermekként foglalkoztatta az öngyilkosság kérdése, és csak az Isten létezésébe vetett hite miatt nem tette meg a végzetes dolgot. Ahogy a filmbeli karakter, úgy az igazi is úgy vélte, hogy nem véletlen az, hogy ő nem halt meg gyermekként, nem úgy mint annyi testvére. Van valami feladata itt a Földön, ha már elkerülte testvérei sorsát. Ezzel szemben az orvos álláspontjának lényege a nihil. Ez a néhány elhangzó mondat elég arra, hogy nyilvánvaló legyen a néző előtt. És ott is vagyunk a nagy kérdésnél. A kérdésnél amit előbb-utóbb minden ember feltesz magának. Legalább egyszer az életben. Miért létezünk? Mi a létezés értelme? Illetve, van-e a létezésnek értelme?
Maga a film nem feltétlen próbál adekvát választ adni. De ebben a műfajban nem is kell. De, ha mellékszálként is, felteszi azt a kérdést amelyen végiggondolásától (legalábbis napjainkban, hisz nem mindig volt ez így) is menekül a nyugati kultúrkör embere. Érdekesnek tartom, hogy a film ebbe az irányba is kileng.
Jelenet a filmből



Néhány információ a felirat szövegéhez

A film elején felmerül a nyomozócsapat tagjaiban, hogy a gyilkosságok talán köthetőek bizonyos jeles napokhoz. E társalgásuk során felsorolásra kerül egy-két ünnep.

Pokrov 
Oroszul Покров. Hívják még: Первое зазимье, Засидки, День Романа Сладкопевца, Праздник урожая, Покровá Богородицы, Покровá, Покров-Батюшка, és Покровенье-nek is.
Fehérorosz megfelelője a Трэцяя Прачыстая, és a Пакровы. Ukrán területeken Покрова, День зустрічі зими-nek hívják. A szerbek Покровица, a lengyelek Pokrowa néven ismerik.

Ez az egyházi ünnep ismert Magyarországon is. Régebben Pokrovának hívták, napjainkban az Istenszülő oltalmának ünnepének (vagy Szűz Mária oltalmának ünnepének) nevezik. A szláv elnevezés nálunk ma már nem használatos.
Miről szól ez az ünnep?
Pokrov napja az ortodox egyházakban (így a pravoszláv egyházban is) a Legszentebb Istenanya egyik legnagyobb ünnepe. Ezen a napon kimondottan az ő közbenjárását kérik.
Ő az, aki befedezi, megoltalmazza a híveket.
Megvéd (,befedez)  az ellenségektől. Nem csak a testi (materiális) rosszakaróktól óv, hanem spirituális védelmet is ad. (Egyesek szerint elsősorban szellemi védelemre szolgál a befedező lepel, és csak másodsorban a tér és az idő determinálása alatt álló ártók ellen. De hát ez a sorrend, nekünk egyszerű embereknek, nem is olyan fontos. A lényeg hogy legyen védelem. Nem?)
Ilyenkor anyagi áldások iránti igényüket is megfogalmazzák a hívők. Lakhatási, pénzügyi problémák megoldására való igény előterjesztésére megfelelő ez az ünnep.
A családi békesség, eltűnt (az élet nehézségei miatt elsodródottak) társak megtalálása, megkeresése, lelki-szellemi megsegítése, a rokonokért való közbenjárás ideje ez.
A családi gazdasági áldás alá kerülhet ilyenkor. A Szent Szűz ikonja védelmet nyújthat ház, lakástűz ellen. Imádkoznak a szélsőséges időjárás és annak következményei ellen. A termés bőségéért és a betakarítottak megóvásáért is könyörögnek ilyenkor. (Ugyanakkor fontos tanítás a keleti kereszténység egyházaiban is, hogy nem maga a szentkép az ami megoldást hoz a problémákra, hanem a Szentség jelenléte. Isten hatalma és ereje az ami változást hoz a körülményekben. Ez maga a keresztény minimum, ez az amiben minden felekezet egyetért. A közbenjáró ima és esetleges személyek, tárgyak szerepe az ami teológiai különbségeket hozott létre a valamikor egységes mozgalmon belül. Ezekre kitérni most nem kívánnék, ezzel nem szaporítanám a karaktereket. Persze, ez is egy nagyon érdekes téma, de elvinné a bejegyzést.)

Az egyházi ünnep eredete:
Nincs történelmi feljegyzés arról, hogy az Istenszülő oltalmának ünnepét először pontosan mikor tartották meg. A legtöbb kutató úgy véli, hogy ez 910. október 9.-én (a régi naptár szerint, a napjainkban is használatos Gergely naptár szerint október 14.-én) volt az első Pokrov.
Abban az időben Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát (Kelet-Római Birodalom néven is ismerhetjük ezt az államot), ellenséges csapatok vették körül.
A város szélén (A mai Isztambul Ayvansaray negyedében volt található. A helyén ma lévő templom a 19.században épült.) található Blakhernai tempolomban (oroszul: Влахернский храм; görögül: Θεοτòκος τών Βλαχερνών) volt található egy palást (oroszul риза), ami a hagyomány szerint Szűz Máriáé volt. Ez egy övkendő (fátyol, köpönyeg, lepel, palást). Jeruzsálemi zarándokok ajándéka a templom számára.
A hívők egész éjjel az épületben voltak. Virrasztottak, imában kérték a Magasságost, hogy mentse meg a várost az ostromlóktól. Eme szent cselekedetük közben hirtelen megjelent a Szűz, akit angyalok és régmúlt korokban élő szentek vettek körül. Többek között Keresztelő Szent János és az apostol Szent János is. Egyes források szerint minden hívő látta az Istenanyát, mások szerint csak a jelenlévő Szent András és a tanítványa Ephiphanus (akik ekkor épp a templomban tartózkodtak). Az Istenszülő térden állva imádkozni kezdett, majd ezután odament a templomi trónushoz és levette a fátylát és befedte vele az ott lévő embereket. Ez a befedezés jelképezi a keresztények ellenségeik elleni védelmét. Az emberek egy ideig látták maguk felett a fátylat, majd jelenés teljesen eltűnt. A jelenlévők úgy érezték, hogy Isten kegyelme rájuk esett.
Mivel ezután Bizánc sikeresen megmenekült az ostromlóktól, az ortodox egyház a védelem ünnepeként kanonizálta ezt a napot.
Ez a történet nem egyedülálló e templom történetében. A legenda szerint a 6.században viaszból és mártírok hamvaiból készítették az épületben található Istenszülő ikonját. Az első csoda amit ehhez az ikonhoz kötnek 626-ban történt. Az avarok és a Szászánida Birpdalom egyszerre támadta meg az országot. A keleti fronton Herakleiosz császár küzdött csapataival, az avarok ellen fia Konsztantinosz vette fel a küzdelmet. Először is a pátriárkákkal egyetértésben kihozatta a templomból Szűz Mária ikonját, és körmenetet tartottak a város védművein. Mindez a csata előtt volt. Az ütközetet az avarok elvesztették. Vezetőjük szerint a csata előtt az emberei egy asszonyt láttak az erődítmény falán állni, és nagyon megijedtek tőle.
A 717-718-ban sikertelenül ostromolták a várost az arabok. Ezt a sikeresen védekezést is az ikonhoz kapcsolták a bizánciak. Ahogy 860-ban a ruszok (keleti-szlávok varjég vezetéssel) elleni sikeres ellenállást is. Ekkor a Szűz Máriának tulajdonított ruhadarabot a tenger vizébe mártották. A szláv hajóhad néhány nap múlva megsemmisült.
910-ben is feltehetőleg a keleti szlávok támadtak. Legalábbis vannak ilyen vélemények. Dokumentum bizonyítja, hogy 911-ben a kijevi Rusz fejedelmétől (Oleg) követek érkeztek Bizáncba. Ekkor írták alá a békeszerződést, amely véget vetett a ruszok és a bizánciak közötti háborúnak. (Nem kell száz évnek eltelnie és Rusz megkeresztelkedik. Vannak olyan elképzelések, hogy az ostromlókra akkora hatással volt a jelenés, hogy ez megkönnyítette számukra /és utódaik számára/ a kereszténység felvételét.
Az viszont ténykérdés, hogy a szláv ortodox egyházakban (és így a pravoszláv egyházban is) ez az ünnep az egyik legjelentősebb ünneppé vált. Sokkal közkedveltebb, népszerűbb ünnep náluk, mint a görög ortodox egyházaknál. A pravoszlávok a 12.század óta, Andrej Boguljubszkij herceg óta, tartják meg ezt az ünnepet. A herceg Vlagyimir régióban, a Nerl folyónál megalapítja az első Szent Szűz Befedezése (Oltalma) templomot. Azt mondják, ma már minden városban van ilyen templom. Csak Moszkvában és a Moszkvai Régióban több mint száz Szent Szűz Oltalma (Покрова Божией Матери) templom van. A  leghíresebb a Vörös Téren álló Szent Bazil (Vaszilij Blazsennij) székesegyház. Az épületet Rettegett Iván építette a törökök felett aratott győzelem okán. Ez a háború közvetlenül Pokrov előtt kezdődött.

A hagyomány szerint 926-ban I. Simeon bolgár cárt is a Szent Szűz győzte meg, hogy kössön békét Bizánccal.

Jelenet a filmből
Ha máshonnan nem, hát épp a filmből megtudhatjuk ám azt is, hogy Pokrov nem csak az ortodox liturgia ünnepe.
A népi vallásosság is talál kapcsolódási pontot ehhez az időponthoz. Pokrov napja az az időpont volt, amikor az ősz találkozik a téllel. Ekkor kezdődtek az esti összejövetelek (Emlékezzünk csak! A magyar népi hagyományból is ismerhetjük ezeket az esti gyűléseket. Tél van, korán sötétedik, nem lehet már munkát végezni a ház körül. A falu népe összegyűl, és közös tevékenységben vesz részt. /Van ebben egy kis takarékosság, hiszen ha mindenki a saját házában lenne, akkor sem aludna és világítani kellene. Így is kell, sőt nagyobb teret, de kisebb a fajlagos költség. Plusz hozadék, hogy az emberi kapcsolatok megújulhatnak. Nincs elidegenedés, kevesebb depresszió./ Ennek állít emléket Kodály Zoltán Székelyfonója is.) Az ünnep neve ahhoz kapcsolódik, hogy a hó ekkor fedezi be először a földet. (Vagy éppen nem, ahogy a filmben sincs épp ekkor hó. De ez nem is lényeges, hiszen itt, ebben az esetben a népi megfigyelés a mérvadó.) Ezekben a napokban a dél-orosz és ukrajnai falvakban az emberek befejezik a kinti munkákat, a ridegen tartott szarvasmarhákat istállóba zárják.
Eljön a közös esti beszélgetések ideje.
Pokrov napja nagyon fontos volt a házasságok szempontjából is. Úgy vélték, hogy az ezen a napon kötött frigyek erősek és boldogok lesznek.
A népi vallásosság a fátylat nem az egyházi legenda alapján értelmezi. A fátyol a házasság utáni fejkendő viseléshez kötődik. A hölgyek a házasság kötés napjától kötelesek a fejüket beborítani.

Azok a lányok akik a közeljövőben házasodni készültek, ezen a napon korán reggel gyertyát gyújtottak a templomban és a következőt mondták: "Покров-батюшка, покрой землю снежком, а меня женишком." Pokrov atyácska, fedezd be a földet hóval, és engem vőlegénnyel.
Pokrov-atyácska magának az ünnepnek a népies elnevezése. Tehát ekkor magát az ünnepet szólította meg a leányzó. Bár a keresztény ünnep egy hölgy tettéről szól, és az eredeti elnevezés is nőnemű (pokrová), mégis mivel a szótő (pokrov) hímnemű, így a megszemélyesítésekor is hímneművé (atyácska) vált az ünnep. Ez csak olyan érdekesség...

Az ünnep előestéjén a lányok beöltöztek régi, ócska ruhákba és így látogatták meg a rokonaikat. A megérkező leányokat csirke tojással jutalmazták.
Pokrovkor a leányok a következő szavakkal kérték a Szűztől a házasságukat:
"Покров пресвятая Богородица! Покрой мою победную головку жемчужным кокошником, золотым подзатыльничком! Покров-батюшка, покрой землю снежком, а меня женишком! Бел снег землю покрывает, не меня ли, молоду, замуж снаряжает."
Pokrovi Szent Istenszülő!Fedezd be a fejemet gyöngyös kokusnyikkal (főkötő), aranyos csattal. Pokrov atyácska, fedezd be a földet hóval, és engem vőlegénnyel. A fehér hó a földet borítsa ne engem, ifjat szerezz férjnek.
Egyes helyeken közös főzéseket tartottak. Szokás volt a szalmaágy elégetése (a filmben lepedőt égetnek), ezzel védekeztek szemmel verés ellen. De volt rituálé a hideg tél ellen is.

Almaszentelés ünnepe

Ezen ünnep széles körben használt orosz neve: Яблочный Спас.
További orosz nevei lehetnek még: Спас, Великий Спас, Второй Спас, Спас на горе, Средний Спас, Преображение, Преображение Господне, Праздник первых плодов, Горохов день, Первые осенины, Осенины. Ukrán nyelvű területeken Спас другий, Великий Спас-nak hívják. Fehérorosz elnevezései: Яблычны Спас, Вялікі Спас, Сярэдні Спас, Другі Спас. Szerb neve Преображење. Bolgár elnevezések: Прибризине, Пребразене, Приближине, Сотир, Стратир. Lengyel neve: Pacskie Przemienienie.
Ez az ünnep a Julián naptár szerint augusztus 6.-ára ( a gregorián szerint 19.-ére) esik. Ez az első szüreti ünnepek egyike. Ekkor kezd a nyár őszbe fordulni. A népi hit úgy tekint rá mint az évszak metamorfózisának kezdetére. A hagyományosan ezen a napon lehetett először enni az új termésből. Amit a templomban meg is szenteltek.
Mint majdnem minden népszokásnak ennek is az eredete a kereszténység előtti korszakba visz el bennünket. A keleti szlávok abban hittek, hogy azok akik eme nap előtt esznek az almatermésből, azoknak a gyermekei a túlvilágon nem kapnak ajándékot. Azok akik nem esznek, azoké pedig igen. Így hát, főként azok a szülők, akiknek volt elhunyt gyermekük, nagyon odafigyeltek, hogy e nap előtt, a Második Megváltásig, ne egyenek almát, mert az bűn. (Második Megváltásnak, Második Megmentésnek is nevezik Oroszhonban ezt az ünnepet. Magyarországon, az Ortodox Egyház az Urunk színeváltozásának ünnepének nevezi ezt a jeles napot.)
A megszentelt almákból tettek az elhunyt kisgyermekek sírjára.
A naphoz egyéb népszokások is társultak, amik tájegységenként változtak.
A Jáblocsnij Szpasz (Urunk színeváltozásának ünnepe) egy három jeles napot magába foglaló nyárvégi ünnepségsorozat része. A továbbiakban ismerkedjünk meg ezekkel az ünnepekkel!

Az első ünnepet a mézhez kötik. Eredete, az egyik magyarázat szerint az, hogy 1164-ben Andrej Bogoljubszkij (Jurij Dolgorukij nagyherceg második fia) herceg a bolgárokat legyőzte. A döntő csata előtt imádkozott a herceg és látomása volt. A fényes katonai győzelem emlékére vízszentelési szertartást végeztek (végeznek). Ezt az ünnepet Mézszentelő Napnak (Медовый Спас) is nevezik. Úgy tartja a népi hiedelem, hogy eddig a napig gyűjtik a méhek a nektárt, ezután abbahagyják a méztermelést.
Az ünnep egyházi eredete a következő:
Az egyházi naptár (a Julián naptárat liturgikus célokra ma is használják az ortodoxián belül) szerint augusztus 1-jén van ez az ünnep. Nem számít nyilvános ünnepnek, de természetesen fontos, jelentős nap az Egyház életében. Az ortodox vallásgyakorlás négy böjti időszakot ismer. Ezen a napon az utolsó böjti időszak veszi kezdetét. Ezt Nagyboldogasszony böjtjeként ismeri a hazai ortodoxia. A gregorián naptár szerint ekkor augusztus 14.-e van. (Ne feledkezzünk el a két naptár közötti "csúszásról", tehát a Julián naptár szerint augusztus 1-je, a gregorián naptár szerint augusztus 14.-e.) A következő nap Nagyboldogasszony ünnepe. Innen kapta a böjti időszak is a nevét. (E néven és ekkor a római katolikusok is ünnepelnek. Ennek egyszerű a magyarázata, még jóval a nagy egyházszakadás /skizma, 1054/ előtt, az epheszoszi zsinat /431/ elfogadja Alexandriai Szent Cirill álláspontját és kihirdetik, hogy Szűz Máriát megilleti az Istenszülő cím. A hagyomány szerint augusztus 15.-én szenderült el, hagyta itt ezt az árnyékvilágot az asszony, aki megszülte a testé lett Igét. Ezért ez a nap igen jelentős ünnepnap azokban a felekezetekben, amelyek elfogadják 431. évi zsinat Máriára vonatkozó álláspontját.)
Ez a nap (augusztus1/14) a kereszt körülhordozásának a napja.
A 9. században Konstantinápolyban (ahogy a legtöbb kora középkori városban, pláne ha melegebb éghajlaton feküdt) gyakoriak voltak a járványok. Főként nyár vége felé. Ebben az évszázadban kialakul a szokás,, hogy a böjti időszak első napjától az utolsóig (Julián naptár szerint augusztus 1-14) Krisztus keresztjének a császárvárosban őrzött darabját körmenetben végighordozták a város utcáin. A körmeneti ájtatoskodás célja az volt, hogy így kérjék az Úristent, hogy szabadítsa és óvja meg a város lakóit minden betegségtől és bajtól.
Ezen a napon rendszeresen vízszentelési szertatást is tart az ortodox egyház. Ehhez kapcsolódóan vannak a mézszentelések is. Ez nem mindenhol van, az orosz, az ukrán, a fehérorosz egyházakban van ilyen esemény is.
Érdekességként még megemlíteném, hogy az ortodoxiában a Nagyböjt kezdetén mézes búzát (kolliva) szentelnek meg. Ez nem a böjt első napján történik, hanem az első pénteken.
Ennél az ünnepnél jól látható, hogy a politikai emlékezet (Andrej Bogoljubszkij győzelem 1164-ben), a keresztény tradíció (431-es szentesítéssel a hagyomány részévé válik Mária mennybemenetele és a hozzá kötődő ünnep) és a népi folklór (méhészkedés befejezése, a hozzá kapcsolódó hiedelmekkel) idővel, hogyan képes összeforrni. 

A második ünnep a Urunk színeváltozásának ünnepe - Megváltó a hegyen. Ez az almaünnep. Persze csak az egyszerűség kedvéért (és az orosz elnevezés miatt hívom így), mert ezen az ünnepen nem csak almát szentelnek, hanem mindenféle ekkoriban érő gyümölcsöt.

A harmadik ünnep a Szabadító ünnepe. A Megváltó a vásznon. (Ezek az orosz elnevezések.) Arra emlékeznek, hogy az Úr képmása Konstantinápolyba került.
Az ünnep időpontja augusztus (Julián naptár szerint) 16, ami a gregorián szerint 29.-e.
Az ünnep eredetéről így ír Imrényi Tibor:
„Ezen a ponton érdemes újabb kitérőt tenni, és felidézni az úgynevezett „nem kézzel készített Krisztus képmás”, a Mandülion vagy Keramion, azaz Krisztus arca lenyomatának a történetét – ebben az írásban elsősorban a keleti keresztény hagyomány forrásait követve -, amely alapvető mintaképe lett minden Krisztus ikonnak a keresztény ikonográfiában, és egyik fundamentuma az ikonok tiszteletének.
Euszebiosz Egyháztörténetének első könyvében, a 13. fejezetben, „Az edesszai királyról szóló történetben” közli azt a levelet, amelyet a súlyosan beteg Abgár, edesszai király küld Ananiás futár által Jézushoz, „a Jeruzsálem vidékén feltűnt jó Üdvözítőhöz”, miután hallott Jézus számtalan csodájáról. Arra kéri, jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg. Urunk levélben válaszol a királynak, amelyben megígéri, hogy miután visszatért ahhoz, aki őt a világba küldte, elküldi hozzá egyik tanítványát, hogy „gyógyítsa meg fájdalmát”.
A hagyomány egy másik szála, amely az augusztus 16-i dátum alatt az ortodox egyház hivatalos szinaxárionjába is bekerült, egy csodás módon fennmaradt képmással együtt örökítette meg Krisztus Urunk és Abgár király történetét.
A történet szerint a gyógyíthatatlan betegségben, egyes források szerint egész testét borító leprában szenvedő Abgár király Ananiást, az írnokát küldte Krisztushoz egy levéllel, amelyben azt kéri tőle, hogy jöjjön a szíriai Edesszába, és gyógyítsa meg. Ananiás festő volt. A király meghagyta írnokának, hogy ha a Megváltó nem tudna eljönni, fessen róla képet, és azt hozza el neki. Ananiás sűrű tömegtől körülvéve talált rá az Úrra, aki éppen tanított. Ráállt egy kőre, ahonnan Jézust jobban lehetett látni, és megpróbálta lefesteni. Amikor Jézus látta, hogy Ananiás arcképet akar róla készíteni, odahívta magához, nevén szólította, átadott neki egy rövid levelet Abgár király részére, amelyben megdicsérte a király hitét, megígérte, hogy elküldi hozzá egyik tanítványát, aki kigyógyítja betegségéből, és az üdvösség hitére vezeti. Majd vizet és kendőt kért, megmosakodott, kendővel megtörölte az arcát, és a kendőn ottmaradt képmásának lenyomata. A levél és a kendő eljutott a beteg királyhoz, aki meggyógyult, és megtért. Csupán a betegség néhány nyoma maradt a király arcán, amelytől később az Úr Jézus által küldött Tádé, a Hetvenek közül való tanítvány szabadította meg. Tádé Edesszában hirdette az evangéliumot, megkeresztelte a királyt és a város lakóit. A király halála után a leplet befalazták a városfalba, hogy elrejtsék utóda elől, aki bálványimádó volt, és üldözte a keresztényeket.
A Mandülionról a hagyomány szerint több, „nem kézzel festett” másolat maradt fent. Egyik ezek közül a „Keramion”, azaz „agyagra pecsételődött” lenyomat, amely akkor keletkezett, amikor a szent képmást a városfalba rejtették, és az üreget egy agyagtáblával elfalazták. Egy másik, kendőre pecsételődött másolat Grúziába került.
A Mandüliont 540-544-ben fedezték fel újra, amikor a perzsák ostromolták a várost. Körülhordozták a város falain, mire az ostromló hadsereg visszavonult. 944-ben került a Mandülion és Krisztusnak Abgár királyhoz írt levele Konstantinápolyba. A 7-10. században számtalan másolat készült aranyba, ezüstbe foglalva az eredetinek tartott Jézus képmásról. A Mandülion későbbi sorsáról többféle történeti változat maradt fent. Az egyik szerint az eredetinek tartott képmást a negyedik keresztes hadjárat után létrejött latin uralom alatt (1204-1261) a keresztesek hajóra tették, ám a hajó elsüllyedt a Márvány-tengerben. Egy másik változat szerint az ereklye egy része IX. Lajos francia király birtokába került, aki azt a párizsi Sainte Chapelle templomban helyezte el, és ebből a székesegyházból tűnt el végleg a francia forradalom idején.”
(Forrás: http://szeged.orthodoxia.org/nemcsak-kenyerrel/i-a-szeretetrol/isten-vagy-a-balvanyok/ )

Az Úr nem kézzel festett képe
Az Ananiás sztori egy másik változata annyiban tért el az fentebb találhatótól, hogy Abgár király nem csak meggyógyulni szeretett volna, de azt is, hogy festőművésze készítsen egy portrét a Megváltóról. (Eddig teljesen analóg a két elbeszélés.) Úgy gondolta, hogy a kép hordozni fogja az isteni gyógyulás erejét. A művész próbált minél élethűbb ikont festeni, de sokszori próbálkozásra sem sikerült neki. Meglátta ezt Jézus és utasította az egyik követőjét, hogy hozzon vizet. Megmosakodott, megtörülte az arcát, és csoda történt. A vásznon megjelent az Úr arca. Ezt a portrét Jézus elküldte a királynak egy levél kíséretében. A levélben annyi állt, hogy: Áldott vagy hogy hittél bennem, anélkül hogy láttál volna.
Abgár megkapta a képet és imádkozott előtte, majd teljesen meggyógyult. Az kép a palotájában volt, innen került később Konstantinápolyba. Bíborbanszületett Konstantin (905. május 18- 959. november 9) 944. augusztus 29.-én (Gergely-naptár szerint) a Birodalom fővárosába, Konstantinápolyba szállíttatta az első Keramiont és erre a napra ünnepet rendelt el.
Ezt az ünnepet az egész bizánci egyház (ortodox és a görögkatolikus is) megtartja. 

Makos istenség napja

Makos (Mokos) szláv pogány női istenség. A házasság és a szülés istennője. Hozzá könyörögtek a könnyű szülésért, és az egészséges újszülöttért is. A fonás mint tevékenység az ő "hatáskörébe" tartozott. Ahogy nők, a lány védelmezése is.
Az ókorban a szlávok pénteki napon emlékeztek meg Makosról. Vannak akik a kultusz keletkezését 30-40 000 évvel ezelőttre teszik. Érdekesség még, hogy a kereszténység felvétele után is kötőtték a péntekhez a női nemet, a hét ötödik napja mindig egy szent keresztény nőhöz kapcsolódik.
Az egyetlen szláv női idol amelyiknek a szobra Vlagyimir herceg kijevi Panteonjában helyet kapott. Talán mert a szláv mitológia szerint Perun volt a férje.

Végezetül következzék néhány kifejezés megmagyarázása. Ezek specifikus voltuk miatt nem kerültek lefordításra. Az ok főként az, hogy nincs rájuk pontos magyar kifejezés. Mondhatni olyan fogalmak, amik a magyar kultúrkör számára ismeretlenek. Nem lévén nyelvújító, nem is szándékoztam kitalálni helyettük bármit is.

Baszavrjuk
Az úgynevezett szóbeli folklór része. Ördög emberi formában. Nem tudok megfelelő magyar kifejezést erre, ezért a szövegben meghagytam az eredeti formulát. Szerintem szerencsésebb így, mintha a latinból átvett szavunkat írtam volna bele a szövegbe. Hiszen a latin nyelvű teológiai kifejezések megjelenése a keleti szláv környezetben nem túl életszerű. Úgy gondolom, így autentikusabb tudott maradni a szöveg.
E kifejezés első írásos megjelenése épp Gogolnál található meg: az Esték egy gyikanykai tanyán összefoglaló névvel illetett novellagyűjtemény Szent Iván-éj című darabjában.

Moniszta
Bevallom, fogalmam sincs van-e magyar megfelelője ennek a szónak. Olyan ruhadarabot jelent, amelyet fémpénzekkel díszítettek. Lehet ez kendő, szoknya, blúz, öv. Bármi.
Valami olyasmi, mint ami itt a baloldali képen is látható.

A kifejezés szótöve a moneta - (fém)pénz. Szó szerinti fordítása valami olyasmi lenne, hogy pénzes. Mármint, hogy fémpénzek vannak a holmin.


Mavka vagy mavki
Az orosz mavka az ukrán mavki.
Olyan ruszalka (vízi tündér), ruszalkák, akik vízbe fulladt leányzókból... hát hogy is van ez?... lettek, alakultak át(?). Vízben élnek. A férfiak előtt gyönyörű leányzóként jelennek meg. Szenvedélyes érzelmeket hoznak elő a pasikból, lángra lobbantják a szívüket. Ám a velük való társalgás igen veszélyes. Halálosan. Ugyanis az irántuk érzett szenvedély, szomjúság a halálhoz vezet.
Nem érdekes, hogy a filmbeli Gogol tanítója épp egy ilyen mavka?

Jelenet a filmből



Így a bejegyzés vége felé...

Úgy vélem, hogy a "műértők" leginkább a történet (mármint a Víj novella történetének) legvégén található transzcendens összecsapásra kíváncsiak leginkább. Nekünk már nem csak a képzeletünkben  lejátszódott "mozi"-val lehet összehasonlítanunk e film látványvilágot. (Már ha valaki úgy tudja olvasni a könyveket, hogy gyakorlatilag filmként megjelenik előtte az olvasott dolog. Bevallom, kamaszkoromban volt utoljára ilyen olvasmányélményem. De hát akkoriban főként kalandregényeket, meséket olvastam. Már nagyon régen nem úgy olvasok, mint gyermekként. Talán az lenne a baj, ha úgy olvasnék...) Ott van mindjárt a klasszikus hatvanas évek (1967) végi szovjet film. Amely, szerintem, determinálta eddig az általam eddig látott Víj feldolgozás eme jelenetét. Legyen az ukrán rajzfilm (1996) vagy éppen a legutolsó 2013-as nagyjátékfilm.
Privát véleményem, hogy ebben (Gogol.Víj) az alkotásban Víj démoni lénye valahogy jobb(?) mint az ezt megelőzőben. Ezt a jobb jelzőt valahogy bővebben ki kellene fejtenem talán... Nem. Nem úgy értem, hogy szimpatikusabb vagy szebb lenne, hanem inkább úgy, hogy a folklorista leírásoknak mintha jobban megfelelne. (Miközben ezt írom épp olyan dolgok jutnak eszemben amik ennek ellenkezőjét bizonyítja. Nem tudom. Képtelen vagyok reálisan megindokolni.)
A halott boszorkány engem időnként egy zombie-ra emlékeztet, szemben a '67-es kiadásúval, ahol (talán a sok fehér púder miatt) szinte már olyan arisztokratikus volt. Már a legutóbbi felhozatalhoz képest.
Azután ott van Homa Brut. Nekem kicsit olyan amerikás lett a karakter. Időnként mintha Woody Harrelsont látnám a Zombielandből. Miközben a két karakterben (Homa és Tallahassee) semmi közös nincs. Talán a színész (Alekszej Vertkov) mimikája miatt éreztem időnként ezt? Vagy maga a karakter vált hollywoodiassá? Ahogy a szeminarista is hivatásos ördögűzővé lett. De nem ám a "klasszikus" fajta, hanem az olyan amerikás-filmes-populáris vonal mentén. Tény, hogy így könnyebben feldolgozható a karakter (szélesebb körben), de számomra azért sokat ront az élvezeti értéken. Viszont tagadhatatlan, hogy így olyan jelenetekkel bővülhetett a film ami jónéhány néző tetszését megnyerheti.
És maga a küzdelem... Kevésbé látványos mint a 2013-as, de nem volt hiányérzetem. A kettő közül azért az utóbbi jobb, szerintem. Mármint a 2013-as. Ez talán épp annak "köszönhető", hogy a boszorkány megjelenése időnként olyan élőhalottas. Mert mint ahogy már említettem Víj viszont "bejött". A templomba. Hogy VI. Pál pápát idézzem (bár ő egészen másra értette): "A sátán füstje bizonyos repedésekben át behatolt a szentélybe. Körüllengi az oltárt."
Érdekes lehet a filmbeli Gogol és Homa Brut karakterének kapcsolatát esetleg azon a szemüvegen keresztül vizsgálni, hogy egyesek szerint a Víj írója Brutban saját magát személyesítette volna meg. Hiszen Nyikoláj Gogol életében és munkáiban központi szerepet szánt az ördög nevetségessé tételéhez. Úgy gondolta, így küzdhet ellene legsikeresebben. (Tudom említettem már ezt az első rész kapcsán, de ahogy a régiek mondták: ismétlés a tudás anyukája. És ráadásul ez az aspektus fontos lehet az író munkásságának értékelésekor is.)
"Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember, műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből."
           Ny. V. Gogol: Levél Sevirjevnek Nápolyból, 1847. április 27.-én

A gúny nevetségessé tesz, és a nevetségessé tett személy már nem félelmetes.
Ez rombolja leginkább a diktatúrákat (is).
A szellemi harchoz, pontosabban a biblikus szellemi harchoz nem holmi kitalált sötét-latin nyelv elfelejtett kifejezései kellenek (ahogy a filmben bemutatták). Nem mantraszerűen ismételgetett mondatok. Olyanok amelyeket még az idéző sem ért.
(Pál apostol az Efézusbelieknek írt levelében /Efézus 6,10-20/ felsorol ilyen spirituális fegyvereket /igazság szeretete, megigazulás tudata, békesség jó hírének hirdetése, hit, Isten Igéjének használata, az üdvösség tudata/, ám közkeletű maga az a hagyomány is, hogy mindezeket a védelmi és támadó fegyvereket a böjt "átalakítja" interkontinentális rakétává. Azaz megsokszorozza erejüket. És Gogol hitt ebben. Ő ilyen régi vágású keresztény volt. Gyakorolta a böjtöt. Egyesek szerint ez is, és a helytelen orvosi kúrák  /pl. érvágás/ hozzájárult ahhoz, hogy szervezete legyengüljön, és fiatalon itt hagyja e földi létet.)
Gogol, az igazi, Homa Brutként küzdött. A filózofus(-szeminarista) életét adta ebben a küzdelemben, de küzdelme nem volt hiábavaló. Három napon át, egyre nehezebben, de kitartott. Már maga sem kívánta a küzdelmet, de nem adta fel.  Amiért pénzt fogadott el, azt a munkát elvégezte. És igen, ebben igazuk van a film készítőinek: Homa végül is pénzért vállalkozott az ördögűzésre. (És talán ez lett a veszte?) Vannak akik úgy vélik, hogy Gogol önmaga jövőjét is megírta a Víjben. Érdekes gondolat. Tagadhatatlan, hogy egész élete Víj ura elleni küzdelemben telt. Vajon ő elvégezte-e, el tudta-e végezni azt a munkát, amit elvállalt?

Nem, szerintem nem kell túlmisztifikálni Gogol eme novelláját. Ahogy ledegradálni sem kell. Hiszen ez a mű több mint egy rémregény, több mint egy horrormese. Magam nem gondolnám, hogy egy önbeteljesítő/vagy beteljesedett jóslat lenne. Az egybeesés a véletlen műve (?)

Jelenet a filmből


Szeretném megköszönni Alexnek mindazon segítségét, amikkel az utóbbi időben elhalmozott!
Gondolok azokra az infókra amelyek hozzájárultak e bejegyzés teljességéhez, és gondolok azokra is, amelyek nem kapcsolódnak semmilyen módon e bejegyzéshez. De számomra nagyon fontosak!
Köszönöm, Alex!

Jelenet a filmből.
Gogol.Víj   -   Ne hagyd el a kört!
Az első részről itt olvashattok.

A befejező részt még adják a mozik!