Vaszilisza

A film eredeti címe: Василиса
A felirat tulajdonságai:
FPS: 24,
kiterjesztése: srt.
















Napóleon oroszországi hadjáratának idejébe röpít vissza bennünket ez a film. Ezt az időszakot közvetlenül megelőzi az, amikor a szárazföldi Európa gazdasági blokád alá vonta Angliát (és csatolt királyságait). A kufárnemzetet (ahogy degradálóan hívták az angolokat) embargó által kívánták megtörni. Azok az országok, akik nem hajlandóak a blokádhoz csatlakozni (vagy épp állami támogatással megtörik azt), szomorú sors vár. A francia császár (Napóleon) által vezetett egyesült összeurópai hadsereg kíméletlen hadjáratban kívánja a gazdaságilag, és katonailag elmaradott Oroszországot megleckéztetni. A világ legerősebb, legjobban felszerelt, legtöbb harci tapasztalattal rendelkező hadserege 1812-ben megindul, hogy térdre kényszerítse a francia gazdasági elképzelésekkel dacoló orosz cárt. Ez az a hadjárat ami lezárja Bonaparte Napóleon politikai, történelmi pályafutását. Hiába tanulmányozta hosszú ideig az orosz földrajzi-, és klimatikus viszonyokat. Hiába ismerkedett az orosz történelemmel, az elfoglalandó ország viszonyaival. Élete során mindig ezt tette. Jövendő hadjáratainak helyszínével, az ott élőkkel, hagyományaikkal, szokásaikkal mindig előre megismerkedett. Ezen ismereteit rendszeresen fel is használta. Ám ebben az esetben csak arra voltak az előtanulmányok jók, hogy Párizsba való visszatértekor (1814) a kudarc okaként a telet hibáztathassa. Így próbálja leplezni hibáit, tévedésit. Így hoz létre egy újabb legendát; így próbálja megőrizni saját legyőzhetetlenségének mítoszát. (Napóleon ember által legyőzhetetlen. De ha mégis... Azt le kell tagadni. A franciák császára már saját maga elkezdte építeni önmaga mítoszát. Nem csak a kortársaiknak, hanem az utókornak is "játszott".)
Közel százharminc évvel később, egy másik összeurópai (szintén a legmodernebb fegyverekkel ellátott, és tapasztalt) hadsereg vezetői úgy gondolták, hogy ők nem követik el azt a hibát amit Napóleon elkövetett...
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az orosz vezetés sem volt a helyzete magaslatán. A két ország között a vetélkedés hosszú évek óta zajlott. A francia forradalom elleni restaurációs politika "ugrasztotta össze" a két országot. Hiba lenne csak 1812-re tekinteni, persze nem is kell Ádám és Éváig visszamenni. A 19.század első évtizedének közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az új francia császárság Európa-politikáját Oroszország megakadályozhatja (angliai pénzügyi segítséggel), vagy sikerre viheti. Eylau vagy Tilsti? (A Tilsti Béke [1807] gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálta, mint az 1939. augusztus 23-ai német-szovjet megnemtámadási szerződés. Megegyeztek az európai érdekövezetekbe. Ez a megegyezés mindkét esetben a háborúra való felkészülésre adott még időt.)
Így ír erről Feleki László a háromkötetes Napóleon életrajza középső kötetében ( Feleki László: Napoleon "a csodálatos kaland", Magvető könyvkiadó, 1976, ISBN 963 270 209 3):

„Annak ellenére hogy maga Eylau elvesztette katonai jelentőségét, arra jó volt, hogy megint túlzott önbizalommal ajándékozza meg Sándort. Ő is elhatározta, hogy a várható nagy összecsapásra minden erőt összpontosít, de a maga módján. Mindenekelőtt a hit erejére épített, s a Szent Szinódus a különféle pásztorlevelekben megint elmondta mindennek Napóleont, aki – az idő előtti megsértődéstől idegenkedve – inkább a gyalázkodások szövegét elemezte, s megnyugodva vette ki belőle a hivatalos cári álláspontot: „az átkozott ördögfajzatot nem szabad beengedni Szent Oroszország földjére!” Vagyis nem vonulnak vissza. Ennél nagyobb szolgálatot nem tehettek volna Napóleonnak, aki nem volt teljesen tisztában ellenfele szándékaival. Nem voltak kétségei afelől sem, hogy megnövekedett erejéről az oroszok sokat tudnak, nem könnyű nagyszabású hadmozdulatokat titokban tartani a kémek tengerében. Az oroszok mozdulatait nehéz volt kiismerni, nemcsak azért, mert az oroszok titoktartásban felülmúlták a franciákat,hanem azért is, mert nem lehetett tudni, hogy a meglepő orosz mozdulatokban mennyi a kapkodás és mennyi a szándékos megtévesztés.”

 
A film nem követi a hadseregek útját, nem a sereg vezetőinek állít emléket. Az orosz vidéken játszódik a történet. Az emberek élik a mindennapi életüket. Szeretnek, remélnek, beletörődnek a sorsukba.
Ám a körülményeikben hatalmas változás áll be. Megérkeznek erre a vidékre a francia csapatok. Az 1789-es forradalom eszmeiségét hordozó katonák rabolnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak. A szinte rabszolgasorban élő orosz jobbágyok az erdőbe menekülnek, és megkezdődik a népi ellenállás. Ez a helyzet adja a hátterét egy szerelmi viszonynak, amelynek történetét meséli el nekünk a film. 

Egy tisztességesen összerakott romantikus (nem szentimentális), történelmi filmet láthat az érdeklődő. Minden van benne, mint ahogy a jó szatócsboltban is. Kardozós jelenetek, érzelmek, intrika, történelmi szempontból hiteles kosztümök, és akciók.
Mégsem ötcsillagos a film. Valami hiányzik belőle.
Gyermekkoromban teljesen beleéltem magamat a filmek cselekményébe. Felnőttem, és minden filmet kívülállóként nézek. Van ennek előnye is, és van hátránya is. Tehát, nem a sztori irányából van hiányérzetem. Nem is a látvány. A színészi munka? Nem, nem hiszem. Talán inkább az zavaró egy kicsit, hogy Szvetlana Hodcsenkova egy kicsit idősebb lenne, mint amit a szerepe megkívánna. No nem olyan sokkal, hiszen egy fiatal hölgyről van szó. De az a közel másfél évtized (de ha jobban belegondolok, akkor lehet hogy egy kicsit több) néha nagyon látszik. Az ötlettel, a forgatókönyvvel "elkéstek" egy kicsit. A Tegyétek boldoggá a nőt!-ben látható Hodcsenkova hitelesebb lett volna. Nem a színészi munkára gondolok, hanem egyedül az életkorára. Ugyanakkor van olyan jelenet, ahol egyáltalán nem baj, hogy egy nő, és nem egy leányzó arcát láthatjuk. Ebben a filmben nem kellett öregbíteni, ráncosítani a színésznő orcáját.
Tagadhatatlan, hogy van olyan jelenet is ahol korát meghazudtoló módon játszik Hodcsenkova. Fiatalos, szinte csitris. Ebből is látszik, hogy jó választás volt személye a szerepre. Kicsit olyan az egész, mint az 1947-es Unconquered című amerikai filmnél. Ott, abban a történelmi kalandfilmben is idősebb színészekkel játszatja el a rendező a hős szerelmes szerepeket. Ahogy ott, úgy ebben a(z orosz) filmben is sikeresen veszi az akadályt a tehetség. Persze lehet, hogy a fő női karaktert alakító színésznő profizmusa az, ami a hiányérzetet kialakította bennem. Furcsa, paradox dolog lenne, ha így lenne. De van rá esély...

Ahogy említettem, ez nem feltétlenül egy öt csillagos film. Ha öt nem is, de egy nagyon erős négyes(fölé)t megérdemel. Látványos, szép, kalandos, és jó film. Mindenképpen ajánlom a megtekintését!
A hozzátartozó magyar felirat pedig itt található meg.

Megjegyzés a felirathoz

На миру и смерт красна.  Ősi eredetű szólás. A feliratban Együtt a halál is könnyebb.-nek fordítottam. Ha valaki egy napjainkban használatos szótárral a kezében próbálja lefordítani ezt a mondatot nagyon mellé mehet a dolognak.
Vannak akik a szólás eredetét a merjákokhoz kötik. Ők egy finnugor népcsoport volt, akik a Rusz észak-keleti területein éltek (jaroszlávi, vlagyimiri, kosztromai terület), amíg bele nem olvadtak a keleti szlávságba.
A на миру kifejezés jelentése emberekkel, emberek között. A красна szóból két mai kifejezés is származik. Az egyik a szép, a másik a piros (vörös). Tehát a szólás szó szerinti fordítása valahogy így lenne: Emberek között a halál is szép.
Amikor az ember nincs egyedül, akkor a gyötrelmek is kevésbé izgatják. Persze nem csak ebben az értelemben használatos a kifejezés. Jelentés tartománya az idők folyamán bővült: Összefogva, együtt mindenre képesek vagyunk.

Felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy a felirat (ami megtalálható itt), nem a négy részes (televíziós) verzióhoz készült, hanem a 24-es FPS-ű BD (és származtatott) kiadvány(ai)hoz.  

Néhány karcolat, a film történelmi hátteréről

A bejegyzés első felében található forrást (Feleki László könyve) felhasználva szeretnék még egy-két gondolatomat megosztani veletek. Oroszország földrajzi nagysága, kiterjedése elég nehézzé teszi az ország teljes elfoglalását. A történelem folyamán (talán csak a tatárok kivételével) nem is próbálta egyben lenyelni az országot egyetlen hadsereg sem. Ez igaz a napóleoni armadára is. A császári taktika lényege az lett volna, hogy az orosz hadsereg kifárasztása, legyengítése után egy nagyvonalú békeajánlattal lezárható lett volna a konfliktus. Ám döntő csapást nem sikerült a cári seregre mérni, az idő viszont sürgetett. (Több tényező miatt is sürgős lett volna a gyors befejezés. A meghosszabbodott ellátási vonalak, a közelgő tél, és a francia belpolitikai helyzet mind-mind a háború viszonylag gyors befejezésére ösztönözte a francia vezetést.)

„Napóleonnak pedig jelenlegi helyzetében távolról sem a szárazföldi zárlat a legnagyobb gondja, hanem széteső hadseregének ellátása. Egyes visszaemlékezések szerint Lauristonnak alkalma volt egy félórát négyszemközt is beszélgetni Kutuzovval, de ebből sem jött ki sok jó a gróf számára. A francia tábornok amiatt panaszkodott, hogy az orosz parasztok legyilkolják a kezükbe került, rekviráló francia katonákat, akik csak a kötelességüket teljesítik, mégis úgy viselkednek velük szemben, mintha a franciák Dzsingisz kán tatárjai lennének. Kutuzov elnézést kért a francia gróftól, megértette, sőt, osztotta felháborodását, s azzal „mentegette” az orosz parasztokat, hogy sajnálatosan műveletlenek, nem lehet tőlük kívánni, hogy különbséget tudjanak tenni franciák és tatárok között, régen elszoktak már a hódítóktól, s ez az oka sértő magatartásuknak a rekviráló katonákkal szemben. Lauristont mélyen bántotta Kutuzov magyarázkodása, nem gondolva arra, hogy az összehasonlítás nem mindenben sértő, mert Dzsingisz kán csapatai teljesen meghódították a későbbi Oroszország egész területét, s még a nagy kán halála után másfél évszázadig tartott a megszállás. Ez a jelenlegi pedig nem úgy festett, hogy hosszú életű lesz. Még inkább felizgatta Lauristont Kutuzovnak az a megjegyzése, amelyet akkor tett, amikor a francia tábornok Napóleonnak azt a véleményét tolmácsolta, hogy ideje lenne befejezni a háborút. Kutuzov nagyot nézett:

– Befejezni? Hiszen csak most kezdődik!”

Mivel ez a film nem egy szemléltető alkotás a hadtörténeti tanulmányokhoz, eltekintenék az oroszországi hadjárat részletes ismertetésétől. Ám Feleki könyvében van még (legalább) egy részlet, ami érdekes lehet, ezért idézném. Ha nem is közvetlenül, de lazán kapcsolható a filmhez.

„Nagyon valószínű viszont, hogy Napóleont már nem érdekelte Winzingerode további sorsa, s ha nem adta volna számtalanszor bizonyságát tüneményes emlékezőképességének, azt lehetne mondani, hogy elfelejtette az egészet. Olyan gondok szakadtak a nyakába, amelyekre valaha még csak nem is gondolhatott. Olyan visszavonulás előtt állt, amelyhez képest az Acre és Egyiptom közötti út a szíriai sivatagban díszsétának volt nevezhető. A hadsereg még mindig cipelte magával a zsákmányolt holmit, s még mindig nem volt itt az ideje annak, hogy Napoleon fel merészelje világosítani katonáit az öngyilkosságnak ettől a sajátos módjáról. Öntudatlanul ugyan, de a vitézek jobban ragaszkodtak a gyilkosan fölösleges teherhez, mint az életükhöz. Keresztülcipelték a borogyinói csatatéren is. Ezt az élményt Napoleon szívesen elkerülte volna. A kalugai úton nem kellett volna viszontlátniuk a napóleoni háborúk legborzalmasabb csataterét. Még mindig tízezrével feküdtek ott a temetetlen holttestek, s ha valaha volt alkalom arra, hogy a megszokottól eltérő értelmet kapjon a „hősi halott” kifejezés Borogyinónál ez a fogalom a maga rettenetes valóságában, tárult a katonák elé, akik pedig már átmentek néhány megrázó élményen. Ott feküdtek, szörnyű bűzt árasztva,emberektől kirabolva, farkasoktól megcsonkítva a hősi halottak, felismerhetetlen hullák, két hónapja még élő, nevető, tréfálkozó, harcra kész fiatalemberek ijesztő maradványai, s még a végtisztességet sem kaphatták meg, mert nem engedte a történelem irama, amelyet létfontosságú és megoldatlan kérdések gyorsítottak. Napóleon nem tehetett mást, mint megparancsolta,hogy a hadsereg pihenő nélkül vonuljon át a rettenetes csatatéren, amely szinte először szembesítette a katonákat a valósággal:mindez az áldozat hiábavaló volt, a háború elveszett, ők pedig nem menetelnek, hanem visszavonulnak. De talán még mindig nem sejtették, hogy milyen borzalmak várnak rájuk. Szörnyű rémtörténetek maradtak fenn a visszavonulásról, erről a hadi kálváriáról, „A Nagy Hadsereg Pusztulása” című történelmi képsorról, de valószínű, hogy a valóság túlszárnyalta az írott és mondott szót s mindazt, amit emberkéz forgatta ecset ki tud fejezni.

Két oldalról szokták megközelíteni ezt a véres eseményt: a katonai helyzet és az emberi szenvedések szempontjából. De a kettő szorosan összefüggött egymással, az egyik magyarázta a másikat. Napóleonnak még mindig volt hadserege, s Kutuzov csak óvatosan, lassan, párhuzamosan követte a visszavonuló ármádiát, s hadászati szempontból teljesen közömbös, hogy Austerlitz és Borogyino emléke késztette-e az öreg oroszt arra, hogy elkerülje a nyílt összecsapást, vagy az a felfogása, hogy Oroszország felszabadításán kívül nem ismer el más hadicélt. Szilárd óvatossága némileg megkönnyítette Napoleon dolgát, mert ha az oroszokat egy Moreau-szerű száguldó hadvezér irányította, volna, elvághatták volna a Nagy Hadsereg útját. De Kutuzov ,,aranyhíd”-párti volt, s hogy ez az aranyhíd hogyan festett a valóságban, annak leírásához és megismeréséhez még mindig erős idegek kellenek. Napoleont háromféle veszély is fenyegette. Az első természetesen Kutuzov sorkatonasága volt, ez a felfrissült, megnövekedett erejű, félelmetes tüzérséggel rendelkező orosz fő sereg. A másik veszélyt a partizánok mind nagyobb tömege jelentette, s közéjük számíthatjuk a fő sereghez szorosan nem tartozó kozákokat.

Harmadik veszélyként a felbőszült, egyre bosszúszomjasabb parasztság jelentkezett. Napoleon mint hivatásos katona csak az első veszélyt vette igazán komolyan, s nagy általánosságban igaza is volt, mert Kutuzov nagy seregének puszta léte, az üldöző had fenyegető árnya volt a fő tényező abban, hogy elhagyta Oroszországot. De a partizánok és a parasztok is egyre több szenvedést okoztak boldogtalan katonáinak, s a kölcsönös kegyetlenségek felülmúlták a spanyolországi borzalmakat is. A parasztok most már nem elégedtek meg azzal, hogy még egy korty ivóvizet is megtagadtak az idegen fegyveresektől, hanem könyörtelenül megölték azokat, akik a kezük közé kerültek, sőt, nemegyszer agyafúrt módon lassú kínhalálra ítélték őket.

Franciák (s a Nagy Hadsereg más nemzetiségű tagjai) és oroszok egymást múlták felül kegyetlenségben, az éhség és a bosszúszomj egyaránt megtette hatását, tombolt az esztelen gyűlölet. Még az angol Wilson is, aki pedig nemigen aggódott sem az oroszok, sem a franciák sorsáért, feljegyezte, hogy „a borzalmak meghaladnak minden emberi elképzelést… lehetetlenség ezeket a szörnyűségeket a valósághoz híven leírni …” Felbomlott a fegyelem, s a harci kedv csak akkor lángolt fel a katonákban, amikor egy-egy zsák krumpliért vagy lisztért küzdöttek. Ugyanígy harcoltak az elhullott lovak húsáért, belső szerveiért. A szörnyűségek nagy része elkerülhető lett volna, ha a Moszkvából kivonult Nagy Hadsereg szekerei nem aranyos kösöntyűk, templomi kelyhek és más drága holmik alatt roskadoztak volna, hanem élelmiszert és takarmányt szállítottak volna. Meddig lehetett fokozni ezeket a borzalmakat?

Az emberevésig. Kreutz orosz tábornok szerint – saját szemével látta egy Vjazma és Szmolenszk közötti erdőben – a kiéhezett és minden tartásukat elvesztett napóleoni katonák egyik halott bajtársukat készültek megenni. Jó lenne nem elhinni ezt a szörnyűséget, de sajnos, más források is megerősítették.

Számottevő, egyre növekvő méreteket öltött a partizánmozgalom, s ebben fiatal parasztokból toborzott csoportok is részt vettek. Világhírnévre tettek szert olyan partizánvezérek, mint Kudasev, Figner, Vadbolinszkij, Szeszlavin és elsősorban Gyenisz Davidov alezredes, Napoleon egyik leglelkesebb bámulója, költő és huszár, aki egyidőben Bagration hadsegéde volt, s még Borogyino előtt azzal a javaslattal állt elő, hogy kisebb lovasosztagokkal meg lehetne zavarni a franciák egyre hosszabb utánpótlási vonalát, el lehetne csípni küldönceiket, meg lehetne szerezni fontos postájukat. Bagration továbbította a tervet a főparancsnoknak, de Kutuzov,, mint annyi más hivatásos katona, nem szerette a partizánokat, s csak ahhoz volt hajlandó hozzájárulni, hogy Davidov ötven huszárt és nyolcvan kozákot kapjon. Davidov érthetően felháborodott a táborszernagy alamizsnáján, de kénytelen volt beérni vele. Később persze sok fiatal paraszt csatlakozott hozzá, s ezeket is könnyű volt fölszerelni az elhullajtott francia fegyverekkel. A partizánok nemcsak az ellenséget nyugtalanították, hanem egymás között is sokat veszekedtek, mindegyik a saját csapatának tulajdonította a legnagyobb sikereket. Platov, a sok szempontból ismert atamán például azt állította, hogy a partizánmozgalom egyenlő a kozákság tevékenységével. Szeszlavin pedig nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Oroszország felszabadítása és az általános béke az ő tevékenységének az eredménye. Kérkedés dolgában egyik csoport sem vethetett semmit a másik szemére, de az bizonyos, hogy valamennyi csoport hősiesen, néha az őrülettel határos vakmerőséggel harcolt, s különösen hírszerzés terén tettek hasznos szolgálatokat az orosz főseregnek. A kérkedés, a hetvenkedés elválaszthatatlan volt a partizánok tevékenységétől – ezt állapította meg Volkonszkij herceg is, aki egy ideig partizánokat vezényelt, s ügyelt arra, hogy csapata harcainak jelentőségét ne túlozza el, s különféle rémmesékkel ne ássa alá a partizánok hitelét. Remélte, hogy őszinte adatai „bizalmat keltenek, ellentétben más partizánok túlszínezett történeteivel”.

A partizánok kérkedése visszatetszést keltett a fő sereg katonái között, s úgy tekintettek a partizánokra, mint komolytalan szájhősökre, akik hangzatos szavakkal egész háborúkat nyernek meg, holott erre csak a sorkatonaság képes. Nők is részt vettek a partizánmozgalomban, s megörökítették Vaszilissza nevét, aki vasvillával és kaszával ölt meg ellenséges katonákat, de lehetséges, hogy ez is csak mese, mert partizánlegendákban fölöttébb gazdag volt ez a korszak, különösen hogy Kutuzov idegenkedett a színes tettektől. A parasztok harcáról, a népháborúról maradt fenn a legkevesebb adat, de az tény, hogy nemcsak a hadsereget, hanem a szentpétervári udvart is idegesítették a felfegyverzett parasztok, mert Pugacsov árnyéka még mindig kísértett. A már említett Nariskin kapitány, aki a hozzá fordult parasztoknak fegyvert és lőszert osztott szét, szigorú megrovást kapott Pétervárról. Talán még az a gondolat is megfordult a túlrémült agyakban, hogy ha  minden kötél szakad, Napóleon segítségét lehetne kérni a fellázadt parasztság ellen… Különösen Arakcsejev, Balasov, és Rosztopcsin ijesztgette a cárt a parasztfelkelés rémével, s könnyű volt elhitetni Sándorral azt, hogy amire Napoleon nem vállalkozott, esetleg a partizánoknak sikerül. Erről azonban szó sem volt, az orosz parasztok teljes gyűlölete Napóleon és hordája ellen irányult. Ez a gyűlölet csak fokozódott, mert a Nagy Hadsereg is leírhatatlan kegyetlenséggel vágott vissza vagy kezdeményezett. Mozsajszk és Gsacsk között – jelentették a császárnak, hogy a menetelő csapatok ezerszámra ölik meg foglyaikat, s hogy lőszert ne pocsékoljanak, agyonütik őket. Az ok egyszerű, enni nem tudnak nekik adni, szabadon bocsátani veszélyes lenne őket, a leghelyesebb tehát végezni velük, jaffai logika. Ha hinni lehet Caulaincourt-nak, Napoleont megdöbbentették az események, s ,,komoran hallgatott”, amikor Caulaincourt arra figyelmeztette, hogy a megtorlás még szörnyűbb lesz, hiszen ők is kénytelenek elhagyni sebesültjeiket.

Ségur szerint másnap már megszűntek a mészárlások, de ez valószínűleg nem volt igaz, mert a hadsereg már alig engedelmeskedett a parancsoknak. Caulaincourt hosszú vádbeszédét a császár előtt kellő óvatossággal kell kezelnünk, hiszen a felháborodott szavak a diplomata emlékirataiban szerepelnek, s nem valószínű, hogy Napoleon eltűrt volna ilyen hosszú leckéztetést. A foglyok legyilkolása azonban bizonyított tény, s ez még magasabbra lobbantotta a gyűlölet lángját, s ez nem csupán érzésekben nyilvánult meg, hanem olyan rémtettekben, amelyeknek a leírását még a kívülálló, hidegvérű Wilson sem tartotta lehetségesnek, pedig Anglia és az angol gyarmatosítás története sem mindig árasztotta magából az emberiesség napsugaras derűjét.

A borzalmak hadjárata volt ez, mert hadjárat is volt, s hiba lenne, ha csupán megrázó festményekben és (bár igaz)rémtörténetekben; képzelnénk el Napóleon legnehezebb és egyben talán leghihetetlenebb eseményekben gazdag vállalkozását.”

És ez a hadjárat megpecsételte Bonaparte Napóleon sorsát. Hiába menekült haza, hiába volt az egyik első dolga, hogy újjászervezze hadseregét. Ellenfelei megérezték, hogy itt az idő. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A háborúkba belefásult Franciaország már nem lelkesedett a császárért. Legyőzhetetlenségének nimbusza alaposan megtépázódott.
1814. április 2.-án a szenátus megfosztja Napóleont a trónjától. Két nap múlva maga is lemond.
A rákövetkező évben még egy utolsó fellángolása van a császárnak, de ezt az utolsó száz napját egy Waterloo zárja le.