Ez is jó film lesz. - valami ehhez hasonló mondandót kaptam jónéhány hete. És még mellette ott volt egy link erről a filmről.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Leginkább semmit. Nagyon szívesen helyet adok másoknak is a blogon. Ha valakinek van valami mondanivalója valamilyen orosz vagy szovjet filmmel kapcsolatban, hát rajta!
Nem szükséges oldalakon át ódákat zengeni. Csak valami kevés konkrét, és/vagy személyes legyen benne.
Mondjuk, hogy szerinted miért lehet, hogy jó a film.
A Kalasnyikov film a legendás AK-47-es megalkotójának az életének egy szakaszát mutatja be.
Az automata fegyver tervezője 28 éves volt, amikor élete főművét, a lőfegyverek number one-ját, a best sellert megtervezte.
A magyar Honvédségnél, Rendőrségnél és a Munkásőrségnél is rendszeresítve volt a magyar verzió, az AMD 65/5. De Kalasnyikov rendszerű fegyvereket gyártottak rajtunk kívül a románok, a kínaiak (sőt tudtommal ők még az alapverziót is) és még ki tudja, hogy hány nemzet.
A magyar verzió - mint ahogy a neve is mutatja : Automata Deszant Fegyver - a különleges katonai erők számára lett elkészítve. A csőve rövidebb, mint az AK 47-nek, ezért pontatlanabb - viszont könnyebb, így az ejtőernyős alakulatoknak jobb. Sokáig úgy tudtam - a magyar szakirodalom alapján -, hogy ez a fajta deszantosok által jobban használható verziót csak mi gyártottunk. Hát nem.
A Szovjetunióban is gyártottak ilyet. Innentől számomra erősen kétséges, hogy az AMD mennyire magyar fejlesztés.
Most a filmmel kapcsolatban közhelyeket kellene puffogtatnom. Ilyeneket, mint hogy: a Nagy Honvédő Háború befejezésének 75. évfordulójához közeledve, minden bizonnyal meg fogank szaporodni e háborút bemutató filmek.
De én utálom a közhelyeket.
Maga a film nem könnyen jött létre. Az első aki (Szergej Bodrov) a rendezését elkezdte, egy idő után ezt a feladatot átadta Konsztantyin Buszlovnak. Ugyanakkor Bodrov a produceri és forgatókönyvírói feladatot továbbra is ellátta. A projekt eleinte az AK-47 munkacímet viselte. Ám ez megváltozott, hiszen nem az automata lőfegyverről, hanem annak megalkotójáról szól a film. Nem a puska megalkotása, annak körülményei vagy a feltalálót inspiráló esemény a film fő mondanivalója, hanem az embert akarták az alkotók bemutatni. Az embert, akinek érzései, akarata van. Ez a film valójában egy dráma lenne, és nem egy vérpistikéknek szóló csihi-puhi. Persze ennek ellenére, valószínüleg rengeteg Vér Pistike fogja szájtátva (és nyálat csorgatva) megnézni.
Magam a filmet nem láttam még. Múlt vasárnap egyik ismerősöm jelezte, hogy ő már... Ez volt az utolsó előtti lökés, amely e bejegyzés megszületéséhez vezetett. Az utolsó ma reggel (kora délelőtt) ért.
Azt mondják, úgy hallottam, hogy a film főszereplőjét egyáltalán nem mutatják be szimpatikusnak. Nem jóképű, makacs, emberttársaihoz durván viszonyuló karaktert láthatunk. Szerintem, már csak ezért is meg fogom nézni!
Az 'Ez is egy jó film lesz' idejében erős antipatikus érzelemmel viszonyultam a filmhez. Kit érdekel egy hősi eposz? Kit érdekel a valóságtól elrugaszkodott karakterek? Kinek kell még egy Magenheim doki?
Ja, hogy ebben a filmben Kalasnyikov egy kibírhatatlan hólyag? Akkor érdekel a dolog!)))
Egy céltudatos emberről szól? Aki mindent és mindenkit önnön céljának rendel alá?
Akkor jöhet!
Hiszen akkor itt jellemábrázolásnak is kell majd lenni, meg drámai konfliktusnak is. Akkor ez több lesz, mint egy füstel-tűzzel-robbanásokkal tüzdelt hősi eposz! Szeretném megnézni!
Jelenet a filmből
A film főszereplőjét Jurij Boriszov alakítja. Ismerős lehet a Lepkékből, a Jelenából, az Út Berlinbéből, a T-34-ből, Союз спасения-ből és a Вторжение (Притяжение-2)-ből is. Egy sokat foglalkoztatott színésszel van dolgunk. Így lehetőségünk van arra is, hogy képet alkothassunk színészi képességeiről.
Február 20.-ától vetítik az alkotást az orosz mozikban. De az internet bugyraiban már megtalálható a teljes film.
- Miért jöttél el? - kérdezte a Lány. - Szerettem volna találkozni veled, és szerintem te is szerettél volna találkozni velem. - válaszolta a Fiú. - Honnan veszed? - Írtad: becsukom a szemeimet és álmodom. Találkozok azzal, aki olyan messze lakik tőlem. És én messze lakom tőled. - Igen, de az álom volt. - Álom? Mit jelent neked az, hogy álom? - Hát becsukom a szemeimet és arra gondolok, milyen jó lenne ha... És ez olyan jó! - Majd kinyitod, és elkezdesz gondolkodni azon, hogyan lehetne megvalósítani az álmot. Hogyan legyen realitás. - Nem. - Nem? Miért? - Mert az már nem álom volna. - Akkor mi? - Az már terv. - Igen, és? - Nem érted? Az már akkor már nem álom. - Nem. Nem értem.
Valahogy ilyen az, amikor két külön világ találkozik. Amikor két különböző kulturális háttérből származó egyén beszélget. Az egyik - szemmel láthatólag - földhözragadt, a másik romantikus álmodozó. Az elhamarkodott, sommás ítélet így hangzana. Pedig ez csak a látszat. És az egészről Alekszandr Grín tehet.
Hiszen, ha meg akarod érteni a Lányt meg kell, hogy ismerkedj Grín munkásságának egyik - ha nem a legjelentősebb - kiemelkedő alkotásával.
Nem árulok el semmit a történetből, nem közlöm veletek a mese részleteit. Ugyanakkor aki nem érti, nem érzi a bejegyzést indító párbeszéd lényegét, az ne keseredjen el. A regény elolvasása, vagy a film megnézése nagyon sokat segít ebben.
Azt gondolod, hogy egy erőltetett dialógust sikerült csak kitalálnom ahhoz, hogy elkezdjem ezt a kis írást?
Miért gondolod ezt? Talán így kellett volna kezdenem az egészet:
A Fiú és a Lány a régi Arbat egyik padján ülve beszélgettek. Zsukov marsall festett képe meredt rájuk a közeli tűzfalról. Az utcában nem volt még túl nagy nyüzsgés, hiszen még csak április vége felé járunk. A turistahadak még nem jelentek meg, de azért az előőrsök - és a pénzükre vadászó helyi erők - már a helyükön vannak. Sütött a nap, és a Fiú óvatosan válaszolgatott a Lány óvatos kérdéseire. Tulajdonképpen most kezdtek igazán ismerkedni egymással.
Így már nem is tűnik olyan erőletetettnek, igaz?
Az álom olyasféle értelmezése, definíciója, mint amit a lány megadott nagyon elterjedt az orosz kultúrában. Azt mondják, ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Ezt úgy értik, hogy egy idegennyelv megtanulásával kikerülhetetlenül együtt jár az, hogy meg KELL ismerkedned egy másik, a tiédtől eltérő kultúrával is. Az hogy bebiflázod a szavakat, a nyelvtant, majd mindezt begyakorolod nagyon kevés. Egy nyelvvizsgához nem feltétlenül, de egy nyelv megtanulásához igen.
Bújhatod a szótárakat, de mindez nem elég. Anyanyelvi környezetben derül csak ki igazán, hogy a szótár használata csak az első lépcsőfok a megértés irányába. És mennyi, de mennyi izgalom, kaland, felismerés vár az emberre, amíg azt hiszi róla a környezete, hogy jól beszéli az adott idegennyelvet.
Hányszor, de hányszor jut az ember eszébe: Milyen nyelv ez? Hányszor, de hányszor döbben rá: Milyen szép nyelv ez is!
És ezen az úton haladva elkerülhetetlen, hogy szépirodalmi alkotásokkal ne találkozzon az ember. Ami egyáltalán nem baj. Alekszander Grín az Álom nagymestere. Művei ismerete nélkül egy nemorosz nem feltétlen könnyen érti meg az oroszokat. Hallgatod a slágereiket. Elborzadsz a dallamon, a hangzáson. Figyeled a bugyuta szöveget... És időnként rájössz, hiába érted, de fel nem foghatod, miért ilyen a szöveg. Azután - idővel - tudod, hogy egyes szavak többet és mást jelentenek, mint ahogy a szótárakban definiálják őket. És már s bugyuta-dunduska szöveg többet jelent számodra, mint amennyit eddig jelentet.
Így jártam én is az álom szóval. Amikor a fenti dialógussal találkoztam, nem volt előttem világos sok minden. Ám Grín alkotásával való ismerkedésem során, egyszer csak - minden látható ok nélkül - minden világossá vált. Megértettem, mit akart mondani a Lány, és megértettem miért nem érti a Fiú.
A Lány orosz volt, a Fiú nem. És ha akartam volna, ha tudtam volna, ha realitás lett volna, akkor se segíthettem volna nekik, mert én sem értettem volna meg a Lányt. Ám, Grín kinyitotta a szememet, de nem mondhattam el eddig senkinek: Tudom, és érzem miről beszél!
A pillanat varázsa.(.. oda lett?) És ki tudja, hol van a Lány, és hol van a Fiú.
Matilda Kseszinszkaja
Rendben. Akkor most elárulom, hogy jön ide Matilda.
Azzal kezdem, hogy engem nagyon megfogott a róla készített film. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy hibátlan alkotásnak tartom. Nagyon nem. De erről már írtam. Ugye?
Megfogott az sztori. A reklámok mögé szerettem volna látni. A filmből egyértelműen az derül ki, hogy a Trónörökös és a Balerina románca testi kapcsolatba csúcsosodik ki. A filmmel foglalkozó magyar nyelvű írások is egyöntetűen magukévá tették ezt az álláspontot. De ez az állítás volt az, ami egyes vallásos csoportok tagjainál kiverte úgymond a biztosítékot.
Ki mint él, úgy ítél.
A Matilda rendezője - a vele készített interjúban - nem is próbálta leplezni, hogy a II. Miklós köré felépített mítosz lelkes rajongója. Ezért került a filmbe a motoros jelenet is. Kihangsúlyozza, hogy a trónörököstől nem volt idegen a farmernadrág viselése sem. Egy rendkívül modern gondolkodású embernek tartja. Az első oroszországi filmfelvevő-lejátszó berendezés használatátis hozzá köti. Nem véletlen, hogy a filmben is szerepel ez a dolog. Ez körübelül olyan tett volt, mintha 1996-ban a interneten keresztül live streammeli valaki mondjuk az esküvőjét. (Hogy stílszerűek legyünk. Aki látta a filmet, gondolom sejti, miért ezt a példát hoztam fel.)
Motorkerékpár, farmernadrág... "Easy Rider, öcsém! Easy Rider!"
Innen már nem kell túl hosszú asszociációs lánc, hogy eljussunk a szabad szerelemig. Pedig, én ennek semmi nyomát nem találtam az orosz nyelvű források között. Számomra rejtély, hogy a magyar nyelvű írások szerzői honnan szedték a pikáns vélt eseményeket. Hacsak nem a filmből, vagy - legyünk megengedőbbek - a film forrásának számító regényből... (Mindét verzióban közös, a nullához konvergáló történelmi érték.)
Bevallom, kíváncsivá tett a film, és megvettem Kszénija emlékiratát. Nem sajnáltam rá azt a közel 1700 Ft-ot. (Mert hát azért annyira nem... Nem, nem egy drágább, pláne nem a legdrágább kiadást vettem meg, hanem egy kemény kartonkötéses verziót. Csak mindent a maga értékén!😀) Olvasva, nekem inkább úgy tűnt, hogy a szinte még bakfis balerina számára a Trónörökös és annak szerelme maga volt a nagybetűs álom. Az ifjonti szív első szárnyalása. Az első szerelem. Az izgalom, hogy összefut a nagy Ő-vel... Egy nyáron akár kétszer is!
A vágyakozás a Dániába "száműzött" királyfi után, aki több hónapi távollét után is egy pillanat alatt lángba borítja a leányzó szívét, lelkét. Egy nagyon szép, és tiszta kapcsolat bontakozik ki az idősödő ex-balerina írásából.
Majd hirtelen megjegyzi az egyik huszártisztről, hogy jókiállású. 1900-ban járunk ekkor, és nem kell sokat olvasni, hogy a szerzőnő tudassa velünk, megszületett a kisfia. (1902.) De nem a huszártól! Mindez, számomra, inkább a Miklóssal való érzelmi kapcsolatának az unikalitását jelzi, semmint a csapodárságot. Hiszen éveken keresztül ragaszkodott az álmához. Sem ő, sem a későbbi imperátor soha nem állították, hogy kapcsolatunk testi módon beteljesedett volna.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már a könyv legelején tisztázza a szerző, hogy vannak egyesek akik mind az ő, mind Miklós lelkiismeretét be kívánják szennyezni vádaskodásaikkal. Tehát megvan a (feltételezett) szexuális kapcsolat tényként való prezentálásának lehetséges forrása. Röviden, ezt hívják intrikának. A két fiatalt házasságon kívüli szexuális kapcsolattal megvádolók célja nem lehetett más, mint a dinasztia tekintélyének rombolása. Valami nagyon hasonló történt XVI. Lajossal és feleségével Marie Antoniette-tel is. A francia történelem eme időszakában a házassági hűtlenségről szóló pletykák a társadalom moráljának aláásásnak egyik módja volt. Ezzel párhuzamosan elárasztották a vásárok világát pornográfiával, de... Ez egy másik történet.
A Balerina és a Trónörökös viszonyának besározása az anyacárné érdekeit is szolgálhatták. A fia feleségével szemben is intrikus anyuka, akár ezzel a pletykával is gyötörhette az ifjú cárnét, ezzel a pletykával is szíthatta a feszültséget a imperátor és a felesége között. Hiszen II. Miklós családi élete példaértékű volt, és a császári propaganda igyekezett is ezt terjeszteni a birodalom alattvalói között.
A dolog sokkal összetettebb annál, hogy csak úgy egyszerűen összeboronáljuk két embert. Persze az internet világa nem az alapos helyzetelemzésekről szól. De korunk hőseinek nincs is igényük ilyesmire. Könnyen fogyasztható, előreemésztett dolgokat kedveljük. Mert nem akarunk felnőni.
Ugyanakkor az is tény, hogy a színésznők, balerinák világa - nemzetektől függetlenül (elég ha az idősebb Dumas egy-egy epésebbre sikerült megjegyzését olvassuk valamelyik könyvében) - a könnyedebb szexualitás metaforái. (Persze csak voltak!) Innen csak egy lépcsőfok csupán az általánosítás. Meg a rágalmazás. Meg a koholt vád ismételgetése. Főleg, ha a hírharang úgy véli, hogy teljesen normális dolog (például) a promiszkuitás. De ez már megint egy teljesen más történet...
Kseszinkaja végig tisztelettel beszél az imperátori család tagjairól is, és a nemesség tagjairól is. És ez természetes, hiszen egy igazi nemesasszonyról van szó. Ennek megfelelően, egy érzelmileg rendkívül visszafogott, ám mégis beszédes emlékirattal ajándékozta meg a szerző az utókort.
- Szeretted?
- Igen.
- Megkínzott a vége.
- Egyáltalán nem.
Amikor ezeket a sorokat olvastam, azért voltak kétségeim. A szerelem vége mindig megkínoz valakit. Vagy valakiket. De hát az emlékirat műfaj egyik lényege: hogy szeretném, hogy lássátok a múltamat. Illetve az hogy emlékszem én a múltamra. Szinte természetes, hogy évtizedekkel később, egy másik férfival töltött boldog házasság után, nem írja azt egy igazi dáma, hogy mennyire szenvedett, amikor véget ért az életében az első nagy szerelem.
Beszélgettem egy sráccal az Álomról. Büszkén akartam vele tudatni, hogy mennyire képben vagyok már ebben a témakörben. Mondtam neki, hogy Grín óta - úgy gondolom - tudom miről szól ez a dolog. De ő autentikusabb nálam - már származása miatt is -, és egyből olyat mondott, hogy rájöttem: nem. Még nem tudok mindent.
Azt mondta, hogy az orosz Álomban az a legszebb, hogy nem kell beteljesednie.
Sőt, az a jó ha nem teljesedik be.
Na erre varrjatok gombot!
Egy igen régi (?) tervem valósult meg akkor, amikor
befejeztem e rövid kis filmecskéhez tartozó felirat elkészítését. Mostanában
valahogy (és valamiért) nincs annyi időm feliratokkal foglalkozni, mint egy
kicsit régebben. Ez annak köszönhető, hogy változás állt be az életembe. Várost
váltottam, és így egy kicsit minden több időbe telt/telik, mint eddig. Én a
magam részéről ezt egyáltalán nem bánom. Sőt.
Ez a magyarázata annak, hogy mostanában nagyobb lélegzetű
alkotásba
Szóval, elkészült a felirat, és ahhoz képest, időben
publikálom is. Nem minden esetben van ez így. A Finistnél például majdnem 11
hónap telt el az elkészülte és a publikálás között. Valami mindig közbejött… És
így a bejegyzésben szereplő időhatározót is át kellett írnom. De ahogy mondani
szokták: több is veszett Mohácsnál.
A Vera című filmecske elég rövidecske. Alekszandr
Szergejevics Puskin híres-hírhedt párbaját dolgozza fel. Azzal az elcsépelt
rendezői fogással él, hogy a korabeli eseményt napjainkba helyezi. Ám, a
történelmi tényeket nagyon-nagyon lazán kezelik az alkotók. Gyakorlatilag semmi
nem úgy történt, ahogy láthatjuk. Puskin neve csak szinte utalás jellegű. Nem
is maga a költő van az üzenet központjába. Hanem maga a párbaj. Miért is
párbajozott Puskin?
Erről a kérdésről órákon át lehetne írni. Nem véletlen, hogy
több könyv fókuszában is ez az esemény áll. De itt és most talán nem is ez a
lényeg. Nem fontos, hogy a költő egy előre eltervezett provokáció áldozata-e –
kvázi az udvari intrikák során szerzett nagyon nem barátok tetették-e el az
útból -, vagy a romantikusabb verzióban hiszünk.
A sztori központjában a Nő áll: Vera. Aki itt és most elég
közönséges. Ahogy napjaink ifjú hölgyeinek többsége is. Nagyon maira sikerült
eme rövid kis filmecske. De hát ez volt – szerintem – a cél is. Így van értelme
az egésznek. Így elmondhatjuk, hogy bár első pillantásra ez a film csak egy
párbaj története és semmi más, valójában több ennél. Nem sokkal, de négy percbe
ennél több nagyon nem is fér bele. De ami belefér az éppen elég. Hiszen napjainkról
annyi mindent elmond. Az értékrendszerünkről, a képmutató cinizmusunkról… Amely
annyira képmutató már, hogy cinizmus sincs benne. Egyszerű bumfordi
érzéktelenség.
Ki a történet főszereplője?
Hát nem Puskin. Nem Vera. (És ezt ő is tudja: „Rohadék!”) Nem
a másik párbajozó.
Szerintem, elsősorban a párbajsegéd.
De Vera karaktere is megérdemel egy mondatocskát. Ennél
többet kár a filmbeli Puskin karakterre szánni. Ki van még? Egy jellegtelen
sofőr, és Szergej Anatolivjics a másik
párbajozó.
Ezzel fel is soroltam az összes szereplőt. A karakterek
előálltak! Kezdődhet a show!
