Egy már-már régi, ám klasszikus mese rajzfilm. A Karácsony nálunk Magyarországon egy vallási ünnepnek indult családivá átalakult esemény. Most nem szentelnék annak sok időt, hogy elmélyedjük abban a kultúrtörténeti tényáradatnak, hogy a december 25-26.-ához kötött ünnep nem bibliai eredetű, hanem egy szinkretista vallási katyvasz. Nem fontos ez most nekünk, hiszen Oroszországban (és más kulturálisan a keleti kereszténységhez tartozó országban) a Karácsony nem decemberben van, hanem január 6.-án. Ott ez az ünnep egy nem nagy össznépi (bevásárlási show), hanem egyházi ünnep. Az utcákon járva-kelve, a médiát figyelve olyan benyomása lehet egy magyarországi magyarnak, mintha az egyház és az állam szétválasztásában előttünk járnának. Persze, a politikusok ott is kacérkodnak azzal, hogy a különböző egyházi vezetőket elcsábítsák (kit anyagi javakkal, kit a propaganda mákonyával, kit populáris elismerésekkel), mégis csínján kell bánniuk az összeborulással. A látszatra nagyon kell adni. Oroszország egy multikulturális állam. Sok különböző vallással. A kereszténység, a judaizmus, az iszlám, az animizmus, a sámánizmus, a materializmus, a nyílt sátánizmus és ki tudja milyen hitvilágok sokasága jellemzik az országot. Felelős politikus nem lehet vallásilag kirekesztő. Moszkvában nagyon régóta másodfokú terrorveszély van kihirdetve. Nagyon, nagyon rég óta... (Persze, a NER már megtaníthatott minket arra, hogy az ilyen veszélyhelyzetek kihirdetése ez nem feltétlenül jelent valós vagy jelentős veszélyt.)
Szóval, a Télapó és a Szürke Farkas meséje egy másik kulturális környezetbe visz el bennünket. Az egyik legnagyobb ünnep Oroszországban az Újév napja. Ilyenkor megajándékozzák egymást azok, akik közelvalók egymáshoz. Az átlag orosz jóval szerényebb ajándékot ad/kap, mint az átlag magyar Karácsonykor. Így - lehet hogy egyeseknek paradox módon - jobban is örülnek egymásnak, az ajándékot jobban meg is becsülik. Persze, kivételek mindenhol vannak.
Moszkva, 2020
Hat nappal az újévi ünneplés után eljön az ortodox karácsony ideje. Ilyenkor nincs ajándékozás, ez egy tisztán vallási ünnep. A templomokat feldíszítik. Oldaluknál megjelenik a dús fenyőágak közé helyezett betlehem. Bent az épületben egy nap több istentiszteletet is tartanak. Ezek az alkalmak időben hosszabb ideig tartanak, mint a nálunk megszokott katolikus vagy református, esetleg evangélikus rendezvények.
A karácsonykori templomba járás társadalmi elfogadottsága sokkal nagyobb, mint nálunk.
Ugyanakkor az állami propagandagépezet nem harsogja az ünnep reklámját.
Pedig, például Moszkvában, már november végén karácsonyi díszbe öltöztetik a város. És ez így is marad február végéig- március elejéig. A karácsonyi Moszkva meseszép.
Januárban van még egy egyházi ünnep, és ez a Régi Újév, Január 13.-a. Ez a gregorián naptár szerinti évkezdet. És az ortodox egyházak a mai napig ezt a naptárt használják.
Január első két hetében szinte megáll az élet az országban. Az első héten a mozijegyek drágábbakká válnak. Nem csak úgy általában. Decemberben olcsóbban nézhetjük meg ugyanazt a filmet, mint pl. január harmadikán.
Az emberek az év első hetében - aki teheti - bejárja a városok feldíszített parkjait... Korcsolyáznak, esznek, isznak, sétálgatnak, bámészkodnak...
Úgy vélem, nem ártott ez a kis kitekintés. Bár a rajzfilmet nézve, egyből szembeötölhet a tradíciók különbözősége, de remélem - főleg egy kis olvasás után - nem zavaró, és a kedves érdeklődő maradéktalanul élvezni tudja majd ezt a szűk 20 perces mesét.
A Télapó és a Szürke Farkas 1978-ban készült. Népszerűségét mutatja, hogy többször többféle adathordozón (VHS: 1991, 1995; DVD) kiadták az idők folyamán. Úgyhogy túlzás nélkül állíthatom, hogy egy klasszikus szovjet mese rajzfilmmel van dolgunk. Annál is inkább, mert egy 1937-es rajzfilm feldolgozásával, modernizálásával állunk szemben. Ez eredeti történetet egy kicsit át is írták. A Télapó és a Szürke Farkas harmincas években készült eredetije is két másik mese alapján íródott. Tehát, nekem senki nem mondja majd, hogy: Ó! Ebben nem sok eredeti dolgot láthatunk. Mások már mintha megcsinálták volna ezt! :D
És hogy milyen ez az alig több mint negyedórás rajzfilm?
Úgy vélem, felnőttek által is értékelhető, vidám mese. Ha már kinn nincs hó, akkor legalább a kijelzőkön nézzünk ilyen történetet.))) Állítom ezt én, aki örömmel vettem, hogy idén nem öntötték ránk az álságos és szirupos Szeretet Ünnepe PR-t. Mert nem egy-két napon keresztül kellene megbecsülnünk, tisztelnünk egymást. Nem képmutatóan ajándékok mögé bújva kellene hazudni szeretettet olyanoknak, akiket még csak nem is tisztelünk. A SZÜ maszlag önámítása nélkül tisztább lenne az életünk. Ugyanakkor sokan vannak, akik ezen a napon valóságosan is megélik a jobb adni, mint kapni életérzést. Ugye, nem ők vannak kisebbségben?
A film fellelhető: https://youtu.be/QHayi-05Rg4
Az ünnephez tartozó kapcsolódó másik mese, amely Hópehelyke történetét meséli el megtalálható itt: https://youtu.be/0m8W1MyVGXo
Időről-időre kaptam jószándékú tanácsokat, javaslatokat arra vonatkozólag, hogy mi hogyan "illik" lenni egy filmes blogon. De hát én, kezdetektől fogva, nem egy filmes blogban gondolkodtam. Így hát most egy merészet lépek! Napjaink orosz irodalmának egyik üdvöskéjéről írnék néhány mondatot.
Vera Polozkova
Vera Nyikolajevna Polozkova 1986. március 5.-én született Moszkvában. Öt éves kora óta ír verseket. első könyve 15 évesen jelenik meg. 2006-ban a СЛЭМ költészeti verseny döntőse. Végül Oleg Boricsevvel közösen lett a év költője (Поэт года ЖЖ).
Zsurnalistaként több sajtótermékben is megjelent az írásai (Книжное обозрение; Cosmopolitan és Афиша).
2003-2004-ben az FBI-Press alkalmazottja, jegyzeteket ír az Искра-Spark-ba, és a Шик-Magazine-ba.
2008. áprilisáig a ART4.RU Moszkvai Kortárs Művészeti Múzeumban dolgozott. Nem csak költőnő, hanem énekesnő is. Saját poémáinak megzenésített változatát adja elő. Első nyilvános fellépése 2007. májusában volt a Bulgakov Ház (Булгаковский дом) nevű kulturális központban ( Moszkva, Bálsája Szávodája utca 10.) Első olyan verseskötete, amelyben nem gyerekversek találhatóak 2008.-ban jelent meg. A kötet címe: Непоэмание. A kiadás Alekszandr Zsitinszkij író nevéhez köthető. Vera Nyikolajevna az íróval annak blogján keresztül vette fel először a kapcsolatot.
A költőnő 2008 óta az Общество анонимных художниов című előadás oszlopos tagja. Ugyanebben az évben a Livebook kiadó megjelenteti a Фотосинтез című kötetét. Akkora a sikere, hogy még háromszor újranyomtatják. Ez impozánsan hangzik, de nézzük a tényt! Ezen kiadások összesen mintegy 30 000-es példányszámot jelent.
2008 novemberében Indiába utazik, és ezen utazás inspiratív számára. Ez az Индийский цикл-ben manifesztálódik. Költészetében hangsúlyos szerepet kap - az utazás után - az Istennel való kapcsolat és annak változása, és a spirituális megtapasztalások is. A kritikusok szerint szövegvilága nem változik, csak a témaválasztásaiban jelenik meg új színfolt.
2009-től a Praktika Színház gárdáját erősíti, ahol a saját verseiből összeállított műsort (Versek a szerelemről - Стихи о любви) adják elő. 2009-ben a permi színház is műsorára tűz egy a költőnő verseiből összeállított előadást.
Ugyanezen év júniusa - véleményem szerint - fontos mérföldkő az életében. Megjelenik első hangoskönyve a Фотосинтез. Ebben, az ezzel azonos című verseskötetében található alkotásokat használja fel. Saját maga olvassa fel saját verseit.Az ő olvasatában ismerkedhetünk meg költészetével, és saját jegyzeteivel is ellátja a kiadványt, a könnyebb érthetőség és megértés jegyében. A fogyaszthatóság szempontjait is figyelembe veszik a készítők, így a próza esetleges szárazságát zenével "puhítják". 2013-ra a lemezt hatszor adják ki.
2010. januárjában a Livebook újra kiadja a Непоэмание című kötetét. Ez azért egy kicsit több, mint egy szimpla újrakiadás, mivel több mint húsz verssel több szerepel benne, mint az eredeti kiadásban. A következő két évben - 2011; 2012 - újranyomják ezt a kötetet.
2011. június 8.-án "megjelenik" a Знак неравенства című albuma. Azért írtam idézőjelbe a megjelenik szót, mivel valójában fizikai adathordozón nem adják ki, csak internetes terjesztéssel megvehető.
Az albumon a költőnő versei ugyanúgy zenés környezetbe kerülnek, mint a Fotoszintez esetében.
2011 őszétől 2012 nyaráig mintegy 60 koncertet adnak Oroszországban és Ukrajnában.
A 2011. júniusi megjelenésű albumot demónak tervezték, a végleges lemez felvételeit 2012 nyarán kezdték felvenni. A közel egy év alatt jelentősen megváltozott a zene. És dupla CD lett belőle. Az album bemutatója 2012. november 6.-án volt a moszkvai Majakovszkijról elnevezett Akadémiai Színházban.
2012 nyarán Vera Polozkova debütál a new yorki Book Expo-n. Ugyanitt felolvasást is tart.
2013 januárjától elkezdi műveit videón is promózni.
2013. április 18.-án megjelenik harmadik kötete, amelynek címe: Осточерчение.
Az írónő Youtube csatornája: www.youtube.com/channel/UCWZR03pHGjlVpr_ZV38TXfQ
A vers elolvasható itt: https://stihi.ru/2014/11/28/9725
Ismét élnék a lehetőséggel, és egy nagyszerű filmre szeretném felhívni a figyelmeteket. Köszönet kubulnak a feliratért!
Nagyon érzékeny dolog a múlttal való szembenézés. Személyes véleményem az, hogy ez jobban sikerült Oroszországban, mint Magyarországon. Ott nem tagadták meg, nem tagadjál le a közelmúltjukat. Történelmietlen és hazug ámításban nem menekültek. Olyan nincs, hogy "törvények" kívül helyez egy politikai garnitúra az országa, a nemzete történelméből évtizedeket. Az ilyen gondolkodású emberek felelőtlenek. Hiszen éppen az a tudat, hogy tetteikkel így vagy úgy, de el kell számolnia a politikusnak, szóval az erről való meggyőződés lehet(ne) fék a lelkében, hogy ne felejtse el: nem tehet meg mindent. Mindennek következménye van.
A mi politikusaink az új alkotmány elfogadásakor homokba dugták a fejüket. (Alap)Törvényerővel megmutatták, hogy a mai Magyarországnak nevezett politikai térséget valóban a következménynélküliség földjének tekintik. De van egy rossz hírem. (Ami szerintem nem is olyan rossz.) Ez nem igaz. Ilyen még soha nem volt a Történelem során. Mindennek van (és lesz) következménye. Ja és megbűnhődni csak a múltat lehet. A jövendőt soha. Mert a bűnhődés mindig a bűn következménye. (Dosztojevszkij ezzel nagyon tisztába volt. Írt is erről egy példázatot. Nem valami újdonság, amiről írok.)
Lomomoszov valami olyasmit mondott, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a saját múltját, annak nincs jövője. Nem rendelkezik jövővel.
Ebből a szemszögből (is) nézve az Ajándék Sztálinnak nagyon is jó film. Legalább olyan jó, mint az Alzsírsorozat, és ráadásul ugyanazt a történelmi kort, ugyanazt a történelmi jelenséget járja körül. Drámaiságban, karakter megjelenítésben, látványban - egy szóval - mindenben magas szintű.
A sztálinizmus bemutatása sokkal árnyaltabb, többrétűbb, mint azt kis hazánkban megszokhattuk. Nálunk még mindig - politikai elfogultságoktól függetlenül - az események hruscsovi értelmezése a mainstream. Oroszországban már rég túlléptek ezen. Időnként, már számomra, túlságosan is. Mire gondolok? Például arra, hogy már színházi zenés-táncos darabot is mutattak be a GULAGról. Ez nekem sok, mint a Puskás Ferencet szenté avatni próbáló musical. Bocsássatok meg nekem, elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, hogy az őrnagy úrnak nem okozott nehézséget katonai nyugdíjat igényelni a kádári Magyarországtól. Ma meg úgy akarják nekem bemutatni őt, mint aki... Hagyjuk! Nekem ez is sok!
Az Ajándék Sztálinnakban dramaturgiailag tudjátok mi a legnagyobb dobás? Talán az, hogy emlékeztet arra minket, hogy bár a film arról szól, hogy a Vezető jubileumi születésnapjára mindenki ajándékot készít, de a legnagyobb ajándékot mégis Sztálin adja Kazahsztán népének. (Rádió)Aktívan.
Aki igényes filmet akar nézni, feltétlen nézze meg!
Kubul! Köszönöm azt is, hogy hozzájárultál az írásod utánközléséhez. Ami eredetileg a blogodon jelent meg.
Ajándék Sztálinnak
Eredeti címe: Подарок Сталину (2008)
A film narrátora, egy idős ember gyermekkora egy szakaszát idézi vissza, mi történt vele 1949-ben.
1949 történelmi környezete
Mozgalmas év volt 1949. Már tombolt a hidegháború. Csupán néhány eseményt sorolok itt fel. Ebben az évben alakult meg a NATO, létrejött a két német állam: az NDK és az NSZK valamint a kommunista- győzelmet követően kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. 1949-ben ítéltek halálra elvtársaik kommunista politikusokat, mint „imperialista ügynököket” (a magyar Rajk Lászlót és a bolgár Trajcso Kosztovot). Bírósági perek sorozata indult el Amerikában a kommunista párt vezetői ellen.
A Szovjetunióban újult erővel lángolt fel a represszió, a Baltikumból például mintegy 90 000 „nép ellenségét” deportálták az ország gyéren lakott vidékeire. Az év első felében hágott tetőpontjára a harc a „kozmopoliták” ellen, támadva a különböző művészeket. A pártlapban, a Pravdában nyílt antiszemita írás jelent meg olyan vádakkal támadva a”hazátlan kozmopolitákat”, amelyek a szovjet törvények értelmében bűnténynek minősültek. Eben az évben két emlékezetes esemény volt a Szovjetunióban: augusztus 29-én Kazahsztánban végrehajtották az első kísérletet a szovjet atombomba kifejlesztésére, és december 21-én megünnepelték „hőn szeretett” Sztálin elvtárs 70. születésnapját.
A szovjet atombomba
A szovjet atomfegyver programja a 2. világháború idején, 1943-ban kezdődött I. V. Kurcsatov vezetése alatt. Eleinte nem kapott nagy támogatást a kutatás, de miután az amerikaiak Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombákat, a szovjet vezetés felgyorsítatta a tevékenységet. Kazahsztánban Szemipalatyinszktól 160km-re
A pirossal jelölt terület az atomkísérletek színhelye
Julij Hariton főkonstruktőr az atombomba másolatával
létrehoztak egy kutató-várost, ahol a bomba kifejlesztését végezték. Az első robbantás az „Első villám” (Первая молния) fedőnevet kapta. Magát a bombát RDS-1-nek nevezték el, aminek valószínűleg nem volt semmi jelentősége, de a projekt résztvevői hol Sztálin Reaktív Hajtógépe (Реактиный Двигатель Сталина), hol Oroszország Maga Megcsinálja (Россия Делает Сам) kifejezésként dekódolták. Az amerikaiak a bombát Sztálinról elnevezve Joe-1-nek becézték.
Persze az augusztus 29-i sikeres robbantást a szovjetek titokban akarták tartani, de szeptember 3-án egy Szibéria közelében elhaladó amerikai kémrepülőgép radioaktivitást észlelve bizonyítékot szolgáltatott az atomkísérletről. Szeptember végén Truman elnök bejelentette, hogy a Szovjetuniónak is van atombombája nagy sokkot váltva ki ezzel. Néhány hónappal ezután letartoztattak egy, az amerikai atomprogramban dolgozó német fizikust, Klaus Fuchst, aki beismerte, hogy fontos információkat adott át a szovjeteknek az atombombáról. Bár a kutatásban résztvevő tudósok különbözőképpen ítélik meg a kémjelentés súlyát a szovjet atombomba létrehozásában, az tény, hogy az meglehetősen hasonlított az amerikaira.
Abból a célból, hogy a bomba környezetre gyakorolt hatását vizsgálják, a szovjet tudósok a robbantás közelében épületeket emeltek, hidakat és más építményeket létesítettek. Ezen kívül ketrecekben állatokat helyeztek el, hogy megvizsgálják a sugárzás hatását az emlősökre.
A Szemipalatyinszk közelében lévő kísérleti telepen a mintegy 40 éves tevékenység során 456 robbantást (ebből 116-ot felszín felett) hajtottak végre. Igen sok, ellenőrizetlen pletyka kering a robbantások hátteréről. Leírják, hogy a robbantás idejére nem evakuálták a közelben élő embereket, még olyat is olvastam, hogy a későbbi robbantások idejében a környéken élő embereket kirendelték házaik elé, hogy így vizsgálják meg a bomba biológiai hatását. Ilyesmi azért nehezen hihető. Az viszont tény, hogy a független Kazahsztánban törvényt hoztak a tesztelések áldozatainak anyagi kompenzálására és egészségügyi támogatására.
Sztálin születésnapja
Ünnepség Moszkvában Sztálin 70. születésnapján
A vezér születésnapjára óriási ünnepségsorozatot rendeztek, külön bizottság (75 taggal) létesült a nagy nap megünneplésére. Munkaversenyeket rendeztek, költők – közöttük a legnagyobbak is, mint például Anna Ahmatova – verssel köszöntötték a Szovjetunió népeinek bölcs vezérét. Ünnepi bélyeget is kiadtak, és még az egyház is felköszöntötte. A „szocialista országok” is csatlakoztak az ünnepséghez. Budapesten ekkor indították el a háború utáni első trolibuszjáratot, ami a 70-es jelzést kapta.
A Sztálin születésnapjának megünneplésével kapcsolatosan tévedés lenne azt hinni, hogy azt pusztán a terror kényszerítette ki. Voltak nem is kevesen, akik őszinte lelkesedéssel ünnepelték a nagy napot. Jellemző példa a Sztálin iránti imádatra, hogy abban az eszeveszett világban, ahol még a hivatalban lévő államelnök (Kalinyin) és külügyminiszter (Molotov) feleségei is száműzetésbe kerültek, a férjek nem hagyták ott hivatalukat, hűen szolgálták –ahogy ők hívták – a Gazdát. Ezt persze lehetne akár gyávaságnak, megalkuvásnak is felfogni, de Molotov még Sztálin halála után évekkel is nagy tisztelettel beszélt a vezérről. Sőt, a meghurcolt felesége egyszer a 60-as években Sztálin lányának állítása szerint ezt mondta neki: „Apád egy zseni volt. Amikor kitört a háború ő szétverte az ötödik hadoszlopot, a párt és a nemzet egységesek voltak…”
A film
Ez a film egy egészen más Szovjetuniót mutat be, mint amilyet annak idején a propaganda láttatott a nézőknek. Egyrészt nem az európai területen játszódik, mint a hozzánk eljutott szovjet filmek zöme, másrészt abban az országban, ahol ugyancsak üldözték az egyházakat, a szereplők igencsak vallásosak. A háttérben zajló atomkísérlettel kapcsolatban azt villantja fel, hogy a robbantás milyen tragédiát okozott a helyi lakosságnak.
Egy idős ember gyerekkorának egy szakaszát idézi vissza, az ő narrációja vezeti végig a a nézőt a történteken. Szasát (a gyerek főszereplőt) és nagyapját, a moszkvai zsidó szabót sok más emberrel együtt Kazahsztánba viszik száműzetésbe.
A kéthetes, út során a nagyapa meghal, utolsó szavaival kéri Istent, hogy oltalmazza a gyereket. Miután megérkeszik Kazahsztánba a vonat, Kaszim, a kazah vasúti pályaőr egy ügyes fondorlattal magához veszi a gyereket. A vasutas egyedülálló ember, családja meghalt az éhínség idején, ő maga megsebesült a fronton, egy kis házban él. Szomszédságában lakik Vera, a „nép ellenségének” felesége, aki a hazaárulók feleségei részére létesített lágerből, (Акмолинский лагерь жён изменников Родины, rövidítése után – А. Л. Ж. И. Р, azaz A.L.ZS.I.R.) került ide. Ebbe a lágerbe a büntetőtörvénykönyv 58-as cikkelye alapján (szovjetellenes vagy ellenforradalmi tevékenység) alapján zárták be a női elítélteket. Szintén szomszédja Jezsi, a száműzött lengyel orvos, valamint Fati, a dungán (kínai eredetű muzulmán) nemzetiségű kollégája.
Szása megtalálja helyét az új környezetben, olyannyira, hogy kazah nevet is kap, Szabirnak nevezik el.
A vasutast már Kaszim-atá-nak (Kaszim nagyapának) hívja, barátokra talál (bandába tömörült kallódó gyerekeket) és kazahul is
elkezd beszélni. Egy nap meglátja az újságban, hogy Sztálint születésnapján a gyerekek ajándékokkal lepik meg. Elhatározza, hogy kedvenc állatát Sztálinnak adja, talán akkor a vezér segít
abban, hogy szülei hazatérjenek a száműzetésből.
Jezsi és Vera össze akarnak házasodni, ám a lakodalmon
részegen beállít Balabáj a rendőr, és összeverekedik a vőlegénnyel. A verekedést követően Jezsi meghal, ezután valaki megöli Balabajt.
Kaszim Szasát/Szabirt elküldi rokonaihoz Oroszországba. Másnap reggel kiszáll a rendőrség a faluba, letartoztatják a kallódó gyerekek bandáját azzal gyanúsítva őket, hogy ők ölték meg a rendőrt. Ha Kaszim nem küldte volna el onnan Szását, bizonyára ő sem kerülte volna el a letartóztatást.
A visszaemlékező idős ember elmondja, hogy csak évekkel később tudta meg azt, hogy ekkorra készült el a szovjet atombomba, ahogyan ő fogalmaz: az igazi ajándék Sztálin születésnapjára. Visszatér Kazahsztánba és a falu helyén (amit elpusztított az atomkísérlet) apjául fogadja Kaszimot és imát mond emlékére.
Az alkotógárda főbb tagjai
A rendező Rustem Abdrashitov 1970-ben született Almataban, neves kazah költő fia. Filmrendezést a moszkvai filmfőiskolán (VGIK) tanult, ahol 1993-ban végzett. 2002-ben elvégezte a Kazah Állami Jogi Akadémiát. Hat filmet rendezett és négy film forgatókönyvének (társ)szerzője. A forgatókönyvet az orosz Pavel Finn (1940) írta, aki harmincegy forgatókönyv szerzője. A gyerekszínész Dalen Sintemirov, Szása alakítója szerepelt már más filmben is. A Kaszimot alakító kazah Nurzsuman Ihtimbajev (1941) 55 filmben szerepelt, a Szovjetunió Állami Díjának tulajdonosa. Balgabaj rendőrt az üzbég Bahtijar Koja (1957) játssza, aki 11 filmben szerepelt. Vera szerepét az orosz Jekatyerina Rednyikova (1973) alakítja, 50 filmben játszott. Jezsi szerepét a lengyel Waldemar Szczepaniak (1960) játsza, további 3 filmben szerepelt. A KGB tisztet alakító orosz Alekszandr Basirev (1955) 126 filmben kapott szerepet, ezen kívül 3 filmet is rendezett. Érdekesség, hogy a visszaemlékező narrátor szerepének arcot adó orosz-izraeli író, David Markis maga is Kazahsztánban volt száműzetésben apja 1952-es kivégzését követően.
A filmet 2009-ben a rangos orosz Nika díjra jelölték, és bemutatták a Berlini és Cannesi Filmfesztiválokon.
Források:
M. Heller és A. Nyekrics: A Szovjetunió története (2003)
A film (hiányos) stáblistája megtalálható a magyar és az angol nyelvű adatbázisokban. Részletesebb lista van az orosz nyelvű adatbázisban.
A film megnézhető/letölthető a Youtube-on. A magyar felirat ITT található meg.
________________________________________
Legvégül - ha már sikeresen elolvastátok kubul ismertetőjét, és reményeink szerint, a filmet is megnéztétek - ha felkeltette érdeklődéseteket a téma, akkor figyelmetekbe ajánlanám...
A Бомба (Bomba) című nyolcrészes új (2020) orosz tévésorozatot. Ezen alkotás az első szovjet atombomba elkészítésének történetét dolgozza fel. (Részben kubul is érintette ezt a témát, és a forrásai között is megemlít ezzel foglalkozó érdekes írást.) A sztori annál azért jóval összetettebb, mint ahogy a közvéleményben benne (volt). A Rosenberg házaspár ellopta az atomtitkot és átadta Sztálinéknak narratíva nagyon lebutított verzió. Arról nem is beszélve, hogy történészek egy része szerint az egész Rosenberg-ügy egy politikai machináció révén felduzzasztott valami. A Joseph McCarthy nevéhez fűződő boszorkányüldözés egyik origója. Maga az eseménysor értékelése is igen megosztott a mai amerikai véleményformálók, és szakemberek között. Gyakorlatilag a legtöbben ma is politikai előítéletei, és számára szimpatikus állásfoglalások alapján interpretálja a történetet. A másik véglet Rosenbergéket - mert az egyik az, hogy árulók voltak - mint szinte ártatlan áldozatokat próbálja bemutatni. Akik méltatlanul súlyos büntetést kaptak. Villamosszéket.
A sorozat nem ezt az eseményt, eseménysort mutatja be, hanem a Szovjetunióbeli kísérletekről szól. Onnan kezdve, hogy a tehetséges fizikus(oka)t a GULAGról kellett kihozni... Természetesen, mint minden tévés alkotásnál, itt is megvannak a magánéleti szálak, hiszen ezzel lehet a száraz tényeket kommercionálni. Az orosz tévés sorozatok igényesebb darabjai közé tartozik a Bomba.
Ja, és azt mondják, hogy a Rosenbergék által átadott adatok csak meggyorsították az első szovjet bomba elkészítését. Nem miattuk készült el. Nélkülük is elkészült volna.
