Háború és a gyermekek. Örök időtöl fogva elválszhatatlanok egymástól. Egy zsidó apokrif irat szerint Azazel az aki megtanítja az emberiséget a háborúskodásra. És még valamire. A nőket az ékszerek viselésére, és a kozmetikumok használatára.
Érdekes ez az azazeles dolog. Vannak akik úgy vélik, hogy ez csak a Sátán egyik neve. Mások szerint egy bukott angyalról van szó, és összefüggésbe hozzák a Genezis könyvének 6. fejezetében leírtakkal. Ezen értelmezés szerint, Azazel egy nememberi lény, és társaival meglátogatják a Földet, és kapcsolatba kerülnek az emberiséggel. Azután van egy olyan értelmezés is, mely szerint nem is tulajdonnévről van szó. Ugyanis Mózes 3. könyvében (8, 8) szó van arról, hogy a nép bűnei miatt a főpapnak áldozatot kell(ett) bemutatnia Istennek és Azazelnek. A Septuangita (Hetvenes fordítás) alapján úgy értelmezhetjük eme mondatot, hogy azazel (עֲזָאזֵל)
nem tulajdonnév, hanem egy összetett szó. A kecskebak - héberben: עֲזָ - és az elmenni - אזֵל - szavak találhatóak a kifejezésben. Ezen interpretáció szerint Azazel nem maga a Sátán, nem egy démoni fejedelem, és nem is egy bukott angyal, hanem maga az áldozati kecskebak. (A LXX. fordítás görög nyelvű. Szent Jeromos is így fordította le - capro emissario.) Ugyanakkor mind a judaista, mind a protestáns értelmezés személynévként használja az Azazel kifejezést. (A katolikus SZIT fordítás is "ismeri" Azazelt, mint személyt, szemben a latin nyelvű verzióval.) A legfőbb érv a jeromosi értelmezés ellen, talán az lehet, hogy miért kell egy kecskebakot elűzni a pusztába. (3Mózes 16,21-26) Kinek? Hiszen ez egy (engesztelő)áldozat. Vagy csak "rárakták" a kecskére a bűnt, és a "bűne" miatt elzavarták. Ez olyan Hawthorne-os.
De hogy kerül mindez ide?
A háború egy igen ősi foglalkozása az embernek. A valóság cseppet sem romantikus, vagy igazságos. A korabeli judaista mítosz szerint, valamikor az Özönvíz előtt ismerkedett meg az emberiség a fegyver(és ékszer)készítéssel. Azóta tervszerűen pusztítjuk egymást. És minden háború olyan, mint Krőzus (Kroiszosz) lüd királyé volt: elpusztít egy nagy birodalmat. Elpusztítja a társadalmat. Nem csak a katonákat, hanem mindenkit. A gyerekeket is. Fizikailag is, és a túlélőket lelkileg. Mert ilyen démonikus minden háború.
Szóval, a gyerekek és a háború...
Az Ezred fia című filmben hagyományosan van feldolgozva ez a téma. Hiszen a művészetek elég régóta foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ám a 20.századig kellett várni arra, hogy ne a romantikus (és propagandisztikus) megközelítés legyen az egyedüli megközelítése a témának.
Victor Hugonál is még heroikus a megközelítés. Ahogy - emlékszem, már - kisiskolás koromban találkoztam a gyermekkatonák hősies irodalmi ábrázolásával. A gyermek, aki veri a harci dobját, így lelkesítve a forradalmi hévvel küzdő szabadságharcosokat... Mi ez, ha nem a gyermekkatonák idealizálása? Sok különbség van aközött, hogy harci dobot vagy kalasnyikovot adnak a gyerek kezébe? Igen, mondhatnánk kapásból. Ám, ha belegondolunk: nem. A dob csak az első lépcsőfok a kalasnyikovhoz. Ez nagyon szépen látszik abban a jelenetben, amikor Ványa (lehet vagy tíz éves) találkozik az ifjú kozákkal (aki 14 éves). A film főhőséről ekkor derül ki - a kettejük közötti párbeszéd során -, hogy sorsa egyáltalán nem egyedi. Ő felderítő szeretne lenni, társa meg már felfegyverzett (és hősiessége okán, már ki is tüntetett) lovaskatona. Ma már az itt elhangzó dialógus egész más értemet kap, mint ami a film készítőinek a szándéka volt. (És nincs ezzel semmi gond.) Leleplezi a korszakot. Hogy a Nagy Honvédő Háború a gyerekek háborúja is volt. Nem csak a leventéket hajtották ki meghalni, nem csak Berlin védelme érdekében soroztak be gyerekeket harcosnak. Árva gyerekek hada szolgált a keleti fronton... Hogy miért? Időnként a bosszú, időnként az éhség miatt. A háború sokkal borzasztóbb, még a hentelős filmeknél is.
Sok-sok évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a Spectrum televízión. Hitler Mickey egér ábrándjai címmel. Nem mondom, hogy eget verően érdekes volt, de csak a jelző a túlzó az előző tagmondatban. Adolf Hitler, aki óvta a népét attól, hogy Walt Disney mesevilágát megismerje (mert károsnak tartotta számukra), kis túlzással élt-halt Mickey egérért.
Ám, Ulrich Stoll dokumentumfilmje ennél tovább is megy. Hiszen bepillantást enged a rajzfilmvilág egy olyan szeletébe, amelyről nem sok szó esik: a náci propaganda és német rajzfilmekben.
Igen, mert az ideológia átnevelést már kicsi gyermekeknél elkezdik.
A szülők felelőssége, hogy gyermekeiket milyen eszmerendszerrel, vagy eszmerendszerekkel ismertetik meg, ám az Állam nagyon sokszor nem elégszik meg azzal, hogy az iskolákban elkezdi az egységesítést. Nagyon sokszor már gyermekkorban elkezdik mérgezni az emberek lelkivilágát.
Vagy húsz évvel ezelőtt olvastam arról, hogy a Palesztin Hatóság által üzemeltetett televíziós adón sugárzott gyerekműsorok zsidóságellenességgel vannak tele. És semmiféle felháborodásnak nyoma sem volt. A világ hallgatott, miközben azon a környéken - akkoriban - gyermekkorú öngyilkos merénylők robbantak fel időről-időre. Ennek ellenére a PH-nak rendkívül pozitív sajtója volt Európában.
Megdöbbenve olvastam akkoriban arról is, hogy a Teletubbies sorozatot azzal vádolták meg egyesek, hogy a hagyományos nemi szerepek újragondolásának szükségességét hirdetők propagandájával van átitatva. Elolvastam az érveket, és úgy gondoltam, hogy egy kicsit erőltetettek. Ám, felnőtt a teletubbies nemzedék, és ma a gender filozófia leglelkesebb hívei, követői közöttük találhatóak. Nem állítom, hogy csak a lila lény az oka ennek. De érdekes, hogy az akkoriban erőltetettnek gondolt okfejtés ma már nem feltétlenül tűnik annak. Mintha tényleg ideológiát is közvetítene az a gyermekeknek készített sorozat.
A propagandával szemben a gyermekek a legvédtelenebbek.
De nem csak a nácik használták fel céljaikra a rajzfilmet.
Azt gondolom, hogy soha nem lehet elérni azt, hogy egy rajzfilm vagy egy film ideológiamentes legyen. Hiszen az egyik leghatékonyabb propagandaeszköz. És nem csak a politika használja ki ezt. Nem csak az a reklámfilm, ami annak látszik. És bár furcsának tűnhet, de a direktbe politizáló (rajz)filmek sokkal korrektebbek, mint a kaland vagy romantikus alkotásnak maszkírozott társaik. Alfréd, a kacsa nyíltan hirdeti, vállalja üzenetét. Nem próbálkozik illegális befolyásolással. Nyíltan beszél a nácizmus, a diktatórikus rendszerek ellen. Nem sunyi. És üzenete is akceptálható.
A Legenda az öreg világítótoronyról (vagy Az öreg világítótorony legendája) 1976-ban készült, és Vitold Bordzilovszkij (1918-1979) rendezte.
Az alkotásról talán annyit, hogy hazafiasságra nevel. Az 1941-1945 között zajló háború, és annak értékelése mind a Szovjetunió, mind a mai Orosz Föderáció identitásának egy fontos meghatározója. Egy sok nemzetiségű országban nem lehet a nemzeti együttélés csordaszellemével ideológiai alapot adni. Ennél többre van szükség, és a Győzelemért adott áldozat, a közös teherviselés éppen ideális egy összetartozáshoz, egy közös sors megéléséhez. Az SZNG országok és az OF állampolgárai a mai napig könnyen megtalálják a közös hangot egymással. És ennek az egyik oka épp az ilyen filmek, mint a Legenda. A mai negyvenesek-ötvenesek ezen nőttek fel, de a húszon-harmincasok is ismerik. Így megvan a közös alap. Van egy közös alap.
Van abban valami, amikor egy örmény azt mondja, hogy apáink és nagyapáink felszabadították Európát. A mi áldozatunknak köszönhetitek, hogy a mai napig nem leng horogkeresztes zászló a közintézményeiteken.
Mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy a mai Európában az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy ez mit jelentene számára? Vagy azt, hogy vannak olyan mesügék, akik azt gondolják, hogy milyen kár, hogy nem olyan zászló leng?
Hogy is van a mondás? "Aki nem ismeri a történelmet, az arra ítéltetik, hogy újra élje azt."
Az ünnepre való tekintettel egy olyan filmre szeretném felhívni a figyelmet, amely melleslegTarkovszkij első igazán jelentős rendezése is volt.
Idén elmarad az 1945 óta minden évben megtartott katonai parádé a Vörös Téren. Most először. Ez az ünnep igen jelentős az orosz állami ünnepek sorában. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban több támadás is érte európai uniós politikusok részéről. Kezdve az Európai Bizottság azon állásfoglalásával, mely szerint a 2. világháború kirobbanása a sztálini Szovjetunió felelőssége is. Mindezt az úgynevezett Molotov-Ribbentropp Paktum (1939.08.23.) megkötésével indokolják. Miközben az amatőr történészek - az EU-s politikusokra gondolok - elfelejtkeznek arról a tényről, hogy a szovjet külügyminiszter az utolsó volt a sorban, aki aláírt egy megállapodást a náci Németország valamelyik vezetőjével. A Moszkvában aláírt szerződést megelőzte a Müncheni Egyezmény (1938.09.29.), ahol Nagy Britannia, Franciaország, az Olasz Királyság és a Német Birodalom állapodott meg Csehszlovákia megszállásáról, és feldarabolásáról. Arról a Csehszlovákiáról van szó, amely Franciaország és a Brit Birodalom szövetségese volt abban az időben. Az antant odadobta szövetségesét a náci gyarmatosító politikának koncként. Az úgynevezett Békét kívánták megvásárolni ezzel az árulásukkal. Ha Németország mellett Szovjetuniót is felelősség terheli a 2. világháború kirobbanásáért, akkor Nagy Britanniát és Franciaországot is. Sőt, ez utóbbi két országot nagyobb. Csak erről elfeledkeznek EU-s politikusaink.
Az antant vezető nagyhatalmai becsukták szemüket amikor Reichwehr-t újra felfegyverezte a német állam, becsukták a szemüket amikor német katonai alakulatok jelentek meg, és szállták meg a Ruhr-vidéket. Pedig a német vezetés a békeszerződést szegte meg ekkor. Következmények nélkül. Mindezt betetőzve gyáván, a béke megmentésének hirdették azt a hazugságot, amely révén feláldoztak egy szuverén közép-európai országot. És közben a szovjet vezetést arra kényszerítették, hogy fűzze szorosabbra viszonyát Berlinnel. Miért állítom ezt? Mert Münchenben nem csak egy országot áldoztak fel Pax oltárán, hanem igyekezték bebiztosítani magukat. A német expanzió irányát kelet felé próbálták orientálni. Persze, nem volt nehéz a békát a tónak ugrasztani.
Sztálinék ezután kénytelenek voltak, az amúgy cseppet sem fagyos, német-szovjet viszonyt még szorosabbra fonni. Időt kellett nyerniük. Hiszen a hadsereg vezetését meggyengítették, és még a megbízható káderekkel való feltöltés folyamatban volt. Ahogy a fegyverzet modernizációja is. Az ország keleti határainál az Acélpaktum ázsiai aláírója feszegette a határokat. És Moszkva nem kívánta koncként odadobni szövetségesét - Mongóliát - a szamuráj hagyományok tisztelőinek. (Érdekességként megemlíteném, hogy a hadseregben történt tisztogatás során a szovjet hatalom képviselői épp a németekkel való együttműködés vádját hozták fel számos tiszt ellen. És mi az árulók bére?) Azt mondják, hogy az eredendő bűne a Paktumnak (a Molotov-Ribbentropp félének, nem az Acélnak) az volt, hogy a két fél felosztotta egymás között Európa egy részét. Kijelölte az érdekszférák határait. Igen, ez történt. Ahogy ez történt Münchenben is. Az Egyezmény és a Paktum is ugyanarról szólt. Ebből az következik, ha az egyik aláírása háborús felelősséget von maga után, akkor a másiké is. És ha súlyozni szeretnénk, akkor a nagyobb felelősség nem feltétlenül az utolsót terheli.
Ennyit az európai politikusok történelemismeretéről.
(Még emlékszem, hogy réges-régen, amikor a Molotov-Ribbentropp Paktum botrányáról beszéltek, akkor nem az érdekszférák meghatározása volt a skandalum, hanem tény, hogy a sztálini vezetés és a nácik megegyeztek. Ugyanis a háború után a propagandisták igyekeztek úgy beállítani a történetet, mintha öröktől fogva antagonisztikus ellentét lett volna a két rendszer között. Ennyi és nem más. Mert minden békeszerződés nem más, mint az érdekhatárok meghatározása.
Persze, napjaink európai PRjában már régen máshol van a hangsúly. Aktuálpolitika miatt. Meg hát kiket is érdekelnek ma már a tények? Hiszen hangulatokról és érzelmi befolyásolásról szól a hatalmi harc. Észre nem igazán van szükség ebben az ultramodern korban.)
Iván gyermekkora
Az 1962-ben bemutatott Iván gyermekkora című filmről megszokták jegyezni, hogy új szemléletet, új látásmódot honosított meg a Nagy Honvédő Háborút bemutató alkotások között.
A heorikus, 'soha nem tölt, csak lő' (bár ez így ebben a formában inkább az amerikai alkotások némelyikére igaz - szó szerint) mentalitást felváltotta valami, ami nem a hősiességre alapozza a mondanivalót, hanem inkább a szenvedésre, a háború iszonyára.
Az ezred fia
A 2 .világháború filmes feldolgozása már a háború alatt elkezdődik. Ez nem véletlen, hiszen a film az egyik leghatásosabb propagandaeszköz a világon. A mai napig.
A vérengzés közepette a hangsúly az önfeláldozáson, a hősiességen van. Nem véletlen ez, hiszen főként azok nézik ezeket a mozikat, akik talán már a következő napon a darálóba mennek. Nagy és bonyolult jellemábrázolásra nincs mód és lehetőség. Csak az elvhűség és a bátorság, és az ellenség barbárságának propagálása van. Ez utóbbit nem volt nehéz bemutatni a filmkészítőknek. Elég ha az elkészült dokumentumfilmek anyagából vágtak be részeket az alkotásaikba.
A német (és csatolt részeik) megszállók szovjetunióbeli kegyetlenkedéseihez megalapoztak a harmincas-negyvenes évek propagandistái. A náci fajelmélet a szlávoknak nem sok esélyt adott a túlélésre. Nem kívánták kiirtani őket, úgy mint például a zsidóságot. De egy alapos genocídiumot szükségesnek tartott. A túlélőkre a rabszolgasors várt volna.
1941. nyarán-őszén a tervezettnél jóval jelentősebb számú hadifogolyt ejtettek a német erők. Milliós létszámról van szó. Nem élelmezték őket, így az éhhalál vagy a kollaboráció között lehetett választaniuk az ifjú katonáknak. Már akinek lehetett. Mert a túlnyomó többségnek még ez a választási lehetősége sem volt meg. A berlini vezetés kidolgozta a katonai terveket, amelyek segítségével meghódíthatták (volna) a Szovjetuniót, de a megszállt területeken maradókkal kapcsolatban nem volt egységes koncepciójuk.
Halhatatlan Ezred
Gondolkodtak a Mein Kampf által felvázolt népirtásos verzión is, ám amikor kiderült, hogy az eddig bevált villámháborús hadviselés csődöt mondott, többen úgy gondolták a hadsereg vezetésében, hogy a kegyetlenkedés kontraproduktív. És halálos veszélyt jelent a Wermacht számára.
Így hát voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogyha a megszállt területeken az életszínvonalat 10-15% megemelik a szovjet érához képest, akkor a lakosság lojalitását meg tudják szerezni. (A mai Magyarországon a politikusok úgy gondolják, hogy ehhez elég választás előtt egy kis krumplit osztani. Ha ez működik, akkor a magyar nép nemcsak korrupt, hanem olcsójános is. Piti alakok. Persze, csak ha igaz!) Ezzel az életszínvonal emeléssel csak egy probléma volt. Az élelmiszerhiány a Harmadik Birodalom területén.
A náci párt a népszerűségét nem csak Hitler szónoki képességének, és nem csak a "jó" propagandájának köszönhette. A nácik hangsúlyt fektettek a munkásság életkörülményének javítására. Ezt persze nem fizetésemeléssel érték el, mert az politikailag nem kifizetődő. Szociális ellátórendszert építettek ki. Ezzel nem csak a korszak németségét nyerték meg, hanem muníciót adtak a nyolcvanas-kilencvenes évek neonáciainak is. Ám, a szociális háló pénzbe kerül. Nagyon sok pénzbe. Két helyről vehették el ezt a pénzt. Németország népétől, vagy Európától. Ők az utóbbit választották, és különböző indokokkal rablóháborúkat kezdeményeztek.
A Szovjetunióval való konfliktusuk alatt, nem hogy nem növelték az ott élők életszínvonalát, hanem csökkentették. Innen próbálták ellátni élelemmel országukat. Mindent vittek. Szó szerint. Éhínségek alakultak ki. (Érdekes, hogy a sztálini beszolgáltatások, élelem rekvirálás nyomán kialakult éhínség mennyire fájdalmas a nacionalista ukrán történetírás számára, de ezzel párhuzamosan mélyen hallgat a németek élelmiszer rekvirálása során kialakult éhínségekkel kapcsolatban. Úgy tesznek, mintha azok nem is lettek volna. Pedig mindkét esetben az úgynevezett oroszok lakta területek népét sújtotta a csapás. Nyugat-Ukrajna népe csak hallhatott róla. Mégis ott a legnépszerűbb a holodomorozás.) Külön parancs után kezdtek valamennyi élelmiszert a lakosságnál hagyni, mert rájöttek hogy a szabad rablással épp hogy a sztálini propagandisták malmára hajtják a vizet. Pont azt tették, amit a bolsevik agitátorok "megjövendöltek".
A szó szerint apátlan-anyátlan gyerekek hada csatangol mindenfelé. Hiszen az élelmiszer elkobzása mellett igen sok falvat perzseltek fel az önmaguk szerint kulturális fölényben lévők. Igyekeztek túlélkőket ilyenkor nem hagyni, de hát ez nem mindig jött össze. Ilyen körülmények közé cseppenünk Tarkovszkij filmjében, amelynek főhőse, Iván. Egy tizenéves fiúcskáról van szó, aki épp egy katonai akcióból érkezik vissza. Hogy azután a film végén a következő akcióba induljon. Már maga ez tény is megdöbbentő tud lenni. Hiszen egy gyerekkatonáról van szó. Gyerekkatonák... Hány tízezernyi van még ma is! Gyerekek, akiket kiskorúkban megtanítanak ölni, gépkarabélyt cipelni, gránátot dobni... Gyerekek, akiknek a játékok helyett szuronyt adnak a kezébe.
Ám, Iván nem ilyen katona. Őt az ellenség "kényszerítette" arra, hogy megküzdjenek egymással. Hogy hogyan? Hát erről szól a film. Egy kisfiúban mitől ég a gyűlölet szenvedélye? Mi kényszeríti a bosszúra? Hát erről szól a film.
Március-április 1948.
Semmi naturális ábrázolás, mégis megdöbbentően realistává válik bennünk a film. Az egyenruhák gyűrődésmentesek, a szíjakon látszik annak az újsága, a bőr be nem érettsége. Nemrég kerültek ki a raktárból. Mégsem művi ez a világ. Nincs szükség a fröccsenő művér látványára, nincs szükség premier plánba látnunk a kiomló belsőségeket. Mégis átsüt a realizmus a képeken. Nem kell a naturalizmus ahhoz, hogy az alkotók közel hozzák a háborút. Ez a film belül dolgozik.
Csodálatos ahogy az alkotásban megjelenik a természet, annak idilli békéje. Mintegy kontrasztját adván a sztorinak. Felemelően nagyszerű.
De nem újszerű. Ehhez hasonlót láthatunk régebbi filmekben is.
Például az 1948-as Március-áprilisban. (A film egy hölgyről szól, aki felderítő-diverzáns szeretne lenni. A elöljárója beiskoláztatja, ő pedig lelkesen készül a feladatára. Annyira eminens, hogy amikor fakéregből készítenek kását, mindenki fintorog a kóstolás után, kivéve őt. Arcán a boldogság árad szét az étel megkóstolás után.) Ahol ugye, a főhősnő első bevetése során egy erdőben landol. Nagyon szép erdei felvételeket láthatunk - nem lennék meglepve, ha nem e film miatt forgatták ezeket a másodperceket, hanem valahonnan "kiollózták" -, ám ezek a tájképek nem adják azt az élményt, amit Tarkovszkijék létrehoztak. Az ötletre nem mondhatjuk, hogy eredeti lenne (mármint az Iván gyermekkorában), ám a megvalósítás zseniális. Egyedülálló. Kolosszális.
Egy pillanatra sem jut az ember eszébe, hogy ezt az ötletet látta már valahol. És van még valami, amiben nagyon hasonlít a két film: az ellenség nem igazán tűnik fel bennük. Nem mondom, hogy nincsenek, de annyira, de annyira jelentéktelen mellékszereplők... És ezáltal tud Tarkovszkij filmje egyetemes mondanivalóval megjelenni. (A Március-áprilisban az Oleg Zsakov által alakított férfi főhős - késsel a kezében - a végső küzdelmét például németjuhász kutyákkal folytatja. És ez a filmben az egyetlen közelharci jelenet.)
Jelenet az Iván gyermekkorából
Ugyanakkor a film alapja hasonlít egy kicsit az 1946-os Az ezred fia című alkotásra. Ami önmagában egyáltalán nem baj, szerintem. Nem feltétlen a novum értékelendő, hanem a téma kibontása. Az eredetiség önmagában kevés. Ott van például a neves angol drámaíró - W. Shakespeare -, akinek egyetlen saját sztorija sincs. Csupán feldolgozásokat mondhat magáénak. Na de azok a feldolgozások! Azok világhírűek, és az "eredeti" művek? Hát azok nem. Azok elfelejtődtek. Valamiért. Így vagyok én Rabicsev vádaskodásával is (lásd lentebb). Ami ha igaz lenne, akkor sem von le semmit az Iván értékéből.
A két film - Iván gyermekkora és az Ezred fia - együtt alkalmas még valamire. Összehasonlítsuk a Nagy Honvédő Háborúról való megemlékezéseket. A tavalyi év folyamán megtekintettem a Nemzedékek Emlékezete kiállítást. Kétszer. Annyira tetszett, ahogy évtizedekre lebontva megmutatta, hogy a képzőművészek (és rajtuk keresztül az aktuális PR hatalmasságok. illetve a közgondolkodás) hogyan változtak, hogy közelítették meg ugyanazt a témát. Egy 75 éves korszakot jelenített meg a tárlat képzőművészeti alkotásokon keresztül. Lenyűgöző és tanulságos volt.
Iván gyermekkora
És végül annyit azért nem árt ha tudunk, hogy az Iván gyermekkorának forgatókönyvét Vlagyimir Bogomolov regénye alapján készítették. Ő az, aki '44 augusztusában címmel írt egy nagyszerű regényt a diverzánsok elleni küzdelemről. Ezt az alkotását 2001-ben megfilmesítették.
Oldfan hozzászólásában rendkívül kiválóan megfogta annak a filmnek a lényegét:
"Ez már nem az 1970-es évekhez köthető "tábornokok
mozija". Semmi nagyszabású csata, ennek ellenére viszont piszokul
hitelesen hat. Elvégre Belorusszia hatalmas erdőségeiben, rengeteg ember között
rejtőzve, kiváló fedettséggel, orosz anyanyelvű német ügynököket kell
becserkészniük a dupla szorításban lévő kémvadászoknak. Az erdő bűzös hullákkal
teli, a hadseregben a "szokásos" káosz van, és nem tudni ki segít, ki
az ellenség. Thrilleres hangulat végig. Egy nyomozás aprólékosságát adja
vissza, így nem gyors tempójú. Ezzel együtt az újhullámos orosz háborús filmek
jó darabja.
Ebből a moziból kiviláglik a sztálinizmus természete is, a
bürokratizmus - "Dokument jeszty?" - egyáltalán nem tréfás korabeli
valósága."
Magam is kedvelem az eredeti regényt is, és ezt a filmes feldolgozást is. Úgy vélem, néhány mondat erejéig megismerkedhetnénk magával az íróval is:
V. O. Bogomolov
Vlagyimir Oszipovics (Ioszifovics) Bogomolov (1953-ig Vojtyinszkij) 1924. július 3.-án született Kirillovka (más forrás szerint Kirillovo) faluban.
1938-ban befejezi tanulmányait (ekkor a moszkvai 71-es számú Közgazdasági Középiskolába járt. Eleinte könyvelőként, majd matrózként dolgozik. Néhány évet a Krímben tölt el, majd 1941. májusában visszatér Moszkvába. A háború kitörése után önként jelentkezik katonai szolgálatra. A Fili-i (Nyugat-Moszkva) légvédelmi ezredhez kerül. A seregben beiskolázzák. Miután letette vizsgáit a Kalinyini Fronthoz kerül. Az ezt követő időszakról nincsen pontos értesülésünk. Pontosabban, több verzió is van arról, hogy mi történik vele.
Az biztos, hogy 1942. áprilisában súlyosan megsebesül a Rzsev-Vjazmai hadművelet során. Kórházi kezelése és rehabilitációja Taskentben kezdődik, majd átkerül Bugulmába.
Újra visszakerül a seregbe. (1943.06.15.) Ez év végén már a katonai hírszerzésnél szolgál. Harcolt az észak-Kaukázusban, részt vett a Tamany felszabadításában (Novorosszijszkij-Tamanyi Hadművelet), Zsitomir felszabadításában (Zsitomir-Berdicsevi Hadművelet), és a Kirovográdi Támadó Hadműveletben. Részt vett Fehéroroszország felszabadításában. 1944. szeptemberében a hírszerzőket "otthagyja", és belép a SZMERSbe. Részt vesz Lengyelország felszabadításában, valamit a kelet-poroszországi és németországi harcokban. Ekkor a 8. Gépesített Kárpátok Inneni-Berlini Vörös Zászló Éremrenddel Kitüntetett Szuvorov Gárda Hadtestében szolgált.
1945. augusztusában - körülbelül egy hónapot - Mandzsúriában található. Ez év októberében a 126. számú Könnyű Hegyivadász Hadtestnél parancsnoki beosztásba nevezik ki. (Ekkor az alakulat Dél-Németországban állomásozik. Más források szerint 1945.10.22 és 1946.01.08 között mint elhárító Szahalinon szolgál.) Csapatával együtt - 1946. augusztusában - Kamcsatkába helyezik át. Itt ismét megsebesül. Felgyógyulása után - 1948.12.09-ig - a Szovjetunió Belügyminisztériumának 3. Főigazgatóságán szolgált. Ezután Ukrajnában tevékenykedik, a banderisták elleni küzdelemben vesz részt. A következő állomás az életében: Németország. 1949.11.29.-én, egészségi állapota miatt, befejezi katonai szolgálatát. Bár tartalékos ezután, van olyan adat, mely szerint a GRU analizáló osztályán tölti dolgos mindennapjait. Ez 1950-1952 között van, és a helyszín Nyugat-Berlin. Ez egyébként hihető, hiszen a BM-nél legutoljára Bandera legényei ellen küzd, és az ukrán szélsőséges nacionalista vezető épp Nyugat-Németországban élt, Reinhard Gehlen - a volt náci tiszt és az akkoriban újjászervezett (nyugat)német titkosszolgálat vezetője - tudtával és támogatásával.
Németországban letartóztatják és a Belügyminisztérium belső ügyeiben elítéltek számára fenntartott lvovi börtönbe kerül. Egy év múlva szabadul, úgy hogy hivatalosan a börtönév alatt is megmaradt a tiszti rangja. (Valószínűleg valamilyen ügyből kifolyólag gyanúba keveredhetett, majd tisztázódhatott a vád alól.) 1952. júniusában befejezi középiskolai tanulmányait, ,majd ezt követően az MGU Orosz Irodalom szakán folytat tanulmányokat. A második évben abbahagyja ezt az iskolát is.
Az Ivánról szóló regényének megjelenése (1957.) után többször hívják, hogy csatlakozzon az Író Szövetséghez, de ő kategorikusan mindig elutasítja a felkéréseket.
Az 1990-es években aktív polgárjogi munkát végez. Többször kérvényezi, hogy a Baltikumban élő és ott szolgált katonáknak az orosz vezetés adjon anyagi támogatást, mivel az 1990 után függetlenné vált balti államok mindenféle szociális juttatást megvontak ezektől a veteránoktól.
1995-ben részt vesz a Vlaszov tábornok szerepéről szóló nyilvános vitában.
1996-ban a csecsenek fogságába esett Nyikoláj Ivanov adórendőrségi ezredes szabadon bocsátásáért küzd, lehetőségei szerint.
2003. december 3.-a reggelén, hosszan tartó súlyos betegség (rák) után, elköltözik ebből az árnyékvilágból.
Olga Kucsinka újságírónő interjút készített Leonyid Nyikolajevics Rabicsevvel aki egy híres könyvet írt frontkatonai múltjáról (Война всё спишет), szóval az író azt állította, hogy Bogomolov katonai életrajza kitaláció. Semmilyen harcokban nem vett részt, és nem kapott semmilyen kitüntetést.
Az Ivánt elismeri, hogy Bogomolov írta, de hozzátette, hogy ebben az időben az ő lakásában élt. Ugyanakkor azzal vádolta az írót, hogy az ő történeteit és leveleit használta fel regényei megírásakor.
A Lityeraturnája Gazétában megjelenik Rabicsev állításainak cáfolata. Az érintett elismeri, hogy több állítása téves volt, ám az interjú fő állítását fenntartotta. (Mármint, hogy Bogomolov hivatalos életrajza megbízhatatlan.)
A hivatalos életrajzot, annak főbb és fontosabb állomásait több korabeli katonai irat is megerősíti. Többek között a kórházi nyilvántartások is. Bogomolov védői úgy gondolják, hogy Rabicsev nem volt tisztában a fegyveres erők pontos felépítményével, majd téves következtetéseket vont le, és ezért kételkedett az író katonai múltjában.
Bogomolov személyes ismerősei között volt olyan, aki kétségbe vonta, hogy az író szolgált a SZMERSZben, de azt elismerte, hogy elhárító az volt. És volt olyan személyes ismerőse, aki biztosra vette, hogy az író részt vett SZMERS akcióban.
Borisz Kristul a könyvébe (В титрах последний) azt állítja, hogy Bogomolov mindig kitérő választ adott arra a kérdésre, hogy szolgált-e a SZMERSben.
Magam nem találok ebben a "káosz"ban semmi rendkívülit. Végül is egy katonai felderítő, hírszerző, elhárító... pláne, ha köze volt a SZMERShez... A világon mindenütt így működik a titkosszolgálat. Információ, dezinformáció. Védeni kell a saját embert... Ki kém, ki nem kém. Hírbe kell hozni ártatlant, hogy közben... Mindenki azt gondol, amit akar!
Egyébként Bogomolov hat katonai kitüntetést kapott a Nagy Honvédő Háború éveiben. Ha hinni lehet a hivatalos adatoknak.
Magyarországon az egyik legismertebb regénye a Negyvennégy augusztusában című. Ezt a könyvet Lengyelországban soha nem adták ki politikai okból kifolyólag. (El kell olvasni, és hamar rájön az ember, hogy miért nem. Ugyanis akkor elkerülhetetlen lenne a Honi Hadseregről alkotott lengyel hivatalos délibábos kép revíziója. Akkor beszélni kellene a Krajova Armija nyugat-belorussziai, nyugat-ukrajnai, litvániai terrorakcióiról is. A civil - falusi - lakosság ellen elkövetett kegyetlenkedésekről, gyilkosságokról, mészárlásokról. Mert nem csak fegyveresek ellen harcoltak az angliai emigráns lengyel kormány által támogatott harcosok.) Már az 1970-es években divattá vált a revizionizmus eszméje a lengyel értelmiség között. És - ahogy minden revizionizmusnál lenni szokott - a tények nagyon összezavarnák a szélsőséges nacionalista gondolatokat. Amennyiben egy kis józan ész maradt még a revizionistában. Így Bogomolov ezen könyve soha nem jelent meg lengyelül.
Egy másik regényének a szerb kiadását maga szerző kérésére hiúsították meg. Itt a gond az volt, hogy a titoi Jugoszláviában - a szerző szerint - erőteljesen változtattak az eredeti szövegen, a szerb fordítás másról szólt, mint az orosz.
Bár idén először nincs parádé, és nincs felvonulás a Halhatatlan Ezred emlékére, mégis lesz megemlékezés, hiszen a Nagy Honvédő Háború győzelmes befejezése az egyik fontos összetevője annak a cementnek, ami egyben tartja az Orosz Föderációt. Mert olyan nincs, hogy egy országnak feltétlenül fenn kell maradnia. Nincs olyan, hogy: megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Ahogy a nagyszerű Dosztojevszkij regény címéből is tudhatjuk: először bűntett, majd a következmény: a bűnhődés. Az árat mindig utólag kell kifizetni. Erre tanít minket a Történelem Ura.
De ha nincs ragasztóanyag (és a pénz, az anyagi javak nem ilyen matériák), ami összetartson egy társadalmat, akkor az a társadalom meg fog szűnni. Országostól, mindenestül. Még akkor is, ha sokan azt gondolják, hogy megbűnhődtek már az eljövendő miatt. A jelent kell úgy megélni, hogy az utódok ne szégyelljék a múltat.
