(Valahol ennek a filmnek is van köze ahhoz, hogy ez a blog létrejött. Időnként írnak nekem kedves emberek olyanokat, hogy: hozzád biztos közel fog állni a dolog, mert szereted a filmeket. Mit mondjak? Ez nem biztos, hogy így van. Az életemnek volt egy olyan szakasza - majd tíz év - amikor nem néztem filmeket. Egyáltalán nem. Nem volt rá időm. Össze kellett hoznom ezt azt. Hívjuk - fellengzősen - vagyonszerzésnek? Azt gondolom, hogy ha az ember a 30-40-es éveire nem tud összehozni magának saját lakóhelyet, akkor az élete hátralévő idejében már biztos nem fog. Ezek az évek bizonyos fokú egzisztencia megalapozás ideje. Polgári érték a felhalmozás. Gondolnod kell az öregkorodra és az utódjaidra. Ezek az évek azok, amikor a legtöbb ember utódokat hoz létre és nevel fel, miközben biztosítja önmaga és családja lakhatását és /megpróbál/ felhalmozni anyagi javakat. Ötvenévesen, hatvanévesen már nem ez kell, hogy feladat legyen.)
Ez a háborús alkotás - mármint a 9. század - nagyban hozzájárult, hogy újra elkezdtem filmeket nézni.
Természetesen nem csak mozgóképes adaptációi vannak a szovjet-afgán háborúnak. Úgy vélem, érdemes egy kicsit a valós eseményekkel is foglalkoznunk. Annyira nem vagyunk, mi magyarok, elárasztva a témával kapcsolatos tényekkel. Amit a legtöbb honfitársam tud, az csak közhely gyűjtemény. Nosza rajta! Próbáljunk meg változtatni ezen!
Amikor háborúról van szó, akkor szinte mindenki a csihi-puhira asszociál. Ember-ember ellen, ember-gép ellen, gép-gép ellen küzd. De ennél sokkal több a háború.
Történelem órán elmondják az évszámokat, mikor mi történt. Elmondhatnak gazdasági összefüggéseket is. De azt rendre kifelejtik, hogy a nagy háborúk mindig megváltoztatják a társadalmakat. Megváltoztatják a lehetőségeket, megváltoztatják a jövőt. Nem csak a vesztesek, hanem a győztesek jövőjét is. És a közhiedelemmel ellentétben negatív irányba.
Vegyünk egy példát!
Az 1. Világháború egyik nagy győztese a Brit Birodalom volt. Igen ám, de az ifjúságának színe-java ott maradt a lövészárkok melletti tömegsírokban. És nem csak a csizmadia fia. Hanem a cambridge-i diákság jelentős része is. Nekik az lett volna a feladatuk, hogy az iskolát befejezve a brit adminisztrációban, a politikai és tudományos élet vezetésében elfoglalják a helyüket. Nem tudták megtenni, mert nem élték túl a vérengzést. A Birodalomnak szüksége volt a hivatalnokokra. Honnan töltötték fel az adminisztrációt? Ahonnan tudták. Indiából. Számos indiai előtt olyan lehetőség nyílt meg, amiről azelőtt álmodni sem mertek. De mivel életük végéig indiainak érezték magukat, nem olvadtak bele az angol társadalomba. Amikor eljött az idő, visszamentek szülőföldjükre, és a megtanult ismeretet India érdekébe alkalmazták. Így sokkal többet el tudtak érni, mint eleik az állandó fegyveres felkeléssel. Fegyveres harc nélkül - a második világháború után - kivívták India függetlenségét. Ha nincs az első világháború, soha nem kerülhetett volna olyan pozícióba közülük senki se - például Mahatma Gandi se -, hogy kiismerhessék a brit társadalom gyengeségeit. Amit azután szülőföldjük javára ki is használtak. (És ez csak egy példa. A másik nagy győztes, Franciaország, se járt jobban.)
Az afganisztáni háború is egy nagy háború volt. A hazatérő veteránokkal nem tudott mit kezdeni a szovjethatalom. Túl sokan voltak ahhoz, hogy az általuk generált társadalmi erjedést meg tudta volna akadályozni a Párt. A háború létrehozott egyfajta cinizmust az ifjakban, és ez egy olyan társadalomban, ahol jelszavak, az elismerések olyan fontos helyet foglalnak el, mint amilyeneket elfoglaltak a szovjet rendszerben, ez a cinizmus rendszerveszélyes. Kikezdi magát a rezsimet is.
"- Mama - kérdezi tőlem -, tudod te, mi az a narkó?
- Nem - füllentettem neki, pedig már régóta figyeltem: nem kábítószerezik-e.
De semmi jelét nem láttam. Ott viszont mindenki narkózott - ezt tudtam.
- Mesélj nekem Afganisztánról - kértem tőle egyszer.
- Hallgass, mama!...
... Mindössze egyszer beszélt Afganisztánról... Estefelé... Bejött a konyhába, ahol egy házinyúllal bajlódom... Csupa vér a tál. Beledugta az ujjait, és csak nézi, nézi őket... Magában motyog:
- Átlőtt hassal hozták a barátom... Megkért, hogy lőjem le... És én megtettem..."
Szvetlana Alekszijevics : Fiúk cinkoporsóban
Európa Könyvkiadó, 2017
Fordította: Enyedy György és M. Nagy Miklós
(Az 1999-ben megjelent Enyedi György által készített fordítást, az orosz nyelvű új, bővített kiadás alapján átdolgozta és kiegészítette M. Nagy Miklós. Ez a megállapítás a teljes könyvre értendő.)
ISBN 978 963 405 694 2
A tudatmódosító szerek mindig is hozzákapcsolódtak a háborúkhoz, a vérrontáshoz. Az emberben bele van kódolva a emberölés elutasítása. Van bennünk egy erkölcsi gát, ami alapesetben nem engedi, hogy megöljük embertársunkat. E gát átlépéséhez a lelkiismeret elhallgattatása szükséges. Erre a legegyszerűbb mód az elme kontrolljának felfüggesztése. Erre használnak alkoholt és kábítószereket is. /A kábszeres kultúra propagálói előszeretettel tesznek egyenlőség jelet e két tudatmódosító fajta közé, ezzel próbálják negligálni az utóbbiak károsabb voltát. Amik egyrészt a gyorsabb, drasztikusabb leépülést, másrészt gyilkosabb apátiát tud okozni. Az, hogy különbség van téve e két élvezeti, mámort előidéző pótszer között, a zsidó-keresztény kulturális hatásra vezethető vissza. A szeszes italok veszélyeiről világosan beszél az Ószövetség, miközben az Újszövetség /egyes exegézisekből következtethetően/ a kábítószerekkel való élést az okkultizmus kategóriájához köti. Ha a történelmi tapasztalatokat is figyelembe vesszük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy nem véletlenül. A legnagyobb okkultisták magánéletében megtalálhatjuk a kábszit, mint rendszeresen használt szert. És nem is tagadják/tagadták, hogy e szerek segítségével tudatukat próbálták szélesíteni /eme eufémizmust használják, amikor arra gondolnak, hogy az irracionalizmus világában kívánnak kalandozni/. Ugyanakkor épp a történelem tanít arra bennünket, hogy a kábszeres társadalmak hereként felélik saját jövőjüket. Nem tudnak jövőképet mutatni önmaguknak és az elkövetkező nemzedékeknek. Ilyenek például a sámánisztikus közösségek - bár egyes népeknél fenn maradt e hitvilág, a hozzákapcsolódó narkós kultúrával, napjainkig - semmilyen önálló technikai-gazdasági-kulturális fejlődést nem tudnak/tudtak felmutatni. Az ilyen közösségek megmaradnak az újkőkori szinten, bizonyos esetekben, amennyiben fejlettebb gazdasággal rendelkező embercsoportokkal kerülnek kapcsolatba, akkor egyszerűbb vasszerszámokkal is rendelkezhetnek, de önállóan nem tudnak (és nem is akarnak) kitörni a gyűjtögető- vagy nomád létformából. (Az USÁban látványossá váltak ez a 19.század második felében; a kőkori kultúrák és a kapitalista társadalom közötti vérfürdőkbe torkolló összecsapások. Azok a bennszülött közösségek, akik az animizmust elhagyták, nemcsak az asszimilálódás útjára, hanem az emberibb életkörülmények felé vezető lét felé haladtak. A kábszeres kultúrákban a jövőbeli boldogulás soha nem cél. Jelennek elő, perspektíva nélküli emberek csoportjairól beszélhetünk. Tudom, hogy ez keményen hangzik, de ez van. A narkó nem egy építő jellegű szer. Az István és Koppány közötti, illetve az István és Vazul közötti konfliktus lényegi eleme az volt, hogy a drogos sámánok által determinált társadalom marad a magyarság, vagy megpróbál valami újat, ami jobb felé vezetheti a jövő generációit. Bár a történelmünk szerint a jövő nem lett épp túl rózsás, ugyanakkor ha nem erre az útra lépnek a nemzet vezetői, akkor ma nem létezne se magyar nép, se Magyarország. Eltűntünk volna , mint a többi nomád horda, akik Európába érkeztek.) Bár vannak akik romantikusan tekintenek ezen létformára, és szimpatikus nekik mindez, de legtöbbjük a civilizáció védőburka alól szemlélve vélekedik így./
A háborúval járó borzalmakat csak tudatmódosítással tudják elviselni az emberek. Ugyanakkor ezek a szerek apatikussá is teszik az embert, személyiségtorzulást okoznak, és ez a torzulás megmarad a háború elmúltával is.
Egyéni és társadalmi katasztrófát előidézve.
"Igen, megtört emberek távoznak innen, főleg katonák, tizennyolc-tizenkilenc éves fiúk. Azt látták, hogy mindent adnak-vesznek... Hogy egy nő egy éjszakáért egy láda - még hogy egy láda! - két doboz húskonzervet kér. Később ilyen szemmel néznek majd a feleségükre is. Itt tönkretették őket. Felesleges csodálkozni azon, hogy később majd furcsán fognak viselkedni az Unióban. Nekik másmilyenek a tapasztalataik. Hozzászoktak, hogy mindent géppisztollyal, erőszakkal oldjanak meg... Egy kereskedő görögdinnyét árult, egy dinnye - száz afgáni. A katonáink drágállották. A kereskedő ellenkezett. Elég! - az egyik fogta a géppisztolyát, és szétlőtte az összes görögdinnyét, az egész dinnyehegyet. Próbálj csak egy ilyennek rálépni a lábára a trolin, vagy ne engedd előre a sorban..."
Szvetlana Alekszijevics : Fiúk cinkoporsóban
"Sokan szívtak kábítószert. Vadkendert, marihuánát... Ki mit tudott beszerezni... Erős leszel, megszabadulsz mindentől. Elsősorban a saját testedtől. Mintha lábujjhegyen járnál. Elevennek érzed magadat, minden egyes izmodat. Repülni szeretnél. Mintha repülnél is! Féktelem boldogság. Élesebben hallasz, élesebben látsz. Jobban meg tudod különböztetni a szagokat, a hangokat... A haza szereti a hőseit. Ilyen állapotban könnyű ölni. Érzéketlenné válsz. Nincs szánalom. Könnyű meghalni. A félelem elszáll. Olyan érzés, mintha golyóálló mellény lenne rajtad, mintha páncél borítana... Jól befüveztek, úgy mentek rajtaütésre... Kétszer én is kipróbáltam. Mindkétszer, amikor úgy éreztem, elfogyott az erőm..."
Szvetlana Alekszijevics : Fiúk cinkoporsóban
"A heroin a lábunk alatt hevert... Éjszaka kölykök jöttek le a hegyekből, és szétszórták. És eltűntek, mint a kámfor. De mi csak füveztünk, a heroin nem kellett szinte senkinek, az ott nagyon tiszta heroin - kipróbálod egyszer, kétszer, és véged van, már nem tudsz meglenni nélküle. Én megtartóztattam magam."
Szvetlana Alekszijevics : Fiúk cinkoporsóban
Eldobható Hősök - Disposable Heroes, Попользованные Герои - lettek. Miközben sokuk nem is akart visszailleszkedni. Személyes élményem az, hogy amikor a kötelező sorkatonai szolgálatomat befejeztem, az első civil napjaimban egyfajta ürességet éreztem. (No, nem kell aggódni. Ez azért nem okozott nekem semmilyen pszichés problémát.) Nem kellett parancsra enni, inni, vizelni, aludni. Furcsa volt egy kicsit, hogy újra dönthettem az engem leginkább érintő kérdésekben is. Ha háború nélkül ilyen a leszerelés, akkor milyen lehet háborús pszichózissal?
Mégis, mi történt Afganisztánban?
Erre a kérdésre keresik a választ a dokumentum sorozat készítői. Nézzük hát meg mi is a művüket!
https://videa.hu/videok/hirek-politika/afganisztan-1.resz-szovjetunio-pAiHIlvJY7EO2sDc
