Agónia

Az 1917-es bolsevik forradalom – vagy ahogyan 1989-ig neveznünk kellett: a nagy októberi szocialista forradalom – ötvenedik évfordulóját 1967-ben a szovjet vezetés méltó módon kívánta megünnepelni. Az eseménysorozat fényének emelése érdekében jubileumi filmeket is rendeltek, ám azok nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című alkotását nem lehetett csak úgy elsüllyeszteni, hiszen magyar–szovjet koprodukcióról volt szó, melyet már a forgatás idején nagy nemzetközi figyelem kísért. Maradt tehát az olló: a szovjet változat húsz perccel rövidebb, mint a magyar, de forgalmazása még így sem volt széles körű a Szovjetunióban. Alekszandr Aszkoldov mesterműve, A komisszár rosszabbul járt: hamar dobozba került, ahonnan csak 21 év után, 1988-ban szabadult ki. De legalább elkészült. Elem Klimov jubileumi Raszputyin-filmjének, az Agóniának a forgatókönyvét többször át kellett írni, a forgatást is többször leállították, majd az elkészült filmet hatéves dobozfogságra ítélték. A testvéri országok és a Nyugat mozilátogatói már a 80-as évek elején megnézhették az Agóniát, de az orosz közönséghez csak az évtized közepén jutott el egy cenzúrázott verzió.


Ki volt Raszputyin?

Grigorij Jefimovics Raszputyin 1869. január 22-én (a régi naptár szerint: január 10-én) született a szibériai Pokrovszkoje nevű falucskában. A szorgalom volt a legkevésbé jellemző rá: nem járt iskolába, kerülte a házimunkát, és jószerivel az egész napot heverészéssel töltötte. Egy véletlennek köszönhette, hogy látnoki képességeket kezdtek tulajdonítani neki. Történt ugyanis, hogy Pokrovszkojéban valaki ellopta az egyik paraszt egyetlen lovát, ám a tettest hiába keresték. Grigorij komótosan feltápászkodott a fekhelyéről, és prófétai hangon kinyilatkoztatta: „Pjotr Alekszandrovics volt a tolvaj!” Valószínűleg teljesen véletlenül, de beletrafált az igazságba, és ekkor kezdték el rebesgetni róla a falubeliek, hogy csodás képességei vannak. Az elkövetkezendő években mindenesetre egyéb képességeit csillogtatta meg, főleg a mértéktelen ivászat és az asszonyok elcsábítása terén. Állítólag mindkét téren rekordokat állított fel. 1887-ben vette feleségül Praszkovja Dubrovinát (1866–1936), akinek három gyermeket (Marija, Varvara, Dmitrij) nemzett, de egyes krónikák úgy tudják, volt még két gyermekük, két fiú, akik halva születettek. Mondani sem kéne, hogy a házastársi hűség nem volt Raszputyin legerősebb oldala. Épphogy betöltötte a huszadik életévét, amikor elkezdődött szent emberi pályafutása. Egyszer egy fiatal szerzetest szállított a verhoturjei kolostorba – családja miatt ugyanis ráfanyalodott a munkára mint izvoscsik, vagyis kocsis –, s útközben a vele való beszélgetés olyan mély benyomást tett rá, hogy úgy döntött, ottmarad ő is a kolostorban. A Verhoturjében élő eretnek szerzetesek tulajdonképpen száműzöttek voltak, mert szembeszálltak az egyház hivatalos irányvonalával, és a maguk – meglehetősen zavaros – módján értelmezték az ortodox tanokat. Raszputyin különösen fogékonynak bizonyult ezen szónoklatok iránt, és idővel mint szent ember indult országos zarándoklatra Verhoturjéból. Az elmaradott Oroszország istenfélő, babonás parasztjaira nagy hatást gyakorolt a mosdatlanul, mocskos reverendában, bozontos szakállal, szent énekeket kántálva zarándokoló Grigorij, hiszen első ránézésre Istennek tetsző módon élt. Híre szájról szájra terjedt, s ahogy az lenni szokott, a „csodáiról” szóló történeteket mindegyik mesélő kiszínezte egy kicsit. Természetesen egy idő után a hivatalos egyházi körök is tudomást szereztek róla. Miután a magas méltóságok meggyőződtek arról, hogy Raszputyin semmiféle veszedelmet nem jelent rájuk nézve, a „szent ember” előtt megnyílt az út Szentpétervár felé.


Az orosz cárok trónján ekkor II. Miklós ült, aki 1894-ben az angol Viktória királynő egyik unokáját, Viktoria Alix hesseni hercegnőt vette feleségül. Házasságkötése után az asszony felvette az Alekszandra Fjodorovna nevet. A frigyet baljós események kísérték. A cár trónra lépése alkalmából népünnepélyt hirdettek a hodinkai mezőn, ám az esemény tömegkatasztrófába torkollott, mivel a vártnál lényegesen nagyobb számban megjelent érdeklődők nyugtalankodni és lökdösődni kezdtek. Elterjedt ugyanis az a hír, hogy a résztvevők ajándékokat kapnak, egyesek úgy tudták, fejenként egy tehenet. A polgármester parancsára a kozák katonaság karddal és korbáccsal látott hozzá a rend helyreállításához. A kitört pánikban az emberek egymást taposták agyon, sokan pedig belezuhantak a mezőt átszelő, hadgyakorlatok céljából ásott védőárokba. 1389 halott maradt a helyszínen, főleg nők és gyerekek, és majdnem ugyanennyi súlyos sebesültet szállítottak el. Később egy kijevi díszünnepségen a felséges pár szeme láttára süllyedt el egy ünnepélyesen feldíszített hajó, melynek 300 utasa a vízbe fulladt. A legnagyobb személyes tragédia akkor következett be, amikor Alekszandra Fjodorovna 1904-ben megszülte a várva várt trónörököst, Alekszej cárevicset. (Előtte csak lányai születtek: Olga 1895-ben, Tatjana 1897-ben, Marija 1899-ben és Anasztázia 1901-ben.) Viktória királynő leszármazottjait ugyanis az egymás közötti házasságok miatt a hemofília (vérzékenység) átka sújtotta, mely betegséget az anya útján a fiú utódok örökölték. A cárné élete ettől kezdve örökös rettegés volt fia, családja és az ország sorsáért. Soha nem tudta megszeretni új hazáját, s amikor kitört az első világháború, melyben Oroszország Németországgal került szembe, a nép végleg meggyűlölte az egyébként is gőgösnek tartott, valójában félénk és szorongó cárnét, a „német nő”-t. Kétségbeejtő helyzete miatt – hiszen férje rokonaival sem volt harmonikus a kapcsolata – szabad prédája lett a sarlatánoknak, akiktől családja és az ország sorsának jobbra fordulását remélte.


Több magyarázat is született arra, hogyan került Raszputyin a cári udvarba. Az egyik szerint a montenegrói származású Milica és Sztana nagyhercegnők találkoztak vele Kijevben, s mivel jó benyomást keltett bennük, cárné anyácska figyelmébe ajánlották a „szent ember”-t. Egy másik változat szerint Alekszandra Fjodorovna bizalmasa, Anna Virubova keze volt a dologban, mivel az udvarhölgy Raszputyin odaadó hívének számított. Miként később a cárnéról és más arisztokrata hölgyekről, úgy Virubováról is azt beszélték, hogy Raszputyin ágyasa volt. Ez a pletyka később valótlannak bizonyult, az 1917-es forradalom után ugyanis Annának megalázó vizsgálatokon kellett bizonyítania a szüzességét. Nem kisebb személyiség biztatta emlékiratai megírására, mint Makszim Gorkij. Anna emigrációban vetette papírra az emlékeit, s cáfolta, hogy ő vitte volna a cári udvarba Raszputyint, ám az tény, hogy ő közvetített a „szent ember” és az uralkodócsalád között. Virubova egyébként egészen haláláig állította, hogy élete számos szerencsés fordulata, például súlyos betegségekből való felépülése, Raszputyin csodáinak tulajdonítható. A legvalószínűbb magyarázat Raszputyin szentpétervári feltűnésére alighanem az, hogy mögötte álltak az egyházi méltóságok – nélkülük szinte semmi nem történhetett Oroszországban –, mert úgy gondolták, az a legbiztosabb, ha a maguk emberét tudhatják a cári család közvetlen közelében. Ami egészen bizonyos, hogy Raszputyin első megjelenése a cári udvarban rendkívül hatásosra sikerült. Történt ugyanis, hogy az akkor kétéves cárevics lehorzsolta a térdét, a seb pedig megállíthatatlanul vérzett, és Alekszej menthetetlennek tűnt. Raszputyint hívatták, aki csapzottan, ziláltan, de elképesztő energiával és magabiztossággal viharzott be a cár dolgozószobájába, majd miután egy muzsikhoz méltó közvetlenséggel megölelte és megcsókolta a döbbent és aggódó cári házaspárt, Aljosához indult. A gyerek szobájában bő negyedórát imádkozással töltött egy ikon előtt. Ezután beszélni kezdett a kimerült kisfiúhoz, akinek kíváncsiságát felkeltette a különös férfi, és mély, kellemes hangon előadott történetei. Rövidesen álomba szenderült, sebének vérzése pedig hamarosan elállt. A cárné térden állva mondott köszönetet fia megmentéséért, és ettől kezdve úgy tekintett Raszputyinra, mint akit maga a Jóisten küldött a cári család megmentésére.


II. Miklós húga, Olga Alekszandrovna Romanova nagyhercegnő 1907-ben találkozott először Raszputyinnal. Naplójában leírta, milyennek látta Raszputyin és a cárgyerekek kapcsolatát: „A gyerekek nagyon szerették, igaz, rendkívüli módon tudott bánni velük. Jól emlékszem egy estére. Alekszej hároméves volt, éppen nyulat játszott. Fel-alá szökdécselt, és hiába próbálták lefektetni, senkinek sem engedelmeskedett. Megérkezett Raszputyin. Teketória nélkül kézen fogta, és a szobájába vezette. Utánuk mentünk. A lámpák nem égtek, csak a csodás ikonok előtt pislákolt egy gyertya. Mintha templomban lettünk volna. A gyerek engedelmesen állt az óriás oldalán, és lehajtotta a fejét. Felejthetetlen látvány volt. Nem tudom megmagyarázni, miért, de akkor megértettem, hogy ez az ember őszinte.” Ezt a véleményt azonban sem a kortársak, sem az utókor nem osztotta maradéktalanul. Az elmúlt évszázadban számos elméletet gyártottak arra, hogy Raszputyin miként tudott látványos javulást elérni a beteg cárevicsnél. Valószínűleg tényleg rendelkezett némi hipnotikus erővel, és járatos lehetett a népi gyógymódokban. Tudhatta például, hogy a magas vérnyomás fokozza a vérzékenységet, vagyis a beteg megnyugtatásával a vérnyomás csökkenthető, a vérzés pedig megállítható. Egyesek szerint kevésbé tisztességes módszerei is voltak. Távollétében hű emberei – Virubova udvarhölgy és Badmajev, tibeti orvos – a cárevics ételébe állítólag mandragóragyökeret és szarvasagancsport kevertek. Ezek fokozzák a vérzékenység tüneteit, adagolásukat azonban Raszputyin megjelenésekor hirtelen beszüntették, ily módon azt a hatást keltve, hogy a csodás javulást a „szent ember” puszta megjelenése okozza.


Az Alekszej betegsége terén elért eredményeinek köszönhetően Grigorij Jefimovics rövid idő alatt szédületes karriert futott be. A legelőkelőbb személyiségek vetekedtek a kegyeiért, hiszen a cári család fölötti befolyásának köszönhetően bárkit magas méltóságba helyeztethetett, vagy éppen eltávolíttathatott a pozíciójából. Ebbéli szolgálatainak persze megkérte az árát, de nem mindig pénzben: volt, hogy a nagyra törő férfiak feleségeinek kegyeit kérte viszonzásul. Talán még így sem csinált volna nagyobb bajt, mint bármelyik más szélhámos a történelemben – például az ál-Dmitrij Borisz Godunov idején –, ha nem épp dicstelen pályafutása időszakára esett volna a cári Oroszország válsága, amely előbb az I. világháborúba, majd az 1917-es forradalomba torkollott. Cár atyuska nem volt annyira babonás, mint a felesége, és egyáltalán nem volt vak, tudott az „istenember” féktelen kicsapongásairól, részeg orgiáiról, melyekről Alekszandra Fjodorovna nem volt hajlandó tudomást venni, az egészet rágalomnak tartotta. II. Miklós azonban nem annyira Raszputyin, mint inkább imádott felesége befolyása alatt állt, Alekszandra Fjodorovna pedig a „szent ember” zavaros látomásaira és kinyilatkoztatásaira hivatkozva előbb csak személyes, később már politikai, sőt egyenesen katonai ügyekben is befolyásolta a cárt. Ezek a tanácsok persze semmire nem voltak jók, és a cári csapatok súlyos vereségeket szenvedtek a világháborús frontokon. Mindezért a nép főleg II. Miklóst hibáztatta, akit egyre gyakrabban emlegettek „Véreskezű”-ként. Raszputyin egyvalamiben tehát feltétlenül eredményesnek bizonyult: sikerrel és végzetesen megtépázta az akkoriban éppen 300 éves fennállását ünneplő Romanov-dinasztia tekintélyét.


Raszputyin napról napra növekvő hatalma, korlátlan befolyása a cári családra, s ezáltal egész Oroszország sorsára, természetesen egyre többeket töltött el aggodalommal, s ők nem az Isten, hanem inkább a Sátán emberét látták a muzsikban. Előbb az egyház fordult szembe vele, miután világossá vált, hogy a „szent ember” egyáltalán nem az ő bábfigurájukként viselkedik, majd a politikusok is ellene fordultak. Megkísérelték megvesztegetéssel eltávolítani Szentpétervárról, eredménytelenül. Végül magára a cárra gyakoroltak nyomást, tömeges lemondást helyezve kilátásba, mire II. Miklós kénytelen volt elküldeni az udvartól családja „hű barátját”. A Sors azonban újra Raszputyin kezére játszott. Egy kiránduláson a cárevics megsebesült, az orvosok pedig ismét tehetetlenül álltak a betegágya körül. Alekszandra Fjodorovna kétségbeesetten követelte Raszputyin visszahívását, a csoda pedig újra bekövetkezett. Az „istenember” diadalmasan visszatért Szentpétervárra, a cári udvarba, de ellenségei nem nyugodtak, és elhatározták, hogy végeznek vele. Először Jermogen püspök és Iliodor barát léptek akcióba. Egy kolostorba invitálták Raszputyint, ahol egy vallási vita ürügyén feszületekkel félig agyonverték, míg végre Raszputyin megígérte, hogy eltűnik Szentpétervárról. Persze nem tűnt el, hanem úgy, ahogy volt, véresen egyenesen a cárné elé ment, aki férjétől a bűnösök szigorú megbüntetését követelte. A szarajevói merénylet napján, 1914. június 28-án egy Iliodor által fanatizált prostituált, Konya Guszeva késsel súlyosan megsebesítette Raszputyint, aki azonban túlélte a támadást.


Grigorij Jefimovics vesztét végül mohó szexuális étvágya okozta. A jó barátjának gondolt Feliksz Juszupov nagyherceg, a cár rokona csalta tőrbe. Az összeesküvés másik kulcsembere Vlagyimir Puriskevics, a duma egyik képviselője volt. A csalétket Juszupov szépséges felesége, Irina jelentette. Raszputyint 1916. december 29-e (a régi orosz naptár szerint: december 16-a) estéjén Juszupov a palotájába csalta azzal az ürüggyel, hogy bemutatja Irinának. A pincébe vitte a vendéget, mondván, hogy fent még estély zajlik, amelynek meg kell várni a végét. Az összeesküvők azt remélték, hogy a várakozó Raszputyin ezalatt bőségesen fogyaszt majd a feltálalt mérgezett süteményből és italból. Ez meg is történt, de a méreg szinte semmilyen hatással nem volt Raszputyinra. Mindez megdöbbentette az összeesküvőket, akik már-már kezdték azt hinni, tényleg valamiféle szenttel van dolguk. Idővel Raszputyin megelégelte a várakozást, és távozni akart, mire Juszupov fegyvert rántott, és rálőtt. A „szent ember” ekkor sem halt meg, s míg merénylői a nyomok eltüntetésével foglalkoztak, kitámolygott az udvarra. Végül Puriskevics lőtte agyon. A holttestet a Névába dobták az előre kivágott léken keresztül. A rendőrség másnap megtalálta a vérnyomokat a folyó jegén, sőt a halott egyik csizmáját is. Hamarosan megérkezett a bejelentés Raszputyin eltűnéséről. Anna Virubova tudott arról, hogy az „istenember” előző este Juszupov herceghez készült, így gyorsan kiderült, kik követték el a merényletet. Az ügyet azonban a rokoni kapcsolatok miatt el kellett tussolni, Juszupovot mindössze ukrajnai birtokaira száműzték.


Raszputyin holttestét végül sikerült megtalálni, a boncolás pedig kimutatta, hogy tüdejébe víz került, ami arra utalt, hogy még a Néva jege alatt is életben volt, tehát valószínűleg nem a lövések végeztek vele, hanem vízbe fulladt. Alekszandra Fjodorovna ragaszkodott ahhoz, hogy a cári rezidencián, Carszkoje Szelóban temessék el a halottat. A szertartáson a teljes cári család rész vett. Bő másfél évvel élték túl „barátjukat”: 1918 nyarán végezték ki őket Jekatyerinburgban, a bolsevikok parancsára. Holttesteiket savval öntötték le, és jeltelen sírba temették a közeli erdőben. Raszputyin sem nyugodhatott békében: az 1917-es forradalom lázában kihantolták a sírját, maradványait pedig elégették. A „szent ember” meggyilkolásának estéjén a méreg hatástalansága leginkább azzal magyarázható, hogy a merényletbe beavatott vegyész félelmében valószínűleg csak ártalmatlan szert kevert az ételekbe és az italokba. Más elméletek szerint a borban és a süteményben lévő nagy mennyiségű cukor, melyet a méreg keserű ízének ellensúlyozására használtak, valójában semlegesítette a ciánkálit: Raszputyin rosszul lett ugyan a méregtől, de nem halt meg tőle. Az „istenember” sokat emlegetett szexmániáját az átlagnál állítólag jóval nagyobb hímtagjával magyarázták. Jól értesültek azonban úgy tudják, Raszputyin ezen a téren nem haladta meg az átlagot. Mindazonáltal halála után elterjedt az a legenda, hogy merénylői kasztrálták, és levágott hímtagja kalandos úton külföldre került, ahol valóságos ereklyeként tisztelték a kiváltságos hölgyek. A halottkémi vizsgálat nem erősítette meg a kasztráció elméletét, de azt megállapította, hogy a nemi szerv súlyosan roncsolódott, ami arra is utalhat, hogy valamelyik elkövető esetleg valamiféle szexuális sérelmet is meg akart torolni a muzsikon. Vannak olyan újabb keletű teóriák is, hogy Juszupovéknak igazából semmi közük az egészhez, Raszputyinnal politikai okokból a brit titkosszolgálat végzett. Raszputyin egyik lányunokája, Marija Szolovjeva egyébként évtizedekkel később az emigrációban jó barátságba került Juszupovék lányával.


A film elkészítésének története

Az eredetileg repülőmérnöki diplomával rendelkező Elem Klimov 1964-ben forgatta első filmjét, a Hurrá, nyaralunk! című csípős szatírát, amely egy úttörőtábor hétköznapjainak bemutatásán keresztül valójában éles társadalomkritikát fogalmazott meg. Következő alkotása, az Egy fogorvos kalandjai (1965) című vígjáték felkeltette a nagy tekintélyű kolléga, Ivan Pirjev – a Moszfilm egyik akkori igazgatója – figyelmét. Pirjev azt ajánlotta Klimovnak, hogy készítsen egy filmet az 1917-es októberi forradalom ötvenedik évfordulójára. Témaként Raszputyint, illetve a forradalmat közvetlenül megelőző 1916-os eseményeket javasolta. Klimovot eleinte nem érdekelte különösebben egy történelmi film lehetősége, ám a korabeli szovjet viszonyok mellett egy ilyen felkérést nem volt tanácsos csípőből visszautasítani. A direktor tehát elmerült a történelmi iratok, feljegyzések, memoárok és dokumentációk tanulmányozásába, és hamarosan beleszeretett a témába. Más források viszont úgy tudják, Pirjev eredetileg annak a filmnek a befejezését ajánlotta fel Klimovnak, amelyet Anatolij Efrosz kezdett forgatni Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj A cárné összeesküvése című drámájából. Klimovnak nem tetszett a forgatókönyv, másikat szeretett volna íratni Alekszandr Vologyinnal, aki azonban nem vállalta a munkát.


Mivel Klimov eredeti elképzelése az volt, hogy szatirikus oldalról közelíti meg az eseményeket, ezért a Hurrá, nyaralunk! két forgatókönyvíróját, Szemjon Lungint és Ilja Nuszinovot vonta be a munkába. A legelső szkript, a Grisa Raszputyin, a szent ember Raszputyin valóságos alakja és a róla szóló történelmi legenda ütköztetésére épült, de nem nyerte meg az illetékesek tetszését. Klimovék átgondolták a koncepciójukat, és egy újabb ígéretes tervezetet adtak be. Erről már a korabeli magyar filmsajtó is tudósított. A Képes Film Híradó 1967. februári száma ezt írta: „Elem Klimov, a Hurrá, nyaralunk! rendezője újabb szatirikus szovjet film rendezésére készül. Ezúttal történelmi témát választott: Az Antikrisztus című film a Romanov-dinasztia utolsó napjait és Raszputyin bukását eleveníti meg.” Ezzel a szkripttel az volt a gond, hogy kifejezetten rokonszenvesnek ábrázolta a figurát – legalábbis a cenzorok szerint. 1967-ben – immár a harmadik forgatókönyv, az Agónia alapján – elindulhatott ugyan a forgatás, de tíz nap után indoklás nélkül leállították. 1973-ban folytatódhatott újra a munka, amikor Filip Jermas került a filmügyek élére. Neki köszönhetően a projekt kiszélesedett, és kétrészes produkcióvá terebélyesedett, amelyet csak 1975-ben sikerült befejezni.


Közben Klimov leforgatta a Sport, sport, sport (1970) című dokumentumfilmet, melynek készítése közben felfedezte, hogy híradófelvételek montázsjellegű alkalmazásával milyen hatásos eredmény érhető el. Az Agónia forgatásakor háromféle anyagot kombinált: korabeli híradókat, régi játékfilmek azon részleteit, amelyek korabeli híradók hatását keltik, és saját maga által a régi híradók stílusában forgatott képsorokat. (A tífuszról szóló, korhűnek látszó tudósítást például valójában Klimov stábja forgatta.) Ezzel egyrészt az volt a célja, hogy megszüntesse a fikció és a valóság határait, másrészt ellenpontozza a cselekményt. A tulajdonképpeni történet Raszputyinnal a középpontban ugyanis már-már barokkosan gazdag, helyenként szinte festői, máskor egyenesen szürrealista színes képekben elevenedik meg, ennek kontrasztjaként pedig fekete-fehér, rendkívül realisztikus híradóbetétek tudósítanak az egyszerű nép sanyarú sorsáról. A kétféle vizuális stílus szembeállítása rendkívül érzékletes képet ad arról, hogy micsoda óriási szakadék tátongott az uralkodó osztály és a nép között. A híradórészleteket és a játékfilmes részeket Klimov olykor szándékosan éles vágásokkal kapcsolta össze. (Érdemes megemlíteni, hogy Klimovtól teljesen függetlenül Jugoszláviában Duŝan Makavejev is a dokumentumbetétek újszerű felhasználásmódjával kísérletezett, mely módszer leghatásosabb eredményeit a W. R., avagy az organizmus misztériuma, illetve a Sweet Movie című alkotásaiban láthatjuk.)


Ahogy folyamatosan formálódott és alakult az Agónia forgatókönyve, úgy növekedtek Klimov és a szovjet filmbürokraták aggodalmai. A rendező attól félt, hogy elveszti uralmát a hatalmas anyag fölött (ráadásul egyik forgatókönyvíró-társa, Nuszinov az évekig tartó munka közben elhunyt), míg a bürokraták amiatt aggódtak, hogy a cári család és Raszputyin egyre plasztikusabb, egyre emberibb jellemvonásokat kaptak, miközben jószerivel szó sem esett a proletariátusról, a bolsevikokról, akik 1917-ben véget vetettek ezeknek a tarthatatlan állapotoknak. A korabeli szovjet történelemszemlélettel szemben ugyanis Klimov nem II. Miklóst és a cári családot akarta volna pellengérre állítani, hanem azt szerette volna érzékeltetni, hogy azokban az években olyan történelmi helyzet állt elő, amely mindenképpen radikális változásokat tett szükségessé, függetlenül attól, hogy erős- vagy gyengekezű cár ül-e a trónon. II. Miklós korántsem volt olyan kegyetlen uralkodó, mint Rettegett Iván, Nagy Péter vagy közvetlen elődjei közül mondjuk III. Sándor, akiket a szovjet történetírás kedvezőbben ítélt meg. A szovjet politikai irányvonalban viszont semmiféle hajlandóság nem mutatkozott akkoriban arra, hogy az utolsó Romanov-cár személyét átértékeljék, és árnyaltabb képet fessenek róla. Miután 1975-ben végre elkészült a film, azonnal dobozba került. Bármilyen korlátoltak voltak ugyanis a filmügyek illetékesei, egyáltalán nem voltak hülyék, és a napnál is világosabb volt számukra, hogy az Agónia nem csak arról szól, amit közvetlenül bemutat: a jelképes cím nem csupán Raszputyin haláltusájára és a cári rendszer végnapjaira utal, hanem a brezsnyevi jelenre is, ahol a dolgozó nép és az őket állítólag képviselő pártapparátus között már-már akkora szakadék tátongott, mint annak idején II. Miklós és alattvalói között, csak ezzel akkor még sokan nem voltak tisztában.


Andrej Tarkovszkij hányatott sorsú remekművéhez, az Andrej Rubljovhoz (1969) hasonlóan az Agóniát is végül hamarabb láthatta a külföldi, mint a hazai közönség. Előbb a baráti országokban mutatták be: Magyarországon például 1982. október 28-án, nem egész két hónappal azután, hogy a velencei filmfesztiválon a FIPRESCI megosztott díját kapta. (A másik FIPRESCI-győztes A dolgok állása volt, Wim Winders filmje.) A biztonság kedvéért a szovjet változatot megcsonkították: főleg olyan képsorokat vágtak ki, melyek túl érzékletesen mutatták be Raszputyin kicsapongásait. A megkésett premier sajnos nem vált az Agónia javára: formanyelvi újításait addigra a hazai és a külföldi közönség más alkotások révén már megismerhette, ugyanakkor a betiltás miatt a filmet olyan irreális elvárások övezték, melyeknek képtelenség volt megfelelni, és sokan csalódottságuknak adtak hangot Klimov művéről szóló beszámolóikban. Később maga Klimov is elégedetlenségét hangsúlyozta: „Minden filmemmel szemben vannak fenntartásaim, de az Agóniával szemben a legtöbb. Háromszor kellett nekifutnom, mert mindig leállították a forgatást. S mire nyolc év elteltével tényleg megcsinálhattam, rájöttem, hogy a régi forgatókönyv már használhatatlan, úgyhogy forgatás közben kellett újat írni. De olyan páratlan anyag volt a kezemben és olyan ragyogó színészek, mint a Raszputyint alakító Petrenko például, hogy már nem visszakozhattam: a filmet meg kellett csinálni. De sem mesterségbeli tudásom, sem tapasztalatom nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget kihasználjam. Túl sok a külsőséges megoldás a filmben. Mikor befejeztem, magam ajánlottam fel az Iszkussztvo Kino-nak, hogy írok róla egy megsemmisítő kritikát. Bele is mentek, aztán mégsem kellett nekik. Valóságos komplexusommá vált ez a film. Bizonyos fokig a Jöjj és lásd-ot is azért csináltam meg, hogy jóvá tegyem az Agóniában elkövetett hibáimat, s így valamiképp rehabilitáljam magamat saját szememben.”


Egyéb Raszputyin-filmek

Raszputyin figurája hamar feltűnt a filmvásznon: egy évvel a halála után, 1917-ben már két amerikai film is készült róla. Az egyikben Edward Connelly, a másikban Montagu Love személyesítette meg őt. 1926-ban a németek forgattak filmet a „szent ember”-ről, akit maga a rendező, Max Neufeld alakított. 1928-ban két újabb német és egy amerikai opusz gyarapította a Raszputyin-filmek egyre bővülő sorát. A hírhedt sarlatánt a merénylet óta eltelt egy évszázadban olyan közismert színészek is eljátszották, mint például Conrad Veidt, Lionel Barrymore, Harry Baur, Boris Karloff, Pierre Brasseur, Christopher Lee, Gert Fröbe, Tom Baker, Alan Rickman, Christopher Lloyd és Gérard Depardieu. A magyar Raszputyinok közül említsük meg Tomanek Nándort (1977) és Kamarás Ivánt (2014): mindketten egy-egy tévéfilmben alakították a figurát, ámbár a Kamarás-féle alkotás nem magyar film, hanem amerikai–kanadai koprodukció. Az 1932-ben készült amerikai verzió, a Raszputyin és a császárné a maga idejében nagy médiavisszhangot kapott, mivel Feliksz Juszupov herceg és felesége, Irina a film miatt beperelték az MGM-et. A házaspár azzal vádolta a filmvállalatot, hogy megsértette Irina Juszupova jó hírét, mert a film Raszputyin szeretőjeként ábrázolja őt, aki a szerzetes démoni befolyása alatt állt, noha ők ketten valójában sosem találkoztak. (Egyesek viszont arról suttogtak, hogy igazából nem Irina, hanem a biszexuális Feliksz volt Raszputyin szeretője.) A tárgyaláson Juszupov is tanúvallomást tett, és beszámolt a merénylet minden apró részletéről. Bár az alkotók előrelátóan megváltoztatták a még élő szereplők neveit, a bíróság mégis helyt adott a hercegi házaspár követelésének, és kártérítésre, valamint a sérelmes jelenetek eltávolítására kötelezte az MGM-et.


Említést érdemel az 1966-ban bemutatott angol Raszputyin, az őrült szerzetes is, melynek címszereplője, Christopher Lee kamaszkorában találkozott az igazi merénylőkkel, egy évtizeddel a film bemutatása után, 1976-ban pedig Raszputyin lányával, Marijával. Az asszony elismerését fejezte ki a színésznek, mert szerinte Lee ugyanazzal a szuggesztív erővel rendelkezett, mint néhai édesapja. 1967-ben a rendezői babérokra vágyó közkedvelt francia színész, Robert Hossein mutatta be a maga verzióját versenyen kívül a cannes-i filmfesztiválon. A Feliksz Juszupov könyve alapján készült Megöltem Raszputyint forgatókönyvét maga Juszupov hagyta jóvá, sőt meg is jelenik a film bevezetésében, ahol elmondja, hogy gyűlölete Raszputyin (a filmben: Gert Fröbe) iránt a merénylet óta eltelt fél évszázad alatt sem csökkent. Franklin J. Schaffner Cárok végnapjai (1971) című alkotása különösen sok pontatlanságot tartalmaz, ámbár ennek az az oka, hogy a forgatókönyv szerzője állítólag csak a szovjet kormány által ellenőrzött forrásokhoz jutott hozzá. Maga a film a cári házaspár történetét mondja el, Raszputyin csupán mellékfigura. Eljátszására felmerült Marlon Brando, Peter O’Toole és Yul Brynner neve, míg végül – Laurence Olivier javaslatára – Tom Bakert szerződtették. És végül emlékezzünk meg az 1996-os tévéfilmről is, amely hivatalosan amerikai–magyar koprodukció, Ragályi Elemér fényképezte, és részben Magyarországon forgatták, a mellékszerepekben számos magyar színésszel. Raszputyint Alan Rickman alakította, igazán meggyőzően.


Így látták ők

„Pontosan követhető, aránylag kevés főszereplőt és sok mellékszereplőt mozgató kamaradrámát láthatunk, mégis, valahogy sokkal nagyobb ennek a Raszputyin körül zajló hisztériának a léptéke, mint azt filmben vagy drámában ábrázolhatónak gondolnánk, valamiért mindvégig érzékelünk valami nagyszabásút, akárcsak a szerkezetileg igen hasonló Dosztojevszkij-regényben, A félkegyelműben. A film statikussága az abszolút középponttal rendelkező szerkezetből következik – mindenkit csak a főhőshöz való viszonyában látunk megnyilvánulni –, egyúttal azonban ez a mozdulatlanság, ez a már beállott és a film során sehová sem fejlődő agónia a történelmi előzmények és következmények ismertetése nélkül is a csak nagybetűvel írható Történelem levegőjét árasztja. A rendező Elem Klimov nemcsak a dokumentumokat használja közvetlenül, hanem a színhelyektől kezdve a legapróbb esetlegességekig a történelmi tényeket is mindvégig csaknem aggodalmasan követi. Nagyon orosz a film, mind az orosz történelemhez való ragaszkodás, mind az orosz művészet néhány nagy leleményének idézetszerű újrafogalmazása miatt – a már említetteken kívül: néhány tömeget ábrázoló áldokumentum-felvétel Eizenstein látásmódját, más képsorok Tarkovszkij Rubljovját, megint mások Mitta Ragyogj, ragyogj csillagomjának néhány beállítását idézik. Az orosz kultúra hagyományos, nagy, mitikus konfliktusai, s főleg a századfordulón kidolgozott ellentmondás a Kelet és a Nyugat, az elmaradottság és a kezdetleges civilizáció között szimbólumszerű tömörséggel jelenik meg egy-egy monumentális képsorban, például a tibeti csodadoktor fürdőszalonjában, ahol egy adjutáns mindvégig telefont hurcol Raszputyin után, és ahol a magukat vízkúrával gyógyítgató miniszterek feje fölött két kuruzsló tárgyal és dönt Oroszország sorsáról.”
(Spiró György: Remekmű a léten túlról (Agónia). In: Filmvilág 1982/12, 10. o.)


„Elem Klimov széles ecsetvonásokkal fölvázolt monumentális freskókban örökítette meg a kort. A történet a pétervári udvarban játszódik; a »másik« Oroszországról – melynek muzsikjai állati nyomorúságban élnek, s az események idején a világháborús játszma ágyútöltelékeivé lesznek – dokumentumbetétek tudósítanak. Az ilyesfajta átfogó történelmi tabló, természeténél fogva, mindig kicsit illusztratív és külsőséges; ezt a csapdát Elem Klimov sem tudta kikerülni. Filmjéből a mély és igényes történelmi elemzés ugyanúgy hiányzik, mint az egyes cselekedetek lélektani magyarázata. Az Agónia grandiózus, elragadó történelmi képeskönyv, mely ismert történelmi folyamatokat illusztrál, színes, néhol túlfestett képekben. […] Az elemzés illusztratív könnyedségét Klimov a forma súlyával és pompájával pótolja. Olyan erővel, hogy a film nézése közben elfeledteti velünk a koncepció gyermetegségét; sodró képeivel elragadja, megadásra készteti a nézőt. Itt mutatkozik meg, hogy Elem Klimov nem akármilyen rendező: még e gyöngébb, vitathatóbb művének is kivételes súlya van. E film ereje a hangulatokban, az atmoszférában rejlik, s mindenekelőtt az intenzív és átélt színészi játékban. A főhőst alakító Alekszej Petrenko alakítása a filmet meghatározó rendezői koncepciónak megfelelően erőteljes, egysíkú és túlrajzolt. Erőt érzékeltet, ravaszságot és őrületet; azt a misztikus varázst azonban nem, mellyel hatást tudott gyakorolni arisztokratákra, tábornokokra, miniszterekre. A Raszputyin-rejtélyt sem a film egésze, sem az ő alakítása nem magyarázza, s erről aligha ez a kitűnő színész tehet.”
(Báron György: Haláltusa. In: Hollywood és Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 136–137. o.)


„Újra és újra végiggondoltam az Agónia képsorát, dialógusait, hátha találok valamilyen részletet, amelyet valaki félreérthet, amely beleütközhetne valamiféle sejthető tabuba, sérthetné valamely szent tehén glóriáját. Megrökönyödtem: az Agónia sem kimondva, sem kimondhatatlanul nem tartalmaz semmiféle meg nem gondolt, félreérthető, vagy akár csak félremagyarázható gondolatot. Ellenkezőleg: a lehető legpontosabb, legárnyaltabb emberi-társadalmi-történelmi igazságok feltárására törekszik. Nem ismerek filmet, amelyik egy adott társadalmi berendezkedés minden irányú elidegenedettségét a teljesség ilyen fokán ábrázolta volna. Nem ismerek rendezőt, aki világosabban látta és láttatta volna azt a világtörténelmi pillanatot, amikor az orosz birodalomban »még sohasem volt ilyen mély szakadék a hatalom és a nép között«, amikor a békés megoldás már nem volt lehetséges, »mikor már csak a nép dönthette el saját sorsát«. Eizenstein Rettegett lvánja óta nem volt ilyen erejű és arányú történelmi látomás az egyetemes filmművészetben... Végre egy film, amely nem dől be az egymásba fulladó tanácstalanság divatjának, nem gügyög, hanem beszél, nem homályból, világosságból építkezik, nem alkuszik, hanem ítélkezik, akar és mer világtörténelmi alternatívákban gondolkodni.”
(Kósa Ferenc: Az Agónia bemutatója alkalmából – Levél Elem Klimovhoz. In: Filmkultúra 1982/6, 44–48. o.)


Agónia (Агония, 1981) – szovjet filmdráma. Írta: Szemjon Lungin és Ilja Nuszinov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alfred Snyitke. Díszlet: Savkat Abduszalamov és Szergej Voronkov. Jelmez: Tatjana Vadeckaja. Vágó: Valerija Belova. Rendezte: Elem Klimov. Főszereplők: Alekszej Petrenko (Grigorij Raszputyin), Anatolij Romasin (II. Miklós cár), Velta Line (Alekszandra Fjodorovna cárné), Alisza Frejndlih (Anna Virubova udvarhölgy), Alekszandr Romancov (Feliksz Juszupov herceg), Jurij Katyin-Jarcev (Puriskevics), Leonyid Bronyevoj (Manasevics-Manujlov).


                                                                                                                            Field64




Ezen írás először 2015. november 7.-én jelent meg a Filmbookon. Elérhetősége:
A szerző 2017. május 30.-án, a Régi Idők Mozija blogon másodszor is publikálta. Elérhetősége:
Köszönet Field64-nek, hogy e helyen is olvasható alkotása.


A szerzetes és az ördög


A. Puskin:  Szerzetes (Részlet)

Ama szépséges tájak közelén,
Hol a nagy Iván magaslik merészen,
Keresztet hordozván arany fején,
Vad pusztaságban, erdők sűrüjében,
Kolostor állt; zord falai megett
Szerzetes élt vezeklő életet
Napjai fogytán, és imát imára
Sorolva, békén készült a halálra.
Dolgos barátunk gazdag sose volt,
Pokolba pompáért nem juthatott.
Macskája, zsoltárkönyve, olvasója,
Süvege, inge volt, s palackban vodka.
A házban, hol a szerzetes lakott,
Aranyhegyeket nem láthattunk volna,
Varázsos fényt reánk márvány se szórna,
És Raffaellót sem láthatni ott.
Egy háromlábu szék, az is kopott,
Meg egy fél-arsinos pad a sarokban,
Melyen a szerzetes evett s aludt.
A pad fölött nem duzzadt dunyha lágyan,
Bár szerzetes, nem hempergett az ágyban,
Két lepedő közt nyomva matracot.
A szent atya a böjtöket betartva,
Cellájában töltötte a napot,
„Uram, irgalmazz!” – halkan olvasott,
Evett, aludt s imádkozott gyakorta.

                                                   Baka István fordítása

Az előző bejegyzésem komor tartalma után, lássuk egy kicsit vidámabban a világot! Induljunk el, nézzük meg a dolog másik oldalát.
Ebben a "kirándulásban" segítségünkre lesz Nyikoláj Dosztál által rendezett A szerzetes és az ördög (Монах и бес) című 2016-os filmje. Műfaji besorolásával igencsak bajban vagyok. Van humora ennek az alkotásnak, olyan amit itt Közép-Európában is jól ismerünk, és élvezünk. Hasek, Menzel, Bacsó, Koltai, Eperjes vonal fel-feltűnik ebben a keserédes alkotásban. A filmben található szarkasztikus poénok ellenére összességében nem egy feltétlenül önfeledten vidám, szórakoztató alkotással van dolgunk.
A főszereplő szeret rímben beszélni, és ez időnként megmosolyogtathatja a nézőt, miközben nagyon is komoly dolgokat érint a mű. Az időnként sületlenségnek tűnő mondókák ellenére a mondanivaló igen súlyossá válik.
A 19. században járunk. Oroszország, Nyikoláj Pavlovocs Romanov (I. Miklós 1796-1855) uralkodásának (1825-1855) idején, valamikor 1830 után. (A film egyik jelentében láthatjuk a cár esti olvasmányát, ami Puskin Borisz Godunovja. Ennek az első kiadása 1830-ban jelent meg.)
Adva van egy kolostor, ahová beesik egy furcsa szerzet. Akivel időnként furcsa dolgok történnek meg. A kolostor apátjában még az is felmerül, hogy nem közönséges ember az új jövevény, hanem maga az...
Előző havi bejegyzésemben elég sötét dolgokról volt szó, ám látnunk kell, hogy a 19. századi Oroszország nem csak istentagadó eszmék hazája volt. Mindenesetre ez a fajta szellemi pezsgés, ami jellemezte az országot előkészítette a 20. századot.
Ebben a filmben, ha nem is direkt módon, előtűnik hogy a modernizáció, és az azzal járó fejlődés mennyire foglalkoztatta az ország vezetőit (a cáros jelenetekben erre van utalás is). De mutatja azt, hogy nem feltétlenül ezt gondolta mindenki a jövő útjának.
De több ez az alkotás annál, mint egy történelmi film. Sőt, talán annak nevezném legkevésbé. A történelem ebben az alkotásban, szerintem, csak mint kellék, mint kosztüm jelenik meg. Igazából, talán, a filozófia az ami át meg áthatja a művet. Lassan, szinte észrevétlen jutunk egy adott történelmi korból örök érvényű igazságok keresésének állapotába, hogy azután ismét visszakerüljünk a történelmi realitásba.
Jelenet a filmből  
A film egy kolostornál kezdődik, és ugyanott fejeződik be. De a kolostori lét nem csak bekeretezi ezt az alkotást, hanem át és átszövi.
Ez már maga arra predesztinálhatja a művet, hogy metafizikai üzenete is legyen. De azért nem minden "papos" filmnek van ilyen üzenete. A Legyetek jók, ha tudtok  (State buoni se potete) című olasz filmről már hallottam olyan kijelentést, hogy milyen jó kis humoros történetet dolgoz fel. Valóban lehet ilyen érzése az embernek, ha csak a magyar vágott verziót ismeri. Az eredeti alkotás jóval hosszabb, mint a nálunk bemutatott. És egészen más tőle annak a filmnek a végső hangulata. És ezt az 2016-os orosz filmet is meg lehetne úgy vágni, hogy ugyanolyan torzó legyen, mint az előbb nevezett olasz alkotás. De nagyon kár lenne. (Ahogy kár, hogy így "elbántak" itthon a Luigi Magni által készített filmmel is.) Ugyanakkor az itáliai mozinál nekem olyan érzésem van (Helyesebb lenne, ha azt írnám, hogy volt, hiszen elég régen láttam már.), mintha az alkotókat rekatolizációs cél is foglalkoztatta volna, mikor a filmet készítették. Ezzel szemben A szerzetes és az ördögnél nincs olyan érzetem mintha repravoszlavizációs ügy motiválta volna az alkotókat.
Ez a film nem egészen olyan, mint a Pópa, amelyben egy pravoszláv pap nehézségektől sem mentes nemes életét mutatják be. Nem próbálják az alkotók szimpatikusabbá tenni a szerzetesek, aszkéták, papok életét. Ebben a filmben a mondanivalón van a hangsúly, és a mondanivaló elválaszthatatlan a keresztény eszmeiségtől. Mivel orosz alkotással van dolgunk, ezért pravoszláv környezetben játszódik, de az üzenete nem felekezetieskedő.
Legalábbis szerintem.
A főkarakter Iván, Szemjon fia (Tyimofjev Tribuncev)
Ezek után bárki azt gondolhatja, hogy egy nehéz alkotásról van szó. De ez tévedés. Tudom, néhány mondatos bemutatóm alapján jogosan vetődhet fel ez a fajta értékelés.
Ezt a filmet többféleképpen nézheti az ember. Kikapcsolódásként is megtekinthető. És ha éppen van az embernek affinitása hozzá, hát akkor lehet min elgondolkodnia is.
Könnyedén beszél ez a mozi komoly dolgokról, miközben ha az embernek nincs az ilyesmihez kedve akkor csak (és ezt a csak-ot talán idézőjelbe kellett volna tennem) elszórakoztat, elringat bennünket. Szóval, egy érdekes többrétegű alkotásról van szó. Szerintem érdemes megnézni! (Annál is inkább mert az ősszel, egy másik alkotás kapcsán szeretnék egy kicsit visszatérni, visszautalni majd erre a filmre.)

Néhány kiegészítés a felirathoz

Néhány mondat erejéig szeretnék egy kis plusz információt átadni azok számára, akik egy kicsit jobban el szeretnének merülni a film részleteiben.

"- Tudod, hogy gyújtotta fel a tengert a cinege?
- Hogyan?
- Rázta a farkát és mindent telecsiripelt, hogy ég a tenger.
- Nem értem az utalást.
- Arra utaltam, hogy nem mondasz nekem semmit."
E párbeszédben A. Krilov (1769-1844) Cinke című meséjére (1811) történik utalás.
Hevenyészett fordításban az eredeti szöveg valahogy így hangzik:
A cinke a tengerhez repült, és a tengert fel akarta gyújtani;
Nagy zajt csapott, de a zajtól nem lett meg a dolog.

Tehát az idézetnek allegorikus jelentése van, és a be nem teljesített, hencegő ígéretre vonatkozik.

"Az ikos a parancsban, és a kondákban is. Elhiszed?"
Oikosz görög kifejezés. Ebből származik az öko előtagunk (lásd ökológia, ökonómia). A szó eredeti jelentése: ház, család, háztartás, otthon.
Az ikos (vagy ikosz) ebben az esetben rövid egyházi éneket jelent. Dicsőítő dal ünnepi eseményekre.
A kondák (vagy konták) rövid tömör ének, amely csak az ünnepről szól. Mindenféle allegória, és egyéb költészeti eszközöket nélkülöz a szövege. (Természetesen ez a kifejezés is görög eredetű.)

"- Érted ezt?
- Erről azt mondják: Isten templomot épít, az ördög hozzácsatol egy kápolnát. A történet eléggé átlagos."
A mondás jelentése: legyél józan és éber. Tulajdonképpen ugyanazt jelenti, mint amit Péter apostol első levelében olvashatunk: "Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen". (1Péter 5,8)
Majd így folytatódik a dialógus:
"Befejezem ezt a történetet. Semmilyen kadenciát nem engedek a kolostoromban!"
A kadencia zenei szakkifejezés. Jelenthet zenei periódus specifikus befejezését, de használják zenei átvezető részek elnevezésére is. A kifejezés olasz eredetű.
Az irodalomban is használják ezt a kifejezést, ott rímes, ritmusos mondást, bölcselkedést jelent. A filmben Iván, Szemjon fia elég gyakran így nyilvánul meg. 
Tulajdonképpen a kadencia ebben az esetben mindkét értelmében dekódolható. A szövegkörnyezet megengedi, ezért ebben az esetben nem törekedtem magyar kifejezéssel lefordítani.
Panagia - az Istenanya dicsőítő jelzője az ortodox egyházakban. A kifejezés latin megfelelője a Sanctissima (Szentséges).

"Kit ismer a polyák?" 
A filmben a  да лях знает кто kifejezés hangzik el. A ljáh nevet már Nyesztor is használta a krónikájában. Ez a kifejezés a nyugati szlávokra utal. Tehát az általam használt polyák (lengyel) kifejezés nem feltétlenül pontos.
A nyugati szlávok közé tartoznak a csehek, szlovákok, lengyelek, szorbok (vendek), kasubok.

Alekszandr Hrisztoforovics Benckendorf (1782-1844)
A. H. Benckendorff
1782. július 4.-én született Tallinnban, balti német származású. (Eredeti teljes neve: Konstantin Alexander Karl Wilhelm Christopher Benckendorff)
Szentpéterváron a jezsuitáknál nevelkedett. Tizenöt évesen a Szemjonovszkij Testőrezredbe kerül. Hamarosan hadnagyi rangot kap. Egy évvel később (1801) I. Pál cárt meggyilkolják. Egyes történészek szerint nem zárható ki, hogy az ifjú Benckendorffnak aktív szerepe van ebben.
Részt vesz az 1806-os és 1807-es Napóleon elleni hadjáratokban. Az eylaui ütközet (1807. február 7-8.) után két héttel ezredesi rangot kap.
Részt vesz az 1809-1811-es orosz-török háborúban. 1812 őszén Moszkva ideiglenes parancsnoka. Az 1813-1814 hadjárat során kozákcsapatot vezényel.
1816-ban csatlakozik a Amis Reunis szabadkőműves páholyhoz. Két évvel később kilép tőlük. Szakítása végleges, később maga indít eljárást a páholyban megismert "barátai", "testvérei" (Pjotr Csaadajev, Pável Pesztel, Alekszandr Gribojedov) ellen.
1821-ben emlékeztetőt ír I. Sándornak a szabadkőművesekről (Feljegyzés az oroszországi titkos társaságokról). A cár nem sok figyelmet szentelt az írásnak, mivel nem kedvelte Beckendorffot. A következő uralkodó, I. Miklós, azonban erre a dokumentumra úgy tekintett, mint ami bizonyítja a szerzőjének a hűségét, és megbízhatóságát.
Már (régóta) tábornok, amikor 1824-1825 között a Vaszilijevszkij sziget (Szentpétervár központi része) katonai kormányzója. Az 1824. november 7.-ei pusztító árvíz utáni helyreállítás, és újjáépítés egyik vezetője.
1825-ben a dekabrista felkelés idején (amelynek célja az volt, hogy megakadályozzák I.Miklós trónra lépését, és létrehozzanak egy alkotmányos rendszert) hűségesen kitart az ifjú uralkodó mellett. A dekakbrista mozgalom felszámolásában igen aktív. Az új cár bizalmasává válik.
1826-ban uralkodója elé terjeszti a politikai rendőrség felállításának tervét. Az ötlet elfogadásra kerül, a kiötlő hozzálát a megvalósításhoz. Létrehozza a csendőrséget és a titkosrendőrséget (hivatalos nevén Őfelsége Személye Körüli Kancellária 3. Ügyosztály). Mindkét szervezetnek Beckendorff a haláláig a vezetője lesz.
A titkosrendőrség nemcsak az államellenes felforgatókat figyeli meg. Kémkedett vallási csoportok, közösségek ellen, és gazdasági, üzleti szereplők ellen is. Mai kifejezéssel élve, harc a korrupció ellen. (Figyelem! A filmben ez ügyben is van egy kis odaszúrás!) Megfigyelték az országban tartózkodó külföldieket, és cenzurális feladatokat is ellátott. Benckendorff aktív közvetítőként részt vett Alekszandr Puskin és a cár (aki önmagát a költő egyetlen cenzorának tartotta) közötti viszony alakításában. A Borisz Godunov volt az első puskini mű, amit a cár személyesen ellenőrzött. Elolvasta és Beckendorffon keresztül megüzenten a szerzőnek, hogy írja át a drámát regénnyé. Walter Scott stílusában írja meg. A költő visszaüzent, hogy sajnos tehetségtelen, nem tud úgy írni. Ezután az uralkodó engedélyezte a színmű megjelenését.
1839-ben azt írja a cárnak, hogy Oroszország türelmetlenül vár az iparosításra, a modernizációra. Javasolja a jobbágyság eltörlését, támogatja a vasút fejlesztését. E reformok hangoztatásáért (főként a jobbágyságra vonatkozóért) a titkosrendőrség eljárását vonná maga után bárki, de Benckendorfot ez nem zavarja. A cári pénzügyminiszter (1823-1844 között) Kankrin gróf pénzügyi politikája nem segítette az ország gazdasági fejlődését. A gróf úgy vélte nem állami feladat például a közlekedési lehetőségek fejlesztése. Ennek ellenére 1837-ben megépül az ország első vasútvonala Cárszkoje Szeló és Szentpétervár között. 
1841-es jelentése fókuszában a közegészségügy áll. Az 1842-esben a vámtarifák csökkentését javasolja, a gazdaság fejlődése érdekében.
Társaságkedvelő ember volt. Nem fordított túl nagy figyelmet a titkosrendőrségre, az azzal való törődést meghagyta a beosztottjai számára. Feljegyezték róla, hogy időnként elfelejtette saját nevét. Ilyenkor volt, hogy a névjegykártyájára támaszkodott. Családnevét is többféleképpen is átírják: Beckenndorf, Beckendorf, Beckendorff (önmaga így írta, amikor nem cirill betűket használt).
1844-ben Szentpétervárról elindul Badenbe. Gyógykezelésre menne, de útközben utoléri a halál (október 5.-én).
I. Miklós cár felismerte, hogy országának égető szüksége van a modernizációra, ám az elmaradott feudális viszonyok, és a tőkehiány erősen visszafogták lehetőségeit. A nemzetközi helyzetről már nem is beszélve. A jobbágyfelszabadítás lehetősége már az ő korában is foglalkoztatta az ország vezetőit. Ő kezdi az úgynevezett reformcárok sorát, akik a 19.században megpróbáltak adekvát választ adni a gazdasági, politikai, társadalmi kihívásoknak. Talán érdekes, hogy az utolsó reform cárt II. Miklósnak hívták...

"Mondtam neked, hogy a helyi kolostor rendfőnöke leszel. Tehát az leszel! Hozz létre új szabályokat, szervezz kommunát, egy Napvárost."

Napváros... Tommaso Campanella (1586-1639) dominikánus szerzetes műve. Először 1602-ben jelenik meg olaszul, 1623 pedig a latin nyelvű első kiadás évszáma.
A Napváros egy utópia leírása. Egy olyan társadalomról, ahol a javakat a társadalom tagjai közösen birtokolják. A mű keretét egy genovai hajós és szerzetes beszélgetése adja. A hajós egy nem létező társadalomról tart előadást. Érdekes filozófiai mű. A szerző nem csak biblikus nézeteket propagál művében. Nem véletlen, hogy Campanellának problémái voltak az Inkvizícióval. Szó van a műben eugenikáról, és az elvégzett munka és a javadalom viszonyáról is. "Természetesen" a képesség és szükséglet viszonylatában. Némely nézete miatt protokommunista alkotásnak is tekinthető a könyv.

"Egy dologban hibáztam. Az uralkodó lába alá kell a bombát hajítani. És a köztársaságot még az idén létrehozni."
Ezek a mondatok nem a (a filmes) jelenre, és nem is a múltra vonatkoznak. Ez jövendőmondás lenne. Utalás  az 1881. március 13.-ai, II. Sándor cár elleni merényletre. A Narodnaja Volja egy tagja a Pevcseszki hídnál bombát hajított a cári hintó alá. Ekkor a cár még nem sérül meg, a merénylőt Nyikolaj Riszakovot elkapják. A cár kiszáll a kocsijából, és nem sokkal ezután egy másik bombát dobnak rá. A robbanás leszakítja a lábát, és hiába viszik egyből a Téli Palotába, nem éli túl a sérülését. A merénylet szemtanúja volt fia (III. Sándor) és unokája (II. Miklós) is.

"Mindkét kezeddel csináld! Egyébként lezúgsz az égből, mint a hajnalcsillag."  Ebben a mondatban a денница kifejezés hangzik el. Tertullianus szerint az Ézsaiás 14,12-ben ("Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki népeken tapostál!") szereplő személy (hajnal fia, fényes csillag) maga a Sátán (Lucifer-fényhozó). Erre (is) utal a beszélő.
A szláv mitológiában a Dennyica az anyja, lánya vagy nőtestvére (húga) a Napnak. Szerb népdalokban a Nap testvérének hívják. A mítosz szerint Dennyica feladata, hogy a napfelkelte napját felvezesse az égbe, így lesz majd nappal.
Tehát ha Dennyica lezúg az égből, akkor itt a Földön mindennek vége.

"Elpáholnak seperc alatt. Ne menj a pópánéhoz látogatóba!"
Az első mondat egy figyelmeztetés lenne, ehhez nem fűznék hozzá semmit. Ám az idézet második feléhez igen. Van egy másik szólás, ami valahogy úgy hangzik, hogy: vigyázz rá, mint pópa a feleségére. Arról van szó, hogy az ortodox egyházakban a felszentelés előtt engedélyezve van a papoknak a nősülés. Ám felszentelés után nem. Tehát a felszentelt papnak (pópának) vigyáznia kell a feleségére, mert ha valami baj éri, és Isten ne adja elhalálozik, akkor már nem házasodhat meg újra. További életét cölibátusban kell leélnie.
Tehát, nem tanácsos a pópáné után kujtorogni, mert a pópa úgy vigyáz rá, mint... a hímes tojásra. 


Összegzés

A film minden könnyedsége ellenére nagyon ősi, drámai kérdéskört (is) feszeget. Erre a legjobb példa a fauszti jelenet. Bár ez az analógia nem minden értelemben helyes. Ennek az alkotásnak sokkal pozitívabb az üzenete. Nem kell behódolni, nem kell mindent alárendelni a kívánságnak. Ami úgyis csak ideig való.
Az ördög (Gregorij Fetiszov) megkísérti Ivánt, pont úgy ahogy megkísértette Jézust is. (Máté 4-11) gyakorlatilag ugyanazokat a dolgokat felajánlja mint a názáretinek. Ám már több mint 18 évszázada túl vagyunk az alaptörténeten. Ivánnak még sincs egyszerű dolga. A film ezen része bővelkedik bibliai utalásokban. Ott van mindjárt a piaci jelenet... Óhatatlan, hogy ne jusson az ember eszébe a Máté 21,12-13.

A film elején ott kísért az emberben a gondolat, hogy Iván szent-e, vagy álruhában az ördög maga. A film második felében feltűnik Légió (Máté 8,26-39), de ő meg a végére lesz annyira emberi. Mit üzenhet ez nekünk? Talán azt, hogy a világunk nem fekete és fehér?
A kolostor vezetője (Borisz Kamorzin alakítja) az egyetlen, aki (viszonylag) helyesen ítéli meg az embereket? Pedig nem tűnik, ahogy mondani szokták, a legélesebb késnek a fiókban.
Zsanna Szergejevna (Ekran i szcena munkatársa) szerint Kamorzin által életre keltett figura pont olyan, mint amilyennek a bolsevik propaganda láttatni szerette volna  a papságot. Mind külsőleg, mind belsőleg. Lehet ebben igazság, ám a film zárójelenete engem épp arról győzött meg, amit eleinte csak gyanítottam, hogy hibái ellenére is egy bölcs emberről van szó. A karaktert a mindennapi élethez elengedhetetlen józanság, és az egyszerű emberek bölcsessége jellemzi. Néha kissé naivnak hat, de egyértelműen jóindulatú.
Ám ugyanakkor van ennek a karakternek egy másik értelmezése is. Véleményem szerint egyáltalán nem együgyű, nem feltétlenül egy sztereotípia megjelenítése ő. Persze külső alkati megjelenése alapján Zsanna Szergejevna értelmezése helytálló. De én látok benne egy Tevjéhez (Hegedűs a háztetőn, Fiddler on the Roof), vagy a Néri Szent Fülöp (Legyetek jók, ha tudtok)  szerű karaktert is. Egy szentéletű, az életet nem túlbonyolító embert is.
Azután ott van Iván. Aki egy független személyiség. Nem függ sem az egyházi, sem az állami hatalomtól. Olyan, mintha csak Istentől függne. Persze ez csak akkor lehet számunkra esetleg nyilvánvaló, amikor feltűnik az ellen. Egészen addig "kétségek" között szemlélhetjük tevékenységét. Ki kicsoda, ki kivel van?
Az ördög testi manifesztációja teljesen megváltoztatja a film karakterét. Egy vagány hapsi tűnik fel, és ezzel teljesen átformálja a film hangulatát. Már-már annyira, hogy szinte olybá tűnik, hogy egy filmben kettőt kapunk. Mintegy Fauszt Mefiszto párharc bontakozik ki a szemünk előtt. Legalábbis szekularizált kultúrán felnőtt ember számára ez a párharc jut az eszében. Ám a film készítői ennél mélyebbre mennek a témában. A szentföldi jelentekkel teljesen egyértelművé válik, hogy a Jézus megkísértésének bibliai történetének paralel megjelenítésével van dolgunk. Természetesen aktualizált üzenetekkel (amik evangéliumi utalásokkal operálva jelenítenek meg), amelyek a ma nézőit szembesíthetik egy-két dologgal. Úgy vélem, hogy az Újszövetség ismerete nélkül is értelmezhető az alkotók üzenete, ám a nevezett irat ismeretével sokkal nagyobb élményt tud nyújtani a film.

Más megközelítéssel is próbálkozhatunk. A főbb karakterek jellemzői erősen hasonítanak az istenes orosz népmesék főbb karaktertípusaihoz. Mondhatni meseszerű a karakterek jellemábrázolása. Ezen alkotások megőrizték a kereszténység előtti hitvilág elképzeléseinek egy részét. Ezekben a mesékben az Isten esendő, időnként egy kicsit ügyefogyottnak tűnik (mint a filmbeli kolostor vezető), akit az ördög gyakorta rászed. És a triumvirátus harmadik tagja (az ember) szintén partner ebben a dologban, ahogy a mesékben is. A filmbeli apát (helyesebb lenne igument, vagy archimandritát írnom) végtelen jóindulata, naivitása és bölcsessége szemben áll Légiócska vagányságával. És ahogy a mesékben lenni szokott, a végén a jó győzedelmeskedik.

Szinopszis 

Jelenet a filmből
A 19. századi orosz társadalom nem a legjobb választ adta a fausti kísértésre. Erről (is) próbált szólni a múlt havi bejegyzésem. Ez a film azt is állítja (szerintem), hogy a rossz válaszok nincsenek determinálva sem az egyéni életünkben, sem a közösségünkében, sem a társadalmunkban. A helyes válaszokat nekünk kell megtalálnunk, és minden nehézség ellenére hűeknek kell lennünk hozzájuk. Mert csak így tudunk sók lenni. (Hogy stílszerű legyek.) És ha áttételesen is, de itt, ezzel a konklúzióval összekapcsolhatjuk a két írásomat is. Még akkor is, ha két teljesen különböző műfajú alkotások "ihlettek" a megírásukra.   

Szóval, ha akarjuk, ezzel a mozival kapcsolatban tágasak az értelmezési lehetőségeink. Tagadhatatlan, hogy ha igényünk van rá, akkor ez a film lehetőséget ad számunkra az elmélkedésre.
De ha  nincs ilyen igényük, az sem baj. Akkor is élvezhető a mű.


Eltűnt nyolc űrhajó

Azt éppen nem lehetne állítani, hogy viharos gyorsasággal készültek a fantasztikus filmek a szocialista tábor keblén belül. Némileg magyarázat rá, hogy a műfaj az átlagnál nagyobb költségvetést igényelt, és pénz dolgában mondhatni sosem álltak jól a stúdiók. Nem véletlen, hogy szinte minden fantasztikus film több baráti ország segítségével készült. A másik ok pedig az, hogy Sztálin fölöttébb gyanakodva tekintett erre a zsánerre, és hosszú időre jegelte a témakör mozijait. (Naná, még valaki másnak is lesz jövőképe rajta kívül.) A régi reflexek pedig sokáig éltek. Így aztán szinte viharos gyorsaságúnak mondható, hogy az 1970-es Meteorvadászok után potom két évvel leforgatták az Eltűnt nyolc űrhajó mozit. De jól tették…. mert a "vörös blokk" egyik legjobb sci-fi története került vászonra.

A világűrben játszódó történeteknek a 2001 Űrodüsszeia népszerűsége feladta a leckét, bizonyítván, hogy a gondolati tartalmat előtérbe helyező mozik éppoly sikeresek lehetnek, mint a látványra és izgalomra alapozó társaik. A már említett Meteorvadászok ugyancsak az intellektusos irányt követte. Tarkovszkij 1972-ben mutatta be a Solarist, és az Eolomea, - a film eredeti címe, - sem akart lemaradni tőle. Lássuk, sikerült-e megfelelni a korszellemnek.

Maria Scholl professzornő, az Egyesült Nemzetek Tanácsában az űrrepülések ideiglenes leállítást szorgalmazza, amikor sorozatosan tűnnek el űrhajók. Az okok boncolgatása közben szembe kerül Tal professzorral az egykori tanítójával. Mindeközben egy eldugott űrállomáson Dan Lagny, a kiváló pilóta, pokolian unja magát, és ki akar szállni a mások által oly regényesnek képzelt űrhajós életből. Ám az élet időnként furcsa dolgokat produkál. Találkozások, beszélgetések közepette valami nagyszabású titokzatos terv bontakozik ki. Olyasmi, ami igazi kihívás a merész vállalkozóknak.

A film rögtön a közepébe vág a dolgoknak és később sem követi a megszokott lineáris történet mesélés szabályait. Ide-oda ugrál időben és térben, ellátva a nézőt információ morzsákkal. A rendező Herrmann Zschoche volt, aki a TV-nél híradó operatőrként indult és alaposan kitanulta a központozás és rövid megfogalmazás fontosságát. A vágás technikája mondhatni rendkívüli. A kamera mozgatása sem szokványos, rengeteg félközelit alkalmaz, kevés a nagy látószögű felvétel. Így a néző úgy érzi, szinte testközelben ül a szereplőkkel, hallgatja őket, együtt lelkesedik, mérgelődik, vidul vagy szomorkodik velük. Kiváló megoldás, leköti a figyelmet. A zene remekül lett válogatva. Günther Fischer felelt érte, aki jazz megoldásoktól a fülbemászó pop zenés dallamokig mindent bevetett. A díszletvilág igazi szocialista megoldásokkal van teli, de ezúttal a legjobb értelemben mondva. Semmi csiricsáré, öncélú megoldás, minden funkcionalista, de nem rideg. Az űrképekből nincs túl sok, de a kor színvonalát megütik, igazából máig sincs bennük komoly kivetnivaló. A „kötelező” robot sem marad ki, amely ezúttal a film üdítő pillanatait gyarapítja.

A lényeg viszont az eljövendő új világ, ha már sci-firől beszélünk.  Nos, az milyen? Isten bizony, nem rossz. A legvonzóbb benne, hogy élhető, megkedvelhető, valós ízű. Nem akarnak holmi ideális falansztert eladni a mozi látogatóknak. A gondok egy része eltűnt, másik része megmaradt. A bürokrácia köszöni szépen, remekül tartja magát. (Elég merész fricska volt ez a maga idején a hírhedten vaskalapos német kommunista pártvezetőkre gondolva.) Van minden, de nem biztos, hogy a megfelelő helyen található. (Ezért kénytelen egy űrhajós zoknit ragasztani.)  Az emberek képzettek, jól élnek, de nem hibátlanok. Családi gondjaik vannak, szerelmesek lesznek, időnként túlóráznak, netán csalják a munkát, titokban piáznak a munkahelyükön, és néha, egyénileg, beleszürkülnek a nagy fejlődésbe. Vagy éppen módjuk nyílik valami valóban jelentőset végrehajtani. Soha rosszabb jövő ne jöjjön. Hadd említsem meg, hogy az alaptörténetet egy bolgár író regénye szolgáltatta, akit nemzetközileg Angel Wagenstein néven találunk meg. A főszereplő a honfitársa. Ivan Andonov akkortájt fölöttébb népszerű színész volt. Itt kiderül, miért. Szinte eszköztelen egyszerűséggel formálja meg az unatkozó bajkeverőből nagy áldozatra képes „hétköznapi hős” alakját. Cox Habbema fiatal professzornőként marad emlékezetes. Ő eredetileg holland származású volt, akit a szerelem csábított a "Berlini fal"-on túlra. Rolf Hoppe a maliciózus, de nagyon okos és nehezen kiismerhető Tal akadémikust alakítja, hibátlanul. Nem sorolom tovább, tulajdonképpen mindenki hozza amit kell. Egyedül az Űrtanács volt sematikus számomra. De ahogy elnéztem, oda az NDK-ban tanuló diákokból válogattak és az amatőrség még háttérszereplőként is átszűrődik a képeken.
Részemről a legjobb kelet-német fantasztikus mozinak tartom. Témájában, kivitelezésében máig állja a sarat, noha kétségtelenül elvár némi ráhangolódást az szereplők érzelmi hullámhosszára. Viszont ha az összejön, egy kivételesen aranyos, humoros és intelligens mozit kap az érdeklődő. Akció megszállottak kerüljék, mindenki más jól szórakozhat a megtekintésekor. Egyáltalán nem csodálom, hogy éppoly sikeres maradt, mint a premierje idején.
Megjegyzés: A film színes, mint az a képekből látható, de csak fekete-fehér előzetes találtam.

                                                                 Oldfan


A filmhez tartozó felirat megtalálható itt.

http://www.feliratok.info/?search=elt%C3%BCnt+%C5%B1rhaj%C3%B3&soriSorszam=&nyelv=&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

Pikk Dáma. A fekete rítus

Alekszadr Sz. Puskin:  A démon

Egykor, midőn még új volt minden
Élmény az életem során -
Hogy lány néz rám, tölgy lombja zizzen
S éjente szól a csalogány -
Midőn magasztos érzemények,
Szabadság, hírnév, szerelem
S a drága, ihletett művészet
Tüzelte vérem hevesen -
Váratlanul a vágyak, kéjek
Fölé árnyék emelkedett:
Akkor kezdett egy sanda lélek
Meglátogatni engemet.
Szenvedtem e találkozástól:
Mosolygott, szeme furcsa volt,
Mindent kicsúfoló szavából
Belém jeges méreg hatolt.
Kifogyhatatlan rágalommal
Kisértette a mennyeket;
Mindent, mi szép, ábrándnak mondva,
Mindent, mi lelkes, megvetett.
Szabadságban, hűségben nem hitt;
Csak gúnyt érzett a lét iránt -
S a gazdag természetben semmit
Áldón említni nem kivánt.

                                                 Radó György fordítása

A film, amelyhez feliratot készítettem, és amelyhez ez a bejegyzés megíródott a Пиковая дама. Черный обряд címet viseli. Egy olyan világba visz el, melyet magam nagyon nem kultiválok. Hogy mégis készítettem magyar feliratot hozzá annak személyes oka van, amit most nem részleteznék. Itt van (a Feliratok fül mögött), mert elkészült. Jobb híján kapta tőlem ez a film a fantázia címkét. Sokkal pontosabb lett volna a thriller, vagy horror. (Amennyiben nem csak a hentelős filmeket hívhatjuk így. Márpedig néhány hete biztosan tudom, hogy nem csak azokat.) A bejegyzések végén található címke által sugallt meghatározás, nem mindig pontos. Ennek az oka az, hogy nem szeretnék túl sok fajta címkét használni ebben a blogban. Így időnként egy kicsit tágabban tanácsos értelmezni ezeket a kifejezéseket. Volt már ilyen máskor is. Egy animációs mesefilmet pedig lerajzfilmeztem. Meg is kaptam a (jogos) kiigazítást. Nincs is ezzel semmi baj, sőt!
Szóval itt van ez a film, amelyhez fogható nem igazán volt még az oldalon. Az ilyen filmeket nem feltétlenül a mondanivaló miatt szokták megnézni az emberek.
Adva van egy kislány, aki a társaival olyan dologban bonyolódnak bele, amibe nem kellett volna. A következmények lelkileg megviselik, ezért az édesanyja a volt férje (aki a leányzó apukája) segítségét kéri. Anton Szergejevics autószerelő, és mint ilyen roppant gyakorlatias ember. Viszont megtapasztal olyan dolgokat, amik miatt elkezd ő is nyugtalankodni.

A felirathoz csak egyetlen dolgot szeretnék hozzáfűzni. A filmben néhány helyen elhangzik egy kifejezés: refren. Ennek a szónak elég széles jelentéstartománya van. Eleinte lefordítottam, de a dialógusokban mindig egy kicsit más, és értelmezési többlettel bukkant fel. Nem tudom, hogy ez egy "szakkifejezés"-e, vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy a talizmán szóval helyettesítem a magyar szövegben. A filmben elhangzó definíció szerint azonos a jelentéstartalma a két kifejezésnek. Maga a film témaköre egyáltalán nem tartozik a kedvenc témáim közé. Ez egy szubjektív dolog. Annyira nem a kedvencem a dolog, hogy egy kicsit megterhelő is volt a felirat elkészítése. Nem nyelvi okokból. Viszont, viszonylag hamar megvoltam vele.
Az orosz kultúrával (is) össze van fonódva az a szellemiség, ami a filmből árad. Ez tagadhatatlan. (Bár ha igazán pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt kellene mondanom, hogy a Földön található összes kultúrában megtalálható.)

Már az ősi időkben minden emberi közösségnek meg volt a maga hiedelemvilága. Legalábbis történelmi ismereteink szerint. Az ókor folyamán ez úgy manifesztálódott, hogy minden népnek saját istenei voltak. (Persze a nép kifejezés nem egészen azt jelenti ókori viszonylatban, mint napjainkban.) Pontosabban, nem a népeknek voltak istenei, hanem területeknek. A területen élők, származásuktól függetlenül, ugyanazon idoloknak hódoltak. Az Amazonas vidékén történő etnografikus kutatások során kiderült, hogy az őshonos indiánok nem szívesen (vagy egyáltalán nem) mennek a saját vadászterületükön túlra, mivel nem ismerik az ott "lakó" isteneket.
Már az ókorban elindult egy folyamat, amely során letisztulóban van a vallási elképzelések tárháza. A Biblia ószövetségi részében jó néhány helyen világos kinyilatkoztatás van arról, hogy a Biblia Istene, a Teremtő Isten más mint a többi szellemi lény, akit az emberek istenként tisztelnek, vagy imádnak. Világos, és egyértelmű utasítást kap a kiválasztott nép (akik a Biblia szerint elsősorban arra hívattak el, hogy Isten Igéjét megőrizzék) soha ne imádjon területi szellemeket. Sőt! Ha talál olyan helyet, ahol más istent imádnak, azt az épületet rombolják le, illetve a területi szellem részére szentelt (elválasztott) ligetek fáit vágják ki. Pusztítsák el a bálványokat. (5Mózes 12,2-3)
Érdekes módon a területi istenségek nem csak a dél-amerikai bennszülöttek között ismert, hanem a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás is megemlíti. Ahogy a nemzeti istenek létéről is ír (mint helytelen gyakorlatot, amit a nemzetekbelieket jellemzi): Bírák 3,7; 2 Királyok 17,29; 2 Királyok17,10-11; 2 Királyok17,30-31 stb. Ugyanakkor a Kinyilatkoztatás szerint a Teremtő Istent (és annak tiszteletét) nem szabad, és nem is lehet földrajzi határok közé szorítani.
Az Örökkévaló világosan kijelentette, hogy vannak dolgok amik károsak az emberek számára. És ahogy a kultusza egyre jobban elterjed a Földön, úgy szorultak háttérbe a panteista istenségek az emberek tudatában. Amíg az emberek önkéntesen választották a Mindenhatót, addig minden rendben is ment. Ám a politikusok (az európai történelem folyamán először talán épp I.Constantinus [Nagy Konstanin, kb.272-337]) is "ráéreztek"a dologra. Az államhatalom amikor spirituális dolgokba keveredik mindig vallási türelmetlenség lesz  a gyümölcse. (Az ókorban ennek az elszenvedői voltak a zsidók, és a keresztények is. A konstantini fordulat azt is jelentette, hogy a vallási intoleranciának már nem a keresztények voltak a célpontjai.) A politikus mindent és most akar. Ezért I. István magyar király, és Vlagyimir rusz fejedelem is megelégedett ha követői csak színleg lettek kereszténnyé. Így a középkori társadalmakban keveredett az ősi hitvilág (lásd még népi hit) és a kereszténység tanításai.
Így hát nem kell csodálkoznunk azon, hogy az európai nemzetek vallási elképzelései nem homogén, sajátosságokkal, különlegességgel tarkítottak. A népi kultúrák, a bibliai látásmód szerint, eredendően nem a kinyilatkoztatott igazságot hordozzák, hanem az elrejtett (okkult - latin szó [occultus], jelentése elrejtett) ismeretanyagot.
"A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden ígéjét beteljesítsük." (5Mózes 29,29)
Tehát, minden ami a Biblián túl van, az tiltott ismeretanyag. Ez határozza meg a kereszténységnek a természetfelettihez való hozzáállásának alapjait.
Mivel azonban az Evangélium terjedésére rátapadtak a politikusok, így a társadalmakban kevert elképzelések élnek a természetfelettiről mind a mai napig. És tetszik vagy sem, ennek a jelenségnek az egyik lecsapódási formája a horrorfilmek is.

A kultúra szavunk eredete is a latinban található meg. A latin szó töve ugyanaz, mint a kultusz szónak. Igen, a kultúrának köze van a kultuszhoz. A művészetnek a hitvilághoz. Így van ez már évezredek óta. Miért lenne a 21.században máshogy?
A 18.század végén nyíltan felszínre törhetett, a mélyben régóta kavargó és elnyomott ősi hiedelmek. A felvilágosodás élharcosai nyíltan lázadtak a katolicizmus ellen, a kereszténység ellen, majd maga Isten ellen is. A felvilágosult francia forradalmárok nem gondolták anakronisztikusnak azt, hogy felléptek a keresztény hit és (azt jól vagy rosszul) képviselőik ellen, miközben maguk meg az Ész Istennőjének áldoztak. Nem átvitt értelemben. (1793. november 10.)
A felvilágosodás filozófusainak kereszténységellenes írásai, kijelentései, szállóigéi (Tipord el a gyalázatost!) meghozták véres gyümölcsüket. Az utókor megszépítve emlékezik meg róluk, és az általuk (is) gerjesztett eseményekről. Gondolataik, cselekedeteik helyett vannak a közhelyek, amelyek megkérdőjele nem ildomos. Ezek az agyoncsépelt dogmatikus kijelentéseket szokták szajkózni az ünnepi beszédekben. Ennyire futotta.
Amióta leöntötték cukorkamázzal a Nagy Francia Forradalmat, azóta minden magát haladónak gondoló ember igyekszik hasonulni ennek a Forradalom jelszavaival. Legyen az politikus vagy művészember. Miközben a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszava tömeggyilkosságokat, mészárlásokat, hosszú évekig tartó háborúságokat fedez el.

Európa történelme folyamán soha nem tudott mit kezdeni a meggyőződéses keresztényekkel. Amikor csak tehette igyekezett megszabadulni tőlük. Eleinte az arénáikban gyilkoltatták le őket (lásd a Római Birodalomban), esetleg a Szent Hivatal (lásd inkvizíció története) szorongatta (szó szerint és képletesen is) őket. De volt, hogy csak hajóra (pl. Mayflower) rakta és kitelepítette őket Észak-Amerikába. A 13 angol gyarmaton az újonnan létrejövő településeken a számüzöttek, úgy gondolom nem véletlenül, először mindig templomot építettek.
A 18. század végén a metodista ébredést sikeresen exportálja George Whitefield (1714-1770) az amerikai kontinens északi részére. Ez a határvidék úgynevezett második nagy ébredése. Vándor evangélisták szabadtéren tartott istentiszteletei jellemezték a korszakot. Az első a kentuckyi Lexington közelébe található Cane Ridge-nél volt (1801), és Barton Stone (1772-1844) nevéhez kötődik. Nem hétköznapi istentisztelet volt. Vallási reneszánsz kezdődött az országban. Ami olykor már a kereszténységen is túlmutatott.
1847-ben John D. Fox két lánya azt állította, hogy kapcsolatba lépett egy kopogtató szellemmel. El kellett mondaniuk egy formulát (ahhoz hasonlóan, ahogy a Pikk dáma. A fekete rítusban is), és a kapcsolat "létrejött". 150 évvel korábban boszorkányság vádjával bíróság elé állították volna őket, ám most csak egy cirkuszigazgató és New York Tribune szerkesztője kereste meg őket. De megszületett a spiritiszta mozgalom. 1870-re 11 millió követője van ennek a mozgalomnak. Ezzel párhuzamosan "megérkezik" az USÁ-ba a mesmerizmus, a homeopátia, és a Swedenborg kultusz. Egyfajta okkult ébredés söpör végig az Egyesült Államokon.
A keresztény mozgalmak térhódítása jó hatással volt a társadalom fejlődésére. A máig legjelentősebb felsőfokú iskolái egy jó része ekkoriban alapítódnak lelkes keresztények által. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az amerikai oktatási intézmények a kezdetektől mentesek voltak mindenféle vallási csoport befolyása alól, de ez nem jelentette azt, hogy vallástalan lett volna. Horace Mann, Benjamin Franklin a többi Alapító Atyával együtt úgy gondolták, hogy az általánosan vett vallásosság és a közoktatás elválaszthatatlanok egymástól. Mann szerint az középiskolákban intenzív vallásoktatásra van szükség, úgy hogy közben nem sérülhet a tanulók lelkiismereti szabadsága. Az úgy kívánta elérni, hogy egy közös vallási minimumot oktattak. Ez a Biblián, és néhány úgynevezett hasznos olvasmányra (pl. Bunyan A zarándok útja) alapult. A keresztény morál, jellemformálás alapjait az iskola adta, ha a szülők akarták, akkor saját maguk átadhatták a felekezeti értékeiket a gyermekeiknek. A 20.század közepén (1955-ben) a New York állam oktatási hivatala (Board of Regents - New York State Education Department) kiadott egy nem kötelező érvényű ajánlást a köziskolák részére. Ez arról szólt, hogy az iskolák tanulói közösen egy rövid imát mondjanak el. A javaslattevők úgy vélték, ezzel a fiatalkori bűnözést és a kommunizmus terjedését megakadályozhatják. Az ima így szólt:
"Mindenható Isten! Elismerjük, hogy tőled függünk.Könyörgünk áldd meg a szüleinket, tanárainkat, és hazánkat!" Hét évvel később egy szülő felháborodott azon, hogy gyermeke részt vett egy közös iskolai imaalkalmon. 1962-ben az USA Legfelsőbb Bírósága 8:1 arányban úgy döntött, hogy az állam által fenntartott köziskolákban alkotmányellenes a kötelező ima. Ez alapján 1963-ban az Abington körzeti iskola vs. Schempp ügyben a bíróság jogellenesnek mondja ki a köziskolában történő közösségi bibliaolvasást, és  az Úr Imájának (amit a katolikusok Miatyánk-ként ismernek) közös elmondását is. (Az Úr Imája a keresztény felekezetek közötti egyetértés minimuma világszerte.) A bírósági döntések erősen vitatottak. Többször kezdeményezték megváltoztatásukat. Mindkét irányban. A hívők rendszerint azzal érvelnek, hogy ezen bírósági döntések (és az ezekből eredeztetett továbbiak) sértik az állam értéksemlegességét, hiszen negatív módon befolyásolja a keresztény hívő vallásgyakorlását. Az USÁban bekövetkező társadalmi változások negatív iránya, amelyek "gyümölcsei" a '90-es évekre beértek, alátámasztani látszik érveiket, mely szerint az újonnan felnövő generációkban erősen meglévő immoralitás eredője a '62-es döntésre vezethető vissza.

A jogi vita érvei elég érdekes állításokat, véleményeket, következtetéseket tartalmaz. Mindkét oldal álláspontjában van, véleményem szerint, akceptálható állítás. Ám, a bírói döntések, nem az arany középút megtalálására vezetnek, hanem mindig lejtenek valamelyik álláspont irányában. Mindez azért (is) lehetséges, mert a szembennálló felek láthatólag meg vannak győződve arról, hogy a bölcsesség köve náluk van , és a bírósági eljárások folyamán az álláspontjuk maximális elfogadásáért küzdenek. Ez nem törvénytelen, de kizárja azt, hogy konszenzusos megegyezés jöjjön létre a kérdésben. És mivel ez(ek) az ügy(ek) túlmutat(nak) egy szimpla bírósági eljárásnál, ezért a végeredmény társadalmi szempontból káros. Végletesen megosztja az ország egységét. Arról nem beszélve, hogy a bíró a jogszabályok alapján dönt, és nem kell figyelembe venni a döntésének társadalmi következményeit. Márpedig ez a vita az amerikai társadalom fundamentumairól szól. Az alapok megváltoztatása nem egyszerű folyamat, és nem tudni hová vezetnek. Vannak,lehetnek ideák, de az események irányíthatatlanok. A történelem eddigi folyamata legalábbis erre figyelmeztet.


Lyman Beecher lelkész (1775-1863) talán az első volt, aki megfogalmazta, hogy az amerikai nemzet megszületéséhez nélkülözhetetlen a megújuló vallásos szellemiség. Ez a gondolt köszön vissza napjainkban az Amerikának Istenre van szüksége gondolatkörből is. E szerint az iskolai közös imádkozások megtiltása (illetve a közintézményekből a vallásinak gondolt jelképek eltávolítása) olyan eseménysort indított el, amely szerintük az USA társadalmának gyengüléséhez vezetett.
A régi ideák helyére újakat kellett találni, ami a '80-as évek elejétől a PC lett (egyes ami gondolkodók szerint Európából származik az ötlet), és a kulturális relativizmus. A főiskolák megszűnnek elitképzők lenni, az oktatás üzletté válik, így romlik a színvonala is. (Hollywood élen jár ennek felismerésében is. Bár ott már 1933-ban kimondatott, hogy a forgatókönyveket úgy kell megírni, hogy félig írástudatlanok is megértsék az elkészült filmeket.)  A tananyagokat a PC elvárások miatt kiherélik. (És ez nem csak a történelemtudományra igaz. Igaz ez a biológiára; az angol nyelvre, irodalomra; és a művészeti tárgyakra is.)
Legalább az 1960-as évek óta az értelmiség a demokrácia és a szabadság ellenségeinek (és butának) festik le a keresztényeket. Ezt a WASP-ok elleni harc részének tekintik. Ugyanakkor a protestantizmus ezen vonulata bár hanyatlásnak indult, ám közel harminc éve megjelent egy újabb (egyáltalán nem homogén) (neo)protestáns szavazóréteg. Ők voltak a fő támogatói a Moral Majoritynek is, és a Tea Partynak is. (Maga a mozgalom névválasztása is sokatmondó, hiszen a Tea Party a bostoni teadélutánra utal. [1773.12.16.]) Az elnökválasztáskor mérleg nyelve tudnak lenne. (Nekik köszönheti az elnökségét Trump, W. Bush . És közvetve Obama is, hiszen sikeresen megosztották ezt a réteget amikor először megválasztották elnöknek. Többek között ezért játszott rá a kampánystábja a bőrszínére.) Ők azok, akik az újra naggyá tenni Amerikát alatt azt értik, hogy az USA visszatér a gyökereihez. Az Alapító Atyák szellemiségéhez. Ami naggyá tette Amerikát.


Jogos a kérdés, mi köze mindennek egy orosz (és időnként szovjet) filmekkel foglalkozó bloghoz?
Csak egy kis kitekintést szerettem volna, mielőtt rátérnék az film orosz kulturális vonatkozásaira.

Rusz megkeresztelkedése (988) után a bizánci rítusú kereszténység elterjed a keleti szlávok között. Ugyanakkor az ősi hitvilág szokásai (ahogy ez Európában megszokott volt) tovább életek a folklórban. Valamikor a 17. század vége, 18.század elején elkezdenek beszivárogni azok az eszmék, amiket ma már a felvilágosodás ideáiként szoktunk emlegetni. A 18.században, és a 19. század elején bizonyos körökben (főként a szabadkőművesek között) népszerűek Emanuel Swedenborg (1688-1722) művei.
Az évszázad végére, a nemzetközi trendnek megfelelően, Szentpéterváron már teljes kakofónia van spirituális értelemben. (Vázlatosan már írtam az egyesült államokbeli állapotokról, de Európában egy kicsit más volt a helyzet. Az okkultizmus iránti erőteljes érdeklődés jellemezte Párizst, Berlint, London, Budapestet [1873 után vagyunk]. Ugyanakkor a keresztény vallás reneszánsza nem volt jellemző a vén kontinensre. A protestáns felekezetek teológiai megújulásának híre, illetve az új keresztény teológiai értelmezések együtt (köztük, esetleg, keresztény színezetű, ám valójában eretnek tanításokkal) már kezdenek vissza- vagy beszivárogni az Óhazába. De hatásuk nem jelentős az európai közgondolkodásra.)
Oroszországot a káosz, illetve a káosz közeli helyzet jellemzi. A régi (pravoszláv-keresztény) értékek válságban vannak. Ez több okra visszavezethető:
1.: A krími háború (1853-1856) kudarca, majd az azt követő diplomáciai elszigetelődés aláássa a hatalom lévők tekintélyét. Ez belpolitikai bizonytalanságot hoz létre. A pravoszláv egyház feje (I. Péter óta) a cár, így ez a tekintélyvesztés áttételes módon, de az orosz ortodox egyházat is érinti. (Úgy tűnik napjainkban Vlagyimir Putyin sikeresebben abszolválta a krími kérdést, mint ahogy a 19.században sikerült. Hiszen ő "megszerezte", vagy "visszaszerezte" Oroszország számára a [többségében oroszok lakta] félszigetet. 23 évvel azután, hogy egy népszavazáson autonómiát kértek maguknak a krímiek Kijevtől [és amit nem kaptak meg soha], a Krím hazatért. Erre a Nyugat gazdasági háborúval, és diplomácia elszigeteléssel válaszolt [hasonló okok miatt mint a 19.században], de a putyini rendszer legitimációja nem csökkent [szemben a cárival], hanem nőtt. A Nyugat gyakorlatilag bebetonozta Putyin hatalmát. Vlagyimir Vlagyimirovicsnak  már nagyon szüksége volt erre.)
2. A jobbágyság eltörlése (1861) nem váltotta be teljesen a hozzáfűzött reményeket. A főúri réteg jelentős jövedelemtől elesik, ezért nem szimpatizál a cári udvar döntésével (és ezért a cári adminisztrációval se). A paraszti rétegek életében nem történik jelentős változás. Az életkörülményeik nem javulnak. Gazdasági megerősödésükhöz anyagi segítség (támogatás, hitel) kellene, de a tőkehiány miatt, erről szó sem lehet. Az életszínvonal stagnálása miatt vidéken is nő az elégedetlenség.
3. Megjelenik az országban a politikai terrorizmus. Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó akció a cár (II.Sándor) meggyilkolása (1881) volt. A társadalom többsége elítélte a politikai erőszakosságot, de azok is szép számmal vannak, akik támogatják. Ez is egy jelentős törésvonal a társadalomban.
4. Az orosz-japán háború (1904-1905) kudarca. Már a háború egyik célja is az volt, hogy a megrendült uralkodó osztály tekintélyét helyreállítsa. Mivel Oroszország elvesztette a küzdelmet, így pont az ellenkező hatást érték el.
5. Az 1905-ös forradalom. Egyszerre ok és okozat. A társadalmi válság egyik nyílt kitörése, amelyet  véresen levernek, ez is erodálja a rendszert. Ezt ellensúlyozandó liberális reformokba kezd a hatalom. Ennek egyik folyamodványaként a New Age-es filozófiák szabadon, korlátozásmentesen terjeszthetők az országban. (Ez egészen a NEP-ig így is marad. 1921)
6. 1911-ben meggyilkolják Sztolipin miniszterelnököt, aki jelentős reformokat kívánt végrehajtani. Újításai kivezethették volna az országot a gazdasági gödörből, és így beindulhatott volna egyfajta társadalmi stabilizáció. (Talán egyszer kitérek majd erre is. Természetesen, film kapcsán.)
7. Az I.Világháború. Az ország nincs felkészülve rá, mégis az uralkodóréteg (hasonló megfontolás miatt, mint a japán-oroszt is) erőlteti a részvételt.
Mindezen okok lassan, de biztosan elvezettek 1917-hez.
Ám, a politikai okokon kívül más is segített szétzilálni az orosz társadalmat.
A politikai elittel szembeni elégedetlenkedés a hagyományos szlávos kultúrától való elfordulás divatját hozza el. Nyugatias módik, a nyugati tanrendszerek (például a spiritizmus, teozófia, antropozófia stb) saját (szláv-orosz) vallási és kulturális tanokkal ötvöződik.
A pravoszláv teológusok a racionalizmusra, mint a latin Nyugat eszméjére tekintettek. (A latin jelző esetükben mindig gyanakvásra okot adó értelemben használatos. Ez a Német Lovagrend öröksége. Ugyanis soha el nem felejthető történelmi tény számukra, hogy a teuton lovagok erőszakkal akarták az ortodox vallású szlávokat katolizálni.) Az 1840-es években az úgynevezett szlavofilek azt állították, hogy a nyugati eszmék és intézmények használhatatlanok Oroszországban. (A dologban egy kicsit paradox, hogy eközben tagadhatatlan, hogy a szlavofilekre hatott a német romantika. Másrészt a szlavofilek ezen állítását napjaikban is szokták citálni, tényként kinyilatkoztatni.) Tehát, az a vélemény, mely szerint van egy sajátos orosz út, amely különbözik az európai megoldásoktól, igen mélyen benne van az orosz társadalmi tudatban.
Miután a szlavofilek az orosz identitás meghatározásán ügyködtek, a népi kultúra (amely része a hiedelemvilág is) felértékelődött a társadalomban. (Például Rilejev Ukrán népballadája így lesz "forradalmi" mű.) Ez azt jelenti, hogy az ősi hiedelmek ismét a közbeszéd, és gondolkodás részévé váltak. E folyamat közrejátszott abban, hogy az ország nyugati peremvidékén a falusi, népi kultúrkörből kiindulva elkezd kialakulni az ukrán nemzettudat.
A keresztény tanításokon alapuló gondolkodás visszább szorult. Kialakul egyfajta kettős hit (dvojeverije), ami a keresztény tanok és a szláv mítoszok keveréke. Ezen hitvilág nem a jó és a rossz ellentétpárjában gondolkodott (mint a kereszténység), hanem a tiszta és tisztátlanéban. (Miközben a keresztény teológia is használja az utóbbi két fogalmat, de a jó és a rossz szinonimáiként. Ugyanakkor a dvojeverijében a tiszta fogalma nem azonosul feltétlenül a jóéval, és a tisztátalan se a rosszal.)
A pravoszláv egyház mint szervezet, maga is válságban van a 19.század végén. Az okok prózaiak. Simonia (egyházi beosztásokkal való üzérkedés), hivatali visszaélések, a hierarchián belüli önkényeskedés, jelentős életszínvonalbeli különbség a vidéki papság és a klérus vezetői között.
A társadalom tagjai mindezt látták, megtapasztalták ezért szellemi útkeresésük során egyre többen kikerülték a (tekintélyét vesztett) politikai hatalommal szövetkezett (megtépázott tekintélyű) egyházi hatalmat. A nyugaton népszerű okkult eszmeiség behatol az országba. 1909 után keleti vallási kultúra (India, Kína, Tibet) is "betör".

A 19. század végi orosz művészeket Goethe és Nietzsche inspirálja. Lermontov Démonja, Puskin okkult jelenségektől sem mentes elbeszélései mind-mind előképei az ezüst korszak (kb.: 1890-1914) művészeinek okkult érdeklődésének.
Azok akik legmesszebbre eljutottak:
Merezskovszkij (Zinaida Gippius férje [lásd a  Borisz Godunov bejegyzést] érdeklődik a teozófia iránt, és élete végére (az emigrációban) eljut a fekete mágiáig. (Hogy mennyire mélyre jutott, azt egyértelműen nem derült ki számomra.) Feleségének is vannak "ördögös" versei, amelyeket sokan csak szimbólumokként értelmeznek. Miközben magánlevelezésében található állításai alapján megkérdőjelezhető, hogy tényleg csak szimbólumként értelmezhetőek ezek az allegóriák.
Valerij Brjuszov (1873-1924) író, és Mihail Vrubel (1856-1910) festőművész, a legjelentősebb, legerőteljesebb szimbolista művészek. Vrubelnek nincs politikai kötödése. Brjuszov szívesen hasonlította magát Mefisztóhoz. Erősen vallásellenes volt, számára fontos volt a politikai kötödés. Rendszeresen tartott spiritiszta szeánszokat. Életvezetése olyan volt mint művészete. Kortársai mágusnak, sátánistának tartották. A házastársi hűséget nem tartotta fontosnak, Nyina Petrov-szkajával hét évig tartó kapcsolata a szellemi leépülés és a morfiumfüggés időszakát hozta el az életében. Rendszeresen foglalkoztatták az öngyilkossági tervek. Petrovszkaja, aki társa a házasságtörésben, öngyilkos is lesz. 1911-ben Brjuszov sugallatára öngyilkosságot követ el a 21 éves Viktor Gofman. 1913-ban Nagyézsda Lvova öli meg magát, indítéka az íróval kapcsolatos szerelmi csalódása.
Ahogy Brjuszovnak nagy kedvence Lermontov Démonja, úgy Vrubelnek is. A képzőművész felfogása szerint a vers az emberi lélek lázadó természetével folytatott harcról szól. A festőművészen a századfordulón elhatalmasodik a szifilisz, az alkohol, és a kábítószer okozta elmebaj.
Mi köze ennek mindenhez? - kérdezheti az olvasó.
Nagyon sok. Brjuszov rengeteg önéletrajzi elemet használ fel regényeiben. Így reklámozza önmagát, világlátását, okkult praktikáit. Mintegy "szaktanáccsal" látja el olvasóit. Mérgezett kúttá vált. Pont olyanná mint angol kortársa Aleister Crowley (1875-1947). De nem csak ebben hasonlít kettejük élete. A végében is.

"A szimbolisták felszabadító, megújulásra késztető hatása nem leplezheti el elölünk érzékenységük eredendő nihilizmusát."  Constantin Ponomareff

A szimbolistákat az eszmék és az érzetek foglalkoztatták. Rámutattak a tömegek szenvedéseire, de ezektől megóvta őket saját polgári és arisztokrata világuk. Ami ellen meg különben lázadtak. (Nem ismerős ez valahonnan?) A köznép közé csak "forrásanyag" beszerzése céljából mentek el. Gyakorlatilag kívülről szemlélték a dolgokat.
Ám, nem (csak) a szimbolisták "uralták" az orosz irodalom terét. Nem felejtkezhetünk el Fjodor Mihájlovics Dosztojevszkijről, akinek a regényeiben letagadhatatlanul ott van az evangéliumi értékrendszer, mint abszolút követendő példa.
A 19.század végi, 20.század eleji orosz intellektuális pezsgésben sok minden a felszínre került. A keresztények által okkultnak nevezett ideológiák, vallások erőteljes halálkultuszt közvetítettek a társadalom felé. A művészetek átitatódtak a pokoli témakörrel. Látszólag csak(?) a fennálló társadalmi rend elleni lázadás egyik megnyilvánulási formája volt, ám következményei sokkal messzebbre mutatnak. A képzőművészeti alkotások mellett az irodalmi kiadványok kedvelt témakörévé vált az alvilági témakör. 1913-ban megjelenik a Szatanyizm gyűjteményes kiadvány, amely a szimbolista sátánizmus utolsó periódusának hírnöke. Benne a kor orosz eszmetársai mellett Baudelaire, Barbey d'Aurevilly, Anatole France műveivel. A kiadvány a 19. század végi népszerű európai sátánizmussal kapcsolatba került európai művészek, és a hatásuk alá került orosz alkotók legjavának válogatott munkáit tartalmazta. Ezen irodalmi antológia hatása túlmutat az egyszerű irodalomtörténeti érdekességen. Hiszen az írói eszmeiségét eljuttatta, még a szellemi útkeresés fázisában lévő, a művészetekre érzékeny, ám filozófiailag védtelen és tapasztalatlan ifjúsághoz is. Megmérgezve lelkük kútját. Egy olyan világ felé irányította érdeklődésüket, amely rossz hatással lehetett világlátásukra, érzéseikre, jövőképükre.
Mintegy igazolásként (arra, hogy a métely eljutott az ifjúsághoz) jöjjön egy rövid idézet A. Rahmanova (vagy ahogy régies átírással írják: Rachmanova, 1898-1991) önéletrajzi ihletésű művéből (Szerelem, Cseka, halál) egy igen rövid részlet:
"1916. DECEMBER 7.
A FAKULTÁSUNKON irodalmi kör alakult, egész sereg referátumot jelentettek be. Akardi témája: "Az öngyilkosság". Valja Rogozsnikováé: "A végső határ", Tonja Voszkreszenkájáé: "A halál", Misa Tugaganové: "A síron túli élet". Én azt választottam: "Az irracionális elem Turgenyev női tipusaiban". Az elnök Akardi, alelnök én vagyok. Amikor a kör vezetőjének, az irodalom tanárának elvittük a témákat, megkérdezte, hogy diákegyesület vagyunk-e, vagy temetkezési intézet."
(Benedek Marcell fordítása.)
Ha túlságosan messzemenő következtetéseket nem is kell levonni eme idézetből, azért annyit láthatunk, néhány évtized alatt megfertőződött az ifjúság (a leendő értelmiség is) a halálvárással, a halálkultusszal, a halálimádattal, a világundorral. Így megszűnhetett az társadalom széles rétegeiben az egészséges ellenállás a pusztítás apostolaival szemben. Az okkult tanok előretörésével látszólag először csak a tradicionális keresztény eszme kerül háttérbe, de valójában az élethez való pozitív gondolkodás is. Majd egyre elfogadottabbá válnak, hogy a politikusuk erőteljes, és durva megfogalmazásai, amik iránya a politikai ellenlábasok, célpontok, bűnbakok fizikai megsemmisítésére irányulnak. (Ezt nem csak oroszországi jelenség volt, hanem például a németeknél is pontosan ilyen folyamatok zajlottak. A '20-as évek Berlinje Európa egyik okkultista központja volt közvetlenül a nácik politikai szerepvállalása előtt. Sőt, a különböző okkultista tanok ismerői, és gyakorlói voltak a náci párt legfelsőbb vezetői is.) A forradalmárok nyíltan hirdették, hogy eszméik megvalósításához tömegméretekben kell kiirtani a régi rend követőit. Ezen kijelentésük mégsem okozott tömegméretű felháborodás, mert a társadalom közélettel foglakozó része átitatódott már az új eszmék által létrejött közömbösséggel. Közömbösek voltak embertársaik iránt, így az Eszme fontosabb volt számukra, mint az Ember. Elidegenedtek az élettől.
Természetesen, nem arra kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni. Egyszerűen hozzászoktak az emberek a másik ember halálának tényéhez. Az elmúlás megszokottá vált, érzelmileg elfásultak. Kiégtek. Vannak olyan foglalkozások, amik ugyanezt előidézik az emberben. A borzalmak, a fájdalom megszokottá válik, és semmilyen reakciót nem hoz ki az emberből. A psziché érzéketlenné válik. Nagyon sokan pótszerekhez nyúlnak ilyen esetekben. De mert a lélek beteg, ezért a tudatmódosítók, a kényszeres cselekedetek nem segítenek. Lelki megújulásra van szüksége az egyénnek. Ha ez a jelenség a közösségben tömegessé válik, akkor vannak igazán nagy bajok. A cári Oroszországban a pravoszláviától eltávolodottak lelkét az újnak tűnő művészeti irányzatok művelői által létrehozott alkotások egy jelentős része sikeresen mérgezte. Az emberek egy része nyitott lett a verbális, vizuális erőszakra. Igazából fel sem fogták, amikor lelkes világmegváltóktól arról hallottak, hogy néhány millió felesleges ember elpusztítása árán szép, új világot lehet felépíteni. A halál igézete úr volt a lelkük felett, így nem háborodtak fel a felforgatásra, pusztításra uszító szavakon... És nem háborodtak fel, amikor elkezdték elvinni a rendszer ellenségeit... és barátait... A kultúra, eredeti funkciójának megfelelően, nemzedékeket kábított el.

A társadalom okkult iránti nyitottsága több okból ered. A racionális okok egy részét már megemlítettem ebben az írásomban. Nézzük most néhány irracionálisat!
Sokak szórakozás, unaloműzés okán kezdtek foglalkozni a hagyományosan nem keresztény eszmeiségen alapuló hiedelemvilággal, praktikákkal. A borzongás keresés, az izgalom, az ismeretlennel való találkozás keresés motiválta őket. (Miért is szoktak horrorfilmeket nézni az emberek? Csak őszintén!) Voltak akkor is (ahogy vannak ma is) olyanok, akik a természettudomány vívmányát látták egyes jelenségekben (pl. parapszichológia).
Az Isten halott ideológia hívei, miután megtapasztalták, hogy Isten nélkül egy űr van az emberben, megpróbálták az új eszmékkel betölteni a hiányt. (Napjaink nyugati társadalmában az emberek ezért menekülnek a hedonizmusba, aberrációkba, az anyagi javak birtoklásába, a különböző hobbikba (geekségekbe), mert megpróbálják kitölteni a lelkükben azt az űrt, ahonnan száműztek Valakit.) Mindez a különböző "új" eszmék társadalmi terjedést elősegítették. Erősen megosztva az orosz társadalmat. A társadalmi kohézió megszűnése pedig elvezetett oda, hogy az országnak olyan vezetői lettek, akik a perifériáról érkeztek a csúcsra, és harcos életük során sokszor ördögi fedőnevekkel illették saját magukat. A progresszívnek tartott gondolatok, eszmék szerzői gyakran a Sötétséggel kacérkodtak.
E korszak jellemzője volt a szexuális szabadosság is. Az avantgárd negyedi dimenziója sokakat inspirált. Többek között Gippiuszt is, aki (férjével közösen) egy új (keresztény kifejezésekkel operáló) teológiát talált(ak) ki, illetve vallási csoportosulást is létrehoztak. Az androgína (kétneműség) nagyban hozzájárult a hagyományos nemi szerepek és a szexualitás újraértékelésében. Érdekes módon (vagy nem is olyan érdekes módon) a promiszkuitás nem csak a bölcsészek között terjedt, hanem a földalatti forradalmi mozgalom tagjai között is. (Ezzel is, mintegy lázadtak a keresztény erkölcs ellen.) Persze ez napjaink közgondolkodásában teljesen mindennapos, ám a 19.század végi, 20. század eleji orosz társadalomban botránynak számított. Generációs ellentét, így egy újabb törést hozott létre a társadalom gránittömbjében. Nem mintha erkölcsösebbek lettek volna azok az emberek (ezt így innen megítélni nagyon nehéz, ám valószínűleg az akkori többség morálja más volt mint napjainkban), ám a közbeszédben, a közgondolkodásban biztos nem számított normalitásnak a hűtlenség, a szexuális partnerek váltogatása. A generációs szokások megváltozása a társadalom változásának egyik jele. Napjainkban valamiért a változás kifejezésnek pozitív töltetű jelentéstartalmat is próbálnak sugallni, ám az egyáltalán nem evidencia. Nem igaz, hogy nincs az a helyzet, ami után csak jobb jöhetne. A 20. század története azt (is) megmutatja nekünk, hogy mindig van lejjebb, és lejjebb...

Miután a 19.század végi orosz kultúra új hullámát áthatja a démoni iránti érdeklődés, talán nem véletlen, hogy a 20. század annyira véres lesz az orosz nép számára. De erről kicsit bővebben, majd valamikor máskor. Talán...

  

Végezetül engedjetek meg néhány gondolatot a filmről.
A címe első olvasatra megtévesztő lehet. Hiszen a Pikk Dáma elsősorban egy Puskin elbeszélés címe. Azt gondolhatná az ember, hogy ennek a novellának valamiféle adaptációjával van dolgunk.
Hát nem. Akkor mire fel ez a címválasztás?
Úgy vélem, található (ha nem is közvetlen, egyből nyilvánvaló) azonosság a két alkotás között, miközben semmi (a címen kívül) utalás, semmi közös nem található a két mű között. Pláne nem a sztorit illetően. De ha valaki elolvassa a puskini művet, és magában levon valami következtetést, akkor a(hogy az ilyen filmeknél szokott lenni) film végkövetkeztetése még sejtelmesebb, még baljósabb.
Puskin ezen írásában nyíltan ott van az okkult vonulat, ezzel mintegy a kora polgári, közhivatali, és főúri környezetének hiedelemvilágába is betekintést enged. Mutatja, hogy milyen érdeklődés jellemezte eszme, és kortársait. A korszak társadalmi berendezkedése miatt írása főként a szalonok főúri, és polgári világához jutott el, és ezeket az embereket ilyen történetek is foglalkoztatták.
Hiába, ekkor már a francia felvilágosodási mozgalom Oroszországban is éreztette hatását. És ehhez a gondolatkörhöz, tetszik-nem tetszik, már hozzátartozott a kereszténység bizonyos értékeinek elutasítása. A spiritualista történetekhez való vonzódás pedig, nem csak a borzongás, a félelem érzés kívánásáról szólt, hanem dacos antitézisről is.
A Trócsányi Zoltán által készített fordítás ezzel az idézettel, mottóval kezdődik:
"A pikk dáma titkos irigységet jelent.
                                           (Százesztendős jövendőmondó)"
Az író születésének 150. évében (1949) készült magyar nyelvű emlékkiadásban a novellához a következő megjegyzést fűzte a kiadó:
Ez a novella nagy feltűnést keltett."Az én Pikkdámám - mondta Puskin - nagyon divatba jött. A játékosok mindig az elbeszélés kártyáit (hármas, hetes, ász) teszik meg."