Kérem szépen, az egész valahogy úgy kezdődött, felkeltette az érdeklődésemet egy könyv és megvásároltam. És egy cseppet sem csalódtam benne. Sőt! Sikeresen közel hozta hozzám a történelem egy elképzelhetetlen - és ma már, sajnos, hihetetlennek tűnő - időszakát. Pedig, néhány évtizede még nagyon is közeli és hihető események voltak ezek. Lehetnék közhelyes, és írhatnák valami olyasmit, hogy így múlik el a világ dicsősége. De távolról sem erről van szó, hiszen egyáltalán nem dicsőséges eseményekről van szó. Csak miután eltávoznak a szemtanúk nem igazán marad itt a Földön senki, aki átéli, megéli a múltat. A harmadik generáció kivételével.
Pedig tudhatjuk, hogy akik elfelejtik a múltjukat azok megérdemlik, hogy újra átélje azt. (Az eredeti mondás George Santayana The Life of Reason című művéből származik - Beke Ádám fordításában -: "Aki nem képes felidézni a múltat, arra van ítélve, hogy újra megismételje azt."
Az ál-grófnő című könyv egy történelmi monográfia. Egy hölgyról szól, aki a 2. Világháború alatt becsapta a nácikat és ezer embert mentett meg attól, hogy koncentrációs táborban haljanak meg. Maga a könyv létrejötte is regényes, és közben egyszerre emlékműve az emberi tartásnak és önfeláldozásnak, és szól a valódi hősiesség szerénységéről.
Janina Mehlberg matematika professzorasszony valamikor az 1960-as években - miközben az Illinois Institute of Technology-ban dolgozott - megírta hányatott életének emlékiratát. Évtizedekkel később - a halála után, azaz 1969. után - az örökösök meglelték azt és elolvasták. Annyira hihetetlennek és fantasztikusnak tűnt nekik. Mintha az írás lapjain egy egészen más ember történetét olvasták, mint akit ismertek. Egy csendes, szerény ember helyett egy vakmerő hőssel találkozhattak. Fel sem merült bennük, hogy Mehlberg asszony valótlanságokat írt volna le, de mégis egy számukra teljesen ismeretlen Janináról olvashattak. Később a (volt) férj átadta a kéziratot a Floridai Egyetem egyik történelem professzorának (Arthur Funknak.). Aki egy idő után tovább adta Elisabeth B. White-nak. A hölgy a holokauszt témakörben - főként a Majdanekhez kapcsolodó témákat kutatta - végzett kutatásokat és tartott előadásokat. Ő tudott a(z ál-)grófnőről, de amit a kéziratban olovasott az neki is sok volt. Első olvasatra.
 |
| Janina Mehlberg a férjével |
A(z akkor) lengyelországi Galiciában született egy gazdag zsidó földműves gyermekeként. Lvovban élt a férjével, aki filozófia professzor volt. A város 1939. szeptemberében a Szovjetunió fennhatósága alá került, de a helyi egyetem professzorházaspárjának az életében ez semmi változás nem hozott. A kalandokat a német megszállás hozta el.
Engem nagyon megfogtak a könyv azon részei, amikor arról olvashatunk, hogy a németek által megszállt Lvovban az ukrán nacionalisták random időpontokban megjelentek a város zsidó lakóinak lakásában és kényszermunkára elvitték az ottlakók közül egyeseket. Senki nem tudta, hogy hová és azt se tudták, hogy mikor térhetnek majd vissza haza a lakásukba. Már ha visszatérhettek... A mindennapi bizonytalanság lélekörlő volta átjön az íráson. (Az meg a selejt bosszúja, hogy félanalfabéták ütöttek-vertek egyetemi oktatókat, hogy így kényszerítsék őket gyorsabb szénlapátolásra, például. Mondjuk, ez nemzetközi jelenség volt - akkor is - hiszen a magyarországi nyilasok is pont így szórakoztak. Így is.) Igazából nem megrázó, nem érzelmekre ható a stílus, hanem valahogy "rákényszerített" arra, hogy belegondoljak, milyen az amikor elviszik az ember mellől a hozzá közelállót, és tudod, hogy minimum meg fogják alázni (és nem csak verbálisan), viszont az se tudod, túl fogja-e élni, viszontlátja egyáltalán őt az ember, és ha mégis, akkor bármikor megismétkődhet - sőt, tudod, hogy meg fog ismétlődni - ez az egész. Szemmel láthatólag csak a legrosszabb dolog szüntetheti meg ezt az áldatlan állapotot. És talán erre a fajta állandó stresszre jött válaszként az, hogy Janina Mehlberg saját élete kockázazásával mások - számára idegenek - életékörülményeit könnyítse, és lehetőség szerint megmentse.
Nem részletezném a könyv tartalmát, most elég legyen annyi, hogy Mehlberg asszony felöltötte magára Janina Suchodolska katolikus grófnő karakterét és bejárása volt a majdaneki táborba, ahová élelmiszert, gyógyszert vitt be a táborlakóknak. Egyszerre tárgyalt SS tisztekkel és lett tagja a lengyel ellenállásnak. Egy kitalált személy ruhájába bújt, hogy életét kockáztatva ezrek életét megmentse. Ráadásul, zsidóként kétszeresen is kockázatos volt számára a nácikkal való kapcsolattartás. Egyrészt a származás, másrészt a hamis személyazonosság. Lebukás esetén két ok a megkínzásra és a kivégzésre.
Értdekesség, hogy kezdeti időszakot - a lvovi életmentéseket - kivéve, csak lengyel származású embereket mentett meg. Ennek két oka is lehet. Az egyik, hogy a Majdenekben a zsidó táborba humanitárius céllal bejutni lehetetlen volt. A másik, hogy az akkori lengyel társadalomban (és így az ellenállási mozgalom tagjai között is) erős antiszemita meggyőződés volt az uralkodó nézőpont. Valószínűleg, nem kapott volna segítséget az Ellenállástól, ha a zsidó táborra is kiterjesztette volna tevékenységét. Ne feledjük, hogy ekkoriban (1943.) volt a Varsói Gettófelkelés, aminek a harcát, és a leverését a "keresztény" Varsó tétlenül szemlélte. Ahogy azután 1944-ben a szovjet csapatok szemlélték tétlenül a maradék Varsó felkelésének leverését.
A könyv, tudtommal, eddig angol, lengyel és orosz nyelven jelent meg.
Úgy vélem, hogy fontos tisztában lenni azzal, hogy voltak olyan emberekek, akik a reménytelen küzdelmet választották, a méltó halált a méltatlan, az embertelen helyett. Sokáig csak a Soá áldozatairól hallhattunk. Akik életében is (és főként földi sorsuk végén) beteljesedett Jésája híres (bár) elsősorban a messiásra vonatkozó mondata: "Mint bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely elnémul nyírói előtt, nem nyitotta ki a száját." Az 1953-as (5713-as) évi törvény mind az áldozatoknak (mártíroknak), mind a hősöknek emléket állít. És így van ez jól. Így kerek a világ.
De nem úgy, ahogy egy alföldi kisvárosunkban is látható.
 |
| Kis magyar oximoron |
(Az UPA jelszava megvan? De hasonlít valamire...)
Miközben áldozatok nevei sorakoznak a márványokon.
Miért kell maszatolni? Az áldozat az áldozat, a hős meg hős. Az egyik önként vállalja a meggyőződéséért a halált is akár, a másik élni szeretne, de meggyilkolják. Vagy elviszik meghalni. A Don-kanyar megvan?
Van abban valami báj(?), amikor a múlt bálványozói emléket állítanak - és hősöknek nevezik - az általuk dicsőített múlt áldozatait.
Sohasem lesz vége?
A mérkőzésről írtam már, ám úgy vélem volna még egy kis hozzáfűznivalóm. Megemlítettem a történelmi előzményet, a történelmi kontextust és a téma pár feldolgozását.
De a legfontosabbat nem említettem. A hármadik félidőt - ami egy 1962-es szovjet film - kihagytam. Miközben természetes módon a kritikusok ezzel a klasszikus feldolgozással hasonlították össze a 2012-es remake-t. És hiába fekete-fehér az alapmű, mégis sokkal jobbnak értékelt, mint az újrafeldolgozása. Ennek ellenére nekem tetszik az az alkotás is. Most hogy újranéztem - és a feliraton változtattam is egy picit -, ugyanazt éreztem az üzenetének, mint tizennégy évvel ezelőtt. Tagadhatatlan, hogy ez egy sportfilm. Egy sportfilm, ami a '41-es háború idején játszódik. Egy olyan sportfilm amiben nincs idő a mély jellemábrázolásra, mert sodor a sztori. Mint egy lendületes futballmeccsen. És ugyanannyira felszínes is. A film üzenete számomra mégsem ez. Saját korának üzeni a megbékélést, egymás elfogadását. Miközben bemutatja a nácikkal való kollaborációt - és annak véres következményeit -, a véres és bűnös (ukrajnai) múltat, ennek ellenére épp azt üzeni, hogy össze kell fogni, hogy a múlt ne ismétlődjön meg. Még egy kicsit se. Na, ez nem jött össze. Nagyon nem. A megértés, az elfogadás nem kapott esélyt se. A harckocsik, az aknavetők, a drónok és a siklóbombák erről tanúskodnak évek óta.
Mit mondhatnék a színészi játékokról?
Sok mindent nem. Bezrukov és Bojarszkaja valamint Klimova is hozza a kötelezőt. Mindezek ellenére, kedvencem ez a film. Miközben olvasgattam az ál-grófnőről szóló könyvet többször az eszembe jutott ez az alkotás. Talán mert mindkettő arról szól, hogy a genocídiumban is emberenek kell maradni. Akkor is, ha ez életveszélyes. Lehetnék közhelyes, és kijelenthetném, hogy az utókor mindig méltányolja az emberséget, a kiállást a vérzivatar közepette is. Itt Közép-Európában ez nem tűnik evidenciának. Sajnos. Bennem mégis van egy idea, ami szerint jobb Janina Mehlbergnek lenni, mint Endre Lászlónak. És a Yad Vashem Intézet fontossága éppen ebben rejlik, hogy emléket állít a hősöknek és a mártíroknak is.
A mérkőzés is emléket állít a korszak hőseinek: katonáknak, futballistáknak, egészségügyi dolgozóknak, a hétköznapi embereknek hősöknek... És emléket állít a lemészárolt áldozatoknak, a honvédőknek és a náci kollaboráns UPÁ-soknak is. Kinek így, kinek úgy.
Egy olyan történelmi filmről van szó, ami sportfilm is - azt gondolom ez így megfelelőbb felsorolás, mint a sportfilm ami történelmi film is -, ahol nem feltétlen a drámai mélység az amit keresnünk kell, hanem az érzelmi megközelítést. Mert hát maga a sporteseményen való szurkolás is egy érzelmi átélés. És ahogy a sportban vannak szabályok, amiket be kell tartani, úgy az olyan történelmi filmeknél is fontos a hitelesség, amely az érzéseinkhez is szeretnének szólnia. Az 1997-es olasz Az élet szép ennek egy nagyszerű példája. Egyszerre hitelesnek lenni és megérinteni a nézőt - na ez már nem egyszerű filmgyártás. Ez már művészet. És a kérdés számomra csak az, hogy ezt a szintet eléri-e, megkarcolja-e A mérkőzés. Vagy volt-e erre irányuló célja az alkotógárdának? A (világ)politikai helyzet már akkor olyan volt, hogy a film csak egy kvázi skanzenben található filmszínházak mutatták be. Már csak azért is, mert ukrán-orosz koprodukcióban készült ez a mozi. Ugyanakkor, a film erőssée az, amit gyengeségének godolhatnánk. Nincsen alaposan kidolgozott karakterek - a mozi nem erre alapoz -, ellenben érzelmileg sodródnak a szereplők, és ettől kaphatunk valami többletet. Így többé, másabbá válik az atmoszféra, mintha történelem órán ülnénk vagy egy dokumentumfilmet szemlélnénk meg.
A filmet megtekinthetitek itt:
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése