Megnéztem. Újra. Sok-sok éve nem láttam. Volt bennem kíváncsiság, nem tagadom. Ennyi év után is tetszeni fog? Mert annakidején tetszett. Még ha nem is egy örökérvényű darab. Vajon a közel tíz év leamortizálta a filmet? Nem. Főleg, a Kárpát-medencéből nézve. Érdekes film. A Grom őrnagy hozta fel bennem, hogy újra meg kellene tekintenem ezt az alkotást. Úgy gondoltam, hogy van hasonlóság a két film között. Hát nincs. Hacsak nem a taxis...
Jó pár évvel ezelőtt olvastam a neten egy írást, amitől kész voltam. Az orosz alvilágról értekezett a szerző, és az elképzeléseit a Brat (Fivér) című filmekkel próbálta alátámasztani. Nem zavarta, hogy játékfilmre hivatkozik, hogy egy szórakoztatásra készült film alapján gondol valamit a valóságról. És újságírónak gondolja magát a szerző. Miért jövök most ezzel? Mert ez a film a moszkvai alvilágba kalauzol el minket. Egy képzeletbeli moszkvai alvilágba. Nem a valódiba. De cserébe megkapjuk az összes közhelyet a moszkvai alvilágról. Mert ez a film egy vérbő fekete komédia. Vérbő mindkét értelemben. Folyik, fröcsög benne a vért, ahogy a Apu, dögölj meg!-ben is fröcsög. És vérbő szexuális értelemben is. Ehhez a filmhez kell egyfajta hangulat, ez tagadhatatlan. Nem művészi alkotás, nem hordoz hatalmas belső értékeket. Talán még értékeket se. Csak szórakoztatni akar. Vajon sikerül-e neki? Ez itt a kérdés!
Egy kép a filmből
Amikor elkezdtem újra nézni a filmet (a saját feliratommal), már a legelején eszembe jutott, hogy a fordítás során - annakidején - az egyik legnagyobb problémám a kínai nevek átírásának módja okozta. Már a múltam része volt akkor is az eset, amikor a neten olvastam egy érdekes írást egy neves kínai kommunista vezetőről. Eleinte úgy éreztem, hogy valami új infó birtokába fogok jutni. Olvasás közben jöttem rá, hogy nem. Az ismeretlen kínai kommunista valójában Mao Ce-Tung volt maga. Csak az esszéíró az angol név átírási szabályok alapján, angolszász művekben található formában írta le az egykori vezető nevét. És nem esett le nekem egyből, hogy kiről van szó. A mondatok egyre gyanúsabbakká váltak. Még az is felmerült bennem, hogy Az igazi Maohoz hasonló hoax áldozata vagyok. Nem. Csak lassan elfelejtünk magyarul. Szóval, ebben a filmben is vannak kínai személynevek, és vakartam a fejem a megoldáson. A kínaiból (vagy a vietnamiból) az oroszba bekerült nevet, neveket kellett "magyarosan" leírnom. Úgy rémlik, van vagy három átírási szabályrendszer. Rémálom volt. Azután, ott voltak az utalások. Most ahogy néztem, (még) vettem az "adásokat". De ha az ember nem tudja - hogy például a viking-hős pilóta-üzletember parallel Kozlovszkijjal - mikre vagy kikre utal a dialógus, attól még nem "üt" kevésbé.
Tetszik a film öniróniája. Láthatjuk a moszkvai maffiát, pont úgy, ahogy előítéletesen elképzelik a nagyvilág. Megkapjuk azt a sztereotip képet, amit mindenki "elvár". De finoman jelzi is, hogy egy hamis gengszter-romantika "áldozatai" vagyunk. A keresztapuka mobilja megcsörren, és a Bumerből ismerhető polifomikus csengőhangot hallhatjuk. (A bumer szónak semmi köze a boomer-hez. A Bömös-höz több köze van. A bumer az orosz szlengben a BMW autó neve. Az említett filmben egy baráti társaság elutazik a városból. Az elutazik szó egy kicsit megtévesztő és eufémisztikus ebben az esetben. Mert hát nem is egy sima road movie-t láthatunk. A kilencvenes évek alvilágáról szól az az alkotás.) És a felcsendülő dallam eleve görbe tükörként funkciónál - véleményem szerint - a SzuperRosszakban. Egyrészt oroszosan szentimentális a bácsi, másrészt karikatúrává válik ezáltal a jelenet, és ezt a szétszóródó töltényhüvelyek csak tovább hangsúlyozzák. Nem. Nem egészen ilyen az orosz alvilág. Ez egy kjukva, egyfajta elvárás a nézőktől akik ha vért akarnak, hát megkapják. Annyira hiteles ez a gengszter világ, amennyire Zana Zoltáné az volt harmincvalahány éve. (Azért nem ő volt az egyetlen a kilencvenes években Magyarországon, aki műmájer gang-eskedéssel próbálta eladni nem túl hosszú szavatosságú zeneipari termékeit. Nem ő volt az egyetlen, de - talán - a legsikeresebb.)
A filmnek igazából nincs főhőse. Hogy is lehetne, mikor szuper-rosszak a főszereplők. Nem gonoszok, csak egyszerűen nem pozitív karakterek. Igazából, nem is negatívak. Mindennapiak. A Lány, aki megharagszik a barátjára és berúgik; a barátja, aki végre már szexelne egy jót; a testvér, aki könnyen szeretne sok pénzt keresni... Dirty Deeds Done Dirt Cheap. Mit lennél hajlandó megtenni a barátnődért? És ha ő egy távol-keleti prosti, aki napjaink Moszkvájában lakik és... Mi van akkor, ha drogdílernek álltál, és egy halom pénzzel tartozol a megbízódnak? És mi van akkor, ha a körülötted lévők mind mihasznák és a legegyszerűbb dolgok elvégzésére is alkalmatlanok? Meg kell próbálnod túlélni a napot. És bízz abban, hogy minden jó lesz a legvégén. Hát... körülbelül erről szól ez a filmecske. És bár Darcomet leszólta a filmet annakidején, én ennek ellenére - most majd kilenc évvel később is - végig tudtam nézni. És az, hogy közzéteszem annak a jele, hogy nem csak végig tudtam nézni. (Ettől függetlenül igazából nem tudom, milyen már eddig is általam használt hashtag-et rendelhetnék hozzá, és ehhez a bejegyzéshez.)
SzuperRosszak című vérbő fekete komédiát itt tekinthetitek meg. Remélem, ráéreztek és tetszeni fog!
Megérkezett. Grom őrnagy kilépett a papírvilágból és így érkezett meg a mozgóképek világába. Ezzel a közel harmincperces alkotással indult el az a széria, amely jelenleg a negyedik részénél tart. (A magam részéről azért remélem, hogy itt megállnak. A képregények feldolgozva, az őrnagy elbúcsúzott. És olyan szépen... Kár lenne, ha meggondolná magát és újra szuperhőssé válna. A csúcson kell abbahagyni. Olyan szépen köszönt el a nézőktől... Ezért gondolom/remélem, hogy ennyi volt.)
A film rövid, ám ami közbejöhetett, közbe is jött a fordítás közben. Először is, "vakon" kezdtem bele. ezalatt azt értem, hogy nem néztem meg a fordítás előtt. (Az időtényező miatt.) Durr bele! Már több, mint a fele megvolt, amikor huss! Ó, hányszor jártam már így. Nem készítettem közben mentést. Annyira "beleéltem " magamat. Hát... Az igazság az, hogy eleinte nyomasztó volt. A film ötödik percéig. Akkor ráéreztem. Majd beütött a krach. Hagytam az egészet. Másnap teljesen elölről kezdetem mindent. Az első pillanattól élveztem a filmet! A taxis jelenet közben eszembe jutott a Szuperrosszak című film. Emlékeim szerint, van bennük közös. Már úgy hangulatilag is, talán. Ez is eszembe jutott, hogy a Grom ürügyén talán azt is fel kellene tölteni. De előtte, csak meg kellene nézni újra azt nekem is, nem?
Ebben a bejegyzésben komolykodhatnék, írhatnék a SZIZO-król, az iszonyú vastag vasajtókról, amelyek a mai napig "üzemben vannak helyezve" az orosz nagyvárosok postáin, bankjain - emlékezvén a kilencvenes évekre -, de minek is? Minek húzzam az időt? Miért írjak litániát?
Az országnak ismernie kell a szuperhőseit
Mit írhatnék a filmről? Ez egy bevezető, kedvcsináló filmecske. Szinte minden benne van, ami a gromos filmeket jellemzi. Javaslom, nézzétek meg!
Ismét egy klasszikus új filmes feldolgozása. Amennyire csábító, annyira visszatartó is a cím, nem? Hiszen egy klasszikusról van szó, egy olyan alkotásról, amely egyeseknek kötelező olvasmány volt középiskolában. (Vagy legalább is, kellett volna lennie.) Kötelező olvasmány, tehát unalmas. Esetleg nehezen érthető szavakkal kifejezésekkel, utalásokkal teljes. Kinek van kedve ilyesmiket olvasni? Kinek van kedve ilyen művek filmes feldolgozását megnézni? Ki akar unatkozni? Ki akarja az elméjét magvas gondolatokkal terhelni? De komolyan!
Kérlek, feledd el az előítéleteidet! Légy nyitott! Az Anyegin sem egy olyan alkotás, ami elálmosít vagy valami nehéz táplálék, ami megfekszi az ember gyomrát. Napjainkban is aktuális, mint Csehov kutyás dámája. Eme novella miről is szól? Hogy egy híres fürdővárosban van egy hölgy, aki rendszeresen sétáltatja a kutyáját. (Hű, de uncsi!) A nő gyönyörű, a férfiak epekednek utána. De csak úgy plátóian. Amíg az egyikük, úgy nem dönt, hogy meghúzza a hölgyet. Még ha megközelíthetetlennek is tűnik. És megteszi. Erkölcs ide vagy oda. Hmm... Gondoltad volna, hogy Csehov írt csajozós emberkéről is? Talán, mégsem olyan uncsi Csehov, mint ahogy az a köztudatban él. És az Anyegin se unalmas. A történet annyi, hogy van egy gondtalan életet élő fiatalember: Jevgenyij Anyegin. Nagylábon él, nem kell tartania a jövőtől, hiszen egy gazdag ember egyetlen örököse ő. De beleun a fővárosi pezsgésbe, beleun az állandó bulizásba. Megcsömörlik a bálaktól, a színházi előadásoktól, az élvhajhászástól. A társasági élet már fárasztja őt. Jevgenyij úgy dönt, hogy kiszabadul ebből a világból, és vidékre költözik. Ahol - mivel kerüli a társaságot- különcnek tartják. De egyszer csak a céltalan embert felrázza egy lelkes ifjú, aki révén megismerkedhet Tatjánával és annak nővérével... Számomra akceptálható Anyagin menekülése a fővárosból. Más okból kifolyólag - említettem én ezt nem olyan nagyon régen az egyik bejegyzésben -, de valami hasonlót én is megtettem valamikor réges-régen. Rebootoltam az életemet. Nem akartam, de úgy alakult a sorsom, hogy az egyetlen kiútnak ez tűnt. Másfél év után. Egyre borzasztóbbá váló másfél év után. És ezután még kétszer kezdtem elölről mindent. És nem mindig azért, mert én ezt így akartam volna. Szóval, valószínűleg, ezért (is) megértem Jevgenyij Anyegin karakterét. A kimenekülési kisérletét. Puskin költeményének címszereplője a céltalansággal és a nihillel küzd. Majd húszévesen az én életemet is leuralta ez. A céltalanság - ami önmagában is pusztítja az ember lelkét - és a mindent tagadás. Ezek nem felemelő dolgok. Idővel kikészítik az embert. Megölnek, ha nem tudsz megszabadulni tőlük. Én megmenekültem. De ez nem az én érdemem volt. Azt hiszem, szeretnek fent. Még akkor is, ha nem volt az eddigi életem első (nagyobbik) fele egy fáklyás felvonulás. Ám ezt egyáltalán nem bánom. Javamra vált. Hiszen, teher alatt nő a pálma. Sub pondere crescit palma.
Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij és Puskin jellemábrázolásai nagyon pontosak, életszerűek és lényegre törőek. Nem véletlen. Ez nem csak a felsorolt írók nagyszerűsége, zsenialitása miatt van így. Hanem az élettapasztalatuk miatt is. Az Anna Karenyinában mind a megcsalt, mind a megcsaló lelkivilágának ábrázolása roppant részletes, szerteágazó és pontos. Átélhető. Egyetérteni és felháborodni is tud az olvasó. Az a véleményem, hogy Tolsztoj ritka szemét ember volt a magánéletében. Nőügyek viszonylatában. Még akkor is, ha a befutott írót hölgyek tömegei bálványozták, ha vitriolt is pisiltek, ha szóba került, ha megláthatták. Most tekintsük el az ifjúkori hedonizmusától, és az idős mesterre tekintsünk, aki kihasználta ifjú felesége naivitását és rajongását. Bizalmába férkőzik és ezután zsarolja, leuralja a feleségét. Magához kötözi. Magát Levinnek képzeli, de egy önző, befutott és világhírű író-despota. Nem véletlen tud olyan részletes jellemábrázolást adni műveiben. (Persze, amikor megérezte a halál közelítését, elkezdett a hozzáállása változni. De ez teljesen természetes. Én azt tapasztaltam, hogy aki a halál jeges leheletét megérzi, minden esetben értékrend változás történik az emberben. Még akkor is, ha a kaszás végül nem viszi el. Aki csak handabandázik, az nem változik meg. Nincs miért.) Vagy ott van Dosztojevszkij, aki olyan csodálatos krimiket írt! Agatha Christie a gyilkos leleplezésére, megtalálására hívta olvasóit. Az orosz író óriás a gyilkos lelkivilágának megismerésére (is) hívja az olvasót. Azt tudtátok, hogy az ifjú Dosztojevszkijt halálra ítélték, de szerencsénkre, az utolsó pillanatok egyikében kegyelmet kapott. Nem köztörvényes ügy miatt várt rá a bitófa, de a halál megközelítette őt. És ez a közelség alaposan megváltoztatja az embert. Kit így, kit úgy. És Puskin? Róla milyen nemszép dolgot közöljek?
Jevgenyij Anyegin személyisége nem olyan távoli Puskinétól. Mindketten folyamatos vadászatként élték meg a társasági életüket. Alekszandr Szergejevicsnek személyes tapasztalatai voltak arról a miliőről, ahonnan Jevgenyij kiszakadt. Mert a hedonizmusba belefáradt Anyegin önként vált életformát. Unja már az életét - az orosz irodalom egyik első felesleges ember típusának megjelenésének lehetünk tanúi -, de nem tesz semmit a kiégés ellen. (Még jó. Még a végén heroinista vagy egy kiskorúakra utazó szexuális ragadozó válna belőle. A gondtalanságnak, a céltalanságnak, az érték nélküli életfelfogásnak lehetnek ilyen végállomásai.) Jevgenyij Anyegin sodródik. Mert a céltalan és felesleges emberek mindig sodródnak. És a film (valamint a verses regény) címszereplője lekerül a fővárosból vidékre, de ott is tovább éli azt a semmit, azt a nihilt, amit már Péterváron a sajátja volt. Ugyanúgy unja magát, mint a nagyvárosban. És ez nem belemagyarázás. Nézd meg a filmet, és figyeld a karakter arcát! Jó a színészi játék!
Valahol sajnálom, hogy a film címe az, hogy Anyegin. Attól tartok, többeket tart vissza, mint ahány embert bevonz. Pedig egy jó és szép filmet láthat az, aki megtekinti. Az eredeti mű verses regény, ami nem feltétlen kedvező napjainkban. Eleve sokak számára a regény műfaja is taszító - hiszen azt olvasni kell -, pedig az próza, de ráadásul az eredeti alkotás még vers is! Az audio-vizuális élményekre szocializálódott társadalmakban eléggé karanténban van ez a műfaj. De ezt az akadályt szépen veszi a film, Nem szakad el az eredeti szövegtől, de csak az időnként felbukkanó narrátor idézi azt. Minden más, az összes dialógus (és azok megvalósítása) napjaink filmeken felnővő nemzedékeinek igényei szerint vannak prezentálva. De úgy, hogy közben vállalhatatlan kompromisszumokba nem mennek bele az alkotók. Mindenki meg tudja kapni azt, amit meg kell kapnia. Egy klasszikus irodalmi alkotást kapunk modern felfogásban, miközben a kellékek, a környezet autentikus. (Ami nem minden esetben mondható el a 2008-as amerikai feldolgozásra.) A kosztümös környezet tud szólni a mának is. És ez az, ami nem jön át a film címén. Hogy nem egy avittas feldolgozásról van szó, hanem napjaink igényeit kielégítő műről van szó. De ez utóbbi, nem azt jelenti, hogy silányosítás történt volna a forgatás, a vágás során. Szerintem, érdemes megnézni. Egy szépen fényképezett, jól felépített filmet tekinthet meg az, aki előítéleteit félreteszi. Az időnként feltűnő - de a filmes környezetből nem kitűnő - narrátor és a mondanivalója sokat hozzátesz a mozi hangulatához. Lök egy kicsit a sztorin, miközben megcsillantja a puskini szöveget. Nem sokáig, de épp elég ideig, hogy hangulatot varázsoljon nekünk.
Alapvetően azt szokták mondani, hogy az Anyegin egy romantikus verses regény. A cselekmény alakulására ez a megállapítás tökéletesen igaz, ugyanakkor a jellemábrázolásra, szerintem, nem. És ez a két dolog tökéletes szimbiózisban van, kiegészítik egymást és egy nagyon jó a végeredmény.
A címszereplő megítélése többféle lehet. (Már ha engem kérdeztek.) Sőtér István szerint: "a nem romantikus jelleme a legfontosabb, azaz a másodlagossága, a csődje, az üressége, mely a démoni modorosság külsőségeivel téveszti meg Lenszkijt is, Tatyjánát is. Jellemként Anyeginnek talán legközelebbi rokona Flaubert Érzelmek iskolájá-nak hőse, Frederic Moreau: ugyanaz az unatkozás, céltalanság, örökségvárás, majd az örökség és az élet elfecsérelése." (Szovjet Irodalom: 1987/2, 125.) Én egyáltalán nem ilyennek gondolom Anyegint. (Középiskolai matematika tanárnőm egyszer az egyik órán azt mondta, hogy azért nem kedveli az irodalmat, mert egyes alkotásokat így is, és úgy is - esetleg amúgy is - lehet értelmezni. Ezzel szemben a matematikában! Szerettem a matematikaórákat. Jobban, mint az irodalomórákat. Még ha ez esetleg furcsának tűnhet valakinek.) Nem gondolnám, hogy Jevgenyij Alekszandrovics megtévesztené Tatjánát vagy Lenszkijt. Szerintem, őszinte hozzájuk. Talán azért van ez így, mert - bár egészen másmilyen életet éltem, mint Anyegin - engem is elért egyszer a nihil. Ennek ellenére az életem nem volt unalmas, nem vártam semmilyen örökséget, nem fecséreltem az időmet. Simán pokolivá vált. Legalábbis kezdett azzá válni és kiteljesedni. Persze, szabadság van elvtársak! Legalábbis az irodalomban. Szabadon lehet értelmezni az olvasottakat, vagy a látottakat. (Szintén középiskolában egyszer - a nap vége felé - irodalomórán elővetettek velünk egy számunkra ismeretlen verset, és elemezni kellett. Janus Pannonius alkotását elolvastam és elvégeztem a feladatot. Utólag kiderült, hogy a szaktanárnő szerint freestyle-os írást adtam ki a kezem közül. Ezt nem a kapott érdemjegy alapján gondolom - ami talán kettes volt, mert hát azért csak írtam elég hosszan -, hanem mert piros tollal egy kérdést is ráírt a papírlapra: melyik verset elemezted? Pedig nem volt választási lehetőség, és stimmelt a szerző és a cím is.) Talán a magam élettapasztalata befolyásol(t) abban, hogy jóindulatú embernek gondolom Anyegint. Beleunt mindabba a szépbe és jóba, amit az orosz főváros tudott nyújtani neki. Színházi előadások, bálok, bulik, ivászatok, kártyázás, csajozások, gondtalanság... És egyszer csak rájön, hogy ez nem élet, nem ez az Élet. És nem tudja, hogyan tovább. Igen, céltalanná válik az élete. Céltévesztett emberré vált. Ez egyfajta csőd. Igen. De ettől nem feltétlen válik negatívvá a jelleme.
Úgy vélem, hogy Lenszkijre tényleg, mint barátra tekint. Miután elolvassa Tatyjána levelét, nem a fiatalembert akarja provokálni tettével, hanem inkább Tatyjánát akarja elriasztani magától. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kedvelné a lányt. Bonyolult? Szerintem, nem. Persze, ifjabbkori önmagamra ismerek ismét. Tetszett a lány nagyon, de épp a lelkemben elhatalmasodó nihil akadályozott meg abban, hogy megpróbáljak valahogy a közvetlen közelébe kerülni. Nem akartam, hogy a lelki válságom negatív élményeket okozzon neki. Inkább... És ebben "segített" az is, hogy elvittek katonának. (Nagyon) Sok-sok évvel később összefutottunk... Talán mindezek is közrejátszanak nem csak Puskin művének egyfajta, sajátságos értelmezésében, hanem abban is, hogy kedvelem azt. A sajátságos alatt azt értem, hogy nem a szokásos... egymást másolós értelmezést. Ahelyett, hogy rászánnák az időt, és elolvasnák egyszer - ha máshogy nem, hát kutyafuttába - azt, amiről véleményt alkotnak a "hozzáértők". Az Anyeginről azt olvashatjuk úton-útfélén, hogy a főhősök szerelemesek egymásban, de nem egy időben. Édes Istenem! Ha valamit nem ismerünk, miért kell véleményt formálnunk róla? Miért kell más hülyeségét visszhangozni? Lehet, félreértek dolgokat, vagy épp szembe megyek az elfogadott értelmezésekkel (valahogy így jártam a Janus Pannonius verssel is, annakidején), de legalább veszem a fáradságot és arról írok, amit személyesen megismertem. És kedvelem azt, ha valahogy szól hozzám a mű. Bárhogy. Az se gond, ha "beszól."
Én megértem Jevgenyij Anyegint, ahogy Tatjána levelét fogadta. Egyrészt-másrésztezhetnék, de minek.
És persze, úgy is értelmezhetjük a művet, hogy Anyegin számító és kihasználja Lenszkijt, becsapja, ahogy Tatjánát is. Ahogy a sőtéri idézet sejteti velünk. Megvédeném ezt az álláspontot! (Ha nem gond.) Jogos a felvetés, hogy egy olyan ember, aki szétcsajozta magát a fővárosban - és bele is unt a casanovai létbe -, a vidéki szépségben simán láthatná a könnyű prédát. És unaloműzésként elkezd csajozni. Végre újra vadászhat! Evés közben jön meg az étvágy - és barátság ide vagy oda -, és ott van Olga is! Bedob hát még egy pecabotot. És érzelmileg magát is becsaphatja közben. Van ilyen. Nézz körül! Korunk hőse ő.
Kicsit zavaró lehet, hogy egyszerre két Anyeginről beszéltem. Itt az idő, hogy szétválasszam a két karaktert. Az egyik az, akit Puskin megírt, a másik az, akiről ez a 2024-es orosz film, amelyet a bejegyzés végén meg is tekinthettek. Ez természetes, hisz a film már egyfajta értelmezése az alapműnek. Akkor szolgáltassunk igazságot Sőtér Istvánnak! A verses regény egy francia nyelvű idézettel kezdődik, ami - a Galgóczy Árpád fordításában - így hangzik:
"A hiúság keménnyé tette, s ezenfelül az a fajta kevélység is megvolt benne, aminek következtében - a talán csak képzelt felsőbbségérzet indíttatása - az ember egyforma közömbösséggel vallja be a jó és rossz cselekedeteket." Ezzel indít a költő, hogy a főhőssel kapcsolatban azért ne legyen túl pozitív elvárásunk.
Egy kis környezettanulmány: A cár és udvartartása, akkoriban, a reggeli sétáját délután kettőkor tartotta a Nyevszkijen. Számukra ekkor indult a nap. És ehhez igazodtak, természetesen, az aranyifjak is. Kora délután a fiatal lányos házaknál összejövetelek voltak. A megjelenő gavallérok életkora nem volt korlátozva. A dandyk innen kényelmesen el tudtak menni a színházba, hiszen az előadás hatkor kezdődött. Színház. Ne legyünk sznobok! Felejtsük el a kulturális ködgépek által gerjesztett bullshitet. Az ifjak (és kevésbé ifjak) ismerkedni, csajozni mentek Thália szentélyébe. Letiportak lábakat, hogy bemutatkozhassanak a friss húsnak, hogy valahogy elkezdjék vagy ne kezdjék el azt a dolgot. Maga az előadás körülbelül három óra hosszat tartott általában. Színház után mentek az aktuális bálba vagy kártyázni, inni, dorbézolni. Késő ősztől kora nyárig így élt (volna) Jevgenyij Alekszandrovics Anyegin. Na, ettől csömörlött meg a főhős. (Vajon hány év után? Nyolc. Csak mondom.)
Néhány szót vesztegessünk Tatjánára! (Vagy Tatyjánára, hiszen ezzel az írásmóddal találkozhatunk, és végül is egyik sem felel meg az MTA cirill betűs nevek átírására vonatkozó szabályainak. De hát ott van a hagyomány is, mint helyesírási tényező!) A filmben úgy találkozunk vele, mint aki állandóan olvas. És mit? Richardsont. Samuel Richardson (1689-1761) angol író szentimentális regényeket ír.
És mit olvashatunk Puskinnál? Hogy Tánya egy kicsit más volt, mint a többi gyerek. Más foglalkoztatta.
"És hosszú éjeken telente
Inkább ijesztő rémmesék
Igézték zsenge képzetét."
Feltételezhetjük, hogy nem a dada mesél - csak neki, hisz Olga nincs megemlítve, arról nem is beszélve, hogy abban az időszakban történik mindez, mikor már aludnia kellene - neki horror sztorikat, hanem talán ő olvas magának gótikus regényeket. Igen, így hívják a korszak azon írásait amiben van misztikum, boszorkányság, fekete mágia, baljós álmok, ördögűző varázslatok, kísértetek, különböző fantomok.
("И были детские проказы
Ей чужды: страшные рассказы
Зимою в темноте ночей
Пленяли больше сердце ей."
Puskin szövegét - legalábbis ennél a szövegrészletnél - Galgóczi adja vissza a legpontosabban. Az első magyar műfordításban például az az állítás áll, hogy a dajkája olvasta neki a rémísztő történeteket éjjelente. De az eredeti szövegben nem erről van szó. Az idézett négy sorban arról van szó, hogy a gyermeki csínytevések idegenek voltak a lány számára és a sötét téli éjeken a rémes elbeszélések - gótikus regények, rémtörténetek - rabul ejtették a szívét. De a rabul ejtés jelentő kifejezés jelenthet fogságot, csapdába esést, lenyűgözést, rácsodálkozást, vonzást, rajongást is.
Egy pillanatra mélázzunk el ezen!
Ha engem kérdeztek, nagyon nem mindegy, hogy valakinek a képzeletét vagy a szívét igézi meg, ejti fogságba, nyűgőzik le a rémséges elbeszélések.
Tatjána nem olyan, mint aki napjainkban - és tegnapjainkban - él? Na, nem a többség, de azért annyira nem is kisebbség?
Éjjel olvastatok már rémtörténetet?
Itt az idő, hogy megvédjem Bérczy Károly műfordítását. Nem mintha rám szorulna.
Szóval, ezen a helyen az eredeti szövegben nincs szó arról, hogy a dajka rémtörténetekkel szórakoztatta volna Tatjánát. Ugyanakkor, egy kicsit később, amikor Tánya a szerelemről kérdezi a dajkát, akkor az idős hölgy azt mondja, hogy már nem emlékszik semmilyen (tündér)mesére. Tehát a lányoknak, Tányának és Olgának, mesélhetett lesznyijekről - erdei "manók"-ról -, és ruszalkákról, tavi tündérekről.
De miért foglalkozok ennyit Tatjánával? Talán azért mert egyesek szerint az Anyegin főhőse nem is Jevgenyij, hanem Larinék idősebbik lánya. Ebben most nem foglalnék állást, mindenki döntse el maga!)
Honnan ismeri Tatjána Richardson műveit?
"Korán szokott az olvasásra;
Elolvasott minden regényt;
Richardson, Rousseau ámítása
Őt kárpótolta mindenért."
Tatjána falta a könyveket, válogatás nélkül. De ez nem azért volt, mert a szülői példamutatás erre tanította volna. A lekének szüksége volt rá, és nem volt egy hétköznapi lány.
Puskin művének hősnője mindenevő, mindet olvasó. Byron Vámpírjával is találkozott. Ez teljesen egyértelműen kiderül a verses regényből. Tudom, az angol költő azt állította, hogy ezt a művet valójában az utazóorvosa John William Polidori írta. Ha ez így van, akkor meg azt kell mondanunk, hogy Byron hatása jelentős eme novellára. Főként a főhősének ábrázolásán látszik ez. De mindegy is!
Az Anyeginben Puskin odaszúr a kortárs irodalomnak rendesen. Mindenki megkapja a magáét (ahogy Dosztojevszkij Ördögökében az aktuális ideológiák), és ez az ami egy kicsit nehézkesebbé teszik napjainkban a mű teljeskörű értelmezését.
(Mindkét versrészlet fordítása Galgóczi Árpád műfordításából származik.)
A műben két levél is van. Az egyik nagyon-nagyon híres, hisz idézik is számtalanszor. Ez Tatjánáé.
Áprily Lajos így fordítja a levél legelejét:
"Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?"
Adva van egy - az irodalmárok szerint - tizenhétéves leány, aki egy ifjúembernek ír egy szerelmeslevelet. A levél első két sorában annyi minden benne van! Benne van az, hogy tudja azt, mekkora szégyen, hogy leány létére írásban kezdeményez kommunikációt egy férfival. Egy olyan férfiemberrel, akivel nincs közeli kapcsolatban (hiszen magázza).
Napjaink orosz társadalmában a magázás elég elterjedt. Nagyon szép fokozatok vannak addig amíg "eljut" az ember a tegeződésig. A magázás formájából következtethetünk a beszélgetők egymáshoz közeliségére is. A magyar nyelvben is van ilyen, bár egyre kevesebben ismerik pontosan ezt. Az ön és a maga személyes névmások helyes használatára gondolok. Mert nem mindegy, hogy melyiket mikor használjuk. Az oroszban a személyesnévmások mellett ott van még az utónév, annak becézett alakja és az apai név használata is. Mindez sokat el tud árulni a beszélők közötti kapcsolatról.
Azt tudtátok, hogy az orosz nyelvben a megcsalni jelentésű szó elárulni-t is jelent? Értitek, hogy ha valaki megcsalja a párját, az egyúttal el is árulja azt. Persze, ez morális szempontból így van. De ha oroszul beszélsz, akkor nem feltétlenül kell sokáig moralizálni azon mennyire vagy immorális személyiség akkor, amikor félrelépsz. Nincs mellébeszélés: áruló vagy. És azért egy társadalom gondolkodását nagyon is jellemzi a szókincsének jellegzetességei. DE még mielőtt elalélnánk attól, hogy mennyire erkölcsös lehet az orosz társadalom, mert hát itt van ez a szó is... Biztos a vallás, a pravoszlávia, a kereszténység miatt van ez így! Hát... Nagyon nem. Tévúton járunk. A hűtlenség nem ritka dolog arrafelé sem. Szeretném megjegyezni, hogy házasságkötéskor a hölgy hűséget fogad arrafelé, a férfi pedig megígéri, hogy óvja és védi a feleségét. Tehát, az archaikus korból jövő örökség szerint, a nő elárulja a férfit, ha megcsalja. De a férfi nem. Ez a mongol korszak öröksége. Moszkovia 300 évig volt mongol uralom alatt. Így vagy úgy. És a Horda vezetői muzulmánok voltak. A férfi-női viszony alapja a Korán és az abból kinővő hagyomány volt. És ennek a hatása az, hogy a ЗАГС-ben a férfi nem ígér hűséget. "Csak" azt, hogy őrzi és védi a nőt és a kapcsolatukat. (Mondjuk, ha belegondolunk ebben is benne van a hűség megígérése. Már ha belegondolunk.) Ez a mongol örökség Puskin művében is megjelenik utalás szintjén. A mongol Horda legyőzése után évszázadokkal teljesen természetes volt a vidéki Oroszországban, hogy a faluban élő barinnak háreme van. Több jobbágyasszonyt tart szexuális igényei kiszolgálására. És ez elfogadott. Még ha törvényes felesége is van. Akkor is a barinnak "joga" van a háremtartásra. Ez a valamikori megszállók kulturális öröksége. Ez nem unikális dolog. Hanem inkább természetes, hiszen a magyar közgondolkodásban is benne vannak a mai napig a Hódoltság korából származó mentalitások. Mind szociális, mind gazdasági kérdésekhez való viszonyulásban. És ez sem válik az itt élők javára. Nem véletlen, hogy a hatalom birtokosa(i) a közvagyont magánvagyonnak tekinti(k). Ez az elképzelés az ázsiai despotizmus öröksége.
Ideje annak, hogy végre néhány szót ejtsek arról, hogy Puskin a verses regényében - amit szokás romantikus alkotásnak tartani - megpróbál leszámolni a barátság és a szerelem hamis ábrándjával. Maga az Anyegin esszenciája a be nem teljesülő szerelem. A férfi és a nő is szerelemre lobban, de valahogy nem igazán jön össze a dolog. A hölgy eleinte impulzívabb, a férfi (mintha) önmagától óvná a lányt, és amikor olyat tesz, amire úgy gondolja, hogy nincs bocsánat, elmenekül. Mindenki elől. Hogy azután szembesüljön érzelmeivel.
Puskin ezt a művét is trollkodásra is használja, ami természetesen nem feltétlen tud átjönni egy audio-vizuális alkotáson. Ezért is ajánlanám, hogy egyszer próbálkozzatok meg a történet írott formájával. Nem kell félni tőle, nem kell tisztelettel közeledni feléje. Puskin sem így alkotta meg. Alekszandr Szergejevics már akkor tudta, hogy mi a punk, amikor ez a kifejezés még nem is létezett, legalábbis amilyen értelemben néhány évtizede használjuk. (Mondjuk nem is azt jelenti, amivé Malcolm McClaren silányította a kifejezést. Inkább Jello Biafra képviseli az eredeti eszmeiségét, mint Sid Vicious, vagy inkább a Spions, mint Nagy Ferenc bármikor is.)
"Magam vagyok már e kerek földön s e nagy vízen, búm senkiért se kesereg, mint értem senki sem." Olvashatjuk Lord Byron Childe Harold búcsújában - Tóth Árpád fordítása által -; és hogy jön ez most ide? A romantika kapcsán. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a romantika azt jelenti, hogy valami Hamupipőke kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után megtalálja... Nem! A fehér lovon jövő hercegnek kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után valami Hamupipőkéjé lesz.
De igazából, nem ez a romantika. Novalis (1772-1801, született: Friedrich Leopold von Hardenberg) szerint az a romantikus, aki a köznapinak emelkedett értelmet ad. Igen, és ebben az értelemben az Anyegin romantikus mű. Nem szirupos, nem negédes. Nincs garantálva a happy end, hiszen a köznapi életünkben sincs ez nemhogy garantálva, de megígérve se. A boldogság keresése az alapvető emberi jog. De a megtalálást ki ígérhetné meg?
Visszatérve egy kicsit a byroni idézetre: eme gondolat nem hasonlít vajon a magyar rockzene hőskorszakában annyiszor megfogalmazott gondolatokra?
"Megyek az út másik felén... Engem ne sajnáljatok... Ment a hűtlen nehéz fejjel, tudja jól, hogy ő már nem kell... esetleg: visszamenne,de ő már nem kell... Engem ne sajnáljatok...Szeretném, ha szeretnének... (Jaj! Ez már Ady! Mindegy. Belefér. Maradhat?) Azt mondták ezekre annakidején, hogy őszinte és kőkemény. (Ne mondjátok nekem, hogy ilyen a rockzene lírája külföldön is, mert nem egészen ilyen. A meg nem értettség gyakran vissza-visszatérő motívuma helyi sablon. És nem csak rockzenei.) Hát mindez... Irodalmi értelemben, inkább romantikus. (Most lehet megkövezni!) De tipikusan magyaros. A magyar néplélek szereti az ilyesféle romantikát: egyedül vagyok a világban, de én akkor is küzdök és... Mindenki ellenem van, de én az igazságomért... Szembe fújhat a szél, én akkor is... (És ezen érzelmi húrokat már vagy kétszáz éve pengetik a helyi politikusok is. Úgyhogy levonhatjuk a tapasztalatot ebből: sehová nem vezet ez az út. Csak körbe-körbe. Tragédia-önsajnálat-tragédia-önsajnálat. Ennyi a magyar történelem elmúlt kétszáz éve.) Szóval, vannak ilyen klisék, amivel népszerű lehetsz az árvalányhajat a képzeletbeli kalapjuk szalagjába tűzők között. Semmi gond ezzel, csak egy kicsit visszás kívülről, amikor valaki marcona próbál lenni, romantikus szlogenekkel a lelkében. De belátom, Operettországban ez belefér.
Puskin romantikája ezerszer jobb, mint a műmájerskedő honi vircsaft. De mivel az utóbbi populárisabb, ezért egyfajta negatív előítélet miatt az előbbi elől "menekülnek" az emberek. Pedig, szerintem, sokkal jobb az, mint ez. Két különböző világ. Én most azt szeretném, hogy a Kárpát-medencében kevésbé kedvelt megközelítéssel ismerkednénk meg, nem ismeretlen dolgokkal! Egy olyan világgal, ami nem is áll olyan távol tőlünk. Hiszen Jevgenyij Anyegin életvitele pontosan olyan volt, mint a magyar dzsentriké. És a dzsentri mentalitás ma is erős ebben az országban. Erről gondolkodásmódról szól a mű legeleje. Mindjárt kapunk egy francia nyelvű jellemzést, majd kiderül, hogy egy léhűtőről, egy semmirekellőről, egy nagypofájú senkiről fog szólni a sztori. Egy olyan valakiről, aki az élet császárának képzeli magát. Ha engem kérdeztek, Puskin szándékos becsapja, átveri olvasóit. Persze, valós dolgokat állít, de Anyegin nem egy dandy a tucatból. Rájön, hogy a móka, kacagás ellenére nem boldog. De többet nem árulok el! Nézzétek meg a filmet!
Néhány mondat erejéig - már csak az illendőség miatt is - ejtek néhány szót az eredeti verses regény születésének körülményeiről.
Puskint ez a műve emelte a világirodalom legnagyobbjai közé. Ez nem afféle lózung, hiszen nem sokkal a költő halála után méltatás jelent meg Puskinról is és az Anyeginról is egy francia újságban. Ez az írás egyik jóbarátja - a neves lengyel költő Adam Mickiewicz - tollából származott. És egyáltalán nem túlzás, hogy világirodalmi alkotás a mű. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a magyar irodalom fejlődésére is hatással volt a verses regény. Csokonai, Vörösmarthy, Petőfi, Jókai mind-mind ismerte és példaként tekintett erre a műre. Babits Mihály egyenesen az első orosz regénynek nevezte.
Tudjuk, hogy pontosan mikor kezdte el írni Puskin e remekművet: 1823. május 9.-én.
Ekkor Kisinyovban volt (anglománok figyelmébe ajánlanám, hogy így kell magyarul helyesen leírni a mai Moldávia fővárosának a nevét), és az első fejezetet október 22.-én fejezte be. December 8.-án a második fejezetnek is a végére ért. 1825-ban jelenik meg először nyomtatásban az első fejezet. Puskin közben kiábrándul Byron romantikájából és egyre inkább nyit a realizmus felé. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - az Anyegin szerkezetén látszik a byroni hatás. Viszont maga a mű már túlmutat az angol író nevével fémjelzett romantikán.
Puskin Mihajlovszkojéban folytatta főművének írását. És 1830. szeptember 25.-én fejezte be Bolgyinóban.
Hét év négy hónap tizenhét nap alatt készült el a mű - az írója számítása szerint. Több más mellett Puskint a mű megírására az is ösztönözte, hogy az öccsének Levnek útmutatót adjon a társas kapcsolatokról. A báty féltő szeretete így (is) megnyilvánult a ifjú fivér felé.
És ha engem kérdeztek, tényleg legalább annyira Tatjánáról is szól a mű, mint Anyeginről. A férfi kiforrott személyiség, akinek idő kellett, hogy rájöjjön, hogy eljött a meglátogatás ideje az életében. Tatjána előttünk válik Nővé. Élesen különbözik a húgától. Olga sok van, és Tatjána?
"Az Anyeginnek realista alkotássá kellett válnia, mert mindazt, amire Puskin figyelmeztetni akart, nem lehetett volna kifejteni A kaukázusi fogoly vagy a Cigányok romantikájának oly könnyű kézzel rögtönzött jelrendszerében." (Szilágyi Ákos, Szovjet Irodalom: 1987/2)
Sokan úgy tekintenek napjaink Oroszországára, mint amelyik sikeresen ellene áll az elamerikanizálódásnak. Mint ami egy kulturális ellenpontja a hamburger műveltségnek. Ez ugyanolyan hamis kép arról az országról, mint az amelyik szerint ott az idő megállt az 1990-es éveknél. Nem ismerem az országot, de valamennyire ismerem/ismertem a fővárosát. (Az ismerőseim szerint, a covid járvány, a Nyugattal zajló fegyveres (és gazdasági) konfliktus nem rázta meg, nem változtatta meg az életüket. Az infláció kb akkora, mint volt, és coca-cola is kapható.) A lehetőségek vidéke. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy olyan, mint az USA volt a 19.században. És van ebben valami. Persze, ez a közbiztonságra nem igaz. Biztonságosabb. Sokkal. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy Európa egyik - ha nem a - legbiztonságosabb nagyvárosa. Egy igazi világváros. (Csak tisztázzuk: szerintem Budapest nem az. Azt nem állítom, hogy nem lehet majd valamikor világváros, de most még nem az.)
A Pax Americana rányomja bélyegét az egész világra. Az a Pax Americana, amely jelenleg megszűnőben van. Vannak akik örülnek ennek, de úgy vélem, ezek az emberek nem fogják fel, hogy mit köszönhetünk az USA hegemóniájának. Az, hogy az US NAVY ott van a világ összes óceánján és fontosabb tengerein, ez a katonai erő biztosítja a globális kereskedelmet. Tehát, a kínai telefonodat (Az Iphone-odat szerinted hol gyártják?), a ruhádat, a... Még külföldre nyaralni is azért tudsz elmenni mert a 6. Flotta a Földközi-tenger van. Vagy ha távolabbra utazol, akkor a Sárga-tengeren, a Karib-tengeren és ki tudja még hol cirkálnak amerikai hadihajók. És ezt nem adják ingyen. A hadsereg fenntartása sokba kerül. Az árát a Perifériával fizettetik meg. Úgy, hogy közben az is részesül valamennyire a hegemónia révén keletkező előnyökből. A kérdés csak az, hogy win-win üzletről van-e szó. A Pax Americana megszűnésével megszűnhetnek ezek a az előnyök, amik itt, még Buckalandban is könnyebbé, elviselhetőbbé teszik az életet. (Pedig politikusaink küzdenek ez ellen, rendesen.) Ha a hegemón birodalom (értsd USA) megroggyan, akkor marad a sok egymásra acsarkodó államocska globálisan fel-fellobbanó küzdelme. Ez egy szcenárió. A másik, hogy az USA megosztja a globális hatalmát a feltörekvő nagyhatalmakkal. Great America Again - ez a jelszó, mondjuk pont nem erről szól. Ebből az következik számomra, hogy jelenleg az USÁ-ban nem opció a világhatalom megosztása. Még akkor sem, ha a propaganda mást sugall, mást mond. A szkanderezés folytatódik...
Az amerikai kulturális hatás látszódik napjaink orosz tömegkultúráján is. És Grom őrnagy ennek egyik ékes példája. Ő egy orosz szuperhős. Egy szupergeroj. És ez az orosz superman elég amerikais. Ha ez kell a népnek! Igor Grom karakterét a Bubble Comics nevű orosz kiadóvállalat kreálmánya. A cég neve alapján helyes a következtetés, hogy képregényekkel foglalkoznak. Az őrnagy kalandjai 2012 és 2017 között jelentek meg. Kezdetben Konsztantyin Taraszov, majd utána Anasztászia Kim rajzolta a különböző részeket. A legtöbb sztorit Artyom Gabreljanov nevéhez köthető. Az első képregényfolyam a Grom őrnagy nevén futott, majd 2017-től egy új sorozatot indított a kiadó Igor Grom címmel. Ezt 2021-ben befejezték. A harmadik képregénysorozatot ezután indították el Igor Grom őrnagy címen.
A sorozatok egy alternatív Szentpéterváron játszódik. Grom őrnagy egy elkötelezett, őszinte, megvesztegethetetlen, ösztönösen jó nyomozó és kiváló utcai harcos. Természetesen, ahogy ez lenni szokott van egy kiengesztelhetetlen és gonosz ellenfele. Aki, ráadásul, sorozatgyilkos is. Több részletet nem árulnék el most erről, hiszen a filmből minden kiderül. Az Igor Gromról készült sorozatok kapcsolódnak a Bubble Comics egyéb képregénysorozataihoz. (Красной Фурией, Бесобоем, Иноком illetve a Время Ворона)
A képregénysorozat első számai éles kritikával illették még az olvasók is. A vád az volt, hogy a kiadvány, kiadványok erősen hordozzák a Kreml propagandájának üzeneteit. Leginkább a főgonosz "díszítő" fehér szalag verte ki a biztosítékot. Úgy vélték többen is, hogy ez a szalag utalás a 2011-2013-as kormányellenes tiltakozó mozgalomra. A képregény írójának édesapja - aki önmagát Kreml-közelinek tartja - is az aggodalmát fejezte ki azért, mert szerinte a fia képregényében az ellenzék becsmérlése folyik. (A főgonosz egyik kezdeti tevékenysége az, hogy megöli a korrupt hivatalnokat és üzletembereket. Ez nem kevés olvasónak szimpatikus volt.) Gabreljanov azt nyilatkozta, hogy nem kívánt a képregényeivel politizálni, a fehér szalag szimpla provokáció volt a részéről. Ezután azért változtatott a cselekmény irányán és a főgonosz karakterén is. Elvitte a személyiséget az álarcos bosszúállóból a pszichopata sorozatgyilkosig. Hogy egyetlen olvasóban se gerjedjen empatikus érzés iránta. Eközben a direkt politikai utalások is eltűntek a képregényekből. A kritikusok megelégedettségére. Ez így olyan szép, nem? És igaznak is kell lennie, hiszen a olvashatsz minderről több forrásban is! Hát, ez tényleg olyan megható. Már-már... Én azt gondolom, hogy ez csak egy jól előkészített reklámhadjárat. Adva van egy kiadó, aki egy új képregényhős kalandjairól készült kiadványokat akar eladni. Egy eddig ismeretlen karakterét. Nem Spiderman, nem Batman, nem Superman, nem Flash... Ezek nemzetközileg ismert karakterek. Bejáratott nevek. Hogyan tegyünk ismerté az ismeretlent? Csináljuk köre egy médiahacket, egy műbalhét. Segít ebben apuka is, aki egy jelentős médiavállalkozás vezetője. Biztos segít, így vagy úgy. Kellenek kritikusok akik háborognak, hogy túl szimpatikus a gonosz, meg össze van mosva az ellenzékkel, és ez csúnya dolog! Gabreljanov igazat állított, amikor azt állította, hogy az egész csak provokáció. Igen. Hogy beszeljenek az emberek egy teljesen ismeretlen kiadványról, és vegyenek is belőle minél több példányt. Hát, emberek, ilyen a kapitalizmus.
Grom őrnagy a filmvásznon
Ez a cím már nem is jó, nem is pontos. Hiszen Grom őrnagy karaktere nem is a mozikban tűnt fel legelőször, hanem az otthonokba "tört be". A filmes karrierje megjelenítésének "háttere" LCD - valószínűleg csak LCD-n -, és nem a mozik filmvászna. (Ugye még az van a mozikban?) De a tetralógiára bővült audió-vizuális feldolgozások utolsó részeit már a mozikban nézheti (nézhette) meg először az érdeklődő közönség.
Kellene valamit a filmről is állítanom, de van egy kis gond. Illene összehasonlítanom az amerikai képregényekből készített filmekkel, de azokat nem igazán ismerem. Sem a több évtizedes Superman, Batman filmeket nem láttam, sem az elmúlt tizenévben készülteket. Ez alól a Jonah Hex a kivétel. Ami meg nem igazán nyerte el a tetszésemet. Pedig, elég jól indul. Képi világban hasonlóan, mit a Grom őrnagy. De az amerikai filmnél a történet olyan... Aki ismeri és kedveli a jonah hexes képregényeket biztos értékeli a filmet, de kívülállóként elég felejthető. Persze, ezt az orosz filmre is biztos mondhatnánk... Viszont ebben van egy kis finom szarkazmus. Amolyan oroszos. Én élveztem ezt a filmet, ami persze nem biztos, hogy sokat jelent. Kellene valamit mondanom a CGI-re is, de nem teszem. Nem tudom, hol tart ma a világ ebben. Eddigi életem folyamán nem igazán sokszor voltam moziban. Hosszú évek szoktak eltelni két látogatás között. Szabadidőmet sem film bámulással töltöm. (Szerintem, egyértelmű ez.) Időnként a munkahelyemen ha szóba kerül valami film, mindig megkérdezik: ezt láttad? Mert nem evidencia nálam ez. Például, a Farkasokkal táncolót másfél éve láttam először. Van egy kis lemaradásom. És nem feltétlen sietek bepótolni. Tehát, egy tapasztalatlan laikus azt javasolja nektek, nézzétek meg ezt a filmet!
Epilógus helyett
Ha csak amerikai sikerfilmek lemásolásáról lenne szó ebben a szuperhősös filmben, nem készítettem volna hozzá feliratot. Nem tudom, kinek mi a végső tanulsága a filmnek (ha van neki egyáltalán), de engem egy kicsit megütött a vége. Huszonöt-huszonhat lehettem, amikor ez egyik ismerősöm révén a kezembe jutott David A. Altshuler Hitler háborúja a zsidók ellen című könyve, ami Lucy S. Dawidowicz Háború a zsidók ellen 1933-1945 című művének az ifjúság számára átdolgozott változata. (És jóval vékonyabb, mint az eredeti mű és kép is van benne, nem is kevés.) Ennek olvasása közben hasított belém a felismerés, hogy az übermensch szót superman-ként fordítják angolra. (Eszembe is jutott egyből, az a történet, amely szerint állítólag Hitler egyszer amikor az egyik rémálmából felriadt, azt mondta az egyik közelálló embernek: láttam az új embert, és nagyon megrémültem tőle.) A magyarul felsőbbrendű embernek fordított kifejezés ugyanaz, mint a képzeletbeli Kripton bolygó egykori lakójának elnevezése. (Aki egy földönkívüli ezek szerint. Ezen a vonalon is mehetnénk tovább, hiszen az európai civilizáció tele van szuperhősökről szóló ősi történetekkel. De ez egy nagy téma, most ne bolygassuk!) A náci vezetők egy új emberi fajt akartak kitenyészteni. (Mengele kísérleteinek létjogosultságát innen eredeztették.) És ennek az új embernek emberfeletti erővel, és képességekkel kellene rendelkeznie.
Grom őrnagy nem egy hétköznapi fickó. Vannak szuper képességei. Elég csak azt nézzük, ahogy verekszik. És ez nem minden! Nem véletlen, hogy kihívja a Rossz őt egy játékra. És mi lesz a játék vége? (Vigyázat spoiler!) Az, hogy a film főhőse rájön, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Igor Grom rájön, hogy nem szuperhősnek kell lenni, hanem egyszerű embernek. Nem a különleges képességek révén válsz valakivé. Hmm... A superman-ség - még ha szimpatikusan is tálalják egyesek - rémisztő. A kivételességgel, annak tudatával az ember megmérgezi a saját lelkét. Tényleg nem tudom, hogy az amerikai képregény adaptációs filmekben ez a dilemma felmerül-e vajon, valamelyik Marvel, DC Comics vagy mit tudom én melyik istálló hősében. Vagy az ilyesmi már olyan kelet-európaias valami?
A változatosság kedvéért egy úgynevezett családi film következzék 2024-ből. Hogy mitől családi? Mert hát ez - szerintem - inkább egy ifjúsági film. Valamikor réges-régen, legalábbis így hívták. Egy film, ami megpróbálja megszólítani a tizenéveseket, de úgy, hogy a huszonévesek és esetleg a szüleiket is "megvegyék". Nem feltétlen nehéz ilyen alkotásokat készíteni, már ha van elképzelés, fantázia hozzá. És ebben a filmben van fantázia, van fantasztikum és egy csipetnyi tudományoskodás is. Igen, ez a film egy sci-fi. Egy modern orosz sci-fi.
Engem "megvett". Időnként voltak utánérzéseim - miközben néztem -, de ez nálam nem szokott problémát okozni. Volt olyan jelenet, amikor halványan a Hegylakó villant be, de lehet csak azért, mert egy jó másfél hónapja újra megnéztem. Tizenéves korom óta nem láttam, és kíváncsi voltam, milyen hatással lesz rám. Semmilyennel nem volt. Megnéztem, mint egy tévéfilmet. A várt és számomra kultikus jelenetek semmit nem mozdítottak meg bennem. Persze lehet, hogy azért mert most szinkronosan láttam. "I'm Candy. Yes, you're." Annakidején, ez nálam nagyon ott volt, például. Most - ráadásul magyarul - egy semmi volt. Na jó, most is jó film, de mintha eljárt volna felette az idő. Azután ott van Spielberg Ready Player One-ja. Nekem az bejött. Ami, mármint a film, gyakorlatilag egy számítógépes játékban játszódik. (Pontosabban a virtuális és a valóság összeolvadását mutatja be, nem feltétlen pozitív jövőképet felvázolva. És a most terítékre kerülő orosz filmben is van szerepe a komputeres játéknak - ha nem is olyan központi, mint Spielbergnél -, de a központban az időutazás van. Ide és oda száz évvel. A filmben arról van szó, hogy a Kalóz Szövetség harcban áll a Csillag Föderációval száz év múlva. Mert nehogy ők legyenek már az elsők, hanem napjaink földi népessége legyen az aki az idegenekkel intergalaktikus kapcsolatba kerül. Ezzel kapcsolatban a pirátok vezetőjének egész más elképzelése van. A jövő katasztrófáját a jelenből kellene megmenteni, a jelen katasztrófája pedig a jövőből jön. Jön? A film egyszerre disztópikus és utópikus. Egyik ismerősöm egyszer azt mondta, hogy az orosz irodalomban azért vannak nagyon jól megírt (és átgondolt) disztópiák, mert az orosz történelem és annak ismerete predesztinálja és érzékennyé is teszi az embert az unhappy end-re. (És lehet ebben valami. Nem juthat mindenkinek Kálmán Imre.) Ugyanakkor, a populárisabb alkotásaik olyan szentimentálisak is tudnak lenni. Érdekes, nem? Hallottatok már a szláv lélekről?
És ha már kalózok:
(Azt gondolom, ez a dal is jól bemutatja azt a kettőséget, amit az előbb említettem. Még ha épp ez nem disztopikus alkotás is. De rendkívül népszerű előadók ők. Évtizedek óta. Mintegy négy... Azért, ehhez már illik ismerni a néplelket.)
Néhány kritikusabb szót is ejtenék a filmről. Már ha tudok... Nem feltétlen a mozi nagyszerűsége miatt elismerő a bírálatom, hanem mert az eltöltött idő és a ráfordított figyelem miatt már-már egyfajta kötelék is mintha kialakult volna "köztünk". A Ready Player One-re azért asszociálhattam, mert ahogy az amerikai alkotásban, a virtuális valóság és a reális valóság közötti átjárás lényege a probléma megoldása, úgy a Száz évvel...-ben az idősíkok közötti ugrálásnak ez a lényege. A jövő utópisztikusan szép, de múltban elromlik valami, ami boldog jövőt disztópikussá teszi. Amit persze, korrigálni kell. Meg kell menteni a jövőt és a jelent. Valakinek. A Hegylakóra pedig az autókon járás, illetve közöttük való karddal való sasszézás miatt gondolhattam. Mindezek ellenére - vagy épp ezért? - a szívem csücskében ott van ez a film. Vagy már a cuk...😉
Mire elkészül egy felirat, azért párszor látom az adott filmet. És így azért elég ambivalens dolgok szoktak eszembe jutni. Például ennél volt, hogy kicsit mintha szentimentalistának tűnt a befejezés, volt amikor romantikusnak, és volt amikor annak se. Az alkotás az átlagosnál egy kicsit tovább tart, de ezt nem érezni a film nézése közben. Egy családi filmről van szó, de ettől függetlenül a tudományos része a filmnek korrektek tűnt. A fizika elég elvont része kerül a fókuszba, az időutazás. Ami elvileg lehetséges, legalábbis napjaink természettudományos elképzelései szerint. A múltba "könnyebb" lesz - talán - majd elutaznunk. Elvileg. Általános iskolásként a kezembe adtak egy fizikához kapcsolódó háromkötetes olvasókönyvet. Abban találkoztam azzal a példázattal, amely azt volt hivatott bemutatni és megértetni, hogy a világűrben miért telik "lassabban" az idő, mint itt a Földön. Relatíve. (Erre a tudományos állításra épült a Majmok bolygója alapfelvetése is. Már 1968-ban is.) Jelenleg elvileg meg lehetne oldani így a "múltba" utazást, ám a visszajövetelre, vagy az időben előre utazással még itt sem tartunk. Apropó, előre utazás! A film eredeti címe az jelenti, hogy: 100 év múlva. Mármint, hogy a mától számítva eltelik száz év, és akkor. Ám szóhasználatot tekintve nem az ilyenkor szokásos kifejezést használt az illetékes. Az előre kifejezéssel fejezi ki ezt a cím. Nyelvtanilag helyes így is, csak kicsit szokatlan. Ugyanakkor tudományos szempontból meg pontosabb. Megpróbáltam ezt visszaadni a magyar címnél. Szóval, az idő olyan mint egy út, amelyen - jelenleg - csak egy irányban tudunk haladni. És itt a Földön egyenletes egyenes mozgással. Jogos a felvetés, hogy van-e értelme - és ha igen, akkor mi az - az időutazással foglalkozni. Úgy vélem, a válasz ugyanaz, mint ami a Kihívás című filmben is feltesznek az űrutazással az űrkutatással kapcsolatban. És a lehetséges válasz: "Talán mert az ember azt reméli, hogy az űrben megtalálja a válaszokat azokra a kérdésekre, amikre a Földön nem találhat választ." (Az a film megtekinthető itt.) A honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk kérdéskörét is kutatják a fizikusok is, az űrhajózási szakemberek is... Olyan területre érnek a tudósok, ahol már a klasszikus tudomány meghatározás már kétségbe vonja, bizonyos értelemben kerékkötője az elme szárnyalásának. A fizika összeér, találkozik a metafizikával. (És gondoljatok bele! Ha igaz ez a megállapításom, akkor mi a különbség napjaink asztrofizikusai és a Középkor alkimistái között? Azért nem analóg a két dolog, de lehetnek hasonlóságok. Szerintem.)
Edwin Powell Hubble több jelentős felfedezésének egyike volt az a megállapítás, mely szerint a Világegyetem tágul. A megfigyelés (a hozzá tartozó számításokkal) levezethető az általános relativitás elméletből. Később ebből alakította ki George Gamow és Fred Hoyle az ősrobbanás elméletét. (Albert Einstein jóval korábban - már 1917-ben - úgy vélte, hogy a Világegyetem vagy tágul vagy összehúzódik, de semmi esetre nincs nyugalomban. Feltételezte, de nem hitt benne.) Az ősrobbanás elméletére úgy tekint nagyon sok iskolázott ember, mint tényre. De ez csak egy feltételezés. Ráadásul, időről-időre igyekeznek cáfolni, tudományos alapon. Legutóbb épp az idén Lior Shamir az egyik tanulmányában az úgynevezett fáradt fény elméletet igyekezett alátámasztani, amely hipotézis ellentmond a nagy robbanás elméletének. Tehát a Big Bang-et nem tekinthetjük abszolút igazságnak. De hol van itt a metafizika?
Hát egyrészt ott, hogy ez az asztrofizikai világ, az emberiség által jelenleg ismert jelenségek magyarázatai komoly számításokon és feltételezéseken alapulnak, de feltételezéseken is. A feltevés mellett óhatatlanul nem sok a tényszerű adat. (Persze, ez a nem feltétlen sok tényszerű adat kifejezés egy kicsit bombasztikus és pontatlan. Minden viszonylagos. Relatív.) Szóval, ha elfogadjuk, hogy tágul a világegyetem, akkor a tágulás végső lépésében - amikor a Világegyetem anyaga "teljesen szétspriccel a végtelenbe", szóval akkor megszűnik a tér és az idő. Értelmezhetetlenné válnak. (Nem győzőm hangsúlyozni, hogy ez komoly számításokkal alátámasztott feltételezés.) Az ősrobbanás révén létrejövő tér és idő ezen teória szerint megszűnik, elmúlik egyszer. És ez egyszeri vagy ciklikusan ismétlődő jelenség? Mert ha ciklikusan ismétlődik, akkor ez olyan főnixes dolog. (Lásd egyiptomi mitológia.) A hinduizmus szerint a világ teremtése különböző energiák materializálódása által jött létre. És egyfajta szanszára az anyagi világ "sorsa". De mi van, ha az anyagi világ létrejötte és elmúlása egyszeri és nem ciklikus jelenség? És az Ősrobbanás-elmélet szerint, nem ciklikus. De folytassuk csak a metafizikai kalandozást! (Ha csak érintőlegesen is.) A Genezis könyve úgy kezdődik, hogy az Örökkévaló létrehozza az anyagi világot és az időt. ("És így lett este, és lett reggel: első nap." Ha máshonnan nem, akkor Jókai Mór Fekete gyémántok című regényéből tudhatjuk, hogy ebben az idézetben szereplő napnak fordított kifejezés mást is jelent, mint 24 órás időszakot. Konkrétan, időszakot is jelent. Időt. És az megvan, hogy két foton - ami a fény részecskéje - egymásnak eresztéséből létrehozható az anyag - proton - és az antianyag - pozitron -, és nem csak elméletileg. Vannak sikeresnek tűnő kísérletek ebben a témában.) És az Apokalipszis úgy végződik, hogy miután az emberiséget számtalan csapás éri - természeti, és bizonyos értelemben a wellsi Világok harca is végigsöpör a Földön - , az i.sz. 1 században írt könyv vége felé azt olvashatjuk, hogy az első föld és az első ég megszűnik... és helyettük valami új lesz. Az az anyag amit ismerünk nem lesz. (A számunkra ismert anyagi világ megszűnik. Az a világ, ami az idővel együtt teremtetett Mózes könyve szerint.) És ha nincs anyag, mert például "szérspriccelt", akkor nincs értelme időről sem beszélni. (Oké, ezután az Apokalipszis azt állítja, hogy lesz valami új, valami időtlen minden helyett.) Salamon királynak tulajdonítják a mondást, hogy nincs új a nap alatt. A korszerűtlennek propagált szövegek, korszerűbbek, mint gondolnánk. Na, itt van egy kis metafizika. Ami több kérdést is felvett. Milliárdokat költ az emberiség arra, hogy megismerje a Világmindenséget. Arra, hogy bizonyosságot szerezzen a Világ létrejöttének mikéntjéről. És továbbra sem vetheti el a szent szövegeket. Már maga az is furcsa, hogy a Tudomány olyan elméleteket gyárt, amelyek nagyban hasonlítanak a 19. században erősen támadott tudománytalannak mondott nézetekhez. Kérem szépen, az asztrofizika és az atomfizika megdöntötte a Materializmus bálványának uralmát. Szép csendesen, kb. egy évszázad alatt. Csak ez valamiért annyira nincs (még) a köztudatban. Legalábbis az öreg kontinensen.
És a másik véglet? Az atomokkal mi a helyzet? Ugyanez. Részecskegyorsítókat építünk, mert nagyon pici elemi részecske sebességét fel szeretnénk gyorsítani. Szeretnék ha gyorsabban mozogna, mint a fény. Mert azt feltételezzük, hogy ez a kulcsa az időutazásnak előre. Ez a kulcsa annak, hogy féregjáratot találhassunk, hogy ki tudjunk törni a Naprendszerünk börtönéből. (De ha kiderül, hogy így sincs időutazási lehetőség előre, az se baj, mert akkor van lehetőség négy év alatt eljutni az Alfa Centauri-ig. És azért már az se lenne semmi!) Hogy elkezdhessük kizsákmányolni, lelamolni a földszerű égitesteket. Hogy esélyünk legyen túlélni önmagunkat. Esetleg találkozhassunk másokkal, akiket kihasználhatunk vagy leigázhatunk. (Vagy ők intéznek el minket.) Mert az embert hajtja a kapitalizmus szelleme. Az állandó növekedés és harácsolás ösztöne... De a film nem erről szól! Nagyon nem. Ezek csak úgy felmerültek bennem, miközben molyoltam a dialógusokkal. Hát velem elő szokott ilyen fordulni. Főleg egy fárasztó nap után.
Annakidején, amikor néztem AzEmber a fellegvárban című amazonos sorozatot - rendben, bevallom olvastam Philip K. Dick könyvét is -, az egyik epizód megtekintése során elkalandozott a figyelmem. A sorozat nem kifejezetten sodró lendületű, és bár vannak benne akciók is, de nem ezeken van a hangsúly. Szóval, miközben a cselekményt követtem az elmémben gondolatok fogalmazódtak meg a párhuzamos valóságokkal kapcsolatban. A lényeg, nem gondolom, hogy van alternatív valóság, van párhuzamos dimenzió. Meg tudnám indokolni, hogy miért nem, de ettől most eltekintenék. Többet ma nem filozofálgatnék. És ez valahol személyes is, így tuti nem az internetre való. Így is sok minden megtudható rólam. Van itt egy emberke, aki szereti a fizikát, kedveli az irodalmat, a filozófiát. (De ez hogy? És még cifrázhatnám a dolgot infókkal.) Különös egy kicsit nem? Vagy inkább különc?
Miért agyal ilyesmin egy senki? Talán, mert attól leszel igazából valaki, hogy a puszta létezésnél, fizikális szükségletek kielégítésénél több is foglalkoztat. És ahogy az űrkutatás, az asztrofizikai kutatások sem csak a honnan jöhettünk és hová tarthatunk témakörét boncolgatja, hanem lehetőségek keresését is, hogy a jövőben is választhassanak az emberek, hogy elég-e nekik csak az ösztönlét, vagy valami többre vágynak. Mert ez a több, az igazi luxus.
"Nehezen vonszolja magát a sáska."
Kir Bulicsov (1934-2003) - eredeti nevén Igor Vszevolodovics Mozsejko - a szovjet és az orosz sci-fi irodalom jelentős alakja. Azért említem meg őt, mert az ő regénye alapján készült ez a film. Az alkotás főhősnője Alisza Igorovics Szeleznyova, aki - mint fiktív karakter - az író regényeiben vissza-vissza térő személyiség. (A literátor feleségének utóneve Kira, a lányáé Alisza. Alisza Igorovics. Ezt csak úgy érdekességként jegyezném meg.) A blog régebbi olvasói emlékezhetnek rá, mert volt már szó róla és kalandjairól. Oldfan feliratot készített a Lila gömbhöz, és megajándékozott egy részletes írással is, ami kapcsolódik ahhoz a filmhez. Én csak annyit tennék most mindehhez, hogy Bulicsov egyik "védjegye" aktívan megjelenik abban a filmben. Ami nem más, mint hogy az orosz népmesei elemeket, szereplőket szerepeltet a tudományos-fantasztikus történetben. (Ehhez a vonulathoz tartozik Sztrugackijék A hétfő szombaton kezdődik és a Mese a Trojkáról regényei is.) Igazából, amikor magával a műfajjal kezdtem ismerkedni, nem igazán értettem, hogy az miért szővi át meg át ezt a művészeti ágat a keleti misztika és a keleti vallási elképzelések. Ma már van valami (halvány) elképzelésem, hogy miért. Mert az asztrofizikai jelenségek egyes magyarázataihoz nagyon hasonlító dolgokról olvashatnak többezer éves iratokban, például. (Az megvan, hogy Oppenheimer, az atombomba atyja, amikor meglátta élete főművét működés közben, eredetileg ősi szanszkrit nyelven írt mondatok jutottak az eszébe?) Bulicsov csak "oroszosította" az a folyamatot, amely úgy írhatnánk le, hogy a New Age betör a sci-fibe. Másrészt, egyes új korszakos elképzelések - és ez főként oroszországi jelenség volt - már a műfaj születése körül beépültek.
Maga Alisza - és kalandjai - több mozgóképes alkotásban is láthatóak. A legismertebb talán az 1985-ban készült minisorozat, amelynek címe Vendég a jövőből (Гостья из будущего). A 100 évvel... ugyanazt a történetet dolgozza fel, nagyon másképpen, mit a minisorozat. Hívhatjuk remake-nek, de jelentős eltértérések van a két alkotás között. A két filmes alkotás között. Meg - a remake esetében - az eredeti könyvhöz képest is. Nem gondolnám, hogy hiba volt az alkotóktól az, hogy átírták és bizonyos szempontból korszerűsítették a sztorit. Nekem tetszik a végeredmény. Nagyon is.
Ahogy az is, hogy a film végén felcsendülő dal pont az, ami a sorozat végén is hallható. És ami egy nemzedék agyába éget bele, mint egy popsláger. Ez egyfajta tisztelgés a múltbeli sorozat és készítőik előtt. Így hát, a dal szövege a magyar feliratba is belekerült. (2023-ban a Halló, itt Iván cár! remake-je végén is felcsendül ez a dal Marina Gyemescsenko - polnalyubvi -, és Baszta - Vaszilij Vakulenko - előadásában.) És még csak annyit, hogy ez a dal, ennek az éneknek a melódiája a kezdetektől végigkíséri a filmet. És jó hallani, felismerni. Nagyon illik hozzá.
Akkor jöjjön néhány mondat a filmről: Kolja Geraszmov napjaink Moszkvájában él, Alisza Szeleznyova száz évvel később, de ugyanott. Kolja egy átlagos srác, aki nem éppen a legélesebb késnek tűnik a konyhában, és mint a tizenévesek, nem törődik a jövővel. Aliszát kísérti a múltja. Meg kell találnia édesanyját, akit gyerekként elveszített. Hogy, hogy nem a két tini egyszer csak találkozik. És ezzel hihetetlen kalandok veszik kezdetét. Hőseink találkoznak űrkalózokkal, akik el akarják foglalni az Univerzumot, helyre kell állítaniuk az idő folyását és meg kell találniuk a számukra legértékesebb dolgot. Ami vagy a szerelem, vagy a barátság.
A film pedig itt van, kellemes szórakozást!
U.i. Nem terveztem, hogy ilyen hosszan írok erről a filmről (pedig lenne még mit), és nem terveztem, hogy másik filmet is közkincsé teszek ebben a hónapban, csak ezt. De valamiért úgy gondolom most, hogy egy nagyon régi, ám - szerintem - nagyon jó klasszikus egyik adaptációját is elérhetővé teszem néhány nap múlva. Arról a filmről itt olvashattok, és megtekinteni itt tudjátok. (Mondjuk, ott van a Kihívás is!)
Nem szép dolog döglött oroszlánba rúgni. De nem is ez a célom azzal, hogy magyar felirattal közkincsé teszem ezt a dokumentumfilmet. Vagy hívjuk propagandafilmnek? Az előző Speciális jelentés (az Ukrajna életre kel) bőven túlhaladta az orosz propaganda jelzős szerkezetet. Az idő alátámasztotta az állításait. Hol van már Kijev Szelleme? (Kontrétan egy repülőgép makettgyártó az egyik termékének a dobozán, ahogy egy másikén az Iron Maiden Eddie-je díszeleg. Pedig mennyi energiát feccölt a nyugati és az ukrán propaganda ebbe a mítoszba! Mennyien elhitték, hogy létezik a hős ukrán pilóta, aki sorra szedi le az orosz katonai repülőket. A hős Honvédő Pilóta. Hát, ő nincs. Nem is létezett. Ahogy Zelenszkijné sem vette észre a konyhája ablakából az őt figyelő drónt, és így nem is vágott hozzá egy borsókonzervet. Pedig a férje még nemzetközi találkozón dicsekedett eme mesével.)
Ahogy kezdtem is, nem szép dolog döglött oroszlánba rúgni. És Zelenszkij az. Nem mától, és nem is tegnaptól. Hanem amikor eldöntötte, hogy 2024-ben nem lesz Ukrajnában elnökválasztás. Eurovíziós szavazást le tudtak bonyolítani abban az országban, elnökválasztást ugyanabban az évben nem. Egy olyan háború miatt, ami jogilag nem háború. Oroszország nem üzent hadat Ukrajnának, és Ukrajna se Oroszországnak. Fontos dolog ez? Jogilag, igen. Zelenszkij érvet adott nyugati ellenlábasainak a saját leváltásához. Mármint akkor, ha azok élni akarnának a lehetőséggel. Ezért nem elegáns dolog Zelenszkijt "bántani". És ez a film nem is teszi azt. A Nyugati Demokrácia önmaga által felkent Védője nagyon marginálisan jelenik meg az alkotásban. Annyi azért lejöhet a nézőnek - ha eddig rózsaszín ábrándjai lettek volna -, hogy Zelenszkij-jel soha nem fog már Moszkva tárgyalni.
A film fókuszában a háború és a kábítószer kapcsolata áll. Visszamegy egy kicsit az időben is, nem túl messzire, csak a Harmadik Birodalom idejéig. Megemlítődik Normann Ohler, akinek magyarul is megjelent könyvéből (Totális kábulat) kiderül, hogy a Blitzkrieg nem a német hadsereg gépesítettségéről, nem a katonák hősiességéről, a tisztek rátermettségéről szólt, hanem a metamfetamin emberre gyakorolt hatásáról. A híres Villámháború stratégia nem más, mint egy nagy trip. Ami államilag volt finanszírozott. Egy nagy trip és annak az afterparty-ja. Ennyit a katonai dicsőségről.
A történelem során mindig is használtak tudatmódosító szereket a harcosok. Az egri védőknek a végső harc közben Dobó bort vitetett. A Vörös Hadsereg katonái a támadás előtt megkapták a szto gramm-jukat. Az egyik francia király lepároltatta a bort, hogy kevesebb szekérrel el tudja vitetni azt a katonáihoz. És a helyszínen - amikor vissza akarták vizezni -, derült ki, hogy úgy jobb, mint a bor volt. Így találták fel a konyakot. Az egyik mítosz szerint. A másik szerint a hollandok jártak így a francia borral. De ez most nem lényeg! Szóval ahhoz, hogy valaki hős legyen, megváltozott tudatállapot szükségeltetik. Senki nem olyan bolond, hogy elkezdjen rohanni az ellenséges fegyveresek felé. Alapszinten mindenki félti a tyúkszaros életét. Lássuk be! (Nemrég az egyik ismerősöm azt mondta, hogy az édesapja elmenetele óta nem fél attól, hogy ő is elmegy egyszer. Nagy szavak. Voltam a határon egy-kétszer. Azóta nem vagyok nagylegény. Más lesz a világ, ha egyszer valósággá válik a keresztút. Amikor csak egy picin múlik, hogy merre mégy tovább...)
A tudatmódosító szereknek mellékhatása is van. Van aki őrjöngő állattá, van aki buddhává issza magát. És ez a mellékhatás kihatással van a háborúra is. Szintetikus anyagokat a német nácik kezdtek először a hadseregben használni. De már előttük, a weimari köztársaság idején is átszőtte a kábítószer és kultusza a német mindennapokat. A patikákban ópium, heroin, kokain alapú gyógyszerekhez lehetett viszonylag könnyen és egyszerűen hozzájutni. A német társadalom már ekkor be volt nyugtatózva. A náci hatalomátvétel után az új vezetés nem viszonyult liberálisan a narkóhoz. Látszólag. Kábítószerellenes ügyosztálya ugyan lett a rendőrségnek, de a hadseregben majd ők vezetik be a (harci)napi gyógyszeradagot. De nem csak ezért voltak képmutatók. Hanem mert a főnácik közül nem is egy szintén narkomán volt. A gyógyszeres teljesítményfokozás a hadseregben témakör a második világháború után se került le a napirendről. És itt kapcsolódnék eme bejegyzés filmjéhez. Aminek fő témája ez, mármint a harci drogok. A harci drogok helye és szerepe az ukrán hadseregben.
Voltam sorkatona, nincsenek illúzióim. Egy laktanyában jóformán bármi beszerezhető. (A tudatmódosítókra koncentráljunk, kérem!) De nagyon nem mindegy, hogy az ember kezébe nyomják azt, vagy úgy kell megtalálni a beszerzés módját. Gyerekkoromban, például azt mondták (lásd suttogó propaganda), hogy Vietnamban heroint adták az amerikai katonáknak. És bár az indokínai-háború folyamán a CIA kábítószert csempészet (koporsóban) az USÁ-ba, mégsem gondolnám, hogy ott az ellátmány része lett volna a dolog. Az amerikai katonák füveztek Vietnámban, ahogy a szovjet katonák füveztek Afganisztánban. Ez fakultatív dolog volt mindkét esetben. A Wehrmacht katonái az ellátmány részeként kaptak meth bogyókat, hogy ne fáradjanak el, hogy tűrjék a sztyeppi teleket. És a függőség kérdése... A náci Németország társadalmának drogfüggése, a Harmadik Birodalom összeomlása után, a Szövetséges Hatalmak egyik fontos problémájává vált. Mivel a kábítószerek egyik mellékhatásának gondolták azt, hogy a német társadalom ellenállás nélkül tűrte a nácik terrorját, ezért egy nemzetközi kábítószerellenes összefogást hoztak létre, nulla toleranciával. Aminek határait az utóbbi évtizedekben feszegetik egyesek. Gyógyítás felől közelítve a kérdéshez. (Nagyon nehéz kérdés ez. Hiszen rengeteg pénzről is szól ez a dolog. Morális kérdések is felmerülnek, miközben világunk egyre immorálisabb. A laikus pedig elveszik a jól vagy rosszul hangzó szlogenek világában. Egyre inkább már csak hit alapon tud az ember választ adni a fontosabbnál fontosabb kérdésekre. Nekem ne mondjátok, hogy az Ész irányítja a világunkat!)
Ennek a dokumentumfilmnek a szemére lehet vetni, hogy kilóg a lóláb - elnézést a képzavarokért - hiszen könnyen tetten érhető benne a propaganda. Igen, tetten érhető, de halat is eszünk, attól hogy szálka van benne. Mindösszesen meg kell tanulni hogyan tegyük azt. Vegyünk egy példát a nem túl távoli múltból! Ukrajna kapott néhány F-16-os vadászgépet. Nem sokkal később lezuhant az egyik. A hivatalos kijevi propaganda azt állította, hogy épp tevékenyen részt vett egy orosz légitámadás (amelyet rakétákkal és drónokkal folytatott az orosz fél) visszaverésében, amikor végzetes találatot kapott. Viszont, az orosz hadseregben "vérdíj" van kitűzve, minden modernnek gondolt nyugati fegyverre, fegyverrendszerre. Kérdezem én, amennyiben szándékosan és sikeresen az orosz fél pusztítja el az amerikai gyártmányú vadászrepülőt, nem használja ezt ki a moszkvai propaganda? Ahogy tette ezt az Abrams, a Patriot, a HIMARS-ok esetében is? A vadászgép lezuhanásának hírének csak ukrán forrásai voltak. Napokkal későbbiek. A hírt átvette az orosz és a nemzetközi média is. Egy nappal később, az esetre hivatkozva Zelenszkij leváltotta az ukrán légierő parancsnokát. Ennyi ami tudható. A magam részéről, ennyi információ alapján, azt gondolom, hogy az ukrán F-16-os nem harc közben zuhant le. Szerintem, baleset történt. Amit a kijevi propaganda el akart kenni. A moszkvai propaganda harsogott volna, ha a gép harc közben zuhan le. Valószínűleg, ők lettek volna az elsők, akik világgá kürtölik. (Ahogy az eset után azt állították, hogy összesen már három F-16-os veszett oda, mert ők kettőt a földön megsemmisítettek.) A légierő parancsnokának leváltása megerősíti ezt a feltételezést. Hiszen ez nagy presztízsveszteség az ukrán félnek. A szövetségesei előtt. Kb. annyi történhetett, hogy a szovjet-orosz gépekhez szokott pilóta rosszul mérte fel, hogy egy amerikai géppel meddig lehet elmenni, mondjuk egy bravúrban. A sokéves rutin olyan manőverbe vihette bele, amit az F-16-os vezérlése, annak védelme nem támogatott. Ennyi. Persze, más is elképzelhető. Ott van a következő állítás, hogy a légvédelem baráti tüze okozta a vadászgép pusztulását. Aha... Az ugye megvan, hogy elektronikai jeleket sugároznak a NATO gépek, hogy ne forduljon elő olyan, hogy saját légvédelmük szedi le a repzajt így vagy úgy. Biztos kiszerelték a jeladót, mielőtt átadták volna a gépet Ukrajnának. A Patriot-okat úgyis NATO katonák kezelik... Szóval, ezek a kijevi variációk nehezen hihetőek. Mint a borsókonzervvel drónt lecsapó Zelenszkaja esete. Hát ezért kell az információkat úgy kezelni, mintha halat ennénk. Annál is inkább, mivel egyre orwellibb a planétánk. Csak talán a gyűlölt Emmanuel Goldstein a régi. De nekem akkor sincs rá két percem.
Miért rossz a kábítószer? Miért, rossz a kábítószer? Mert módosítja a katona tudatát. Mert elembertelenít. Kikapcsolja az ember lelkében lévő gátakat. A morális gátakat. A katonákkal két nagy gondja van a hadvezetésnek. Az egyik, hogy elfáradnak, a másik, hogy nincs bennük ölési vágy. A fáradtság miatt pihenni, enni kell. Az ölési vágy hiányát meg kell szüntetni. Lehet mesélni rémtörténeteket az ellenségről, de az időigényes. A kábítószer olcsóbb és gyorsabb. A katona sérthetetlennek érzi magát, nem érzi a fájdalmat és a fáradságot. Érzéketlen. Kíméletlen önmagával és az ellenséggel szemben is. A hadvezetés által vágyott, valódi eldobható hősök. Disposable Heroes. Még akkor is, ha a politikusok misztifikálják őket. Ha a hőskultusz részeivé válnak. Mint ahogy az ukrajnai háború legelején, az akkori ukrán elnök meglátogatta a donyecki repülőtér ukrán védőit, és kiborgoknak hívta őket - ahogy már előtte az ukrán propaganda elnevezte őket -, és méltatta kitartásukat és hősiességüket. Mert hát a nélkülözést, a fájdalmakat milyen jól tűrik ezek a gyakorlatilag halálraítélt hősök. Van az a tudatmódosító... Mondjuk Porosenko a klasszikusat használta, használja. És az orosz hadseregben? Sok csúnya dologgal megvádolta már a nyugati és az ukrán propaganda az orosz hadsereget, de azzal nem, hogy a központi ellátás része lenne a kábítószer biztosítása a harcosok számára. Persze, ez nem azt jelent, hogy a drog nem lenne jelen az OF harcosai között is. Csak nagyon nem mindegy, hogy tiltott, tűrt, támogatott vagy kötelező vagy esetleg erősen javasolt a használata a kémiai szereknek.
És egy kicsit most elvonatkoztatok a bejegyzés fő témájától. Ugyanis nem tervezem, hogy bármely formában visszatérjek a keletiszlávok belviszályához. Vannak ismerőseim itt is, ott is. Tizenegyedik éve tart a konfliktus, és soha nem gondoltam azt, hogy belviszály állna mögötte. A geopolitikai okokról nem ejtenék most szót. Zelenszkijről viszont igen. Van olyan filmje ami tetszik, és olyan is ami nem annyira. A szakmájáról ennyit. Ami érdekesebb ennél, hogy mit láthatott Kolomojszkij felkérésében? Miért indult el az ukrán elnökválasztáson? 2014 után - szerintem - teljesen világos volt, hogy Ukrajna vezetése nem lesz egy népünnepély. Putyin üzenete világos volt: amíg az ukrán vezetés nem tesz le a nyugati orientációról, addig mindig fel-felfognak gyulladni a szeparatizmus lángjai Ukrajna-szerte. És az Orosz Tavasz lángjai fellobbantak a Krímben, Poltavában, Herszonban, Odesszában, Harkovban... Hogy azután a donyecki és a luhangszki elolthatatlan görögtűzzé váljon. Nem értem, hogy miután Zelenszkij a kampányban megígéri, hogy békét (és fegyvernyugvást) hoz elnöksége az országnak, megválasztása után miért kezd arról beszélni, hogy a donbassziak ha nem húznak el Oroszországba, akkor az átnevelő táborok fognak rájuk várni. Mi volt a célja? A szeparatisták eltökéltségének erősítése? Az orosz hadsereg beavatkozásának kiprovokálása? (Zelenszkij ezen nyilatkozati magyar felirattal megtekinthető itt.) Reménytelen helyzetben volt Ukrajna, amikor beiktatták elnöknek. És most? Ha holnap megszűnnének a harcok, ha béke lenne, Ukrajnának akkor sem lenne már esélye a szép jövőre. Legalább 50-100 év, ha minden jól menne, amíg kiheveri a veszteségeit. (És ez egy optimista feltételezés. Mert például, Németország a mai napig nem heverte ki a 2. világháborús vérveszteségeit. Napjaink problémáinak egy része visszavezethető az akkori pusztításra.) De a turcsinovi-porosenkoi politikába ez bele volt kódolva. Ez annyira nyilvánvaló volt tíz évvel ezelőtt is. Vajon tényleg elhitte, hogy a fegyveres konfliktusból jól fog kijönni az ország, vagy a szélsőséges politikai mozgalmak foglyává vált, és rákényszerült arra, hogy folytassa Jacenyuk és Turcsinov által elkezdett ATO-t? Ugye nem a pénz szédítette meg? Ugye nem zsarolták, nem kényszerítették? De akkor hogyan vált héjává?
És miért? Miben bízhat még?
Tényleg ér ennyit az összeharácsolt vagyon?
Dokumentumfilmek a témával kapcsolatban:
Sztyepán Bandera életéről : https://www.youtube.com/watch?v=mmW6deddZlw&t=183s
Az odesszai pogromról : https://videa.hu/videok/hirek-politika/ukrajna-a-forradalom-alarcai-azov-kijev-odessza-YjyNsZwHpUTxkoVc
Film Zelenszkijről és csapatáról: https://www.youtube.com/watch?v=nllwzyW2VD0&t=145s
Az orosz katonai beavatkozás kezdetéről: https://videa.hu/videok/hirek-politika/ukrajna.-eletre-kel-dnr-kijev-lnr-DnPIpISkvs9rvwqx
És a Speciális Jelentés Zelenszkij és narkós harcosai című epizódja megtekinthető:
