Rendhagyó bejegyzés - A kölyök (1994)

Arkagyij és Borisz Sztrugackij a szovjet fantasztikus irodalom ikonikus alakjainak számítanak. Rendkívüli hatású műveiket mondhatni egy ország várta az egykori Szovjetunióban. Gyakran hiába, betiltották, máskor csak megcsonkított változatban láthattak napvilágot. Sajnos, ma már hiába reménykedünk újabb könyvekben. Arkagyij 1991-ben hunyt el. Dmitrij Bikov író úgy fogalmazott, hogy egy egész korszak távozott a halálával. 2012 novemberében Borisz követte a bátyját. Az intellektuális és emberközpontú irodalom nagy veszteséget szenvedett a távozásukkal. Gondolatgazdagságuk inspirálóan hatott a filmesekre. Bár az írásaikat meglehetősen nehéz volt a mozgókép nyelvére átültetni, azért a rendezők időről időre próbálkoztak vele. Gondolom, sokak számára ismerősek lesznek a következő címek, melyeket közösen jegyeztek: Sztalker (1979), Fogadó a halott alpinistához (1979), Nehéz istennek lenni (1989), Lakott sziget 1-2 (2008-09). (Akik nem látták őket és szeretnének nem „mainstream” sci-fit látni, bármelyikkel nyugodtan tegyenek próbát.) Borisz és a kiváló Konsztantyin Lopusanszkij rendező együttműködéséből született meg a nagyhatású és közismert disztópia, „A halott ember levelei." A kisebb képernyő sem óhajtott kimaradni a sorból. Az összes adaptációt nem sorolom fel, de a hazait azért megemlítem. A magyar televíziósok 1983-ban az egyik meglehetősen bonyolult művükkel próbálkoztak. Az „Egymilliárd évvel a világvége előtt” a nehéz téma ellenére biztató fogadtatásban részesült, de folytatás nem követte. Pedig történet akadt volna még. A mai ismertető az egyik népszerű kisregényük adaptálásáról szól. A cseh tévések 1994-ben vitték filmre „A kölyök” alapján készült, de új címet kapott alkotásukat. (Neslumena Setkani – Unexpected Encounters) Szinte észrevétlen maradt,  de szerencsére nem tűnt el véglegesen. Pedig - ennyit hadd előlegezzek meg, - megérdemli a figyelmet.

A túlzsúfolt és környezetszennyezéssel küzdő Föld lakható bolygók után kutat az űrben  a Bárka terv keretében, egyúttal remélve, hogy ismeretlen civilizációkra fog bukkanni. Az egyik expedíció terraformálásra megfelelő  bolygót talál.  Ám éppen csak beindul a munka, amikor váratlan esemény történik. Felbukkan egy bennszülött gyermek.  A fiú egy lezuhant űrhajó túlélője, mostanra egyszerre ember és idegen. Láthatatlan felnevelői mereven elutasító magatartást tanúsítanak, nem hajlandók mutatkozni vagy kommunikálni. Egyre több kényes probléma vetődik fel a bolygóval kapcsolatban. A földiek válaszút elé kerülnek.  A kapcsolatteremtés érdekében szabad-e veszélyeztetni a „kölyök” életét?

Ember a világűrben és egy másik értelmes fajt keres. Mondhatni alap probléma a műfajon belül. Játsszunk kicsit, miket lehet kihozni belőle. Előre szólok, szó nincs a témakör részletes és komoly kitárgyalásáról. Csak afféle  saját agymenés, amit aligha fognak lexikonokban idézni. Eszerint kezelendő. Akit untat, hagyja ki a bekezdést.



Szovjet/orosz változat: Magasan képzett, makulátlan erkölcsiségű emberek keblükre ölelik a hasonló kvalitásokkal és csodás űrhajóval rendelkező idegeneket. Meg akarván tisztelni az új barátokat, kis híján felavatják őket úttörőnek. Ám generációs problémák adódnak, mert a jövevényeknél 800 év az átlagéletkor. Végül egy-egy féltenyérnyi kitüntetést adnak nekik. Nyelvi problémák és félreértések nincsenek, mindenki szép és jó, a mielőbbi viszontlátás reményében a két fél elégedetten repül haza a saját bolygójára, - tőlünk szuvenír vodkával -  ahol egyébként már súlyos problémák nem léteznek. Peace(mir) and love, plusz némi naivitás. Nagyon aranyos, derűs szemlélet, olyan világkép, amiért úgy érzi az ember, érdemes élni. Csak valahol hátul sugdos bennünk a kisördög, hogy nem lesz ez az egész ilyen sima diadalmenet, elvégre nem a Vörös téren vagyunk.
Régi amerikai változat: Miután legyőztünk minden technikai akadályt, kicseleztük a vetélytársakat, beintettünk az akadékoskodó bürokratáknak, továbbá az összes kisember felnőtt a saját feladatához és eltemettünk néhány áldozatot pár csillagsávos koporsóba, elégedetten megállapítjuk, hogy menő csávók vagyunk, akik mindent képesek megoldani.  A világűr sem lesz gond, de pár jó ötlet és ügyvéd nem ártana, hogy majd sikeresen bizniszelhessünk a Hoth rendszer lakóival. Addig is: Kér valaki egy Bourbont?
Blockbuster változat: Bazi nagy csillaghajókkal és pár övön aluli trükkel lenyomjuk a ronda rovar űrlényeket, a predátorokkal lábhoz tetetjük a sisakot, amikor meglátják az afrikai trófeáinkat. A nyolcadik utasok kipusztulnak, mert a dilisek nem tudták, hogy pár milliónyi év törzsfejlődést nem lehet simán átlépni, így ha egy másik faj lakóját felzabáljuk, vagy belebújunk, akkor abból nem csupán heveny gyomorrontás lesz, hanem halálos húsmérgezés. (Ráadásul nyersen, mi? Nem csak japán konyha van a világon, alienkéim.) Pár bolygó felrobbantása és egy közepes naprendszer letarolása után mindenki elismeri, hogy a Földé az Univerzum Kupa, az ellenségeink örökre leteszik a fegyvert. Harsonák, lufik, konfettik, rock’n’ roll és utcabál. Másnap a Weekly Galaxy Advertisment amerikai mellékletében eldugott hirdetés jelenik meg:"Alig használt lézerpisztolyok és fénykardok olcsón eladók."


Magyar változat: Szolidan, feltűnés nélkül és hívatlanul a Fehérlófia csillaghajó megérkezik a Tejútrendszeri Bizottság zárt ülésére, ahol a magyar küldöttség a Föld nevében felvételét kéri a „Logikusan Gondolkodó Lények Szövetségébe.” Amíg a meghökkent csillagköziek vezetői összedugják a fejüket, mi nekilátunk citromos teát készíteni, mert huzatos volt a rohammunkában készült űrhajó. A teremből kirekedt képviselők elképedve figyelnek és műszerekkel elemzik a cselekedeteinket. Egy óra múlva közlik, hogy az állandó tagság szóba nem jöhet. Még hogy a földiek logikus lények lennének? Amikor először felforrósítják az életadó vizet, majd valami fűvel keserűvé teszik, utána lehűtik, egy másik növénnyel édesítik, hogy végül egy harmadik sárga izével savanyítják. A tetejében van, aki a végeredményt megissza. Az egyik fürge eszű atyánkfia kapcsol, - valószínűleg Szentmihályi Szabó Péter egyik jövőbeli leszármazottja lehet, (Ugye tudja az olvasó, hogy miért?) egyben a fullajtárnak vitt államtitkár-helyettes segédje, hisz az irodalmat meg kell tisztelni - és  a belső zsebébe nyúl. A kecskeméti fütyülős bevetése után némileg oldódik a fagyos légkör. "Jó-jó, a röpködés már megy nektek, ezért ezer év múlva ismét adjatok be kérvényt. De addig, a Fiastyúk szerelmére, próbáljatok már már kissé megkomolyodni. Van még abból a fehér italból? Jobb, mint a másik. Csak tudtok valamit. Kültagok lehettek." Hazánkfiai lógó orral tartanak a bolygónk felé és egész úton azon vitatkoznak, ki a felelős kudarcért. Nem a kormány hibája - ez áll a kiadandó kommünikében. Két bizottsági tag félútról visszafordul, mert meggyőződésük, hogy kedvező kamatozású kölcsönt kültagként is lehet felvenni.



Mindezeket a variációkat, de még hasonlókat sem, Sztrugackijék művében nem találja meg az olvasó. Ők ugyanis, a poszt szerzőjétől eltérően, komoly és megfontolt emberek voltak.
Az eredetileg szórakoztatónak szánt, de minden bizonnyal fölösleges kitérő után, lássuk a TV játék valós kitárgyalását.


Sztrugackijék előszeretettel boncolgatták a fajsúlyos témákat. Szerencsére eközben izgalmas világokba repítik az olvasóikat és olyan fantáziadús köntösbe bújtatják a mondanivalót, hogy szó nincs holmi száraz filozófiai fejtegetésekről. Sorjáznak az elgondolkodtató felvetések. Hogyan maradhatott életben a kölyök egy szélsőséges planétán? A megmentése véletlen volt vagy tudatos tevékenység? Mi késztethet egy nagyon fejlett  civilizációt arra, hogy hermetikusan elzárja magát a világtól? Mi az erősebb, a tudatos én vagy a tudatalatti befolyásolás? Összebékíthető a kettő? Létezik-e olyan, hogy a faj érdeke? Tudatosan feláldozható-e érte az egyén? Kinek van erkölcsi joga ilyen döntést hozni? Hol van a vállalható felelősség határa?
Az írópáros furfangos észjárása zseniálisan és közérthetően becsomagolja a problémacsomagot a mese keretébe. Hagynak időt rágódni a kérdéseken. Van válaszok, amiket szavakkal, másokat a szereplők tettein át fejtenek ki, de jut eldönteni való a nézőnek is. Nincs minden egyértelműen megválaszolva, a szájbarágás nem tartozik az írástechnikájuk eszköztárába. A film legnagyobb erénye, hogy az alkotói nem akarták megváltoztatni az eredeti koncepciót. Úgy 90%-ban megőrizték a tartalmi hűséget. A szerzők eleve szokatlan ötlettel indítanak. A legénység zöldfülű, alig egy hete dolgozó kibernetikusának szemén át követhetjük az események sorát. A tapasztalatlansága a nézőnek előny, hiszen vele együtt próbálhatja bogozgatni a szálakat. A könyvben a belső monológokon át az olvasó könnyebben tájékozódhat, hogyan módosul a szereplők gondolkodása. Képen ez a technika nem működne. Egy-egy monológ még csak beleférne, de túl sok már nem. 
Ezért aztán a televíziósok
az eredeti párbeszédeket időnként átcsoportosították, központozták, lényegre törően szűkre vették. Jól sikerültek. A nézőt belevonják a játékba. Együtt gondolkodhat  a személyzettel. Persze,  az eljárás annál működik elsősorban, aki nem olvasta a kisregényt. De a fentebb említett kb. 10 % eltérés annak szintén kínál újdonságot, aki már túl van a történet olvasásán. Nem pusztán a nevekre gondolok, amelyek közül párat "csehesítettek." Talán a közönség kedvéért, talán az idő hozta más közhangulat folytán, de a TV játék optimistább, mint a regény. Elvégre 1994-ben vagyunk a készítésekor, a szocialista rendszer bukása utáni bizakodás idején. A helyszínválasztások illenek a tartalomhoz. Egyaránt van köves pusztaság és megviselt, de életre alkalmas táj.  A kölyöknek csak léteznie kell valahol. Kevés trükköt alkalmaztak, de azok ügyesek és a célnak megfelelnek. Holmi CG parádé fölösleges is volna ilyen témánál. Nekem kifejezetten tetszett a kísérőzene. Egyszerű, de hatásos. Erős érzelmi töltést közvetít. Miután kamaradráma jellegű a feldolgozás, kevés szereplővel találkozunk. Közülük a legismertebb az egykori "Kórház a város szélén" sorozat Blazsej doktora, Josef Abrhám. Hasonló szerepet kapott, mint akkor. Úgy látszik, a felszínen szimpatikus, de valahogy vegyes megítélést kiváltó karakterekre szakosodott.
Sztrugackijék legfontosabb vizsgálódási köre nem a világűr, hanem az maga ez ember. Egy másik művükben nagyon világosan megfogalmazták, hogy mit tartanak fontosnak. Illik ide, amit a Zsilin nevű hősük mond, miután bekóborolta a Naprendszert:"Jönnek az idegen, eljegesedett és az élettől oly távoli sziklatömbök. És az élet, ami az életben a legfontosabb, a Földön marad. A legfontosabb mindig a Földön marad." Arkagyij és Borisz humanizmusa nem szenvelgő, hiszen gyakran húsbavágó kritikákat fogalmaznak meg. Az emberek a Kozmoszba magukkal viszik a vágyaikat, félelmeiket és a moráljukat. Azok a legrosszabbak, akik átlépik az erkölcsi normákat, miközben az emberiségre hivatkoznak. Ezt az alapigazságot a történet egyetlen nő szereplője hamarább felismeri, mint a tudomány bűvkörébe bonyolódott férfiak. Ösztönös, mélyről jövő reakciója az első pillanatban teljesen logikátlannak tűnik,  mégis helyes. Csak éppen nagy ára van, a szerelem elvesztése. Sztrugackijék nem kínálnak könnyű megoldást, mindenért fizetni kell, ha nem is pénzzel. Viszont nagyon nem mindegy, hogy miért vagyunk hajlandók vállalni a lemondást. Erre jön rá végül a kezdő Sztanyiszlav, aki szintén meghozza a maga áldozatát.
Azoknak ajánlom a mozit, akik nem galaktikus kalandokra, űrcsatákra vágynak, hanem igazi problémákat látnak szívesen a történetekben és beleérző képességnek nincsenek híján. Látványos akciókat nem fognak kapni, de frissítő szellemi feltöltődést annál inkább.

                                                                                                                       Oldfan

A filmhez a felirat megtalálható: 
https://www.feliratok.info/?search=Nesmuven%C3%A1+setk%C3%A1ni&soriSorszam=&nyelv=&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

Gyógyító Lukács

Целитель Лука címmel készítettek egy dokumentumfilmet nem oly régen. Gyógytó Lukács nem más, mint Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckij. Magyarországon nem sokaknak cseng ismerősen a neve. Pedig majdnem kortársunk volt, és az életét nem feltétlen az unalom jellemezte.
A 20.századi orosz-szovjet történelem legrázósabb időszakait élte túl, úgy hogy tevékenysége miatt nem igazán nevezhető a rendszer kegyeltjének.
Emberi tartása, amivel átvészelte élete igazán nehéz időszakait, mindenesetre elismerésre méltó.
De azt gondolom, nem csak róla szól ez a film. Hanem azokról is akik e filmben szerepelnek, akik ezt a filmet elkészítették. Egyszerre ismerkedhetünk meg Vojno-Jaszeneckij különleges életével és láthatunk egy kicsit bele a mai orosz társadalom egy szeletébe. Nem részletesen, hanem csak felvillanás szerűen. Bizonyos szempontból talán még egy kicsit egzotikusnak is tűnhet ez vagy az.


Az elmúlt időszakban a blog olvasóival elkalandoztunk a metafizika tartományába. Mindennapjainkban igyekszünk eliszkolni a megfoghatatlan dolgok elől. Majdnem mindenkinek (legalábbis itt Európában) van valami pótszere, ami segítségével elmenekül az élet valóban jelentős kérdései elől. Persze, hiszen kontinensünk legelterjedtebb ideológiája, vallása a materializmus. Úgy gondoljuk, hogy felvilágosult ember csak az anyagi világban tapasztalható jelenségekben "hisz", hihet. A hinni kifejezést azért tettem idézőjelben, mert e fogalom egyik legpontosabb definíciója szerint, az anyagelvű ember vélelme nem esik a hit kategóriájába. De a valóságéba se.
"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés."
                              Zsidókhoz írt levél 11,1  (Károli fordítás)

Látható, hogy a hit egy olyan szférára vonatkozik (nem látott, nem látható dolgok vidéke) amivel egy materialista nem tud mit kezdeni. Vagy menekül a téma elől, vagy szidja azokat akik nem menekülnek előle. Az igazán nagy kérdés az, hogy van-e az anyagi világon túl valami. Amióta az ember itt van a Földön, amióta nem az éhség, a szükség determinálja élete minden pillanatát, legalább azóta foglalkoztatja ez a kérdés. Egy olyan kérdéskör ez, amelyre nem adható teljesen megbízható és helyes természettudományos válasz. És a Tudományokban hívőknek ez frusztráló lehet(ne, ha nem menekülnének el a probléma elől. Az elől a tény elől, hogy a Tudomány sem tud mindenre választ adni. És nem is fog soha. A tudományba vetett hitnek is vannak korlátai.) Miért ezzel kezdetem ezt az írást? Mert egy olyan dokumentumfilmhez készítettem feliratot, ami egy olyan emberről szól, aki életét végig kísérték a csodák. (A csoda az, amikor a természeti törvényszerűségek valahogy, valamiért hatályukat vesztik, és olyan dolog történik, ami a természetet működtető törvényszerűségek alapján nem történhetne meg.) A nagy kérdés, hogy vannak-e csodák?
A középkori legendáriumok tele vannak csodás történetekkel. Korunk embere könnyen legyint ezekre: Babonás középkor! Persze tagadhatatlan, hogy nagyon sok kókler igyekszik anyagi hasznot húzni az emberek hiszékenységéből. Úgyhogy elég nagy a zűrzavar a témával kapcsolatban. Talán nem véletlen, éppen ezért, hogy nagyon sokan idegenkednek a témától, és ha csak tehetik menekülnek előle.

De mi van napjaink csodáival? Vannak napjainkban csodák?
A kérdés jogos. Igen, vannak megmagyarázhatatlan, vagy annak tűnő dolgok napjainkban is. John Locke (1632-1704) angol filozófus szerint a bibliai csodák bizonyítják, hogy a Szent Írás Istentől ered. Igen, ő az a Locke... Aki Oxfordban tanul, orvosi diplomát szerez. Elkötelezetten hit a Biblia Istenében, és az emberi jogok témakörében alapvető írásai vannak. Ez a két állítás nem véletlenül került egymás mellé egy mondatba. Locke az alapvető emberi jogokat a bibliai kinyilatkoztatásból, bibliai tanításokból eredeztette. (Ő egy igazi liberális gondolkodó volt. Gondolkozása, értékrendszere a bibliai kinyilatkoztatáson alapult, így nem véletlen, hogy napjaink újliberális eszmeisége egyre távolabb van az általa megfogalmazott értékrendtől. Persze az is igaz, hogy nála nem megfelelési kényszer, hanem szívből jövő entitás volt a liberalizmus, a szabadság szeretete.)
A bibliai racionalizmus épp a Biblia természetfeletti voltát, a belőle eredő metafizikai megnyilvánulásokat tagadta/tagadja. Sikeresen megosztotta a különböző keresztény felekezetek tagságát. Ugyanakkor az Újszövetségben is megtalálható természetfeletti (tudományos módszerekkel kutathatatlan) jelenségek napjaink egyik legelső (és talán ezért a legjelentősebb) kirobbanása (Asusa street, Los Angeles, USA) teszi/teheti Spinoza egész életművét zárójelbe. Szóval nem egyszerű a helyzet, és a technikai fejlődés (és a nyugati világ jóléte; ez a két tény oly sokszor megtéveszti a nyugati embert) egyáltalán nem segített eldönteni a vitát.

És itt van mindjárt Lukács testvér, akiről ez a dokumentumfilm készült. Krími Szent Lukács (1877-1961) egy orvosból lett szentéletű pap, akinek a tevékenységéről már életében csodás dolgokat beszéltek. Történelmi és politikai értelemben elég mozgalmas korban élt és munkálkodott. A környezete egyáltalán nem volt kereszténybarát. Hogy finoman fogalmazzak. A hitét vállalta, soha meg nem tagadta, pedig folyamatosan ellenszélben kellett megélnie azt. Önmagában már ez is elég tiszteletreméltó dolog. Ifjú kora a szellemi értelmemben zsibongó cári korszak végére esik. Ez Kronstadti Szent János (1829-1908; Iván pópa), Raszputyin (1869-1916), a szimbolisták, a teozófusok, a spiritiszták, a vallási csalók, a világmegváltó filozófiák kora. Lukács (Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckij) láthatta őket, hallhatott róluk, ismerhette őket, de abból a nemzedékből ő maradt utolsó mohikánnak.
Furcsa a szovjethatalomhoz való viszonya. Nem lett proto-békepap. A hite mellett végig kitartott, így a besúgás kimaradt az életéből. Helyette volt börtön és száműzetés. Mégis eleget tesz a hatalom kérésének, amikor úgy gondolja hogy ezzel a rászorulókon segíthet. Nem tesz közöttük különbséget politikai nézetük alapján. A Szovjetunió vezetőitől elfogadta az állami kitüntetéseket, de nem önmaga miatt. Az értük kapott pénzt jótékony célra fordította. Olyan összegről van szó (az egyik esetben 200 000 rubel, amikor egy jó fizetés olyan 200 rubel volt), amekkora summát nem volt könnyű egyben látni abban az időben.
Ember tudott maradni az embertelenségben is. És mi ez, ha nem csoda? Mi az, ami ennél is több?
"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését."
                                                                  Pál apostol Timóteusnak írt második levele 4,7-8


A dokumentumfilmben az egyik szemtanú így emlékszik Lukácsra:
„… a nap már lenyugodott, este volt. És felállt az asztaltól. A lenyugvó nap sugarai hátulról világították meg. Úgy tűnt, glória van a feje körül. Magas volt, impozáns, méltóságteljes.”

Bennem ez a néhány szó egy fényképet juttatott az eszemben. (A kép eredetije a Kongresszusi Könyvtárban [Washington DC, USA] található.) A Lukács feje körüli fény, amely glóriaként vette körül a szent fejét, a szöveg szerint a naptól eredt. Ám nem csak a naptól származhat ez. Az Apostolok Cselekedeteiben (2. fejezet) is szó van valami ilyesmiről, de az nem a Naptól eredő fényjelenség volt. Könnyen mondhatnánk, hogy mesebeszéd, ám a 20. században élt egy egyházi szolgáló, William Branham (1909-1965) akinek a feje fölött néha megjelent egy fényjelenség. Fénykép is készült róla.
William M. Branham
A kép negatívját (a 20. század második felében [1950. 01.24.] készült a kép, jóval a digitális korszak előtt) megvizsgálták, nem-e manipulálva, hamisítva van. Nincs.
Vannak érdekes dolgok.

A film megtekintése után bennem egy olyan kép alakult ki Krími Szent Lukácsról, hogy tette a dolgát, amit tanult (sebész volt), ám közben történetek megmagyarázhatatlan dolgok is a kórházban.
Magam elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam: önmagában az orvostudomány kevés. Kemikáliákkal beleavatkozhatnak az ember szervezetébe, elköthetnek, elvághatnak ezt-azt, de a gyógyuláshoz sokszor több kell, mint amit az orvostudomány nyújtani tud. Hogy mi az a több? Minden a fejben dől el - tartják egyesek. Igen, talán.
De az ember agyának működése, az agyi mechanizmusok is egy nagy talány a modern orvoslás számára is. Olyan keveset tudunk magunkról fiziológiailag is, és lehet hogy ez nem véletlen.

Néhány mondatocska a dokumentumfilm kapcsán 

(Alex néhány évvel ezelőtt felhívta a figyelmemet egy alkotásra. A 2013-as  Излечить страх-ról van szó. Nagyon sokáig vártunk, és kutattunk a neten, amíg megtaláltunk. Utána is várni kellett jó ideig, hogy elfogadható képben is fent legyen. Jelenleg a Belorusz Egyes Csatornáról felvett verzió a legelfogadhatóbb minőség, amit ismerek a filmről. Alex megkért, nem utasítottam vissza...
Kedves Alex!
Legyen ez egy előzetes... Nem felejtettem el!)


V. F. Vojno-Jaszeneckij
A dokumentum film érdekessége, hogy bár Valentyin Felikszovics Vojno-Jaszeneckijről szól (Vagy talán helyesebb lenne azt írnok, hogy "... Vojno-Jaszeneckijről kellene szólnia"?), valójában a neves sebész, és pap életét csak nagyon vázlatosan ismerteti. Inkább a munkásságának napjainkban is észlelhető hatásait állítják az alkotók előtérbe. Ezzel kimondatlanul is olyan érzetet kelthetnek, hogy az elhunyt előtti tisztelgés ürügyén, egy napjainkban kialakuló hagyományt mutatnak be, mintegy dokumentálják azt. Ennek ellenére egy percre sem volt hiányérzetem, amikor a feliratot készítettem. Sőt, pozitív életérzés fogott el, miközben bíbelődtem. Pont ellentétes, mint amit a Pikk Dáma. A fekete rítus közben éreztem. Az utóbbi film elég sötét hangulatot generált bennem, miközben "küzdöttem" a dialógusaival. A Gyógyító Lukács viszont életörömmel töltötte el a szívemet. Még akkor is, ha teológiai szempontból nem mindennel tudok egyetérteni, azzal ami a filmben elhangzik.
Hát, mit mondjak? Nem tartozok az magukat ortodoxnak mondó felekezetek egyikéhez sem. Ennek ellenére, jó érzés töltött el a felirat elkészítése közben. Bármelyik dokumentumfilm, nem csak a készítők (vagy készíttetők) által kiválasztott témáról szól, hanem a korról is, amelyben készül. Esetleg azokról is, akik készítik.
Morfondíroztam a dolgon, és arra jutottam, hogy a dokumentum készítése során az lehetett az egyik koncepció, hogy Vojno-Jaszeneckijt hús-vér embernek lássa a néző, és ne csak egy történelmi figurának. Ezért nem terheli a nézőt túl sok történelmi adattal, inkább megszólaltatja a még élő szemtanúkat, volt tanítványát, családtagját.

A kereszténység és a mozi

A Pravoszláv Film nevezetű cég jóvoltából nem is olyan régen (2013) készült egy játékfilm, ami Lukács atya életének egy jelentős szakaszát dolgozza fel. Tudomásom szerint, a nevezett cég három filmet készített el eddig. Ebből kettő már szerepel a blog "kínálatában" (Pópa, Horda). Mindhárom filmre elmondhatjuk, hogy benne meghatározó a keresztény (ebben az esetben pravoszláv) nézőpont. Egyáltalán nem tolakodóan, nem erőltetetten. Végül is, mindhárom film főszereplője egy pravoszláv pap. És mindhárom film telitalálat! Mind a történet, mind a látványvilág szempontjából.
Persze, úgynevezett keresztény filmek nem csak Oroszországban készülnek. A filmgyártás hajnalán Hollywood nem egy ilyen témájú filmet készített. A teljesség igénye nélkül: Ben Hur (1907, 1925, 1959 majd 2016), Tízparancsolat (Cecil B. DeMille rendezésében: 1923 illetve a remake 1956). Mindez természetes is, hiszem a 20.század első felében az amerikai társadalom tagjainak jelentős részének gondolkodása, morálja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáson alapult.


Ezen időszakban tűnt fel Hollywood vidékén egy evangélizáló hölgy. Aimee Semple McPherson (1890-1944). Ő maga gyakorlatilag az amerikai álom egyik megszemélyesítője. Nincstelen, hátrányos helyzetű gyermek volt, mégis nemcsak bejutott a filmgyártás fővárosában, hanem hatással volt az ott zajló dolgokra. Nem tett semmi mást, csak azzal foglalkozott, amivel foglalkoznia kellett. Istenről beszélt mindenkinek, szó szerint válogatás nélkül. Sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy úgy vélte a Biblia egy szent színdarab, amit drámai módon kell előadni. 1922-ben úgy érezte, hogy templomot kell építtetnie Los Angelesben. 1923 nyarán megnyílik az Angelus Temple.
Az Angelus Temple napjainkban
A gyülekezetnek száztagú kórusa, és harminchat fős rézfúvós zenekara volt. Az istentiszteletek látványvilágának kiteljesítéséhez Hollywood ruhákat, kellékeket, díszletet adott. Anthony Quinn színészi karrierje előtt az Angelus Temple zenekarában játszott.
Mary Pickford, Jean Harlow, Clara Bow rendszeresen jártak ide, a gyülekezeti alkalmakra.
Időnként Charlie Chaplin is feltűnt itt. Sőt, McPherson asszonnyal összebarátkozott, és néha segített is neki a díszletek berendezésében.

Az evangélistanőről halála után sem feledkezett el az Álomgyár. Életéről 2006-ban egy közel két órás filmet készítettek.
A 2006-os film borítója
Ez a film kimondottan McPherson asszonyról szól, ám nem ez az egyetlen hollywoodi alkotás, melyben "megjelenik" a karaktere. (Bő húsz éve egyszer este, miután hazaértem egy amerikai film ment a TV-ben. Egy jelenetet láttam abból a filmből. A Donald Shuterland által megformált karakter, világos öltönyszerűségben, "betéved" az Angelus Temple istentiszteletére. És természetesen az evangélistanő "személye" is feltűnt az alkotásban. A film címére nem emlékszem.) Az 1976-os The Disappearance of Aimeeben Faye Dunaway alakítja a címszereplőt, A. S. McPhersont.
Láthatjuk, hogy az amerikai filmgyártás és a kereszténység között volt kapcsolódási pont. Ami megváltozott a hatvanas években, ahogy az amerikai társadalom is elkezdett változni. Az úgynevezett keresztény filmek gyártása a kis stúdiók, a kis vállalkozások kezébe ment át. Ez meg is látszott a végtermékeken. A színészek általában lelkes amatőrök voltak, a megjelenésen látszott a tisztességes igyekezet, de a viszonylagos pénztelenség is. Ilyen körülmények között is születtek jó filmek. Bár széles körben nem kerültek forgalmazásra. Mintegy "belső használatra" készültek. Üdítő kivétel, a megtörtént esetet feldolgozó, 1970-es The Cross and the Switchblade (Kereszt és rugóskés, Kés és kereszt), amely alkotásban az egyik főszereplőt Pat Boone alakította. Bár a korszak hollywoodi mércéjét ez sem üti meg minden esetben, aminek talán a legfőbb oka az alacsony büdzsé volt, de mégis egyfajta kultuszfilmé vált a hitüket valóságosan megélő keresztények között.
Mivel az előző generációk értékrendjét kárnak, és szemétnek ítélte a lázadó ifjúság, úgy látszott a nyolcvanas években, hogy nagyszabású és keresztény témájú filmet nem fog készíteni Hollywood.
Ezen az állapoton változtatott Mel Gibson. A 2004-es filmjének (Passió) fogadtatása bombaként hatott a filmstúdiók világában. A hollywoodi közvélekedés ellenére a film siker lett a mozikban.
Persze, a mozi fogadtatása nem volt egyértelmű, vitákat generált, ám mindez jót tett a filmnek, remek reklámot biztosított. A vita egyik oka épp a film reklámozása volt. Az alkotók állítása szerint a Passió korhű, sőt, a legkorhűbb a történet eddigi filmes feldolgozásai közül. Ezért is csak arámiul és latinul beszélnek a filmben.
A krtitizálók szerint nem igaz az az állítás, miszerit Mel Gibson és csapata csak az Evangélium alapján készítette el ezt a mozgóképet. A film cselekményének két forrása van. Az Evangélium és Anne Catherine Emmerich (1774-1824) nővér által írt könyv. (Maga Mel Gibson sem tagadta, hogy műve nem, vagy nem csak az újszövetségi könyveken alapul, hiszen az egyik interjújában Emmerich nővért a forgatókönyv társszerzőjének nevezte. Ugyanakkor az idén húsvétkor tartott budapesti vetítés reklámja is azt állította, hogy csak az Evangélium alapján elkészített leghitelesebb alkotást láthatja a nagyérdemű.) A hölgynek már gyermekkorában víziói voltak. Kolostorba kerülése után kezdetek jelentkezni a Krisztus fájdalmas szenvedéseiről szóló látomások. Ezeket leírta, egy közel 400 oldalas könyvben. Eme irományban találhatók olyan megállapítások amik teljesen ellentmondanak a bibliai tudósításnak. A könyvben szereplő leírások közül van olyan, ahol a szereplők a 19.századi vesztfáliai népviseletben "jelennek meg". Mivel az írónő testén megjelentek a stigmaták, ezért számára, és környezete számára minden írása autentikusnak számított. A nővér meggyengült egészségi állapota miatt élete utolsó 12 évét ágyban töltötte.
A filmben legalább 20 olyan jelenet van, ami a szerzetesnő könyvéből "nyert ki" Gibson. (Aki erről bővebben szeretne olvasni, megteheti itt: http://www.av1611.org/Passion/passion.html )
Emmerich nővér, és látomásai megítélése katolikus körökben sem egységes. A 19.század legeslegvégén (1892) német püspökök kezdeményezték boldoggá avatását, amit 1928-ban felfüggesztettek. A folyamatot 1973-ban újra indították, majd II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta a szerzetesnőt. (Miközben a témával foglalkozó egyes szakértők szerint továbbra is problémás a hölgy könyve teológiai szempontból.)
A film mellett érvelők lelkesedtek, mert többek szerint a keresztény életük megújult a film hatására, illetve sikeres evangélizációs célú bemutatókról szóltak a híradások. Voltak akik csak öncélú brutalitást láttak a filmben.
Hollywood pénzügyi döntéshozói a kasszasikert látták, és úgy döntöttek változtatniuk kell. A hatvanas években a kereszténységet, annak erkölcsiségét rendszeresen kigúnyoló, kifigurázó, lejárató hozzáállást pénzügyi szempontok alapján megváltoztatták. Szembe kellett nézniük, hogy az amerikai társadalomban az aktív kereszténység eszmeisége újra erőre kap, egyre nagyobb társadalmi csoportokat ér el, és befolyásol aktívan. A keresztények gazdasági szempontból célcsoporttá váltak. Hollywood elkezdett nekik is filmeket gyártani. Például a Tíz Parancsolat (2006) Robert Dornheln rendezésében, vagy a 2016-os Ben Hur. (Amely feldolgozás már egy kicsit túl is mutat ezen a tendencián. Nyugodtan sorolható azon alkotások közé is, amelyek csak diszletként, díszítő elemként, mézesmadzagként  tekint a kereszténységre.) De feltétlen meg kell említenem a Sandra Bullock főszereplésével készült A szív bajnokait (The Blind Side). Ami egy valós történetet mesél el, ám ilyen és ehhez hasonló történetek tömkelegét filmesítették meg független filmkészítők az elmúlt közel negyven évben. Mérsékelt sikerrel. Hogy finoman fogalmazzak. A 2009-es Bullock film minőségileg (mind látvány, mind színészi munka tekintetében) jóval felette áll az előzményeknek. Ami jót tett, az úgynevezett, keresztény filmgyártásnak is. 2000 és 2005 között elkészült a Left Behind regényfolyam (szerzők: Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins) első három kötetéből alapján három film. (Főszerepben Kirk Cameron.) Ami a 2014-es (Nicolas Cage főszereplésével készült) Left Behindot is inspirálta.
Persze, mindez a "kapcsolat" csak addig tart, amíg a jegypénztárakból dől a lé. Hollywood megbékélése a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással, annak moráljával csak időleges, és valószínűleg Mammon központú.
E kis elkalandozásomból láthatjuk, hogy nem csak az orosz filmgyártás foglalkozik keresztény témákkal. Ugyanakkor, szerintem dicséretes az a minőség, ahogy a Pravoszlávfilm munkatársai a témához eddig hozzányúltak.
Ez a dokumentumfilm (amiről a bejegyzés szól), nem a Pravoszláv Film promós alkotása. Mégis van utalás a filmre, talán nem véletlen. A film magán hordozza az orosz dokumentumfilm készítés sajátos jegyeit. Kicsit többről is szól, mint amit az alkotók célul tűztek ki. Lukács élettörténetének elbeszélése mögül ki-kikacsint a mai orosz valóság egy kis szeletkéje. És ez, a szememben növeli e tévéfilm értékét. Nem vagyok abban biztos, hogy ezzel mindenki így van, de a velem egyívásúak szerintem érteni fogják mire gondolok. Legalábbis, remélem...

Befejezés

Egyébként úgy vagyok ezzel a filmmel (is), mint a halevéssel. A húst megeszem, de a szálkát meg se próbálom. Tulajdonképpen egyfajta kincskeresés ez. Már annak, aki szereti az ilyen kihívásokat.

A Целитель Лука Georgij Ananov dokumentumfilm rendező sokadik munkája. 2015-ben készült, és a Pérvij Kanál mutatta be. A kino-teatr.ru a rendező 27 alkozásáról tud, érdekes módon jelenleg ez a film még nincs a felsorolásban.