Két Halom 2. évad 12-13.rész

 

Eljött (végre) az idő, hogy a Két Halom befejező részeit is közkincsé tegyem. Eljött a számvetés ideje is, talán. Összehasonlíthatjuk a két évadot, vesztett-e a frissességéből valamit az alkotás. Mennyire értékálló dologgal van dolgunk? Elárulom, hogy mind az első, mind a második évadnál a nyolcadik-kilencedik rész körül besokaltam. Olyan holtpont féleség jelentkezett nálam, amin túl kellett lendülni. Ilyenkor azért megkérdőjeleződik az emberben, hogy tényleg kell idő pazarolni erre a dologra?

Közben - a nyáron - az is nyilvánvalóvá vált, hogy a patriarchális-matriarchális viszony témaköre elérte Hollywoodot is. Természetesen, egész más szemüvegen keresztül szemlélve. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen nem teljesen ugyanolyan kulturális szempont alapján gondolkodó társadalmakról van szó. Az amerikai nézőpont individuálisabb sokkal, de hát az egyéni teljesítmény értékelése mindig is fontosabb volt a nyugati filozófiában, mint a keletiben. Ezért is van az, hogy a Két Halomban politikai-társadalmi folyamatokat ábrázolnak elsősorban, és nem személyes konfliktusokat. Az első évadban négy-öt moszkvainak van neve. És a legtöbb ebből is gúnynév (Báró, Nagyapó, Krisz-Patkány). A második évadban többeknek megismerhetjük a beceneve mellett a valódi nevüket is. Ezzel valamiféle személyesebb irányba is elment a sorozat. (Ami egyáltalán nem baj.) De mégis, összességében inkább a társadalmi vonatkozások vannak ábrázolva. Gyakorlatilag, a jelenlegi Orosz Föderáció összes társadalmi problémája terítékre kerül. Mert hát elsősorban csak erről szólna ez a sorozat. De tagadhatatlan, hogy ráismerhetünk a magyar és a nyugat-európai viszonyokra, eseményekre is. Hogy lehet ez? Csak úgy, hogy ez egy nyugatellenes propaganda sorozat! Hát nem. Nem az.

A migráció és annak kezelése legalább akkora probléma a modern Oroszországban, mint Nyugat-Európában. És náluk se újkeletű a dolog. Csak mert el vagyunk izolálva Moszkvától, gyakorlatilag semmit nem tudunk a gondjaikról, lehetőségeikről és az eredményeikről. Ez akkor is így van, ha jelenleg kisebb a sötétség nálunk, mint volt mondjuk két éve. És paradox módon Moszkva nyílt katonai beavatkozása az ukrajnai polgárháborúba hozott némileg reálisabb oroszországképet. De csak némileg. Rá kellett döbbennünk, hogy a Netflix és HBO sorozatok által is generált GDP számok nem adnak reális képet a gazdasági helyzetről, az ipari potenciálról. Mert a háborúban a gazdaság valódi ereje és a demográfia döntő fontosságú. És bár ma már realistább a képünk az oroszokról, de távolról sem pontos. Sok a félreértés, a kevés megbízható információn alapuló túlgondolás. Például, a kedvelt Robert C. Castel, aki ráadásul igen ritkán nyilvánul meg vágy vezérelt ideák hangoztatásával, sem mentes a téves következtetések hangoztatásától. Megemlíthetném az orosz migrációs politikára tett megjegyzését, amely szerint könnyebb az orosz állampolgárság megszerzése, mint bármely nyugatiét. Mert hát elég öt évet Oroszországban élni, és kérvényezhető. Ennél azért jóval nehezebb, de nem mennék bele a jogi környezet ismertetésébe, elég ha csak arra felhívom a figyelmet - amit a Neokohn főmunkatársa is tud -, hogy egyéves katonai (front)szolgálat ára is lehet az állampolgárság. És ez csábító lehetőségnek számít. Pedig, az öt év kiváltása vagy a halál nem tűnik jó ajánlatnak. Már ha igaza lenne az izraeli elemzőnek. Szóval, a sorozat elsősorban az orosz problémákról szól, de mivel globálisan össze vannak fonódva a gazdaságok és a társadalmak, így a problémák is globálisak. Ezért ismerhetünk rá a magyar és a nyugat-európai problémákra ebben a sorozatban.

És nem igaz az a hír, hogy ott nem játszották a mozikban

És a hollywoodi "válasz"? Hallottam ezt-azt a Barbie című filmről, és hát megtekintettem. Elismerem, nem az én világom, de nagyon nincs igazuk azoknak, akik lehúzzák. Egy műanyag világ találkozása a realitással - mondhatnánk, hogy erről szól ez az alkotás, de ennél azért többről. A babák világa erősen nőközpontú, de hát ennek a játéknak ez a lényege. És a film bemutatja, hogy milyen lenne ez az álom, ha épp az ellenpólus dominálna az image-ében. És ezzel épp ugyanazt a problémakört boncolgatja, csak teljesen más módon, mint az orosz sorozat. Napi problémák itt is vannak, de nem politikai eredetűek (mint a Két Halomban), hanem inkább szociális. A végső döntés meghozásánál a főhős Barbie tisztában van mindennel. Tudja a pozitívumokat, negatívumokat. És mondhatni, "meglepő" döntést hoz. Már ahhoz képest, hogy... Ismerek olyan véleményt, amely túldimenzionálja a film végét. Olyat is belelát, ami nincs benne. Belelát, mert bele akar látni. Nem kell túldimenzionálni ezt az alkotást sem. Még ha játékosan egy komoly kérdéskört érint is. (Tudom, mostanra már mindenki látta, aki látni szerette volna... Minek is említettem meg?) Persze, a rózsaszín film azért csak hordozza a nagy Álmot.

Ahogy az se, hogy titokban vetítették a mozikban

Két Halom is műanyag világ, de inkább férfi szempontból mutatja be a női vezetés és a férfi vezetés alatt lévő társadalmakat. Ez determinált - mármint a bemutatás módja - a szociális közeg miatt. Hisz a keleti társadalmakban a férfidominancia, az azt jellemző gondolkodásmód, még a hölgyek világlátását is erősen befolyásolja. (Ezt agymosásként mutatja be az amerikai mozifilm.) A keleti társadalmakban az erő megmutatása fontos, még akkor is, amikor megengedő a (központi) akarat. És a Nyugat politikai befolyásának csökkenéséhez - Ázsiában és Afrikában - ez is hozzájárul. Mármint, hogy a politikusok feminin jelzéseket küldenek a maszkulinitást preferáló politikai környezetekbe. Nem tudom, hogy igazuk van-e azoknak, akik úgy vélik, hogy amennyiben a Nyugat nem tanulja meg újra a férfias gesztusokat, akkor újra meg újra olyan háborúkba fog bonyolódni (amik elkerülhetőek lettek volna), amik gazdaságilag és katonailag ki fogják véreztetni. De ha igen, akkor ez igazi disztópia.

Ezek elég komoly dolgok, mégis humorba ágyazva kapjuk mindezt, hála a készítőknek! Így sokkal fogyasztóbarátabb, és egyáltalán nem lehangoló. Ahogy a második évad epizódjaiban fel-feltűnő - ma már retro - punk sláger, a Szektor Gázától sem az: 

És mitől tartom jónak a sorozatot? Mert időszerű. A mondanivaló nagyban hasonlít arra, amit az egyik kedvenc publicistám így fogalmazott megy 2022. március 21.-én: "A nyugati demokráciák fokozatosan elvesztették a képességüket arra, hogy a normális politikai paradigmán belül képviseljék a választók akaratát. A vészhelyzet-üzemmód általánossá vált, és igen kétséges, hogy vissza fogunk-e térni valaha a normalitásba. Az ürügy teljesen mellékes. Legyen az a Brexit, Trump, a klímaváltozás, a COVID-járvány, vagy akár az ukrán válság, a Hatalom úgy lubickol benne, mint hal a vízben. Ellenállhatatlan vonzerővel bír a lehetőség a hagyományos fékek és egyensúlyok felszámolására, a disszonáns hangok elhallgattatására, és egy puha despotizmus bevezetésére. A politikai elitek összefogása a permanens bürokráciával, a Nagy Médiával és a Nagy Technológiával egy neofeudális berendezkedéssel cseréli fel a régivágású képviseleti demokráciát.

Tom Friedman jól átvert minket az Aranyívek Elméletével. Nem mi formáltuk át Kínát liberális demokráciává, hanem ő formált minket át a saját képmására. Ahhoz, hogy ez a vészhelyzet-üzemmód fenntartható legyen, arra van szükség, hogy az elektorátust a permanens szorongás és felháborodás állapotában tartsuk. A Mátrix itt él velünk, de számítógépkód helyett indulatokból és érzésekből van összetákolva. A kábel, ami a Géphez kapcsol minket, csupán a primitív hüllő-agy működését teszi lehetővé, kikapcsolva a magasabb szintű elemző és bíráló funkciókat. A modern nyugati ember legnagyobb vágya, hogy jó és erényes ember legyen, a legnagyobb félelme pedig az, hogy ez nem fog sikerülni neki. Mivel a vallás hanyatlásával már réges-régen elvesztettük az abszolút jó és az abszolút rossz támpontjait, ezeket a kategóriákat a Mátrixnak kell kivetítenie elébünk. Csak így lehet biztosítani, hogy a zárt alakzatot megtartva masírozzunk tovább. Mivel a gépi kód sohasem tökéletes, mindig fennáll a veszélye annak, hogy a kritikus gondolkodás előtör a háttérből. Ezt megelőzendő a Mátrix állandóan váltogatja az ügyeletes Jót és Rosszat, mint egy régi Windows 95-ös a képernyővédőt."

Bár ez csak egy vélemény, de úgy vélem, kár lenne egy legyintéssel elintézni. Érdemes végiggondolni. Ha engem kérdeztek, az idézett írás első fele tökéletesen leírja, hogy mi is történt Magyarországon az elmúlt (minimum) nyolc évben. Csak hogy saját házunk táján söprögessünk!

                 12.rész                     13.rész

Vörös Kísértet... és társai 3.rész

Az igazán jelentős háborús filmek - amely jelen esetben a múlt század közepi nagy világégéshez kapcsolódnak - szépirodalmi művek feldolgozásai. (Ez az én véleményem, és persze, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Mert hát a kategórikus kijelentések egyik szépséghibája, hogy általánosít, azaz magában hordozza a tévedés lehetőségét.) Mind Keleten, mind Nyugaton jónéhány értékes prózai mű készült erről az időszakról. Mi a közös Norman Mailer Meztelenek és holtakja és Mihail Solohov A hazáért harcoltakja között? Mindkettő második világháborús regény, de az egyik Ázsiában, a másik Európában játszódik. Akkor? Mindkettő nagyon jó írás, mindkettőt meg is filmesítették. (Az egyiket 1958-ban, a másikat 1972-ben.) És - ami a legfontosabb! - mindkettő többről szól, mint csak a háború. Az ember és az emberi jellem, esetleges torzulásival, ami ott van az eredeti művekben. Az írók nem feltétlenül ugyanarra teszik a hangsúlyt, de mindketten foglalkoznak a katonák lelkével is. De említhettem volna Irwin Shaw Oroszlánykölykökjét is, aminek szintén van filmes feldolgozása. A kérdés csak az, hogy az ilyen filmes adaptációk mennyire tudják visszaadni az eredeti művek lényegét, vagy leragadnak a sztorinál, esetleg az egész csak egy végnélküli csihi-puhivá változik. Ám a "lelkizés" viszont időigényes dolog. Darkcomet, annakidején, az egyik hozzászólásában közölte, hogy a Csendesek a hajnaloknak az 1972-es feldolgozása számára egy alapmű. (Az Égő hóval együtt.) Mert balladisztikus és a karakterek jelleme, múltja jobban ki van benne dolgozva. Ezzel nem is lehet vitatkozni, viszont ennek az volt az ára, hogy hosszabb a feldolgozás játékideje. De változnak a korszakok, és ma már mintha nem lenne akkora igény a lelki mélységek (vagy sekélységek) iránt. Ki az aki napjainkban kíváncsi a másikra, esetleg a mozgatórugókra? És nem csak a múlttal kapcsolatban gondolkodik sok ember így. Nem csoda hát, hogy a végnélküli lövöldözés bél és vérontással a legnépszerűbb háborús filmek jellemzői. 

Ha már csapongok a szovjet háborús filmek között, illik megemlíteni Jurij Ozerov endező nagyszabású filmeposzait. Magáról a rendező "előéletéről" csak annyit, hogy végig szolgálta, harcolta a Nagy Honvédő Háborút. Sorkatonaként kezdte, és 1944-re - miután elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát - őrnagyi rangban, zászlóalj parancsnok volt a 3. Belorusz Front kötelékében. Monumentális filmeposza  a Felszabadítás - amely öt részét 1969 és 1971 között készítette -, aminek a középpontjában inkább a hadműveletek bemutatása állt. 1985-ben a Moszkvai csata, majd 1990-ben a Sztálingrád című filmekkel folytatta a sagát. Nekem ez a stíl nem annyira a szívem csücske.

Napjainkban, jó néhány éve, se szeri, se száma az olyan orosz tévésorozatoknak, amelyek a NHH ideje alatt játszódik. Vannak jobbak és nem annyira jók. Van amelyik egy évadot él meg, van amelyik hármat-négyet, nyolcat... Ebből is látszik, hogy még napjainkban is fontos szerepe van a történelem eme epizódjának. Nem véletlen, hogy nyugati érdekeket szolgáló véleményformálók az alapjait próbálják kikezdeni bizonyos történelmi tényeknek, különböző történelmi személyek megítélésének.

Ott kezdődik a dolog, hogy bizonyos politikai intézmények (ilyen-olyan parlamentek pl.) történelmi eseményeket minősítenek. Nem ez a dolguk. Persze, mint magánembernek, a politikusnak is lehet véleménye politikai kérdésekben, de mint politikusnak, nem mérvadó amit történelmi eseményekről gondol. (Függetlenül, melyik parlament tagja.) Mint politikus, csak propagandistaként tud megnyilvánulni. És így csak zavarni tudja a történelmi tisztánlátást. Az egyik "legszebb" példa erre az, amikor az EP megszavazta, hogy a 2. világháború kirobbanásának a felelősei a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió. Indoklásként a Molotov-Ribbentropp hozták fel. Ez egy megnemtámadási szerződés volt, amely záradéka meghatározta a német és szovjet befolyási övezetek határait. Egyrészt, ez természetes. Megegyeztek, ki meddig mehet el (ha tud) anélkül, hogy a másik reagálna rá. Ha egy megnemtámadási szerződésről beszélünk, nem ördögtől való, hogy a felek megbeszélik, hogy mit tehetnek meg, és mit nem. (De hát, felosztották egymás között Lengyelországot! Igen. Nem először a történelem során. Azt mondhatjuk, hogy a két európai hatalom között ennek hagyománya van. Cinikusnak tűnhet, de ez tény.) Az EP határozata azért is történelemhamisító, mert egy évvel előtte a nyugati hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) szintén megkötötték a maguk paktumát Hitlerrel. Münchenben. És ugyanúgy megállapodtak a befolyási övezetekről. (Csehszlovákiát a háta mögött odaígérték Hitlernek. Aki meg is szüntette az országot. Egy részét annektálta, másik részén létrehozott egy bábállamot, harmadik részét... Lehetőséget adtak Hitlernek, hogy azt tegyen Csehszlovákiával, amit akar. Így megkapta Magyarország.) Miben különbözik egymástól a két paktum? Szerintem, semmiben. Akkor az EP határozat miért nem tette felelőssé Franciaországot? És az Egyesült Királyságot? Ez szóba sem került, mert nem a történelmi tények, hanem a propagandaszempontok voltak fontosak a képviselőknek. (Hiszen csak erőltetni kellene egy Hitler Putyin párhuzamot.) A dolog csak a manipulálásról szólt.

Nem árt nem elfelejteni, hogy a TIME magazin szerint Adolf Hitler 1938-ban az év embere volt. Kedvelte a nyugati média a német kancellárt. A politikusok is, mert fel akarták használni Németország erőforrásait a Szovjetunió ellen. Ez is közrejátszott abban, hogy Lengyelország 1939-es megtámadása után sem az angol, sem a francia hadsereg nem indult meg Németország ellen. Megszegték azon szerződéseiket, amikben a lengyel kormánynak megígérték a fegyveres védelmet. Németország ellen. Persze, 1941 nyara után a sztálini propaganda mindent megtett azért, hogy az emberekkel elfelejttesse, eltakarja azt a tényt, hogy valaha is megegyezett a dicső vezető és a német kancellár. De nem ő volt az első és egyetlen. Ahogy a történelemhamisításban sem.

Távol áll tőlem, hogy egy történelmi blogot, pláne hogy egy politikai blogot csináljak. De azért, időnként, úgy érzi az ember, hogy be akarják vinni az erdőbe. Igazából, az volt a tervem ezzel a bejegyzéssel, hogy egy igaz történetről szóló filmet ismét a figyelmetekbe ajánljak.

Mert hát a Nagy Honvédő Háborúról szóló filmek egyik jelentős csoportja azon filmek, amelyek megtörtént eseményeket dolgoz fel, egyrészt realisztikusak, másrészt mégis epikusak.

Ennek a vonulatnak egyik jelentős darabja a Csata Szevasztopolért.

Megmondom őszintén, hogy Ljudmilla Pavlicsenko élete egyáltalán nem irigylésre méltó.  És azért ez, ebből az eposzból is kiviláglik. És hogy ez az alkotók szándéka volt-e eredetileg, nem tudom. De nagyon valószínű, hogy igen. Hiszen a film ukrán címe az, hogy Törhetetlen.

Az 1957-es Múló évek (eredeti címe: A ház, amiben élek) az a film, amely úgy mutatja be a háborút, hogy egyetlen harci jelenet sincs benne. Az egész történet a hátországban játszódik. Azt gondolom, érdekes megközelítés, mert ezzel azt is üzeni, hogy a háború főként nem a dicsőséges harcokról szól. Egy háborúban szenvednek a katonák, és szenved a hátország. Úgy vélem, hogy az Égő hóban a tábornok őszinte szavai kiábrándítóak: tudom, hogy családapák, hogy gyerekek, hogy várják őket haza a szeretteik, de nem nézhetek így rájuk, mert beleőrülnék. Ők most katonák, akiknek meg kell halniuk, mert a Haza védelme ezt követeli meg.

Könnyű ilyesmit mondani egy tábornak. De a filmbeli tábornokról elhiszi a néző, hogy empatikus a harcosai irányába, és nem a benne tobzódó nihil vagy érzéketlenség mondatja vele mindezt. Hogy nem értéktelen lények, egyfajta disposable heroes számára a katonái. De áldozatot kell hozni, hogy esély legyen arra, hogy a hátország, a haza megmeneküljön. Igazi hősökké fognak válni, saját akaratuk ellenére is. És mi ez, ha nem maga a dráma?

A filmben láthatjuk, hogy a beosztottjai tényleg nem kitenyésztett katonák. Nem lelketlen gyilkológépek, akikért nem kár. Akik csak a harcmezőn tudnak kiteljesedni. Miközben tudjuk, tudhatjuk, hogy a 20.század - amely oly közel hozta az érzelemmentes ölés lehetőségét a katonákhoz - épp az ilyen eldobható hősök "kitermelésében" jeleskedett. És ez a karakter, a lelketlen terminátor,  a filmekben is feltűnt már. A Vörös kísértetben mindez - a filmbeli brutalitás ellenére - nem fertőzi meg a főszereplőket. Élet-halál harcot láthatunk, de a szereplőknek van lelkivilága. Kinek ilyen, kinek olyan. Ebben a moziban a gegek  - amik a harcokat "színesítik" - ellene hatnak a brutalitásnak. Elviselhetőbbé és ezáltal emberibbé teszi az összhatást.

A Sisuban ezt nem láttam meg. Persze, lehet bennem van a hiba.

A Csata Szevasztopolért című filmet itt lelitek meg.

És egy kicsit simogattam is a feliratot. Nem nagyon, csak egy ici-picit. Úgyhogy, ez a harmadik verziója felirat/fordításnak. Hátha egyszer...

És még annyit megjegyeznék erről a filmről, hogy mint minden igazán jó háborúsfilm, tulajdonképpen háborúellenes.

Egy nehéz időkben élő hölgy kemény életének bemutatása, amely a romantikát sem feltétlen nélkülözi. De nem a rágógumi verziós romantikára gondolok. Már ha lehetséges egyáltalán romantika a háborúban...

Két Halom 2. évad 9.-11.rész

 

Ahogy már említettem, különböző nemzetközi szervezetek - véleményem szerint -, mint például a NOB vagy épp az önkéntes tagságú európai jogi intézmények, miután napi politikai érdekekből beleálltak az orosz államba, sajátos módon hosszútávon épp önmaguk jelentőségét korlátozzák. Szüntetik meg. Mit ér egy olyan európai bíróság, amely joghatósága maximum az EU-ra terjed ki? Főként, hogy előtte - önkéntes alapon - szinte az egész földrajzi értelembe vett Európát lefedte? Mit ér az a nemzetközinek nevezett sportszövetség, amely elkezdi "kizárni" azokat az országokat, amelyek politikailag, katonailag szemben állnak a legnagyobb szponzorával? Hová lesz az olimpiai eszme? Mert mi is az? Az ókori Hellaszban négyévente összegyűltek a görög poliszok polgárai és különböző versenyszámokban összemérték erejüket. Az Olümposzi Játékok időtartalma alatt szüneteltették az egymás elleni háborúkat. Békés időszak köszöntött a görög világra. De Cubertin báró innen vette az ihletet, és indította útjára a modern olimpiai mozgalmat. Persze, a legyen négyévente béke a Földön a Játékok időtartalma alatt eszmeiségét soha nem tudta elérni a NOB, de egészen a jelenlegi ukrajnai fegyveres konfliktusig nem is volt példa arra, hogy nemzeteket zárjon ki a versengésből. Munkatáborok, államilag szponzorált és szervezett pogromok nem voltak akadályai a Játékokon való részvételnek. Sőt, nyíltan rasszista országok rendezhettek a 20. században Olimpiát. De most a 21. században, azért mert a Krími-félszigeten nem tud az USA tengerészeti támaszpontot üzemeltetni, és mert a donyecki régió palagázkészletei felett nem tud diszponálni (a Fekete-tenger alattiakról nem is beszélve), mindez már elegendő indok arra, hogy a NOB saját nemzetközi jellegét devalválja. Úgy vélem, hogy a Nyugati politikusok tevékenyen részt vesznek a Jaltai Világrend lebontásában, miközben épp azt féltik. Az ukrajnai konfliktus kapcsán saját morális értékeit veszi semmibe az euroatlanti politikai elit. És ezzel egy új világrendszer kialakításában vesz részt tevékenyen. Kínával, Oroszországgal együtt. Hogy csak a nagyobbakat említsem.

Természetesen (?), az Olimpia is megjelenik a sorozatban, pontosabban annak groteszk képe. A valamikori amatőr sportolók viadala a való életben is átalakult az önkizsákmányoló, teljesítményorientált gladiátorok szpartakiádjává. Amatőrnek hazudott profi sportemberek küzdenek nemzetük dicsőségéért. (A báró annakidején, szerintem, nem egészen így képzelhette el az olimpiai eszmét.) Még szép, hogy nem hagyták ki ezt a ziccert a sorozat alkotói! Ahogy a járványkezelést, mint hatalomtechnikai gyakorlatot se. Az emberek félelembe tartását, az egyedül üdvözítő gyógymód propagálását, és a saját érdekben történő személyiségi jogok (Maradj otthon! Csak két hétig.) korlátozását... Még jó, hogy a 11. részben végre visszatér Moszkvába Nagyapó és Zoja. Valakiknek csak el kellene kezdeni a rendrakást! Mind az emberi kapcsolatokban, mind a közösségiekben. És ez már a végjáték kezdete!

9. rész                        10. rész                       11.rész

Vörös kísértet... és társai 2.rész

 

A Vörös kísértet és például a Sisu között az egyik legnagyobb különbség, hogy számomra a finn produkcióban található brutalitás semmilyen mondanivalóval nem magyarázható. Nekem úgy tűnik, mintha csak egy éppen divatos trendet próbálnának az alkotók meglovagolni. A legtöbb, amit üzen(het)ne a film, hogy a háború brutális. De ezt meg mintha épp a realitáson túlmutató kegyetlenség hiteltelenítené. És így egy 21. században készült hősi eposzt kapunk. Persze, tudom, sokan kedvelik ezt a műfajt is, hisz a 300 óta (2006) nem felejtették el stílust, gondolom, mert van rá igény. Mondjuk, nekem - nem mintha ez mérvadó lenne - már az se tetszett. A Kísértettel azért más a helyzet. Felhívnám a figyelmet a mű keretes szerkezetére. Az első jelenetben láthatunk egy előadóművészt (a feleségével), aki kész önmagából bohócot csinálni, kész arra, hogy a gyerekeivel takarózzon, hogy rájuk hivatkozva érjen el kegyelmet a náciknál, akik ki akarnák végezni a feleségével együtt. És ugyanez az előadóművész a zárójelenetben már nem önmaga életéért könyörög, hanem egy kisfiút próbál megmenteni. És nem könyörgéssel, hanem megnyilvánulása harcra buzdít, de nem úgy ám, mint Petőfi Sándor 1848-ban. A híres Szent Háború című dalt élővé teszi, és képes hazafias érzelmeket gerjeszteni, akár még napjainkban is. (Persze, ez nem a magyar kultúrkörben élőkre vonatkozik. Nem is vonatkozhatna, hisz Rökk Marikán kívül - akinek egyedül valami köze Magyarországhoz a filmben, és neki is csak a hangját hallani. - semmi nem köthető a magyarsághoz.) Mi ez ha nem jellemfejlődés?

Mert hát a Haza szempontjából nézve, egy de-vagy amoralizált ember a vészhelyzet hatására morális cél talál önmaga számára. A szent háborút, a haza és népe védelmét. És valahol ez a valóságban is lejátszódott ez, tömegméretekben, a Nagy Honvédő Háború folyamán is. 1941 nyarán-őszén, szó szerint százezresével adták meg magukat a vöröskatonák. Nagyon sokan át is álltak - különböző okok miatt -, de épp a náci fajelmélet gyakorlati megvalósítása volt az ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy egységessé váljon a szovjet társadalom; és ez nagyon szükséges volt a Győzelemhez. És napjaink ruszján nemzettudának is az egyik eredője lett ez a társadalmi konszenzus. Amit valahol ez film is jelképez, és ezért áthallásos is egy ici-picit. (Annak, aki nem csak a atlantista propagandát ismeri.)    

 Érdekes a szovjet-orosz háborús filmek koncepciója. Természetesen, találunk köztük propagandával erősen átitatottakat, de valahogy ezen alkotások között is vannak gyöngyszemek. A Scsorsz (1939) vagy a Csapajev (1934) a NOSZF dicsőségét is hirdeti. De valahogy ezek a filmek magasan a Rambo 2 felett vannak. A finn háború kitörésével egyidőben megjelentek az új konfliktust bemutató alkotások is. Ezek némelyikében eltúlzott hősiességgel is találkozhatunk, és ez egyértelműen a tömegek befolyásolását szolgálják. A hazafiasság felgerjesztésének szolgálatába állítja a szovjet filmgyártás a történelmi filmeket is. A filmkészítők művészi nagyságát dicséri az, hogy időtálló művészfilmek is készülni tudnak úgy, hogy mind a politikai elvárásnak megfelelnek, miközben jelentős művészeti értékeket hordoznak. A hozzáértő rendezőknek, operatőröknek, színészeknek, szcenárióíróknak köszönhetően.

De nemcsak a hősiességgel operáltak, hisz megjelentek (még a háború alatt!) az olyan alkotások is, melyek épp azt a célt szolgálta, hogy az ellenséget nevetségessé tegye. Hisz a humor is igen veszélyes fegyver tud lenni. Egy diktátor legyőzésének első lépcsőfoka, amikor már kinevetik őt az emberek. És épp ettől a lépcsőfoktól rettegnek a türannoszok, de ha még a kinevetés lehetőségét is üldözik, hát könnyen erőszakos halál vár rájuk. Furcsa paradoxonja ez a történelemnek. Ha nem nevethetnek ki, akkor az irántad érzett gyűlöletük határtalanná fog válni, ha kinevetnek elveszik a hatalmad felettük.

Ma már nem annyira közismert, de a háború alatt készültek olyan filmek is, amelyek a bosszúállás szükségességét propagálták. Tudomásom szerint, ezen filmekben minden esetben a németek voltak a negatív példák. Itt említeném meg '43-as filmjét Elmernek, a Megvédi a Hazát (Táváris P), ami tulajdonképpen egy bosszúállás története, egy kis kommunista öntudattal leöntve. Ebben a filmben a német motorizált csapatok nemcsak földig rombolják a falut, hanem még üldözőbe is veszik a menekülő civil lakosságot. Miután a motorizált egységek utolérik a menekülők teherautóját, megállásra kényszerítik azt. Lerángatják a platóról a civileket és mindenkit megölnek. A főhősnőnek a kezéből ráncigálják ki a kisfiát, akin nem sokkal később keresztülmegy egy harckocsi. És így válik Praszkovja Lukjanova P elvtárssá, aki partizáncsapatot szervez és megkezdi az agitációtól sem mentes  küzdelmét a fasiszta betolakodókkal szemben. Akik a boldogságát vették el akkor, mikor megtámadták a Szovjetuniót. Hiszen az egész családja - férjestől, gyerekestől - elpusztult a háború miatt. És hány és hány frontkatona és katonanő érezte úgy, hogy róla is szól ez a történet! És itt (újra) megemlíteném Szimonov versét - Ha a hazád kedves, vagy a nemhivatalos címén Öld meg! -, amelyet 1942 nyara után rendszeresen terjesztettek a harcoló alakulatok között. Ahogy Ehrenburg Öld!-jét is. Mindez azt a soha ki nem mondott, parancsba nem adott célt is szolgálta, hogy amint megérkeznek Németország területére a csapatok, emlékezzenek, hogy mit tettek a Szovjetunióban a fasiszták. A csatlós országok még viszonylag szerencsésen jártak. Még Magyarországon sem tűrték a túlkapásokat a szovjet tisztek - persze, ez nem azt jelenti, hogy ilyenek nem voltak -, de a német birodalmi területeken már nem fogták vissza a vöröskatonákat. És az első vonalban a büntető alakulatok voltak. Azok az emberek, akik úgymond lehetőséget kaptak arra, hogy vérükkel mossák tisztára a becsületüket. Tehát, nem Grál lovagokról van szó. (Néhány propagandista elborzadva tudósított arról, amikor megengedték a Wagnernek, hogy börtönökből toborozzon magának zsoldosokat. Nem értem, miért? Egy ottani katonai hagyományról van szó. Ott ez belefér a dologba. Ja, hogy ezért Politovszkaja gyilkosa nyolc év után kiszabadult! Egy év frontszolgálat során  a gyilkosa lemoshatta vérrel a becsületén lévő foltot. A történelem folyamán nem ő az első, aki megkapta ezt a lehetőséget. Arrafelé ilyen hagyomány is van.)

Valamikor a hetvenes években a német neonácik elkezdték hangoztatni azon sérelmeket, amelyeket a német polgári lakosság szenvedett el 1945 májusáig. És tényleg megrendezték nekik a poklot egyes szovjet katonák. Akik elvitték a németeknek annak a töredékét, amit ők kaptak a németektől. És a túlkapásokhoz, a kegyetlenkedéshez hozzájárultak a bosszút dicsőítő műalkotások is.

De nemcsak hergelő alkotások készültek. Ugyancsak 1943-ban készült a Várj rám, amelyben példamutató jellemvonások vannak irreálisan felnagyítva. Hasonlíthatnánk ezt az úgynevezett termelési regényekhez is. Ugyanazt a célt szolgálták. 

A NHH utána természetesen ezen a vonulatok nem éltek tovább a szovjet háborúsfilmek világában sem. De a háború borzalmának ábrázolása megmaradt. Eleinte, mintegy novumként megjelenik Sztálin személye a háborús filmekben. Természetesen, szerepe idealizálva van. De nem ezek azok az alkotások, amik miatt a szovjet háborúsfilmeket szerethetjük.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a legjelentősebb szovjet háborúsfilmek többek, mint csak a hadseregek közötti fegyveres összecsapás bemutatása. Ezen filmek hangsúlyt tesznek arra, hogy a morálisan fejlődő ember - nevezzük főhősnek - nemcsak legyőzi az ellenséget, de még saját magát is. És ez az ami erkölcsi szempontból felemeli őt. A legtöbb klasszikus ilyen: Emberi sors, Szállnak a darvak, Ballada a katonáról, Iván gyermekkora stb...

És itt van az az alkotás, amit most a figyelmetekbe szeretnék ajánlani. 1969-ben Borisz Lvovics Vasziljev új regényét kiadják, aminek a (magyar címe) A hajnalok itt csendesek. Nagyon szép lírai cím. Főleg ha elárulom, hogy a címben szereplő orosz szó nem feltétlen a hajnali időszakra vonatkozik, hanem a szó elsősorban hajnalpírt jelent. (Persze, az meg csak hajnalban - mint időszak - van!) Nagyon szép költői kép, igaz?

A regényt 1972-ben megfilmesítették. Először. Mert 1986-ban egy 12 részes tévésorozat készült szovjet-kínai kooprodukcióban. Legutoljára 2015-ben készítettek egy remake-et, és ezt szerezném megtekintésre ajánlani nektek!

Az 1972-es feldolgozás is nagyon jó. És ha van rá valakinek ideje, érdemes megnéznie azt is. Ugyanahhoz a témához nyúlnak, de nem ugyanúgy dolgozzák fel. A korszakok - a feldolgozás korszakai - erőteljesen befolyásolják a megvalósítást. És ez is elég érdekes.

Mindkét feldolgozás szép és őszinte. Talán a 2015-ös őszintébbnek tűnhet, mert abban - napjaink elvárásának megfelelően - az egyenruhák nem szépen vasaltak és ráadásul a főszereplő körme alatt piszkot is láthatunk! Ellenben szexuálisan mintha visszafogottabb is lenne. Hát igen, a populáris kultúrában az úgynevezett szexuális forradalom után jött egy prűdebb hullám. Ami már szintén a múlthoz tartozik...

  

Vörös Kísértet... és társai 1.rész

 

Nem tudok tőle szabadulni. Nagyon ritkán szoktam megnézni olyan filmet (filmeket), amikhez valamikor is készítettem feliratot. Általában mindig találok a magyar szövegben valamit, amit nem biztos nem úgy írnék bele. A Vörös Kísértet egy kicsit más ebből a szempontból. Az elmúlt időszakban már kétszer is megnéztem - magyar felirattal! -, de ez nem feltétlen azért van, mert annyira tetszene a munkám. Nem. A film tetszik. Bár úgy tűnik, mintha ez az oldal egy filmes blog lenne, de nem az. Ahhoz értenem kellene a filmekhez. Ahhoz jó sok filmet kellene ismernem. De ez nem így van. Nem értek a filmekhez, és nem ismerek sok filmet. Nem ismerem napjaink trendjeit. Nem igazán van időm rá. Mindennek ára van. Nincs időm a tévés trashekre, és ezért nem feltétlen tudok beszélgetni celebekről sem. Viszont, értelmesen tudok hallgatni, mikor szóba kerül valami provinciális senkiházi, aki épp a csapból is folyik. Hogy miért említem mindezt? Mert az utóbbi időben "képeztem" magamat napjaink trendi háborús filmjeinek tekintetében. Így már tudom, hogy a Vörös Kísértet a maga stílusában nem egyedülálló alkotás. (Tudtam én ezt, hisz mikor először írtam róla megemlítettem, hogy nem feltétlen unikális és időtálló alkotással van dolgunk.) Megtekintettem a Sisut, és a Katonaszökevényt is. Stílusban hasonlóak, de nekem annyira nem jöttek be, mint az orosz film. Azt gondolom, hogy mindhárom film eredője a Becstelen brigantyk. Amit nagyon jó filmnek tartok, miközben egyáltalán nem vagyok Tarantino rajongó. Nagyon nem. A filmjei nem igazán jönnek be nekem. A brutalitás és a közönségesség önmagukban nem garantálják nálam a sikert. Nagyon nem. És, véleményem szerint, Tarantino ezekkel az eszközökkel operál.

Egyik kedves ismerősöm beugrott és meglátogatott néhány hónappal ezelőtt. Nem véletlen jött, hanem segíteni nekem egy kicsit. Mikor megvoltunk a dologgal beszélgettünk egy csöppet. Valahogy szóba került a Kísértet is. Belenéztünk itt-ott. Amikor - véletlenül - épp az a jelenetbe néztük bele, amikor egy közelharc során az egyik szereplőre rátámadnak egy szuronyos puskával. A karakterünk csupasz kézzel rámarkol a szuronyra és nem csak a támadást hárítja el, hanem ellencsapásba ment át. Megmarkolni a szuronyt erővel... Oké, a szurony nem annyira éles, mint amennyire hegyes. Nem vágófegyver, hanem szúró. De akkor is! Barátommal megegyeztünk, hogy ez azért túlzás. (Kaján vigyor kíséretében.) De épp az ilyen túlzásoktól jó ez a film. Amik a Sisuban is, és a Katonaszökevényben is megtalálhatóak, de azokban - szerintem - nem akkora revelációk. A Ryan közlegény megmentése elhozta a realista vagy legalábbis realistának látszó háborús filmek korát. Már nem frissen vasalt ruhában küzdenek egymás ellen az ellenfelek. A partraszálláskor láthatunk saját beleit tartó német katonát, a felemelt karú, a harcot feladó németet lelövő amerikait... Spielberg háborúja nem hősies toposzokban fürdő jófiúk dicsőséges hőskölteménye. És Eastwood Levelek Iwo Jimárólja még tovább megy a deheroizálásban. Megmutatja, hogy az ellenség is ember. Aki szenved, küszködik és védeni próbálja azt, amit hazájának, sajátjának gondol. Ennek az iskolának az egyik csúcsteljesítménye a dél-koreai Harcosok szövetsége. A háború realitása kegyetlen benne, de nem öncélúan. És Tarantino ebből a realisztikus világból visz el a brutálisba, a néhol sokkolóba. De a túlzásba vitt erőszakosságot, amikor a vérfolyás és a szenvedés a cél, nem igazán kedvelem. Finoman szólva. És mi a helyzet a szovjet-orosz háborús filmekkel? Azok között milyen trendek vannak, ha vannak? Érdekes kérdés, felvetés. Azt hiszem, vissza kellene térni rá.

Tudom, említettem már, hogy néhány évvel ezelőtt voltam a Manézsban egy kiállításon, ahol azt mutatták be, hogy a szovjet (festő)művészetben hogyan változott a Nagy Honvédő Háború (és annak következményei az egyén életére) megítélése, ábrázolása. Maga az expo annyira megfogott, megérintett, hogy kétszer mentem el megnézni. (Mentem volna harmadjára is, de úgy éreztem, hogy az már azért túlzásnak tűnhetett volna. Még az emlékkönyvbe is írtam valamit. Igyekeztem olvashatóan.)  

Néhány hete megint megnéztem a Fehér Tigris című orosz háborús eposzt. Sajnos, magyar felirattal tettem meg, és a honosított szöveg sokat elvett a film élvezeti értékéből. Ezzel a megállapítással nem a felirat készítőjét akarom bántani, mert nem érdemli meg. Biztos sok időt szentelt a munkájának. Szemmel láthatólag egy angol nyelvű szöveg fordításával van dolgunk. Nem kételkedek abban, hogy egy tisztességes fordítás készült az angol szövegből. De a film eredeti dialógusai sokkal jobbak, kifejezőbbek. Meg érdekesebb is...  Maga a filmet összességében elég jónak találtam. Sokkal jobban tetszett, mint amikor először láttam. Miért hoztam ezt most szóban? Mert látok közös dolgokat, amik ezt a filmet beemelik a Becstelen és a Kísértet világába. Miközben, a brutalitás nem annyira központi benne, mint a másik kettőben. De a misztika azért nem csak a Fehér Tigris sajátja...

Miután elment az ismerősöm, elővettem a 2. világháborús magyar bajonettemet. Megsimítottam a vércsatornáját, és óvatosan megmarkoltam a fém részét. Hát... Nem szívesen szorítanám meg ott, persze, ha az életem múlna rajta... Nagyon fájna. A seb.

A Vörös Kísértet film megtekinthető magyar felirattal itt. Terveim szerint, a közeljövőben ajánlok még jó háborús filmeket. Olyanokat, amikre azt mondhatjuk - hogy bár lehet, hogy nem éppen trendik, mint most éppen a Kísértet - , hogy érdemesek megnézni.

Nem tagadom, mire befejezem e rövid kis írást, erőteljesen felbuzog bennem a vágy, hogy újra megnézzem a Vörös Kísértetet.

"Amikor a remény eltűnik - megjelenik ő!"

Előzetes tervem szerint, olyan két hét múlva jön a folytatás...

Két Halom 2. évad 6-8.rész

Nem feltétlenül könnyű a dolgom. Ajánlanom kellene, kedvet kellene csinálnom nektek ahhoz, hogy nézzétek tovább bátran a sorozatot, miközben azért nem szeretnék spoilerezni. Írjak az epizódokról úgy, hogy érdekesnek találjátok az epizódokat mikor nézitek, esetleg a fordulatokra is rácsodálkozhassatok... Na, szóval!

Ahogy írtam már, bizonyos szempontból személyesebb a második évad, hiszen egyre több karakternek ismerhetjük meg a nevét. Egyre több személyes kapcsolat, konfliktus alakul ki. Ennek ellenére nem megy át a sorozat Barátok köztbe, amit végtelenül tudok értékelni. Ugyanakkor, bár egyre személyesebbek a karakterek, ennek ellenére nem marad ki a részekből a társadalomkritika, a politikai machinációk görbe tükör általi bemutatása. Lett légyen a szó migránskérdésről, a demokratikusnak és/vagy humánusnak látszó mozgalmak felhasználásáról magáncélra. A Moszkvaiak Is Emberek mozgalom nem emberjogi, hanem hatalomátvételi machinációk részévé válik. Nekem a Forza Italia! mellett a hazai Polgári Körök is eszembe jutott, amikor Vera Nagyezsdovna elkezdett kavarni a muszkák mellett. Észrevettétek, hogy a hölgy apai nemzetségi neve női név (Nagyézsda) férfiasított alakja? Azért megfogja ez a lényeget, nem? A női egyenjogúsági mozgalom (persze, csak a sorozatbelire gondolok!) végső célja a hölgyek "férfiasítása". Nem arról van szó, hogy a két nem között jogi és szociális egyenlőség jöjjön létre, hanem az, hogy a férfiak helyére nők kerüljenek. A rendszer alapvetően nem változik, csak akik eddig fent voltak, azok lentre kerültek. Persze, mindez csak ebben az orosz alkotásban van így!

Egy szó, mint száz! Vera Nagyezsdovna tevékenysége bennem felidézi az által már annyiszor említett BBC sorozato(ka)t. Az Igenis-ben a bürokrácia próbálta több (mint kevesebb) sikerrel manipulálni a politikusokat, a Két Halomban a politikusok a szavazókkal próbálkoznak. És lássuk be, itt is, ott is sikerrel. Ha kell fake news-zal eteti a Báró az embereit, míg a városban a lakók érzelmeire próbál hatni Vera. Az angol sorozat kifinomultabb - jóhogy hisz nem a plebs átverése Sir Humphrey célja, hanem a miniszter/miniszterelnök Hackert - szóhasználattal élnek a szereplők, mint az oroszban. És ahogy haladok előre a fordításban, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy durvább a második évad kifejezésvilága, mint az elsőé volt. Talán azért, mert személyesebbek a karakterek? Vagy csak az emlékezetem csal meg, és az első évad is tele van vulgáris szavakkal? (Talán nekem is meg kellett volna néznem, nem csak ajánlanom?)

6. rész.                         7.rész                         8.rész

Kihívás

 

Akkor kezdetnek annyi, hogy a sci-fi hastag csak csaliként került a bejegyzéshez. Mert tudományosnak mondhatnánk tudományosnak ezt a filmet, mert hiszen egyrészt tele van orvosi szakkifejeztésekkel, másrészt meg űrhajós film is. (Persze, az űrhajósság nem jelenti a sci-fi-séget, tudom.) Ugyanakkor ez a film az első. Az első film, melyet az Űrben, a Világűrben, a Kozmoszban is forgattak. A Világon, a Föld történetében az első ilyen alkotás.

Pedig, nem úgy tűnt, hogy egy orosz színész fog először forgatni az űrben. Elon Musk és Tom Cruise még valamikor 2020 tavaszán bejelentették, hogy az űrben szeretnének forgatni. Természetesen, a NASA közreműködésével. Erre mi történik? Nem vagyok otthon a bulvbárban, úgyhogy maradjunk a tényeknél: 2021-ben elkészül egy tízrészes doku-reality sorozat, ami a Kihívás című orosz film forgatásáról, elkészültéről szól. Úgyhogy, ha Musk és Cruise álmodozásának reakciója ez az orosz alkotás - ahogy ezt van aki feltételezi -, akkor elég gyorsan reagált az orosz filmgyártás. Hisz, ahhoz, hogy már '21-ben forgassanak, már - szerintem - az előző évben hozzá kellett kezdeniük. Ha megnézzük a filmet, akkor nem egy összecsapott fércművel állunk szemben. Ugyanakkor, az is tagadhatatlan, hogy Musk is kap egy kis szarkasztikus fricskát az oroszoktól. Mármint a filmben.

Amikor elkezdetem nézni a Kihívást, egyből a Gravitáció jutott az eszembe. Mindkettő úgy kezdődik, hogy kint az űrben dolgoznak az űrhajósok. És baleset történik velük. Körülbelül, ennyi a hasonlóság a két mű között. Érdekes, hogy Sandra Bullock által megformált karakter egy anya (akinek gyermeke meghal). Ahogy a Ványa, vodka, harmonika. Hollywood-ban is megfogalmazzák, egy amerikai főhősnek mindig családosnak kell lennie. Mert ők olyan mélyen érzők. Ezzel szemben... A Julija Pereszild által alakított karakter is anya. Leánygyermeke erősen kamaszodik és vannak problémák vele. Jevjenyija Vlagyimirovna (a Kihívás főszereplője) úgy kerül ki  a Nemzetközi Űrállomásra (MKSZ vagy ISS-ként is ismerhetjük), mint Pilátus a Credoba. Nem úgy, mint a hölgy az amerikai filmben. Zsenya orvos. És az űrállomáson dolgozó kozmonautát baleset éri. Amely súlyossága akkora, hogy élve lehetetlen lehozni. Ott fent kell megkezdeni az orvosi ellátást.

Jelenet a filmből.

A Gravitáció nagyon szépen bemutatja, hogy mit is jelent az Űrből való visszatérés. Megmondom őszintén, gyerekként nem értettem, hogy miért tűntetik ki a legmagasabb kitüntetéssel a visszatérő űrhajósokat. Szovjetunió Hőse, Magyar Népköztársaság Hőse... Ez mind megkapható volt. (Persze, az utóbbit csak ketten kapták meg. Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov. Legalább is, úgy vélekszem mintha a Szaljut-6 teljes legénységét kitüntették 1980-ban Magyarországon. Ahogy az első magyar űrhajós is megkapta a Szovjetunió Hősét.) És respektálható, hogy miért.

Vannak akikben felmerül a kérdés, hogy minek egyáltalán kimenni az Űrbe, hiszen annyi mindent nem ismerünk, még itt a Földön. A film egyik erénye, hogy ez a kérdés is előkerül az alkotásban. És válasz is megfogalmazódik. Csak benne vannak kérdőjel, de nem ezzel kapcsolatban. Hanem, hogy mi célból akarna Orbánisztán újra kozmonautát küldeni a Kozmoszba. Amikor először hallottam erről, azt gondoltam, hogy egyszerű árukapcsolásról lehet szó. Valamit azért kapunk annyiért, amennyiért, hogy PR szempontból elmondhassa a hatalom, hogy őket annyira kedvelik, hogy nekünk olcsóbban adnak valamit. De nem, ez csak a látszat. Cserében egy másik üzletükbe be kell szállni, pénzügyileg. Keményen. Visszacsorgatás. NERisztán fő gazdasági folyamata. Visszacsorgatnak egy kisebb vagyont, cserébe kapnak egy csomó propaganda alapanyagot. Merjünk nagyok lenni. Merjünk nagyokat álmodni.

Most már egy kicsit másként látom. Mert hát ott fent kíséreltezgetni szoktak. Mi van, ha tényleg fontos dolgot fog csinálni a következő magyar űrhajós. Mi van, ha nem csak pénz visszacsorgatás fedősztorija a következő űrkutatás?  De ha konkrét tudományos, technológia eredménye lesz ennek a leendő űrutazásnak, biztos, hogy azok számára fog profitálni, akik a ceh-et állják? És itt arra gondolok, hogy a magyar költségvetésből (az adófizetők pénzéből) kifizetett utazás profitját az adófizetők fogják élvezni, vagy csak a kis család a strómaneken keresztül?  Valamiért az utóbbi életszerűbb. És ezért egyáltalán nem látom értelmét, hogy mostanában embert küldjön Magyarország az űrbe. De ha majd beindul a propaganda, akkor se leszek lelkes. Akárhány milliárdot is fognak elkölteni a meggyőzésemre. Ablakon kidobott pénz. Mindkettő. Mind a 20 millió dollár - állítólag ennyiért visznek fel a Nemzetközi Űrállomásra valakit az oroszok -, mind a hirdetésekre költött csilliárd forintok.

Sokan úgy tekintenek az Orosz Föderációra, mintha az a Szovjetunió lenne. Nem. Nagyon nem. Az OF-ban kapitalizmus van. Kemény kapitalizmus. Leforgatták a Kihívás filmet , majd készítettek egy tíz részes sorozatot arról, hogy készült a film. Ezután - másfél-két évvel később - bemutatták a filmet. Minden bőrt le kell húzni a rókáról!

Ezt nem szarkasztikusan írom, hogy tényként. Sok pénz lett belefektetve a filmbe, látszik is rajta. A KINOPOISK szerint 905 826 715 rubelbe került ez a mozgóképes alkotás. A támogatók között ott van a ROSZKOZMOSZ is, így gyanús nekem, hogy többe is kerülhetett volna, hiszen a film elvisz a kiképző központba is, és láthatjuk is azt, hogy milyen orvosi vizsgálaton mennek át a leendő űrhajósok. És ez szerintem rendkívüli erénye a filmnek. Bepillantást enged a kiképzés rejtelmeibe, úgy hogy könnyedén lenyomja a torkunkon az infókat. A sztori hossza 164 percnyi. Én alapból megrémülök ilyen hosszú filmektől. De ez a több mint két és félórányi játékidő egyáltalán nem unalmas. Nincs benne üresjárat. repülnek a percek. A mozi első fele a probléma kialakulásával, illetve a megoldás felé indulással telik. És ebbe beleértem a kiképzést is. A második felében kint vagyunk a Világűrben. És a kamera, kamerák is ott vannak! Egyébként, a film szereposztása parádés: Julija Pereszild, Milos Bikovics, Vlagyimir Maskov, Alekszandr Balujev... Kell ennél több?

És hogy mekkora kint a sikere a filmnek? A fent említett orosz mozis oldal szerint az alkotás Oroszországban eddig 22 366 319 dollár bevételt hozott. (Az eddig időhatározó nem tudom mit takar ebben az esetben.) Akármelyik árfolyammal számolom (persze, az orosszal reális), pénzügyileg megérte elkészíteni. Ezért is használtam a rókabőrös szólást. Mert a kapitalizmus a profitról szól. És sokszor, sajnos, csak arról.

Úgy gondolom, meg kell hogy említsek e bejegyzésben még egy filmet. Egy orosz alkotást. A Szaljut-7-re gondolok. valamelyik magyar oldalon olvastam véleményeket a filmről, és ezekben némelyek negatívumként hozták fel, hogy hollywoodos lett egy kicsit. Szerintem, nem. (Bár igaz, hogy pontosan nem tudom, mit is jelenthet ez a jelző ebben az esetben.) Megtörtént esetett dolgoz fel az alkotás. Ez az eset, amely egy kis miszticizmust is hordoz magában. Ugyan is, a Földre való visszatérés után, angyali jelenésről tudósított az (legalább) egyik kozmonauta. Természetesen, napjainkig emlegetik ezt egyesek. Däniken-rajongók igazolva látják mesterük elméletét, mely szerint nem vagyunk egyedül, még a Naprendszerünkben sem. Biblikus alapokon és/vagy miszticizmusra hajlamos keresztények pedig a bibliai világkép igazolását látják eme vallomásban.  A paleoasztronautika alternatív történelmi elméletébenhívők - Eric von Däniken után - úgy vélik, hogy a Bibliában leírt angyali látogatások valójában földönkívüliek földreszállásáról tudósít minket. A keresztények egy jó része pedig úgy véli, hogy az UFO-jellenségek, A harmadik típusú találkozások és más effélék, valójában angyali látogatások lennének. Persze, hozzáteszik, hogy gonosz, Isten ellen fellázadt angyali lényekről van legtöbbször szó ilyen esetekben. Akik az időnélküli dimenzióban fellázadtak Isten ellen és bukásuk következtében a földi szférába menekültek. És vannak üldözőik is... Na, ez az igazi Csillagok Háborúja. A film egy tudományosabb (?) választ ad arra a kérdésre, hogy mit is láthatott az űrhajós.

Összességében a Szaljut film jól visszaadja a nyolcvanas végek végének hangulatát. (Ebben segít Pugacsova és Viszockij dalai is. Többek között.) Mind a hétköznapok, mind a korszak filmjeinek hangulatát. Nincs kapkodás, hadarás, rohangálás. Nem csak az akcióra, a problémára koncentráltak az alkotók, hanem megpróbálnak emberi kapcsolatokat - ha nem is mélyen - bemutatni. Ahogy a Kihívás is, de a két film hangulata nem hasonlít egymáshoz. És ez jó! Hisz egész más a korszellem ma! Tehát, nem csak a filmtrükköket tanulták el az oroszok - gondolom erre gondolhattak egyesek, mint hollywoodi hatásra -, hanem megőrizték azt a hagyományukat, hogy magukévá teszik, saját arcukra - a saját valóságuk bemutatására, ábrázolására - használják fel azokat.

De azt sem tartom kizártnak, hogy a hollywoodias jelzőt azért aggatta a magyar internet népe az alkotásra, mert a történelmi hűséghez annyira nem ragaszkodtak a forgatókönyv készítői.

Érdekesnek tartom a repülésirányitók karakterének ábrázolását. A Kihívásban Maszkov profi és hidegvérű szakembernek tűnik, míg Alekszandr Szamoljenko egy olyan személyt formál meg, aki nem szégyelli érzelmeit, mondhatni időnként igen impulzív személyiség. És ezáltal hiteles is lesz a karakter. Elmondok egy igaz történetet. 2019-ben beszélgettem egy fiatalemberrel, aki az USÁ-ban született, és nevelkedett. A főiskola befejezése után átjött Európába, hogy a dolgos munkás évek kezdete előtt világot lásson. Végig járt jónéhány országot, és nagyon megtetszett neki Magyarország. Nem a táj, nem az épületek, hanem az itt élő emberek, az itteni mentalitás. Letelepedett hát itt, és elment egy iskolába nyelvi lektornak. Nyaranta Svájcban dolgozott, hogy vissza tudja fizetni a(z amerikai) diákhitelét. Eltelt közel harminc év és megismerkedtünk, és jól megértettük egymást. Innen tudom az előbb felvázolt életútját. Majd azt mondta, hogy a mai Magyarországon már nem telepedne le. Menne vissza az Egyesült Államokban. Mert megváltozott Magyarország. Nem a táj, nem az épületek. Az emberek mentalitása ma már teljesen más - szerinte -, mint volt valamikor a kilencvenes évek elején. Nem költözik vissza a szülőföldjére, mert itt vannak a barátai, a kapcsolatai, a munkája. Minden. Ott "csak" a rokonai vannak. Új életet kellen kezdenie szinte teljesen, ha visszamenne. Nem keseredett meg. Csak úgy látja, hogy megváltoztak a magyarok. Szerinte, nem jó irányba. És a Szaljut-7-ben szereplő repülésirányító  karaktere egy napjainkban játszódó űrhajós filmben hiteltelen lenne. De egy a nyolcvanas évek második felében játszódó filmben hiteles. hogy Maskov által játszott karakter hiteles a Kihívásban, mert korunk hőse. Napjaink technokratája. A két filmben érdekes a családi kapcsolatok ábrázolása is. Mindkét filmben jól ábrázolják a korszak átlagos családjait. A Kihíváson (is) érződik, látszik rajta, hogy napjainkban játszódik. Mind a dialógusokon, mind a körülményeken. Jól elkészített film(ek)ről van szó. Mindez fontos egyáltalán? Úgy vélem, ebben az esetben igen. Ha egy mesefilmet nézne az ember, akkor nemleges lenne a válaszom. Vannak olyan filmek, melyeknél a látványon van a hangsúly. Ezeknél az űrhajós filmeknél nem kellene így lennie. És nincs is így. A 2023-as film egyik nagy pozitívuma, hogy bár két és fél órás, még sincs benne üresjárat, nem unatkozik a néző. Elrepül az idő, míg nézi az ember.

"- Miért akarnak az emberek az űrbe menni? Az életüket tanulással és repüléssel vesztegetik el. A Földön megfosztják magukat a normális élettől. Hatvan évnyi repülés alatt az ember mindössze 400 kilométerre repült el a Földtől. Tudtál erről?

- Nem.

- Ez összesen annyi, mint a félút Pityerig. Itt a Földön nem igazán tudunk megérteni bármit is, de nekünk a kozmosz kell. Nem értjük, hogy jön ki egymással két ember egy kétszobás lakásban, de az űrben repülünk. Mit gondolsz, miért kell az embernek az űrbe mennie?

- Talán mert az ember azt reméli, hogy az űrben megtalálja a válaszokat azokra kérdésekre, amikre a Földön nem találhat választ. Nem tudom."

Ez a dialógus a filmben hangzik el. És bár a szövegkönyv írói elegánsan elfeledkeztek a Apollo-11 útjáról - amely ugye Holdraszállást célzott meg, és sikerrel is járt -, de egyébként tényleg nem távolodtunk el olyan nagyon még a Földtől. Azért idéztem ide ezt a néhány mondatot, mert sokan megkérdőjelezik az űrkutatások értelmét. A rá költött rengeteg pénznek jobb helye is lenne itt a Földön. (Ez az álláspont is elhangzik a filmben.)

"Okos gép a Holdra száll

  A csillagok titkát is ismerjük már,

  De a Földet kéne birtokolnunk végre..."

Énekelte - talán - Varga Miklós olyan harminchét éve... Szóval, vannak akik szerint nem felfelé, kifelé kellene törekednie az emberiségnek. Az űrutazás egyfajta menekülés is, de én látok benne racionalitást. Van értelme. Nem csak a tépőzár, a teflon, a Pampers pelenka (magyaros verzió a Libero) és más efféle holmik, amik átszivárogtak a mindennapi életünkben. Hanem a tudományos eredmények. Az eredet kutatása, ami annyira emberi dolog. Könnyű annak, aki instant megkapja mindezt, de ha nincs ez meg, akkor valami hajtja az embert, hogy meglegyen. Honnan jöttünk, hová megyünk? Megyünk valahová? Az űrkutatásban és a hozzá kapcsolódó tudományokban ott van a válasz. A válasz, amit a Földön nem találhatunk meg. És a lehetséges válaszon eltöprenghetünk, miközben (például) Guido Tonelli Genezisét olvassuk. De hogy ezt olvashassuk rengeteg ember munkája és hatalmas összegek elköltése kellett és - mert tudományról van szó, és az ismeret bennünk rész szerint van meg, és ez így is marad amíg felkel és lenyugszik a Nap - fog kelleni ezután is. Ebben a munkában Jurij Gagarin, Neil Armstrong és a többi kozmonauta "csak" szakmunkások. De hősök, mert az életüket kockázatták, kockáztatják. És - szerintem - nem értelmetlenül.

A Kihívásban láthatjuk ahogy mindennapi gondokkal (gyereknevelés, pl) küszködnek a hőseink, és ettől emberek maradnak. Szerethetők. Nem túlidealizáltak, valóságosak.

Az utóbbi idő egyik legjobb filmje. Szerintem.

Számomra a nagy kérdés az, hogy akkor most Julija Pereszild tényleg kint volt a kozmoszban? Most már tényleg meg kellene néznem a filmről készült doku sorozatot!

Két Halom 2. évad 3-5. rész

 

Azért ez a második évad egy kicsit más, mint az első. Mintha az emberi kapcsolatok sokkal inkább előtérbe kerültek volna, mint a társadalom- és ideológiakritika. Vagy inkább rendszerkritikát kellene írnom. A dialógusok erősebbek, és durvábbak is, miközben a szelíd(ebb) humor is megmarad. A bejegyzésekben már nincs nagyon helye az okoskodásoknak, a jólértesültségnek látszó tájékoztatásoknak. Az évad eléjén eltűntek az utalások. Hol van már az, amikor (talán az első évad negyedik részében volt - jól tettem volna, ha nem csak ajánlom az évad újra nézését, hanem magam is megtettem volna) a romok, törmelékek közül kiszednek a szereplők egy utcanévtáblát, melyen a felirat szerint egy napjainkban divatos, felkapott orosz vloggerről nevezték el a közterületet. (Annakidején szándékosan nem írtam erről, hiszen a geg a filmet nézve jön át, de más környezetben élünk, itt senkinek nem esik le a dolog. Ha meg olvas róla  az ember, az nem olyan, mint amikor a kijelző/képernyő nézése közben esik le a tantusz.) Vagy említhetném a Larissza-Alisza áthallást is. Magam szeretem (és tudom értékelni) az ilyen kulturális utalásokat, már ha észreveszem. Emlékszem, mikor először olvastam a Metro 2033-at épp az fogott meg, hogy úgy tűnt nekem, hogy a könyvet át meg átszővi a a szovjet kultúra, az utalások tömkelegével. Azután, mikor másodszor is elolvastam, nem tűnt olyannak, mint először. Valahogy a történet szála mögött már nem nagyon leltem olyan sok utalást.

Már a sorozat legelején aktuálpolitikával is találkozhatunk. Mindjárt az első rész elején elhangzik egy mondat, amiből arra következtethetünk, hogy Varsó Oroszország része. És az alkotók tovább emelik a tétet. Nemsokára arról értesülhetünk, hogy Polézia is orosz. Ezek szerint, összejött az, amivel a Nyugat Putyint vádolja. Sőt, igazából a nagyszláv ideológia álma valósult meg...

"A moszkvaiak is emberek" - jelszava mögött is ott van az aktuálpolitika. Amikor először elhangzik ez a szlogen (a második részben), azt gondoltam, hogy csak egy apróságról van szó. Persze, egyből leesett, hogy ez egyfajta válasz a nyugati kulturkampf-ra, arra hogy az orosz kultúrát ki szándékoznak törölni a nyugati emberek életéből. Nem túlzás ez. A Puskin szobrok ukrajnai ledöntésének ötlete nem Kijevből származik. A nyugati - önmagukat progresszívnak tartó - politikusok cinkos hallgatása ezügyben bátorítólag hat a vazallusokra. Anna Nyetrebkot, érvényes szerződése ellenére, nem engedik fellépni New Yorkban , csak mert orosz származású, és nem hajlandó elhatárolódni Putyintól. (Miért is kellene elhatárolódnia? Ő nem politikus. Ő operaénekesnő. Akit, mellesleg, soha nem hallottam, hogy bármiféle politikai vagy ideológia kérdésben nyilatkozott volna.) Az orosz és fehérorosz sportolókat nem engedik versenyezni az országaik színeiben. Miért? Miért számít páriaországnak a ami Oroszország, és miért nem számított annak a náci Németország? Ki dönti el - és mi alapján- mely országok lakói méltóak arra, hogy ne közösítse ki őket az észak-atlanti térség? A mai orosz társadalom azzal szembesül, hogy ki akarják zárni őket az emberiségből. Mert az oroszellenes culture cancel ezt üzeni nekik. Ilyen érzésekkel, meggyőződéssel küzdő embereknek egészen másként cseng a "moszkvaiak is emberek" jelszó, mint nekünk.

És ez a jelszó - mily érdekes - Két Halom korábbi vezetőjének lehetőséget ad arra, hogy visszakerüljön a város vezetésébe. Hogy ellensúlyozza az új vezetés humánusabb hozzáállását a vadonban élő moszkvaiakhoz. És ezzel újabb bonyodalmak jöhetnek a történetbe!

3.rész                            4.rész                          5.rész

Két Halom 2. évad 1-2.rész

 

Nyáron belekezdtem a Két Halom második évadának megtekintésébe. Kicsit félve, mert voltak fenntartásaim. Lehet-e, szabad-e ezt a témát nyújtani, húzni? Financiális értelemben lehet, sőt a producerek szempontjából egyenesen kívánatos. Hisz addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ugyanakkor, mint fogyasztó, természetesen, egészen más az álláspontom. A legjobb mindent a zeniten abbahagyni. Nem igaz? Miért kellene lerombolni azt a nimbuszt, amit az ember nagy nehezen felépített lerombolni? Emlékszem a Fekete Lyukban feltűnk és underground sztárrá vált egy rockzenekar. A zenéjükben nem volt semmi rendkívüli, vagy újszerű. Egyszerű mocskos rock and rollt játszottak. A dalok szövegvilága izzott a szexualitástól. A Lyuk stúdiójában össze is hoztak egy kazettát, ami igen kapóssá vált. A második albumukat már "nagy" lemeztársaság adta ki. Egész más szövegvilágú dalok voltak ezen a korongon már. (Azt hiszem, CD és kazetta kiadása is volt ennek az anyagnak már.) Egy fanzine-ban megjelent interjúban arról kérdezték őket, hogy mire fel lett ez a váltás a dalszövegeket illetően. A válasz valahogy úgy hangozz, hogy egy szexfilmet még értékelve megnéznek az emberek, de a második óra tömény pornó már unalmas. Az első albumuk pornós volt, és nem akarják untatni a közönségüket, ezért változtattak a mondanivalón. Hát ez jutott az eszembe, mikor értesültem arról, hogy tényleg készült második évad a Két Halomhoz. Azt gondoltam, hogy a futurológia témakörét kimerítették az oroszok az első évaddal, de tévedtem. Már mindjárt az első részben befigyelt az AI által vezérelt társadalom rémképe. Ez az! Csináljátok!

Bemelegítésnek egy kis ismétlést ajánlok! Kérek, frissítsétek fel az emlékeiteket! Az első évad epizódjait megtekinthetitek itt:  https://videa.hu/video_kereses/Két%20halom

A második évad 18+-os besorolású lett hazájában. Aki látta az első évadot, gondolom, nem lepődik meg ezen. És verbálisan is topon vannak a dialógusok. Mindjárt az első rész első perceiben elhangzik egy olyan mondat, amely azt az értelmezést sem zárja ki, hogy Varsó Oroszország Anyácska területén található. Úgy vélem, hogy ez a NATO-Orosz Föderáció közötti háború idején (amely még jelenleg főként csak Ukrajna területét érinti) ilyeneket sugallni nem szép dolog ...

A második évadon igen jól látszik, hogy nem az első széria népszerűsége okán kezdték el forgatni, hanem bizony nagy valószínűséggel folyamatos volt a forgatás. Ennek ellenére, van változás, különbség a két évad között. Ez nem a látványvilágban mutatkozik meg, hanem a dialógusokban. A szóhasználat vulgárisabb, mint az első évadban. Abban sem szívbajoskodtak, de jóval enyhébb kifejezéseket használtak. A második évad első két részében már megjelenik a nemi életre vonatkozó legdurvább kifejezések is. Ezt csak úgy, érdekességként jegyeztem meg.

Már így a legelején megjelenik a kavarás a szereplők kapcsolataiban. Tudatlanság, önérzet, vágyak... Mindezen dolgok tökéletesen elegek arra, hogy az első évad végére kirajzolódó és/vagy beteljesülés felé haladó kapcsolat(ok) válságba kerülnek. Mert azért valamivel ki kell színezni a szorit!

Az új évad első két rész megtekinthető itt.

D'Artagnan és a három muskétás 3.rész

 

3. A kalandok folytatódnak

Most talán stílszerűen arról kellene írnom, hogy hány neves szovjet színész(óriás) is szerepel ebben a háromrészes feldolgozásban. Mert szerepel jónéhány neves színész. Mint például, Oleg Tabakov. Akinek emlékszerelvénye is van a moszkvai metróban, amely rendkívül impozáns egy szerelvény. Vagy akár a címszerepet alakító Bojarszkij, aki legalább egy nemzedéknek lett a példaképe, azonosulási pontja.

De inkább ott folytatom, annál a gondolatnál, amit az előző részhez tartozó írásomban elkezdtem. Szóval, úgy vélem, hogy számtalan lehetőség van a négy muskétás történetében, a sztori szereplőinek karakterében. Még akkor is, ha megmaradunk a klasszikus történetnél. De a legújabb, francia, feldolgozás nem marad ott. Nagyon merész dolog egy bevált sémán változtatni, bátor dolog kísérletezni. És hálátlan is. Mert ahogy a régen elcsépelt bölcsesség is mondja, a sikernek sok anyukája van, de a kudarcnak egy sincs. Szóval, jó néhány héttel ezelőtt, kiváncsisággal eltelve elkezdtem megnézni a Les Trois Mousquetaires: D'Artagnan-t. A film mindjárt az elején közli velünk, hogy ez csak az első rész még. Megelégedve konstatáltam ezt a tényt. Komolyan. Ezt a sztorit nem lehet másfél órában elmesélni. Lesternek sem sikerült, és a szovjet alkotás is négy órányi. Egy tisztességes Három testőrnek kell ennyi idő. És hogy milyen a 2023-as francia feldolgozás (első része)? Ígéretes. Mert vagy két órás. És a benyomásom a filmről? Szemmel láthatóan igyekeztek az idealizált megjelenéstől eltávolodni. A főhős csapzott, borostás és koszos, mikor megérkezik Párizsba. A leendó cimboráit se skatuklyából húzták ki. Athosból kinéztem - megjelenés alapján, persze - alkeszt. De hát az ő múltjával! Szóval, mondhatnám, hogy a realisztikus megjelenés felé mozdult el a rendező, csak hát a kardozós, küzdős, harcoló jelenetek!

Azokban nem a realitáson, hanem a látványon van a hangsúly.

A történetben erőteljes a történelmi háttér szerepe. Nem a romantikus bájolgás, hanem a 17. századi (francia) vallásháború dominálja a filmet. Még akkor is, ha nem tolakodóan teszi ezt. De ott van. A múlt a Szent Bertalan éj felemlítésével kísért, és a jövő a La Rochelle-i ostrom tervezgetése. Buchingham már a kezdetekben, mint a francia  protestánsok katonai szövetségesként jelenik meg, így a bíboros karaktere sem az öncélúnak tűnő intrikus szürke eminenciás. A francia király nem ostoba, nem balga, sem nem naiv. Érdekes leosztás, na! A figyelem megszerzéséére beiktatnak olyan eseményeket, amiket Dumas nem írt soha meg. Ez a változtatás javára válik a filmnek. Elmondhatjuk, hogy nem egy klasszikus feldolgozással, hanem egy újra értelmezéssel állunk szemben. A rész végére nagyon is. Olyan mintha a 20. században járnánk. Tehát, bár erőteljesebb a történelmi szál a megszokottnál, azért az ötletelgetés is beindul a sztori megírásakor. Szóval, bár fontos a történelmi környezet, de a történelmi hűséghez nem ragaszkodtak. Ahogy az emberek az épületek megjelenése realisztikus, de a harci jelenetek inkább látványosak, mint valóságosak. Az egyik legdurvább eset az, amikor egy kovás pisztolyt egymás után kétszer (természetesen töltés nélkül) elsüt egy szereplő. Mégis, engem "megvettek" a Milady-s részre. Meg fogom nézni, ha lesz rá lehetőségem. Gyanítom, hogy ekkor fog kiderülni, hogy egyszer nézős -e, vagy sem. Ez a feldolgozás kicsit olyan, mint a cumberbatchos Sherlock volt. A hagyományos és megszokottan változtatni, de a fő motívumokat megtartani. 

A szovjet feldolgozás jóval hűségesebb az eredeti műhöz - ez megszokott az Odesszai Studiótól, hisz az összes  klasszikus regényfeldolgozásuk ilyen -, de a filmbeli karakterek jellemvonása nem sablonosak. Nem vagy nem csak a szokványos és megszokott értelmezéssel operálnak a készítők, bár messze nem olyan bátrak - ami egyáltalán nem baj, hisz ez egy ifjúsági film - mint Martin Bourboulon és csapata. De el is telt a két feldolgozás között közel 44 év... És amint a régi dal is mondja: minden korban van valami, ami akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható.

1. rész                                             2. rész                               3. rész 

D'Artagnan és a három muskétás 2.rész

 

2. A királyné nyakéke

Miért nem lehet megunni a jó Három testőr feldolgozásokat? A válasz viszonylag egyszerű. A kalandok és a szerelmi szál mellett nagyon fontos az, hogy karakterek vannak a történetben. Ha a rendező elég bátor, és ki mer lépni a konvenciók által determinált értelmezésből akkor akár új üzenetet, nézőpontot is mutathat nekünk. A király lehet naiv vagy ostoba. A bíboros intrikus vagy épp az ország javára ügyködő államférfi. A Milady gonosz perszóna, vagy egy ifjúkorában megtévedt, ám buzgó honleánnyá váló valaki.

Constance... Gondoljuk már egy kicsit bele! Milyen is ő emberileg? Egy naiv elhanyagolt feleség, vagy egy számító, unatkozó asszonya egy vargának? Most komolyan! A királyné barátnője, vagy csak egy udvari intrikus, aki segít a királynőnek (eltitkolni a házasságtörést vagy a király elárulását)? A varrólány hogy lehet Ausztriai Anna barátnője? (Hogyne lehetne?) Szóval, szívességet tesz a királynőnek. De hogyan? A belebolondult ifjút megkéri, hogy élete kockáztatásával utazzon Londonba. Az ifjú elmegy a barátaival. Kik ezek a barátok? Balekok. Egy szinte idegen kérésére kockáztatják az életüket a semmiért. Mert D'Artagnan legalább reménykedhet, hogy egyszer talán... De Athos, Portos és Aramis?

Szóval, adva van egy kalandos történet, de a szereplők megítélése nem feltétlen kell, hogy sablonos legyen. Felvezettem az előbb egy nem feltétlen jóindulatú értelmezését a sztorinak. Viszont, Dumas elintézteti Constance-t, így végül is ő, aki látszólag semmit nem kockáztat (de ez valójában még látszólag sem áll fenn az eredeti műben), mindenét elveszti a kaland végére. És ezáltal, mint a jó ügy(?) áldozata, feloldozást nyer minden rosszindulatú feltételezés(emmel) szemben. Mert hát, ez egy romantikus mű.

És mindezekért nem lehet megunni egy jó feldolgozást. A szovjet feldolgozás második része pedig itt van.  

D'Artagnan és a három muskétás

 

Megint egy vallomással kezdem. Alexandre Dumas Három testőre kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya volt. Azon a nyáron, amikor először elolvastam a regényt... Még egyszer elolvastam. Azóta, valahogy mindig "lázba" hoz, ha filmes feldolgozásával találkozom. Pedig ritkán szoktak tetszeni. A legjobb filmes feldolgozás, szerintem, az 1973-as Richard Lester által rendezett verzió. Abban minden benne van, ami a regényben is. A hollywoodi átdolgozások mindegyike felejthetős. A lényeg kimaradt belőlük.

A hetvenes évek végén, a Szovjetunióban, készült egy háromrészes átdolgozása a francia remekműnek. És bár nem merít az általam etalonnak tartott adaptációból, mégis ebben is megvan minden, ami egy igazi Három testőr feldolgozásban benne kell lennie. A műfaja is más, mégis van benne egy kis bohóság, egy kis rátarti nagylegénykedés. Az 1979-es verzió ráadásul zenés mű. Igen, énekelnek benne. Mondjuk musicalnek? Mondhatjuk, és bár nem kultiválom a műfajt mégis ez a feldolgozás bejött nekem. Amikor ilyen zenés filmet láttam, sokszor feleslegesnek éreztem a melódiás részeket. Az első ilyen mozi, amely ugyan musical, de úgy érzetem, hogy a daloknak igen is helyük volt a történetben Milos Forman Hairje volt. A második pedig a D'Artagnan és a három muskétás. Komolyan mondom, ebben a feldolgozásban a dalok egyáltalán nem időhúzás miatt kerültek a filmbe. (Annál is inkább, mert épp ellenkező hatást érnek el. Futnak tőlük a percek.) Ez meggyőződésem, mármint hogy a daloknak nagyobb szerepük van ebben az alkotásban, mint hogy "csak" ékesítsék azt. A dramaturgiában is van szerepe. Van mikor bemutatja a szereplő gondolatait, de van, hogy megágyaz a jelenetnek. Van hogy ráhangol bennünket a sztorira, segíti a filmet, hangulatot teremt neki. Így hát nem véletlen, hogy a szövegük fordítása is olvasható.

Úgy gondolom, nem igazán kell írnom a filmről, hiszen ki az, aki így vagy úgy, de ne ismerné a sztorit? Nem is szándékozom. Hisz megvan a kánon, ki a jó, ki a rossz, és ettől még senki nem tért el. Pedig nagyanyám korában az öregasszonyok megmondták volna, hogy a főhősnek tartott négy izgága alkoholista közül legalább kettő a házasságtöréstől sem riad vissza, nemhogy a vérontástól. És a mű szerzője, a romantika nagy mestere mindent elsöprő szerelmekről ír, úgy mintha a csapodárság lenne a hűség. Hát most komolyan! A hős szerelmes D'Artagnan-nak hányszor jut eszébe a kedvese, mikor épp más bájait csodálja? Jaj, ne! Ne mondjátok nekem azt, hogy nem mozdult rá a Miladyre! És Kittyre? Na jó, ebben a szovjet feldolgozásban nem (annyira). Nem is értem, hogy került a filmbe bele Kitty. Mert a könyvben mintha külön pecabot lett volna bedobva neki is, meg az úrnőjének is, miközben a kis varrónővel is kavar a gascogne-i legény. Lehetne drámát is kihozni - ráadásul ehhez tragédia is van a történetben - az alapműből, de valahogy mindig a könnyed feldolgozások a sikeresek. Talán mert maga a sztori is könnyeden van megírva. Most untathatnálak benneteket, hogy megtörtént esetet dolgozott fel Dumas, mert megtörtént esetet dolgozott fel. Sőt, megnéztem (orosz felirattal, nem dicsekvésből mondom, csak érteni szerettem volna, hogy miről beszélnek a szakértők) egy másfél órás francia dokumentumfilmet (kb egy-másfél évvel ezelőtt), úgyhogy talán képben is lennék ebben a témában. Meg hát a regényekben is ott vannak a jegyzetek, amikben a szerző kiigazítja magát, elismeri, hogy hol tér el a történelmi hűségtől. De ez a sztori nem okoskodást kíván, hanem azt, hogy átadja magát neki az ember és élvezze... A hangulatát, a látványt, a történetet.

1. Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan

Persze, én is azért kedveltem meg Dumas alkotását, mert a főhős fiatalos, merész, hősszerelmes és a nők bálványa egyszerre, mindig történik vele valami, amiből mindig jól jön ki. Hibái ellenére - most komolyan, van neki? - szerethető, kedvelhető. Gyerekként beleéli magát az ember a szerepébe... Apropó, Dumas nem csak gyerekként azonosult D'Artagnan-nal. Mert egy valós, történelmi személyről van szó, ám! Nem csak a nevezett lovag emlékirataihoz ragaszkodott az író! De erről majd talán valamikor máskor! Szóval, ez az alkotás el tud vinni bennünket egy másik világba, ahol jól érzhetjük magunkat. És úgy gondolom, hogy azok a filmes feldolgozásai jók ennek a történetnek, amik el tudnak vinni bennünket egy másik világba. És ez a szovjet alkotás - az 1973-as lesteressel együtt - el tud vinni. És ebben bizony segít a zene, a dalok. Melyek hangulatilag főként vidámak. Ahogy a színészi játék is tele van vidámsággal és életörömmel. Könnyedséggel és... És méltó párja a kedvenc feldolgozásomnak. Még ha technikailag nem is éri azt el. De hát nem is egy "műfaj", hiszen az egyik a televízió számára, a másik pedig a mozik számára készült. Nem ugyanaz a költségvetés...

Az első rész megtekinthető itt.