Дуэлянт

The Duelist 2016      

Kezdjük rendhagyó módon, egy kérdéssel. Mi az emberiség egyik legősibb, kedvelt időtöltése? Na, ne… Semmi pajzánkod ás, kérem! Tessék jobban erőltetni a szürke agytekervényeket. Tilos a címre visszatérni, pláne Google fordítóval, az cseréptörésnek számít! Segítek egy kicsit. Korántsem veszélytelen a dolog, sőt. Dehogy… Az extrém sportok eltörpülnek mellette. Azok igazából nem is ősiek, már pedig ide most az kell. Sámuel, Vértesszőllősről, legfeljebb a kőszáli kecske után mászott sziklára, hogy a hasát megtömhesse. A maga jószántából eszébe sem jutott volna megtenni. Igen, ott? Persze! Mi más! A saját soraink ritkítása! Ezúttal nem a nagyüzemi formája, - népszerű nevén a háborúzás – kerül terítékre, hanem az úrias változata.  Persze, hogy a párbajozásról beszélek. Vitte volna el időben az ördög azt, aki kitalálta.
1860, Szentpétervár. Jakovlev, a nyugalmazott kapitány, akiről csak kevesen tudják, hogy kicsoda valójában, véres rendet vág a pisztolyforgatók sorában.Ugyanis tombol a párbaj őrület, ami az arisztokrácia férfinépének egyik fő elfoglaltságaa nők hajkurászása és az ivászat mellett. Nagy kockázattal jár, ám egyeseknek korántsem puszta úri passzió. Sokkal inkább pénzszerzési mód, bár ezt nem illik elismerni. A hivatásos párbajozó egyszerre keresett és megvetett személy. A kétes hírnevet szerzett Jakovlev fütyül a felső tízezer véleményére. A pénz ugyanis roppant fontos a számára, de korántsem azért, hogy az előkelőségek közé vegyüljön. Nemességet akar venni, de fölöttébb szokatlan céllal, amit gondosan titkol mások előtt. Ám miután valaki mégis rájön, életre-halálra menő játszma kezdődik a két fél között.
Kis kitekintő:
Ennek a bekezdésnek valódi köze nincs a mozihoz, ezért az időszűkében lévők nyugodtan ugorják át.
A párbaj tényleg meglehetősen régi szokása az emberiségnek, nem csupán a szavakkal játszottam a bevezető részben. Feltűnik már a Bibliában is, - pl.Dávid és Góliát esete – de a római regék között szintén megtaláljuk a Horatius és Curiatius testvérek tragikus összecsapásának leírását. Hazánkban a török hódoltság idején terjedt el nagymértékben, lévén, hogy nyílt csatamezőn nem állhattunk ki a siker reményében pogány sereg ellen. Viszont az egyéni számlák rendezésére kiválóan alkalmas volt, s miután vesztes a fején kívül a javai egy részét is a győztesre hagyta, fizetés kiegészítésként szolgált a végvári vitézek számára. Thury György volt a korszak nagy bajnoka, akit máig a világ egyik legnagyobb párbajhőseként ismernek. A kortársai szerint mintegy 600 küzdelmet élt túl, de 72 hitelesen bizonyított a Török Birodalom legjobb kardforgatói ellen. Ez a szokás aztán annyira rajtunk ragadt, hogy a XIX. században még mindig úgy emlegetik a magyarokat, hogy sehol másutt nincs annyi lovagias elégtétel, mint nálunk. Apropó, lovagiasság. A lovagokat képtelenség kihagyni a legrövidebb összefoglalóból is, elvégre ők kezdték szervezett formába szorítani a kezdetben meglehetősen durván vívott összecsapásokat. Nem lehettek másmilyenek, hiszen csak a győzelem számított. Schopenhauer szerint a párbajozót a férfiúi hiúság, becsvágy és büszkeség ösztönzi. Nem csupán filozófusként, hanem emberismerőként is megállta a helyét az úr.  A fair play szellemét a lovagok hozták be, aminek következménye idővel a Párbajkódex kialakulása lett. Az emberek többsége azonban sosem fogadta el a vitás ügyek intézésének ilyesféle formáját.  Leginkább amiatt, hogy nemes eszmék ide vagy oda, sok párbajt meglehetősen triviális okból vívtak meg, ám tragikus következményekkel. Hogy Oroszföldön maradjunk, Puskin, a kiváló költő, a felesége becsületét védte, amikor egy francia kalandor kezétől elesett. A világi és az egyházi hatóságok véleménye ingadozó volt.  A valenciai zsinat már 1473-ban fellépett ellene az élet védelmében. A magyar törvényhozás meglehetősen elkésve, 1878-ban próbál először tenni ellene, de véglegesen csak 1923-ban tiltják be.
Vissza a történet fonalához, vagyis a múltba. Az Orosz Birodalomban ekkortájt szóba sem jön a párbajozás szokásának betiltása. Épp ellenkezőleg, virágzik. A felbomlóban lévő feudalizmus és kialakuló gátlástalan kapitalizmus ideális talaj a „nemes vérontáshoz.” Mert az egymás lelövöldözése a nemesség előjoga. Csakis kutyabőrös családok tagjai küldhetik egymást büntetlenül a túlvilágra ezen a módon. Az arisztokrácia önmagába zárkózó, másokat lenéző világa mintha szándékosan keresné a pusztulását. A dekadencia megmutatása tetten érhető, de semmi moralizálásba nem mennek bele. A következtetés levonását a fogyasztóra hagyják, nagyon helyesen.  A film remekül visszaadja a talmi csillogást, ahol a látszat a fontos, - ami egyébként öl. Mert a pénz a valódi mozgatórúgó, nem a lovagiasság eszméje.„Fenn az ernyő, nincsen kas.” Viszont próbálja csak ezt kimondani valaki, rövid életű lesz. Néha annyi se kell, hogy fölöslegesen beszéljen. Olyasvalaki is megrendelheti a „félreállítását,” akivel egy társaságba jár. Elég hozzá, ha nem bírja visszaadni a kölcsönvett pénzt. Egy hivatásos párbajozó felbérelése olcsóbb megoldás, mint egy jelentősebb summa visszaszármaztatása.
Főhősünk, Jakovlev, - aki nem is annyira Jakovlev, - nagyon alkalmas a piszkos munka elvégzésére. Pjotr Fjodorov alakítja, aki az új orosz színésznemzedék egyik legfoglalkoztatottabb művésze. (Nálunk kevésbé ismert, de úgy hiszem, Fjodor Bondarcsuk rendező a Lakatlan sziget 1-2 és a Sztálingrád (2013) mozijait azért elég sokan látták. Azokban játszott.) Egyáltalán nem gáncstalan hős. Bizony bepiszkította magát, sokszor, alaposan. A korántsem megnyerő bemutatkozása után – hidegvérrel gyilkol – van dolga a forgatókönyvírónak, hogy mégis a néző kegyeibe jusson. Fjodorov megoldja a problémát. A külseje ezúttal tulajdonképpen hátrány. Valahogy rögtön sejteti, ez a fickó nem lehet velejéig romlott. A profi párbajozó alakja jól áll neki. Hidegvérűsége kiszámított, de valódi vakmerőséggel párosul. Mintha DocHollyday rándult volna áta Vadnyugatról Európába. A leírások szerint ő minden napot ajándéknak tekintett az életben, hiszen az előrehaladott TBC-je miatt bármikor meghalhatott. Így aztán mit sem félt az elkerülhetetlentől, ami a pisztolyforgatásban hatalmas előny volt, Nem idegeskedett. Jakovlev hasonlóan fatalista, de hogy miért, azt nem írom le, mert nem szeretném elrontani mások élvezetét. Maradjunk annyiban, hogy egy csipetnyi misztikus szál végigfut a történeten, de nem teszi hiteltelenné a mesét. A forgatókönyv lassacskán beavat minket a főhős előéletébe. Szerencsés a jelenetek adagolása, így a sűrű pisztolydurrogás nem válik öncélúvá, hanem fokozatosan kibomlik a konfliktus és Jakovlev valódi célja. Ezalatt fokozatosan lefoszlik róla a szenvtelenség álarca, hús-vér emberré lesz. Így már érdemes szurkolni neki.
Beklemisev gróf, a legfelsőbb körök bennfentese, a korabeli gavallér mintaképe. Befolyásos nagyúr, aki bár hiú, mint a páva, mégis a hölgyek kedvence. Mesterien forgatja a szót. A pisztolyt már nem annyira, de van neki elég bérence, hogy ne piszkítsa be a kezét. Ami a látszat ellenére könyékig véres. A nemes arisztokratába ugyanis egy csatornapatkány erkölcse szorult. Viszont a veszélyessége jóval nagyobb. Átgázol ő férfin és nőn egyaránt, ha valaki a céljait veszélyezteti. A szeretője a cári nagyhercegnő bizalmasa, így a befolyása óriási. Viszont a kor szokásjogát még ő sem boríthatja fel. A nemesség kötelez, ha nem is mindig a legjobb értelemben. A kihívás elől megfutni gyávaság volna, az „arc elvesztése” egyenlő a társadalmi öngyilkossággal. Tehát egy magafajta sosem kockáztatná. Vlagyimir Maskov tapasztalt művész. Sokarcú. Volt ő már Pugacsov egy kosztümös moziban, Kalasnyikovval a vállán jár-kelt az Ellenséges területben, sőt, egy igazi blockbuster, a Mission Impossible – Fantom protokoll ugyancsak rajta van a filmográfiáján. Régóta színészkedik, és időközben rendezőként szintén megmérette magát. Kiválóan hozza ezt a démoni figurát. Meggyőzően hazudik, mélyen elrejti a valódi énjét. Egyszerre gonosz és esendő. Pont ez teszi eredetibbé az eljátszott karaktert. Az, hogy nem csak egy üresfejű lókötő, vagy velejéig gonosz valaki, hanem maradt benne emberi vonás is, jót tesz a hihetőségnek. A bukása borítékolható, ám hogy hidegvérű gazembert végül az őszinte szerelme viszi a pusztulásba, mégis ad emberséget az alakjának. Maskov profin hozza a szükségeset. Mintha a Háború és béke Bolkonszkij hercege cseppent volna közénk. Csak éppen „átállt a sötét oldalra” – hogy egy manapság gyakori szófordulattal éljek. Az alakítása a film egyik erőssége.
Fontos szereplő még a Báró, (Martin Wuttke) aki „megbízásokat” hajtja fel a párbajhősnek. Igazi kétarcú figura, minden gátlás nélkül. A korabeli német-orosz arisztokrata kapcsolatok méltatlan képviselője. Afféle kovász a tésztában, a feltűnése időről-időre meglódítja a cselekményt. Hiszen mindig hoz valamit – leginkább életveszélyt. A félvilági lét határán él a pénze ellenére, ami nem kifejezetten életbiztosítás.
Minden kosztümös filmbe szükségeltetik néhány szép nő, - és női kebel. Miután a számos haláleset miatt amúgy sem lehetne a mozit korhatár nélküliként piacra dobni, a közönségnek adagolnak némi pikantériát is. De tényleg szűken mérik. A film elején rögtön szembeötlő, hogy egy amerikai filmstúdió és egy orosz bank adta az anyagiakat. Már pedig az ilyen szponzorok nem dobálják a pénzüket. Így a mozi ugyan a felnőtt közönséget célozza meg, de a legszigorúbb besorolás elkerülésére ügyeltek. A történetben Marfa Tucskova hercegnő „szállítja” a férfinépnek szánt perceket. (Nem, nincs képi illusztráció.) A finom burokban élő arisztokrata ifjú hölgyet a kíméletlen valósággal szembesítik, miszerint a legmagasabb rang sem biztosíték a világ szennyének elkerülésére. Megformálója, Julia Hlinyina még kezdőnek számít, ennek ellenére hihetően adja elő az „ébredést.” „Az élet nem habos torta, elvtársak.”  Ezt az igazságot persze nem egy magyar filmből tudja meg Marfa hercegnő, - hiszen a mozit még ki sem találták, - de szegényke rájöhet a felső tízezer igaz természetére. Julia kisasszony vélhetően szép karriert fog befutni. Külsőben és színészi játékban egyaránt képes megfelelni egy komoly költségvetésű film színvonalának, ami jó ajánlólevél lehet a jövőre nézve. A rendező, Alekszej Mizgirjov, az előző munkáiban már jelezte, a rámenős képi világot kedveli. Ezúttal csak módjával élhette ki magát. (Azért hozzáteszem, ez nyilván egyéni érzékenység kérdése is. Azt merem állítani, öncélú durváskodásig nem jutott el.) Összességében stílusos darabot hozott össze, helyenként pazar külsőségekkel. Segítette ebben Makszim Oszadcsij, aki vezető operatőrként minőségi munkát tett az asztalra. Luxus és nyomor egyaránt meggyőzően lett fényképezve, a CG-s jelenetekre sem lehet különösebb panasz. A zenéért Igor Vdovin felelt.  Nem lesz felelősségre vonva miatta, de nekem különösebb pluszt sem adott a történethez. Amúgy meg: „Ízlések és pofonok.”

Hogy miként foglalnám össze röviden, mi is „A párbajozó?” Talán így: Romantikába oltott blockbuster. Olyan mozi, ami kifejezetten ad a külsőségekre, színpompás ruhákban és mutatós színhelyekben tobzódhatunk. A meséje tempós. A manapság egyre gyakoribb, - és fölösleges – „felturbózást” szerencsére nem alkalmazták, de nincs is rá szükség. A szintén trendinek számító „sötét hangulat” és misztikum viszont bevetésére sor került. Az utóbbi tényleg csak csipetnyi szinten, ügyelve a „lehet ez is, lehet az is” tálalásra. Belefér, ahogy mondani szokás. Egy percig nem szépelegnek, - a kapitalizmus éppen születőben van Szentpéterváron – viszont percenként sokkolni sem óhajtanak. Néhány keményebb képsor akad, hogy túlságosan ne sírjuk vissza a múltat az idő megszépítő szemüvegén át nézve. A mozi meséje könnyen befogadható, az erkölcsi Parnasszust a világért sem akarnák megmászatni velünk, a minimálisan adagolt társadalombírálatot mindenki könnyen elviseli. Viszont amíg fut a szűk 110 perc, bóbiskolni nem fogunk. Közönségfilm elé ülhet le az érdeklődő. Ezt a funkcióját maradéktalanul be is tölti. Az ilyen típusú történetekre mindig akad fogékony nézői réteg. Remélem, az idő igazolja majd ezt a véleményemet.

                                                                                                                                Oldfan

A magyar nyelvű felirat letölthető innen:
https://subscene.com/subtitles/the-duelist/hungarian/1691088

4 megjegyzés:

  1. Ez jó volt! Nagyon is! Klassz mozi. Minden a helyén, pörgős történet, fasza forgatókönyv, rendezés oké, a színészek klasszak (nem is tudom, hogy ennyi orosz sztárt hogyan sikerült belegyömöszölni ebbe a filmbe). A látvány az nagyon profi. Erre az 1800-as évek orosz nagyvárosi hangulatára igen jó lenne, ha "ráfeküdnének" az oroszok. Ha az angoloknak bejött a viktoriánus korban játszódó filmek és sorozatok,akkor nekik miért ne érné meg pár filmet "legyártani", ami ezt hangulatot, látványt, történelmi közeget veszi alapul. Két fennakadásom volt. 1:03:19-nél a katorga helyett a kényszermunka jobb lenne a feliratba, mert az egyértelmű. Itt vagy megszakítja az ember a filmet, és utánanéz, hogy miről van szó, vagy csak bambán bámul ki a fejéből, hogy ez most mi is lehet. A másik amolyan filmes túlkapás. Az 1 óra 20 perc környékén lezajló jelenet (nem spoilerezek), számomra kissé vicces volt. Persze a kémiát a férfi és női szereplő között valahogy meg kellett oldani, na de ezt nem így kellett volna. Ha addig nem fordítottak rá figyelmet, akkor hagyni kellett volna a fenébe ezt a vonalat, de mivel fontos a történet szempontjából, kissé hamarabb kellett volna felépíteni azt. De ezt leszámítva remek filmmel van dolgunk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A katorga az én "bűnöm". Az eredeti verzióban Oldfan az általad javasolt megoldással kívánt élni. Ugyanakkor ennek a kifejeznek valóban megvan az a jelentése IS amit írtál, de valójában többről van, lehet itt szó, mint egyszerű kényszermunka. Főként azért mert ehhez a magyar kifejezéshez a nehéz fizikai munkára (kőtörés, evezés egy gályán stb) asszociálunk. És ez félreviheti az embert. Lehet hogy komfortosabb, de pontatlanabb lett volna a felirat. Ráadásul ez a pontatlanság csak a magyar közgondolkodásban meglévő előítéletes (és téves) reflexeket erősítette volna. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvű szakirodalom sem fordítja le ezt a kifejezést. De Szabó Endre is a katorgát használta amikor Dosztojevszkijt prezentált a magyar olvasóközönségnek.
      Úgy gondolom, hogy Oldfan végül a hamburgerezés helyett a házi rétest választotta. Szerintem jól tette.

      Törlés
  2. Ismét sikerült "eltalálni az ízlésem". Ezt a filmet tavaly már megnéztem felirat nélkül, többször is,most újranézem felirattal :) Legalább azt is látom, hogy annak idején mennyit értettem meg belőle. Köszönet a feliratért!

    VálaszTörlés