Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz filmvígjáték tulajdonképpen kényszerűségből született, mivel Dino De Laurentiis producernek egy korábbi koprodukció miatt tartozása volt a Moszfilm felé, melyet egy újabb közös filmmel kívánt kiegyenlíteni. A szovjet elvtársak Eldar Rjazanov olasz vonatkozású forgatókönyvét javasolták megvalósításra, De Laurentiis azonban a szkript egyetlen jó ötletének az élő oroszlán szerepeltetését tartotta. Új forgatókönyvet kért, melynek megírásába Castellano és Pipolo személyében tapasztalt olasz szakemberek is bekapcsolódtak. A takarékos producer szerette volna minél jobban lefaragni a költségeket, ezért a szovjetek által kért népszerű, de drága olasz sztárok helyett a másodvonal művészeiből válogatott. Tartott attól is, hogy az olaszországi forgatáshoz a szükségesnél jóval nagyobb létszámú szovjet stáb érkezne a dekadens Nyugatra, így ragaszkodott ahhoz, hogy az itáliai jeleneteket egy kisebb stáb vegye fel Franco Prosperi rendező irányításával. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban Nyugaton lényegében megbukott: a producer saját zsugorisága áldozatául esett, mert általános vélemény szerint annyi jó ötlet, vicces és lélegzetelállító kaland látható a filmben, hogy a szovjetek által eredetileg kért sztárokkal a koprodukció akár világsikert is arathatott volna. Mindenesetre a vasfüggöny mögött a közönség lelkesen fogadta a filmet. Magyarországon 1975. november 6-án mutatták be a Szovjet Filmek Fesztiválja keretében, a Vörös kányafa, A hazáért harcoltak és a Front szárnyak nélkül társaságában. Jelen sorok írója is ekkor látta először. A sok hamisan patetikus, sablonos, sótlan és karót nyelt szovjet film után határozottan üde színfoltot jelentett lazaságával, könnyed – ha nem is mindig emelkedett – humorával, egyes esetekben még a korabeli nyugati filmgyártásban is unikumnak számító, látványos jeleneteivel. Az olasz színészek közül ekkor figyeltem fel Ninetto Davolira: viccesen lökött, kétbalkezes figurának láttam, egyáltalán nem olyan erőltetetten bárgyúnak, mint egynémely kollégáját más olasz vígjátékokban. Pár év múlva meglepődve láttam viszont Pasolini Dekameronjában, hiszen akkoriban még semmit sem tudtam kettőjük művészi és magánéleti kapcsolatának hátteréről. A koprodukcióra visszatérve, igazi nosztalgikus élmény volt hosszú évek után újra látni az olaszok hihetetlen leningrádi kalandjait, és utánajárni a film forgatási kulisszatitkainak, melyekkel remélhetően most olvasóim is szívesen megismerkednek.


A cselekmény

Egy mentőautó szirénázva száguld Róma utcáin. A sietség oka, hogy iskolába kell vinni az egyik mentőápoló, Antonio Lo Mazzo gyerekeit. A pajkos lurkókat apjuk megszidja, amiért előző nap meggyújtották a tanító néni alatt a széket. A portás bácsi kedvesen érdeklődik a gyerekektől a kapuban, hogy vajon ma is hoztak-e magukkal benzint. Lo Mazzo terebélyes felesége azzal gyanúsítja az urát, hogy esténként valójában nem túlórázni szokott, hanem megcsalja őt egy csinos nővérkével vagy doktornővel. A családi idillnek a másik mentős, Giuseppe – mellesleg Antonio sógora – vet véget egy sürgős hírrel: haladéktalanul kórházba kell szállítani egy idős nőt. A zsúfolt intézményben még a folyosó is tele van betegekkel. A mentők végül egy törött lábú férfi mellé fektetik az asszonyt. Azzal nyugtatják szegény nénit, hogy semmi baja, kilencven évig fog élni, ám kiderül, hogy a beteg hölgy kilencvenkét éves. Rövidesen megérkezik unokája, a csinos Olga. A haldokló öregasszony elárulja neki, hogy nagy örökség vár rá, ő ugyanis nagyon gazdag. Évtizedekkel korábban, a 1917-es forradalom idején menekült el Oroszországból, de előtte Szentpétervárott elrejtette a családi ékszereket egy oroszlán alatt. Ekkor már mindenki az öregasszony szavait lesi: az orvos, a két mentős, az állapotos feleségéhez látogatóba érkezett maffiózó és az idős nő kényszerű ágyszomszédja, a törött lábú férfi. A néni még átadja a kincsekhez vezető kulcsot az unokájának, majd kileheli a lelkét. Persze mindenki badarságnak minősíti, amit hallott, de azért a Moszkvába tartó következő repülőgépen már valamennyien ott vannak. Kénytelenek szóba elegyedni egymással. Antonio ötszázmillió lírát ígér mindenkinek a kilencmilliárdos örökségből: magának és Giuseppének azért igényli a kincs felét, mert végül is ők szállították be a nénit a kórházba. Olga elképedve hallgatja, amint idegen emberek osztozkodnak az örökségén, ám a doktor felvilágosítja, hogy a szovjet törvények értelmében a kincs nem a lányé. Vita közben Rosario, a maffiózó ellopja a doktor útlevelét, és a WC-be dobja. Az okmány azonban kívülről rátapad a repülőgép egyik ablakára. A maffiózó ekkor kirúgja az üveget, hogy eltüntesse a bűnjelet. Akciója következtében a gép vészhelyzetbe kerül, és kényszerleszállást kell végrehajtania a minszki autópályán.
A rendhagyó landolást újabb meglepetés követi. Lo Mazzo urat egy orosz idegenvezető várja, aki azt állítja, hogy Antonio a milliomodik olasz turista, ezért ingyen idegenvezetés jár neki. A doktor viszont nem léphet be a Szovjetunióba, mert nem találja az útlevelét: vissza kell szállnia a gépre. A maffiózó örömmel konstatálja, hogy sikerült megszabadulnia az egyik kincskeresőtől. A törött lábú férfit is megpróbálja lekapcsolni: megsúgja az egyik orosz biztonsági embernek, hogy a sánta valójában kábítószert rejteget a gipsz alatt. A bájos Olga azonnal megtetszik Andrejnek, az orosz idegenvezetőnek. A férfi invitálására a lány hajlandó vele és Lo Mazzóékkal menni Moszkva belvárosába, a Vaszilij Blazsennij székesegyháznál azonban elbúcsúzik tőlük. Antonio és Giuseppe nem hagyják lerázni magukat. Olga a GUM áruházba menekül előlük, ahol az olaszok kisebbfajta botrányt okoznak egy ottani divatbemutatón. A zűrzavarban a lánynak sikerül eltűnnie, és kocsit szereznie, amellyel Leningrád felé veszi az irányt. A többiek vonaton követik. Antonio úgy véli, Andrejt is be kell avatni a kincskeresésbe, hiszen bőven jut majd neki is a zsákmányból, nekik viszont még most szükségük van valakire, aki ismeri az országot. Andrej lelkesen elfogadja az ajánlatot. Ezalatt a maffiózó, aki szintén a vonaton utazik, sajátos módon próbál megszabadulni tőlük: míg a szerelvény egy kis ideig a nyílt pályán várakozik, Rosario lekapcsolja Andrejék kocsiját a vonatról. Az orosz és a két olasz autóstoppal kénytelen továbbmenni. Elsőként épp Olgát akarnák megállítani, ám a lány azonnal továbbhajt. Sikerül egy teherautón a nyomába eredni. Mulatságos üldözés kezdődik, melynek során Andrejék elemelnek egy személyautót is, hogy Olga nyomában maradjanak, de egy benzinkút közelében lerobbannak. Ráadásul az arra haladó vonatból a maffiózó meglátja őket, és égő szivarját kidobja az ablakból. A benzinkút természetesen a levegőbe repül.

A nehézségek ellenére Andrej, Antonio és Giuseppe végül meg tudnak állapodni Olgával, aki kénytelen belátni, hogy az ásáshoz bizony kellenek az erős férfikezek, az örökségből pedig bőven jut mindenkinek. Leningrád gyors feltérképezése azonban lesújtó eredménnyel végződik: több mint száz kőoroszlánt számolnak meg az első körben. Vajon melyik alatt rejtőzhet a kincs? Olga a színház előtti oroszlánokra tippel, hiszen valaha a nagymama ebben a nagy múltú teátrumban lépett fel. Azonnal ásni kezdenek. Az igazgató kétségbeesetten rohan ki megkérdezni, hogy mit művelnek. Andrej azt állítja, hogy gázszivárgás miatt ásnak. Az épület szinte pillanatok alatt kiürül, a művészek jelmezben rohannak ki a kapun. Giuseppe észreveszi, hogy a közelben Rosario ólálkodik, aki bemegy egy telefonfülkébe. Antonio megtréfálja a maffiózót: egy hatalmas markológép segítségével egyszerűen a magasba emeli a fülkét, majd a Néva vizébe dobja. A kincskeresés azonban sikertelenül zárul: a megtalált üreg csupán egy borospincébe vezet. Ráadásul Rosario is újra felbukkan, egy hatalmas bőrönddel a kezében. Olgáék azt hiszik, a kincseket viszi magával. Azonnal üldözőbe veszik, és sikerül utolérniük. A kavarodásban Giuseppe szerzi meg a koffert, és gyorsan elszelel vele. Most már mindenki őt kezdi üldözni, Rosariót kivéve. Hiába érik utol, a bőröndben kincs helyett egy időzített bomba rejtőzik. Az utolsó pillanatban sikerül bedobni egy lebontásra váró ház udvarába: a napokra tervezett bontást hőseink egyetlen pillanat alatt kivitelezik. Giuseppét már-már kiközösítenék amiatt, amit tett, de a fiatalembernek remek gondolata támad. Mi van, ha a furfangos nagymama szimbolikus értelemben gondolt az oroszlánra, s a kincset valójában Leo Tolsztoj szobra alá rejtette, hiszen Leo az orosz nyelvben oroszlánt jelent? Andrej hamar lehűti a váratlan lelkesedést: Tolsztoj szobrát a forradalom után emelték, az alatt biztosan nem lehet a kincs.

A bőrönd utáni hajszában Olgának kificamodott a lába. A gáláns Andrej elviszi őt és a két férfit édesanyja lakására. A mama kedves dorgálással fogadja a fiát és a vendégeket, akiknek most lesz egy kis idejük arra, hogy kifújják magukat, és összeszedjék a gondolataikat. A mama közben egy fotóalbumot mutat Olgának. Az egyik kép Andrejt ábrázolja rendőrtiszti egyenruhában. Az okos lány immár tudja az okát Andrej váratlan megjelenésének a repülőtéren, de fogalma sincs arról, hogy az ál-idegenvezető a szomszéd szobában éppen amiatt hívja fel a feletteseit, hogy felmentését kérje aktuális megbízása alól, személyes okok miatt. A kötelesség azonban előrébb való az érzelmeknél: Andrejnek az olaszokkal kell maradnia, a kincs megtalálásához ugyanis a szovjet államnak is komoly érdeke fűződik. Közben Antonio és Giuseppe kártyáznak, ám ezúttal Lo Mazzo a vesztes. Idegesen járkál fel s alá a szobában, Giuseppe meg is jegyzi, hogy olyan, mint egy oroszlán a ketrecben. E megjegyzésből születik az újabb ötlet: a kincs talán éppen egy igazi oroszlán alatt rejtőzik, egyenesen az Állatkertben! Az új tippet megosztják Olgával, aki cserébe leleplezi előttük Andrejt. Visszamennek a szállodába, ahol Olga női csábereje segítségével felcsalja magához Andrejt, rázárja a szoba ajtaját, sőt még a férfi ruháit is elviszi magával. Taxival megy az Állatkertbe, Andrejnek azonban a telefon segítségével sikerül megtudnia, mi volt Olga úti célja. A társaság az Állatkertben fut össze, az oroszlán ketrece alatt: Olgáék az egyik irányból ástak egy alagutat, Rosario a másik irányból ásott. Nem hiába fáradoztak: a csodás kincs tényleg ott van egy ládikóban. Az örömük nem tart sokáig: megjelenik Andrej, és a szovjet állam nevében lefoglalja a kincset. Nagyobb baj, hogy beszakad a föld a ketrec alatt, és hőseink egy valódi oroszlánnal találják szembe magukat.

Mulatságos menekülés kezdődik, ám az oroszlánt nem sikerül lerázni: az állat kitartóan megy a kincs után. A ládikó jó párszor gazdát cserél, egyszer még a törött lábú olasznak is sikerül megszereznie, aki épp a legjobbkor gurul hőseink útjába a tolókocsiján. A kincs még a Néva fenekére is lesüllyed, ahonnan Andrej hozza a felszínre. Amikor a zűrzavar már nem is lehetne nagyobb, megérkeznek a rendőrök. Az olaszok menekülőre fogják, a rendőrök pedig a nyomukba erednek. Andrej végül megnyugtatja a turistákat, hogy semmi okuk a félelemre, a szovjet törvények értelmében ugyanis a kincs 20%-a a megtalálót illeti, s ez az összeg is épp elég nagy. Persze Rosario részéből levonják a felrobbantott benzinkutat és a megrongált műalkotásokat. Hőseink a repülőtéren vidáman búcsúzkodnak Andrejtől. Olga is felszáll a gépre, ahol mindenki nagy meglepetésére a doktort látják viszont. A férfi útlevél hiányában sem a Szovjetunióba, sem Olaszországba nem tud belépni, ezért napok óta ingázik a két ország között. A gépen Antonio újabb ötlettel áll elő: meg akarja találni a cseroki indiánok kincsét, melyhez már sikerült egy térképet is szereznie. Csekélységet fizetett érte, csupán Giuseppe részét. Az újabb kalandra azonban Olga már biztosan nem tart velük: az utolsó pillanatban leszáll a gépről, és Andrej karjaiba veti magát…

A forgatókönyv és a szereposztás
Az 1960-as évek végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar mozik is bemutattak. Mihail Kalatozov A jégsziget foglyai (1969), Vittorio De Sica Napraforgó (1970) és Szergej Bondarcsuk Waterloo (1970) című alkotásai annak idején a hazai közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. A szovjet fél Eldar Rjazanov és Emil Braginszkij Spagetti orosz módra (Спагетти по-русски) című forgatókönyvét ajánlotta, melyet a szerzők már 1970-ben benyújtottak elfogadásra, de akkor még nem jártak szerencsével. De Laurentiisnek sem tetszett a szkript, de az élő oroszlánt jó ötletnek tartotta. Az volt a kívánsága, hogy a szerzőpáros írjon egy teljesen új forgatókönyvet, meghagyva az oroszlános jelenetet. Rjazanov akkoriban látta Stanley Kramer Bolond, bolond világ (1963) című filmjét, és átvette belőle a kincskeresés motívumát, amely egyébként a hatvanas-kora hetvenes évek több népszerű filmjében is felbukkant. A sztoriba építette egy utasszállító repülőgép leszállását egy autósztrádán, amivel A szicíliaiak klánja (1969) című francia gengszterfilmre akart utalni, míg a benzinkút felrobbantásának lassított jelenetével Michelangelo Antonioni vitatott drámája, a Zabriskie Point (1970) hasonló képsorát, a luxusvilla felrobbantását parodizálta.


szkriptírásban szempont volt az is, hogy Moszkva és Leningrád (a mai Szentpétervár) számos nevez etessége megjelenjen a filmben, mint például a Vörös tér, a Rosszija szálló, a Vaszilij Blazsennij székesegyház vagy a Nyevszkij proszpekt. A GUM áruházban játszódó jelenethez az orosz illetékesek ragaszkodtak, hogy ily módon is cáfolják a Szovjetunióban uralkodó áruhiányról elterjedt nyugati híreszteléseket. De Laurentiis kívánságára a forgatókönyvírásba az olaszok is bekapcsolódtak Castellano és Pipolo személyében, akiknek a nevéhez számos, a maga idejében népszerű, bár nem igazán nagyigényű komédia kapcsolódik. Állítólag amikor Rjazanov meglátta a mindkét koprodukciós partner által elfogadott végleges forgatókönyvet, a rengeteg veszélyes jelenet miatt megjegyezte, hogy cseppet sem irigyli azt a kollégáját, akinek ebből filmet kell rendeznie. Végül neki kellett vállalnia ezt a feladatot is, noha korábban nem rendezett még hasonló filmet. A Goszkino vezetői ugyanis nyomást gyakoroltak rá, mire Rjazanov beadta a derekát. A korabeli szovjet diktatórikus vezetési módszerek ismeretében a „nyomásgyakorlás” valószínűleg azt jelentette, hogy a direktor értésére adták: ha tovább akadékoskodik, lesheti, mikor engedélyezik majd az újabb forgatókönyveit.

Okulva a Waterloo (és a többi olasz–szovjet koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az Olaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel Franco Prosperi irányításával. Anyagi megfontolásokból elutasította azt is, hogy a film olyan, a Szovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale. Eldar Rjazanov elsősorban Vittorio Gassmant szerette volna megkapni, de kérését figyelmen kívül hagyták. A direktor később elmondta, merőben új és meghökkentő tapasztalat volt számára, hogy a színészeit nem ő, hanem a producer választotta ki. De Laurentiis a sztárok helyett inkább a karakterszínészek között keresgélt, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Az erotikus produkciókkal feltűnt Antonia Santilli filmes karrierje például épphogy csak elkezdődött (elsőként az akkor még kiskorú Ornella Mutit helyettesítette egy 1970-es film meztelen jeleneteiben), és ezzel az olasz–szovjet koprodukcióval véget is ért. Mindazonáltal Rjazanovnak olyannyira megtetszett a színésznő, hogy saját felelősségére leforgatta vele azt a jelenetet, amelyben Antonia félmeztelenül is látható néhány pillanatra egy szállodai szobában. A szigorú orosz cenzoroknak a szájuk is tátva maradt ekkora alkotói önállóság láttán, de végül megkegyelmeztek Santilli melleinek, és nem vágták ki a szovjet változatból sem.

Ninetto Davoli elsősorban Pier Paolo Pasolini filmjeinek köszönhetően vált nemzetközileg ismertté, ezeket azonban a szocialista országokban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmazták. Alighiero Noschese és Tano Cimarosa (eredeti neve: Gaetano Cisco) neve és arca ugyan nem volt ismeretlen Kelet-Európában sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. Cimarosa oly sokszor játszott maffiózókat, hogy egy anekdota szerint maga a maffia is kifejezte neki elismerését, hogy hozzájárult a szervezet legendájának építéséhez. Noschese kiváló hangutánzó és karikírozó képességeinek köszönhetően a hetvenes években ért pályája csúcsára. Sajnos idővel elhatalmasodott rajta a depresszió, és 1979-ben egy római klinikán agyonlőtte magát. A takarékos Dino De Laurentiis egyébként a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen az üzletileg kevésbé vonzó szereposztás miatt bukott meg. A forgalmazó partnerek véleménye szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel nagy nemzetközi siker lehetett volna. Mindazonáltal jómagam vitába szállnék ezzel a feltevéssel, hiszen a szóban forgó sztárok közül hárman játszottak a korábban már emlegetett koprodukciókban – Cardinale A jégsziget foglyaiban Peter Finch és Sean Connery partnereként, Loren és Mastroianni pedig a Napraforgóban –, melyek a közreműködésük ellenére is megbuktak. Orosz részről két színész kapott fontos szerepet Rjazanov opuszában: a fiatalon elhunyt Andrej Mironov (1941–1987) játszotta az idegenvezetőnek álcázott orosz nyomozót, Jevgenyij Jevsztignyejev pedig a begipszelt lábú olasz kincskeresőt.

A forgatás
Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban forgatása 1973. május 14-én kezdődött Moszkvában. A gyors munkatempóra jellemző, hogy két hónap alatt felvették a film kb. kilenctizedét. Ez azért rekordidő, mert a történetben elég sok látványos és veszélyes epizód van, melyek biztonságos előkészítése meglehetősen időigényes. Az ilyesfajta képsorok egyébként a korabeli szovjet filmekre egyáltalán nem voltak jellemzők, és a nyugati kalandfilmek közül is csak a nagy költségvetésűek engedhettek meg maguknak hasonló jeleneteket. A Tu–134-es repülő kényszerleszállását az autósztrádán az Uljanovszk Vosztocsnij repülőtér kifutópályáján vették fel. Hagyományos autópályán ugyanis nem lehetett volna leforgatni ezt a jelenetet, mert a landoláskor fellépő ütéserő miatt a beton- vagy aszfaltburkolatnak legalább 70-80 centisnek kell lennie, és ennek a feltételnek a Szovjetunióban csak a kifutópályák feleltek meg. A Polgári Légiközlekedési Minisztérium illetékesei kategorikusan elutasították a forgatási engedély kiadását. Igazságtalanság lenne azonban pusztán a merev orosz bürokráciát látni mindebben, hiszen a jelenet – melyben autók suhannak el a landoló repülőgép óriási kerekei között – valóban elég veszélyes volt. Az uljanovszki repülőiskola vezetője, Ivan Antonovics Tarascsan először egyetértett az elutasító határozattal, végül mégis figyelmen kívül hagyta azt, mert felülkerekedett benne a kalandvágy, hogy olyasmit hajtson végre, amire addig nem volt példa. Józanságát mindenesetre megőrizte, és ragaszkodott ahhoz, hogy se a gépen, se az autókban ne legyenek utasok. A jelenetet összesen hatszor vették fel: Tarascsan és a segédpilóták minden esetben kifogástalanul hajtották végre a landolást, és a sofőrök is pontosan követték a szigorú biztonsági előírásokat.

Az autós üldözési jelenetek többsége egy olasz kaszkadőr és autóversenyző, Sergio Mioni (1931–1987) nevéhez kapcsolódik. Szovjet kaszkadőrökkel vették fel viszont azt a képsort, amelyben egy Moszkvics és egy Zsiguli üldözés közben úgy beszennyeződnek sárral, hogy sofőrjeik „vakon” kergetik egymást. A takarékoskodó olasz fél csupán az autók esetében volt valamelyest nagyvonalú: öt Zsigulit és öt Moszkvicsot vásárolt a forgatás céljaira, valamint egy Fiat–124-est és egy Fiat–1100-ast. A felrobbantott benzinkutat Mihail Bogdanov díszlet- és látványtervező tervezte, akit 1968-ban Oscar-díjra is jelöltek a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle filmváltozatának díszleteiért. Rjazanov opusza számára oly ragyogó munkát végzett, hogy egy anekdota szerint a forgatásról mit sem sejtő autósok rendre megálltak a díszletkútnál, hogy ott tankoljanak. A kincskeresés során megsemmisült kőoroszlánok a valóságban nem léteztek. A felhúzott hídnál játszódó jelenetben fiatal cirkuszi artisták helyettesítették a színészeket, kivéve Ninetto Davolit, aki maga hajtotta végre a kaszkadőrfeladatnak minősülő ugrást. Andrej Mironov sem tartott igényt dublőrre, amikor az Astoria szálló hatodik emeletéről egy futószőnyegen ereszkedett le a földre. Ő maga merült le a víz alá az elsüllyedt kincsesládáért is, de ezt a képsort nem a hideg Néva folyón vették fel, hanem a meleg nápolyi öbölben. Még tapasztalt kaszkadőrök szerint is igen nehéz mutatvány volt az, amikor Andrej egy mozgásban lévő tűzoltóautó vízszintesen előretolt létráján tizenegy métert előrekúszott, és az egyik ablakon át bemászott a hősnő által vezetett Zsiguliba. Mironov volt hajlandó elsőként egészen közelről forgatni az élő oroszlánnal: olasz kollégáinak ehhez eleinte nem volt bátorságuk. Bulvárérdekesség, hogy a film forgatása közben, 1973. május 28-án született meg Andrej lánya, Marija Mironova. Az édesanya: Jekatyerina Gradova színésznő. (Mironov 1976-ban elvált Gradovától. A következő évben feleségül vett egy másik színésznőt, Larisza Golubkinát, és örökbe fogadta annak lányát, Marija Golubkinát.)

A filmben látható oroszlánt Kingnek hívták. Gazdája, Lev Berberov idomár, miután elolvasta a szkriptet, kissé elhamarkodottan így nyilatkozott: „Ez a forgatókönyv nagyon rossz. A századrészét sem várja el annak, amire King képes, pedig ő mindent tud!” Az alkotók sértődés helyett a legnagyobb örömmel fogadták az idomár bírálatát, és új jeleneteket írtak, melyek King képességeire épültek. Az állatot egy hónappal a jeleneteinek forgatása előtt a bakui állatkertből Leningrádba szállították, hogy akklimatizálódjon. Forgatáskor azonban kiderült, hogy King meglehetősen lusta, és eleinte esze ágában sem volt elvégezni azokat a mutatványokat, melyeket gazdája közbenjárására a filmesek elvártak tőle. Mindössze napkelte és napnyugta előtt körülbelül 20-30 perccel tudtak vele dolgozni, és az állat csak többszöri próbálkozásra teljesítette azt, amit kívántak tőle. Mindazonáltal a színészek veszedelmet sejtettek az oroszlán nyugalma láttán: azt hitték, lustasága valójában csak álca, és nem mertek a közelébe menni. Andrej Mironov példamutatásának köszönhetően vettek erőt magukon, és ha hinni lehet a forgatási pletykáknak, az első adandó alkalommal szemrehányásokat tettek a producernek a kiállt veszedelmek miatt. A feszített forgatási tempó miatt is rendszeresen panaszkodtak. (Ironikus, hogy Nyugaton korábban az volt a vélekedés, hogy az orosz filmesek túl lassan dolgoznak.) Tegyük hozzá azonban, hogy az olaszok aggodalma az oroszlánt illetően nem volt teljesen alaptalan. King állítólag valóban rátámadt Ninetto Davolira, és megsebezte a hátán – legalábbis az olasz színész ezt állította egy 2013-as orosz tévéműsorban, melyben Andrej Mironovra emlékeztek. King végül a rendezőre gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis a felmerült nehézségek miatt Rjazanov megfogadta, hogy soha az életben nem forgat még egy olyan filmet, amelyben állat is szerepel.

King sajnos nem érte meg az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban bemutatóját, noha a film utólag igen népszerűvé tette. Egyes jelenetek Moszkvában játszódtak, ezért az állatot a fővárosba szállították, és egy ideiglenesen bezárt iskola udvarán helyezték el. 1973. július 25-én egy kutyát sétáltató diák és barátnője járt arra. A kutya beszaladt a lezárt területre, a diák pedig utánamászott a kerítésen. King váratlanul előjött az egyik bokorból, és rátámadt a fiúra. A vele érkezett lány segélykiáltásaira több járókelő is odarohant. Köztük volt egy rendőr is, aki csak annyit látott, hogy egy oroszlán tart a szájában egy fiút. Szolgálati fegyverével azonnal lőtt, és a teljes tárat beleeresztette az állatba. Az egyik golyó az oroszlán szívét érte, és King a helyszínen kimúlt. Mindössze hat évet élt, ami ugyan nem sok egy oroszlán esetében, de az is igaz, hogy születésekor annyira életképtelennek tűnt, hogy el akarták altatni. A kölyköt ettől a sorstól a Berberov házaspár mentette meg a gyerekeik könyörgésére. A megtámadott diák sokkot kapott, és rengeteg vért vesztett. Állítólag olyan rossz állapotban volt, hogy a sofőrt, aki kórházba szállította, mentális zavarokkal szintén napokig kezelni kellett. A sztorihoz kapcsolódó szomorú érdekesség, hogy a Berberov házaspár idővel egy újabb oroszlánnal állt a közönség elé, amelyet az elhunyt állat emlékére King II.-nek neveztek el. Két évvel a családfő, Lev Berberov halála után, 1980-ban az egyre nehezebben kezelhető oroszlán megölte a házaspár egyik fiát, Romant (1966–1980) és megsebesítette az édesanyát, Nyina Berberovát. King II. elődje sorsára jutott: a helyszínre kiérkező rendőrök lelőtték.

A film forgatásáról szóló első magyar híradások (Képes Film Híradó 1973/8) szerint az egyik operatőr az olasz Idelmo Simonelli lett volna. Végül az oroszországi jeleneteket Mihail Bitsz, az olaszországiakat pedig a Budapesten született Pogány Gábor fényképezte, aki a harmincas évek óta élt Itáliában. Carlo Rustichelli zeneszerző a kísérőzene visszatérő motívumaként felhasználta a Zúg a Volga című közismert népdalt is. Választását sokan bakinak tartják, mert az események java Leningrádban zajlik, melyen a Néva, és nem a Volga folyik keresztül. Az oroszországi kalandok azonban a Volga partján épült Moszkvában kezdődnek, és az ismerős dallam már ekkor felcsendül. Valószínű, hogy Rustichelli az „oroszos hangulat” megteremtése érdekében választott egy Keleten és Nyugaton egyaránt jól ismert orosz dalt. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban először Olaszországban került a közönség elé: 1974. január 31-én tartották a premiert. Mint fentebb szó volt róla, a nagy siker elmaradt, akárcsak a többi nyugat-európai országban. A vasfüggöny mögött viszont más volt a helyzet. A sort természetesen a Szovjetunió nyitotta, ahol 1974. március 18-án mutatták be a koprodukciót. Óriási sikert aratott, az első évben ötvenmillió nézője volt. A kelet-európai közönség is jól fogadta a filmet, beleértve a magyarokat. A film 1975. november 6-án startolt a hazai mozikban, a Szovjet Filmek Fesztiválja egyik bemutatójaként. A szinkronizálásban olyan neves művészek vettek részt, mint Kovács István, Zana József, Halász Judit, Rátonyi Róbert, Suka Sándor, Ungvári László és Somogyvári Rudolf. A magyar változat főcímén azonban Tano Cimarosa neve hibásan szerepel: Tonio Cimarosa.

Magyar kritikai visszhang
„Majd szétfeszíti a lendület és az ötletek sokasága az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz koprodukcióban készült igen színes filmkomédiát. A forrás, amiből a film fergeteges humora táplálkozik, valóban a két ország legsajátabb hagyománya: szovjet részről Ilf és Petrov élesen karakírozó szellemessége, olasz részről a commedia dell’arte bukfencező, borsos bővérűsége szolgáltatja a sziporkázó együttműködés alapjait. Az összekötő és egybeforrasztó kapcsolatot pedig a közös ős: a filmburleszk hatalmas tradíciója teremti meg. […] Ami a legmagávalragadóbb az ügyben: a film pazarlóan gazdag és nagyvonalú gag-rendszere. Fantáziának, bravúrnak, trükknek, technikának fergeteges sebességre kapcsolt parádéja ez a film, kifogyhatatlan nevetésünk közben már-már kedvünk volna csitítólag odaszólni Eldar Rjazanov rendezőnek: egy kicsit finomabban, kecsesebben, kíméletesebben, ha lehet…”
(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1975/45, 5. o.)

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России / Una matta, matta, matta corsa in Russia, 1974) – szovjet–olasz filmvígjáték. Forgatókönyv: Emil Braginszkij, Eldar Rjazanov, Castellano és Pipolo. Operatőr: Mihail Bitsz és Pogány Gábor. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Mihail Bogdanov. Jelmez: Enrico Fiorentini és L. Mocsalina. Vágó: Inessza Brozsovszkaja. Rendezte: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi. Főszereplők: Andrej Mironov (Andrej Vasziljev), Ninetto Davoli (Giuseppe), Antonia Santilli (Olga), Alighiero Noschese (Antonio Lo Mazzo), Tano Cimarosa (Rosario Agrò), Gigi Ballista (a doktor), Jevgenyij Jevsztignyejev (törött lábú utas), Olga Aroszeva (Andrej édesanyja).


                                                                                                                       Field64

Az eredeti bejegyzés megtalálható a Filmbook-on.
http://filmbook.blog.hu/2016/03/18/olaszok_hihetetlen_kalandjai_leningradban

2 megjegyzés:

  1. Szeretném (ismét) megköszönni Filed64-nek a hozzájárulást, hogy írásait közölheti a Vosztok. Időről-időre kapok olyan e-mail-eket, amelyekben az íróik megtisztelnek azzal, hogy közlik mennyire szeretik a szovjet filmeket. Magam is így vagyok ezzel. Van bennük valami kellem, báj ami napjaink alkotásaiból hiányzik. Mondjuk azt, hogy ma már más a korszellem...
    Pedig kár lenne ezekre a filmekre ráfelejteni! Itt van mindjárt ez a film. Nem ez a legjobb szovjet vígjáték, de azért, ahogy mondani szokták, ott van a szeren. (Ez egy teljesen szubjektív vélemény.) Ugyanakkor a műfaj, és a korszakot értékelők/kedvelők számára kihagyhatatlan. Tekintettel arra, hogy az internet egyes sötét bugyraiban megtalálható a szinkronos változat, mindenkit arra bátorítok, hogy keresse, és nézze meg!
    GSG filmelőzeteseit nagyon jól kiegészíti, véleményem szerint, egy kis retro. Az utóbbi néhány hónap egyeztetései, várakozásai után immár elmondhatom, hogy a blog abba az irányba fordult, ahogy olyan két és fél hónapja elterveztem, reméltem. Nagy örömömre szolgál, hogy az előzetes elképzelések szerint, Field64 nem csak régebbi írásait bocsájtja a blog rendelkezésére, hanem novumokat is várhatunk tőle... Kicsit izgatott vagyok. :D (Nemrég derült ki számomra, hogy a Filmbook-on főleg az ő, és Oldfan írásait olvastam eddig. Igen, nem figyeltem eddig a szerzőkre.)
    Eddig is jelentek meg a blogon '90 előtti filmek, de van mit pótolnunk.
    Ezt az alkotást egy tömegközlekedési eszközön zötykölődve láttam először. Nem unatkoztam, gyorsan repült az idő.

    Bátran reagáljatok az írásokra! Ha valamivel nem értetek egyet, ha valamit máshogy láttok, ha valami tetszett, és ha valami nem; nyugodtan írjátok meg! Ha tévedést láttok, korrigáljatok!
    Különböző "munkatársaim" egyben megegyeznek. Mindenki kíváncsi az olvasók (filmnézők) véleményére. Ezért írunk.
    Kellemes szórakozást kívánok a filmhez!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves TroA, kedves Mindenki!

      Én köszönöm a megtisztelő felkérést. Magam is úgy gondolom, hogy előítéletek nélkül kell közelíteni a filmekhez: nem minden automatikusan zseniális, ami Hollywoodból jön, és nem minden szovjet (vagy volt szocialista országbeli, akár egyenesen magyar) film automatikusan rossz. :)

      Remélem, hogy a magam írásaival – akár újraközlés, akár új szöveg lesz – sikerül felkelteni az érdeklődést néhány figyelemre méltó régi alkotás, rendező vagy színész iránt. Előre jelzem, hogy én inkább ismertetőket írok, és nem kritikákat, vagyis az alkotások keletkezéstörténetét követem nyomon az ötlettől a bemutatóig, a rendelkezésemre álló háttérinfók függvényében. Magának a műnek a megítélését mindenkor a nézőre bízom, aki remélhetően olvasó is.

      Magam is arra biztatok mindenkit, hogy írja meg a véleményét, és írja meg azt is, ha valamit másként tud, mint ahogy a szövegben olvassa, vagy olyasmiről is tud, ami nem került szóba, de érdekes lehet. Hiszek abban, hogy a filmnézés kollektív örömet jelent, és itt, a Vosztokon kialakul, illetőleg bővül egy olyan filmbaráti kör, melynek tagjai nyitottak egymás véleményére, akkor is, ha esetleg nem értenek mindenben egyet, és mindenki „beleteszi” a maga tudását a közösbe, akár csak egy néhány mondatos hozzászólás erejéig is.

      Szóval mindenkinek jó olvasást és jó filmnézést kívánok!

      Baráti üdvözlettel:

      field64

      Törlés