Érdekes India varázsa. Legalábbis számunkra, akik a görög-római-héber civilizáción szocializálódtunk. Természetesen az ott élők számára közelről sem olyan romantikus, vagy érdekes ez az ország. A Nyugat ifjait megigézik a Kelet bálványai. Azok az idolok, amelyek az ott élők jelentős részét a nyomorban tartják. (Amióta kormányunk megállította a migránsok tömegét, szülővárosomban is feltűntek az indiai, pakisztáni vendégmunkások hada. Az ukrán és a szerb mellett. Érdekes legendával próbálták, próbálják elhitetni az őslakosokkal, hogy mennyire humánus dolog a beutaztatásuk. Azt terjesztik, hogy azért emberbaráti dolog beutaztatni őket ide - ők pontosan azt se tudják, hogy hol vannak, melyik országba érkeztek meg -, mert az itt keresett pénzzel kiváltják magukat a kasztrendszer aljából. Ezzel szemben az igazság az, hogy soha nem fogják kiváltani magukat a kasztjukból. Mert nem lehet. A hinduizmus egyik lényegét tagadják, akik ezt hazudják. Aki érinthetetlennek született, az az is marad a halála pillanatáig. A kasztrendszer zárt. Ilyen a karmája.
(Ez a kis jelenet a walt disneys verzióból, szerintem, jól jelképezi a hinduizmus és az emberiség kapcsolatát.)
Szóval, brahmannak vagy ksatrijának születni nem rossz dolog Indiában. Akkor nem annyira érzi az ember szükségét a menekülésnek. Ezért is volt annyira szenzációs Rabindranath R. Maharaj konvertálása annak idején. Mert egy brahman, akinek gyakorlatilag semmi gondja nem lett volna az életében, szóval egy brahman otthagyta a tuti jót, otthagyta azt a kasztrendszert ami számára csak kiváltságot jelentett, és elkezdett földi halandóként élni. Elhagyta a hinduizmust, meghalt mint guru, hogy élhessen mint ember. Számára már nem volt vonzó, nem volt romantikus India kultúrája. Megutálta. De nem ő az egyetlen a hinduk között.
Miért írok erről?
Mert a Maugli ezen epizódja valahogy át tudja adni mindazt az atmoszférát, ami Kiplinget is megihlette. A varázslatos India légkörét. Persze, ebben elévülhetetlen érdeme van Kának és Kobra Anyának is.
Annak idején, a moziban ülve és nézve a Walt Disney-féle verziót, éreztem én ezt a feelinget?
Ennyi év után visszagondolva, azt gondolom, hogy igen. De a szovjet rajzfilmben - főleg ebben a részben - sokkal jobban átjön mindez. A varázslatos... mesebeli Afrika India.
Az alkotók visszatudták adni azt, amit Kipling megálmodott!
Szóval, elkezdtem nézni egy ígéretesnek tűnő fekete-fehér alkotást. Tudjátok mi a jó a régi filmekben? Az hogy nem hadarnak, és nincsenek szlenges kifejezések. Ám, mondjuk időnként a szleng (főleg ha ismeri, érti az ember) üdítően tud hatni az emberre. Ahogy a trágárság is. A Balkáni határvonalnál így volt, az Apu, halj megnél pedig először megdöbbentett. A frissessége és mélysége.
A Баллада о Беринге и его друзьях (Ballada Beringről és a barátairól) című 1970-ben készült filmmel elkezdtem ismerkedni. Vonzott a cím, érdekesnek találtam, hogy megismerkedhetek egy - biztosan jó - felfedezős filmmel. Ám a tervezett és elképzelt kikapcsolódás nem egészen úgy sikerült, ahogy reméltem.
Gyakorlatilag szinte nulla történelmi ismerettel belecsöppentem egy olyan filmbe, ami egy kis előképzettséget is igényelt volna. Hiába beszéltek a karakterek szépen és érthetően, hiába volt a látványvilág megfelelő - még mai szemmel is -, egyszerűen úgy éreztem, valamiből kimaradok. A félszavak, a félmondatok nem jöttek át. Nem nagyon tudtak, hova kapcsolódni. A hiba bennem volt.
Félbehagytam (akkor úgy gondoltam befejeztem) a Beringet, és mást kezdtem el nézni. Hogy pontosan mit is, arra már nem emlékszem (ilyen 2. világháborús csihi-puhisokra vélekszem), de nem is fontos. Majd a szemem elé került a Первый (/Az/ Első). Igen, ez is olyan kosztümös, felfedezős, kalandos film 2017-ből.
Kezdetben megijedtem. A szerkezetében volt valami, ami a Beringre emlékeztetett. De ezen gyorsan átlendültünk. Én is, a film is. A "párbaj"-jelenet enyhén dumasos hangulatot hozott. Két ifjú vetélkedik az ifjú hölgy kegyéért. Két legény igyekszik imponálni a Nőnek. Virtcsaft, kamu kardpárbaj, ám csak addig, amíg fel nem tűnik a harmadik férfi. A befutott, az elismert és épp ezért már nem huszonéves kérő. Megvan a szerelmi háromszög. A férfi megvádolja az ifjakat a tiltott párbajozással. Már meg is van az első jelentősebb konfliktus! Nekem kellett ez a jelenet ahhoz, hogy tudatosuljon bennem: nem én vagyok, feltétlenül, a célközönség. A történet cselekménye lineáris. Ami alatt azt értem, hogy hőseinkkel történik ez-az, időnként felbukkannak nehézségek az életükben - és bár ilyenkor elsülnek a puskák, csengnek a kardok, lesújt a tőr -, de a megszabadulásuk/kiszabadulások "könnyedén" megtörténik. Nincs benne csavar, nem rágja le az ember a körmeit. Egy tisztességesen elkészített ifjúsági kalandfilmet tekinthetünk meg. Valahol gyermekkorom egyik sorozatához, a Vivát Benyovszkyhoz tudnám hasonlítani. "Csak"ez az orosz film nem egy világjáró kalandjait meséli el, hanem a Proncsiscsev házaspár expedíciójára fokuszál. A Léna- Jenyiszev folyók vidékének felfedezéséről szól a sztori. A tajgában vagyunk, Jakutföldön.
A film Vlagyimir Fjodorov Созвездие Марии című darabja alapján készült. A mozgóképen látható Jakutszk nevű hajó az eredeti mértehű másolata. Számomra nagyon jó volt látni ezt a kicsi, és a viharos tengeren hánykolódva igen törékenynek látszó vitorláshajót. Kora kamaszkorom Dékány András könyvei elevenedtek meg egy pillanatra. Ezek a hajók, melyekkel a nagy földrajzi felfedezéseket tették, nem akkorák voltak, mint a Cutty Sark, vagy mint az Onedin család főcímében látható iskolahajó. Nem látvány, hanem a valóság a fontos. Mégha a filmipar és a filmművészet a becsapásról, az átverésről szól is.
A Jakutszk 20 méter hosszú és 5 méter széles volt. Eltudjátok képzelni? Nem volt még 100 négyzetméternyi alapterületű se! Mégis, hányan de hányan éltek, dolgoztak és pihentek, ettek és aludtak rajta. Hónapokon keresztül.
Vaszilij és Tatyána Proncsiscsev felfedezőútja, Vitus Bering navigálásával, 10 éven keresztül (1732-1743) tartott. E csapathoz tartozott Szemjon Ivanovics Cseljuszkin is. Ők azok akik kinyitották Északot Oroszország számára. A film csak a Jakutföldi eseményeket dolgozza fel.
Tökéletesen alkalmas arra, hogy az 1970-es Ballada Beringről és a barátairól ismét a figyelmem központjába kerüljön, és újra nekiveselkedjek. Az alap már megvan. El tudom helyezni világtörténelmi kontextusba is a történetet. Jöhetnek a részletek!))
Nem vagyok már tizenéves, mégis élvezettel tekintettem meg ezt a Pérvij című történelmi kalandfilmet. Nekem tetszik. És hogy miért Első a film címe? Mint minden jó elnevezésnek, így ennek is több magyarázata is lehet. Hogy megtudd miért, elég ha megnézed ezt a mozgóképes alkotást. A jó megnevezés egyik titka nem a bombasztikus áthallásos blődség, ami vagy 30 éve divat Magyarországon. A titok a tömörség és kifejezőképesség. Ami miatt sokszor pontosan lefordíthatatlan a cím. Itt is lenne ebből polémia. Első vagy Az első. Részletek a filmben!
Földrajzi felfedezések kora és Oroszország
I. Péter nem csak a svédek elleni háborújáról, nem csak az orosz államigazgatás megreformálásáról, nem csak Szentpétervár megalapításáról, nem csak a törökök elleni háborújáról híres. Ő igazi államférfi volt, nem csak a hadseregre, a hadiflottára, a gazdaságra költött. Nem sajnálta a pénzt a művészetektől és a tudománytól sem. Az általa grundolt modern Oroszország a 19. századra elérte (földrajzi) kiterjedésének, nagyságának csúcsát. Már nem csak a saját északi tengerén kalandozott, hanem kilépett a világ nagyszínpadára.
Azt talán mindenki tudja, hogy Alaszka valamikor Oroszországhoz tartozott. Ez az információ volt az egyik kiváltó ok, amiért elkezdtem nézni a Bering és a barátai balladáját. Tudtam, hogy a neves felfedezőnek köze van a dologhoz. Először édesapámtól hallottam erről.
1741-ben Vitus Bering és társai az első európaiak akik Alaszka területére léptek. (Maga Bering az életével fizetett az expedíción való részvételéért. Már visszafelé tartottak, amikor a dán megbetegedik, és a ma róla elnevezett szigeten elhuny.) A 19. században az Orosz-Amerikai Társaság elkezdte a terület kolonizálását. A Társaságot I. Pál cár hozta létre 1799-ben. Feladata a prémvadászat és kereskedelem volt. Egyébként ez a vállalkozás - mármint az Orosz-Amerikai Társaság - az első orosz részvénytársaság. A 19. század húszas éveitől a Társaság bevételei erőteljesen csökkennek. (A mindenkori bevételének 30%-a a koronát illette meg.) Nem zárható ki, hogy ennek egyik oka éppen az volt, hogy a Társaság vezetését 1818-től átvette a Kormány. A részvénytársaság 1821-ben befejez minden kereskedelmi tevékenységet. Ezutánt a császári kormány 1867-ben eladta Alaszkát az Amerikai Egyesült Államok kormányának 7,2 millió dollárért.
V. Latincev: Halászó aleutok megáldása
Az Orosz-Amerikai Társaság tevékenysége következtében 1804-ben két orosz hajó, a Nagyézsda és a Néva, kikötnek Hawaii partjainál. I. F. Kruzenstern és Ju. F. Liszjánszkij a két hajóskapitány jó kapcsolatot épített ki a helyiekkel. Felmerült a lehetőség, hogy a szigetek jó táplálékforrás lehetne Kamcsatka és Orosz Amerika számára. 1815-ben a kapcsolatok még szorosabbá válnak. Már nem csak kereskedelmi jellegűek, hanem a Hawaii-szigetek egy része az Orosz Birodalom protekorátusává válik. A klasszikus gyarmatosítási recept szerint az európai államot egy cég - ebben az esetben az Orosz-Amerikai Társaság; Российско-Американская компания (РАК) - képviseli. A német Georg Anton Scheffer (orosz nevén Jegor Nyikolajevics Scheffer) nevéhez köthető a szerződés aláírása.
Pár évvel később három erődöt építettek az oroszok erre a területre. A katonai létesítmények a nevüket I. Sándor cárról, az ő feleségéről Erzsébetről, és Barclay de Tolly-ról nevezték el. Napjainkban már csak az Erzsébet Erőd alapjai láthatóak. Az oroszok a Khanapepe folyót átnevezték Donnak. Ugyanakkor Hawaii eloroszosítását nem tervezték - érdekes, hogy a 19. századi USA és az Orosz Birodalom mennyire hasonló módszerekkel kívánta egységesíteni a nemzettudatot; mindkét ország a népek olvasztótégelye volt, hasonló koncepciókkal -, nem láttak akkora fantáziát a szigetekben. Csak a pénzügyi költségeket, veszteséget látták benne. Nem úgy, ahogy az amerikaiak. Vaimea faluban a jenkik megpróbálták eltávolítani az orosz zászlót, ám a helyi (hawaii) fegyveresek ezt megakadályozták. Ennek ellenére 1817-ben az összes orosz elhagyja a szigetet. Oka az, hogy fegyveres konfliktus tör ki az orosz és a helyi vezetés között. Az Alaszkában székelő Orosz-Amerikai Társaság vezetősége is a hawaii-i orosz vezetés ellen fordul, mert felmerül a gyanú, hogy a hawaii-i orosz vezető saját zsebét is megtömi a Társaság bevételével. Az OAT úgy dönt, hogy tovább nem tart fenn telepet a szigeteken.
1812 tavaszán, San Franciscotól 80 km-re, 25 orosz és 90 aleut felépíti Fort Ross erődjét. Ez a terület a kasmaja-pomo törzsé volt. Három pár nadrág, két fejsze, három kapa és néhány gyöngy volt a terület ára. Abban az időben Kalifornia spanyol terület volt, ám a kasmaják területének - kvázi autonómia - számított az a vidék.
Az erődhöz legközelebbi folyót Szlavjankának nevezték el. Ma ennek Russian River a neve.
Fort Rosst soha nem támadták meg; sem a spanyolok, sem az indiánok. Az itt élők földet műveltek, állatokat tartottak, és kézműiparuk is volt. Gyakorlatilag teljes önellátásra rendezkedtek be. Még brigeket és szkúnereket is építettek. Mindezek ellenére az OAT veszteségesnek ítélte a vállalkozást és az erődöt 1841-ben eladta John Sutter amerikai üzletembernek.
1888-ban egy hajó indult el Ogyesszából a keresztény Abesszína (Etiópia) felé. A fedélzetén 150 tyereki kozák, akiknek egy Nyikoláj Asinov nevű kalandor a vezetőjük. Asinov járt már az afrikai országban, néhány évvel 1888 előtt, mint az orosz császár követe. A kozákok küldetése spirituális.
1889. január 6.-án a különítmény Dzsibutiban (Francia Szomália) partra lép. A helyi hatóságok elhitték, hogy az orosz határvidéki csapat célja Etiópia. Ám a kozák legények nem a hatóságok által kijelölt útvonalon haladtak. Egy elhagyott erődbe, amelyet Sagallonak hívnak, letelepednek. Ez a vár francia területen van. Őket ez nem zavarja és elnevezik Új Moszkvának, és önkényesen 100 versztnyi mélységű területet sajátjának tekint. Pontosabban orosz területnek tekint.
A franciák követelték, hogy az erődöt az oroszok ürítsék ki. A háború kirobbanásának elkerülése végett diplomáciai levelezés indul Párizs és Szentpétervár között. III. Sándor utasítja Asinovot, hogy katonáival hagyja el az erődöt. A kozákok nem engedelmeskednek. A franciák megkezdték az erőd ostromát. Lövik a várat, mire a kozákok megadták magukat. Így végződött az afrikai kaland.
Jever német kisvárost valamikor az Orosz Birodalom részének tekintették. Alsó-Szászországban található. A 17. század óta az Anhalt-Zerbst család birtoka volt. Az utolsó herceg 1793-ban elhunyt, és a várost Sophia Augusta Frederica örökölte. Ismertebb nevén II. (Nagy) Katalin császárnő. Így minthogy az Orosz Birodalom feje örökölte, annektálták a várost. 1807-ben Napóleon elcsatolja Oroszországtól, de 1813-ban Jever ismét orosz föld. Végül 1818-ban I. Sándor császár az ordenburgi hercegnek ajándékozza a várost.
Így hát Jever volt a legnyugatibb orosz város.
Na jó, a két legutolsó történet nem olyan klasszikus gyarmatosítós. Vagy csak a legutolsó nem olyan?
A sorozat második része a halállal zárul. Az utolsó képkockákon (bár ez a kifejezés így a digitális korszakban lehet, hogy idejét múlt) a halál, az elmúlás dominál.
Ez fejeződik ki Ká táncában és Akela dalában.
Ká az abszolút hatalom megszemélyesítője, amely lassan de biztosan elpusztítja nemcsak az ellenfeleit, hanem mindenkit, aki... Akit csak akar. Nincs személyválogatás. Egy démonikus rendszer megszemélyesítője.
Akela halála - a negyedik rész végén - egy dicső harcos elbúcsúzása az élettől. Ezekkel a természeti képekkel Kipling allegorikusan bemutatja, hogy a gyermekkor akkor ér véget, amikor megtudjuk, hogy a halál egy létező valóság. Az ifjúkor pedig akkor ér végét, amikor egy hozzánk nagyon közeli ember eltávozik az élők sorából. Hiszen ez az a pillanat, amikor rádöbbenhetünk arra, hogy egyszer eljön majd az az idő, amikor számunkra megszűnik ez a világ. A dolog nélkülünk fognak folytatódni. És akkor mi marad számunkra?
Kipling üzeneteiből is látható, hogy az eredeti mű nem feltétlen csak kisgyerekeknek készült. Hasonlóan a Micimackóhoz (Húha! Remélem, nem sokaknál vertem ki a biztosítékot.), vagy A Kis Herceghez.
Bandarlog - hindi kifejezés, Kipling használja a Dzsungel Könyvében. A bandar jelentése majom, a logé ember. Sem az író, sem a rajzfilm készítői nem fordítják le. Mind az eredeti angol, mind az orosz fordításban használva van ez a kifejezés. Épp ezért, én sem tértem el ettől.
Így legalább véletlenül sem asszociál senki Tarzanra. (https://www.youtube.com/watch?v=Y5WypS2nFac)
Joseph Rudyard Kiplinget (1865. december 30. - 1936. január 18.) és költészetét kikezdte a PC kora. Ennek ellenére művészete túlmutat a divatos értékítéletet megfogalmazókon. Mozgalmas élete volt, sokat utazott. Legismertebb műve a Dzsungel könyve című könyv 1894-ben jelent meg.
George Orwell az angol gyarmatbirodalom - a brit imperializmus - prófétájaként tekintett rá.
Mindezek ellenére - vagy tán éppen ezért - érdekesnek találhatjuk, hogy a szovjet rajzfilmstúdió egy ötrészes alkotásban dolgozta fel főművét.
A Szojuzmultifilmnél 1967 és 1971 között készültek el az epizódok.
1973-ban az öt részt összedolgozták egy nagy filmmé. Ennek a munkának "áldozatául esett" néhány snitt. Például a fehér kobrás jelenet (a 3.részben) teljesen kimaradt.
A Maugli első része - véletlen egybeesésnek köszönhetően - ugyanabban az évben került a nagyközönség elé, mint a Walt Disney cég által készített egész estés rajzfilm. Ez a tény tálcán kínálta a lehetőséget, hogy a két alkotást összehasonlítsák. (És számunkra is könnyű lehetőség arra, hogy összehasonlítsuk az adott korszak szovjet és amerikai rajzfilm készítés produktumait.)
A Disney verzió gyermekbarátabb feldolgozás. Tele zenés és táncos jelenettel. Ezzel szemben a szovjet adaptáció jobban megőrzi az eredeti mű hangulatát. Tele van erőszakkal, halállal, küzdelemmel. Nem egy szirupos valami. Az amerikai rajzfilmnél a legfiatalabb nézőréteg is meg van célozva, mint fogyasztó. A másik verziónál nem cél a legkisebbek szórakoztatása. Az élet és a halál, a kötelesség, a harc hősiessége, az emberi természet és az érzések megjelenítése, értelmezése a fő cél. Ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - egy rendkívül tartalmas és nagyon jó rajzfilm sorozattal ismerkedhetünk meg.
Nagyon érdekes volt számomra a Nagytanács ülése. Annyira aktuális volt - bár szerencsémre hónapok át nem hallottam, nem olvastam a magyar kormány migránsozós ömlelgéseit -, ahogy az érvek és ellenérvek összecsaptak. Az idegenellenség megspékelve egy kis hazudozással a szabadságról. Hát, Istenem! Igaza van Salamonnak: nincs új a nap alatt.
Nem gondoltam volna, hogy Kipling ennyire aktuális. Valamikor kamaszként olvastam a művet - és egy kis csalódást ért, mert a walt disneys limonádésított változatot vártam. Ehelyett egy komoly alkotást kaptam. Képviselőfánk helyett marhapörkölt galuskával.)))
Érdekesnek, és jónak tartom, hogy a szovjet rajzfilm az eredeti mű szellemiségét igyekezett megtartani, miközben a gyerekek számára is élvezhető és fogyasztható a végtermék. Érdekes és sikeres kísérlet. Gariknak köszönhetem az élményt, amit ez a sorozat okozott nekem. Miközben néztem, azért volt egy olyan érzésem, hogy mintha láttam volna már valamikor.
Két lehetőség van. Gyerekkoromban láttam, mert bemutatta a Magyar Televízió, vagy a feldolgozás olyan jó, hogy a gyermekkori olvasmányélmény hatása visszatért.
A Szabad Népek életérzésének hangoztatása annyira összecseng a magyar miniszterelnök szövegíróinak retorikájával...
Pedig a szabadság nem lózung, hanem valóság. És ingyenes, de meg kell küzdeni érte. Anakronizmus? Nem romantikus bájolgás, hanem véres valóság.
"Kelet-Európában az etnikai problémákat a rendszerváltások
utáni években nyersen rendezték le, lásd a véres, eszeveszett délszláv háborút,
ami ráadásul sok mindent nem oldott meg. Románia, jelentős részben az RMDSZ-nek
köszönhetően, megúszta a vérontást, sőt, kisebbségpolitikájával pozitív
üzenetet fogalmazott meg a világ felé. Csupán polgári engedetlenséggel vagy
utcai tüntetésekkel semmit nem érünk el, ráadásul mi arra is emlékszünk, hogyan
nézett ki Marosvásárhely 1990 márciusában." Markó Béla
Klemens Lothar Metternich-Winneburg (1773-1859) szerint: Pozsonynál kezdődik Ázsia. Vannak akik West-Balkánnak tartják kis hazánkat. Szerintem tévednek, inkább Észak-Balkán. A nyugat-balkánozás olyan fellengzős. És pontatlan is. Mert a mai Horvátország a nyugati része ennek a földrajzi-politikai térségnek. Akárhogy is fáj. Bátran nézzünk szembe a tényekkel! A Nyugattól nagyon távol vagyunk.
Érdekes térség ez a balkáni vidék. Ahogy érdekes Markó Béla (fentebbi idézet!) megközelítése is. De abban feltétlen igaza van, hogy a délszláv háborúkat úgy adta el nekünk a propaganda, mintha csak etnikai konfliktusok sorozata lenne. Ám ez - ez a megközelítés - nem igaz. Kizárólagosan nem. Etnikai és vallási konfliktussorozatról van szó. Csak ez így a posztvallásos társadalmaknak nehezen beadható. Hiszen a szekularizált szociális közeg számára teljesen értelmezhetetlen, hogy nem látott dolgokról való meggyőződés, hogyan képes embereket, közösségeket motiválni. (Nem kívánom megbántani az RMDSZ volt vezetőjét, de ez a megközelítés, amit ő itt használt, a vallástalanoknak elkészített világmagyarázat része. Élénken él bennem egy Fejtő Ferenc interjú, amelyben az agg történész, író, publicista azt állította, hogy aki meg kívánja érteni a 21.századot, annak meg kell tudni értenie a különböző vallások követőit. Úgy vélem, Markónál a személyes hit nem indukál politikai világlátást. Persze, tudom, vannak sokan, akik szerint nem is kell.) A 19. század megszülte a nacionalizmust, a 20. század végére feléledt a vallási intolerancia. És a vallási pótszerek - leánykori nevükön ideológiák - ezzel egyidőben kizárólagosságra törekedtek/törekednek. Kivétel nélkül. Így lépett be az emberiség a 21. századba. A nagytöbbség, valamiért, abban hitt, hogy a 2000. év utáni időszak valami nagyon jó dolgot hozz az emberiség számára. Hát, a Vízöntő kora vérrel és szenvedéssel érkezett, és semmi nem indokolja azt a hurrá-optimizmust, ami például 1999-et is jellemezte. Gondoljuk csak végig az elmúlt 20 évet!
Ahhoz, hogy egy kicsit is értékelni tudjuk a filmbeli eseményeket, szükséges a történelmi háttér vázlatos ismerete. Hiába nem túl régen történt mindez. A propaganda erősen átírja a tudatokban a valóságot. És a szomszédunkban zajló évtizedes vérengzést nem szemlélhettük kívülállóként. Ilyen a politika.
Háttér
Honnan is kezdjük? Elég a közelmúlt, vagy menjünk vissza a Középkorba? Úgy vélem, legalább néhány mondat erejéig vissza kell menni az időben jónéhány száz évet. Koszovó területén "eredetileg" - a római korban - illír és trák törzsek éltek. A Birodalom kettészakadása után Bizáncnál maradt ez a terület. A két birodalmi főváros fegyveres vetélkedése során többször gazdát cserélt a vidék. A 12. században a szerb birodalom - központja Prizren - központi területe. Több - ma már az UNESCO védnöksége alatt álló - szerb ortodox kolostor található itt. Az 1389-es rigómezei csata után a szerb népi vallásosságban a koszovói terület szakrális jelentősségűvé vált. A legenda szerint a csata előestéjén a Lázár szerb királynak megjelenik egy angyal és választási lehetőséget ad neki. Ha megnyeri a csatát, akkor egész életében győzedelmeskedni fog. Ha a vereséget választja, akkor különleges hely vár rá Isten királyságában. A legenda szerint Lázár a második opciót választotta. Tény, hogy az első rigómezei csatában mind a szerb király, mind az oszmán szultán (I. Murád) meghalnak. A szerb seregek katasztrofális vereséget szenvednek. A népi hit szerint, mivel Lázár a Mennyei Királyságot választotta a földi helyett, mártírhalála révén biztosította a szerbek számára az örökös jogot Koszovóra. Mert Koszovó a szerb Mennyei Királyság. (Nem tudom, hány embernek jut eszébe erre egy magyar analógia: Kis Magyarország nem ország, Nagy Magyarország Mennyország.) A második rigómezei csatában (1448) a szerb Brankovics György szövetkezve Hunyadi Jánossal (aki valójában nem magyar származású volt, de a Magyar Királyság kormányzója, és leggazdagabb földesura, Erdély vajdája) közösen küzdött meg a támadó oszmán-albán sereggel. A csata két napig tartott, a(z albán) Szkander bég és az (oszmán-török) II. Murád szultán győzelmével záródott le. A vereséggel a nemzetközi keresztény koalíció (német, cseh lovagok és havasalföldi harcosok is részt vettek a küzdelemben) felbomlott. Nyílt ellenségeskedés alakult ki a volt szövetségesek között. 1459-ben oszmán uralom alá kerül egész Szerbia, és Koszovó elvesztését Krisztus kereszthalálához hasonlítja a népi hit. Ahogy az 1912-es felszabadulását pedig a Feltámadáshoz. Az oszmán uralom magával hozza a területen élők iszlamizációját. Sok szerb megtartotta keresztény hitét, de az életét menteni kívánta ezért északra és nyugatra menekült. Ezáltal a koszovói területen az etnikai arány is megváltozott. A török közigazgatásban az albán nemzetiségűek jelentős szerepet játszottak. Ezért is alakult ki a szerbség körében az a vélemény, hogy az albánok a törökök szálláscsinálói voltak. Céljuk a szerbség szülőföldjéről való elűzése, és a szerb területek kisajátítása. Az albán álláspont az, hogy ők már a szerbek előtt Koszovó területén éltek, és a második rigómezei csatában a keresztény csapatokat erősítették. (Szkander bég szállásterülete a mai Albánia területén volt található.) A 19.században orosz katonai segítséggel megszabadul a Balkán a török igától. Az 1878-as Berlini egyezmény elismeri Szerbia államiságát. Koszovó 1912-ben visszakerül Szerbiához. Ebben az évben alakul meg Albánia is. A '20-as, '30-as években - az akkor már albán többség által lakott Koszovóba - a szerb állam próbálkozik betelepítéssel. A területen élő muzulmán többség egyes tagjai fegyveres harcban állnak az államigazgatás erőivel. A szeparatista albánokat 1924-ben tudják csak megfékezni, legyőzni. A 2. világháború után Koszovó és Metohija először csak autonóm körzet, majd 1963-tól autonóm tartomány lesz.
Jugoszlávia címere
Az 1974-es alkotmány jogilag azonos szintre helyezte a Koszovoi Autonóm Területet Jugoszlávia többi tagköztársaságával. Ez az albán kisebbség radikális elemeinek kevés volt, a radikális szerb nacionalisták pedig sok. Tito (1892-1980) hiába volt kemény kezű - gyakorlatilag sztálinista, bár a Vezetővel szakított az '50-es évek elején - vezető, a koszovói albánok megfékezéséhez keményen fellépő karhatalomra volt szüksége. 1981-ben tüntetések kezdődtek, amelyeknek halálos áldozata is voltak. Tito meghalt (1980) és az utódoknak még nem volt idejük megszilárdítani a hatalmukat. Ezt használták ki a tömegrendezvények szervezői. 1981. április 2.-án bevezetik a rendkívüli állapotot Koszovóban. Személyes emlékeim közé tartozik, hogy kora gyermekkoromban rendszeresen láttam a Magyar Televízió Híradójában koszovói tudósításokat a tüntetésekről. Vízágyú, könnygáz, gumibot, lövések. A belügyi csapatok tették a dolgukat. Ilyen emlékeim vannak. 1989-ben a Milosevics által vezetett adminisztráció eléri, hogy megszüntessék Koszovó autonóm státuszát. Erre kitör a területen a felkelés. A jugoszláv hadsereg bevonul és bevezetik a szerb közigazgatást. kialakul egy kettős társadalmi rendszer a tartományban. Jugoszlávia vezetése a szerbek kezébe kerül (Tito horvát származású volt), de a szerb dominanciának nem mindenhol örültek. A Szovjetunió meggyengülésével, majd felbomlása hatalmi vákuumot hoz létre Közép-Kelet-Európában. A Nyugatnak már nem érdeke egy erős délszláv állam. Jugoszlávia úgynevezett el nem kötelezett ország volt (ahogy Ausztria és Finnország is), ez a Sztálin és Tito közötti politikai konfliktusra vezet vissza. Amíg a Varsói Szövetség létezett, addig Nyugaton mint trójai falóra tekintettek a belgrádi vezetésre. A Szovjetunió balkáni befolyását tudták a jugoszlávok országával visszább szorítani. Pufferzóna Görögország (NATO tag) és a VSZ között. 1991 után már nem volt szükségük Jugoszláviára. Pláne nem egy erős Jugoszláviára. Az ország feldarabolása nagyhatalmi érdekké vált.
Hogyan lehet egy soknemzetiségű országot megszüntetni? A válasz ősi. Ráadásul Jugoszlávia nem csak soknemzetiségű volt, de vallásilag is megosztott. Az első kiváló köztársaságok Szlovénia és Horvátország volt. Szlovénia kiválása problémamentes volt. Horvátországé háborúba torkolott. A kiváló országok kérték a közösből a részüket. A hadsereg 70%-a Belgrád irányítása alatt maradt. A horvátok kiválása problémás volt, többek kötött a 2. világháborús népirtások miatt. És az új horvát állam, a nácikkal kollaboráló rezsim címerét választotta jelképének. Persze, a szokásos ködölések voltak a témában. A lényeg azonban az volt, hogy a szerbekben erős félelem alakult ki. Hiszen a világháború alatt több mint félmillió embert likvidáltak Horvátországban vallási meggyőződése miatt. Szerb ortodoxok, cigány és bosnyák muzulmánok előtt két lehetőség volt. Vagy katolikussá konvertálnak (Nem ingyen! Hivatalos tarifa volt, amit be kellett fizetni a horvát katolikus egyháznak a "keresztlevélért!), vagy tömegsírba kerülnek... Volt aki - tudott vagy volt még ideje rá - fizetett, de több mint 600 000-en nem...
Az új horvát államnak szüksége volt fegyverekre, hogy megvédhesse területét. Gyorsan, nagyon gyorsan sikerült is. Ugyanazon szervezet közbenjárására, amelyik a 2 . világháború alatt annyira jól járt anyagilag az usztasákkal való együttműködéssel... Magyarország, bár hivatalosan nem vállalta fel, is tevékenyen hozzájárult a Horvátország felfegyverezéséhez (Kalasnyikov-ügy). Ahogy Lengyelország és Csehszlovákia is. Ugyan miért? Mi a közös ebben a négy országban? (1991. decemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsa fegyverembargót hirdet a volt Jugoszlávia területére. Majd ezt csak Szerbia ls Montenegró területére korlátozza. Miért is?) 1992 januárjában kikiáltja függetlenségét Macedónia. Fegyveres konfliktus - ahogy Szlovéniánál - itt sincs. Áprilisban követi Bosznia-Hercegovina. Itt egy háromoldalú polgárháború robban ki. Megjelennek a közel-keleti és a közép-keleti mudzsahedinek a Balkánon. Irán és az Al-Kaida is kiképzőtáborokat létesít Boszniában. Ez már bőven nem etnikai konfliktus... 1994 márciusában az USA védnökségével a bosnyák és a horvát kisebbség békeszerződést írnak alá, ami Bosznia-Hercegovinára vonatkozott. 1995. novemberében aláírják a Dayton-i szerződést, lezárul a délszláv háború első szakasza.
A horvát-szerb háborúban más dicstelen szerepet is felvállaltunk, persze azt sem nyíltan, nem csak a volt Munkásőr arzenál eladását. Ahogy néhány éve gond nélkül, cseh közvetítőkön keresztül, eladtunk harckocsikat a polgárháború dúlta Ukrajnának is.
1996-tól a Koszovói Felszabadítási Szervezet (UCK) elkezdi terrorizálni a koszovói szerb kisebbséget. (Csak néhány éve, hogy az UCK egyes vezetőit a Hágai Bíróság előtt a vádhatóság vád alá helyezte szervkereskedelem miatt. A ügyészség szerint azért öltek meg embereket, hogy belső szerveiket eladják a nyugati kórházaknak.) 1998. márciusában Milosevics szerb csapatokat küld Koszovóba az albán terroristák ellen. Akik mivel az USA szövetségesei voltak, így Nyugaton szabadságharcosoknak minősültek.
1999. március 24 és 1999. június 10.-e között a NATO légi offenzívát indít Jugoszlávia ellen - az ENSZ BT engedélye nélkül! - a célból, hogy kikényszerítse a szerb vezetéstől, hogy csapatait vonja ki Koszovóból.
Emlékszem, ebben az időben egy kisvárosban laktam, és minden este látni lehetett a NATO repülők fényeit, ahogy Szerbia felé repültek. A húgom akkoriban egy olyan magyar városban lakott, ahol lehetett hallani a bombák robbanását... Egyébként, a magyar politika egyik sikere volt, hogy "csak" a légterünket kellett átadnunk az amerikai légierőnek. A beavatkozás előtt három terve is volt a Pentagonnak.
1. Csak légicsapások kis Jugoszlávia ellen;
2. Légicsapások és szárazföldi támadás dél felől;
3. Légicsapás és szárazföldi támadás Magyarországról.
A magyar diplomácia a legfelsőbb szintek bevonásával próbálta a magyar szerepvállalást minimalizálni, tekintettel a Vajdasági magyar kolóniákra. Először a köztársasági elnök tárgyalt Washingtonnal, mivel az akkori magyar miniszterelnök nemhivatalosan persona non grata volt. Majd a megállapodás után a kormány első embere aláírta a szükséges okmányokat. És kijelentette a Magyar Rádióban, hogy sikerült elérnie: semmilyen NATO beavatkozásban nem kell Magyarországnak részt vennie. És ha jól emlékszem, akkor már másnap megjelentek az esti égbolton a dél felé repülő légierődök fényei. És mi volt az ára annak, hogy szárazföldi csapatok nem támadtak Szerbiára Magyarország felől? A gyógyszerek árának jelentős emelkedése. A kádári Magyarország hírszerzése azt a feladatot kapta a KGBtől, hogy ápoljon jó kapcsolatokat a nyugatiakkal (balatoni turizmus felfuttatása; a legvidámabb barakk felépítése), és szerezzen meg minél több ipari titkot Nyugatról. Mi a gyógyszeriparra specializálódtunk. A jó és olcsó magyar gyógyszerek titka nem a sikeres kísérletekben, hanem a kész receptúrák ellopásában leledzett. Washington feltétele az volt, hogy jogdíjat kellett fizetnie a magyar gyógyszergyártóknak. Akik a megnövekedett előállítási költséget tovább hárították...
A NATO légicsapásokkal kapcsolatban annyit érdemes még megjegyezni, hogy ekkor lőtték le az első Lopakodót. A reklám úgy szólt, hogy a radar nem látja ezt a gépmadarat. Bár az már első öbölháború idején az oroszok azt állították, hogy radarjaikon észlelték ezeket a gépeket. Ugyanakkor azt is mondták, hogy nem repülőnek gondolták. Mindenesetre az orosz Metrowaggonmash gyár egyik terméke a jugoszláv hadsereghez került, és azzal a délszláv hadsereg egyik egysége leszedte az egyik csúcstechnikát képviselő "láthatatlan" repcsit.
Miért veszélyes a precedens? Mert visszanyalhat a fagyi.
Az új Oroszország első győzelme
Itt és most be is fejezném a délszláv háború vázlatos ismertetését, mert a film cselekményéből sok minden úgyis kiderül az érdeklődőknek.
Néhány mondatot azért szeretnék írni az új Oroszország első győzelméről. Ez fontos, hiszen ez az akció egyrészt visszahozta az oroszok önbizalmát, másrészt megmutatta, hogy hiba volt leírni Oroszországot. Harmadrészt az orosz fél ezzel jelezte, elég erős ahhoz, hogy a nagyhatalmi játszmákban beleszóljon.
Az USA ENSZ felhatalmazás nélkül - nemzetközi jog szempontjából törvénytelenül, ráadásul precedenst teremtve - fegyveresen beavatkozott egy olyan konfliktusba, amely konfliktust az ENSZ deklaráltan meg kívánt oldani. Washington mintegy kinyilvánította, hogy rá nem vonatkoznak a nemzetközi előírások. Illetve, csak akkor, ha neki az az érdeke.
Nem sokkal később az orosz deszantosok megmutatták, hogy nem feltétlen az erősebb kutya él mindig nemi életet.
Az amerikai vezetés úgy gondolhatta, hogy elég erős ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa - ha érdeke úgy kívánja - a nemzetközi szabályokat. De mi lesz akkor, ha egy másik nagyhatalom is így gondolja egyszer? "Csak" annyi, hogy meg fog szűnni a jelenlegi nemzetközi szabályrendszer. És jóval könnyebben kirobbanhat egy globális háború.
Hiszen, ha te nem tartod be, akkor én se. Ha én ezért gonosz vagyok, akkor te is az vagy. Gyere, játsszuk le!
Oroszország határozottan ellenezte, hogy katonai akciót indítson az ENSZ Jugoszlávia ellen. Mivel állandó BT tag, és így megvétózhatott minden egyes ilyen javaslatot, az USA vezetése úgy vélte, hogy a nemzetközi szervezetet kikerülve érvényesíti érdekeit a Balkánon. Az 1999. márciusában kezdődően 35 000 légicsapást mért a Belgrád által vezetett országra. A hivatalos propaganda azt állította, hogy a támadások csak infrastrukturális célpontok ellen irányul, ennek ellenére több mint kétezer civil áldozata volt az akciósorozatnak. A civil áldozatok között több mint négyszáz gyermek volt.
Jevgenyij Barmjancev az Orosz Föderáció volt jugoszláv katonai attaséja szerint nem lehetett abban reménykedni, hogy "puszta kézzel veszik el Koszovót, és ezért döntött úgy a NATO, hogy légi úton kísérlik ezt meg.". Az orosz katonai vezetés ezért döntött úgy, elfoglalják a pristinai repülőteret. Ez volt a régió legnagyobb ilyen jellegű intézménye. Ha megelőzik a NATO csapatokat, akkor ezzel meghiúsíthatják a Jugoszlávia bedöntésének tervét. (Hogy ilyen terv, mármint szárazföldi NATO csapatok bevetése is felmerült, létezett ez tény. A magyar diplomácia legfontosabb szándéka az volt, hogy ezek a NATO erők ne Magyarország felől érkezzenek Jugoszláviába. Lásd fentebb.)
A boszniai székhelyű orosz békefenntartók egyik zászlóalja parancsot kapott, hogy június 12.-e éjjelén tegye meg a 600 km-es távot csapatával.
A 2. Békefenntartó Zászlóalj parancsnoka, Sz. Pavlov így emlékezik: "A helyszínre érve jöttem rá, milyen felelősséggel tartozunk. Ez nem gyakorlat, ez nem egy szimpla lőgyakorlat. Hazánk becsülete a tét."
Reggel 7 órára értek az orosz deszantosok a helyszínre. Egyből hozzáláttak a biztosításhoz.Szerettek volna erősítést küldeni a pristinai repülőtérhez - mivel náluk jóval nagyobb létszámú brit páncélos sereg közelített -, de Magyarország és Bulgária megtagadta, hogy orosz csapatszállítók használhassák a légterüket. (Az amerikaiak az oroszok elindulásától számítva a hatodik órában észlelték a csapatmozgást.) A brit harckocsioszlop megközelítette a repteret. A harckocsi oszlopot az orosz ellenőrzőpontoknál feltartoztatták. A levegőben NATO helikopterek köröztek. Leszállási kísérleteiket az orosz páncélosok nem figyelték passzívan, hanem tevékenyen megakadályozták.
A brit parancsnok, Michael Jackson tábornok elrendelte a repülőtér elfoglalását. Az orosz ellenőrzőpont parancsnoka megparancsolta, hogy vegyék célba a brit páncélosokat.
A. Dogadin orosz deszantos így emlékszik ezekre a pillanatokra: "... gránátvetőt tartottam a kezemben, és nem mertem lőni. Az angol tank is "hallgatott". Így álltunk "hallgatva". Senki nem merte megtenni az első lépést."
Wesley Clark NATO tábornok indulatosan követelte, hogy Jackson adja ki a parancsot az oroszok megsemmisítésére. Az orosz parancsnok, miközben az orosz fegyverek becélozva az angolokra meredtek, udvariasan kérte Jackson tábornokot, hogy katonái fejezzék be a provokatív viselkedést. Végül az angol generális azt mondta a feletteseinek: "Nem fogom kirobbantani a harmadik világháborút." Így azután nem robbant ki fegyveres konfliktus Szlatinánál. Erre az esetre mondta az Orosz Védelmi Minisztérium Főigazgatóságának vezetője, L. Ivasov: "Ez volt az új Oroszország első győzelme."
Ezzel az esettel jelentősen megváltozott az orosz külpolitika.
A Szovjetunió összeomlása után az orosz diplomácia elvesztette pozícióját a világpolitikában. Saját érdekük védelmezése helyett a diplomaták elkezdtek a nyugati elvárásokhoz igazodni. Még akkor is, ha az ellentmondott Oroszország érdekeivel. A '90-es évek elején a Külügyminisztérium élére Andrej Kozirevet nevezték ki, akit a háta mögött csak Igen Úr-nak hívtak. Ezzel azt fejezték ki, hogy teljesen ellentéte elődjének Andrej Gromikonak, akit Mr. No-nak neveztek. (Gromiko 1957 és 1985 között volt a Szovjetunió külügyminisztere.)
Az orosz diplomácia első komoly incidense a nyugatival a délszláv háborúk idejére tehetők. A NATO álláspontja szerint - amit természetesen a nyugati média kritika nélkül átvett - a délszláv háborúban minden felelősség a szerbekre hárul. Ám épp az atlanti katonai szövetség az, amelyik megszegi a nemzetközi szabályokat a bombázások engedély nélkül elkezdésével. 35 000 bevetés során több mint 20 000 bombát és rakétát szórtak Szerbiára. Ez volt a történelem folyamán az első olyan háború, amely során csak légierőt vetettek be, és mégis elérte a célját. A NATO két embert vesztett a hadműveket során.
Hogy az orosz békefenntartók parancsnokának ki adta ki az ukázt, hogy Pristina repülőterét elfoglalják, a mai napig rejtély. Nem publikus adat.
Hogy miért volt fontos elfoglalni a repteret?
Mivel az oroszok birtokolták a régió egyetlen repülőterét, ezért diktálhattak a NATO-nak. Az atlanti erők kénytelenek voltak az orosz érdekeket is figyelembe venni. Így a befolyási övezetek felosztásánál Oroszország is kapott területet.
Egész addig azt mondhatták, hogy Oroszország véleménye nem számít, hiszen egy súlytalan országról van szó. A pristinai incidens megmutatta, hogy az OF már nem mellőzhető a nemzetközi porondon. Képes arra, hogy meghiúsítsa a világ első számú nagyhatalmának terveit. Oroszország elindult a nagyhatalommá válás útján...
A filmről
A szerb-orosz barátságnak történelmi gyökerei vannak. Volt egy háború 1877-1878-ban az oroszok és a törökök között. Ez egy kétfrontos küzdelem volt. A Balkánon és a Kaukázusban vívták. Egyszerre. A török hadsereg katasztrófális vereséget szenvedett. A brit flottának kellett megakadályoznia Isztambul ostromát. A balkáni szláv népek megtanulhatták, hogy Oroszországra mindig számíthatnak. Hiszen az orosz csapatoknak köszönhették, hogy a muszlim hódítóktól megszabadultak. Ráadásul, a hitük is közös volt. Ortodox - az igazi. A szerbek Putyin szeretete is valahol innen ered. Furcsa, mi?
De a nagytestvér nem feledkezik el a távoli kicsikről. Ez egy olyan romantikus idea, amit időről-időre megerősít a világpolitika.
Ez a film is erről szól. Fikció és valóság keveredik benne. Sokat lőnek benne, de nem ez a lényeg.
A film egyik mellékszereplője Gojko Mitic. Ez (eddig) az utolsó filmje. Már nyolcvan éves... És egy hetven éves rendőrtisztet alakít. Érdekes volt látni. Ó, tudtam, hogy nem csak indiános filmekben játszott! Én még vártam, hogy kedd este (nyolckor) elkezdődjön a Halál archívuma című sorozat. Már abban sem indián volt, hanem diverzáns. A második világháború végén.
Viszont ez az első filmje, amelyben (tudtommal) nyilvánosan kiáll szerb származása mellett. Nyilvánosan és ízlésesen. Még akkor is, ha ebben a filmben a fröccsenő vér teljesen természetes látvány.
Azután itt van még Milos Bikovics, Gosa Kucenko is...
Érdekes - de nem eredeti ötlet -, hogy a filmben fel-feltűnnek archív felvételek. Érdekes, amikor szerbek rájuk jellemző (és ránk még jobban jellemző) erős akcentussal megszólalnak oroszul. De az átlag nézőt, tudom, nem ez érdekli.
Hanem a feszes történet, akciókkal dúsítva. Aki erre vágyik, az megkapja ezt.
Aki a háború, a vérrontás kritikáját... Az is megkapja amire vágyik. Több körrel.
Egy kényes kérdéshez sikeresen nyúl ez a film. Nincs benne semmilyen vallás elleni uszítás, ahogy nép, nemzetiség ellenes sincs. Egy olyan háborúban játszódik a film, ahol - a valóságban - nagyon is fontos volt, hogy ki melyik néphez tartozik, ki miben hisz. Egy etnikai-vallásháborút úgy megjeleníteni, hogy ne általánosítson a néző, az kihívás. És az alkotók sikerrel vették ezt az akadályt.
A film címe... Mindig ki kell valamit fejeznie, ami kapcsolható a filmhez.
De hát ebben a filmben nincsen határ. Minden jelenet Jugoszláviában és Moszkvában játszódik. Soha nem látunk benne egyetlen határsávot sem. Akkor?
Maga az esemény - amelyet feldolgoz a film - a határ. Határvonal Oroszország történelmében. Hogy miért, azt épp az előző résznél fejtettem ki. Mert az új Oroszország a vesztes, kisemmizett senki szerepköréből kilépett. Ha a deszantosak megállnak és nem foglalják el a repteret, akkor az Orosz Föderáció nem lépte volna át a határvonalat. Azt a határvonalat, amit a balkáni események során ért el.
Ja, és Iván Szergejevics Naumovnak van egy pont ilyen című könyve. Véletlen? Nem.)))
Magyarázat a felirathoz
Igazából nem sok mindenről kell írnom a felirat kapcsán. A legérdekesebb talán az, hogy a páncélos jármű legénységét az egyik jelenetben a tiszt ichtiandereknek nevezi. E utalás Alekszandr Beljajev A kétéltű ember című regényére. Azt gondolom, hogy a filmet megnéző magyarok döntő többségének fogalma nincs arról, hogy van egy ilyen nevű alkotás. De inkább kettő, mint egy, mert a regényből film is készült. Nevezett mű főszereplőjét főhősének a neve ez.
A korabeli hangulatot idézik a filmben fel-felcsendülő dalocskák, dallamok. Mint például a Nautilus Pompiliusz slágere (ami a Fivérben is felcsendül):
"Таким муторным инструментом..." - ez egyébként egy nyelvi geg is egyben, hiszen a filmben - a Balkáni határvonalban -, amikor felcsendül ez a részlet, éppen egy reptéri lépcsőt tolnak a szereplők: "Milyen sivár hangszer..." Sivár vagy unalmas. Hangszer vagy eszköz. Tetszés szerint fordítható. Képzeljük el! Toljuk az ütött-kopott reptéri feljárót és egyikünk elkezdi énekelni: Milyen sivár egy eszköz... Na, az ilyesmiket nem adja vissza soha pontosan a fordítás!
Befejezésül még annyit engedjetek meg, hogy a film nyelvezetével kapcsolatban annyi megjegyzést tegyek, hogy szerintem roppant autentikus. A light-os csúnya kifejezéseket mellőzik, és életszerűen baszdmegolnak a karakterek. Ez nem a kulturális elit nyelvezete, ez az alsó középosztályé. Nekik szólt ki Putyin - talán épp 2019 második felébe - az egyik beszédében. " A f*szba!" (Derültség a teremben.) E kifejezés többféleképpen ki lehet fejezni oroszul, Vlagyimir Vlagyimirovics a legdurvább verziót használta. Ez egyáltalán nem megszokott az orosz közbeszédben. Miért tette ezt? Közvetlen akart lenni, úgy gondolta, hogy az alsóbb osztályok fiai, gyermekei így közelebbinek érzik majd személyét. Szimpátiaszerzés. Ilyen a populizmus. Sajnos, hasonló nyelvi jelenségekkel hazai közéletünk viszont bővülködik. A filmben szereplő trágár kifejezések - szerintem - növelik ebben az esetben a dialógusok hitelességét. Ugyanis, nem viszik túlzásba, mint némely magyar film esetében. Másrészt nem olyan egysíkúak, mint az amerikai "kemény" filmekben. Mindenesetre érdekes konzervből hallani ilyen dialógusokat is. Nekem bejött.
Az interneten találkoztam ezzel a filmmel először. Elolvastam a kedvcsinálót, és kedvet kaptam hozzá. Azután heteknek kellett eltelnie, hogy megnézzem a filmet. Most itt vagyok, és írni szeretnék róla. Mi lenne a legjobb kezdés?
Talán, ha idemásolnám azt a leírást, ami elindította az egészet. Igen ám, de ahogy lenni szokott, azt most már nem találom. Másik van, de az ugye nem az igazi!
Ezt a filmet 2019. áprilisában mutatták be az orosz mozikban. Nem sokszereplős alkotásról van szó, és csak egyetlen lakásban (meg egy kicsit a lépcsőházban előtte) zajlanak az események. A mellékelt képen megtalálhatók a film fontosabb szereplői. Rajtuk kívül van két rendőri karakter, egy kutyás szomszédasszony valamint a családfő barátja szerepelnek ebben a drámában. Úgy érzem, fel is soroltam mindenkit.
Vitalij Jevgenyevics Haev (1965-) alakítja az apát, aki Andrej Gennagyevicsnek hívnak. A Horda Iván moszkvai hercegének szerepét is ő játszotta el. Akár innen is ismerős lehet, vagy a Tegyétek boldoggá a nőt!-ből.
Andrej lányát - Olját - Jevgenyija Kregzsde (1982-) kelti életre. Andrej feleségét, Olja anyukáját, Jelena Sevcsenko (1964-) alakítja. Ő a Bárkában is feltűnik. Olja fiúja Matvej.
Az őt alakító Alekszandr Kuznyecov (1992-) a 2014-es Ördögökben a gimnazista fiút játszotta.
Apa, halj meg
Talán jobb is, hogy nincs meg az a leírás, hiszen az ajánlószövegekben sokszor elvetik a sulykot. Amit olvasunk nem mindig van köszönőviszonyban az ajánlott művel. Akkor írjak egyet én? Nagy bajban vagyok. Nagyon könnyen megölhetem, elvehetem a megismerkedés ízét, hiszen ebben a filmben éppen az a jó, hogy szépen, fokozatosan derül ki az igazság. És amikor a 70. perc környékén, már mindent tudsz, akkor is van még muníció a filmben. Szó szerint is, és képletesen is. Kitartás, csak 98 perces az alkotás.
Hogyan érintett meg? Elkezdtem nézni, és rettenetesen brutálisnak tartottam. Eleinte úgy véltem, hogy mindez öncélú. Tarantino filmjeivel vagyok még így. Sok vér, brutalitás és szándékos trágárság. Számomra ezek az amerikai rendező "védjegyei". Ismerek nem egy embert, akik nagyon díjazzák a filmjeit, magam - hogy finoman fogalmazzak - nem tartozom közéjük. És ennek a filmnek is a vér, a brutalitás és a szándékos trágárság a "védjegyei". Akkor mondhatjuk rá, hogy tarantinós? Igen. És hogy tetszik-e nekem? Igen. Bár az elején az első 30 liter vérig nem tetszett. Azt gondoltam, nem ilyen széplelkeknek való ez a mozi, mint amilyen én vagyok. Szóval, közel 30 liter művér kellett ahhoz - egyébként hamar megvan -, hogy rájöjjek: ez egy fekete komédia. Fekete komédia orosz környezetben. (Szinte már láttam, hogy a jelenetek mely gegjei üthetnek ott.) Nem olyan, mint a Sztálin halála, vagy Nagy Katalin angol sorozat. Azok ide készültek. Olyanok is. A Папа, сдохни jó film. Szándékosan és brutálisan eltúlozza az oroszokra ragasztott előítéletet. És épp ez az, amin az érintettek tuti, hogy jól szórakoznak. Míg itt mi, akik a nyugati propagandát fogyasztjuk, hajlamosak lehetünk azt gondolni: Jó-jó. Persze, hogy túlzás. De valami alapja csak van! (Van. A becsapás és a keménynek látszani akarás.) Az alkotás elején egy ír irodalmár Brian O'Nolan (Flann O'Brian) idézet vöröslik. És a cselekmény kibontása hasonlít is az idézett személy regényeinek cselekmény kibontásához.Több egymásba bújtatott cselekményszál egyenesedik ki a végére. És rájöhetünk, hogy nem is egyes személyeken van a hangsúly, a lényeg talán nem is ők. És nem is a már a film elején vértől átitatott valamikori fehér ing.
A történet úgy kezdődik, hogy Matvej, kalapáccsal a kezében, elindul megismerkedni a barátnőjének az apukájával. Aki a rendőrség állományában van, egy élő legenda, és tele van a háza fegyverekkel. És van hozzá lőszere is. De miért megy Matvej kalapáccsal a kezébe ismerkedni? Mert a barátnője Olja azt állította, hogy lánykorában az apja molesztálta. És a fiú tudja, és többször hangoztatja is: Tilos a gyerekekhez hozzáérni! A 40 liter művér kifröccsenése után már halottunk is van, és rövid idő alatt egyre több! A furógépes-lábfurásos rész még kicsit érzékenyen érintett, de a belső szervek megjelenése már bekapcsolva találta az immunrendszert. Úgy az 50. liter pirosas lé elhozza a beteljesedést. Az utolsó - ez talán fél perces, de lehet hogy kicsit több - időszakban szépen, diszkréten felcsendül a Felkelő nap házának (The House of Rising Sun) gitártémája. Fenomenális! Mindennek vége, és akkor a zene miatt a kezdetre, a kezdésre asszociálsz. (Vagy a tájékozottabbak a kuplerájra. Jaj, de ahhoz annyira romantikus a dallam! Az érzet különben is megelőzi az okoskodást.) Megvan, érzitek az ellentétet? Olja és Matvej utolsó párbeszéde is erre rímel: - Bocsáss meg! Nem akartam, hogy ez legyen. - Semmiség.
Aha. Töménytelen vér, egy szétabriktolt lakás. Semmiség. És mindez, szinte secperc alatt! Semmiség.
Egyébként nem bántam meg, hogy megnéztem. (És ez az írás a bizonyíték. Nemcsak megnéztem, de írok is róla.) Csak azt nem tudom, rajtam kívül értékelné-e valaki?
A szülőkkel való megismerkedés nem zavartalan
A film megnézése után leültem, hogy írjak pár mondatot a Папа, сдохни-mról. Ez megvan. Mi maradt hátra? Vajon mások - a nagy világban - hogyan értékelték ezt az alkotást?
A Kinopoisk 27 000 szavazatnál 6,8-nál tart, az IMDB 2293-nál 6,7-nél. Úgy tűnik, az orosz nézőknek tetszett. És a másik felének? Hollywood Reporter, Variety, NPR, Rotten Tomatos... Mindegyik erősen pozitívan áll a dologhoz. És ha pénztárcába kell nyúlni? A film 50 millió rubelból készült, és az összbevétele olyan 82 000 dollár. Erős ráfizetés. Tehát, nem egy tömegfilm.
"Meghalt, mielőtt megtudta, hogy megnyerte a harcot." Flenn O' Brian
"A SZERZŐ ELŐSZAVA Egyik folyóiratunk még be sem fejezte regényem folytatásos közlését, amikor a mesterséges holdak már megkezdték száguldásukat bolygónk körül. E megdönthetetlen tény jólesőn adja tudtomra, hogy regényem alapeszméi helyesek. A kis holdak jelzései megcáfolhatatlanul és szemmel láthatóan igazolják az emberiség műszaki haladásáról álmodó képzelet szárnyalását, s az okosan felépített társadalom szakadatlan tökéletesedésébe és ragyogó jövőjébe vetett hitet. Az Androméda-ködben leírt álmok egyike csodálatos gyorsasággal valóra vált, s ez felveti előttem a kérdést: mennyire híven ábrázoltam a regényben a jövendő történelmi távlatát? Írás közben megváltoztattam a cselekvés idejét: közelebb hoztam korunkhoz. Eleinte úgy láttam, hogy Földünknek és életünknek a regényben ábrázolt gigantikus átalakulása háromezer évnél hamarabb nem valósulhat meg. Számításaimat az emberiség egyetemes történetére alapítottam, de nem vettem tekintetbe a műszaki haladás gyorsulásának ütemét, főként pedig azt a gigászi lehetőséget és a lényegében szinte korlátlan hatalmat, amelyet a kommunista társadalom ad az emberiségnek. Amikor véglegesen megformáltam a regényt, egy évezreddel közelebb hoztam az eredetileg eltervezett időszakot. De a mesterséges holdak fellövése azt sugalmazta nekem, hogy a regény eseményei még hamarabb is megvalósulhatnak. Ezért minden tervezett dátumot úgy változtattam meg, hogy az olvasó már most beleélhesse magát az eljövendő korszakba. A regény sajátos vonását az olvasó talán nem is érti meg rögtön: tele van tudományos adatokkal, fogalmakkal és kifejezésekkel. Nem figyelmetlenség ez, nem is vonakodás attól, hogy megmagyarázzak bonyolult tételeket. De csakis így láttam lehetségesnek, hogy a jövendő színezetét adjam olyan korban élő emberek beszélgetéseinek és cselekedeteinek, amelyben a tudománynak mélyen át kell hatnia a fogalmakat, a képzeteket és magát a nyelvet is. I. JEFREMOV"
Lassan de biztosan évfordulós lesz ez a blog. Nézzétek az évszámokat! Te jó ég!
Felmerült bennem, hogy itt az idő, hogy stílusosan kifuttassam a dolgot. Ennyi volt, szép volt. Elég!
De az a korrekt dolog, ha az ember az ígéreteit teljesíti. Már amennyiben rajta áll.
És az Androméda köd egy ilyen ígéretem.
Semmi nem tart örökké.
Kellemes csalódás ért, amikor elkezdtem dolgozni a feliraton. A regényt olvastam jópár évvel ezelőtt, és így volt bennem egy előítélet. Amikor Oldfan emlékeztetett az ígéretemre, ez az előítélet egyből elkezdett bennem dolgozni. De azt a javaslatot kaptam, hogy emelkedjek felül az ideológián, és tekintsek a műre, mint pozitív jövőképre. Mert hát ez egy Utópia.
Kellemesen csalódtam! Valahogy most már nem tűnt annyira egy világnézetet propagáló műnek.
Kimondottan élvezett volt foglalkozni a szöveggel. Rájöttem, hogy az eszme mellett nagyon sok műszaki, csillagászati témát érint a szerző. Ez nem egy kitalált fantasztikus történet. Ez nem a Csillagok Háborúja már-már szappanopera hosszúságú nyűglődése egy kitalált univerzumról. Az Androméda-köd valóban TUDOMÁNYOS mű is. Méltó folytatása annak az irodalmi vonalnak, amely - talán - Jules Verne munkásságával kezdődött. Mint köztudomású, nevezett francia literátor romantikus, kalandregényeibe aktívan beépítette kora fizikai és műszaki ismereteit. Amikor például a helikopterről írt (Barsac expedíció különös története) - hogy ne az unalomig ismert tengeralattjáróval jöjjek -, ő nem nagyot álmodott, hanem mivel kora fizikai eredményeit jól ismerte, egyszerűen kikövetkeztette a jövőt. A jövőben lévő lehetőséget. Műszaki értelemben. Elképzelte, hogy merre fejlődhet a technika. Jefremov is jól ismerte az asztrofizikát, ezt egyből észrevehetjük az Andromédából. És ha érteni akarjuk őt, hát képeznünk kell magunkat!
De ez egyáltalán nem baj. Sőt!
Köszi, Oldfan!
(Amint tudom, megveszem a könyvet!)
Iván Antonovics Jefremov
(1908.04.23.-1972.10.05.)
A Szentpétervári Kormányzóság Virica nevű településén született 1908. április 10.-én (a régi naptár szerint). Egy igazi polihisztor volt. Nem csak író volt, aki tudományos-fantasztikus könyveket írt. Sok fantaszta volt és van a világban, de olyan mint ő kevés. Paleontológus is volt, sőt az ő nevéhez fűzhető a tafonómia tudományág megalapítása is. A tafonómia régészet segédtudománya. A bioszféra szerves anyagainak a litoszférába kerülésének módjával, módozatival foglalkozik. Azaz a tetemek sorsával.
Magát a kifejezést (tafonómia) is Jefremov használta először, még 1940-ben. Már hát biológiával is foglalkozott, nem középiskolai fokon. 1941-ben doktorál, 1943-tól professzor. (Doktori címet a Фауна наземных позвоночных средних зон перми СССР című munkájáért kapta.)
1929-1959 között a Paleontológiai Intézetben dolgozik. Ott 1937-ben laboratórium vezető lett. 1952-ben a Sztálin-díj 2. fokozatával tüntetik ki Тафономия и геологическая летопись (Tafonómia és geológiai feljegyzések [krónika] ) című monográfiájáért.
Irodalmi alkotásaiból láthatjuk, hogy filozófus is volt, hiszen gondolatait, eszméit regényein keresztül próbálta kifejteni, népszerűsíteni. Két legismertebb alkotása - melyekben a filozófiáját leginkább megismerhetjük - Az Androméda köd és a Bika órája. Az első utópia, a második disztópia.
Ki gondolhatta volna előre mindezt, hiszen egy aprócska faluban született, az egyházi anyakönyv szerint április 10.-én (Julán naptár szerint!), míg önéletrajzában (1967.) április 9.-e szerepel. (Na most akkor, mikor?)
Édesapjának, egy fűrésztelep bérlőjeként, 17 alkalmazottja volt. A telep a Wittgenstein hercegi család tulajdonában állt. Ezt követően Antip (aki kicsit később Antonra változtatja a nevét) Jefremov - az apa - saját vállalkozásba kezd. A helyi Zemsztvoban jól ismert személy lesz. De már mint Anton.
1917 után Iván megváltoztatja apai nevét (ekkor lesz Antonovics; egészen '17-ig Antipovics volt), hiszen már egy gazdag üzletember fia.
Eszessége korán megmutatkozik, már négy évesen tud olvasni. Hat évesen - állítólag - Jules Vernét olvas. 1914-ben a család Berdjanszkba költözik, Iván itt kezdi meg gimnáziumi tanulmányait. A forradalom ideje alatt szülei elválnak. 1919-ben édesanyjával és testvéreivel Herszonba költözik. Anyukája összeismerkedik egy vörös parancsnokkal, és vele együtt tovább költözik. A gyerekeket egy rokonára hagyja, aki hamarosan meghal tífuszban. Iván önként csatlakozott a Vörös Hadsereghez - így mondhatjuk, hogy ő is az ezred fia lett.
Mellesleg, erről a jelenségről készült egy érdekes dokumentumfilm 1976-ban:
Ocsakov bombázásakor sokkot kap, ehhez az eseményhez köthető az enyhe dadogás megjelenése a kommunikációjában. 1921-ben leszerel, és Petrográdba megy tanulni. tanári segítséggel két és fél év alatt befejezi iskoláját.
Itt megállnék egy pillanatra.
Gyermekkoromban - még nagyanyámtól hallottam először - azzal az előítélettel ismerkedhettem meg, hogy a kommunizmus a nincstelenek és/vagy lumpenek ideológiája. Ennek jóval szofisztikáltabb verzióját már fiatal felnőttként halottam: a kommunizmus népszerűségének alapja a szociális irigység. Hát itt van Iván Jefremov, aki eme prekoncepció cáfolata. És nem az egyetlen. Jómódú családból származott. Pénz - mondhatni - volt dögivel. Mégis a tőkés rendszer ellenzője lett. Neki nem volt szüksége más anyagi javára. Ő adott. Ami ráadásul apai hagyomány is nála. Anton Jefremov híres jótékonykodó volt. (Most ha tudnám, hogy valaki a mai magyar középosztályból olvassa eme kis írásocskát, akkor el kellene magyaráznom, hogy mit jelent az a szó, hogy jótékonykodás.)
Iván Antonovics Jefremov intellektuális úton jutott el oda, hogy a tőkés társadalmi rendet ne minden létező világ legjobbikának tartsa. Az iskolai éveihez kötötte a váltást. ("Революция была также и моим освобождением от мещанства." A forradalom volt ami megszabadított a kispolgáriasságtól.
És nem bánta ezt. Lehet elmélkedni...)
Miközben tanul, kénytelen közben dolgozni is. Dolgozott rakodóként, volt fűrésztelepi alkalmazott, favágó, éjszakás sofőr, kocsikísérő.
1923-ban sikeresen vizsgázik, mint tengeri navigátor. Következő év tavaszán a Távol-Keletre utazik. 1924-ben visszatér Leningrádba, és az Állami Egyetem Biológia Tanszékén megkezdi tanulmányait. A cél, hogy paleontológus legyen. Eközben több tudományos expedícióban is rész vett. Itt szerzett élményeit több irodalmi alkotásában is feldolgozta.
1932-1935 között a Leningrádi Bányászati Főiskola külsős hallgatója. Amely iskolát 1937-ben kitüntetéssel végzett el.
Iván Jefremov
1935-től kezdődően Moszkvában élt. A Nagy Honvédő Háború kezdetén Alma-Atába evakuálják. Onnan Frunzéba (Kirgiz SZSZK) kerül, ahol tífuszos lett. Ekkor - ágyhoz kötött betegként - kezdi el irodalmi munkásságát. Egy év alatt tíz művével készül el. Melyeket a háború után adnak ki.
A háború után - más mellett - az Искатель nevű sci-fi magazin szerkesztőségének a tagja. Tudományos munkája miatt újra expedíciókban is részt vesz.
1957-ben jelenik meg Az Androméda-köd című regénye.
A '60-as évek technikai fejlődése számára egyre riasztóbbá válik. Nem arról van szó, hogy megöregedett és képtelen lenne használni a technikai újdonságokat. Nem. Egyszerűen az van, hogy látja, mindez hová fog vezetni. Ez ihleti híres disztópiáját, a Bika óráját. Ebben az írásában egy közelgő társadalmi, környezeti és erkölcsi katasztrófára figyelmeztet. (A regénybeli Földön egy "andromédás" társadalom létezik, ám Tormansz bolygó lakói oligarchikus irányítás alatt élnek.)
Mivel kritikusai művét a szovjet valóság rágalmazásának tekintették, szerzeményét kivonták még a könyvtári forgalomból is. A '80-as évek végéig nem lehetett semmilyen módon hozzáférni a Szovjetunióban. Az írónak nem állt szándékában rendszerellenes könyvet írni, csupán az úgynevezett létező szocializmus fejlődésének zsákutcás tendenciáira kívánta felhívni a figyelmet.
A regény dialógusaiból nem derül ki, hogy az oligarchizmus Tormanszon a kvázi maoizmusból (муравьиного лжесоциализма) vagy a kapitalizmus gengszterizálódásából alakult ki.
P. N. Gyemicsev a Központi Bizottság titkára nagyon jól ismerte Jefremov munkásságát. Nem csak a dogmatikus kritikusok állításai által, hanem Jefremov műveit is igen alaposan tanulmányozta. (1971. márciusában találkozott először személyesen az íróval.) Egy 2002-es dokumentumfilmben azt nyilatkozta, hogy ha a Párt vezetése tanulmányozta volna az író írásait, és nem betiltja azt, akkor sok katasztrófa elkerülhető lehetett volna. ("Ефремов был великий человек. Если бы его не запрещали, а изучали, многих бед в дальнейшем удалось бы избежать")
1972-ben jelent meg Jefremov utolsó regénye.
65 éves korában, 1972. 10. 05.-én hal meg. Utolsó kötete már a nyomdában, de a megjelenését már nem élte meg. A halál oka: szívelégtelenség. Sírja a komarovoi temetőben van, de özvegye - harmadik felesége - szerint hamvait India felett szétszórták. Úgy, ahogy az író szerette volna.
Jefremov halála után egy hónappal a KGB házkutatást tartott lakásában, mert kémkedéssel gyanúsították az írót és a feleségét is. 1974. 03. 04.-én elindították a büntető eljárást... A vád kezdeményezője V. I. Alidin tábornok volt.
De művei kedvelői sem hittek a halálában. A Lityeraturnaja Gazetában megjelent a nekrólogja a halála után, mégis évek múlva is kapott az újság szerkesztősége olvasói leveleket, amiket az élő Jefremovnak szántak a megírói.
Az Androméda-köd
Tóth Ákos így ír Jefromov művéről:
"Ivan Jefremov a szovjet sci-fi egyik legnagyobb alakja – ám korai halálával és az általa végig kitartóan tisztelt és propagált eszmék bukásával ő maga is kikopott a köztudatból, pedig az orosz tudományos-fantasztikus szcénának jelentős sarokpontja több írása is. Túl A borotva élén és A múlt árnyékán, nagyjából már tudtam, mire számíthatok tőle, és a feltételezéseim be is váltak: Jefremovot olvasni jó, mert technikája szerint mindig több cselekményszálat indít relatíve messziről, amiket aztán kiegyensúlyozatlanul vezet, de végül mindig összecsomózza őket: a csattanó viszont nem akkora durranás, mint várná az ember, az igazi érték a csatolt tartalomban lakozik, a művekbe zsúfolt elképesztő mennyiségű filozófiai, tudományos, eszmei mondanivalóban. Megijedni persze nem kell, ez nem kommunista propaganda, inkább az idealizált, kiteljesedett kommunizmus leírása, amire úgy istenigazából minden egyes ember elismerően csettintene: bizony, ha így lenne, nem volna rossz élni benne! Jefremov mindemellett „földhözragadt” sci-fi íróként is remekül működik: remek érzéke van ahhoz, hogy a maga korában ismert tudományos keretek minimális tágításával hihető, reális, kicsit misztikus hangulatot teremtsen – bár erre inkább A borotva éle a jó példa. Az ominózus regénynek, a talán legtöbbet emlegetett Androméda-ködnek szerintem összességében két olvasata van: Egyrészt, ez nem egy kommunista utópia, hanem A Kommunista Utópia, ami annyira jól ki lett dolgozva, hogy minimális módosítások mellett gond nélkül össze lehetne kötni úgy a Delelő-univerzummal, mint Szergej Sznyegov „istenembereivel”, esetleg Lukjanyenko kommunista disztópiájával az Ugrás könyvekből. A regényben olvasható események, a kaland, a konfliktus valójában csak eszköz arra, hogy Jefremov kidolgozza ennek a jövőbeni, áhított világnak a modelljét, eszmei hátterét, oktatási rendszerét, gazdaságát, politikáját, filozófiáját. Érezni a lapokon, hogy az író rajongásig odavan ezért a közegért és a benne mozgatott hőseiért. És szerencsére egy félmondatban nagyjából még azt is meg tudja fogalmazni, miért maradnak az ehhez hasonló társadalmak örökre álomképek: majdnem szó szerint hangzik el egyik fontos karaktere szájából, hogy új társadalom nincsen új ember nélkül. Egy másik párbeszédben a XX. századi civilizáció iránt érzett megvetésüknek adnak hangot a szereplők – a két gondolat összekötve egyértelművé teszi, hogy talán maga az alkotó is tisztában volt vele, mennyire távoli és elérhetetlen álmot rakott össze könyvében. A másik benyomás kicsit borúsabb: bár kommunista utópiáról beszélünk, elmenne ez a kötet a náci főgondolkodók legszebb fantáziájának is. Jefremov egyenlőségről és testvériségről beszél, viszont itt szinte kizárólag árja, testben és lélekben ép, jól kidolgozott, eszmeileg egységes nézeteket valló (gyártósoron nevelt) emberek között zajlik a cselekmény (valószínűleg a véletlen műve, de azért nagyon érdekes, hogy a kollektív döntésekkel szembenő, ezzel konfliktust kirobbantó karakter éppen afrikai ősökkel bír). Csodaszép, bölcs és okos, egymást epekedésig szerető és tisztelő férfiak és nők körtánca ez a mű – ami nem baj, mert szívmelengető, de ha az emberben felüti a fejét ez a párhuzam a náci gondolkodók fajtiszta ábrándjaival, az bizony menthetetlenül keserű szájízt ad az olvasásnak. Hab a tortán, hogy szépségideál kérdésében rendszeresen az ókori krétai, görög és indiai kultúrákhoz nyúlunk vissza (mint Jefremovnál mindig), ami tovább erősíti a kellemetlen áthallást. (Egyébként, ahogy más értékelésekben is olvasható, ebből a könyvből Leni Riefenstahlnak kellett volna filmet forgatnia!). Egy másik érdekes érzés akkor ütött szöget a fejemben, amikor olvasás közben visszagondoltam Szergej Lukjanyenko Ugrás-sorozatára, amiben közvetetten ezt a világot, közvetlenül pedig a Delelő-univerzumot lékeli meg az író, jelezvén, hogy egyáltalán nem is annyira ideális ez az ominózus kommunista utópia… És van is ebben valami, bár ezt már minden egyes olvasónak egyénileg kell megítélnie. Összességében az Androméda-köd egy remek regény, amit olvasni jó és érdemes még ma is – ha a Sztrugackijok aktuálisnak számítanak, akkor Jefremov is az, Sznyegovval együtt! A benne lévő filozófiai tartalom egyáltalán nem tűnik idejétmúltnak, viszont jóval könnyebb rajta fogást találni, mint hatvan évvel ezelőtt. A történet egyszerre működik retro sci-fiként és friss, néhol thrillerbe, néhol társadalmi drámába átcsapó regényként, minden csak az olvasó képzeletén múlik. Én mégis azt gondolom, hogy a jefremovi regényírás csúcsa A borotva éle – ha lehet, még egy lapáttal rátesz erre a könyvre, atmoszférája pedig hosszú-hosszú időre magához láncolja az olvasóját. Bátor érdeklődőknek én inkább azt ajánlanám."
Tóth úr mint olvasó véleményezte a regényt. Ha minden állításával nem is feltétlenül értek egyet, de ennek ellenére adok a véleményére.
Én egyáltalán nem találtam fajelméletre utaló "nyomokat" a műben. A szereplők, és így a regény hangvétele is, épp hogy multinacionálisak. Egy multikulti közösség. Nem csak egy afrikai eredettel rendelkező karakter van a regényben, hanem van ott ázsiai is, például. Ahogy van orosz is, meg kínai, japán, perui aki lehet, hogy chilei. (Tehát nem árják. Az ázsiaiak, a szlávok, az afrikaiak nem árják. Sem áltudományos, sem történelmi értelemben. Mert a náci fajelmélet áltudomány. Tudományos terminológiát használó kitaláció, mese.Történelmi értelemben létezett árja nép, ha olvasni akarsz róluk, akkor India korai történelmét kell tanulmányoznod. És rájöhetsz, hogy azok az árják nem lehettek a náci eszmében idealizált népség. Több tényből kifolyólag sem. De mindez nem a bejegyzés témája, jelenleg.) De nem a származáson van a hangsúly. Hiszen még a szereplők nevei alapján sem feltétlen tudhatjuk, milyen nációjú az adott kifundált személyiség. Itt nem a fajelméletet, hanem az internacionalizmust találhatjuk meg. Ezért (is) nekem a történet karakterei olyanok, mint egy világváros lakói. Ahol nem akadnak fenn a származásbeli különbözőségeken. És hogy egyengondolkodásúak? Igen, (ők) elvtársak. Kövek a falban.
Miközben feliratot készítettem a filmhez rájöttem, hogy Oldfan elérte a célját. Megkedveltem a sci-fi műfaját. Nem a lézerkardos-pisztolyos, hiperugrásos fantasy-kra gondolok. Hanem azon alkotásokra, amelyek felhasználnak valamilyen tudományág eredményeit. Legyen az fizika, szociológia, pszichológia, kémia vagy bármi más. Ami tudomány.
Jefremov eme műve méltó folytatása annak az irodalmi vonalnak, amelynek egyik legjelesebb képviselője Jules Verne volt. El kell egy kicsit merülni a csillagászatban ahhoz, hogy minden "átjöjjön" ami a műben szerepel. Sok évvel ezelőtt hívta fel Oldfan a figyelmemet erre az alkotásra. Akkor elolvastam a könyvet, és igazából akkor csak az ideológiai alapot láttam meg. Kedvesen figyelmeztetett levelezőtársam, hogy ennél sokkal több van ebben az alkotásban, és talán nem is ez benne a lényeg. És igaza volt.
És mi van a filmes feldolgozással?
A kritikai megjegyzésekben, írásokban rendszeresen a mozi negatívumaként említik, hogy pátoszos. Én azt gondolom, hogy egy utópiánál ez nem hiba. Sőt. Mert, ha nincs pátosz, nincs felemelő jövőkép előre vetítve, akkor az nem utópia, hanem dísztópia. Ami szintén érdekes műfaj, nincs is vele semmi gond, de az alma az alma, a körte meg körte.
A jelenlegi korszellem nem kedvez az utópiának. Napjaink divatos hozzáállása a cinizmus, a szarkazmus, a nihilizmus. Mindez a kor ideológiáiból fakad. A Történelem során az idealizmust eddig mindig felváltotta a szkepticizmus. Majd a szkepszist az ideák világa. Napjaink nem kedveznek a happy end-nek. De az emberiség eddig még mindig elkerülte a végső megsemmisülést. (Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem érheti utol.)
A filmbeli pátosz nem is olyan zavaró, nem is olyan gejl. Elvégre, egy mesét láthatunk. Egy tudományos mesét. Ahol a jó - az emberiség. Furcsa, mi?
Egyesek úgy gondolják, hogy Jefremov eme alkotása ihlette az Alien készítőit. Hogy ez igaz-e? Ki tudja? Hasonlót állított magáról - mármint, hogy egyik regénye ihlette a Nyolcadik utas: a Halál alkotóit - Alfred Van Vogt is. De hát a sikernek mindig sok anyukája van.
Milyen a film látványvilága?
Természetesen nincs benne CGI - nem is lehet benne, a kora miatt sem -, mégis ott van a csúcson. A korszak lehetőségeinek maximális (és ízléses) kihasználásával. A történet, a gondolatok, a mondanivaló bőségesen kárpótolja a talmi csillogást. Látható, nem a csinnadratta a lényeg. Illetve akinek az, annak ott van Hollywood és az elmúlt években a nézőkre tolt mondanivaló nélküli, de roppant látványos alkotásai. Végül is, időnként agylehúzást is alkalmazni kell. (De itt az időnként-en kellene, hogy legyen a hangsúly.)
A film cselekménye nem teljes (a könyvhöz képest). Ott ér véget, hogy a Tantra visszatér a Neptunusz pályájára. Innen már csak egy ugrás, hogy egy öthetes karantén után a Földre léphessenek a hazajövő űrhajósok. (Érdekesen szembesültem azzal, hogy Jefremov már annak idején is gondolt a vírusokra. Hogy egy idegen bolygóra lépéshez nem elég annyi, hogy mennyi a hőmérséklet ott, meg hogy van-e - és ha igen, akkor milyen - légkör ott. Ez apróságnak tűnik, de épp ez az apróság mutatja, hogy jól átgondolt a mű, és tudományosan megalapozott. A keletkezés korszakához - és napjainkhoz - képest. Nem egy hülyegyerek ábrándozásaival találkozhatunk a műben.)
Az eredeti tervek szerint nem ért volna itt véget a filmes adaptáció. Szerettek volna egy második (befejező) részt is készíteni, ám az egyik főszereplő korai halála megakadályozta ezt. Dar Vetert alakító Sztoljarovról van szó.
Szergej Dmitrijevics Sztoljarov (1911-1969) első filmszerepe az 1935-ös Koszmicseszkij Rejsz című szovjet tudományos-fantasztikus némafilm volt, az utolsó pedig az 1967-es Androméda-köd. Szép, mondhatni keretes szakmai életpálya.
A filmből két verzió létezik. Az eredeti 1967-es kópia, úgy ahogy annak idején vetítették. Ez 75 perces, és van egy 1980-as felújított verzió is, ami 68 perces. A másodikhoz felújították a képet és a hangot, valamint újravágták a filmet. A jelenetek sorrendje nem változott, ám egyes jelenetek igen. Ezekben a dialógusok nem csak rövidebbek, hanem a szóhasználat sem teljesen ugyanaz. Talán ezért kicsit kevésbé patetikus. Vagy csak én szoktam meg nagyon a stílust. Először a hosszabb, majd a rövidebb verzióhoz készült el a felirat. A felújítás során elhagyták, kivágták a filmből a kommunizmusra történő utalásokat. Azt az érdekességet még megjegyezném, hogy Artyekben a híres úttörővárosban készítették a földi helyszíneken játszódó jeleneteket.
A munka folyamán egy gondolat beleköltözött a fejemben. A főszereplő Dar Veter annyira hasonlít a regény szerzőjére... Olyan, mintha saját magát írta volna Jefremov bele a történetbe. Veter - neve Szél-t jelent - a Föld egyik főenergetikusa, aki miután kiég, új motivációt keres, és ezt az archeoógiában találja meg. Régészexpedíción vesz rész Veda Konggal. Az ifjú Jefremov miközben biológusként dolgozik beiratkozik a bányamérnöki karra, de közben eljár különböző (szibériai, mongóliai stb) tudományos kirándulásokra, felfedező utakra. Azután, ott vannak a hölgyek. Jefremovnak három felesége volt. És a házasságkötési és válási dátumokat nézve, nem tétlenkedett. Vetert gyengéd szálak fűzik Vedához, aki addig nem akar "kapitulálni" amíg Erg Noor - a párja -, aki a Tantra űrhajó parancsnoka, nem tér vissza a Földre. De a kapitányt se kell sajnálnunk, hisz épp az űrben vall neki szerelmet Niza, aki egy ravasz cselnek köszönhetően - igazából nem derül ki, hogy hogyan - kerül fel az űrhajóra.
Szóval, Veter annak ellenére, hogy egy mérnökember, aki gyakorlatias dolgokkal foglalkozik, egyúttal egy a szép iránt is fogékony ember. Hiszen az eljövendő világban - a mű szerint - csak ilyenek érthetik meg a más civilizációkat. Mert a csillagközi kommunikáció alapja a művészet.
A Nagy Gyűrűnek van egy közös nyelve... amiről semmit nem
tudunk. Ugyanakkor a film szereplői egy táncos produkciót tekintenek meg, amit egy másik
bolygóról küldtek, de nem földi emberek (bár humanoidok). Szerintem, bőven
belefér az az értelmezés, hogy a Nagy Gyűrű nyelve több mint lingvisztikai
kommunikáció. A filmet átlengi a reneszánsz életérzés. Nem csak a munka van
piedesztára állítva, hanem az életigenlés is. Az emberek nem rabszolgaként
dolgoznak, örömüket lelik az életben, aminek része a munka is. És hegyeket mozgatnak
meg. Magasabb
szférákba visz ezáltal bennünket a film. Végül is, ez egy elképzelt idealizált társadalom. A reneszánsz hatást a kosztümök is megerősítik.A földi szereplők ruházata erősen hasonlít az ókori görögök vagy rómaiak ruházatához. A diszítés alapján inkább a görögökéhez.
Azt gondolhatnánk, hogy nagy drámai jeleneteket szülnek a szerelmi szálak, de nem. Ez nem egy szappanopera. A teátrális, kinyilatkoztatós szövegmondás valójában lehetetlenné teszi a drámaiságot. Minden csak jelzésértékű marad. Így tisztának, majdnem hogy sterilnek hat az alkotás. Egy igazi szocialista realista alkotás, mind látványban, mind dialógusban. Mindezek ellenére, szerintem, érdemes megnézni ezt az filmet. És hogy melyik verziót? Nehéz kérdés. Adná magát a válasz, hiszen csak 7 perc a különbség a két verzió között. Hét perc. Mi az a hét perc? Legyen az eredeti!
Viszont a felújított kép és hang ad annyit hozzá, hogy a másodikat javasoljam.
Akkor most melyik legyen?
Nem tudom, mit írjak erre a kérdésre. Én mind a kettőt láttam, mégsem tudnák jószívvel tanácsot adni. De végül is, a kettő együtt sem olyan hosszú...
És stílszerűen záródjon ez a bejegyzés Iván Jefremov szavaival (fordította Gallyas Ferenc, ahogy a bejegyzés elején található idézetet is):
"A Föld hívta az expedíció vezetőjét, és az a tény, hogy az
állomás vezetője megjelent az egészségügyi zárlat tilos helyiségeiben, az
elszigetelés befejezését jelentette, s azt a lehetőséget, hogy befejezhetik a
Tantra tizenhárom éves útját. Az expedíció vezetője nemsokára visszajött, s még
jobban gondolataiba merült, mint máskor.
- Még ma felszállunk. Arra kértek engem, hogy az Amat planetáris
gépről hat embert vigyünk magunkkal; a gépet itt hagyják, hogy új
érclelőhelyeket vegyen birtokba a Plútón. Az expedíció tagjait és az általuk a
Plútón gyűjtött anyagokat magunkkal visszük. Az a hat ember, akiről szó volt, megváltoztatta a
planetáris repülőgép szokásos berendezését, s határtalanul merész hőstettet
hajtott végre. Lemerültek a poklok fenekére, a Plútó sűrű neonmetán
atmoszférájába. Repültek az ammóniák hóviharokban, minden pillanatban attól
kellett tartaniok, hogy a sötétben beleütköznek valami jégtömb óriási
tűszilánkjaiba, amelyek oly kemények voltak, akár az acél, s összetörik
magukat. Sikerült megtalálniuk azt a helyet, ahol csupasz hegyek emelkedtek.
Megoldották végre a Plútó rejtélyét; ez a bolygó nem tartozik a mi
Naprendszerünkhöz. A naprendszer akkor ragadta magához, amikor a Nap áthaladt a
Tejúton. Ez magyarázza meg, hogy a Plútó sűrűsége sokkal nagyobb, mint a többi
távoli bolygóé. A kutatók különös ásványokat fedeztek fel ebben az egészen
idegen világban. De még ennél is fontosabb volt az, hogy az egyik hegyháton
szinte teljesen lerombolt építmények nyomait találták, amelyek arról
tanúskodtak, hogy itt elképzelhetetlenül régen már civilizáció alakult ki. A
kutatók által összegyűjtött adatokat természetesen még ellenőrizni kell. Az
építőanyagok ésszerű feldolgozásához még bizonyítékokra van szükség… De mégis
megragadó hőstett volt ez. Büszke vagyok rá, hogy csillaghajónk viheti e
hősöket a Földre, s égek a vágytól, hogy meghallhassam elbeszéléseiket.
Egészségügyi zárlatuk pár nappal ezelőtt befejeződött… - Erg Noor elhallgatott,
a hosszú beszéd kifárasztotta."
"A sok vihart látott csillaghajó könnyedén szakadt el a
Tritontól, s indult meg száguldva, óriási ívben, amely merőleges volt a
Nappálya síkjára. Egyenes úton nem mehettek a Földre: minden hajó elpusztult
volna a meteoritok és az aszteroidok, a Phaeton, e szétvert bolygó
maradványainak széles övezetében; ez a bolygó valamikor a Mars és a Jupiter
között volt, de a Naprendszer óriásának vonzása kettészakította.
Erg Noor meggyorsította a hajó sebességét. Eszeágában sem
volt, hogy a hősöket a megszabott hetvenkét nap alatt vigye el a Földre, hanem
úgy döntött, hogy kihasználja a csillaghajó kolosszális erejét, s az
anamezonnal nagyon takarékoskodva, ötven óra alatt jut el a Földre.
A Földről érkező adások áttörték a teret a csillaghajóhoz; a
bolygó köszöntötte azt a győzelmet, amelyet a csillaghajó utasai a Vascsillag
sötétségével és a Plútó jeges homályával szemben arattak. A zeneszerzők románcokat
és szimfóniákat komponáltak a Tantra és az Amat tiszteletére.
A világűrben harsogtak az ünnepi, diadalmas dallamok. A
Marson, a Venuson és az aszteroidokon levő állomások egymás után hívták a
hajót, s ünnepi akkordjaik belevegyültek a hősök iránti tisztelet közös
kórusába.
- Tantra, Tantra - szólalt meg végre a hang a Tanács
őrhelyéről -, szabad a leszállás az El Homrán!
A központi világűr-kikötő Észak-Afrikában egy pusztaság
helyén épült, s a csillaghajó most feléje szállt a Föld atmoszféráján át,
amelyet átjárt a napfény."
