Rendhagyó bejegyzés - Eisenstein Mexikóban



2015 novemberétől a magyar mozikban is látható a brit kultrendező, Peter Greenaway legutóbbi tabudöntögető filmje, az Eisenstein Mexikóban. A cselekmény – milyen furcsa leírni ezt a szót egy Greenaway-opusz esetében! – filmtörténeti alapokra épül: a Patyomkin páncélos (1925) legendás alkotóját, Szergej Mihajlovics Eisensteint 1930-ban Hollywoodba hívták rendezni, szerződését azonban néhány héten belül felbontották. Útja Mexikóba vezetett, ahol Upton Sinclair szocialista érzelmű amerikai író és felesége támogatásával hozzálátott egy mexikói témájú film, a ¡Que viva México! forgatásához, de a munkát nem tudta befejezni. Greenaway alkotása a mexikói tartózkodás idején játszódik, elsődleges témája azonban nem a ¡Que viva México! megszületése, hanem Eisenstein szembenézése egy számára addig ismeretlen kultúrával és önmaga előtt is titkolt homoszexualitásával.


FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés témája a homoszexualitáshoz is kapcsolódik. Az erre a témára érzékenyek csak saját felelősségükre, a 18 éven aluliak pedig még úgy se olvassák tovább a bejegyzést!


¡Que viva México!

Szergej Eisenstein (1898–1948), szovjet–orosz avantgárd filmrendező kivételes tehetségére a kapitalisták is felfigyeltek. A Paramount Pictures 1930 tavaszán meghívta az Egyesült Államokba, hogy filmet készítsen a cégnek. A szerződés százezer dollárról szólt. A szovjet illetékesek engedélyezték a rendszerhű művész külföldi munkáját, és Eisenstein 1930 májusában – több filmtervvel a tarsolyában – megérkezett Hollywoodba. Szerette volna megfilmesíteni a fegyvergyártásból meggazdagodott mágnás, Basil Zaharoff (1849–1936) életét, de szóba került George Bernard Shaw és Jack London egy-egy műve is. A Paramount producereit egyik elképzelés sem hozta lázba, ők inkább az Amerikai tragédiát ajánlották Theodore Dreisertől. Eisenstein fellelkesült, hiszen a regény tetszett neki, ráadásul Dreisert személyesen ismerte még Moszkvából. Az 1930 októberében benyújtott forgatókönyv-tervezetet azonban a Paramount nem fogadta el, és végül „közös megegyezéssel” semmisnek nyilvánították a szerződést. Ebben azért szerepet játszott az is, hogy az antikommunisták egyre élesebb kritikai észrevételeket tettek Eisenstein és a Paramount együttműködésével kapcsolatban, és filmjeinek esetleges bojkottjától tartva a cég jobbnak látta, ha kihátrál az orosz rendezővel kötött megállapodásból. A hollywoodi hónapok alatt Eisenstein összebarátkozott a baloldallal szimpatizáló Charlie Chaplinnel. A világhírű komikus összehozott egy találkát új barátja és a szocialista érzelmű amerikai író, Upton Sinclair között. Sinclair új munkát ajánlott Eisensteinnek Mexikóban, sőt megígérte, hogy ehhez megszerzi a szovjet hatóságok beleegyezését is.


Eisenstein elképzelése az volt, hogy az ősi mexikói kultúra és a mexikói forradalom (1910–1917) kapcsolatát ábrázolja egy négy epizódból álló filmben, amelyhez prológust és epilógust is forgat. Az új szerződésnek azonban szigorú feltételei voltak. Így például a forgatás nem tarthatott tovább négy hónapnál, nem léphette túl a Sinclair felesége, Mary Craig Kimbrough Sinclair által felügyelt pénzügyi kereteket, a film játékideje pedig nem haladhatta meg az egy órát, és semmilyen formában nem sérthette a mexikói nép méltóságát és érzékenységét. Ez utóbbi feltételt a mexikói kormány szabta annak fejében, hogy a három szovjet kommunistát (Eisensteinnel tartott két állandó munkatársa, Grigorij Alekszandrov író-rendező és Eduard Tissze operatőr is) egyáltalán beengedje az országba. A szerződés egyik kitétele szerint Mrs. Sinclair javára Eisenstein lemond minden jogáról a felvett anyaggal kapcsolatban, beleértve a negatívot és a másolatokat is, és a Szovjetunió is csupán saját forgalmazásra kap majd egy példányt. Eisenstein óriási lelkesedéssel fogott munkához, és közel ötvenórányi (!) anyagot vett fel. Mondani sem kéne, hogy emiatt egyre feszültebb lett a viszony a rendező, Mrs. Sinclair és a mexikói filmgyártó vállalat, a Trust között. A Trust úgy ítélte meg, hogy Eisenstein nem képes megbirkózni a feladattal, és miután a cég kifogyott a pénzből, leállította a munkát. Eisensteint haladéktalanul hazarendelték a Szovjetunióba, visszahívását állítólag maga Sztálin követelte. A szovjet fél megpróbált megállapodni Sinclairékkel és a Trusttal, hogy megkapja a felvételeket, de nem járt sikerrel. Eisensteinnek sem volt többé módja arra, hogy beleszóljon az addig felvett anyag felhasználásába.


Az „eltékozolt” pénz visszaszerzése érdekében a Trust – természetesen Sinclairék közreműködésével – megpróbálta felkelteni valamelyik nagy amerikai cég érdeklődését a mexikói felvételek iránt. Nem akadt komoly érdeklődő, ezért végül Sol Lesser független producer-forgalmazóval állapodtak meg. Lesser három rövidfilmet állított össze az anyag kisebb hányada alapján: a Thunder Over Mexico, az Eisenstein in Mexico és a Death Day egyaránt 1934-ben került forgalomba, de a hozzájuk fűzött szakmai és anyagi reményeket nem váltották valóra. A Thunder Over Mexico (Vihar Mexikó fölött) különösen felkavarta a szakmai kedélyeket, a New Yorkban kifejezetten Eisenstein mexikói filmjének védelmére alakult nemzetközi bizottság például ezzel a kiáltvánnyal fordult a nézőkhöz: „Felhívunk minden mozilátogatót, hogy követelje a film visszavonását, és Eisenstein eredeti negatívjának helyreállítását. Tegyenek róla, hogy tiltakozásunk mindenütt hangot kapjon, ahol e filmet bemutatják. Követeljék, hogy a film forgalmazását állítsák le! A Vihar Mexikó fölött forgalmazói, előzetes reklámhadjáratuk során, kifejezték azon jámbor reményüket, hogy filmjüket méltányolni fogja az általuk »gumirágó«-nak elnevezett moziközönség. Fölhívjuk önöket, »gumirágó« nézőközönség, úgy mutassák ki méltánylásukat, hogy a film terjesztői kénytelenek legyenek levenni a műsorról a Vihar Mexikó fölöttet."


Sinclair máskor is hozzájárult ahhoz, hogy mások is merítsenek a kivételes eisensteini anyagból, így például a bikaviadal jelenetét a Kid from Spain (1932) című filmhez adta el, de a Viva Villa! (1934) című hollywoodi produkció igényeit is kielégítette. Eisenstein közeli barátja, Marie Seton 1939-es alkotása, a Time in the Sun szintén az orosz rendező mexikói felvételein alapul. Mondani sem kéne, hogy a fentebb említett bizottságtól Sinclair is megkapta a magáét: „Ön, Upton Sinclair, a »szocialista«, megölte Eisenstein elképzelését, semmivé tette szándékát. Az ön Sinclair Alapítványa, a felesége profitja, az ön gazdag vállalkozó társai érdekében... […] Legutóbb a H. W. L. Danához intézett levelében azt a kijelentést tette, hogy ha Eisenstein vágta volna a filmet, szörnyű szemét lett volna. Ön van olyan arcátlan és ostoba, hogy ezt a Patyomkin és a Tíz nap, mely megrengette a világot alkotójáról mondja el, és ezt azért tette, mert félt, hogy ha Eisenstein maga vágja a Que Viva Mexico-t, az nem hajt elég hasznot, és ön talán nem lesz képes többé elárasztani a világ közkönyvtárait a könyveivel (a »Sinclair Alapítvány«).” A hatvanas években már a New York-i Modern Művészetek Múzeuma rendelkezett a felvételek jogaival. Az intézmény néhány értékes szovjet filmet kapott a Goszfilmofond archívumából, cserébe átadta a birtokában lévő mexikói anyagot az oroszoknak. Ebből maga Grigorij Alekszandrov állított össze egy változatot Eisenstein eredeti elképzeléseinek figyelembevételével. Ekkor használták először hivatalosan az Eisenstein által kitalált ¡Que viva México! címet. A rekonstruált változat 1979-ben a XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon tiszteletbeli nagydíjat kapott, a következő évben pedig Magyarországon is bemutatták.



Így készült a film

Peter Greenaway 2006-ban kezdett behatóbban foglalkozni Eisenstein mexikói tevékenységével. Tervezett filmjének eredetileg a Tíz nap, amely megrengette Eisensteint címet akarta adni. Ezzel egyrészt utalni akart zseniális elődje egyik leghíresebb alkotása, az 1928-as Október alternatív címére: Tíz nap, amely megrengette a világot. Másrészt véleménye szerint a mexikói tartózkodás szóban forgó tíz napja valóban döntő befolyást gyakorolt Eisensteinre, aki attól kezdve másként látta a világot, a kommunista Szovjetuniót és a kapitalista Nyugatot, és másként tekintett önmagára is, nyíltan szembenézett addig elfojtott vágyaival. Mint az utóbbi évek legtöbb Greenaway-alkotása, az Eisenstein Mexikóban is koprodukcióban valósult meg: a producerek közül Bruno Felix és Femke Wolting korábban is dolgoztak a direktorral. Greenaway 2011. november 25-én érkezett Mexikóba, hogy előkészítse a filmet. Ugyanazokat a helyeket kereste fel, melyeket egykor Eisenstein is, illetve meglátogatta a Diego Rivera és Frida Kahlo művészetének szentelt múzeumokat is. (Eisenstein jó barátságban volt a két festőművésszel.) Mexikói tartózkodását Greenaway arra is felhasználta, hogy meghallgatást tartson helyi színészek számára esetleges szerepeltetésük érdekében. 2012 januárjában a Mester egyik állandó munkatársa, Reinier van Brummelen holland operatőr irányításával próbaforgatásra is sor került. 2012 nyarán Greenaway Oroszországba utazott. Noha bő fél évvel korábban még úgy nyilatkozott, hogy szerződése értelmében amerikai színészt kell választania a főszerepre, júniusban Szentpétervárott, júliusban pedig Odesszában tartott meghallgatást orosz színészek számára. Fontos szempontnak tartotta az Eisensteinhez való külső hasonlatosságot, mivel filmjében számos fotót és híradórészletet akart felhasználni elődjéről, és a nemzetközi forgalmazás érdekében elvárás volt az angol nyelv ismerete.


A Goltzius és a Pelikán Társulat elhúzódó utómunkálatai és az Eisenstein szerepére meghirdetett meghallgatások időigénye miatt az Eisenstein Mexikóban forgatásának megkezdését előbb 2012 végére, majd 2013 őszére halasztották. Greenaway közben kísérletet tett arra, hogy az oroszokat is bevonja a projektbe. Az együttműködés nem valósult meg, az oroszoknak ugyanis nem tetszett, hogy Greenaway egyértelműen Eisenstein (homo)szexuális orientációját állította középpontba. Mivel a direktor nem kívánt változtatni a koncepcióján, az orosz fél visszalépett, ámbár képviselőjük tagadta, hogy ezt a homoszexualitás motívuma miatt tették volna, szerinte „művészi nézeteltérések”-ről volt szó. 2013. december 20-án Greenaway és Van Brummelen visszatértek Mexikóba, és a guanajuatói múmiamúzeumban megkezdték a forgatást. A munka újabb helyszíneken (például: Teatro Juárez, Jardín de la Unión, Mineral de la Luz, La mina de la Valenciana) folytatódott, s közben zajlott a szereplőválogatás is. A karácsonyi időszakra Greenaway Amszterdamba utazott, és egyúttal bejelentette, hogy a 32 éves finn Elmer Bäck személyében végre megtalálta főszereplőjét is. Bäck a Nya Rampen társulatában játszik, ahonnan Greenaway szerződtette Rasmus Slätist és Jakob Öhrmant is Eisenstein két munkatársa, Grigorij Alekszandrov és Eduard Tissze szerepére.


2014. január 7-én Greenaway a Facebookon publikálta az első hivatalos fotókat a filmből. A hónap utolsó napján a Dis Voir francia kiadó megjelentette az irodalmi forgatókönyvet két másik Greenaway-projekt forgatókönyvével egyetemben, melyek Oskar Kokoschka osztrák festőnek Gustav Mahler özvegye, Alma iránt táplált érzelmeiről szólnak. 2014. február 22-én véget ért a mexikói forgatás. Öt hónappal később, július 27-én Csehországban, a magyarhradisi (más néven: Magyarerőd, csehül: Uherské Hradiste) Galerie Slováckého múzeumban Greenaway megnyitotta az Eisenstein in Guanajuato című kiállítását a bemutatásra váró film anyagai alapján. Elmondta a médiának azt is, hogy a következő berlini filmfesztiválon szeretné megtartani az ősbemutatót. Újabb részleteket árult el augusztus 11-i asconai (Svájc) sajtótájékoztatóján, ahol az opusz három és félperces trailerét is bemutatta. Szeptemberben Helsinkiben folytatódott a forgatás, főleg Elmer Bäck és Luis Alberti közös jeleneteivel. December 15-én a Berlinale vezetősége hivatalosan is bejelentette, hogy Greenaway alkotása részt vesz a következő fesztivál versenyprogramjában. A bemutatóra 2015. február 11-én került sor. Az opuszt a tekintélyes alkotóknak kijáró érdeklődés fogadta, de díjat nem nyert.



Így láttam én

Aki ismeri Greenaway korábbi alkotásait, annak az Eisenstein Mexikóban láttán valószínűleg az lesz az első benyomása, hogy a Mestertől szokatlanul könnyen érthető, „cselekményes” filmet lát, amely persze nem hagyományos életrajzi film. Például nem igazán látjuk Eisensteint forgatás közben, nagyon keveset tudunk meg a ¡Que viva México! készítésének kulisszatitkairól, és ez igazából így helyes. Greenaway nyilván úgy gondolta, aki az ilyesmi iránt érdeklődik, az tanulmányozza inkább az on- és off-line filmtörténeti forrásokat, olvasgassa például a Filmbookot! :) Őt elsősorban a magánember Eisenstein érdekli, feltehetően abból az elméletből kiindulva, hogy egy zseniális művész magánélete és művészi tevékenysége amúgy is szoros kölcsönhatásban áll egymással. Vagyis minél többet tudunk meg a magánember Eisensteinről, annál közelebb kerülhetünk művészete teljes megértéséhez. Mexikó annak lehetőségét jelentette Eisenstein számára, hogy a merev szovjet kultúrpolitika elvárásaitól és kötöttségeitől megszabadulva szembenézzen önmagával és addig elfojtott (homoszexuális) vágyaival, megismerkedjen Mexikó múltjával és jelenével, a mexikói nép több évszázados kultúrájával, amelyben nemcsak az életnek, hanem a halálnak is kiemelt szerepe van. Greenaway Eisensteinje úgy érkezik meg Mexikóba, mint egy infantilis csodagyerek, aki kamaszos féktelenséggel adja át magát a külvilág megannyi csábításának, előbb a színek, a tárgyak, a formák, a hangulatok, a tájak és épületek szépségének, majd a férfiszerelem vonzásának. Engem Milos Forman Amadeusára (1984) emlékeztetett Greenaway koncepciója: mindkét film főszereplője a kötöttségektől szabadulni akaró, öntörvényű zseni, aki szabadon próbál szárnyalni egy olyan közegben, amely ha fel is ismeri a zsenialitását, de inkább visszahúzza, mintsem szabadjára engedné.


Maga a színész, Elmer Bäck viszont külsőleg nem annyira Forman Mozartjára, mint inkább a közelmúlt francia szépfiújára, az ötvenes éveibe lépett Vincent Pérezre és a bugyuta amerikai vígjátékok jolly jokerére, Rob Schneiderre emlékeztetett. Különösen Schneidert lett volna érdekes egy Greenaway-filmben látni, bár szerintem esély se lett volna arra, hogy elvállalja. Az egyik explicit jelenetben ugyanis Luis Alberti oly élethűen farkalja meg a címszereplőt, hogy a néző önkéntelenül is arra gondol, ez vajon tényleg csak imitáció volt-e. Nemcsak azért kell megemlíteni ezt a képsort, mert a prűdebb nézők alighanem ekkor távoznak a nézőtérről (ha ugyan egyáltalán beültek a filmre), hanem azért is, mert bizonyos jelképes jelentéstartalma van. Eisenstein homoszexualitásának részletei ugyanis nem ismertek, vagyis semmi bizonyíték nincs arra, hogy az ágyban ő lett volna a passzív fél, mindazonáltal Greenaway valószínűleg így próbálta szimbolizálni, hogy Eisenstein nem csupán testi szüzességét adja fel, hanem egész addigi világ- és énképét is, legalábbis arra a kis időre. A Szovjetunióba visszatérve ugyanis nem lett volna tanácsos a coming out, mert minimum kegyvesztetté vált volna, ha egyáltalán megússza a beismerést. (Gondoljunk csak egy másik homoszexuális rendező, az örmény Szergej Paradzsanov évtizedekkel későbbi meghurcoltatására!) Kényszerből-e, vagy sem, Eisenstein 1934-ben feleségül vette Vera Ataseva (1900–1965) író-rendezőt, akivel egészen 1948-ban bekövetkezett halálig együtt élt, de gyermekük nem született.


Hiteles-e a Greenaway által megfestett Eisenstein-kép? Minden bizonnyal nem, hiszen jó néhány apró anakronizmust is felfedezhetünk benne, ahogyan annak idején Derek Jarman Caravaggio-filmjében is. De jól tesszük-e, ha a lexikai hitelességet kérjük számon rajta? Aligha hiteles például a Fellini-Casanova (1976), mégis úgy gondolom, többet elmond a legendás nőcsábászról, mint bármelyik más, biográfiailag pontosabb Casanova-film, vagy akár a főhős emlékiratai. Ezt a gondolatmenetet követve az Eisenstein Mexikóban akár a Greenaway-Eisenstein címet is viselhetné, hiszen ez a film legalább annyira szól Greenawayről, mint arról, hogy ő milyennek látja Eisensteint. Elsősorban Greenaway jellegzetes vizuális stílusa köszön vissza a filmvászonról – Reinier van Brummelen operatőr valósággal brillírozik –, ugyanakkor az Eisensteint ábrázoló eredeti képek, a filmjeiből kölcsönvett részletek tökéletesen érzékeltetik, hogy mi a közös a két művész érdeklődésében, témáiban, filmhez való viszonyában. És ezzel elérkeztünk az Eisenstein Mexikóban egyik fontos pozitívumához: a nézőnek most nem kell se tanácstalannak, se műveletlennek éreznie magát, mert a Greenawaytől megszokott kultúrtörténeti utalások ezúttal viszonylag könnyen megérthetők-megfejthetők. Hogy Eisenstein művészete egy kellően még ki nem aknázott kincsestár, annak egyik bizonyítéka, hogy Greenaway már bejelentette következő Eisenstein-filmje, a The Eisenstein Handshakes forgatását is. Ebben állítólag azokra az ismeretségekre, barátságokra koncentrál, melyek Eisensteint a kor legnevesebb művészeihez és gondolkodóihoz fűzte. A bemutatót jövőre ígérik, de egyelőre nem tudni, hogy az orosz  rendezőt vajon ismét Elmer Bäck személyesíti-e meg.


Eisenstein Mexikóban (Eisenstein in Guanajuato, 2015) – holland–mexikói–finn–belga–francia dráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Peter Greenaway. Operatőr: Reinier van Brummelen. Díszlet: Hector Iruegas. Jelmez: Brenda Gomez. Vágó: Elmer Leupen. Főszereplők: Elmer Bäck (Szergej Eisenstein), Luis Alberti (Palomino Cañedo), Maya Zapata (Concepción Cañedo), Lisa Owen (Mary Sinclair), Stelio Savante (Hunter S. Kimbrough), Rasmus Slätis (Grisa Alekszandrov), Jakob Öhrman (Eduard Tissze), Raino Ranta (Vszevolod Mejerhold). 

  
                                                                                                                                  Field64

A bejegyzés egy 2015. novemberi írás újraközlése.
Az eredeti publikáció itt található:
http://filmbook.blog.hu/2015/11/15/eisenstein_mexikoban

Hottabics

A film eredeti címe: Хоттабыч, }{отт@бь)ч
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
a fájl kiterjesztése: srt.
















Nagy a valószínűsége, hogy soha nem találok magamtól rá erre a filmre. Nagyon sok emberrel kerültem kapcsolatban ennek a blognak köszönhetően. Az egyik ilyen személy megkért, hogy egy újra(?)induló filmklub számára készítenék-e feliratot ehhez a filmhez.
Ha nem ő kéri, akkor valószínűleg kapásból elutasítom a kérést.
Megnéztem a filmet, és... Mit mondjak? Elég érdekesre sikerült. De azért van benne valami.

Adva van egy legenda, egy mesehős. Hottabics. Adva van egy orosz hacker. (Hú, ez mennyire aktuális volt az elmúlt hónapokban! Azt megszokhattuk, hogy az elmúlt néhány évben a nyugati kormánypropagandák megtalálták az új állandó bűnbakjukat. Az oroszokat. Lassan egy fél éve tovább fókuszolt a hírgyár, és ma már tudható, hogy az orosz hacker mindennek az oka. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy a vezetők előre lezsírozták egymás között, akkor az a putyini [szinonima ebben az esetben az orosz szó is] propaganda által megtévesztett emberek miatt van. Valakik feltörnek egy magánszervert (USA, Demokrata Párt), és olyan adatok kerülnek így nyilvánosságra ami kínosan érinti a nagyreményű politikusokat. Az orosz hackerek a hibásak, nem a korrupt politikusi garnitúra. Nem az  a botrány, hogy az USA külpolitikája pénzért befolyásolható, hanem az, hogy ez kiderült. Csökken a német kancellár asszony népszerűsége? Vigyázat emberek! Az oroszok illegális módon befolyásolni fogják a következő választást! Tudjátok, a hackerek! Tagadhatatlan, hogy kiberháború zajlik a világban, de mesebeszéd az, hogy csak az egyik fél küzd így. Az adok-kapoknál pedig nem sírok, amikor kapok. Mert adok is.)
Szóval, adva van egy mesehős és egy hacker. A hétköznapi valóságot felülmúló módon találkoznak egymással, ám mielőtt ez megtörténne, hackerünk feltöri a Microsoft cég szerverét. Hottabics (akit Vlagyimir Tolokonnyikov, a Kazahsztánban élő orosz színész formál meg), aki egy dzsinn, közli Gennagyijjal (ő a hacker, akit a litván Marius Jampolskis alakít), hogy teljesíti három kívánságát.
Ám az élet nem ennyire egyszerű. Nemcsak a szoftverfejlesztő cég szerverének feltörőjét keresik, hanem Sátányovics szeretné magát a dzsinnt birtokolni. Nevezett személy elhatározta, hogy egy világra szóló hacacáréhoz összegyűjti az összes (13) dzsinnt...
Szóval, adva van ez a mesébe oltott vígjáték, amelynek sajátságos a humora. Szerencsére nem operálnak altesti poénokkal, ami szerintem roppant pozitív dolog egy filmnél. (Na jó egy van benne, de az sem adam sandleri.)
Harsány tortadobálás sincs! Nincsenek nehezen dekódolható szójátékok.
Viszont van egyfajta frissesség, (ön)írónia, szarkazmus. Bár tagadhatatlan, hogy a végére mintha kifulladna a dolog, de összességében mégis egy könnyed, nézhető és szórakoztató vígjátékot láthatunk. Nem véletlen nem indították az Oscaron sohasem. Csak kikapcsolni, szórakoztatni akar az alkotás.
Oroszországon kívül Lettországban, és Észtországban is bemutatták. A DVD megjelenésééig, hazájában körülbelül másfél millió dollár bevételt hozott. Tehát, nem  állíthatjuk hogy egy népszerű tömegfilmről lenne szó. Végül is, hogy lehetne, amikor számítógépes szubkulturális környezetben játszódik?

Hottabics apó hanglemezen
Mit tagadjam: Hottabics beindította a fantáziámat. Megkedveltem a karaktert, ezért úgy döntöttem, hogy amennyiben nem jön közbe semmi, akkor még egy bejegyzés erejéig visszatérek személyére.
Nem tudom mikor lesz az, de remélem nem jön közbe semmi...
Így hát a vele kapcsolatos információk döntő részére várnotok kell egy kicsikét. Elöljáróban annyit azért megosztok veletek, hogy a szovjet meseirodalom egyik jeles alakjáról van szó. Az eredeti, és hamisíthatatlan Hottabics Lazar Lagin szellemi terméke. Az ő meséjéből "kölcsönözte ki" Szergej Klado. Nevezett személy Hottabics apó rézkancsója címmel írt egy könyvet. Ebből készítették ezt a filmet. Klado nem bízott semmit a véletlenre, hiszen az öreg dzsinn elég népszerű "hazájában". Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy többször megjelent az eredeti történet hanglemez formájában is. Ugyanakkor tett egy kis (időnként fanyar) humort is a történetben. És ezért tud "ütni" a film is. Egyszerre tarthat igényt széles réteg érdeklődésére, és lehet rétegfilm is. Elvégre nem mindenki szereti a pc-s geek (kockák) világát. A film jól illik ahhoz a képhez, amit az emberek úgy általában az áprilishoz társítanak. Remélem többeknek megnyeri majd a tetszését.
A }{отт@бь)ч írásmód is teljesen jogos, hiszen a filmben a dzsinn nem állítja, hogy ő lenne Hottabics. Gennagyij hívja így őt, illetve a netes nickneve lesz ez. (Szeljozina javaslatára)
Mi van, ha nem is ő az? :)


Adós maradtam a felirat letölthetőségi helyének linkjével. Ami itt található meg.

Jelenet a filmből
Az utóbbi időben élénk üzenetváltásban voltam elektronikus leveleken keresztül. Érdekes véleményeket, gondolatokat olvashattam. Épp ezért, kérlek legyetek bátrak! Ugyanezeket a dolgokat megírhatjátok hozzászólásként is. Hiszen, szerintem, jó néhány megállapítás megérdemelte volna, hogy közkincs legyen. Egyáltalán nem probléma, ha egy adott bejegyzéshez tartozó hozzászólások nem, vagy nem csak a bejegyzéshez köthető dolgokról szólnak. Jó néhány nagyon jó (és új) filmet ajánlottatok a figyelmembe ezekben a levelekben. Nem biztos, hogy csak engem érdekelnek ezek az alkotások. :) Érdekes gondolatokat is megosztottatok velem (de sajnos csak velem) a blogon szereplő filmekről.
Azért köszönöm azokat a íméleket!
Igaz az is, hogy közben azért egy-két bejegyzés hozzászólás rovata is megélénkült. Aminek persze örülök, és egyáltalán nem zavar, hogy a diskurzus főként nem az adott bejegyzésről szólt. Számomra inspirativ dolgok is "elhangzottak", remélem  nem vagyok ezzel egyedül.
Köszönöm eddigi tevékenységeiteket!
"Kalandra" fel!


Rendhagyó bejegyzés - Holtak bolygója 1960

Íme egy mozi, ami igazi kuriózum a maga nemében. Miért is? Mert ez volt az egyetlen kelet-német alkotás, ami az Egyesült Államokban  közismert és sikeres lett.  Ám kár volna azt hinni, kikövezett utat járhatott be. Mint azt tudjuk, a hidegháború korszakában a kulturális kapcsolatok szinte befagytak a, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati alkotások erősen megválogatva – igen, a cenzúra, - kerültek be, másrészről viszont a DEFA szájbarágós tartalommal teli történetei után. Az NDK politikai vezetése még a szocialista táboron belül is „vonalasnak” számított, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugati alkotások erősen megválogatva – igen, a cenzúra, - kerültek be, másrészről viszont a DEFA szájbarágós tartalommal teli történetei után sem kapkodtak. (Nem bizony, még a „béketábor” kerítésein belül se igazán.)  De lássuk a tartalmat.



 A földi tudósok arra a következtetésre jutnak, hogy a szibériai Tunguzka meteor valójában egy idegen civilizáció felrobbant űrhajója volt. A Vénusz bolygó lakói jönnek szóba a fennmaradt henger információi alapján, ám azon a planétán semmi olyan jel nem tapasztalható, ami életre mutatna. Ezzel együtt a Föld nemzetei összefognak, hogy űrhajót küldjenek oda. Némi vita után összeáll a számos ország tagjait magában foglaló legénység és a hajó átszeli az űrt. Ám a bolygón több mint furcsa jelenségek sorát észlelik. Neki látnak felderíteni, mi történhetett.




A mozi két világosan elkülöníthető részből áll. Az első: a földi felvezető mozzanatok. A készítés időpontját tekintve elég furcsa, hogy egyértelműen egy multi-kulturális világot ábrázol, ahol eltűntek az népeket elválasztó korlátok, legfeljebb magánéleti és technikai zűrök keserítik az űrhajósok összeverbuválását. No meg a bürokrácia akadékoskodik, de csak kicsikét. Ebbe a szakaszba csempészik be az ideológiát, vagyis a tudásukat a háborús eszközökre elfecsérelni muszáj volt tudósok kesergését, az atomveszélyt, a nemzedéki konfliktusokat. De mindezek csak szőrmentén jelennek meg, pár odaszúrt mondattal a Nyugat felé. Jó-jó, azt is megelőlegezik, hogy szovjet ember lép majd elsőnek a Holdra, ami mostanra persze végképp komikusan hat. De akkoriban ez afféle kötelező tiszteletkörnek számított a „Nagy testvér” felé.

Fontosabb ennél, hogy azt mutatják, ugyan élnek még a régi beidegződések, ám az űrhajósok közössége becsüli egymást, számíthat a másikra. (Gene Roddenberry két évvel később indította a Star Trek projectet. Vajon látta ezt a mozit előtte?) A legénységben semmi piszkálódásnak nyoma sincs, legfeljebb sakkban akarják felülmúlni a másikat, de ott meg a robot mindent visz. (Igen, 1960-as években járunk. Ki a manó látott akkortájt olyan világűrös filmet, amiben nincs robot? Kinézték volna az illető rendezőt a szakmából. Ez a pre-R2-D2 legalább okos, aranyos, nem akar ártani az embereknek, ami más, amerikai mozikban bizony megesett.) Csak ízelítőül a nemzetköziségből: van kínai nyelvészünk, japán orvosnő, lengyel főmérnök, indiai matematikus és afrikai technikus és így tovább. Minő véletlen, a „komangyír” azért csak szovjet…
A szelíd ideológiai csipkelődés nem csúszott át az amerikai rostán. Amikor a kis formátumú, olcsó mozikra specializálódott Crown International Pictures mintegy 15 percet (vagy talán többet is) kivágott a moziból, sokat ártva vele a jól felépített szerkezetnek. (Úgy tudom, a hirosimai utalások és atombomba bírálat esett áldozatul  az ollónak.) Ennél rosszabb, hogy a helyi vélemények szerint valami borzalmas angol szinkront tettek a film maradékára. Hogy a fentiek ellenére mégis sikeres lett a mű, az egyértelműen a „vénuszi” jeleneteknek köszönhető.

A film igazi erejét az idegen bolygó képei jelentik. Tényleg kreatív a látvány, képes elhitetni, hogy egy másik világon járnak a hőseink. Azon ritka eset volt, amikor nem spóroltak a pénzzel, és ez át is jön a nézőnek. A trükköket ugyan a mai szem már könnyedén kiszúrja, de aki hajlandó átadni magát a mesének, nem fog csalódni. Stanislaw Lem „Asztronauták” című regénye volt az alapanyag és a történet ezen szakaszában érvényesülnek legjobban az írói erényei. Megjegyzem, Lem ettől a mozitól sem volt elragadtatva, éppúgy, mint a műveinek későbbi megfilmesítéseitől. Ha minden igaz, pont a kötelezően becsempészett ideológia bosszantotta. Mostanra ezek az ellentétek elcsitultak, sőt, gyanítom, a fiatal nézők ki sem szúrják a politikai tiszteletköröket. Vagy nem foglalkoznak velük. Tulajdonképpen nem is kell. A látvány és a fordulatos történet simán elvan mindenféle fölösleges maszlag nélkül. Nekem személy szerint az is tetszett, hogy hurráoptimizmus sincs benne. A bátor földiek sok titkot feltárnak, de korántsem mindent. Máskor csak találgatnak, sőt, a tragédia sem kerüli el őket. Bizony, nem ártott tudtára adni a nézőnek, hogy ami az emberiségre vár az űrben, az nem sétagalopp lesz. Vélhetően ezek az elemek voltak azok, amik az amerikai nézőket szintén megragadták, a fentebb említett kellemetlenségek ellenére. A „First Spaceship On Venus” – ezzel a címmel forgalmazták a filmet a nagy vízen túl, - ugyanis sokuknak jelentett maradandó élményt, az Interneten ez világosan nyomon követhető.


Egyetlen dolog van, amit mindenképp hibának rovok fel a mozinak. A színészek erősen közepes volta. Egy ilyen érdekes történetben az emberi tényező lett a leggyengébb láncszem. Részemről nincs olyasvalaki köztük, akit maradandó karakterként tudnék említeni.  De a mozi zenéje sem igazán nagy hatású. Afféle vatta a háttérben, puszta körítés. A képi világ, a jópofa Omega nevű robot, még az ideológiai részből is megőrződött valami az emlékeimben, de a színészekből alig valaki. Mielőtt valaki rosszra gondolna, nincs ripacskodás, vagy a képzetlenség más jele. A helyén van minden alakítás az adott jelenetekben, csak az a plusz hiányzik, ami az elsajátított mesterségbeli fogásokat művészetté emeli.


Ismét csak az a helyzet állt elő, hogy a magyar forgalmazás címválasztása nem volt szerencsés, a német eredeti jobb volt.  (A néma csillag) A "Holtak bolygója" bizony poéngyilkos megoldás.



Végezetül egy kis kikacsintás: Amikor a filmen ital, konkrétan whiskey kerül elő, majd amolyan oroszos módon gallér mögé öntik, azt hiszem, nem csak nálam jelent meg némi mosoly. Szóval, ebből is látszik, néhány részmozzanat nincs elsimítva, pedig tudjuk, a patás koma a részletekben rejtőzik.  A sci-fi műfaj kedvelőinek illik ismerni ezt a mozit. A kevés hátulütőit ellensúlyozzák a máig élvezhető részei. Bátran ajánlom minden kedves olvasónak.

                                                                                                                            Oldfan

Az eredeti bejegyzés megtalálható itt: http://filmbook.blog.hu/2013/08/09/holtak_bolygoja
A filmhez tartozó felirat pedig itt.

14+

A film eredeti címe: 14+; Четырнадцать плюс; 14 плюс
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztés: srt.
















A RussianFilm-en "találkoztam" először ezzel a filmmel. Elolvastam a néhány mondatos ismertetőt, és reménykedtem, hogy majd feltűnik a neten is ez az alkotás. És feltűnt! Úgy gondoltam, hogy majd valamikor készítek hozzá feliratot.
Telt-múlt az idő. Egyszer kaptam egy elektronikus levelet Ádámtól. (Annak idején ő ajánlotta nekem az Üvegházhatás című filmet. Ami egy nagyon jó film.) Megemlítette, megkérdezte nem-e... De - válaszoltam, csak most egy nagyobb projektben vagyok benne. Egy sorozatban. Ha az meglesz, akkor utána megcsinálom. Eljött december legvége. Megint kaptam Ádámtól egy üzenetet. Jókívánságai mellett, udvariasan rákérdezett, hogy ugye nem felejtettem el? Nem, nem felejtettem el. Hogy felejtettem volna el, mikor ez egy nagyon jó film! Kedves, aranyos, jó. Nagyon jó.
Az első szerelem története.
Nem sziruposan, nem rózsaszín ködfellegekkel tarkítva. Inkább realisztikusan, de közben azért romantikusan is. Amilyen az első szerelem szokott lenni. A szerencséseknél. Akik át tudták élni ezt. Olyan 14+-osan. Akik nem voltak már kiskamaszként teljesen a materializmus, a hedonizmus, a cinizmus rabjai. Akik lehettek gyerekek, és ezért átélhették az "átmeneti" korszakot.
Október vége felé többször beszélgettem egy Balaton környéki fiatalemberrel (No, azért nem volt annyira fiatal. De öreg se.) Elszomorodva mondta, hogy a vidék fiataljainak egy jelentős része, hogy gondolkodik a... párkapcsolatokról.
Hát nem egészen úgy, ahogy mi. Annak idején. Ha a fele igaz, amit mondott, akkor is sajnálom az ottani mai tízen-huszonéveseket.
Emlékszem az első csókra. És is eszembe jutott a film nézése közben. Emlékszem a lányra, a szituációra. Emlékszem mennyire meglepődött, és én mennyire megkönnyebbültem, amikor megtettem! Mégsem lett folytatás, pedig lehetett volna. Tizennégy plusz voltunk. Nagyon ritkán összefutunk. Időnként beszélgetünk. Arról a napsütötte délutánról soha. Már egy jó ideje nem is lenne ildomos; meg minek is?

A két főszereplő a kép két szélén.
A film egy lakótelepi szerelemről szól. Ez nem a francia Házibuli című filmben látható középréteg világa, hanem a panelproliké. Magam egyáltalán nem szeretem ezt a kifejezést. Talán mert egy politikai kompány időszakában hallottam először. A droidot sem szeretem. Ez a film pedig a droidok között játszódik. Nincs fehér lovas herceg. De nem is várja azt senki.
A mozi egyik főszereplője, Alekszej (Gleb Kaljuzsnij alakítja), elvált szülők gyermeke. Anyukájával él együtt. A másik főszereplő Vika (Uljana Vaszkovics), aki a város másik felén lakik, és az ott található iskolába jár. Kettejük megismerkedését, és bimbózó kapcsolatát tekinthetjük meg e film révén. A fiatalok, ahogy a kortársaik, egyszerre gyerekek még, és már (egy kicsit) felnőttek is.
Engem megfogott ez az alkotás. Volt olyan jelenet, amiben kamaszkori önmagamra ismerhettem, és ez nagyon jó volt. A film sztorijával egyidőben újra tizenéves is lehettem. Talán ezért is telitalálat ez a film, szerintem. Nekem kicsit olyan, mint az Annie Hall.  Nevezett filmet számtalanszor láttam. (Magam olyan tíz és húsz közöttire teszem a megtekintéseim számát, de lehet hogy több is egy kicsivel, mint ahogy saccolom.) Woody Allen minden tekintetben ennek az alkotásnak köszönheti a karrierjét. Van még egy-két jó filmje (és számtalan nézhetetlen, az Annie Hallra "rájátszó", művészieskedő iparosterméke), de szerintem ez nála a csúcs. A film értékei mellett, W. Allen személyes életében is rengeteget profitált ebből az 1977-es alkotásból. E filmmel tudta kialakítani image-ét. (Érdekes, hogy a filmben van egy jelenet, ami éppen erre utal. Ennek ellenére a világ "megkajálta", hogy Woody Allen egy gátlásokkal küzdő értelmiségi figura. Miközben gátlástalansága [és nem kizárt, hogy ez enyhe kifejezés] Mia Farrow-val történő szétmenése, elválása [pontosabban ezen eseményhez elvezető út] során lehull[hat]ott volna a báránybőr a farkasról. De a bemázolt deszkabálványt körüllengő lila füst nem akart eloszlani. Talán hasonló ok miatt, amiért Roman Polanskit is mentegették... Napjaink pop-kulturális médiájával foglakozóknak nem érdekük a bálványdöntögetés. Lehet, hogy ugyanolyan sötét titkaik vannak?)
Alvy Singer (tulajdonképpen róla szól az Annie Hall) már negyvenes éveiben van, de a nőkkel kapcsolatban csak csetlik-botlik, mint egy tizenéves. Gátlásos, mint Ljosa. És ezért szerethető karakterek.
Említést érdemel, legalábbis magyar szempontból, a film egyik mellékszereplője, Vika édesapja.
Jelenet a Filmből (Jobbra Berkesi Sándor.)
Őt Berkesi Sándor ( Шандор Ласлович Беркеши), az orosz filmgyártás egyik jeles operatőre, alakítja. Például, a blogon szereplő, Út Berlinbe című film készítésekor ő állt a kamera mögött. (De említhetném a Letűnt Birodalmat is.) Nemcsak szerepel ebben a filmben, hanem ő az egyik operatőre is az alkotásnak. Mellette még Kirill Bobrov, és Alekszandra Avdonyina kezelték a felvevőgépet.

Nem mehetek el szótlanul a mellett, hogy a mozi reklámja során (pl. a trailerében is) elhangzik egy olyan állítás, mely szerint a film szereplői nem színészek. Ez igaz is volt ez a film készítése, illetve a bemutató idején (2015), ma már nem állíthatnánk ilyet. Gleb a tavalyi évben, már egy televíziós sorozatban is szerepelt. Tehát, ha színiiskolát nem is végzett, de egyre több a gyakorlata a dologban.

Ha valamihez hasonlítanom kellene ezt a filmet, akkor az a Mindenki meghal, de én meghal, én megmaradokKönnyebbség volt, hogy ebben a filmben a dialógusok nem voltak "túlterhelve" a tinédzser szleng kifejezéseivel, ám tagadhatatlan, hogy azért van benne néhány. Maga az alkotás nem annyira naturalisztikus, mint a Mindenki meghal. Úgy gondolom, hogy a 2008-as filmnél igyekeztek minél józanítóbb alkotást készíteni. Itt is, ott is nyolcadikosok a főszereplők. Mindkét filmnél fontos szerepet kap az osztálydiszkó. Ám amíg az egyiknél ez a végcél, a másiknál ez csak elindítja az eseményeket. Érdekes lehet, egymás után megnézni ezt a két filmet...

Néhány megjegyzés a felirathoz   

Két helyen, viszonylag erőteljesen, belenyúltam  a szövegbe.

Az először, mindjárt a film elején található jelenetben. A helyi közértben vagyunk. A vevők sorban állnak. A kamaszlányok kerülnek sorra:
- Rágót, azt a rózsaszín Chupa Chupsot; és három kékítő tonikot.
- Tizennyolc vagy? - kérdez vissza az eladó.
Az eredeti szövegben a következő hangzik el: Жвачку вот эту розовую Чупа Чупс и три синих тоника. A vastag betűvel kiszedett kifejezés szó szerinti fordítása : kékítő tonik. A szlengben a синий (kék) többek között részeget is jelent. (De jelenthet tetovált embert, prostituáltat, fagyasztott csirkét is.) Ebben az esetben a kifejezés a kékre itta a fejét szólás rövidüléseként foghatjuk fel. A синяк szintén ugyanezt jelenti. Egyúttal elárulja, hogy aki kékre itta a fejét, annak a feje össze-vissza van ütődve, zúzódva. Részegén esett-kelt, vagy jól eltángálták. Azért kék a feje.  A közértes hölgy reagálása (Tizennyolc vagy?) egyértelművé teszi, hogy mindenki tudja, mit is takar a kékítő tonik kifejezés. A jelenetben jól látható, hogy a kapott részegítő ital kék dobozba van csomagolva, így kétszeresen is jogos a népi elnevezés.
Ugyanez a kifejezés jelenthet kék hajfestéket is. Ám az eladónő (Szofija Urickaja formálja meg ezt a karaktert) sem erre gondol.

A másik ilyen jelenet. Ljosa anyukája (Olga Oblaszova alakítja) beszélget Valérral, az új ismerősével. A férfiről szinte semmit nem tudnánk, ha nem lenne árulkodó a szóhasználata:
"El tudod képzelni? Felajánlottam az üveget neki, úgyhogy elmondta nekem, hogy elrejtették előlem azt a két csozét. És akkor ez a cingár,ez a hosszú, kétméteres gerenda, olyan bambán bámulva mondja: Nem adom ki a barátaimat!"
Igen, a csoze kifejezésről van szó. Eredetileg itt az архаровец kifejezés hangzik el. Jelentése rabló, csavargó, huligán, bűntettre kész ember.
Nyikoláj Petrovics Arharov
A kifejezés eredete II. Katalin korára vezethető vissza. Akkoriban a moszkvai rendőrfőnököt Nyikolaj Petrovics Arharovnak (1742-1814) hívták.
Komolyan vette megbízatását, és szisztematikusan (szó szerinti értelemben!) hozzálátott a moszkvai alvilág felszámolásához. Eleinte a moszkvai rendőröket hívták arharovecnek (Arharov emberének). Később a jelentéstartalom megfordult, és épp az üldözendő, mihaszna embereket nevezték így. Amennyiben meghagyom az eredeti kifejezést a szövegbe, az csak a megértést nehezítette volna. Így kerestem egy olyan magyar kifejezést, ami jól fedi a szó jelentéstartalmát. Így került a szövegben a szentesi csoze (csozé) tájszó. Tekintettel arra, hogy ma már nem csak a nevezett alföldi városban használják ezt a kifejezést, úgy gondolom felhasználhatóvá vált a felirat számára.
A csoze (csozé) szó eredete:
Rambovszky József 1837-ben született Varsóban. Felesége a Heves vármegyei Cibakról származó Schiler Mária volt. A házaspár 1862-ben a Torontál megyei Nagyszentmiklóson telepedtek le. 1865-ben áttelepülnek Szentesre. Rambovszky megszerzi a Zöldkoszorú nagyvendéglő bérleti jogát. Ez a műintézmény a város központjában állt. A vendéglő épületét felújítja, a kertben egy arénát épített (1869), ahol vándorszínészek léphettek fel. Egy évvel később gazdasági terjeszkedésbe kezd. Kibérel még egy vendéglőt (Újvilághoz), és a gőz- és kádfürdőt is. 1871 őszén a Zöldkoszorúban kialakít egy kávéházi részt.
A Zöldkoszorú előtti terület volt az emberpiac. Reggelente ott ácsorogtak a munkára vágyok. Amikorra Rambovszky felkelt, és kiment a "piacra", a dolgosabb embereket már rég elvitték napszámba. Az ott maradtak közül tudott válogatni már csak a vendéglős. Favágásra, hasításra, takarításra kellett neki csak az alkalmi munkaerő. No co jest? (Mi van, Mi kéne?) - kérdezte tőlük a lengyel. A rendszeresen elhangzó kérdésből alakult ki, hogy a semmirekellőket elkezdték csoze(csozé)nek nevezni. Tekintettel arra, hogy viszonylag könnyű, és rövid ideig tartó munkát kellett végezniük, és a fizetségük általában fröccs, vagy sör volt. 
Rambovszky 1887 szeptemberében Szegedre költözött. Eleinte a Fekete Sas Szállót, majd a Hétválasztó nevű szállodát üzemeltette. 1889-ben a párizsi világkiállításon társával együtt felállította a Magyar Csárdát, amit a szentesi csárda alapján rendeztek be.
1894. október 9.-én hunyt el, Budapesten.

"- Tényleg nem kell! Biztos ott van Volkov.
- Nyúl vagy farkas!"
Szójáték, hiszen a Volkov (aki üldözi Ljosát) név jelentése Farkas. Ugyanakkor, mint tudjuk a nyúl a gyávaság szinonimája is lehet.

Az ifjú hölgyek által, enyhén ittas állapotban, énekelt Quanto costa? kezdetű dalocska a Propaganda együttes slágere. Egyébként a film zenéi is nagyon jók! Nem véletlen mert olyan előadók hallhatók a filmben, mint a Gazon, a The Ska Vengers, a Fabrika, Richard Cheese, Mano Negra, Mihail Bojarszkij, Radiohead, Jajca Faberzse, Neil Sedaka, Jane Birkin és Serge Gainsbourg, Verka Szerdjucska, Leningrád, Adriano Celentano, Korabl, Gasztrit, The Business, Alekszandr Pusnoj.
A filmhez tartozó feliratot megtalálhatjátok itt.


Számomra hab a tortán, hogy egyik "titkos" kedvencem (Ki büszke egy punk csapatra? :P), a Gazon, hozzájárult e nagyszerű film hangulatához. Okszana Mironova énekhangja nekem nagyon tetszik. Mintha pozitív életigenléssel lenne tele. Még akkor is, amikor elég lehangoló dolgokról énekel.
Napjaink orosz punkzenéjének egyik meghatározó előadója a moszkvai Gazon.
Bármilyen furcsának is tűnik nekünk, innen Magyarországról, de az orosz punkzene születését 1979-re teszik. Leningrád városában megalakul Andrej Panyov vezette Avtomaticseszkije Udovletvoriteli (Автоматические удовлетворители) zenekar. Körülbelül ezzel egyidőben olyan zenekarok tűnnek fel a balti tagállamokban mint a JMKE, Propeller, Velikij Luki, Szibériában a Nyik Rock And Roll (Ник Рок-н-ролл), a Krímben a Vtoroj Eselon (Второй Эшелон). A hatalom igazán veszélyesnek a szibériaiakat találta (a '80-as évek elején feltűnő Grazsdanszkaja oborona [Гражданская оборона] zenekarra kell most gondolni), hiszen ők nem csak a punk külsőségeit "vették le", hanem egy földalatti mozgalomszerűség is kialakult körülöttük, ott abban az időben. Jelentős zenekarok voltak még Szibériában a Инструкция по выживанию, a Csornij Lukics (Чёрный Лукич), a Pikk Klakszon (Пик Клаксон), a Kooperatív Nistják (Кооператив Ништяк), és a Csornozjom (Чернозём)... Hogy csak a legismertebbeket említsem.
Ezek a késő hetvenes kora nyolcvanas évekbeli zenekarok a mai napig meghatározóak, megkerülhetetlenek. A nyolcvanas évek vége elhozta az orosz punk alkonyát. A politikai események valahogy kioltották a zenészekben lévő lángot, elmúlt a lendület. Ahogy elmúlt a Szovjetunió, úgy (különböző okok miatt) feloszlottak a punk zenekarok is.
Hogy azután a '90-es évek elején friss, új zenekarok alakuljanak, és a punkzene újabb hulláma induljon el Oroszhonban. Az évtized második felében már ismét pezseg a punkkultúra mind Moszkvában, mind Szentpéterváron. (Elég ha csak a Purgenre [Пурген] gondolunk.) Vagy a legutóbbi évek felhozatalára: a Moscow Death Brigade-ra, vagy a Siberian Meat Grinderre.

Következzék, a filmben is (a végén a stáblista alatt) felcsendülő, a Beiszunk a Gazon (Газон) zenekartól:

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz filmvígjáték tulajdonképpen kényszerűségből született, mivel Dino De Laurentiis producernek egy korábbi koprodukció miatt tartozása volt a Moszfilm felé, melyet egy újabb közös filmmel kívánt kiegyenlíteni. A szovjet elvtársak Eldar Rjazanov olasz vonatkozású forgatókönyvét javasolták megvalósításra, De Laurentiis azonban a szkript egyetlen jó ötletének az élő oroszlán szerepeltetését tartotta. Új forgatókönyvet kért, melynek megírásába Castellano és Pipolo személyében tapasztalt olasz szakemberek is bekapcsolódtak. A takarékos producer szerette volna minél jobban lefaragni a költségeket, ezért a szovjetek által kért népszerű, de drága olasz sztárok helyett a másodvonal művészeiből válogatott. Tartott attól is, hogy az olaszországi forgatáshoz a szükségesnél jóval nagyobb létszámú szovjet stáb érkezne a dekadens Nyugatra, így ragaszkodott ahhoz, hogy az itáliai jeleneteket egy kisebb stáb vegye fel Franco Prosperi rendező irányításával. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban Nyugaton lényegében megbukott: a producer saját zsugorisága áldozatául esett, mert általános vélemény szerint annyi jó ötlet, vicces és lélegzetelállító kaland látható a filmben, hogy a szovjetek által eredetileg kért sztárokkal a koprodukció akár világsikert is arathatott volna. Mindenesetre a vasfüggöny mögött a közönség lelkesen fogadta a filmet. Magyarországon 1975. november 6-án mutatták be a Szovjet Filmek Fesztiválja keretében, a Vörös kányafa, A hazáért harcoltak és a Front szárnyak nélkül társaságában. Jelen sorok írója is ekkor látta először. A sok hamisan patetikus, sablonos, sótlan és karót nyelt szovjet film után határozottan üde színfoltot jelentett lazaságával, könnyed – ha nem is mindig emelkedett – humorával, egyes esetekben még a korabeli nyugati filmgyártásban is unikumnak számító, látványos jeleneteivel. Az olasz színészek közül ekkor figyeltem fel Ninetto Davolira: viccesen lökött, kétbalkezes figurának láttam, egyáltalán nem olyan erőltetetten bárgyúnak, mint egynémely kollégáját más olasz vígjátékokban. Pár év múlva meglepődve láttam viszont Pasolini Dekameronjában, hiszen akkoriban még semmit sem tudtam kettőjük művészi és magánéleti kapcsolatának hátteréről. A koprodukcióra visszatérve, igazi nosztalgikus élmény volt hosszú évek után újra látni az olaszok hihetetlen leningrádi kalandjait, és utánajárni a film forgatási kulisszatitkainak, melyekkel remélhetően most olvasóim is szívesen megismerkednek.


A cselekmény

Egy mentőautó szirénázva száguld Róma utcáin. A sietség oka, hogy iskolába kell vinni az egyik mentőápoló, Antonio Lo Mazzo gyerekeit. A pajkos lurkókat apjuk megszidja, amiért előző nap meggyújtották a tanító néni alatt a széket. A portás bácsi kedvesen érdeklődik a gyerekektől a kapuban, hogy vajon ma is hoztak-e magukkal benzint. Lo Mazzo terebélyes felesége azzal gyanúsítja az urát, hogy esténként valójában nem túlórázni szokott, hanem megcsalja őt egy csinos nővérkével vagy doktornővel. A családi idillnek a másik mentős, Giuseppe – mellesleg Antonio sógora – vet véget egy sürgős hírrel: haladéktalanul kórházba kell szállítani egy idős nőt. A zsúfolt intézményben még a folyosó is tele van betegekkel. A mentők végül egy törött lábú férfi mellé fektetik az asszonyt. Azzal nyugtatják szegény nénit, hogy semmi baja, kilencven évig fog élni, ám kiderül, hogy a beteg hölgy kilencvenkét éves. Rövidesen megérkezik unokája, a csinos Olga. A haldokló öregasszony elárulja neki, hogy nagy örökség vár rá, ő ugyanis nagyon gazdag. Évtizedekkel korábban, a 1917-es forradalom idején menekült el Oroszországból, de előtte Szentpétervárott elrejtette a családi ékszereket egy oroszlán alatt. Ekkor már mindenki az öregasszony szavait lesi: az orvos, a két mentős, az állapotos feleségéhez látogatóba érkezett maffiózó és az idős nő kényszerű ágyszomszédja, a törött lábú férfi. A néni még átadja a kincsekhez vezető kulcsot az unokájának, majd kileheli a lelkét. Persze mindenki badarságnak minősíti, amit hallott, de azért a Moszkvába tartó következő repülőgépen már valamennyien ott vannak. Kénytelenek szóba elegyedni egymással. Antonio ötszázmillió lírát ígér mindenkinek a kilencmilliárdos örökségből: magának és Giuseppének azért igényli a kincs felét, mert végül is ők szállították be a nénit a kórházba. Olga elképedve hallgatja, amint idegen emberek osztozkodnak az örökségén, ám a doktor felvilágosítja, hogy a szovjet törvények értelmében a kincs nem a lányé. Vita közben Rosario, a maffiózó ellopja a doktor útlevelét, és a WC-be dobja. Az okmány azonban kívülről rátapad a repülőgép egyik ablakára. A maffiózó ekkor kirúgja az üveget, hogy eltüntesse a bűnjelet. Akciója következtében a gép vészhelyzetbe kerül, és kényszerleszállást kell végrehajtania a minszki autópályán.
A rendhagyó landolást újabb meglepetés követi. Lo Mazzo urat egy orosz idegenvezető várja, aki azt állítja, hogy Antonio a milliomodik olasz turista, ezért ingyen idegenvezetés jár neki. A doktor viszont nem léphet be a Szovjetunióba, mert nem találja az útlevelét: vissza kell szállnia a gépre. A maffiózó örömmel konstatálja, hogy sikerült megszabadulnia az egyik kincskeresőtől. A törött lábú férfit is megpróbálja lekapcsolni: megsúgja az egyik orosz biztonsági embernek, hogy a sánta valójában kábítószert rejteget a gipsz alatt. A bájos Olga azonnal megtetszik Andrejnek, az orosz idegenvezetőnek. A férfi invitálására a lány hajlandó vele és Lo Mazzóékkal menni Moszkva belvárosába, a Vaszilij Blazsennij székesegyháznál azonban elbúcsúzik tőlük. Antonio és Giuseppe nem hagyják lerázni magukat. Olga a GUM áruházba menekül előlük, ahol az olaszok kisebbfajta botrányt okoznak egy ottani divatbemutatón. A zűrzavarban a lánynak sikerül eltűnnie, és kocsit szereznie, amellyel Leningrád felé veszi az irányt. A többiek vonaton követik. Antonio úgy véli, Andrejt is be kell avatni a kincskeresésbe, hiszen bőven jut majd neki is a zsákmányból, nekik viszont még most szükségük van valakire, aki ismeri az országot. Andrej lelkesen elfogadja az ajánlatot. Ezalatt a maffiózó, aki szintén a vonaton utazik, sajátos módon próbál megszabadulni tőlük: míg a szerelvény egy kis ideig a nyílt pályán várakozik, Rosario lekapcsolja Andrejék kocsiját a vonatról. Az orosz és a két olasz autóstoppal kénytelen továbbmenni. Elsőként épp Olgát akarnák megállítani, ám a lány azonnal továbbhajt. Sikerül egy teherautón a nyomába eredni. Mulatságos üldözés kezdődik, melynek során Andrejék elemelnek egy személyautót is, hogy Olga nyomában maradjanak, de egy benzinkút közelében lerobbannak. Ráadásul az arra haladó vonatból a maffiózó meglátja őket, és égő szivarját kidobja az ablakból. A benzinkút természetesen a levegőbe repül.

A nehézségek ellenére Andrej, Antonio és Giuseppe végül meg tudnak állapodni Olgával, aki kénytelen belátni, hogy az ásáshoz bizony kellenek az erős férfikezek, az örökségből pedig bőven jut mindenkinek. Leningrád gyors feltérképezése azonban lesújtó eredménnyel végződik: több mint száz kőoroszlánt számolnak meg az első körben. Vajon melyik alatt rejtőzhet a kincs? Olga a színház előtti oroszlánokra tippel, hiszen valaha a nagymama ebben a nagy múltú teátrumban lépett fel. Azonnal ásni kezdenek. Az igazgató kétségbeesetten rohan ki megkérdezni, hogy mit művelnek. Andrej azt állítja, hogy gázszivárgás miatt ásnak. Az épület szinte pillanatok alatt kiürül, a művészek jelmezben rohannak ki a kapun. Giuseppe észreveszi, hogy a közelben Rosario ólálkodik, aki bemegy egy telefonfülkébe. Antonio megtréfálja a maffiózót: egy hatalmas markológép segítségével egyszerűen a magasba emeli a fülkét, majd a Néva vizébe dobja. A kincskeresés azonban sikertelenül zárul: a megtalált üreg csupán egy borospincébe vezet. Ráadásul Rosario is újra felbukkan, egy hatalmas bőrönddel a kezében. Olgáék azt hiszik, a kincseket viszi magával. Azonnal üldözőbe veszik, és sikerül utolérniük. A kavarodásban Giuseppe szerzi meg a koffert, és gyorsan elszelel vele. Most már mindenki őt kezdi üldözni, Rosariót kivéve. Hiába érik utol, a bőröndben kincs helyett egy időzített bomba rejtőzik. Az utolsó pillanatban sikerül bedobni egy lebontásra váró ház udvarába: a napokra tervezett bontást hőseink egyetlen pillanat alatt kivitelezik. Giuseppét már-már kiközösítenék amiatt, amit tett, de a fiatalembernek remek gondolata támad. Mi van, ha a furfangos nagymama szimbolikus értelemben gondolt az oroszlánra, s a kincset valójában Leo Tolsztoj szobra alá rejtette, hiszen Leo az orosz nyelvben oroszlánt jelent? Andrej hamar lehűti a váratlan lelkesedést: Tolsztoj szobrát a forradalom után emelték, az alatt biztosan nem lehet a kincs.

A bőrönd utáni hajszában Olgának kificamodott a lába. A gáláns Andrej elviszi őt és a két férfit édesanyja lakására. A mama kedves dorgálással fogadja a fiát és a vendégeket, akiknek most lesz egy kis idejük arra, hogy kifújják magukat, és összeszedjék a gondolataikat. A mama közben egy fotóalbumot mutat Olgának. Az egyik kép Andrejt ábrázolja rendőrtiszti egyenruhában. Az okos lány immár tudja az okát Andrej váratlan megjelenésének a repülőtéren, de fogalma sincs arról, hogy az ál-idegenvezető a szomszéd szobában éppen amiatt hívja fel a feletteseit, hogy felmentését kérje aktuális megbízása alól, személyes okok miatt. A kötelesség azonban előrébb való az érzelmeknél: Andrejnek az olaszokkal kell maradnia, a kincs megtalálásához ugyanis a szovjet államnak is komoly érdeke fűződik. Közben Antonio és Giuseppe kártyáznak, ám ezúttal Lo Mazzo a vesztes. Idegesen járkál fel s alá a szobában, Giuseppe meg is jegyzi, hogy olyan, mint egy oroszlán a ketrecben. E megjegyzésből születik az újabb ötlet: a kincs talán éppen egy igazi oroszlán alatt rejtőzik, egyenesen az Állatkertben! Az új tippet megosztják Olgával, aki cserébe leleplezi előttük Andrejt. Visszamennek a szállodába, ahol Olga női csábereje segítségével felcsalja magához Andrejt, rázárja a szoba ajtaját, sőt még a férfi ruháit is elviszi magával. Taxival megy az Állatkertbe, Andrejnek azonban a telefon segítségével sikerül megtudnia, mi volt Olga úti célja. A társaság az Állatkertben fut össze, az oroszlán ketrece alatt: Olgáék az egyik irányból ástak egy alagutat, Rosario a másik irányból ásott. Nem hiába fáradoztak: a csodás kincs tényleg ott van egy ládikóban. Az örömük nem tart sokáig: megjelenik Andrej, és a szovjet állam nevében lefoglalja a kincset. Nagyobb baj, hogy beszakad a föld a ketrec alatt, és hőseink egy valódi oroszlánnal találják szembe magukat.

Mulatságos menekülés kezdődik, ám az oroszlánt nem sikerül lerázni: az állat kitartóan megy a kincs után. A ládikó jó párszor gazdát cserél, egyszer még a törött lábú olasznak is sikerül megszereznie, aki épp a legjobbkor gurul hőseink útjába a tolókocsiján. A kincs még a Néva fenekére is lesüllyed, ahonnan Andrej hozza a felszínre. Amikor a zűrzavar már nem is lehetne nagyobb, megérkeznek a rendőrök. Az olaszok menekülőre fogják, a rendőrök pedig a nyomukba erednek. Andrej végül megnyugtatja a turistákat, hogy semmi okuk a félelemre, a szovjet törvények értelmében ugyanis a kincs 20%-a a megtalálót illeti, s ez az összeg is épp elég nagy. Persze Rosario részéből levonják a felrobbantott benzinkutat és a megrongált műalkotásokat. Hőseink a repülőtéren vidáman búcsúzkodnak Andrejtől. Olga is felszáll a gépre, ahol mindenki nagy meglepetésére a doktort látják viszont. A férfi útlevél hiányában sem a Szovjetunióba, sem Olaszországba nem tud belépni, ezért napok óta ingázik a két ország között. A gépen Antonio újabb ötlettel áll elő: meg akarja találni a cseroki indiánok kincsét, melyhez már sikerült egy térképet is szereznie. Csekélységet fizetett érte, csupán Giuseppe részét. Az újabb kalandra azonban Olga már biztosan nem tart velük: az utolsó pillanatban leszáll a gépről, és Andrej karjaiba veti magát…

A forgatókönyv és a szereposztás
Az 1960-as évek végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar mozik is bemutattak. Mihail Kalatozov A jégsziget foglyai (1969), Vittorio De Sica Napraforgó (1970) és Szergej Bondarcsuk Waterloo (1970) című alkotásai annak idején a hazai közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. A szovjet fél Eldar Rjazanov és Emil Braginszkij Spagetti orosz módra (Спагетти по-русски) című forgatókönyvét ajánlotta, melyet a szerzők már 1970-ben benyújtottak elfogadásra, de akkor még nem jártak szerencsével. De Laurentiisnek sem tetszett a szkript, de az élő oroszlánt jó ötletnek tartotta. Az volt a kívánsága, hogy a szerzőpáros írjon egy teljesen új forgatókönyvet, meghagyva az oroszlános jelenetet. Rjazanov akkoriban látta Stanley Kramer Bolond, bolond világ (1963) című filmjét, és átvette belőle a kincskeresés motívumát, amely egyébként a hatvanas-kora hetvenes évek több népszerű filmjében is felbukkant. A sztoriba építette egy utasszállító repülőgép leszállását egy autósztrádán, amivel A szicíliaiak klánja (1969) című francia gengszterfilmre akart utalni, míg a benzinkút felrobbantásának lassított jelenetével Michelangelo Antonioni vitatott drámája, a Zabriskie Point (1970) hasonló képsorát, a luxusvilla felrobbantását parodizálta.


szkriptírásban szempont volt az is, hogy Moszkva és Leningrád (a mai Szentpétervár) számos nevez etessége megjelenjen a filmben, mint például a Vörös tér, a Rosszija szálló, a Vaszilij Blazsennij székesegyház vagy a Nyevszkij proszpekt. A GUM áruházban játszódó jelenethez az orosz illetékesek ragaszkodtak, hogy ily módon is cáfolják a Szovjetunióban uralkodó áruhiányról elterjedt nyugati híreszteléseket. De Laurentiis kívánságára a forgatókönyvírásba az olaszok is bekapcsolódtak Castellano és Pipolo személyében, akiknek a nevéhez számos, a maga idejében népszerű, bár nem igazán nagyigényű komédia kapcsolódik. Állítólag amikor Rjazanov meglátta a mindkét koprodukciós partner által elfogadott végleges forgatókönyvet, a rengeteg veszélyes jelenet miatt megjegyezte, hogy cseppet sem irigyli azt a kollégáját, akinek ebből filmet kell rendeznie. Végül neki kellett vállalnia ezt a feladatot is, noha korábban nem rendezett még hasonló filmet. A Goszkino vezetői ugyanis nyomást gyakoroltak rá, mire Rjazanov beadta a derekát. A korabeli szovjet diktatórikus vezetési módszerek ismeretében a „nyomásgyakorlás” valószínűleg azt jelentette, hogy a direktor értésére adták: ha tovább akadékoskodik, lesheti, mikor engedélyezik majd az újabb forgatókönyveit.

Okulva a Waterloo (és a többi olasz–szovjet koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az Olaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel Franco Prosperi irányításával. Anyagi megfontolásokból elutasította azt is, hogy a film olyan, a Szovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale. Eldar Rjazanov elsősorban Vittorio Gassmant szerette volna megkapni, de kérését figyelmen kívül hagyták. A direktor később elmondta, merőben új és meghökkentő tapasztalat volt számára, hogy a színészeit nem ő, hanem a producer választotta ki. De Laurentiis a sztárok helyett inkább a karakterszínészek között keresgélt, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Az erotikus produkciókkal feltűnt Antonia Santilli filmes karrierje például épphogy csak elkezdődött (elsőként az akkor még kiskorú Ornella Mutit helyettesítette egy 1970-es film meztelen jeleneteiben), és ezzel az olasz–szovjet koprodukcióval véget is ért. Mindazonáltal Rjazanovnak olyannyira megtetszett a színésznő, hogy saját felelősségére leforgatta vele azt a jelenetet, amelyben Antonia félmeztelenül is látható néhány pillanatra egy szállodai szobában. A szigorú orosz cenzoroknak a szájuk is tátva maradt ekkora alkotói önállóság láttán, de végül megkegyelmeztek Santilli melleinek, és nem vágták ki a szovjet változatból sem.

Ninetto Davoli elsősorban Pier Paolo Pasolini filmjeinek köszönhetően vált nemzetközileg ismertté, ezeket azonban a szocialista országokban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmazták. Alighiero Noschese és Tano Cimarosa (eredeti neve: Gaetano Cisco) neve és arca ugyan nem volt ismeretlen Kelet-Európában sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. Cimarosa oly sokszor játszott maffiózókat, hogy egy anekdota szerint maga a maffia is kifejezte neki elismerését, hogy hozzájárult a szervezet legendájának építéséhez. Noschese kiváló hangutánzó és karikírozó képességeinek köszönhetően a hetvenes években ért pályája csúcsára. Sajnos idővel elhatalmasodott rajta a depresszió, és 1979-ben egy római klinikán agyonlőtte magát. A takarékos Dino De Laurentiis egyébként a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen az üzletileg kevésbé vonzó szereposztás miatt bukott meg. A forgalmazó partnerek véleménye szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel nagy nemzetközi siker lehetett volna. Mindazonáltal jómagam vitába szállnék ezzel a feltevéssel, hiszen a szóban forgó sztárok közül hárman játszottak a korábban már emlegetett koprodukciókban – Cardinale A jégsziget foglyaiban Peter Finch és Sean Connery partnereként, Loren és Mastroianni pedig a Napraforgóban –, melyek a közreműködésük ellenére is megbuktak. Orosz részről két színész kapott fontos szerepet Rjazanov opuszában: a fiatalon elhunyt Andrej Mironov (1941–1987) játszotta az idegenvezetőnek álcázott orosz nyomozót, Jevgenyij Jevsztignyejev pedig a begipszelt lábú olasz kincskeresőt.

A forgatás
Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban forgatása 1973. május 14-én kezdődött Moszkvában. A gyors munkatempóra jellemző, hogy két hónap alatt felvették a film kb. kilenctizedét. Ez azért rekordidő, mert a történetben elég sok látványos és veszélyes epizód van, melyek biztonságos előkészítése meglehetősen időigényes. Az ilyesfajta képsorok egyébként a korabeli szovjet filmekre egyáltalán nem voltak jellemzők, és a nyugati kalandfilmek közül is csak a nagy költségvetésűek engedhettek meg maguknak hasonló jeleneteket. A Tu–134-es repülő kényszerleszállását az autósztrádán az Uljanovszk Vosztocsnij repülőtér kifutópályáján vették fel. Hagyományos autópályán ugyanis nem lehetett volna leforgatni ezt a jelenetet, mert a landoláskor fellépő ütéserő miatt a beton- vagy aszfaltburkolatnak legalább 70-80 centisnek kell lennie, és ennek a feltételnek a Szovjetunióban csak a kifutópályák feleltek meg. A Polgári Légiközlekedési Minisztérium illetékesei kategorikusan elutasították a forgatási engedély kiadását. Igazságtalanság lenne azonban pusztán a merev orosz bürokráciát látni mindebben, hiszen a jelenet – melyben autók suhannak el a landoló repülőgép óriási kerekei között – valóban elég veszélyes volt. Az uljanovszki repülőiskola vezetője, Ivan Antonovics Tarascsan először egyetértett az elutasító határozattal, végül mégis figyelmen kívül hagyta azt, mert felülkerekedett benne a kalandvágy, hogy olyasmit hajtson végre, amire addig nem volt példa. Józanságát mindenesetre megőrizte, és ragaszkodott ahhoz, hogy se a gépen, se az autókban ne legyenek utasok. A jelenetet összesen hatszor vették fel: Tarascsan és a segédpilóták minden esetben kifogástalanul hajtották végre a landolást, és a sofőrök is pontosan követték a szigorú biztonsági előírásokat.

Az autós üldözési jelenetek többsége egy olasz kaszkadőr és autóversenyző, Sergio Mioni (1931–1987) nevéhez kapcsolódik. Szovjet kaszkadőrökkel vették fel viszont azt a képsort, amelyben egy Moszkvics és egy Zsiguli üldözés közben úgy beszennyeződnek sárral, hogy sofőrjeik „vakon” kergetik egymást. A takarékoskodó olasz fél csupán az autók esetében volt valamelyest nagyvonalú: öt Zsigulit és öt Moszkvicsot vásárolt a forgatás céljaira, valamint egy Fiat–124-est és egy Fiat–1100-ast. A felrobbantott benzinkutat Mihail Bogdanov díszlet- és látványtervező tervezte, akit 1968-ban Oscar-díjra is jelöltek a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle filmváltozatának díszleteiért. Rjazanov opusza számára oly ragyogó munkát végzett, hogy egy anekdota szerint a forgatásról mit sem sejtő autósok rendre megálltak a díszletkútnál, hogy ott tankoljanak. A kincskeresés során megsemmisült kőoroszlánok a valóságban nem léteztek. A felhúzott hídnál játszódó jelenetben fiatal cirkuszi artisták helyettesítették a színészeket, kivéve Ninetto Davolit, aki maga hajtotta végre a kaszkadőrfeladatnak minősülő ugrást. Andrej Mironov sem tartott igényt dublőrre, amikor az Astoria szálló hatodik emeletéről egy futószőnyegen ereszkedett le a földre. Ő maga merült le a víz alá az elsüllyedt kincsesládáért is, de ezt a képsort nem a hideg Néva folyón vették fel, hanem a meleg nápolyi öbölben. Még tapasztalt kaszkadőrök szerint is igen nehéz mutatvány volt az, amikor Andrej egy mozgásban lévő tűzoltóautó vízszintesen előretolt létráján tizenegy métert előrekúszott, és az egyik ablakon át bemászott a hősnő által vezetett Zsiguliba. Mironov volt hajlandó elsőként egészen közelről forgatni az élő oroszlánnal: olasz kollégáinak ehhez eleinte nem volt bátorságuk. Bulvárérdekesség, hogy a film forgatása közben, 1973. május 28-án született meg Andrej lánya, Marija Mironova. Az édesanya: Jekatyerina Gradova színésznő. (Mironov 1976-ban elvált Gradovától. A következő évben feleségül vett egy másik színésznőt, Larisza Golubkinát, és örökbe fogadta annak lányát, Marija Golubkinát.)

A filmben látható oroszlánt Kingnek hívták. Gazdája, Lev Berberov idomár, miután elolvasta a szkriptet, kissé elhamarkodottan így nyilatkozott: „Ez a forgatókönyv nagyon rossz. A századrészét sem várja el annak, amire King képes, pedig ő mindent tud!” Az alkotók sértődés helyett a legnagyobb örömmel fogadták az idomár bírálatát, és új jeleneteket írtak, melyek King képességeire épültek. Az állatot egy hónappal a jeleneteinek forgatása előtt a bakui állatkertből Leningrádba szállították, hogy akklimatizálódjon. Forgatáskor azonban kiderült, hogy King meglehetősen lusta, és eleinte esze ágában sem volt elvégezni azokat a mutatványokat, melyeket gazdája közbenjárására a filmesek elvártak tőle. Mindössze napkelte és napnyugta előtt körülbelül 20-30 perccel tudtak vele dolgozni, és az állat csak többszöri próbálkozásra teljesítette azt, amit kívántak tőle. Mindazonáltal a színészek veszedelmet sejtettek az oroszlán nyugalma láttán: azt hitték, lustasága valójában csak álca, és nem mertek a közelébe menni. Andrej Mironov példamutatásának köszönhetően vettek erőt magukon, és ha hinni lehet a forgatási pletykáknak, az első adandó alkalommal szemrehányásokat tettek a producernek a kiállt veszedelmek miatt. A feszített forgatási tempó miatt is rendszeresen panaszkodtak. (Ironikus, hogy Nyugaton korábban az volt a vélekedés, hogy az orosz filmesek túl lassan dolgoznak.) Tegyük hozzá azonban, hogy az olaszok aggodalma az oroszlánt illetően nem volt teljesen alaptalan. King állítólag valóban rátámadt Ninetto Davolira, és megsebezte a hátán – legalábbis az olasz színész ezt állította egy 2013-as orosz tévéműsorban, melyben Andrej Mironovra emlékeztek. King végül a rendezőre gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis a felmerült nehézségek miatt Rjazanov megfogadta, hogy soha az életben nem forgat még egy olyan filmet, amelyben állat is szerepel.

King sajnos nem érte meg az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban bemutatóját, noha a film utólag igen népszerűvé tette. Egyes jelenetek Moszkvában játszódtak, ezért az állatot a fővárosba szállították, és egy ideiglenesen bezárt iskola udvarán helyezték el. 1973. július 25-én egy kutyát sétáltató diák és barátnője járt arra. A kutya beszaladt a lezárt területre, a diák pedig utánamászott a kerítésen. King váratlanul előjött az egyik bokorból, és rátámadt a fiúra. A vele érkezett lány segélykiáltásaira több járókelő is odarohant. Köztük volt egy rendőr is, aki csak annyit látott, hogy egy oroszlán tart a szájában egy fiút. Szolgálati fegyverével azonnal lőtt, és a teljes tárat beleeresztette az állatba. Az egyik golyó az oroszlán szívét érte, és King a helyszínen kimúlt. Mindössze hat évet élt, ami ugyan nem sok egy oroszlán esetében, de az is igaz, hogy születésekor annyira életképtelennek tűnt, hogy el akarták altatni. A kölyköt ettől a sorstól a Berberov házaspár mentette meg a gyerekeik könyörgésére. A megtámadott diák sokkot kapott, és rengeteg vért vesztett. Állítólag olyan rossz állapotban volt, hogy a sofőrt, aki kórházba szállította, mentális zavarokkal szintén napokig kezelni kellett. A sztorihoz kapcsolódó szomorú érdekesség, hogy a Berberov házaspár idővel egy újabb oroszlánnal állt a közönség elé, amelyet az elhunyt állat emlékére King II.-nek neveztek el. Két évvel a családfő, Lev Berberov halála után, 1980-ban az egyre nehezebben kezelhető oroszlán megölte a házaspár egyik fiát, Romant (1966–1980) és megsebesítette az édesanyát, Nyina Berberovát. King II. elődje sorsára jutott: a helyszínre kiérkező rendőrök lelőtték.

A film forgatásáról szóló első magyar híradások (Képes Film Híradó 1973/8) szerint az egyik operatőr az olasz Idelmo Simonelli lett volna. Végül az oroszországi jeleneteket Mihail Bitsz, az olaszországiakat pedig a Budapesten született Pogány Gábor fényképezte, aki a harmincas évek óta élt Itáliában. Carlo Rustichelli zeneszerző a kísérőzene visszatérő motívumaként felhasználta a Zúg a Volga című közismert népdalt is. Választását sokan bakinak tartják, mert az események java Leningrádban zajlik, melyen a Néva, és nem a Volga folyik keresztül. Az oroszországi kalandok azonban a Volga partján épült Moszkvában kezdődnek, és az ismerős dallam már ekkor felcsendül. Valószínű, hogy Rustichelli az „oroszos hangulat” megteremtése érdekében választott egy Keleten és Nyugaton egyaránt jól ismert orosz dalt. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban először Olaszországban került a közönség elé: 1974. január 31-én tartották a premiert. Mint fentebb szó volt róla, a nagy siker elmaradt, akárcsak a többi nyugat-európai országban. A vasfüggöny mögött viszont más volt a helyzet. A sort természetesen a Szovjetunió nyitotta, ahol 1974. március 18-án mutatták be a koprodukciót. Óriási sikert aratott, az első évben ötvenmillió nézője volt. A kelet-európai közönség is jól fogadta a filmet, beleértve a magyarokat. A film 1975. november 6-án startolt a hazai mozikban, a Szovjet Filmek Fesztiválja egyik bemutatójaként. A szinkronizálásban olyan neves művészek vettek részt, mint Kovács István, Zana József, Halász Judit, Rátonyi Róbert, Suka Sándor, Ungvári László és Somogyvári Rudolf. A magyar változat főcímén azonban Tano Cimarosa neve hibásan szerepel: Tonio Cimarosa.

Magyar kritikai visszhang
„Majd szétfeszíti a lendület és az ötletek sokasága az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz koprodukcióban készült igen színes filmkomédiát. A forrás, amiből a film fergeteges humora táplálkozik, valóban a két ország legsajátabb hagyománya: szovjet részről Ilf és Petrov élesen karakírozó szellemessége, olasz részről a commedia dell’arte bukfencező, borsos bővérűsége szolgáltatja a sziporkázó együttműködés alapjait. Az összekötő és egybeforrasztó kapcsolatot pedig a közös ős: a filmburleszk hatalmas tradíciója teremti meg. […] Ami a legmagávalragadóbb az ügyben: a film pazarlóan gazdag és nagyvonalú gag-rendszere. Fantáziának, bravúrnak, trükknek, technikának fergeteges sebességre kapcsolt parádéja ez a film, kifogyhatatlan nevetésünk közben már-már kedvünk volna csitítólag odaszólni Eldar Rjazanov rendezőnek: egy kicsit finomabban, kecsesebben, kíméletesebben, ha lehet…”
(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1975/45, 5. o.)

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России / Una matta, matta, matta corsa in Russia, 1974) – szovjet–olasz filmvígjáték. Forgatókönyv: Emil Braginszkij, Eldar Rjazanov, Castellano és Pipolo. Operatőr: Mihail Bitsz és Pogány Gábor. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Mihail Bogdanov. Jelmez: Enrico Fiorentini és L. Mocsalina. Vágó: Inessza Brozsovszkaja. Rendezte: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi. Főszereplők: Andrej Mironov (Andrej Vasziljev), Ninetto Davoli (Giuseppe), Antonia Santilli (Olga), Alighiero Noschese (Antonio Lo Mazzo), Tano Cimarosa (Rosario Agrò), Gigi Ballista (a doktor), Jevgenyij Jevsztignyejev (törött lábú utas), Olga Aroszeva (Andrej édesanyja).


                                                                                                                       Field64

Az eredeti bejegyzés megtalálható a Filmbook-on.
http://filmbook.blog.hu/2016/03/18/olaszok_hihetetlen_kalandjai_leningradban