A szerelemről

"Все счастливые семьи похожи друг на друга, каждая несчастливая семья несчастлива по-своему."

Egy klasszikus idézettel kezdeném ezt a bejegyzést. Lev Tolsztoj valahol nagyon ráérzett a dologra. A fentebb olvasható gondolat az Anna Karenina című regényének az eleje, első mondata. Németh László interpretációjában így olvashatjuk magyarul:
"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."


Bár nem feltétlen a klasszikus értelemben vett családokról, és azok boldogságáról szól ez a film, azért nem kerülhető meg a tolsztoji idézet ezen alkotás kapcsán.
Egy szerelmi háromszög, vagy négyszög, bontakozik ki a szemünk előtt. Mégis többről szól ez a film, mint a ki kit csal meg és miért. Nem véletlen a 16+-os besorolása az alkotásnak.
A történet egy hölgyről szól. Most azt kellene írnom, hogy a nő jellemfejlődéséről (és ha kiterjesztjük a negatív fejlődés is fejlődés axiómáját - amit korrupt és hazudozó politikusainknak "köszönhetünk").
A blog valamelyik bejegyzése kapcsán kritikaként megkaphattuk az egyik kedves olvasótól, hogy az éppen aktuális bejegyzéshez tartozó filmben nincs jellemfejlődés és ezért...
Jellemfejlődés. A marxista kritika alapja. Mélyen beleivódva gondolkodásunkba. Jó ez, vagy sem?
Ám szerintem nem ez a kérdés. A kérdés így hangzik: Van-e egyáltalán olyan, hogy jellemfejlődés? Elvárhatjuk-e egy filmben a jellemek változását?
Hoppá!
Meddig fejlődik egy ember jelleme?
Amikor megszületik egy ember, már magában (a lelkében) hordozza jellemének főbb karaktereit. Örökli őket. Amik azután környezeti hatásokra (már a megszületés előtt is) torzulnak, demulálódnak. Ezek az örökölt lelki tulajdonságok megváltoztathatóak. Valamennyire. Valameddig. Szakemberek vitatkoznak, hogy hol a határ. Mi az az életkor ami után alapvetően nem változik a jellemünk?
Ebben a kérdésben nem foglalnék állást, csak megemlíteném, hogy egyesek szerint ez öt-hat éves kor. Ez után alapvető jellembeli változásokat nem lehet elérni az embernél. Csak kordában lehet tartani. Mások szerint jóval később jön el ez a határ az ember életében. Vannak akik szerint nem is kell kordában tartani a személyiséget. Szóval, ez egy nagyon összetett és (minden korban) aktuális kérdéskör.
A kommunista eszmerendszer egyik alaptanítása szerint az ember élete végéig nevelhető. Ennek a gondolatkörnek a gyümölcsei többek között a javító-nevelő táborok, és a marxista kritikusok által a művészeti alkotásokban mindig keresett jellemfejlődés. Hiszen épp ez az, ami az eszme antropológiáját alátámasztja.
Magam úgy vélem, hogy amit nagyon sokszor jellemfejlődésnek nevezünk, az nem más mint az egyén reagálása a kihívásokra. Ez nem azt jelenti, hogy egyes események nem hathat ki a pszichére úgy, hogy a karakter deformálódásához ne vezetne. Nem. A velünk megtörténő események a pszichénken lenyomatot hagynak. És ezért bizonyos fokú változások is megjelennek a viselkedésünkben. De ez nem azt jelenti, hogy alapvetően megváltoznánk, fejlődnénk. Ráadásul, tekintettel arra, hogy az emberi nem elég önző, így legtöbbször negatív hatással vagyunk egymás személyiségére.
Ennyi komolykodás után nézzük a filmet!

Adva van egy hölgy (Anna Csipovszkaja). A film elején még egy átlagos, a társadalom többsége által megélt körülmények között élő nő. (Figyelem! Átlagos, a társadalom TÖBBSÉGE által megélt körülményt írtam, nem azt, hogy átlagfizetésből él. Mert aki átlagfizetésből él, annak az életszínvonala az átlag, a társadalom jelentős részének az életszínvonala felett van. Ugye ismerős ez? Napjaink Agyarországában is így van. Az átlagfizetés fogalma (és értéke) a hatalom hazugságának leplezésére jó csupán. Egyébként meg tökéletesen alkalmas arra, hogy indulatokat gerjesszen. Negatív indulatokat.)
Szóval, van egy nő, aki szerényen éli mindennapjait. Megismerkedhetünk életkörülményeivel. Láthatjuk erkölcsösségét... És megtapasztalhatjuk, hogy veszti azt el. A pénz (és a hazugság) hatására, hogy válik őzgidából oroszlánná.
Ennyi. Nem több.
Nem gondolnám, hogy a karakter fejlődött volna. Nem. Csak más körülmények közé került, mint amiben szocializálódott és érzelmi életére nem vigyázott, és ezen a picike résen bejött az életében valami, amit ő szerelemnek gondolt. Közben megtapasztalja, hogy a kellemessel együtt jön a hasznos is. Érzelmileg opportunistává válik és beszippantja az újdonság varázsa.
De nézhetjük, értékelhetjük a filmet a férfi karakterek alapján is.
Megvizsgálhatjuk abból a szempontból is, hogy a Szerelem nevében jogunk van-e ellopni mások boldogságát? A boldogság keresésem során (ami úgy egyébként klasszikus emberi alapjog) boldogtalanná tehetek-e más embert, vagy embereket.
Persze karosszékben ülve nagyon könnyű kimondani a helyes választ. De az Élet valójában nem ilyen. Nem fekete-fehér, igen-nem. Vajon életem minden percében tekintettel voltam magamon kívül másra is? Voltak olyan pillanatok az életemben, amikor tépelődnöm kellett, hogy megtehetem-e azt amit szeretnék, vagy nem, mert azzal másnak fájdalmat okozok? Volt olyan, hogy nem tudtam mit tegyek, mert vagy magamnak vagy másnak fájdalmat hozna a döntésem? Ezek az Élet nagy kérdései. Ezeknél derül ki, hogy milyen ember vagyok valójában. Ilyenkor (már) nem fejlődik a jellemem. "Csak" előhozom a lelkem mélyén található kincseimet.

"Nem adhatok mást, csak mi lényegem."
                                                          Madách Imre


A film eredeti címe: О любви. Rendezte: Vlagyimir Bortko. Főbb szerepekben: Anna Csipovszkaja, Dimitrij Pevcov, Alekszej Csadov, Marija Mironova, Alekszandr Likov.


Végezetül, engedjétek meg, hogy a kora középkor perzsa Coelhoját, a szufita Hajjim idézetével zárjam le.
Ez a rubai nem műfordításban így szól az olvasóhoz:

A szenvedély nem lehet
A mély szerelemmel barátságban,
Ha lehet,
Akkor együtt nem sokáig vannak.

Tagadhatatlan, hogy érdekes gondolatot fejteget ez a kis versecske. És valóban, ha belegondolunk... A tartós szereteten, szerelmen alapuló kapcsolatnak, férfi és nő között, nem a szenvedély, nem a gyorsan fellángoló (és ezért hamar ki hamvadó) érzelemözön az alapja.
Te nem hiszel abban, hogy van szerelem első látásra?
Azt gondolom, ahhoz hogy erre a kérdésre választ tudjak adni (választ tudjunk adni), először is tisztázni kellene: mit jelent a szerelem?
Azt gondolom, nem egy könnyű kérdés ez. Egy érzelmi állapotról kellene egy hideg és pontos definíciót megadni. Olyan fából vaskarika ez, nem? 
Idén áprilisban olvastam egy definíciót erről. Elgondolkodtató két mondatot. Ma sem tudom pontos-e, teljesen lefedi-e a fogalmat, vagy sem. Nem sokkal eme szösszenet megismerése előtte készítettem el ehhez a filmhez tartozó magyar nyelvű felirat első teljes verzióját. Érdekes egybeesés. A megismert definíció megerősíti a film mondanivalóját.
Majd néhány hónappal később a tovább gondolását is elolvashattam annak a két mondatnak. Most talán meg kellene osztanom eme gondolatokat, de várok. Hátha csiszolódik még a meghatározás. Akkor miért említettem meg ezt mégis?
Mert úgy gondolom, hogy időnként nem árt, ha a napi gondjainkat letesszük és elgondolkodunk triviálisnak tűnő dolgokon. A nagy gondolkodók a többség számára lényegtelen dolgokból vonnak le zseniális következtetéseket. Ott van például Sir Isaac Newton. Korszakalkotó módon viszonyult a környezetéhez. A különféle mozgásokat megfigyelte és matematikai képletekkel leírta azokat. A legtöbb ember számára ez, még ma is, botorság. Pedig életművével hosszú évszázadokra (sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy az emberi civilizáció végéig) megalapozta a fizika tudományát, és ezzel együtt lehetőséget adott a technikai fejlődés magasabb szintre jutásában.
  
A perzsa tudós évszázadok óta nincs velünk, nekem mégis úgy tűnik, hogy ennek a mozinak a készítői egyetértenek Hajjim üzenetével. Mert már a kora középkori ember is tudta, hogy csalfa az ember szíve, és az intenzív fellángolás hamar felemészti az érzelmi tartalékokat.
Nem szerelmesnek lenni valami, hanem a szerelem hosszútávú megőrzése... Na az valami.
Az hogy ez még nem sokaknak sikerült, senki kedvét ne vegye el! (A többség ugyanis nem úgy indul neki, hogy erre hangsúlyt tenne. Úgyhogy, egyáltalán nem reménytelen a dolog! Szerintem...)



Gogol.Víj


Nincs már a nyomozócsapat tagjai között Jákov Petrovics Guro! De a nyomozásnak folytatódnia kell! Hiszen ártatlan leánykákat gyilkol (vagy gyilkolnak) meg. Folytatódik a gogoli életpálya átírása, összemosása az író elbeszéléseivel. Nem feltétlenül gond ez.

A tavasszal volt szerencsém látni a nézőket, azokat akik a Gyermek Világ mozija előtt békésen iszogatták, szürcsölgették az üdítőjüket és várták a bebocsáttatást.
Egy pillanatra eszembe ötlött, hogy egy későbbi vetítésre lehet, hogy vennem kellene egy jegyet, de hamar elhessegettem az ötletet. Egyrészt volt jobb dolgon is, másrészt hogy néztem volna ki a sok siheder között?
Pedig a film korhatáros, 16+-os.

Jó dolog-e megváltoztatni klasszikus elbeszéléseket, egy létező író életrajzát csak azért, hogy egy három részes mozit készíthessenek?
Magam nem tudok egyértelmű választ adni.
Az tagadhatatlan, hogy jó ötlet összekeveri a valóságot (Gogol életét) és a mesét (korai műveit). Azt gondolom, nagyon jó dolgot lehetett volna ebből létrehozni.
Ám nem egészen úgy gondolkodtak a trilógia megálmodói, ahogy én. Vették az író életét, megspékelték valótlanságokkal a valóságot. Az így kapott mixet pedig belekeverték néhány klasszikus történetbe. Persze ezeket a sztorikat is megvariálták, kiszínezték, összevonták, kivonták... És így jött létre egy olyan három részes alkotás, ami a mai kor moziba járó ifjak igényeit kiszolgálja.
Jó ez, vagy nem? Nem tudom. Szerintem a filmek hatására nem sokan mennek könyvtárba Gogol életművének valamelyik példányát kikölcsönözni. Bár tévednék...
Viszont a kasszír, az sanszos. És szerintem ez az egyik fő cél. (De hát ilyen a kapitalizmus.)

Az első részhez készített feliratnak volt (legalább) egy pozitív hozadéka. Alex felhívta a figyelmemet Gogol egyik művére ami magyarul Elmélkedések az isteni liturgiáról címmel jelent meg.
Nagyon érdekes írás. Egy új világ nyílt meg a szemeim előtt. Egyszerűen, és közérthetően elmagyarázza az ortodox liturgiát, a liturgiában lévő szimbolikát, a liturgikus kellékek és dialógusok mélyebb értelmét. Egyúttal bizonyságot tesz az író, Nyikoláj Vasziljevics Gogol, keresztényi elkötelezettségéről. (Mintegy cáfolva a trilógia készítőinek Gogol bemutatását. Tudom, napjainkban nehéz egy a hitét valóságosan és elkötelezetten megélő embert szimpatikusan megjeleníteni. Ez sok minden miatt van. Oka a rengeteg látszat keresztény, és oka a sok modernistának tűnő istentagadó is. A sok szenteskedő, képmutatóról már ne is beszéljünk. Oka az Oltár és a Kard nászát kívánók. Azok akik az Állam pénzét propaganda célokra költik, és azok akik az Állam pénzéből kívánnak megélni, és árúba bocsájtják az Eszmét. Pedig az ilyen üzletelő, szenteskedő népséget már egyszer kikergette valaki korbáccsal a Templomból. Mindez a sok negatív dolog, amikre önkéntelenül is asszociál a ma embere, nem kellene hogy oka legyen bármilyen hazugságnak.)

Nem kívánom spoilerezni ezt a részt (sem). Akik látták az előzményt azok úgyis sejtik nagyjából, hogy mi várhat rájuk, ha megtekintik ezt az alkotást. Akik nem látták még... Hát azoknak nem ezzel az epizóddal kellene kezdeniük. Szerintem.
Persze, közben kíváncsian és izgatottan várom, hogy lesz-e valaki olyan bátor, hogy a trilógiáról a véleményét megossza. (Vagy korai még erre gondolnom?)
Ugyanakkor a film történetének (és az orosz népi kultúra) jobb megismeréséhez, úgy gondolom, nem árt ha néhány dolgot körüljárnánk, megismerkednénk néhány érdekességgel.
Talán mindjárt kezdetnek itt van Gogol születésének körülményei.
Jelenet a filmből
Szemmel láthatólag hangsúlyos a dolog az eposz megálmodói számára. Ez a második epizód annyira kihangsúlyozza mindezt. Szinte már a néző szájába rágja. Maga a főhős is rádöbben erre, és úgy gondolja, hogy minden ott, valahol a szülőszoba környékén dőlt el. Mármint a saját élete szempontjából.
Ám ez a momentum nem is van olyan távol a történelmi Gogoltól: "Mit tehetnék? Születésemtől fogva meg van írva, hogy zárkózott legyek." Mi ez, ha nem egyfajta predesztinációs meggyőződés?

A film egyik jelenetében hősünk egy nagyon érdekes filozófiai eszmecserét folytat le az orvossal. Isten létének, vagy nemlétének kérdése foglalkoztatja a férfiakat. A filmbeli író azon az állásponton van, mint az eredeti. Gyakorlatilag az élet értelméről szól ez a néhány mondatos dialógus.
Saját bevallása szerint, V. Ny. Gogolt gyermekként foglalkoztatta az öngyilkosság kérdése, és csak az Isten létezésébe vetett hite miatt nem tette meg a végzetes dolgot. Ahogy a filmbeli karakter, úgy az igazi is úgy vélte, hogy nem véletlen az, hogy ő nem halt meg gyermekként, nem úgy mint annyi testvére. Van valami feladata itt a Földön, ha már elkerülte testvérei sorsát. Ezzel szemben az orvos álláspontjának lényege a nihil. Ez a néhány elhangzó mondat elég arra, hogy nyilvánvaló legyen a néző előtt. És ott is vagyunk a nagy kérdésnél. A kérdésnél amit előbb-utóbb minden ember feltesz magának. Legalább egyszer az életben. Miért létezünk? Mi a létezés értelme? Illetve, van-e a létezésnek értelme?
Maga a film nem feltétlen próbál adekvát választ adni. De ebben a műfajban nem is kell. De, ha mellékszálként is, felteszi azt a kérdést amelyen végiggondolásától (legalábbis napjainkban, hisz nem mindig volt ez így) is menekül a nyugati kultúrkör embere. Érdekesnek tartom, hogy a film ebbe az irányba is kileng.
Jelenet a filmből



Néhány információ a felirat szövegéhez

A film elején felmerül a nyomozócsapat tagjaiban, hogy a gyilkosságok talán köthetőek bizonyos jeles napokhoz. E társalgásuk során felsorolásra kerül egy-két ünnep.

Pokrov 
Oroszul Покров. Hívják még: Первое зазимье, Засидки, День Романа Сладкопевца, Праздник урожая, Покровá Богородицы, Покровá, Покров-Батюшка, és Покровенье-nek is.
Fehérorosz megfelelője a Трэцяя Прачыстая, és a Пакровы. Ukrán területeken Покрова, День зустрічі зими-nek hívják. A szerbek Покровица, a lengyelek Pokrowa néven ismerik.

Ez az egyházi ünnep ismert Magyarországon is. Régebben Pokrovának hívták, napjainkban az Istenszülő oltalmának ünnepének (vagy Szűz Mária oltalmának ünnepének) nevezik. A szláv elnevezés nálunk ma már nem használatos.
Miről szól ez az ünnep?
Pokrov napja az ortodox egyházakban (így a pravoszláv egyházban is) a Legszentebb Istenanya egyik legnagyobb ünnepe. Ezen a napon kimondottan az ő közbenjárását kérik.
Ő az, aki befedezi, megoltalmazza a híveket.
Megvéd (,befedez)  az ellenségektől. Nem csak a testi (materiális) rosszakaróktól óv, hanem spirituális védelmet is ad. (Egyesek szerint elsősorban szellemi védelemre szolgál a befedező lepel, és csak másodsorban a tér és az idő determinálása alatt álló ártók ellen. De hát ez a sorrend, nekünk egyszerű embereknek, nem is olyan fontos. A lényeg hogy legyen védelem. Nem?)
Ilyenkor anyagi áldások iránti igényüket is megfogalmazzák a hívők. Lakhatási, pénzügyi problémák megoldására való igény előterjesztésére megfelelő ez az ünnep.
A családi békesség, eltűnt (az élet nehézségei miatt elsodródottak) társak megtalálása, megkeresése, lelki-szellemi megsegítése, a rokonokért való közbenjárás ideje ez.
A családi gazdasági áldás alá kerülhet ilyenkor. A Szent Szűz ikonja védelmet nyújthat ház, lakástűz ellen. Imádkoznak a szélsőséges időjárás és annak következményei ellen. A termés bőségéért és a betakarítottak megóvásáért is könyörögnek ilyenkor. (Ugyanakkor fontos tanítás a keleti kereszténység egyházaiban is, hogy nem maga a szentkép az ami megoldást hoz a problémákra, hanem a Szentség jelenléte. Isten hatalma és ereje az ami változást hoz a körülményekben. Ez maga a keresztény minimum, ez az amiben minden felekezet egyetért. A közbenjáró ima és esetleges személyek, tárgyak szerepe az ami teológiai különbségeket hozott létre a valamikor egységes mozgalmon belül. Ezekre kitérni most nem kívánnék, ezzel nem szaporítanám a karaktereket. Persze, ez is egy nagyon érdekes téma, de elvinné a bejegyzést.)

Az egyházi ünnep eredete:
Nincs történelmi feljegyzés arról, hogy az Istenszülő oltalmának ünnepét először pontosan mikor tartották meg. A legtöbb kutató úgy véli, hogy ez 910. október 9.-én (a régi naptár szerint, a napjainkban is használatos Gergely naptár szerint október 14.-én) volt az első Pokrov.
Abban az időben Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát (Kelet-Római Birodalom néven is ismerhetjük ezt az államot), ellenséges csapatok vették körül.
A város szélén (A mai Isztambul Ayvansaray negyedében volt található. A helyén ma lévő templom a 19.században épült.) található Blakhernai tempolomban (oroszul: Влахернский храм; görögül: Θεοτòκος τών Βλαχερνών) volt található egy palást (oroszul риза), ami a hagyomány szerint Szűz Máriáé volt. Ez egy övkendő (fátyol, köpönyeg, lepel, palást). Jeruzsálemi zarándokok ajándéka a templom számára.
A hívők egész éjjel az épületben voltak. Virrasztottak, imában kérték a Magasságost, hogy mentse meg a várost az ostromlóktól. Eme szent cselekedetük közben hirtelen megjelent a Szűz, akit angyalok és régmúlt korokban élő szentek vettek körül. Többek között Keresztelő Szent János és az apostol Szent János is. Egyes források szerint minden hívő látta az Istenanyát, mások szerint csak a jelenlévő Szent András és a tanítványa Ephiphanus (akik ekkor épp a templomban tartózkodtak). Az Istenszülő térden állva imádkozni kezdett, majd ezután odament a templomi trónushoz és levette a fátylát és befedte vele az ott lévő embereket. Ez a befedezés jelképezi a keresztények ellenségeik elleni védelmét. Az emberek egy ideig látták maguk felett a fátylat, majd jelenés teljesen eltűnt. A jelenlévők úgy érezték, hogy Isten kegyelme rájuk esett.
Mivel ezután Bizánc sikeresen megmenekült az ostromlóktól, az ortodox egyház a védelem ünnepeként kanonizálta ezt a napot.
Ez a történet nem egyedülálló e templom történetében. A legenda szerint a 6.században viaszból és mártírok hamvaiból készítették az épületben található Istenszülő ikonját. Az első csoda amit ehhez az ikonhoz kötnek 626-ban történt. Az avarok és a Szászánida Birpdalom egyszerre támadta meg az országot. A keleti fronton Herakleiosz császár küzdött csapataival, az avarok ellen fia Konsztantinosz vette fel a küzdelmet. Először is a pátriárkákkal egyetértésben kihozatta a templomból Szűz Mária ikonját, és körmenetet tartottak a város védművein. Mindez a csata előtt volt. Az ütközetet az avarok elvesztették. Vezetőjük szerint a csata előtt az emberei egy asszonyt láttak az erődítmény falán állni, és nagyon megijedtek tőle.
A 717-718-ban sikertelenül ostromolták a várost az arabok. Ezt a sikeresen védekezést is az ikonhoz kapcsolták a bizánciak. Ahogy 860-ban a ruszok (keleti-szlávok varjég vezetéssel) elleni sikeres ellenállást is. Ekkor a Szűz Máriának tulajdonított ruhadarabot a tenger vizébe mártották. A szláv hajóhad néhány nap múlva megsemmisült.
910-ben is feltehetőleg a keleti szlávok támadtak. Legalábbis vannak ilyen vélemények. Dokumentum bizonyítja, hogy 911-ben a kijevi Rusz fejedelmétől (Oleg) követek érkeztek Bizáncba. Ekkor írták alá a békeszerződést, amely véget vetett a ruszok és a bizánciak közötti háborúnak. (Nem kell száz évnek eltelnie és Rusz megkeresztelkedik. Vannak olyan elképzelések, hogy az ostromlókra akkora hatással volt a jelenés, hogy ez megkönnyítette számukra /és utódaik számára/ a kereszténység felvételét.
Az viszont ténykérdés, hogy a szláv ortodox egyházakban (és így a pravoszláv egyházban is) ez az ünnep az egyik legjelentősebb ünneppé vált. Sokkal közkedveltebb, népszerűbb ünnep náluk, mint a görög ortodox egyházaknál. A pravoszlávok a 12.század óta, Andrej Boguljubszkij herceg óta, tartják meg ezt az ünnepet. A herceg Vlagyimir régióban, a Nerl folyónál megalapítja az első Szent Szűz Befedezése (Oltalma) templomot. Azt mondják, ma már minden városban van ilyen templom. Csak Moszkvában és a Moszkvai Régióban több mint száz Szent Szűz Oltalma (Покрова Божией Матери) templom van. A  leghíresebb a Vörös Téren álló Szent Bazil (Vaszilij Blazsennij) székesegyház. Az épületet Rettegett Iván építette a törökök felett aratott győzelem okán. Ez a háború közvetlenül Pokrov előtt kezdődött.

A hagyomány szerint 926-ban I. Simeon bolgár cárt is a Szent Szűz győzte meg, hogy kössön békét Bizánccal.

Jelenet a filmből
Ha máshonnan nem, hát épp a filmből megtudhatjuk ám azt is, hogy Pokrov nem csak az ortodox liturgia ünnepe.
A népi vallásosság is talál kapcsolódási pontot ehhez az időponthoz. Pokrov napja az az időpont volt, amikor az ősz találkozik a téllel. Ekkor kezdődtek az esti összejövetelek (Emlékezzünk csak! A magyar népi hagyományból is ismerhetjük ezeket az esti gyűléseket. Tél van, korán sötétedik, nem lehet már munkát végezni a ház körül. A falu népe összegyűl, és közös tevékenységben vesz részt. /Van ebben egy kis takarékosság, hiszen ha mindenki a saját házában lenne, akkor sem aludna és világítani kellene. Így is kell, sőt nagyobb teret, de kisebb a fajlagos költség. Plusz hozadék, hogy az emberi kapcsolatok megújulhatnak. Nincs elidegenedés, kevesebb depresszió./ Ennek állít emléket Kodály Zoltán Székelyfonója is.) Az ünnep neve ahhoz kapcsolódik, hogy a hó ekkor fedezi be először a földet. (Vagy éppen nem, ahogy a filmben sincs épp ekkor hó. De ez nem is lényeges, hiszen itt, ebben az esetben a népi megfigyelés a mérvadó.) Ezekben a napokban a dél-orosz és ukrajnai falvakban az emberek befejezik a kinti munkákat, a ridegen tartott szarvasmarhákat istállóba zárják.
Eljön a közös esti beszélgetések ideje.
Pokrov napja nagyon fontos volt a házasságok szempontjából is. Úgy vélték, hogy az ezen a napon kötött frigyek erősek és boldogok lesznek.
A népi vallásosság a fátylat nem az egyházi legenda alapján értelmezi. A fátyol a házasság utáni fejkendő viseléshez kötődik. A hölgyek a házasság kötés napjától kötelesek a fejüket beborítani.

Azok a lányok akik a közeljövőben házasodni készültek, ezen a napon korán reggel gyertyát gyújtottak a templomban és a következőt mondták: "Покров-батюшка, покрой землю снежком, а меня женишком." Pokrov atyácska, fedezd be a földet hóval, és engem vőlegénnyel.
Pokrov-atyácska magának az ünnepnek a népies elnevezése. Tehát ekkor magát az ünnepet szólította meg a leányzó. Bár a keresztény ünnep egy hölgy tettéről szól, és az eredeti elnevezés is nőnemű (pokrová), mégis mivel a szótő (pokrov) hímnemű, így a megszemélyesítésekor is hímneművé (atyácska) vált az ünnep. Ez csak olyan érdekesség...

Az ünnep előestéjén a lányok beöltöztek régi, ócska ruhákba és így látogatták meg a rokonaikat. A megérkező leányokat csirke tojással jutalmazták.
Pokrovkor a leányok a következő szavakkal kérték a Szűztől a házasságukat:
"Покров пресвятая Богородица! Покрой мою победную головку жемчужным кокошником, золотым подзатыльничком! Покров-батюшка, покрой землю снежком, а меня женишком! Бел снег землю покрывает, не меня ли, молоду, замуж снаряжает."
Pokrovi Szent Istenszülő!Fedezd be a fejemet gyöngyös kokusnyikkal (főkötő), aranyos csattal. Pokrov atyácska, fedezd be a földet hóval, és engem vőlegénnyel. A fehér hó a földet borítsa ne engem, ifjat szerezz férjnek.
Egyes helyeken közös főzéseket tartottak. Szokás volt a szalmaágy elégetése (a filmben lepedőt égetnek), ezzel védekeztek szemmel verés ellen. De volt rituálé a hideg tél ellen is.

Almaszentelés ünnepe

Ezen ünnep széles körben használt orosz neve: Яблочный Спас.
További orosz nevei lehetnek még: Спас, Великий Спас, Второй Спас, Спас на горе, Средний Спас, Преображение, Преображение Господне, Праздник первых плодов, Горохов день, Первые осенины, Осенины. Ukrán nyelvű területeken Спас другий, Великий Спас-nak hívják. Fehérorosz elnevezései: Яблычны Спас, Вялікі Спас, Сярэдні Спас, Другі Спас. Szerb neve Преображење. Bolgár elnevezések: Прибризине, Пребразене, Приближине, Сотир, Стратир. Lengyel neve: Pacskie Przemienienie.
Ez az ünnep a Julián naptár szerint augusztus 6.-ára ( a gregorián szerint 19.-ére) esik. Ez az első szüreti ünnepek egyike. Ekkor kezd a nyár őszbe fordulni. A népi hit úgy tekint rá mint az évszak metamorfózisának kezdetére. A hagyományosan ezen a napon lehetett először enni az új termésből. Amit a templomban meg is szenteltek.
Mint majdnem minden népszokásnak ennek is az eredete a kereszténység előtti korszakba visz el bennünket. A keleti szlávok abban hittek, hogy azok akik eme nap előtt esznek az almatermésből, azoknak a gyermekei a túlvilágon nem kapnak ajándékot. Azok akik nem esznek, azoké pedig igen. Így hát, főként azok a szülők, akiknek volt elhunyt gyermekük, nagyon odafigyeltek, hogy e nap előtt, a Második Megváltásig, ne egyenek almát, mert az bűn. (Második Megváltásnak, Második Megmentésnek is nevezik Oroszhonban ezt az ünnepet. Magyarországon, az Ortodox Egyház az Urunk színeváltozásának ünnepének nevezi ezt a jeles napot.)
A megszentelt almákból tettek az elhunyt kisgyermekek sírjára.
A naphoz egyéb népszokások is társultak, amik tájegységenként változtak.
A Jáblocsnij Szpasz (Urunk színeváltozásának ünnepe) egy három jeles napot magába foglaló nyárvégi ünnepségsorozat része. A továbbiakban ismerkedjünk meg ezekkel az ünnepekkel!

Az első ünnepet a mézhez kötik. Eredete, az egyik magyarázat szerint az, hogy 1164-ben Andrej Bogoljubszkij (Jurij Dolgorukij nagyherceg második fia) herceg a bolgárokat legyőzte. A döntő csata előtt imádkozott a herceg és látomása volt. A fényes katonai győzelem emlékére vízszentelési szertartást végeztek (végeznek). Ezt az ünnepet Mézszentelő Napnak (Медовый Спас) is nevezik. Úgy tartja a népi hiedelem, hogy eddig a napig gyűjtik a méhek a nektárt, ezután abbahagyják a méztermelést.
Az ünnep egyházi eredete a következő:
Az egyházi naptár (a Julián naptárat liturgikus célokra ma is használják az ortodoxián belül) szerint augusztus 1-jén van ez az ünnep. Nem számít nyilvános ünnepnek, de természetesen fontos, jelentős nap az Egyház életében. Az ortodox vallásgyakorlás négy böjti időszakot ismer. Ezen a napon az utolsó böjti időszak veszi kezdetét. Ezt Nagyboldogasszony böjtjeként ismeri a hazai ortodoxia. A gregorián naptár szerint ekkor augusztus 14.-e van. (Ne feledkezzünk el a két naptár közötti "csúszásról", tehát a Julián naptár szerint augusztus 1-je, a gregorián naptár szerint augusztus 14.-e.) A következő nap Nagyboldogasszony ünnepe. Innen kapta a böjti időszak is a nevét. (E néven és ekkor a római katolikusok is ünnepelnek. Ennek egyszerű a magyarázata, még jóval a nagy egyházszakadás /skizma, 1054/ előtt, az epheszoszi zsinat /431/ elfogadja Alexandriai Szent Cirill álláspontját és kihirdetik, hogy Szűz Máriát megilleti az Istenszülő cím. A hagyomány szerint augusztus 15.-én szenderült el, hagyta itt ezt az árnyékvilágot az asszony, aki megszülte a testé lett Igét. Ezért ez a nap igen jelentős ünnepnap azokban a felekezetekben, amelyek elfogadják 431. évi zsinat Máriára vonatkozó álláspontját.)
Ez a nap (augusztus1/14) a kereszt körülhordozásának a napja.
A 9. században Konstantinápolyban (ahogy a legtöbb kora középkori városban, pláne ha melegebb éghajlaton feküdt) gyakoriak voltak a járványok. Főként nyár vége felé. Ebben az évszázadban kialakul a szokás,, hogy a böjti időszak első napjától az utolsóig (Julián naptár szerint augusztus 1-14) Krisztus keresztjének a császárvárosban őrzött darabját körmenetben végighordozták a város utcáin. A körmeneti ájtatoskodás célja az volt, hogy így kérjék az Úristent, hogy szabadítsa és óvja meg a város lakóit minden betegségtől és bajtól.
Ezen a napon rendszeresen vízszentelési szertatást is tart az ortodox egyház. Ehhez kapcsolódóan vannak a mézszentelések is. Ez nem mindenhol van, az orosz, az ukrán, a fehérorosz egyházakban van ilyen esemény is.
Érdekességként még megemlíteném, hogy az ortodoxiában a Nagyböjt kezdetén mézes búzát (kolliva) szentelnek meg. Ez nem a böjt első napján történik, hanem az első pénteken.
Ennél az ünnepnél jól látható, hogy a politikai emlékezet (Andrej Bogoljubszkij győzelem 1164-ben), a keresztény tradíció (431-es szentesítéssel a hagyomány részévé válik Mária mennybemenetele és a hozzá kötődő ünnep) és a népi folklór (méhészkedés befejezése, a hozzá kapcsolódó hiedelmekkel) idővel, hogyan képes összeforrni. 

A második ünnep a Urunk színeváltozásának ünnepe - Megváltó a hegyen. Ez az almaünnep. Persze csak az egyszerűség kedvéért (és az orosz elnevezés miatt hívom így), mert ezen az ünnepen nem csak almát szentelnek, hanem mindenféle ekkoriban érő gyümölcsöt.

A harmadik ünnep a Szabadító ünnepe. A Megváltó a vásznon. (Ezek az orosz elnevezések.) Arra emlékeznek, hogy az Úr képmása Konstantinápolyba került.
Az ünnep időpontja augusztus (Julián naptár szerint) 16, ami a gregorián szerint 29.-e.
Az ünnep eredetéről így ír Imrényi Tibor:
„Ezen a ponton érdemes újabb kitérőt tenni, és felidézni az úgynevezett „nem kézzel készített Krisztus képmás”, a Mandülion vagy Keramion, azaz Krisztus arca lenyomatának a történetét – ebben az írásban elsősorban a keleti keresztény hagyomány forrásait követve -, amely alapvető mintaképe lett minden Krisztus ikonnak a keresztény ikonográfiában, és egyik fundamentuma az ikonok tiszteletének.
Euszebiosz Egyháztörténetének első könyvében, a 13. fejezetben, „Az edesszai királyról szóló történetben” közli azt a levelet, amelyet a súlyosan beteg Abgár, edesszai király küld Ananiás futár által Jézushoz, „a Jeruzsálem vidékén feltűnt jó Üdvözítőhöz”, miután hallott Jézus számtalan csodájáról. Arra kéri, jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg. Urunk levélben válaszol a királynak, amelyben megígéri, hogy miután visszatért ahhoz, aki őt a világba küldte, elküldi hozzá egyik tanítványát, hogy „gyógyítsa meg fájdalmát”.
A hagyomány egy másik szála, amely az augusztus 16-i dátum alatt az ortodox egyház hivatalos szinaxárionjába is bekerült, egy csodás módon fennmaradt képmással együtt örökítette meg Krisztus Urunk és Abgár király történetét.
A történet szerint a gyógyíthatatlan betegségben, egyes források szerint egész testét borító leprában szenvedő Abgár király Ananiást, az írnokát küldte Krisztushoz egy levéllel, amelyben azt kéri tőle, hogy jöjjön a szíriai Edesszába, és gyógyítsa meg. Ananiás festő volt. A király meghagyta írnokának, hogy ha a Megváltó nem tudna eljönni, fessen róla képet, és azt hozza el neki. Ananiás sűrű tömegtől körülvéve talált rá az Úrra, aki éppen tanított. Ráállt egy kőre, ahonnan Jézust jobban lehetett látni, és megpróbálta lefesteni. Amikor Jézus látta, hogy Ananiás arcképet akar róla készíteni, odahívta magához, nevén szólította, átadott neki egy rövid levelet Abgár király részére, amelyben megdicsérte a király hitét, megígérte, hogy elküldi hozzá egyik tanítványát, aki kigyógyítja betegségéből, és az üdvösség hitére vezeti. Majd vizet és kendőt kért, megmosakodott, kendővel megtörölte az arcát, és a kendőn ottmaradt képmásának lenyomata. A levél és a kendő eljutott a beteg királyhoz, aki meggyógyult, és megtért. Csupán a betegség néhány nyoma maradt a király arcán, amelytől később az Úr Jézus által küldött Tádé, a Hetvenek közül való tanítvány szabadította meg. Tádé Edesszában hirdette az evangéliumot, megkeresztelte a királyt és a város lakóit. A király halála után a leplet befalazták a városfalba, hogy elrejtsék utóda elől, aki bálványimádó volt, és üldözte a keresztényeket.
A Mandülionról a hagyomány szerint több, „nem kézzel festett” másolat maradt fent. Egyik ezek közül a „Keramion”, azaz „agyagra pecsételődött” lenyomat, amely akkor keletkezett, amikor a szent képmást a városfalba rejtették, és az üreget egy agyagtáblával elfalazták. Egy másik, kendőre pecsételődött másolat Grúziába került.
A Mandüliont 540-544-ben fedezték fel újra, amikor a perzsák ostromolták a várost. Körülhordozták a város falain, mire az ostromló hadsereg visszavonult. 944-ben került a Mandülion és Krisztusnak Abgár királyhoz írt levele Konstantinápolyba. A 7-10. században számtalan másolat készült aranyba, ezüstbe foglalva az eredetinek tartott Jézus képmásról. A Mandülion későbbi sorsáról többféle történeti változat maradt fent. Az egyik szerint az eredetinek tartott képmást a negyedik keresztes hadjárat után létrejött latin uralom alatt (1204-1261) a keresztesek hajóra tették, ám a hajó elsüllyedt a Márvány-tengerben. Egy másik változat szerint az ereklye egy része IX. Lajos francia király birtokába került, aki azt a párizsi Sainte Chapelle templomban helyezte el, és ebből a székesegyházból tűnt el végleg a francia forradalom idején.”
(Forrás: http://szeged.orthodoxia.org/nemcsak-kenyerrel/i-a-szeretetrol/isten-vagy-a-balvanyok/ )

Az Úr nem kézzel festett képe
Az Ananiás sztori egy másik változata annyiban tért el az fentebb találhatótól, hogy Abgár király nem csak meggyógyulni szeretett volna, de azt is, hogy festőművésze készítsen egy portrét a Megváltóról. (Eddig teljesen analóg a két elbeszélés.) Úgy gondolta, hogy a kép hordozni fogja az isteni gyógyulás erejét. A művész próbált minél élethűbb ikont festeni, de sokszori próbálkozásra sem sikerült neki. Meglátta ezt Jézus és utasította az egyik követőjét, hogy hozzon vizet. Megmosakodott, megtörülte az arcát, és csoda történt. A vásznon megjelent az Úr arca. Ezt a portrét Jézus elküldte a királynak egy levél kíséretében. A levélben annyi állt, hogy: Áldott vagy hogy hittél bennem, anélkül hogy láttál volna.
Abgár megkapta a képet és imádkozott előtte, majd teljesen meggyógyult. Az kép a palotájában volt, innen került később Konstantinápolyba. Bíborbanszületett Konstantin (905. május 18- 959. november 9) 944. augusztus 29.-én (Gergely-naptár szerint) a Birodalom fővárosába, Konstantinápolyba szállíttatta az első Keramiont és erre a napra ünnepet rendelt el.
Ezt az ünnepet az egész bizánci egyház (ortodox és a görögkatolikus is) megtartja. 

Makos istenség napja

Makos (Mokos) szláv pogány női istenség. A házasság és a szülés istennője. Hozzá könyörögtek a könnyű szülésért, és az egészséges újszülöttért is. A fonás mint tevékenység az ő "hatáskörébe" tartozott. Ahogy nők, a lány védelmezése is.
Az ókorban a szlávok pénteki napon emlékeztek meg Makosról. Vannak akik a kultusz keletkezését 30-40 000 évvel ezelőttre teszik. Érdekesség még, hogy a kereszténység felvétele után is kötőtték a péntekhez a női nemet, a hét ötödik napja mindig egy szent keresztény nőhöz kapcsolódik.
Az egyetlen szláv női idol amelyiknek a szobra Vlagyimir herceg kijevi Panteonjában helyet kapott. Talán mert a szláv mitológia szerint Perun volt a férje.

Végezetül következzék néhány kifejezés megmagyarázása. Ezek specifikus voltuk miatt nem kerültek lefordításra. Az ok főként az, hogy nincs rájuk pontos magyar kifejezés. Mondhatni olyan fogalmak, amik a magyar kultúrkör számára ismeretlenek. Nem lévén nyelvújító, nem is szándékoztam kitalálni helyettük bármit is.

Baszavrjuk
Az úgynevezett szóbeli folklór része. Ördög emberi formában. Nem tudok megfelelő magyar kifejezést erre, ezért a szövegben meghagytam az eredeti formulát. Szerintem szerencsésebb így, mintha a latinból átvett szavunkat írtam volna bele a szövegbe. Hiszen a latin nyelvű teológiai kifejezések megjelenése a keleti szláv környezetben nem túl életszerű. Úgy gondolom, így autentikusabb tudott maradni a szöveg.
E kifejezés első írásos megjelenése épp Gogolnál található meg: az Esték egy gyikanykai tanyán összefoglaló névvel illetett novellagyűjtemény Szent Iván-éj című darabjában.

Moniszta
Bevallom, fogalmam sincs van-e magyar megfelelője ennek a szónak. Olyan ruhadarabot jelent, amelyet fémpénzekkel díszítettek. Lehet ez kendő, szoknya, blúz, öv. Bármi.
Valami olyasmi, mint ami itt a baloldali képen is látható.

A kifejezés szótöve a moneta - (fém)pénz. Szó szerinti fordítása valami olyasmi lenne, hogy pénzes. Mármint, hogy fémpénzek vannak a holmin.


Mavka vagy mavki
Az orosz mavka az ukrán mavki.
Olyan ruszalka (vízi tündér), ruszalkák, akik vízbe fulladt leányzókból... hát hogy is van ez?... lettek, alakultak át(?). Vízben élnek. A férfiak előtt gyönyörű leányzóként jelennek meg. Szenvedélyes érzelmeket hoznak elő a pasikból, lángra lobbantják a szívüket. Ám a velük való társalgás igen veszélyes. Halálosan. Ugyanis az irántuk érzett szenvedély, szomjúság a halálhoz vezet.
Nem érdekes, hogy a filmbeli Gogol tanítója épp egy ilyen mavka?

Jelenet a filmből



Így a bejegyzés vége felé...

Úgy vélem, hogy a "műértők" leginkább a történet (mármint a Víj novella történetének) legvégén található transzcendens összecsapásra kíváncsiak leginkább. Nekünk már nem csak a képzeletünkben  lejátszódott "mozi"-val lehet összehasonlítanunk e film látványvilágot. (Már ha valaki úgy tudja olvasni a könyveket, hogy gyakorlatilag filmként megjelenik előtte az olvasott dolog. Bevallom, kamaszkoromban volt utoljára ilyen olvasmányélményem. De hát akkoriban főként kalandregényeket, meséket olvastam. Már nagyon régen nem úgy olvasok, mint gyermekként. Talán az lenne a baj, ha úgy olvasnék...) Ott van mindjárt a klasszikus hatvanas évek (1967) végi szovjet film. Amely, szerintem, determinálta eddig az általam eddig látott Víj feldolgozás eme jelenetét. Legyen az ukrán rajzfilm (1996) vagy éppen a legutolsó 2013-as nagyjátékfilm.
Privát véleményem, hogy ebben (Gogol.Víj) az alkotásban Víj démoni lénye valahogy jobb(?) mint az ezt megelőzőben. Ezt a jobb jelzőt valahogy bővebben ki kellene fejtenem talán... Nem. Nem úgy értem, hogy szimpatikusabb vagy szebb lenne, hanem inkább úgy, hogy a folklorista leírásoknak mintha jobban megfelelne. (Miközben ezt írom épp olyan dolgok jutnak eszemben amik ennek ellenkezőjét bizonyítja. Nem tudom. Képtelen vagyok reálisan megindokolni.)
A halott boszorkány engem időnként egy zombie-ra emlékeztet, szemben a '67-es kiadásúval, ahol (talán a sok fehér púder miatt) szinte már olyan arisztokratikus volt. Már a legutóbbi felhozatalhoz képest.
Azután ott van Homa Brut. Nekem kicsit olyan amerikás lett a karakter. Időnként mintha Woody Harrelsont látnám a Zombielandből. Miközben a két karakterben (Homa és Tallahassee) semmi közös nincs. Talán a színész (Alekszej Vertkov) mimikája miatt éreztem időnként ezt? Vagy maga a karakter vált hollywoodiassá? Ahogy a szeminarista is hivatásos ördögűzővé lett. De nem ám a "klasszikus" fajta, hanem az olyan amerikás-filmes-populáris vonal mentén. Tény, hogy így könnyebben feldolgozható a karakter (szélesebb körben), de számomra azért sokat ront az élvezeti értéken. Viszont tagadhatatlan, hogy így olyan jelenetekkel bővülhetett a film ami jónéhány néző tetszését megnyerheti.
És maga a küzdelem... Kevésbé látványos mint a 2013-as, de nem volt hiányérzetem. A kettő közül azért az utóbbi jobb, szerintem. Mármint a 2013-as. Ez talán épp annak "köszönhető", hogy a boszorkány megjelenése időnként olyan élőhalottas. Mert mint ahogy már említettem Víj viszont "bejött". A templomba. Hogy VI. Pál pápát idézzem (bár ő egészen másra értette): "A sátán füstje bizonyos repedésekben át behatolt a szentélybe. Körüllengi az oltárt."
Érdekes lehet a filmbeli Gogol és Homa Brut karakterének kapcsolatát esetleg azon a szemüvegen keresztül vizsgálni, hogy egyesek szerint a Víj írója Brutban saját magát személyesítette volna meg. Hiszen Nyikoláj Gogol életében és munkáiban központi szerepet szánt az ördög nevetségessé tételéhez. Úgy gondolta, így küzdhet ellene legsikeresebben. (Tudom említettem már ezt az első rész kapcsán, de ahogy a régiek mondták: ismétlés a tudás anyukája. És ráadásul ez az aspektus fontos lehet az író munkásságának értékelésekor is.)
"Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember, műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből."
           Ny. V. Gogol: Levél Sevirjevnek Nápolyból, 1847. április 27.-én

A gúny nevetségessé tesz, és a nevetségessé tett személy már nem félelmetes.
Ez rombolja leginkább a diktatúrákat (is).
A szellemi harchoz, pontosabban a biblikus szellemi harchoz nem holmi kitalált sötét-latin nyelv elfelejtett kifejezései kellenek (ahogy a filmben bemutatták). Nem mantraszerűen ismételgetett mondatok. Olyanok amelyeket még az idéző sem ért.
(Pál apostol az Efézusbelieknek írt levelében /Efézus 6,10-20/ felsorol ilyen spirituális fegyvereket /igazság szeretete, megigazulás tudata, békesség jó hírének hirdetése, hit, Isten Igéjének használata, az üdvösség tudata/, ám közkeletű maga az a hagyomány is, hogy mindezeket a védelmi és támadó fegyvereket a böjt "átalakítja" interkontinentális rakétává. Azaz megsokszorozza erejüket. És Gogol hitt ebben. Ő ilyen régi vágású keresztény volt. Gyakorolta a böjtöt. Egyesek szerint ez is, és a helytelen orvosi kúrák  /pl. érvágás/ hozzájárult ahhoz, hogy szervezete legyengüljön, és fiatalon itt hagyja e földi létet.)
Gogol, az igazi, Homa Brutként küzdött. A filózofus(-szeminarista) életét adta ebben a küzdelemben, de küzdelme nem volt hiábavaló. Három napon át, egyre nehezebben, de kitartott. Már maga sem kívánta a küzdelmet, de nem adta fel.  Amiért pénzt fogadott el, azt a munkát elvégezte. És igen, ebben igazuk van a film készítőinek: Homa végül is pénzért vállalkozott az ördögűzésre. (És talán ez lett a veszte?) Vannak akik úgy vélik, hogy Gogol önmaga jövőjét is megírta a Víjben. Érdekes gondolat. Tagadhatatlan, hogy egész élete Víj ura elleni küzdelemben telt. Vajon ő elvégezte-e, el tudta-e végezni azt a munkát, amit elvállalt?

Nem, szerintem nem kell túlmisztifikálni Gogol eme novelláját. Ahogy ledegradálni sem kell. Hiszen ez a mű több mint egy rémregény, több mint egy horrormese. Magam nem gondolnám, hogy egy önbeteljesítő/vagy beteljesedett jóslat lenne. Az egybeesés a véletlen műve (?)

Jelenet a filmből


Szeretném megköszönni Alexnek mindazon segítségét, amikkel az utóbbi időben elhalmozott!
Gondolok azokra az infókra amelyek hozzájárultak e bejegyzés teljességéhez, és gondolok azokra is, amelyek nem kapcsolódnak semmilyen módon e bejegyzéshez. De számomra nagyon fontosak!
Köszönöm, Alex!

Jelenet a filmből.
Gogol.Víj   -   Ne hagyd el a kört!
Az első részről itt olvashattok.

A befejező részt még adják a mozik!

Fogyózok

Enni vagy nem enni - ez itt a kérdés!
Shakespeare nem jól közelítette meg a témát! A lét és a nemlét kérdése nem a lélek nemességén (és magának e kifejezés definícióján) múlik. Ez olyan maradi. Kit érdekel a lélek nemessége? A carpe diem a testkultúra mindenható diktatúráját hozza el.
Ha eszem - leszem. Ez a gondolat is idejétmúlt, talán.

A Fogyozók egy kedves, aranyos, kicsit humoros romantikus filmecske. Soha nem fogják Oscarra jelőlni, az Arany Medvére se esélyes. Nem is azért készült. Nem akar mást, csak szórakoztatni. Úgy érzem a célt sikerült elérniük az alkotóknak.
Főszerepben a Filflak sorozat "sztárja" Alekszandra Bortics.
A film kedvéért felszedett néhány kilót, hogy azután a forgatás közben, szinte a szemünk láttára, leadja.
A sztori nem túl összetett.
Adva van egy szöszi és a barátja. Magánéletük zsákutcába jut. Szakítanak. A lány azt gondolja, hogy ideális testsúllyal gond nélkül visszatudná hódítani a fiúját.
És ezzel el is érkeztünk a film központi témájához.
Mondhatnám, hogy a fogyókúrát mint tevékenységet mindenki ismeri, hiszen az egészséges élethez annyira szükséges a megfelelő kondíció. A jó közérzethez elengedhetetlen a túlsúly hiánya.
De ha ilyet állítanák, akkor e bejegyzés olvasóinak egy jó része felhördülne. Menjünk ki az utcára (vagy fehérneműben otthon álljunk a tükör elé) és megállapíthatjuk, hogy honfitársaink döntő része nem foglalkozik ilyen hiúsági kérdésekkel, mint például a testsúly.
2015 év elején egy operáción estem át. Amíg a kórházi ágyat nyomtam volt időm gondolkodni. Nem kellett sehová rohannom. Sem munka, sem az egyéb kötelességek nem "hívtak" sehová. A negyven percesre tervezett rutinműtét több mint két és fél óráig tartott. Jutott elég kábítószer a vérembe.
Lábadozás közben eszembe jutott, hogy a nagyapám (azt mondták) szép szál legény volt. Mint én is vagyok. Egyszer a nagymamám azt mondta, hogy 120 kg-os ember volt. A műtét előtt én is annyi voltam. A nagyapám úgy halt meg, hogy egyetlen unokáját sem láthatta meg. Agyvérzést kapott.
Nem akartam, hogy én is így járjak. Summa summárum (megfelelő hosszúságú idő alatt) több mint 35 kg-ot leadtam. Olyan lettem mint az agárkutya. A háziorvos azt mondta, hogy híznom kellene egy keveset, mert már nincs rajtam elég zsír, és egyes vitaminokat nem nagyon tud hol tárolni a szervezetem. Így hát visszahíztam egy keveset. Egy tízest. Soha nem gondoltam volna, hogy túlsúlyos vagyok, de az voltam. Most jól érzem magam a bőrömben. Nem mondom, hogy nem volt küzdelmes a fogyás, épp ezért rendkívül élveztem a filmben azokat a jeleneteket, amik eme tevékenység elé helyeznek görbe tükröt. Azt gondolom, hogy akik küzdöttek már kilókkal, azok tudják majd értékelni ezt az alkotást. (Persze, remélem mások is.)

Van az klisé, hogy a genetika miatt vagyok kövér. Esetleg a hormonok miatt. Igen, vannak ilyen esetek, ám a legtöbb kövér ember azért hájas, mert rendszeresen (nem mindig!) több energiát visz be  a szervezetébe, mint amennyit felhasznál. A fogyáshoz nagyon kevés tápanyag, igen sok mozgás és hatalmas akaraterő kell. (Azért néha be is kell csapni a szervezetet. :D) Erre bizonyíték a film végén látható, a stáblistát itt-ott megszakító, kis filmecskék egyik-másik darabja. Amikor a kedves és ifjú művésznő kifakad, amikor kitör benne a fogyókúrázás közben egyeseknél előforduló időszakos agresszivitás. Mert nehéz, és időnként frusztráló legyőzni önmagunkat, kívánságainkat. És ez a film segít abban is, hogy mosolyogni tudjunk saját gyengeségeinken. És ez már magában is érték!

A film eredeti címe: Я худею. Rendezte: Alekszej Nuzsnyij. Főbb szerepekben: Alekszandra Bortics, Roman Kurcin, Irina Gorbacseva, Jevgenyij Kulik.
És ne feledkezzünk el Anna (a főhősnő) édesapját alakító Szergej Snurovról (a Leningrád együttes és a Rubl zenekar oszlopos tagjáról) sem, aki a filmben hozza a kötelezőt, a tőle elvártat.
Úgy gondolom, érdemes rászánni erre a filmre az időt.
Jó szórakozást!




És engedtessék meg nekem, így a bejegyzés vége felé, egy klasszikus négysorost hadd idézzek.

A kora középkori perzsa költészet egyik jeles képviselőjének, Omár Hajjámnak (Omar Khajjám) a jeles matematikusnak és a jeles  csillagász-filozófusnak, tulajdonított versescskét; egy rubáiját.
Nem műfordításban valahogy így hangzik e négysoros:

"A szerelem kezdetben gyöngéd, örökké.
Az emlékezetben gyöngéd, örökké.
De szereted a fájdalmat. A mohósággal együtt
Kínlódunk, szenvedünk, örökké."

(Természetesen, hiányosságaimból kifolyólag nem az eredeti nyelvből készült a fordítás.)


Jég

Mostanában, valahogy mintha megsokasodtak volna az orosz filmek között a sporttal foglalkozóak.
Persze, lehet hogy csak nekem tűnik így, nekem aki (Vigyázat! Nagyképűen hangzó mondatrész következik!) inkább sportol, mint nézi a sportot.
Nagyon jó dolog a rendszeres sportolás, megdolgoztatja az izomzatot, és ami még talán ennél is fontosabb az ember szívét. Jól felviszi a vérnyomást, hogy azután a mindennapok során ne legyen nagyon fent.

Sokat hangoztatják a sport egészségre gyakorolt hatását. És ez fontos dolog, de a sport ennél sokkal több.
Megtanít küzdeni, megtanít arra, hogy ne adja fel egyből az ember.
De itt van egy nagy veszélyforrás is. Megtaníthat arra is (és ne szépítsünk, meg is tanít), hogyan kell kizsákmányolni a testünket. Hogyan kell önmagunk egészségét is feláldozva a célra törni.
Ezért nem kedvelem az élsportot. Amit napjainkban élsportnak hívnak, az nem más mint képzett gladiátorok élet-halál harca. Az élsportolók ugyanolyan rabszolgák, mint bármely alkalmazott Magyarországon. Bár tagadhatatlan, hogy előbbiek sokkal jobban élnek, mint az utóbbiak.

Itt van ez a könnyed, romantikus filmecske, aminek a legfőbb üzenete az, hogy: soha ne add fel!
Nem több. Nem akar világot megváltani. Egyszerűen csak szórakoztatni szeretné a nagyérdeműt. A kérdés csak az, hogy ezt jól teszi-e, vagy sem?
A választ mindenkinek magának kell megadnia.
Aki szereti a romantikát, az valószínűleg másként fog viszonyulni ehhez az alkotáshoz, mint aki a misztikumot kedveli jobban. Ez a film egy társasági film. Igazából arra jó, hogy ketten elmenjenek a moziba... Hogy ketten leüljenek a tv elé... Hogy kettesbe lehess Vele.

Az orosz mozilátogatók elég kedvezően fogadták a filmet. Ennek a sztori mellett, talán az is az oka, hogy ez egy zenés film. (Tavaly ősszel merült fel bennem, hogy egy [konkrét] zenés filmhez kellene feliratot készítenem. Nem, nem ehhez a filmhez. Ehhez nem is lehetett volna, hiszen ez egy 2018-as alkotás.) Az orosz könnyűzene néhány slágere csendül fel benne, sajátságos feldolgozásban. Nem az eredeti előadók interpretálják a dalokat. Videoklipként szakítják meg (miközben szervesen illeszkedik a filmben) a sztorit. Nem. Nem jó kifejezés a szakítás. Nem idevaló.
Mihez hasonlíthatnám?
(Most egy kicsit bajban vagyok.) Talán a Mamma mia!-hoz. (Opsz! Erre gondoltam! Itt a baj. Sohasem láttam ezt a filmet végig. Csak részleteket belőle. Szóval, igazából csak az mondhatom, nekem úgy tűnik, mintha a Mamma mia!-hoz hasonlítna a Jég.)

A film a küzdelem mellett másról is szól. Fel-fel bukkan az alkotásban, hogy az emberi akarat, eltökéltség kevés. Szükséges egy kis metafizikai támogatás is a sikerhez. Ez az "üzenet" egy szerencsét hozó talizmán képében tűnik fel, időről-időre. Miért hozom ezt szóban? Mert a mai orosz társadalomra is elég jellemző az okkultizmus, a különböző okkult hiedelmek megléte. Személyes tapasztalat alapján is állíthatom ezt. Illetve nagyon részletes tanulmányok is jelentek meg erről. Magyar nyelven is. (Persze, mielőtt hátradőlnénk a karosszékünkbe, és bölcsnek tűnő gondolatok hagynák el a szánkat, jegyezzük meg, hogy ez a mai magyar társadalomra is igen jellemző. Elitista hozzáállásunk nem engedi, hogy meglássuk: a sokaságunk nem kevésbé babonás, mint a késő középkor emberei.)
Magát pravoszláv kereszténynek valló, bár nem a buzgó fajtából, ismerősöm gond nélkül hisz a horoszkópban. Sőt, bizonyos döntéseknél talán még fontosabb is neki a csillagkép, mint más... Azt gondolom, hogy a talizmánkultusz megjelenése egy szórakoztatásra szánt filmben jelzésértékű. A vallásos babonaság társadalmi elfogadottságát mutathatja.
Furcsa szinkretista  katyvasz van egyesek fejében. Eljárnak templomba, hisznek az evolúcióban, horoszkópot tanulmányoznak és egy keleti filozófia alapján töltődnek fel, vesznek erőt a mindennapokhoz. Miközben roppant gyakorlatiasak, már-már materialisták. Ezt hívják ma modernitásnak. Ez a menő. A spirituális moslék.
Mindent bele! Edd ki a javát! Amit a javának gondolsz. Gyakorlatilag így jön létre egy újabb önmegváltó kultusz. A nagy boldogság keresésben (ami alapvető emberi jog!), talán épp a boldogság lehetőségét veszti így el az ember. Mi nem tudjuk eldönteni, mi tesz majd boldoggá bennünket. Ez nem olyan mint az önki.
Bár az igaz, hogy a boldogságot keresnünk kell. De nem ígérte senki, hogy mindenki meg is fogja találni. Mert nem biztos, hogy észrevesszük (a nagy túlkínálatban). Mindenkinek van egy saját boldogsága, ami csak az övé. De nem talizmánokon, horoszkópokon át vezet hozzá az út. Azok csak pótszerek, rituális hiedelmek.
Ilyen pótszeres alak a film férfi főszereplője, Szása. Ő az aki az okkult vonalat viszonylag erőteljesen képviseli a filmben. Eleinte azt látjuk, hogy hitvilága nem terjed tovább a Star Warsban látottaknál, hallottaknál. Az amerikai produkcióból megismert Erő, és a hozzá tartozó "szaktanácsokkal" próbálkozik. Majd ezután következik az ősi talizmán hit... Babonaság. Tényleg szükséges ilyesmi egy romantikus filmbe? Persze, felfoghatnánk ezt a vonalat mint egy fricskáját a (nagy)városi hiedelmeknek, ám ez a motívum nem egyetlen karakternél jelenik meg.

Maga a film Nágyjáról (Diana Jenakajeva  - a gyermek; Aglaja Taraszova - a felnőtt) szól, aki kislányként hatalmas műkorcsolyázó karrierről álmodik. Ragaszkodik álmához és fáradságos, és keserves munkával az Álom megvalósulásának kapujában áll. Ám, a siker édessége nem jön el keserűség, próba nélkül. Ahogy a való életben sem, hiszen ha máshonnan nem (dehogy nem!), hát a Tanú című filmből tudhatjuk, hogy az Élet nem habos torta. Bár azért lehet happy end, még ha nem is fehér lovon jön a herceg (Alekszandr Petrov).
A film talán egyik legérdekesebb karaktere a műkorcsolyázok edzőasszonya (Marija Aronova).
Ez az alkotás Oleg Trofim első rendezése.

És végezetül engedjétek meg, hogy felsoroljam azokat a feldolgozásokat, melyeket megtekinthetünk ebben az alkotásban. (A filmben történő elhangzás sorrendjében.)
Земфира                  : Хочешь?
5 Nizza                      :  Солдат
Иван Дорн                : Стыцамен
Земфира                  : Бесконечность
Богдан Титомир       : Делай, как я
Виктор Цой (Кино)   : Пачка сигарет

Jelenet a filmből


A film alcíme, szlogenje: A tavasz közel.
Hát igen. De sajnos már elmúlt...
A filmet csak ajánlani tudom! Mindenkinek!

Sztyepán Bandera

A legutóbbi írásomban egy Magyarországon nem túl ismert történelmi esemény lengyel adaptációja kapcsán írtam, bár csak érintőlegesen, az ukrán történelem egyáltalán nem túl fényes korszakára. A dologban az az elszomorító, hogy a gyászos és kegyetlen történesék napjainkra "elfelejtődtek", nem EU konformak. Ennél is szomorúbb, hogy akik emlékeznek a szereplőkre, azok korántsem a valósághoz ragaszkodnak. Illúziók és hazugságok, elhallgatások és értetlenkedések.
A Volhínia című lengyel film megpróbál mindezeken áttörni. Ez az egyik pozitív erénye annak a filmnek.
Persze, nem ez az egyetlen kísérlet arra, hogy a véres történelmi valót megismertessék velünk. Sajnos, ukrán részről ez ideig csak a ködösítés, a szépítgetés, az eltagadás dominált, dominál. Az aktuálpolitika maga alá gyűri a történelmi valóságot. A múlt eltörlésének, meghamisításának kísérlete zajlik észak-keleti szomszédunknál. Ez nem mostani jelenség, nem csak a jelenlegi rezsimhez köthető. Ez a bejegyzés egy oroszországi gyártók által készített, két részes dokumentumfilm kapcsán születik meg. Az ilyen jellegű alkotásoknál, véleményem szerint, mindig nagyon fontos a készítésének körülményeit is figyelembe venni.
Ez nem egy aktuálpolitikai indíttatásból készített alkotás. Nem a 2014-es orosz-ukrán elmérgesedett viszony apologetikája. Nem lehet az, hiszen 2010-ben készült. Úgy gondolom, hogy egy végtelenül korrekt dokumentumfilmmel van dolgunk. Maga az alkotás az, ami elárulja, hogy miért készítették el. Viktor Juscsenko akkori ukrán elnök poszthumusz Sztyepán Banderának adományozza az Ukrajna Hőse kitüntetést. Mondhatnánk erre, hogy ez nem volt egy bölcs döntés, hiszen a kitüntetett életműve erősen megosztja az ukrajnai közvéleményt. Az ilyen kitüntetéseknek azt a célt kellene szolgálniuk, hogy iránymutató legyen a társadalom számára. Egyszerre kellene iránymutatónak, és köztiszteletben állónak lennie. E két feltétel teljesülése nélkül csak devalválódik maga a kitüntetés.
Egy érdemrendet akkor megtisztelő megkapni, ha arra érdemes személyek kapták csak meg. Ettől értékes az elismerés. És nem attól, hogy minek nevezem, vagy hogy néz ki. Ezt szokták elfelejteni az autoriter személyek.
Juscsenko Bandera kitüntetésével egyértelműen hitet tett a szélsőséges, fanatikus ukrán nacionalizmus mellett. Tudom, a nyugati média európabarátnak hazudta ezt az ukrán elnököt is. E jelző gyakorlatilag csak annyit jelent, hogy a személy akinek a neve után, vagy elé odaírják ezt, kész együttműködni az észak-atlanti térséget vezetőkkel, kész a világhatalmi játszmákban időlegesen (mert ez egy ukrán politikai tradíció), vagy hosszabb távon kiszolgálni a washingtoni érdekeket. (Mostanában elkezdték pedzegetni, hogy az USA és az EU érdekei lehet, hogy nem mindig esnek egybe. Jó reggelt kívánok! - mondhatnánk, ha nem véresen komoly dologról lenne szó.) Európabarátnak lenni nem jelenti azt, hogy demokráciabarátnak lenni. Mégis kontinensünkön ez a jelző olyan mellékízzel bír, hogy amikor ezt halljuk, akkor pozitív hangulatokat társítunk az adott személyhez. És már meg is vagyunk vezetve...

Leonyid Mlecsin által készített dokumentumfilm nem titkolja, hogy az alkotók szerint Bandera érdemtelenül kapta meg a UH kitüntetést.
Érdemei nem predesztinálnák semmilyen kitüntetésre. Ennek ellenére, és ez az alkotókat dicséri, nem egy elfogult Bandera szapulást láthatunk, hanem egy, a lehetőségekhez képest korrekt megközelítést.
Mélységesen egyet tudok érteni a film zárógondolatával:
"Az a baj, hogy a szovjet időkben mindent eltitkoltak. A történelem torz és preparált volt. Ezért, a szovjethatalmat elutasítók hősnek tartottak mindenkit, akik küzdöttek ellene. Banderát, Suhevicset, az UPÁt legendák és mítoszok vették körül. Amikre nem szolgáltak rá. A mítoszok régóta élnek, de nem derült ki róluk hogy igazak lennének. Amikor a Szovjetunió összeomlott, Sztyepán Banderát az oroszellenes harc zászlójává, és egy másik történelmi emlékezet részévé tették. Nála sokkal méltóbb alakjai is vannak az ukrán történelemnek. Amire szüksége van Oroszországnak és Ukrajnának is, a közös történelmünk mélyreható tanulmányozása, amely nem kell hogy a jelenlegi politika eszközévé váljon. És akkor talán jobban megértjük az ukrán nemzeti mozgalom összetett történetét. És itt Ukrajnában nem tartják majd Sztyepán Banderát hősnek."

Az hogy Mlecsinnek mennyire igaza van abban a kérdésben, hogy az orosz-ukrán történelemnek nem lenne szabad, hogy politika eszközévé váljon, maga a politika, a poltikusok "történelem csinálása" a legjobb bizonyíték.
Politikai eszközzé vált a Nagy Éhínség. Napjaink nacionalista ukrán történészei engedve elfogultságuknak, esetleges politikai megrendelőiknek, egy Kazahsztánt, Dél-Oroszországot és (a mai Kelet-)Ukrajnát sújtó éhínségben ukránellenes genocídiumot látnak. Nem zavartatják magukat a tényektől. Nem érdekli őket, hogy a lakosság számarányához képest Kazahsztánban haltak meg a legtöbben (30%). Nem érdekli őket, hogy a legtöbb áldozat (számszerűen) orosz származású volt. Nem. Ezek nem fontos dolgok. A lényeg a primitív üzenet: az oroszok ki akarták irtani az ukránokat.
Ja, hogy az Ukrán SZSZK legfőbb vezetője ukrán származású volt? Ja, hogy a Szovjetunió legfőbb vezetője sem volt orosz származású? Az hogy a világ legelső szocialistának mondott államának irányításában a legnagyobb államalkotó nemzet (az orosz) kisebbségben volt... Mindez nem számít! A történelem olyan, mint a gumi. Hajlítható. Nem kell igaznak lennie, csak hinni kell benne!
Szomorú és szégyenteljes dolognak tartom, hogy ehhez a történelemhamisításhoz mi is csatlakoztunk, mi is legitimizáljuk. Hogyan? Például úgy, hogy kiadják magyar nyelven Szerhij Jekelcsik Ukrajan történelmével foglalkozó könyvét, amelyben a szerző egyértelműen letagadja Nyikita Hruscsov származását. Finoman fogalmaztam. A könyvben az van leírva, hogy Hruscsov orosz származású volt. Az a Hruscsov aki ukrán akcentusával halmozott sikert sikerre az idős Sztálin tivornyáin. Nem az a baj, hogy hazug állítás megjelenik magyarul. Az a szomorú, hogy sem a könyv fordítója, sem történelmi lektorának (ha volt egyáltalán ilyen, ha meg nem volt, akkor az a baj) nem jutott eszébe, hogy lábjegyzetben pontosítson. Persze, lehet hogy a szponzor sem akarta ezt...
Az egész holodomor eszmerendszer leggyengébb pontja Hruscsov és Sztálin. Egyik sem orosz származású, a holodomor hit alaptétele pedig az, hogy az oroszok halálra éheztették az ukránokat a '30-as években.
Simon Sebag Montefiore kétkötetes Sztálin monográfiájában feszegeti azt a kérdést, hogy mennyit tudhatott maga a vozsgy a Nagy Éhínségről. Írásos feljegyzés, feljegyzések nincsenek, hogy a padláslesöpréses beszolgáltatások (Melyben egy ifjú magyar NKVD-s tiszt oly lelkesen részt vett, hogy az '50-es évek Magyarországán mint földművelési ügyekkel foglalkozó miniszter teljesen képben legyen mindennel.), melyek párosultak a katasztrófális mezőgazdasági termelési eredményekkel illetve az ezek nyomán létrejövő Éhínség nagyságával mennyire volt tisztában a Kreml ura. (A sztálinizmus elleni harc egyik jellemzője, hogy minden felelősséget a grúz nyakába varrtak. Ez a szemlélet ma is igen elfogadott, például  kishazánkban is. Paradox módon épp ez a sztálinizmus bűnbakképzésének módszere. Hiába no! Hruscsov sem tudta megtagadni a benne lévő sztálinizmust. És ez a mentalitás ma is közöttünk él.) Montefiore már-már szentségtörő következtetést von le, amit idézni se merek. (Nem akarnám, hogy igaztalanul megvádoljanak sztálinmosdatással. Főként mert egyáltalán nem tudni, hogy melyik közigazgatási szint volt teljesen tudtában a szerencsétlenség nagyságával. Szerencse, hogy a szerző nem orosz származású, mert akkor háborognának egyesek, hogy visszatért Oroszországba a sztálinizmus. Az biztos, hogy magukat véleményformálóknak gondolók nem olvashatták a könyvet, vagy nem tudták értelmezni, mert a Cambridgeben végzett, elismert brit történészt még nem bélyegezték meg.)
Szerintem a történelem kutatása izgalmasabb, mint a történelem meghamisítása. Bár tagadhatatlan, hogy az utóbbiból jobban lehet profitálni.
A holodomor kultusz egyik igen érdekes ténye, hogy a mai Nyugat-Ukrajna területéről származik. Egy olyan vidékről, melyet a Nagy Éhínség nem érintett. Nem is érinthetett, mert abban az időben Lengyelország egyik része volt, és nem a Szovjetunióé. Tehát közvetlen tapasztalataik nem lehettek az ott élőknek. Mégis milyen jól kitalálták a frankót! (Vigyázat, szarkazmus!)

Magáról a dokumentumfilmről, amely két részes (és mindkettő egyben megtekinthető), azt gondolom, hogy megpróbál kiegyensúlyozott lenni. A magam részéről úgy vélem, hogy Leonyid Mlecsinéknek sikerült egy objektívnek mondható alkotással előrukkolniuk 2010-ben.
Fontosnak tartom, hogy ne felejtsük el a gyártási évet. Ez a mű, nem a 2014-es puccsra adott orosz propaganda válasza. A problémának sokkal mélyebben vannak a gyökerei.
Sztyepán Bandera poszthumusz UH kitüntetését Viktor Janukovics visszavonta.
Szerintem igaza volt. Egy náci kollaboráns nem lehet nemzeti hős, még akkor sem ha a CIA-nak is (a náci múlttal rendelkező Gehlen révén, aki az NSZK hírszerzési főnöke volt) dolgozott később. Főleg, hogy (ha csak közvetve, felbujtóként is) de gyilkosságokhoz, mészárlásokhoz volt köze. A alkotás megtekinthető itt:


Néhány magyarázat a filmhez

Néhány a dokumentumfilmhez kapcsolódó, fontosnak tartott kifejezés és név magyarázata következik a bejegyzés ezen részében. Nem kívánnám magamat ismételni ezért időnként csak utalni fogok régebbi írásaimra. Más filmek kapcsán már írtam róluk, így itt csak linkelni fogok rájuk.
A kifejezések nem abc rendben fognak következni, hanem a filmbeli felbukkanásuk sorrendjében.
Az első kifejetés az:

OUN :  Erről olvashattok itt: https://vosztok.blogspot.com/2018/06/rendhagyo-bejegyzes-volhinia.html

Kacap, moszkál : Az oroszok gúnyneve.
https://vosztok.blogspot.com/2014/06/vlagyimir-herceg-jovobol-vagyunk-2.html

Tarasz Sevcsenko (1814-1861)
A Kijevi Kormányzóságban született, 18 évesen Szentpétervárra kerül, ahol szakmát szeretne kitanulni. 1838-ban felszabadítják a jobbágyi rendből, és így beiratkozhat a festőakadémiára. Érdeklődik az irodalom iránt, verseket ír. Azon a tájszóláson, amely az anyanyelvének számít. 1845-ben letelepszik Kijevben. Részt vesz a Cirill és Metód Társaság (a csoport 1846-47-ben alakult meg) munkájában. Vezetőjük Mikola Kosztomarov történész munkáiban szemben állítja a Határvidéken élők invidualizmusát a belső területen élőkével. Az eltérő történelmi hagyományok, körülmények jelentősen különbözővé tette az itt élők gondolkodásmódját. Írásaiban érezhető a Moszkva ellenesség. A kozák szabadsághagyományok és a belső területekre jellemző kollektivizmus ellentéte, bírálata egyik fő üzenete.
A Cirill Metód társaság hirdette a szláv népek egységét, de republikánus szellemiségű volt.
A Kavkaz című verse és politikai tevékenysége miatt 1847-ben az Orenburgi Kormányzóságba internálják. Tíz év után szabadul. Közben, tudta nélkül, Puskin versei közé rejtve kiadták Lipcsében a betiltott verseit. 1860-ban megjelenik a Kobzar (a Kobzos) című verseskötete. Ez verseinek orosz nyelvű kiadása. Az ő egyik verse lett az ukrán nemzeti himnusz szövege.

Szicsi Lövészek Сечевые стрельцы, Січові Cтрільці
Az Ukrán Népköztársaság egyik legelső reguláris egysége. 1917-1919 között tevékenykedtek. Az Osztrák.Magyar Monarchia hadseregében szolgáló katonák alapították meg (Kijevben), de csatlakoztak hozzájuk civilek is. A csapat parancsnoka Jevgenyij Konovalec ezredes volt, és az ő stábjában szolgált Andrej Melnyik is. A Szicsi Lövészek fénykorukban 25 000 főből álltak. Az alakulat küzdött a kijevi bolsevik felkelés ellen. Az 1918-as támadás során a Vörös Hadsereggel szemben védték az Ukrán Népköztársaságot, és annak fővárosát. Pável Szkoropadszkij által kihirdetett Második Hetmanság idején szembeszálltak a hetmant támogató német csapatokkal.
Szimon Petljura hatalomra jutásában döntő szerepük volt. Decemberben elfoglalják Kijevet, majd kisebb egységekre bontják őket. Petljurával együtt hagyják el Kijevet. Nem csak a Vörös Hadsereg ellen harcoltak, hanem a fehér Gyenyikin csapatai ellen is. 1919-re súlyos veszteségeket szenvednek. A megmaradt harcosokat tífusz tizedeli tovább. 1919. december 6.-án feloszlatják a Lövészeket.

Erwin Stolze (1891-1952)
1914-ben önkéntesnek jelentkezik a német hadseregbe. Tűzérütegnél szolgál, mind a nyugati, mind a keleti frontot megjárta. A háború után folytatja megszakított tanulmányait. Az 1922-1923-as hiperinflációval elvesztette minden vagyonát. Ebben az évben (1923) belép az Abwehrbe. 1936-ig az Abwehr I.-ben dolgozik. Célterület: Csehország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Bulgária és a Szovjetunió nyugati területei. 1937-ben átkerül az Abwehr II.-be, ahol a külföldön elkövetendő szabotázs tevékenységek koordinálásáért felelt. 1944 augusztusáig az Ausland/Abwehr/OKW Lahuzen divízió második osztályának helyettes vezetője. Fő feladata az előretörő Vörös Hadsereg hátországában diverziós műveletek szervezése, végrehajtatása. Főként volt fehérgárdistákat és ukrán nacionalistákat, Sztyepán Bandera embereit foglalkoztatta.
1945. május 29.-én vagy 31.-én letartóztatják Berlinben.

Nachtigall Bataillon Ukrainische Gruppe Nachtigall
1941. február 25.-én az Abwehr parancsnoka Wilhem Franz Canaris kiadja a parancsot, amely egy német parancsnokság alatt lévő ukrán légió létrehozásáról szól. A katonai csapatot a németek az OUNnal közösen kívánják felállítani. Sztyepán Bandera már ezt megelőzően tárgyalt a német illetékesekkel ez ügyben. Ez év tavaszán 2,5 millió márkát kap a német hírszerzéstől az OUN Bandera vezette szekciója. Az ellenszolgáltatás amit Canarisék elvárnak az, hogy az OUN kezdje meg a Szovjetunió elleni felforgató tevékenységeit.
A németek által kezdeményezett ukrán légió két zászlóaljból áll. A Nachtigallból és a Rolandból. Az első zászlóalj kiképzését Neuhammerbe kezdik meg. Ukrán részről Roman Suhevics, német részről Theodor Oberländer (Aki később az NSZK-ban a veteránok, a menekültek, és a háborús áldozatok ügyével foglalkozó minisztérium vezetője lett.) volt a zászlóalj parancsnoka.
A zászlóalj katonai német uniformisban solgáltak. Az egyik karjukon kék-sárga karszalagot viseltek, ezzel jelezték nemzetiségüket.
A Szovjetunió megtámadása előtt négy nappal érkeztek a német-szovjet határra. A támadás megkezdése során (1941. június 23-24.-án) Przemyśl irányából törtek Lvov felé. Az  1. Brandenburgi Zászlóalj részeként a Nachtigall első katonái június 29.-én érkeztek meg Lvovba. A csapat fő feladata a rádióállomás elfoglalása volt. Az ukrán zászlóalj katonai vezetése támogatta Jaroszláv Sztecko által szorgalmazott dekrétumot, amely az ukrán függetlenségről szólt. Ezt sugározta a rádióadó. A német közigazgatás egyáltalán nem támogatták ezt az akciót, de semmilyen retorzió nem követte az ukrán nacionalisták eme akcióját.
A zászlóalj részt vett a Sztálin-vonal elleni támadásban. Vinnicja környékén három zsidó faluban rendeztek mészárlást. A június 30.-ai ukrán függetlenségi nyilatkozt kihirdetése után a csapatot visszarendelték Krakkóba. Augusztus 15.-én feloszlatják őket, és a Roland legénységével együtt beolvasztják őket a 201. Schutzmannschaft zászlóaljba.
Rövid története során a Nachtigall vesztesége 39 halott, és 40 sebesült volt.
A lengyel hivatalos álláspont és a Wiesenthal Központ véleménye szerint a zászlóalj tagjai tevékenyen részt vettek az 1941-es lvovi pogromban. A Hágai Bíróság szerint az Oberländer elleni vádaknak (aki épp ekkor, 1959, aktív miniszter) nincs alapja.

Andrej Septickij (1865-1944)
Eredeti neve: Roman Marija Alekszandr Septickij gróf. 1900 és 1944 között az ukrán görög-katolikus egyház metropolitája.

Szan folyó Lengyelországon és Ukrajnán keresztül folyik, a Visztula mellékfolyója.

Otto Rasch SS brigadenführer (1891-1948)
1941. októberéig az Einsatzgruppe C parancsnoka. Az alakulat Közér- és Észak-Ukrajna megszállt területein végzett népirtásokat.

Einsatzgruppe

Teljes nevén Einsatzgruppen der Sicherheitspolizei und des SD. Az SS vezetése alá tartozó csoportok, melyeknek a célja a náci fajelmélet szerint az életben maradásra nem javasolt népek kiirtása. A csoportok a Gestapo, Kripo és a Waffen SS tagjaiból álltak össze.

Proszvita  Просвіта, Просвита
1868-ban alapított szervezet.
Első kongresszusukat Lvovban tartották (az alapítás évében, december 8.-án). A küldöttek jelentős része helyi személy volt.
A programjának a lényege az volt, hogy fontosnak tartották a népoktatást. Úgy gondolták, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozókkal is meg kell osztani a tudást, mert csak így érhető el, hogy ők is a nemzet részének érezzék magukat.
És miután így kialakul az egységes kulturális közösség, csak ezután van értelme a függetlenségi harc elindításának.
A társaság 1939-ig működött. (1989-ben újraindították a tevékenységét.) Nem csak Galiciában, hanem Volhíniában is tevékenykedtek. A lengyel hatóságot a szervezetet betiltották, tagjait üldözték.

UPA Украи́нская повстанческая а́рмия, Українська повстанська армія
Az Ukrán Felkelő Hadsereg az OUN Bandera által vezetett szárnyához csatlakozott egyéb ukrán nacionalista csoportok tagjaiból állt. Főként partizán hadviselést folytattak a szovjet Vörös Hadsereg hátában. Tevékenyen részt vettek pogromokban, és terrorizálták a vidéki lakosságot. Harcban álltak még a lengyel Honi Hadsereggel is. Németellenességüket napjainkban erősen felnagyítják. Egyetlen jelentősnek mondható németellenes akció nem köthető hozzájuk. Vatutyin tábornok a halálos sebét egy UPA támadás során kapja. 1943-1945 között aktív szereplői a lengyel-ukrán etnikai konfliktusnak. 1946 közepétől megpróbál az UPA együttműködni a francia, brit és amerikai titkosszolgálattal. (Ez az oka a napjainkban is tartó nyugati szerecsenmosdatásnak.) 1948-tól a CIA támogatását élvezte. A háború után Csehszlovákia-Lengyelország-Szovjetunió egyezményt köt, amely célja, hogy az UPA gerillák illegális határátlépéseit megakadályozza, nehezítse. 1956-ra teljesen felszámolták a tevékenységét.
2015-ban az ukrán Ráda az ukrán függetlenség harcosainak ismerte el az UPÁt.
2016-ban a lengyel parlament népirtásban tartotta bűnösnek az UPÁt.

Honi Hadsereg Armia Krajowa
Lengyel földalatti katonai szervezet, amely a 2. világháború alatt tevékenykedett (1942-1945).
A valamikori Lengyelország, Litvánia és Magyarországon (Felvidék) működtek. A lengyel ellenállás fő szervezete. Az egyik legnagyobb gerillaszervezet volt a háború alatt. A vezetése alárendelte magát a londoni emigráns lengyel kormánynak. A Honi Hadsereg fő célja az volt, hogy brit és amerikai segítséggel helyreállítsák Lengyelország függetlenségét. Tervük szerint, a német-szovjet konfliktus során mindkét fél kellően legyengül, és egy ekkor kirobbantott országos felkeléssel létrehozhatják újra az 1939-ben megszűnt államot.
A Honi Hadsereg nem csak a német csapatokkal, nem csak az UPÁval, hanem a Vörös Hadsereggel is konfrontált 1945-ig. Aktívan részt vett a lengyel-ukrán etnikai konfliktusban is.


Egy kis történelmi anzix

Részlet Erwin Lahousen tábornok vallomásából (1945. december 1. Nünberg). A tanú szerint ezt mondta Keitel marsall az OKW főnöke az Abwehr főnökének 1939. szeptember 12-én. A helyszín Hitler páncélvonata:
"Önnek , Canaris, felkelést kell előkészítenie azokkal az ukrán szervezetekkel, amelyek együttműködnek önnel, s amelyeknek ugyanazok  a célpontjaik vannak: a zsidók és a lengyelek."
Erwin Stoltz ezredes (Lahousen tábornok helyettese az Abwehrben) vallomása 1945. december 25.-én. Buresnyikov kémelhárító alezredes hallgatta ekkor ki:
"Lahousentől parancsot kaptam, hogy szervezzek egy különleges „A” csoportot, amelynek feladata a szovjet hátországban végzendő szabotázs és demoralizálás volt. Egyidejűleg Lahoussen megmutatott nekem egy parancsot, amely a Wehrmacht hadműveleti vezérkarától származott, és amelyet Keitel marsall, valamint Jodl tábornok írt alá... Keitel és Jodl említett utasításaink végrehajtása céljából kapcsolatba léptem az Abwehr szolgálatában álló ukrán nemzetiszocialistákkal!... Így például személyesen megbíztam ukrán nacionalista vezetőket, Melnyiket (a „Konzul 1.” ügynököt) és Banderát, hogy szervezzenek Ukrajnában... provokációs akciókat..."

"Az ukrán nacionalisták örömmel fogadják a Nyugat-Ukrajnába behatoló hitlerista csapatokat. Az OUN különítményei azonnal a németek segítségére sietnek: rajtaütéseket szerveznek a lengyel államigazgatási és katonai intézmények ellen. A „Poliszka Sziscs” bandák lefegyverzik a rendőrőrsöket és nyugtalanítják  a  visszavonuló  lengyel csapatokat…. Egy, az OUN tagjaiból álló ukrán egység Roman Szusko ezredes vezetése alatt a németek oldalán, Wehrmacht-egyenruhában részt vesz az 1939 szeptemberi hadjáratban."
                                                                    Wieslaw Szota őrnagy

"A németek 1941. junius 30-án léptek be Lvovba. Másnap progromra került sor a zsidó lakosság ellen. A németek mindent megengedtek a nacionalista ukránoknak. Az ukránok kiűzték házaikból a zsidókat… A kaszárnyák előtt  két hosszú sorban felálltak, s a zsidóknak el kellett haladniuk a két sor között. Ütések… Először a két sort alkotó emberektől kaptuk az ütéseket, majd a kapuban az Ukrán Légió tagjai sújtottak le ránk, végül a kaszárnyák udvarában még azok az ukránok is megvertek, akik előzőleg kifosztottak és megloptak bennünket…"
                                                                            Zygmunt Tune, szemtanú bírósági vallomása

"A hitleristák megrendezték a nacionalista vezetők letartóztatását, s ezzel lehetővé tették számukra, hogy nagyfokú  politikai aktivitást fejtsenek ki az ukrán nacionalizmus javára. A kettős komédia – a Sztecko-kormány felállítása és a letartóztatások – célja az volt, hogy Banderát mártírnak tüntesse fel az ukrán nacionalisták szemében, úgy állítsa be őt, mint a „Szamosztijna Ukrajna” (a független Ukrajna) igazi harcosát, s így megkönnyítse számára azoknak az ukrán szélsőségeseknek a vezetését, akik komolyan hisznek a „Szamosztijna Ukrajna” jelszóban, s annak megvalósításáért egyénileg veszik fel  a harcot a németekkel… A magunk részéről hajlunk arra, hogy osszuk ezt a nézetet."
                                                                                Ignacy Blum, lengyel történész

"Meg kell mondanom, hogy a német politikának érdeke bizonyos feszültség fenntartása a lengyelek és az ukránok között. A nálunk élő 4,5 – 5millió ukrán ellensúly a lengyelekkel szemben.  Minden tőlem telhetőt megteszek tehát azért, hogy megakadályozzak bármiféle egyetértés közöttük."
                                                                               Hans Frank, 1942. július 15.

"Az Abwehr vezetősége, amelyet elsősorban a katonai siker érdekel, úgy véli, hogy Bandera felforgató tevékenységre kiképzett hívei   lesznek a legalkalmasabbak a közeli szovjetellenes háborúban adodó feladatok végrehajtására... 1941 elején a Bandera –csoport képviselői értekezletet tartanak a német kémszolgálat küldötteivel. Kidolgozzák együttműködésük  feltételeit. A legfontosabb határozat szerint az Abwehr megalakítja és felfegyverzi az ún. Ukrán Légiót, amelyet szovjetellenes diverziós erőként kívánnak felhasználni."
                                                                                Wieslaw Szota őrnagy
Ez az az Ukrán Légió amelynek egyik zászlóalja a Nachtigall (Fülemüle) lesz. A másik zászlóalja pedig a Roland.


"A tisztek felkészítésére, a katonai kiképzésre és a toborzásra fordított előkészületi  időszak után az ukrán ellenállási mozgalom támadásba lendült. Már 1941 ősze óta működött a felkelők első központja a poleszjei mocsaras vidékeken, de nem volt elég erős ahhoz, hogy támadó akciókat kezdeményezzen a megszállók ellen. 1942-ben létrejött az Ukrán Felkelő Hadsereg… A poleszjei és az észak-volhiniai mocsaras erdőkben ringott az UPA bölcsője."
                                                                                         B. Volodimirovics
"Az OUN 1943-ban létrehozta az UPÁ-t, állítólag a németek elleni harcra, de – amint a gyakorlatban később kiderült – valójában a szovjet és lengyel partizánok Hitler-ellenes mozgalmainak elfojtására."
                                                                                         Ignacy Blum. történész
"Ebben a büntetlenségi időszakban (1944 július – 1945 december) a bandák erősödőben vannak. A szotnyák nap mint nap növekednek, áramlanak soraikba a megszállókkal való együttműködés miatt kompromittált elemek, más ukrán fasiszta szervezetek  maradványai, megmaradt német SS-ek, magyar,  szlovák, román fasiszták, francia és belga alakulatok törmelékei és egyéb dezertőrök. Ezeknek az embereknek nincs már semmi vesztenivalójuk. Rajta  vannak a háborús bűnösök listáin, és a hazájukba való visszatérés esetén felelősségre vonás vár rájuk. Ezért az  UPÁ-hoz csatlakoznak, hogy … kivárják a harmadik világháborút. Addig is a legsúlyosabb bűncselekményeket követik el. … Gyilkolnak és egész falvakat gyújtanak fel. Nagy területeket tartanak ellenőrzésük alatt. A bandák ellen küldött gyér fegyveres  alakulatok szinte tökéletesen tehetetlenek. Az UPÁ-sok fő célja 1945 júniusáig az volt, hogy dezorganizálják a Wehrmacht maradványait likvidáló szovjet és lengyel seregek hátországát, 1945 júniusa után pedig, hogy aláássák Lengyelországon belül és kívül a népi  hatalom tekintélyét…  E büntetelenségi időszakban az UPA szotnyái a falvakban szállásolják el magukat, és fényes  nappal, minden álcázás nélkül, a főútvonalakon mozognak..."
                                                                                            Jan Gerhard
"Az UPA jelentékeny, néha 1000 főt is számláló alakulatokat szervezett, ami  lehetővé tette, hogy összefüggő területeket tartson ellenőrzése alatt, különösen az orosz- lengyel  határon."
                                                                                            Otto Skorzeny
" Az UPA tevékenységét megkönnyítette, hogy a Szovjetunió, Lengyelország és Csehszlovákia határán gyenge volt  a határőrség, és hogy a megtorló intézkedéseket rosszul  koordináltuk. A bandák kihasználták ezt a helyzetet. Veszély esetén áthúzódtak Lengyelországból Csehszlovákiába vagy viszont.. Súlyos veszélyt jelentettek a még  gyenge és tapasztalatlan lengyel népi hatalom számára…"
                                                                                           Ignacy Blum tábornok, történész
"A bandák a lengyel népi hatalmat fenyegetik… A fegyveres bandák egy része a ligetekben és erdőkben vert tanyát, másik részük normális körülmények  között lakik a falvakban, és egyszerű lakosként viselkedik minden ellenőrzés  esetén. A  bandák terror alatt  tartják a lakosságot, diverziókat hajtanak végre, szabotálnak, zsarolnak, provokációs koholmányokat  és rémhíreket terjesztenek a polgári  lakosság és a katonák körében. Legkedveltebb módszereik a következők: merényletek  az állami alkalmazottak és tisztviselők ellen,  rajtaütések a katonai alakulatok és a társadalmi  intézmények ellen,  gyilkosságok. Elsősorban a  biztonsági szolgálat tagjait, a lengyel és szovjet katonákat és tiszteket, a  Lengyel Munkáspárt és a demokratikus tömbben részt vevő többi párt aktivistáit gyilkolják, nemkülönben más, politikailag aktív embereket is."
                                                                                              Ignacy Blum tábornok

"Amikor Bandera embereinek taktikáját és politikai irányvonalát elemezzük, nem hallgathatunk arról az 1946-1947 telén kezdeményezett akcióról, amelyet az OUN és az UPA vezetői soraik „demokratizálásának „  neveztek… Azok a nyugati politikai körök, amelyeknek érdekük volt, hogy Lengyelország,  a  Szovjetunió és Csehszlovákia területén fenntartsák a nyugtalanság állapotát, felforgató ügynökeiktől demokratikus álarcot követeltek. Ezért az Ukrán Felszabadítás  Főtanácsa, az UHVR elhatározta bandáinak „demokratizálását”. Ebben az időben kerültek a kezünkbe az első olyan röpcédulák és egyéb propagandaanyagok, amelyek az OUN és az UPA „haladó” jellegét hangoztatták… Ez a „demokratizálás” azonban nem mehetett túl a puszta szólamokon. Az ukrán fasiszta vezetők tökéletesen tisztában voltak ezzel.  Már említettem, hogy a szotnyák eredetileg tele voltak egykori német SS-ekkel, szlovák fasisztákkal, az ún. Hlinka-gárdistákkal, a magyar Szálasi nyilaskereszteseivel,a román Horia Sima vasgárdistáival és különböző nyugat-európai fasiszta szervezetek tagjaival. 1946-1947 telén már elég kevés volt a szlovák, a magyar és a román. Sokan elpusztultak különböző betegségekben,  vagy nem viselték el a számukra túl kemény életfeltételeket. Csak a németek bírták az iramot. Az UPÁ-nak tehát meg kellett szabadulnia tőlük. De ha egyszerűen elküldik őket, ez azzal a veszéllyel járhatott,  hogy  feltárul az UPA igazi arca. Más megoldást kellett találni. Az OUN és az UPA vezetősége nem habozott. A „demokratizálás” nevében a másvilágra küldték az összes,  még a  „hadsereghez”  leghívebb németeket  is. A műveletet rendkivül diszkréten, írásos utasítás nélkül hajtották végre, csak az SB és az UPA-csendőrség legmegbízhatóbb emberei vettek benne részt.  Különböző ürügyekkel  likvidálták a németeket: például harci parancsok nem teljesítése, dezertálás gyanúja, fegyverzet elhagyása stb, címén. 1947 január végére ezen a módon valamennyi  németet  likvidálták az UPÁ-ban. Csak az orvosok kerülték el  a halált, „szolgálati érdekekre való tekintettel”. Ezt  a „demokratizálási” műveletet  gyorsan,  diszkréten,  ügyesen hajtották végre. Mi  is csak az UPA elfogott katonáinak nyilatkozataiból  értesültünk róla,  egyébként sohasem jutott volna tudomásunkra. Ez a művelet  is  egy adalék Sztyepan Bandera mozgalmának igazi arcához…"
                                                                                             Jan Gerhard ezredes

"Az ütközetek végül már gyakran keltik azt a benyomást, mintha „indiánosdit” játszanánk. Csapataink banditának  öltöznek. Az ellenség a mi egyenruhánkat hordja. Ebből  sajátos helyzetek adódnak. Emlékszem például arra az esetre, amikor  három alakulatunk Berda környékén bekerítette  Heyn bandáját. A banda mindenfelől  el volt vágva. Úgy látszott, hogy elvégeztetett. Felkészültünk a végső rohamra, amikor hirtelen egyenruhás csoportot  pillantottunk meg.  A  csoport  lassan húzódott el előttünk libasorban, majd hamarosan eltűnt egy dombhát mögött.  Dühösen hívtam rádión a velünk együttmüködő egység parancsnokát, és magyarázatot kértem tőle. Meggyőződésem volt, hogy ő hajtott  végre valamilyen hibás mozdulatot. Ő viszont azt hitte, hogy én nem tartottam be az együtt kidolgozott támadási tervet, és meg volt győződve arról, hogy a domb mögött a legnagyobb nyugalommal eltűnő emberek az én alakulatomból valók.  Sikerült eloszlatnunk a félreértést, de az UPÁ-sok elmenekültek, mert mondanom sem kell, hogy ők bújtak meg a lengyel  egyenruhában. Végül  is  arra kényszerültünk, hogy különleges egyezményes jeleket alkalmazzunk egymás felismerésére az ütközetekben.  A jeleket  napjában többször változtattuk, karszalag a jobb karon, karszalag a bal karon, forditva feltett csákó stb. "
                                                                                        Jan Gerhard ezredes

"A hegytetőkön, különösen a Halicz-hegyen, gyakran láttunk bitófákat UPA-katonák vagy környékbeli parasztok holttetemeivel."
                                                                                         Jan Gerhard ezredes
"Bandera embereit nem elégítette ki  a  puszta öldöklés. Bűnözési technikájuk hallatlanul rafinált. Áldozataikat szinte művészettel részesítik a lassú és kegyetlen halálban. Virtuózai a kínzásnak. Nem akarom megrendíteni az olvasót ezeknek a  szörnyű tényeknek a felidézésével. Csak megemlítek két terrror akciót,  amelyet az UPÁ-sok követtek el… 1945-1946 telén a „Ren”-kurin harcképtelenné tette egyik századunkat Smolik körzetében. A banditák a mély hóban vagy 30, lőszer nélkül maradt katonánkat ejtették foglyul.  Valamennyiüket borzalmasan megkínozták, majd ácsbaltával egyenként lefejezték. Egyik katonánknak sikerült megszöknie, ő számolt be erről az iszonyú kivégzésről. 1946-ban Huszwice faluban elevenen megégették a banditák az összes férfiakat, öregasszonyokat és gyermekeket. A fiatalasszonyokat megerőszakolták és a golyó általi halál „kegyében” részesítették. Huszwicében ukránok laktak."
                                                                                        Jan Gerhard ezredes

Részlet Alain Pujol Dictionnaire de l'Espion (A kém szótára) című könyvéből:
"A tökéletes kém kis kelléktárának legujabb darabja… egy 1,5 voltos elemmel működtetett hangtalan pisztoly, amely cianidbázisú   mérget tartalmazó ampullákkal dolgozik. Ez a méreg hat perc múlva semmi  nyomot nem hagy az emberi szervezetben. Technikailag a fegyver aluminiumból készül, és három egymásba  illeszkedő hengerből áll. Az első hengerbe egy rugót és egy dugattyút helyeznek el.  A rugó, amelyet egy emelő szabadít fel, előrelöki a dugattyút a második hengerbe, és átvágja  annak burkolatát. Egyidejüleg széttörik a folyadékot tartalmazó tok vagy ampulla, s a folyadék az  áldozat arcába fecskendeződik .A véredények azonnal összeszűkülnek, az áldozat elveszti öntudatát, s néhány perc múlva beáll a halál. Boncoláskor az orvos nem állapíthat meg mást, mint a szívműködés megszűnését, s így szívrohamra következtet."

"A Bandera–féle OUN a második világháború alatt élénkbarna színeket viselt, ditirambusokat énekelt Hitlernek és Mussolininak..Miután az „új európai rend” megbukott, a banderisták kénytelenek voltak nyugatra menekülni… Ám az idegen környezetben is védelmezőkre találtak, a kaméleon módjára színt változtattak, olyannyira, hogy a náci OUN megszülte a „demokratikus” ABN-t."
                                                                                   Roman Jagotinszkij

Az ABN (Anti-Bolshevik Block of Nations) ukrán nacionalisták kezdeményezésére létrejött szervezet, amely a szovjet érdekövezet nem orosz antikommunista erőit fogta össze. 1943. november 19.-én alakult meg Zsitomirban, az OUN kezdeményezésére. Céljuk a kommunisták hatalomból való eltávolítása, a Szovjetunió megszüntetése és nemzetállamokra való felosztása. Az 1946-től feladatának tekintette a disszidálás elősegítését a szovjet érdekövezetből. Tüntetések és kongresszusok szervezésében igen aktívak voltak.
A szervezetet alapításától kezdve 1986-ig Jaroszláv Sztecko vezette. Halála után özvegye Jaroszlava Sztecko (1920-2003, leánykori neve Anna Jevgenija Muzika) vette át a stafétabotot.
A szervezet 1996-ban feloszlott.