Gogol. A kezdet

Érdekes reakciók érkeztek annak idején a Víj 2013-as feldolgozása kapcsán. És itt most nem is a blogon található hozzászólásokra gondolok igazán. Tekintettel arra, hogy azok inkább építő jellegűek voltak. A feliratoldalon, ahová feltöltöttem az srt fájlokat, egy kedves ismeretlen leautistázott. Biztos van megfelelő szakvégzettsége ehhez (az fel sem merült bennem, hogy csak a szokásos magyarosch fellengzősködés irányította a billentyűzetének gombjait), ne kételkedjünk nemzettestvéreink kompetenciájában. Persze, orvosi tudománya mellett nyelvészi vénáját is megcsillantotta. Ami a látszat szerint erősen hagyott kivetnivalót maga után. De nincs ezzel semmi probléma!
Amit kicsit sajnáltam, az az volt hogy az elismerő szavakat "csak" ímélben kaptam. Viszont azok olyanok voltak, hogy úgy éreztem magamat (egy magyar szólással élve), mint akit hájjal kenegetnek. Mind a tartalmak miatt, mind az elektromos levelek szerzői miatt.
Egy szó, mint száz: A 2013-as Víjhez készített felirat megosztotta a magyar anyanyelvű közönséget. Ahogy a film az orosz-ukrán nézőket.

Azt gondolom, hogy mindaz a jó és rossz amit leírtunk (a kedves hozzászólókkal közösen) ezen blogon is a filmről, ma is vállalható. Ám, ma már úgy gondolom, hogy nem teljes a kép. Említettem én a sok fricskát, ami a filmben található, és ami jelentős része NEM jön át a magyar néző számára. (És ez ebben az esetben, nem feltétlenül a néző hiányosságaiból fakad.) De egy fontos dolgot kihagytam (kihagytunk). A groteszket. A gogoli groteszket. Úgy tekintettünk (vagy úgy szerettünk volna tekinteni a Víjre), mint egy horrorfilmre. A rémisztgetést, a borzongást vártuk, és helyette kaptunk egy csomó CGIt, és egy nagy adag (látszólag, első nézésre) sületlenséget. Előítéletesek voltunk. Na!
Miből gondolom mindezt? Megkértem egy ifjú munkatársamat, aki (koránál fogva, és nívósnak egyáltalán nem nevezhető oktatásunknak "köszönhetően") egyáltalán nem ismerte a művet, sőt (bár érettségivel rendelkezik) szerintem Gogol munkásságának egy pici részét sem, nézze már meg a filmet (ha lesz egy kis felesleges ideje), és árulja már el nekem, hogy huszonéves magyar ifjú hogy látja azt az alkotást. Megnézte. És nagyon tetszett neki.
Arra gondoltam ekkor, lehet bennünk van a "hiba". Bennünk, akik nem az újszülött ismeretanyagával felvértezve ültünk neki a filmnek. Lehet, nem is nekünk készítették.
Szóval egy nagyon fontos dologról nem szabad elfelejtkeznünk a Víjjel kapcsolatban. Gogol nem horrornovellának írta meg. Az elsődleges célja nem valami sátáni, rémisztgetős alkotás létrehozása volt. Hiszen mind az Egy esték a gyikanykai tanyán, mind a Mirgorod novella és kisregény gyűjteményekben található alkotásokat (és a Víj a Mirgorod része) át meg átszövi a finom humor, a nyelvöltés az olvasó felé. A babonás hitvilággal "megáldott" emberek kifigurázása. No nem durván, hiszen a felületes olvasó nem biztos, hogy észreveszi ezt. Gogol ezen műveiben nem felmagasztalja az ördögöt, annak erejét, hanem megpróbálja nevetségessé tenni. Nem az a cél, hogy az olvasó beijedjen, és este nem merje elhagyni a hutorját, hanem az, hogy mindenki lássa: a nagy Plagizátor és annak követői, bár megpróbálnak erősnek látszani, valójában gyengék és nevetségesek. Legyőzettek.
Teljesen biblikusan látja Gogol ezt a kérdést. Az író istenkeresése már élete kezdeti szakaszán is erőteljesen befolyásolta világlátását, és ezáltal műveit.
És ha úgy vesszük, a 2013-as Víj folytatja ezt a világlátást. A babonás kozákok nevetségessé tétele (amely - a net emlékezete szerint - annyira bántott önmagukat ukrán hazafiknak gondolókat) nem a kozákság, hanem a babonaság ellen irányul. Ebben az értelemben az a film folytatja a gogoli hagyományt. Ezen bejegyzés azonban egy 2017-es alkotás kapcsán születik meg, amelyre egyáltalán nem mondható el ez.

Ny. Gogol

A film főszereplője, (hogy-hogynem) az író Gogol. A mozgóképen feltűnő karakter időnként megfelel a történelmi hűségnek, időnként nem. Tekintve azt, hogy ez nem egy irodalomtörténeti mű, nincs is ezzel semmi probléma addig, amíg valaki nem hisz a film által sugallt Gogol képben.
A film sztorijáról annyit, hogy van egy kishivatalnok, egy fogalmazó, egy írnok, akik munkája révén bűncselekményekkel  kerül kapcsolatba. Szorgalmasan gyártja a hivatalos iratokat, ahogy elvárják tőle. Egy gyilkossági ügy kapcsán kapcsolatba kerül egy sztárnyomozóval (Jakov Petrovics Guro - Oleg Mensikov alakítja). Nevezett személy egy kicsit sherlock holmesos, egy kicsit fandorinos karakter. Ahogy mondani szokták, lát az írnokban fantáziát, ezért magával viszi az ifjú fogalmazót a következő nyomozásához, Malorosszijába. Ifjú hölgyek titokzatos haláleseteit kellene kivizsgálniuk...
A filmbeli Gogol egy kicsit érdekes karakter. Furcsa betegség tüneteit kénytelen elviselni. Időnként, a környezet számára is megmagyarázhatatlan rohamok gyötrik. Transzba esik, látomásai vannak, és az úgynevezett automata írás nevezetű jelenség is megmutatkozik rajta keresztül. Érdekes módon ezen (a kereszténység szempontjából mondott) okkult jelenségek minden egyes esetben az éppen aktuális nyomozást elősegítik. (Talán nem lenne érdektelen ezt a vonalat is jobban kibontani, de jelen írásomnak nem ez a célja. De azért megjegyzésként idebiggyeszteném, hogy az okkult jelenségek és a [forradalom előtti] orosz társadalom, az okkult jelenségek és a szovjet korszak társadalma, illetve a napjaink orosz társadalmának az okkultizmussal való kapcsolata eléggé szerteágazó téma. És ha úgy vesszük van ennek a filmnek egy ilyen irányú, viszonylag rejtett üzenete. Mindez, ha nem is szorosan, de a filmhez tartozik.)
A történelmi (a valódi) Gogol nem volt okkultista, életét ezen jelenségek nem kísérték. Ugyanakkor teljesen nem volt egészséges sem. Betegségét van aki összefüggésbe hozza istenkeresésével, amely nem feltétlen volt átlagos. Mások szerint a két dolog nem volt összefüggésben egymással.
Az tény, hogy már kora ifjúságában arról panaszkodik Gogol, hogy beteg ember. Huszonnégy évesen arról ír, hogy a kór miatt korán vénül. Az is tény, hogy több orvos is megvizsgálta, és teljesen egészségesnek találta. Gogol szerint a betegsége belülről fakad, a kór gócpontjaként a gyomrát nevezi meg. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyermekkorában valóban sokat betegeskedett.) Kortársai között van aki feljegyzi, hogy az étvágya rendkívüli tudott lenni. (Példaként említi egyikük, hogy itáliai tartózkodása alatt az író mindenki másnál több makarónit fogyasztott el egyes alkalmakkor.)
Azt el kell ismerni, hogy Gogol lelke igen érzékeny lehetett, hiszen erről tanúskodnak írásai. Mind a látásmódja, mind az ahogy és amilyen problémákat észrevesz, és megjelenít. Én a magam részéről azt sem tartanám kizártnak, hogy eme érzékenység mellett a falánkság mellékhatásaként időnként megjelenő gyomorfájdalmak együtt hoznak létre az íróban egy olyan állapotot, melyet azután ő a betegségeként él meg. (Nem vagyok sem belgyógyász, sem pszichológus ez csak egy oktalan okoskodása csupán.)
Puskin megállapítja Gogolról, hogy szerinte melankóliában szenvedett írótársa. Tehát a depressziót sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ami szintén sok mindenre magyarázatot adna a neves író (a valódi és nem a filmbeli!) viselkedésével kapcsolatban. Maga is leírja saját betegségét, ami szerintem szintén Puskin állítását erősíti meg. (Még akkor is, ha ezzel a mondatommal látszólag saját magam korábbi állítását cáfolom. Elég komplex a helyzet [hiszen egy ember lelkét "vizsgálgatjuk"] és az ellentmondás nem kibékíthetetlen, de spekulatív.Kár is több szót fecsérelni rá.)
Ebben a kontextusban későbbi utazásai (európai útjai, afrikai kirándulása), azok látszólag céltalan volta felfogható egyfajta menekülésnek is. Hogy mi elől? A valóság elől. Mondjuk kora oroszországi valósága elől. Amely realitása olyan irreális ideákat hoz ki belőle, mint például Az orr. Lehet, hogy itt kellene keresnünk groteszkjének, és az orosz abszurdnak az egyik forrását? De nemcsak ennek, hanem az orosz realizmus címkéjével ellátott írásműveknek is ez lehet az egyik gyökere.
Elmondhatjuk, hogy Gogol inspirálóan hatott az őt követő írónemzedékekre. Dosztojevszkijtől Danyil Harmszon át napjainkig.
"Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő."
                                                                     Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Istenkeresése, vallásos elkötelezettsége ténykérdés. Ez nem feltétlenül rontott pszichés állapotán. Azt se feledjük el, hogy azok akik eme érdeklődését igyekeznek negatív kontextusban láttatni, nagyon sokszor ideológiailag nem azonos oldalon voltak, vannak elkötelezve.
Tehát megállapíthatjuk, hogy bár lelkileg nem volt egy egyszerű ember Gogol, de az okkultizmus bármilyen gyakorlása igen távol állt tőle. Nem volt médium. Pontosabban nem volt médium parapszichológiai értelemben. Nem gondolom, hogyha látná az ebben a filmben róla megformált karaktert, akkor őszinte örömmel üdvözölné kortársaink próbálkozását.
Tagadhatatlan, hogy Gogol eléggé megváltozik élete vége felé. Ám ez a változás nem érinti az Istennel való viszonyának lényegét. Nem tagadja meg hitét, nem dezertál. A miszticizmus - amely ezen életszakaszát jellemzi - a betegségéből fakad-e, vagy az istenkereséséből nehéz megmondani. Mert hát lehetetlen is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az író teljesen magányos. Kora ifjúsága óta gyötörte ez az érzés. Mindezekből látható, hogy egy nagyon veszélyes pszichés légkör vette őt körül.
A Levelezések barátaimmal című művének megjelenése vihart kavart az orosz intellektuális életben. Sokan támadták ezt a művét. Az irodalmi élet különböző szellemi irányzatának tagjai nekiesnek a műnek. A cím alapján azt gondolhatná az ember, hogy a mű a zárkózott író utolsó próbálkozása a magányból való kitörésnek. A reakciók alapján kijelenthetjük, hogy Gogol ezt a művét senkinek sem írta. És ez nem rajta múlott.
A könyvében többek között kifejti istenképét, amire persze lehet mondani, hogy itt-ott nem biblikus. Ám szerintem, nem ez a lényeg. A tény az, hogy a szerző egész élete során hű maradt világnézetéhez, még akkor is ha utolsó életszakaszában már elrugaszkodik a hivatalos teológia egyes megállapításaitól. Nekem furcsa volt azt olvasnom, hogy mekkora spirituális élmény volt számára a jeruzsálemi Szent Sírnál tartott istentisztelet. Én maga el se mentem volna egy ilyenre, mert a helyszínt nem tartanám megfelelőnek. A kereszténység, az én olvasatomban, nem egy temetkezési vállalkozás. Nem vagyunk messze a Húsvéttól. Attól az ünneptől, amelyet a legnagyobb keresztény ünnepnek neveznek. Az Életről szól ez, arról hogy a Halált legyőzték. Ezt ünnepli a keresztény világ. Akkor meg nem a temetőbe kell keresni Istent, az Élet Fejedelmét. Szerintem.
Merezskovszkij (Zinaida Gippius férje, és itt olvasható néhány mondat róluk) úgy véli, hogy Gogol írói munkásságát arra használta fel, hogy nevetségessé tegyen az ördögöt, ám mintha az ördög a Levelezések barátaimmalra érkező reakciókkal épp megalázta (és elszigetelte) Gogolt. Egész életművét próbálta megkérdőjelezni. Mi tagadás érdekes ez a fajta értelmezése a dolognak. Persze lehet, hogy mindez csak Merezskovszkij elméjében keletkező szimbolika megnyilvánulása.
Egy szó mint száz! Gogolnak voltak problémái. Távolról sem mondhatjuk átlagos embernek. Ám, a filmbeli Gogol parapszichológikus képességei soha nem voltak jelen a valódi Gogolban. Soha nem nyilvánultak meg ilyen dolgok az életében. Ő mindvégig a másik oldalon állt.

A film nem horrorisztikus, hanem inkább olyan misztikus, nyomozós fajta. Megspékelve a Gogol prózájában itt-ott feltűnő karakterekkel. Mindenesetre érdekes kísérlet...
Hazájában 18+-os besorolású.

A film eredeti címe: Гоголь. Начало Rendezte: Jegor Baranov. Forgatókönyv: Tyihon Kornyev, Kim Belov, Alekszej Csupov, Natalja Merkulova, Alekszej Karaulov, Filipp Konjasov.
Főbb szerepekben: Alekszandr Petrov, Oleg Menysikov, Jevgenyij Szticskin, Taiszija Vilkova, Artjom Tkacsenko, Júlia Franc, Jevgenyij Szitij, Jan Capnik, Szergej Badjuk.

A folytatását a Гоголь. Вий-t április 5.-től vetítik az oroszországi mozikban.

Anna Karenina. Vronszkij története

Nem tagadom, egy kicsit előítéletesen kezdtem ezen alkotás megtekintésében. Adva van egy alapmű, amelyet Lev Nyikolájevics Tolsztoj írt. Vannak akik élete fő művének tartanak, és vannak akik csak az egyik legjobb alkotásának. Ebbe a kérdésbe nem is mennék bele, hiszen ez már ízlésbeli dolog.
Szóval, van egy híres alkotás, amit ismét megfilmesítenek. (Már maga ez a dolog is "gyanús". Hiszen úgyse tudja a mozgókép utolérni a könyvet. Pláne, az ilyen könyvet.) De nem csak simán veszik a művet és forgatókönyvet írnak belőle, hanem a sztorit összekeverik egy másik szerző alkotásával. Na ilyenekből azután borzasztó dolgok is ki tudnak keveredni. Ebben az esetben azonban nem ez történt. A tolsztoji sztoriba belekeverték V. V. Vereszajev A japán háborúban című novelláját. Nevezett írást nem ismerem, és (időhiány miatt) nem is tervezem, hogy megismerkedjem vele. A film alapján úgy tűnik, hogy ez az írás megpróbálja tovább elemezni, tovább gondolni a világhírű regény folyamát.
És azt kell mondanom, hogy nem teszi rosszul. (Ami már magában is szinte már egy kész csoda.)
Tolsztoj valahol ott fejezi be a regényét, hogy Vronszkij önkénteseivel elmegy Szerbiába, küzdeni a törökök ellen. A film ott kezdődik, hogy Vronszkij részt vesz az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban. Megsérül, és egy hadi kórházban találkozik Karenin fiával. Neki meséli el a harminc évvel korábbi szerelmi történetét. Ahogy ő látta az eseményeket.

A film Vronszkij szemszögéből mutatja be a történetet, és dicséretesnek tartom, hogy nem egy sematikus figurával találkozhatunk. Az elmúlt politikai rendszer kultúrához való hozzáállásának egyik máig közöttünk élő hagyománya, hogy a regényekben, a filmekben hajlamosak vagyunk jellemfejlődést keresni, kimutatni. Ott is ahol ez nincs. Ha meg nyomokban sem találunk ilyesmit, akkor az már egy értéktelen mű. A történelmi részletekbe nem mennék most bele, de ez egy szovjet kongresszus gyümölcse. Ahol is világosan megmondták egyes íróelvtársak (a kettes íróelvtársaknak), hogy a szocialista realista irodalomban, képzőművészetben igen is jellemfejlődésnek kell lennie. Ráadásul pozitív irányúnak. Amely alkotás nem ilyen, az értékelhetetlen, mint műalkotás. Szerencsére Lev Nyikolájevics Tolsztoj még nem tudhatott erről az irányelvről.
Magam soha nem gondoltam, hogy Vronszkij a történet során, jellemfejlődésen menne keresztül. Tudom, lehetséges lenne egy ilyen magyarázat is: A léha fiatalember megismeri a szerelmet, és egyúttal a felelősséget és jelleme átalakul, érett férfivá válik. Soha nem éreztem úgy, hogy ez a történet autentikus értékelése lenne. És szerencsére ez a film sem megy el ebbe az értelmezési tartományba. Ennél azért jóval összetettebb karakter Vronszkij is. És Anna is, és Karenin is. A sematista látásmód megakadályozhat a mélyebb, finomabb mondanivaló megértésében.
Magam úgy gondolom, hogy Vronszkij a történet elején sem egy aranyifjú. Nem állítom, hogy felelősen gondolkodik, de ki az aki a rózsaszín köd leereszkedése után úgy tud gondolkodni? Inkább az a véleményem, hogy a kezdeti romantikus fellángolás után (bár azt nem állítom, hogy érzelmei Anna irányában megváltoztak volna; szemben Annával akiben ez felmerül), értetten próbálja a felmerülő problémákat kezelni. Nem véletlen, hogy ez a vonal elég hangsúlyos a filmben, elvégre Vronszkij szemszögéből láthatjuk a dolgokat. Ám ez, szerintem, a regényben is benne van. Nem egy gaz hódítót, vagy egy éretlen tacskót láthatunk (aki a ránehezedő teher alatt végül megkomolyodik), és ezáltal még drámaibb szituációt láthatunk. Még összetettebb a probléma, amiről az Anna Karenina szól.

Azt gondolom, hogy a filmben nagyon jól megjelenítették Karenin "vergődését". A férj érzi, hogy nincs minden rendben a házasságában. Sejti, sőt tudja, mi a probléma oka. Mit tehet ilyenkor az ember? A számára legfontosabb oldalról próbálja megközelíteni a kérdést. A számára etalonként funkciónáló értékrend alapján próbálja meggyőzni a másikat. Azt gondolván, hogy ami számára fontos, ami neki érték az a másiknak is az. Összekeveri önmagát a szeretett lénnyel. Ilyet napjainkban is annyit láthatunk. (Hiszen egy örök emberi érzésről, és reakciójáról van szó). A lánglelkű trubadúr kedvesének énekel [napjainkban az esetek többségében fél- vagy teljesen részegen], azt gondolván, hogy a leányzóra így tud érzelmileg hatni. Nem mondja senki nekem, hogy ilyesmivel nem találkozott még!) Karenin a morál felől közelíti meg a hűtlenség kérdését. Már akkor, amikor az még fizikailag meg sem történt. Életem során két véglettel találkoztam. Az egyik azt állította, hogy a flört már maga a megcsalás. A másik az volt, hogy a csók nem számít megcsalásnak. Úgy gondolom, hogy a megcsalások áldozatai, a vétlenek, a vesztesek az első állítással teljesen azonosulni tudnak. A vadászok pedig a másodikkal. A régiek szerint a kívánság az ami előidézi a rosszat. Tehát a kívánságot sem volna szabad beengednünk a belsőnkbe, és akkor soha nem lenne zűrzavar. Karenin is ezen az állásponton van. Azt gondolom, hogy a színésznek (Vitalij Kuscsenko), és természetesen az instruktornak, sikerült egy viszonylag szimpatikus Alekszej Karenint alkotniuk. Ebben a karakterben nagyon sok minden benne van. Megszemélyesítésével könnyen szélsőségbe eshetne az ember. Úgy gondolom, ebben a filmben sikerült egy egészségesen mondható megközelítést prezentálni. Már ha egyféleképpen értelmezzük a karaktert, és a cselekedeteit. Mert ha egy másik fajta értelmezéssel tekintünk reá, akkor egy hidegnek, érzéketlennek tűnő tuskót láthatunk bele Karenin személyében. És az, hogy legalább kétféleképpen értelmezhető Kuscsenko alakítása már maga ez a tény azt bizonyítja, hogy egy remek alakítást láthatunk.
Nem könnyű feladat egy féltékeny, megcsalt karaktert eljátszani. Óhatatlan, hogy az emberben ellentétes indulatok, érzelmek kavarogjanak amikor véleményt próbál formálni róla. Azt gondolom, hogy kell egyfajta érettség, élettapasztalat ahhoz, hogy mind Tolsztoj regényét, mind ezt a filmet a megfelelő helyen tudjuk értékelni. Az író annak idején nagyon jól leírta a felszarvazott lelkivilágát, vívódásait, menekülési kísérleteit. Magam bőven elmúltam harminc, mikor először olvastam a regényt. És egy cseppet sem bántam, hogy nem került a kezembe tizenévesen. Pedig kamaszkorom olvasmány élményeinek döntő része elég fajsúlyos volt.
A film nézése közben az ember könnyen átsiklik (mármint a filmes műfaj sajátossága miatt is) Karenin hozzáállásának megváltozásán. A kimért, de önmagát szerető férjnek gondoló alapállapotból (a féltékenység hatására) eljut a szinte már kegyetlennek tűnő logikus pragmatizmusig. A feleségével szembeni teljes elutasításig fajulnak el benne a dolgok. Könnyen pálcát törhetnénk felette, de azt kell hogy mondjam, ez teljesen természetes dolog. Ez a válás hozadéka. Ne legyünk naivak. Nincs szép válás. Maga a folyamat megviseli a feleket. (Már ha rendelkeznek a minimális IQ és EQ-val. Csak a primitív gondolkodású, primitív érzelmi életet élőket nem viseli meg a dolog.) És leginkább talán (de nem minden esetben) a "vétlen" felet. Mert azért ne legyünk egyoldalúak. Váláskor mindkét félnek van felelőssége a folyamat létrejöttéhez. Ki így, ki úgy járul hozzá az érzelmi elidegenüléshez. Már ha érzelmek egyáltalán jellemezték a kapcsolatot.
Karenin nem vétlen a házasságának megromlásában, még akkor is így van ez, hogy ő az "áldozat". A regényben a főhősnő férje a kereszténység egyfajta erősebb megélésébe menekül. A film pozitívumának tartom, hogy az alkotók ezt nem használták arra fel, hogy ezt a vallást, eszmerendszert negatív kontextusba tüntessék fel. (Gyanítom, hogy ha napjaink Hollywoodjában készült volna ez a feldolgozás, akkor nem biztos, hogy kihagyták volna ezt a ziccert.)
Anna (Jelitzaveta Bojarszkaja) a feleség a szerelmes nő mintapéldánya. Tiszteli, becsüli férjét, ám amikor úgy gondolja, hogy megvan a nagy ő, képes szinte mindent eldobni magától. Lángoló szerelemre gyullad Vronszkij iránt. Ám az idő múlásával két tűz közé kerül. Egyrészt elbizonytalanodik választottja érzelmi elkötelezettségében, másrészt társadalmi kitaszítottságával is szembesülnie kell. Hatalmas konfliktus ez. Nem véletlen, hogy az író is ezt a karaktert választotta, ezzel a nővel viteti el a regényt.

Elmondható, hogy sikeresen ötvözték a két regényt. Eredetileg egy nyolc részes tévéfilm sorozatot készítettek, majd ezt megvágva hozták létre a több mint két órás mozis verziót. Magam először a sorozatot láttam. Mindkét verzió teljes a maga módján. Szerintem egy érdekes, és jó filmet láthat az érdeklődő.

A film eredeti címe: Анна Каренина. История Вронского. Rendezte: Karen Sahnazarov. A forgatókönyvet Lev Tolsztoj és Vinkentij Vereszajev művei alapján Alekszej Buzin és Karen Sahnazarov készítette. Főbb szerepekben: Jelizaveta Bojarszkaja, Maxim Matvejev, Vitalij Kuscsenko. Zene: Jurij Potejenko.
       

SzuperRosszak

Elég sokat pihentettem ezt a feliratot, míg elnyerte végleges formáját. Valamikor 2016. október vége, november eleje tájékán "találkoztam" ezzel a filmmel. (Oroszországi premier 2016. október 13.) Egy tipikusnak mondható blockbuster alkotásról van szó, amely talán mégsem olyan tipikus.
Maga a cím is érdekes. Egy összetett szó, amely első tagjának jelentése teljesen ellentétben van a második taggal. A szuper szó eredetileg valami felettiséget jelent, de átvitt értelemben ez a jónak, a kiválónak egyfajta szinonimájaként is használatos. Sőt napjainkban az esetek többségében ebben az értelemben használjuk. És ez az önmagában ellentétet hordozó kifejezés valahogy nagyon jól jellemzi az egész alkotást.
Az alkotó mindent egyberaknak ahhoz, hogy a mozipénztárak előtt kialakulhasson a jegyvásárlásra várakozók sora. Egy vérbő komédiát készítettek. Szó szerinti, és átvitt értelemben is. Ömlik, fröcsög a vér, ha kell, ha nem. A szexualitás nem csak társalgási szinten jelenik meg. A hím társadalom megszólítva érezheti magát.

És mi az ami a filmet atipikus blockbusterré teszi?
A finom irónia ami átszövi a film képi világát és dialógusokat. Hiszen a mindenáron sikerfilmben szerepelni akaró reklámszínész (az alkotás egyik főszereplője) maga mond, talán akaratlanul is, kritikát. Mind a kasszasikernek készített alkotásokról, mind az ezek által sztárrá váló színészekről. Pedig dehogy akar ő rosszat mondani ezekről! Épp, hogy vágyai netovábbja lenne számára, ha karrierje az aranyér reklámtól (a majonéz reklámon át) a Hős karakteréig ívelhetne.

Miről szól ez az alkotás? A férfi-nő viszonyról. Láthatjuk, hogy milyen bunkók is tudnak lenni a férfiak. (És ezzel meg is van célozva egy másik célközönség. A kandúrbandikat a szex és az erőszakos jelenetek vonzhatják, a cicamicákat pedig az, hogy láthatják: nem csak őket veszik körül az érzéketlen tuskók.) De hát, hogy a kiegyensúlyozottság is meglegyen azért a hölgyek is belenézhetnek a görbe tükörbe. Megláthatjuk mennyire önzőek is tudnunk lenni. Persze, szerencsére, nem veszi túl komolyan magát a film, és ez előnyére szolgál. A vérözön látványa, a mészárlások bemutatása időnként olyan... Mit is írhatnék? Valótlan, szinte már-már abszurd?
A lényeg, hogy nem lehet komolyan venni az egészet.
Pedig próbál komoly lenni a sztori. Hiszen a moszkvai alvilág üzelmeibe pillanthatunk bele. A populáris kultúra képviselőinek szükségük van a lazításhoz erre-arra. Amit nem feltétlenül a boltban árulnak.
Az alvilági figurák, karakterek, a kemény fiúk nem is olyan kemények. Emberiek. Itt van például Vitya bácsi, a főnök, mobiltelefonjának csengőhangja, ami pontosan megegyezik a Bumer című filmben annyiszor felhangzó jelzőhanggal. Ez most mi lenne? Vitya bácsi nosztalgiája a múlt iránt? Tisztelgés egy mai klasszikus előtt? Vagy csak sima infantilizmus a karaktertől? Persze, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, pontosabban magunk dönthetjük el a választ, már ha érdekelnek egyáltalán bennünket a részletek. De mindegy is, hogy mi a megoldás. Hiszen a vérfürdő után megszólaló polifonikus csengőhang anakronizmusa (Napjainkban játszódik a film! Valamikor 2016-ban. Ez egyértelmű, a film dialógusa alapján.) sokat dob a film hangulatán.

Szóval, akkor miről is szól ez az alkotás?
A férfi-nő kapcsolatról (nem feltétlen rózsaszín felhős ábrázolásban, és a moszkvai alvilág küzdelmeiről (vérgőzösen, de nem haláli komolyan.)
Szól a mindennapjainkat átszövő internetről. Arról, hogy mennyire rábízzuk magunkat a világhálón megtalálható információkra. Hogy mennyire átvesszük, kritika nélkül, a rajta, benne található/megtalálható adatokat. Hogy 2016-ban a műveltség alapja az inetreneten található adatbázisok lettek. Pontosabban, hogy sokan így gondolják. Így élik az életüket. Tanácsokat kérünk (az interneten keresztül) matematikai algoritmusoktól, így küszöböljük ki, hogy gondolkodnunk, kutakodnunk kelljen. Hát nem abszurd egy kicsit?
És mindezt észre se vesszük, mert a szex és az erőszak kultusza erősebb mindennapjainkban, mint a józanság, és a (klasszikus) bölcsesség.

Nem gondolom, hogy egy a minden idők legjobb orosz filmjeinek nemtudoménhányas listájára felkerülhetne ez az alkotás. Nem, mert nem is ilyen céllal készült. A cél szerintem az volt, hogy megtöltsék a mozikat, hogy elvarázsolja a (18+-os) nézőket 75 percre. És erre tökéletesen alkalmas. Még akkor is, ha a nemzetközi és orosz filmes oldalakon csak 4-es körülire értékelik a filmet. (IMDB: 4,2; Kinopoisk: 3,953)
Magam azt gondolom, hogy kikapcsolódásra feltétlen megfelelő. Sőt, vannak benne igazán jó pillanatok is. Tagadhatatlan, hogy az amerikás feeling erősen áthatja az alkotást (és ezt lehet, mint a film gyengeségét említeni, miközben épp ez az ami miatt a készítők reménykedhettek az esetleges üzleti sikerbe), miközben azért sikerült az oroszos világlátást is belevinni a mozgóképbe. Ami viszont épp a sterilizált és amerikanizált stílus kedvelői számára lehet csalódás.
A film cselekménye kiszámítható, viszont a színészi alakítások bőven kárpótolja a nézőt.

A film eredeti címe: Суперплохие. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Dimitrij Szuvorov. Főbb szerepekben: Danyila Jakusev, Anna Csipovszkaja, Alekszandr Szokolovszkij, Alekszandr Revva, Jan Capnyik, Alekszandr Ljapin, Alekszandr Coj, Karina Zvereva, Kirill Kaganovics, Valentina Mazunyina. 

A forradalom angyalai

A Forradalom angyalai című film egy nagyon érdekes feldolgozása az úgynevezett októberi forradalom (a saját terminológiájával élve) osztályharcos (valójában kultúrharcos) éveinek. De nem csak érdekes, hanem sajátságos a témához való közelítése. Ám ez egyáltalán nem a hiteltelenségét proklamálja. Hanem azt, hogy mennyire sablonosan gondolkodunk, hogy mennyire nem vagyunk tisztában a 20.század (bennünket is érintő) eseményeinek szellemi mozgatórugóival. Hogy színes világunkat mennyire csak fekete-fehérnek látjuk (jobb esetben, mert a nagy többség csak szürke maszatot lát), miközben azt gondoljuk magunkról, hogy széles látókörűek vagyunk. Ja, és perspektivikusan gondolkodunk! Pedig, á dehogy!

A film megtörtént események alapján készült. Még akkor is, ha első nézésre azt gondolhatná az ember, hogy nincs így.
Erős az alkotás szimbólumrendszere. Legalább olyan sokkoló élményt tud nyújtani, mint a Csekista. Nevezett alkotás a nyomasztó naturalizmusával éri el a nézőben a fásultságot, a belefáradást és ezáltal a negatív életérzést, az unszimpátiát a látott dolgok iránt. A Forradalom angyalai nem ilyen eszközzel operál. Az utalások, az áthallások, az asszociációk világa ez.
A film fő cselekménye az 1934-es évben játszódik. Egy csapat (3 fő) művészember azt a feladatot kapja, hogy menjenek el a hantik közé, és az októberi forradalom szellemét terjesszék közöttük. A kultúrbrigád tagjai számára nem ismeretlen a feladat. Jól összeszokott társaság ők. Nem ma kezdték a közös propagandamunkát.
A magyar történelemben sem ismeretlen ez a jelenség, ez a fajta politikai aktivizmus. Elég csak az úgynevezett Fényes Szelek nemzedékének "munkásságára" gondolni. Amikor is lelkes főiskolások, egyetemisták (felsőbb szervezők segítségével) unalmuk elűzése, és világmegváltás iránti igényük céljából felültek a Csepelekre és elmentek a vidéki lakosságot inzultálni meggyőzni, politikai véleményüket befolyásolni. Mindig van valami megmosolyogtató (és egyben félelmetes is) amikor húszas évek elején járók megpróbálják kioktatni a náluk jóval idősebb, és többet tapasztalt generációk tagjait arról, hogy mi az egyedül üdvözítő út. Van ebben a nagyképűségben valami groteszk, amit természetesen soha nem ért akkor az adott generáció.

Jelenet a filmből

Óhatatlanul felmerülhet az emberben, a film nézése közben, az értelmiség szerepe és felelősségének kérdése. Hiszen a különböző generációkban uralkodó vélemények kialakulásában tevékenyen részt vesznek. A középiskolai, főiskola, egyetemi katedrán állóknak legalább olyan felelőssége van az egyes társadalmi folyamatok kialakulásában, mint a politikusoknak, a művészeknek.
Persze az értelmiségi véleményformálók szeretnek a háttérben maradni, ami érthető is, hiszen biztonságosabb állapotot eredményez, ugyanakkor az erkölcsi magasság elefánttornyának kényelmét is biztosítja.
Ha tetszik nekünk, ha nem, akkor is minden társadalomban örökös kultúrharc dúl. A mainstream ideológiának folyamatos kihívásoknak kell megfelelnie. Ez önmagában nem feltétlenül baj, hiszen a kihívásokra adott válaszok előre vihetik az adott társadalmat. A baj inkább ott van, amikor bármely ideológia önmagát, tanításait megkérdőjelezhetetlen abszolutizmusként kezeli. Lett légyen akár mainstream, akár underground.

A 19. század végén a különböző modernista irányzatok képviselői közül a szimbolisták érzékelték azt, hogy a hagyományos értékrenden alapuló világnézet a közeljövőben elveszti hatalmát. E miatt elfordultak az úgynevezett hagyományos értékektől (pravoszláv értékek), és valami új, valami eddig elrejtett iránt kezdtek érdeklődni.
"A szimbolista kezdettől fogva theurgosz, azaz birtokában van annak a titkos tudásnak, amely mögött bizonyos titkos cselekvés rejlik, de erre a titokra, amely csak később válik egyetemessé, úgy tekint, mint a sajátjára."  Alekszander Blok
Az orosz szimbolisták úgy tekintettek a költők szerepére, mint akiknek be kell hatolniuk a lét misztériumába, és meg kell mutatniuk a megváltás útját. Ezen útkeresésük közben megtalálják a népi hiedelmek világát is, és a különböző ezoterikus tanításokat is. Tanításaikat, természetesen, nem mindenki fogadja osztatlan örömmel. Még az "új" gondolatok szerelmesei között sem.
1912-13 körül a futuristák kinyilvánítják, hogy a kultúrális fősodratot ők határozzák meg. (Ennek egyik manifesztációja volt a Пощёчина общественному вкусу - Pofonütjük a közízlést című kiadvány megjelenése 1912-ben.) Támadásokat intéznek a szimbolisták ellen, így kívánják elérni, hogy azok kiszoruljanak a művészeti avantgard vezetéséből. A futuristák szándékosan kerülték a homályos elméleteket. Nem nagyon propagálták, honnan származik filozófiájuk. Ezzel elérték azt, hogy nem tűntek fárasztó (de roppant nagy) műveltségűeknek. Szívesen vallották magukat a szabad szellemű ázsiai nomádok rokonainak, akik a történelem során többször is rászabadultak a racionális európai civilizációra. Ennek megfelelően a költészetük egyik modellje a népi költészet ráolvasásai voltak. A ritmus illetve a dallamvilág szempontjából.
A különböző filozófiákkal megterhelt művészeti irányzatok harcának a bolsevik hatalomátvétel vetett végét. A marxizmust mindenre kiterjedő tannak tartották, így a jövőkép egyetlen és kizárólagos forrása is csak ez lehetett. Mindenre választ kellett adnia ennek a tannak. Ráadásul önmagáról azt állította, hogy a történelem objektív tényei által fejlődött ki. Azaz a legmagasabb, és megkérdőjelezhetetlen eszmerendszer. A mágikus jövőbe látás misztikáját felváltotta a tudomány misztikája.
Ugyanakkor a létrejövő szovjet kultúrában beintegrálták a különböző avantgard látásmódokat. A kongresszusokon felállva, ütemesen tapsoló, jelszavakat skandáló rituálé, mi ha nem a ráolvasás modernizált formája? A korabeli felvételeket nézve óhatatlanul szembetűnik, hogy a résztvevők saját maguk által létrehozott hangulat hatása alá kerültek. Mint a törzsi szertartások résztvevői. De ezeket a pszichológiai technikákat ma is (és nem csak a kommunisták) használják a politikával üzletszerűen foglalkozók.
A csodák, a csodavárás is továbbélt a szovjet propagandában. A tervek meseszerű túlteljesítése már maga ezt bizonyítja.
"... ahol Vlagyimir Iljics Lenin lángelméje világít és Joszif Sztálin vasakarata munkálkodik fáradhatatlanul, csodatevő módon."   Makszim Gorkij (Idézet az első szovjet írókongresszuson elmondott beszédéből.)
A sztálinisták vehemensen támadták az avantgard formalizmusát és idealizmusát, miközben (a példákból is láthatóan) felhasználták, intézményesítették azokat. Még ha mutáns formában is. A szocialista realizmus a nyelv minden szavát politikailag korrekt összefüggésrendszerbe helyezte. Ezért üldözték a nyelvvel szabadon való kísérletezgetést. Meghatározott szavakhoz csak meghatározott (pozitív vagy negatív) jelzőket lehetett használni.
Majakovszkij az egykori (kubo-futurista) lázadó egy színházpolitikai vita során (1926.10.02.) Mihail Bulgakovval való leszámolásra szólított fel: "Véletlenül a burzsoázia kezére játszottunk, amikor Bulgakovnak lehetőséget adtunk, hogy megnyikkanjon - mert megnyikkant." Ebben az időben írja meg a Hogyan készítsünk verset?-et, amelyben konkrét javaslatokat fogalmaz meg írótársai számára. Az úgynevezett proletárírók és a futuristák balszárnyából létrejött a lefisták a tényekre épülő irodalom elvét hirdetik meg. E felfogás szellemében készíti el Majakovszkij, véleményem szerint, egyik fő művét a Хорошо!-t (Simor András Így jó! címmel készít belőle kiváló fordítást.)

Jelenet a filmből

Láthatjuk, hogy ahogy általában lenni szokott, a politikai változásokkal együtt a hatalom közelébe jutott, egyébként tehetséges, művészek saját ízlésük, gondolkodásmódjuk propagálására megpróbálják felhasználni az új hatalom által adott lehetőségeket. Ez egy ősi emberi ösztön, amit célszerű lenne, ha meg tudnánk önmagunkban fékezni, de ez szinte lehetetlen. Hiszen egy irreális dolgot (érzelem) kellene egy reálissal (értelem) kontrollálni. Ami szinte lehetetlen feladat.
A filmben ez a problematika is ábrázolásra kerül. Az ifjú szovjet művészek szellemi hadviselést kezdenek a hanti népi kultúra ellen. E sajátságos spirituális küzdelem nagyon hasonlít a misszionáriusok harmadik világban folytatott tevékenységéhez. Ez teljes ellentéte a multikulti eszmeiségének. Antagonisztikus az ellentét.
Nem lehet egységes kultúrkört kiépíteni és tisztelni mások kulturális hagyományait, csak abban az esetben ha a kultúrák között van közös kapcsolódási pont. Ez kegyetlenül hangzik, de ez a történelmi tapasztalat. Így volt az ókori Hellászban, így volt Rómában, de a 19. századi USÁban is. Népek olvasztótégelyévé csak erőszakosan válhat egy nemzet. Az újvilági bevándorlókra, és leszármazottjaikra, rákényszerítették az angolszász kultúrát. Ahogy a bennszülöttekre is. És bizony a cári Oroszország és az USA kulturális kisebbségekhez való viszonyulásában jó pár közös pont található. A téma irán érdeklődök figyelmébe ajánlom Steven Sabel történészprofesszor 2017-es könyvét, a The Touch of Civilization. Comparing American and Russian Internal Colonization-t.

A film révén betekintést nyerhetünk a hantik világában. Ők azok akiket régebben osztyjákoknak is neveztek. E szibériai népcsoport ősi hitvilágát is megismerhetjük a film révén. (Ajánlott irodalom: Art Leete és R. Paul Firnhaber: Shamanism in the Interdiscliplinary Context)
A Num-to vidékén élők, akik a tavat szentnek tartották/tartják, a Kasum-imi istennő kultuszát gyakorolták/gyakorolják. A főistenség Numi Torem (Numi-Tórem, Num-Tórum, Numi-Tórum) a világ teremtője, akinek a társa a Földanya. Van egy szellemi ellenfele az Alvilág ura. A főistenség közvetlenül nem lép kapcsolatba az emberi világgal. A Kazim folyó vidékén élő hantiknál a spirituális főséget egy női istenség képviseli. Kasum-iminek nevezik. Fő feladatának a folyónál élő hantik természetfeletti védelmét tekintették.
Napjainkban a hantik döntő többsége pravoszláv vallású, mégis nagy hangsúlyt fektetnek a tradíciók emlékének megőrzésére. E törekvés egyik megnyilvánulása a Kazimi Múzeum. Az intézmény honlapja itt található.

Az alkotás elkészítése során felhasználták Szergej Eisenstein Viva Mexico! című filmjéből néhány jelenetét. Elhangzik részlet Szergej Prokofjev Kantáta az Októberi Forradalom 20. Évfordulójára, és a Filózofusok című műveiből.
Viktor Kalmikov (1908-1981) szovjet építész nevéhez fűződik a Szaturnij projekt (1930), amelyben azt javasolta, hogy a Föld körüli gyűrűt kellene létrehozni, amely egy város lenne, és ez az alkotás forogna a Föld körül. E gondolatból alapján létrejött makett feltűnik a film egyik jelenetében. Kalmikov később mozik tervezésével foglalkozott. 1935 és 1940 között épült 60 filmszínház közül 50 az ő és csapata tervei alapján készült. 1941-ben könyvet is ír ebben a témában.

A film címe: Ангелы революции. Rendezte: Alekszandr Fedorcsenko. Forgatókönyv: Alekszandr Fjodorcsenko, Oleg Lojevszkij, Denisz Okoszin. Főbb szerepekben: Darja Jekamaszova, Oleg Jagogyin, Konsztantyin Balakirev, Pável Baszov. A film 16+-os besorolású.

- o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

Дуэлянт

The Duelist 2016      

Kezdjük rendhagyó módon, egy kérdéssel. Mi az emberiség egyik legősibb, kedvelt időtöltése? Na, ne… Semmi pajzánkod ás, kérem! Tessék jobban erőltetni a szürke agytekervényeket. Tilos a címre visszatérni, pláne Google fordítóval, az cseréptörésnek számít! Segítek egy kicsit. Korántsem veszélytelen a dolog, sőt. Dehogy… Az extrém sportok eltörpülnek mellette. Azok igazából nem is ősiek, már pedig ide most az kell. Sámuel, Vértesszőllősről, legfeljebb a kőszáli kecske után mászott sziklára, hogy a hasát megtömhesse. A maga jószántából eszébe sem jutott volna megtenni. Igen, ott? Persze! Mi más! A saját soraink ritkítása! Ezúttal nem a nagyüzemi formája, - népszerű nevén a háborúzás – kerül terítékre, hanem az úrias változata.  Persze, hogy a párbajozásról beszélek. Vitte volna el időben az ördög azt, aki kitalálta.

1860, Szentpétervár. Jakovlev, a nyugalmazott kapitány, akiről csak kevesen tudják, hogy kicsoda valójában, véres rendet vág a pisztolyforgatók sorában.Ugyanis tombol a párbaj őrület, ami az arisztokrácia férfinépének egyik fő elfoglaltságaa nők hajkurászása és az ivászat mellett. Nagy kockázattal jár, ám egyeseknek korántsem puszta úri passzió. Sokkal inkább pénzszerzési mód, bár ezt nem illik elismerni. A hivatásos párbajozó egyszerre keresett és megvetett személy. A kétes hírnevet szerzett Jakovlev fütyül a felső tízezer véleményére. A pénz ugyanis roppant fontos a számára, de korántsem azért, hogy az előkelőségek közé vegyüljön. Nemességet akar venni, de fölöttébb szokatlan céllal, amit gondosan titkol mások előtt. Ám miután valaki mégis rájön, életre-halálra menő játszma kezdődik a két fél között.

Kis kitekintő:

Ennek a bekezdésnek valódi köze nincs a mozihoz, ezért az időszűkében lévők nyugodtan ugorják át.

A párbaj tényleg meglehetősen régi szokása az emberiségnek, nem csupán a szavakkal játszottam a bevezető részben. Feltűnik már a Bibliában is, - pl.Dávid és Góliát esete – de a római regék között szintén megtaláljuk a Horatius és Curiatius testvérek tragikus összecsapásának leírását. Hazánkban a török hódoltság idején terjedt el nagymértékben, lévén, hogy nyílt csatamezőn nem állhattunk ki a siker reményében pogány sereg ellen. Viszont az egyéni számlák rendezésére kiválóan alkalmas volt, s miután vesztes a fején kívül a javai egy részét is a győztesre hagyta, fizetés kiegészítésként szolgált a végvári vitézek számára. Thury György volt a korszak nagy bajnoka, akit máig a világ egyik legnagyobb párbajhőseként ismernek. A kortársai szerint mintegy 600 küzdelmet élt túl, de 72 hitelesen bizonyított a Török Birodalom legjobb kardforgatói ellen. Ez a szokás aztán annyira rajtunk ragadt, hogy a XIX. században még mindig úgy emlegetik a magyarokat, hogy sehol másutt nincs annyi lovagias elégtétel, mint nálunk. Apropó, lovagiasság. A lovagokat képtelenség kihagyni a legrövidebb összefoglalóból is, elvégre ők kezdték szervezett formába szorítani a kezdetben meglehetősen durván vívott összecsapásokat. Nem lehettek másmilyenek, hiszen csak a győzelem számított. Schopenhauer szerint a párbajozót a férfiúi hiúság, becsvágy és büszkeség ösztönzi. Nem csupán filozófusként, hanem emberismerőként is megállta a helyét az úr.  A fair play szellemét a lovagok hozták be, aminek következménye idővel a Párbajkódex kialakulása lett. Az emberek többsége azonban sosem fogadta el a vitás ügyek intézésének ilyesféle formáját.  Leginkább amiatt, hogy nemes eszmék ide vagy oda, sok párbajt meglehetősen triviális okból vívtak meg, ám tragikus következményekkel. Hogy Oroszföldön maradjunk, Puskin, a kiváló költő, a felesége becsületét védte, amikor egy francia kalandor kezétől elesett. A világi és az egyházi hatóságok véleménye ingadozó volt.  A valenciai zsinat már 1473-ban fellépett ellene az élet védelmében. A magyar törvényhozás meglehetősen elkésve, 1878-ban próbál először tenni ellene, de véglegesen csak 1923-ban tiltják be.

Vissza a történet fonalához, vagyis a múltba. Az Orosz Birodalomban ekkortájt szóba sem jön a párbajozás szokásának betiltása. Épp ellenkezőleg, virágzik. A felbomlóban lévő feudalizmus és kialakuló gátlástalan kapitalizmus ideális talaj a „nemes vérontáshoz.” Mert az egymás lelövöldözése a nemesség előjoga. Csakis kutyabőrös családok tagjai küldhetik egymást büntetlenül a túlvilágra ezen a módon. Az arisztokrácia önmagába zárkózó, másokat lenéző világa mintha szándékosan keresné a pusztulását. A dekadencia megmutatása tetten érhető, de semmi moralizálásba nem mennek bele. A következtetés levonását a fogyasztóra hagyják, nagyon helyesen.  A film remekül visszaadja a talmi csillogást, ahol a látszat a fontos, - ami egyébként öl. Mert a pénz a valódi mozgatórúgó, nem a lovagiasság eszméje.„Fenn az ernyő, nincsen kas.” Viszont próbálja csak ezt kimondani valaki, rövid életű lesz. Néha annyi se kell, hogy fölöslegesen beszéljen. Olyasvalaki is megrendelheti a „félreállítását,” akivel egy társaságba jár. Elég hozzá, ha nem bírja visszaadni a kölcsönvett pénzt. Egy hivatásos párbajozó felbérelése olcsóbb megoldás, mint egy jelentősebb summa visszaszármaztatása.

Főhősünk, Jakovlev, - aki nem is annyira Jakovlev, - nagyon alkalmas a piszkos munka elvégzésére. Pjotr Fjodorov alakítja, aki az új orosz színésznemzedék egyik legfoglalkoztatottabb művésze. (Nálunk kevésbé ismert, de úgy hiszem, Fjodor Bondarcsuk rendező a Lakatlan sziget 1-2 és a Sztálingrád (2013) mozijait azért elég sokan látták. Azokban játszott.) Egyáltalán nem gáncstalan hős. Bizony bepiszkította magát, sokszor, alaposan. A korántsem megnyerő bemutatkozása után – hidegvérrel gyilkol – van dolga a forgatókönyvírónak, hogy mégis a néző kegyeibe jusson. Fjodorov megoldja a problémát. A külseje ezúttal tulajdonképpen hátrány. Valahogy rögtön sejteti, ez a fickó nem lehet velejéig romlott. A profi párbajozó alakja jól áll neki. Hidegvérűsége kiszámított, de valódi vakmerőséggel párosul. Mintha DocHollyday rándult volna áta Vadnyugatról Európába. A leírások szerint ő minden napot ajándéknak tekintett az életben, hiszen az előrehaladott TBC-je miatt bármikor meghalhatott. Így aztán mit sem félt az elkerülhetetlentől, ami a pisztolyforgatásban hatalmas előny volt, Nem idegeskedett. Jakovlev hasonlóan fatalista, de hogy miért, azt nem írom le, mert nem szeretném elrontani mások élvezetét. Maradjunk annyiban, hogy egy csipetnyi misztikus szál végigfut a történeten, de nem teszi hiteltelenné a mesét. A forgatókönyv lassacskán beavat minket a főhős előéletébe. Szerencsés a jelenetek adagolása, így a sűrű pisztolydurrogás nem válik öncélúvá, hanem fokozatosan kibomlik a konfliktus és Jakovlev valódi célja. Ezalatt fokozatosan lefoszlik róla a szenvtelenség álarca, hús-vér emberré lesz. Így már érdemes szurkolni neki.

Beklemisev gróf, a legfelsőbb körök bennfentese, a korabeli gavallér mintaképe. Befolyásos nagyúr, aki bár hiú, mint a páva, mégis a hölgyek kedvence. Mesterien forgatja a szót. A pisztolyt már nem annyira, de van neki elég bérence, hogy ne piszkítsa be a kezét. Ami a látszat ellenére könyékig véres. A nemes arisztokratába ugyanis egy csatornapatkány erkölcse szorult. Viszont a veszélyessége jóval nagyobb. Átgázol ő férfin és nőn egyaránt, ha valaki a céljait veszélyezteti. A szeretője a cári nagyhercegnő bizalmasa, így a befolyása óriási. Viszont a kor szokásjogát még ő sem boríthatja fel. A nemesség kötelez, ha nem is mindig a legjobb értelemben. A kihívás elől megfutni gyávaság volna, az „arc elvesztése” egyenlő a társadalmi öngyilkossággal. Tehát egy magafajta sosem kockáztatná. Vlagyimir Maskov tapasztalt művész. Sokarcú. Volt ő már Pugacsov egy kosztümös moziban, Kalasnyikovval a vállán jár-kelt az Ellenséges területben, sőt, egy igazi blockbuster, a Mission Impossible – Fantom protokoll ugyancsak rajta van a filmográfiáján. Régóta színészkedik, és időközben rendezőként szintén megmérette magát. Kiválóan hozza ezt a démoni figurát. Meggyőzően hazudik, mélyen elrejti a valódi énjét. Egyszerre gonosz és esendő. Pont ez teszi eredetibbé az eljátszott karaktert. Az, hogy nem csak egy üresfejű lókötő, vagy velejéig gonosz valaki, hanem maradt benne emberi vonás is, jót tesz a hihetőségnek. A bukása borítékolható, ám hogy hidegvérű gazembert végül az őszinte szerelme viszi a pusztulásba, mégis ad emberséget az alakjának. Maskov profin hozza a szükségeset. Mintha a Háború és béke Bolkonszkij hercege cseppent volna közénk. Csak éppen „átállt a sötét oldalra” – hogy egy manapság gyakori szófordulattal éljek. Az alakítása a film egyik erőssége.

Fontos szereplő még a Báró, (Martin Wuttke) aki „megbízásokat” hajtja fel a párbajhősnek. Igazi kétarcú figura, minden gátlás nélkül. A korabeli német-orosz arisztokrata kapcsolatok méltatlan képviselője. Afféle kovász a tésztában, a feltűnése időről-időre meglódítja a cselekményt. Hiszen mindig hoz valamit – leginkább életveszélyt. A félvilági lét határán él a pénze ellenére, ami nem kifejezetten életbiztosítás.

Minden kosztümös filmbe szükségeltetik néhány szép nő, - és női kebel. Miután a számos haláleset miatt amúgy sem lehetne a mozit korhatár nélküliként piacra dobni, a közönségnek adagolnak némi pikantériát is. De tényleg szűken mérik. A film elején rögtön szembeötlő, hogy egy amerikai filmstúdió és egy orosz bank adta az anyagiakat. Már pedig az ilyen szponzorok nem dobálják a pénzüket. Így a mozi ugyan a felnőtt közönséget célozza meg, de a legszigorúbb besorolás elkerülésére ügyeltek. A történetben Marfa Tucskova hercegnő „szállítja” a férfinépnek szánt perceket. (Nem, nincs képi illusztráció.) A finom burokban élő arisztokrata ifjú hölgyet a kíméletlen valósággal szembesítik, miszerint a legmagasabb rang sem biztosíték a világ szennyének elkerülésére. Megformálója, Julia Hlinyina még kezdőnek számít, ennek ellenére hihetően adja elő az „ébredést.” „Az élet nem habos torta, elvtársak.”  Ezt az igazságot persze nem egy magyar filmből tudja meg Marfa hercegnő, - hiszen a mozit még ki sem találták, - de szegényke rájöhet a felső tízezer igaz természetére. Julia kisasszony vélhetően szép karriert fog befutni. Külsőben és színészi játékban egyaránt képes megfelelni egy komoly költségvetésű film színvonalának, ami jó ajánlólevél lehet a jövőre nézve. A rendező, Alekszej Mizgirjov, az előző munkáiban már jelezte, a rámenős képi világot kedveli. Ezúttal csak módjával élhette ki magát. (Azért hozzáteszem, ez nyilván egyéni érzékenység kérdése is. Azt merem állítani, öncélú durváskodásig nem jutott el.) Összességében stílusos darabot hozott össze, helyenként pazar külsőségekkel. Segítette ebben Makszim Oszadcsij, aki vezető operatőrként minőségi munkát tett az asztalra. Luxus és nyomor egyaránt meggyőzően lett fényképezve, a CG-s jelenetekre sem lehet különösebb panasz. A zenéért Igor Vdovin felelt.  Nem lesz felelősségre vonva miatta, de nekem különösebb pluszt sem adott a történethez. Amúgy meg: „Ízlések és pofonok.”

Hogy miként foglalnám össze röviden, mi is „A párbajozó?” Talán így: Romantikába oltott blockbuster. Olyan mozi, ami kifejezetten ad a külsőségekre, színpompás ruhákban és mutatós színhelyekben tobzódhatunk. A meséje tempós. A manapság egyre gyakoribb, - és fölösleges – „felturbózást” szerencsére nem alkalmazták, de nincs is rá szükség. A szintén trendinek számító „sötét hangulat” és misztikum viszont bevetésére sor került. Az utóbbi tényleg csak csipetnyi szinten, ügyelve a „lehet ez is, lehet az is” tálalásra. Belefér, ahogy mondani szokás. Egy percig nem szépelegnek, - a kapitalizmus éppen születőben van Szentpéterváron – viszont percenként sokkolni sem óhajtanak. Néhány keményebb képsor akad, hogy túlságosan ne sírjuk vissza a múltat az idő megszépítő szemüvegén át nézve. A mozi meséje könnyen befogadható, az erkölcsi Parnasszust a világért sem akarnák megmászatni velünk, a minimálisan adagolt társadalombírálatot mindenki könnyen elviseli. Viszont amíg fut a szűk 110 perc, bóbiskolni nem fogunk. Közönségfilm elé ülhet le az érdeklődő. Ezt a funkcióját maradéktalanul be is tölti. Az ilyen típusú történetekre mindig akad fogékony nézői réteg. Remélem, az idő igazolja majd ezt a véleményemet.

                                                                                                                                Oldfan

A magyar nyelvű felirat letölthető innen:
https://subscene.com/subtitles/the-duelist/hungarian/1691088

A kisfiú és a varázsló - Hottabics apó

"A KISFIÚ ÉS A VARÁZSLÓ 

Sok  érdekes  kalandon  mennek  keresztül,  repülő   szőnyegen   utaznak, ,,A kisfiú és a varászló" című magyarul  beszélő  színes  szovjet film  hősei. Volka   egy  moszkvai  kisfiú  a folyó medrében palackot  talál, amelyből, miután  felszínre  hozta, egy szellem szabadult  ki, Hottabics apó, aki hálából kiszabadításáért, megfogadja, hogy Volkát fogja szolgálni. Az öreg varázsló a kisfiút — persze mindenki számára láthatatlanul — elkíséri az iskolába, ahol a kisfiúnak feladott kérdésekre    olyan feleleteket súg, hogy a tanító azt hiszi Volkáról, hogy megbetegedett. Később a szellem Volka   barátját egy távoli vidékre varázsolja, majd Volka kérésére repülő szőnyegen együtt indulnak keresésére. Sok kaland és bonyodalom után érnek vissza ismét  Moszkvába, ahol Hottabics sok galibát okoz végül egy cirkusz szerződteti, mert csodálatos mutatványaival  elkápráztatja a nézőket. A film  különösen a gyermekek körében lesz nagy sikerű. A  „Bagdadi tolvaj"-hoz és a  „Kis  Muck"-hoz hasonlóan ez a film is érdekes trükk-felvételekkel készült."

                               Tolna Megyei Népújság,  1957.12.20.  299.szám

                                Filmismertetés rovata, szerző ismeretlen

Az év első felében elkészítettem egy 2006-ban készült játékfilmhez a magyar feliratot. Magam sem gondoltam volna, hogy ekkora lesz az érdeklődés a bejegyzés iránt. Pedig nyúlfarknyi lett az írás. Ennek az oka elsősorban az volt, hogy úgy gondoltam, Hottabics karaktere megér két bejegyzést a blogon. A }{отт@бь)ч előzménye eme mesefilm.

A mozgóképnek és az irodalmi alkotásoknak a legkíméletlenebb kritikusa az idő. Napjaink divatos, értékesnek tűnő, felkapott alkotásai a holnap szemetévé válhatnak. Amit ma ájuldozva emlegetünk, arra egy kis idő múlva már nem is emlékszünk. Azután ott vannak még a méltatlanul elfeledett kincsek... A Старик Хоттабыч (A kisfiú és a varázsló, ahogy annak idején megismerhette a magyar nézőközönség) egy ilyen időtálló alkotás. Ma is alkalmas arra, amire az ötvenes évek közepén létrehozták. Szórakoztatni, szórakoztatva nevelni. A benne megjelenő erkölcsi irányvonal ma is helytálló.

A film főszereplői érdekes morális kérdéskört feszegetnek. Volka, az ifjú pionyír, a tudományban hisz. Úgy él, ahogy egy pionyírnak (magyar vonatkozásban úttörőnek) élnie kell. Öntudatos, célratörő, egyenes jellem. Jól megjeleníti az ifjú homo sovieticust. A tudományban hisz, ahogy ez elvárható volt a szép új világ kovácsától.

Mindent tudni akarok!

Emlékszem, gyermekkoromban, szombat reggelente olyan nyolc óra magasságában az egyes programon elkezdtek levetíteni egy epizódját a Mindent tudni akarok! című sorozatból. Egy rajzolt repülőn, egy rajzolt úttörő berepült a televízió képernyőjére. A kisfiú kiszállt a gépből elővett egy nagy kalapácsot és elkezdett ütni egy nagy diót. Minden ütésére egy cirill betűs szó pattant ki a csonthéjas gyümölcsből. Хочу всё знать! - Mindent tudni akarok!
És tényleg, a főcím után kezdődő kisfilmből nagyon sok mindent megtudhatott az érdeklődő gyermek. Míg a család többi tagja csendben kókadozott, addig az ifjú titán akár az atomenergia ipari felhasználásáról is tájékozódhatott. Nálunk csak néhány évig ment a sorozat, és csak a nyolcvanas években. Valójában 1957-ben készítették az első kisfilmet és 2003-ban az utolsót. Összesen 336 epizód készült el ezen idő alatt. A kétezres évek elején kiadták az összes részt DVD-n is. 1957 és 1990 között ugyanezen a címen egy könyvsorozat is napvilágot látott.
Sok rosszat el lehet mondani az úgynevezett szocialista rendszerről, de egyet nem. Nem zárta el a kulturálódás, a művelődés kútjait. Sőt! Azt kell hogy mondjam, kifejezetten támogatta. Az iskoláztatás fontos sarokköve volt a rendszernek. Bármilyen hihetetlennek is tűnhet egyeseknek, de ennek (is) ideológiai oka volt. És ez, mármint a tudományos ismeretterjesztés állami elősegítése és az emberek kiművelése, mai napig meglátszik társadalmunkon. Bár, ahogy telik az idő, egyre kevésbé. (És ez a '90 utáni kormányaink bűne már.) Egy kedves ismerősöm, aki kora alapján akár az apám is lehetne és aki egész életét különböző társadalmi rétegekből származó emberekkel töltötte, mondta egyszer nekem, hogy hatalmas különbség van a '60-as évek átlagembere és a '90-es évek átlagembere között. Átalakultak a társadalmi szokások. Persze, ez az átalakulás nem állt meg, csak mintha most fordított irányú lenne. Már nem cél a minél több kiművelt, gondolkodó ember. Napjaink, modern(nek gondolt) társadalmában újra csak beszélő szerszámokra van szüksége a hatalomnak.
De térjünk vissza a meséhez!

A fiúk és Hottabics - jelenet a filmből

Szóval, adva van egy példamutató életet élő kisfiú, aki becsületes és akinek a gondolkozása a tudományos ismereteken alapszik. Ám Hottabics képében megjelenik a kísértés az életében. Befektetett munka nélküli is lehet ám sikereket eléri! - így szól a csábító ígéret. Ám, a több nyolcvan perces mesefilm meggyőzhet minket (is), hogy nincs ez így! Igenis, rá kell szánnunk az időt a tanulásra. Igenis kuli módjára kell összehordanunk, összeszednünk mindazt, ami a sikerhez szükséges. Talán ez a tanulsága ennek a gyerekeknek szóló alkotásnak. Tudom, ez így nagyon szájbarágósnak hangzik. Azt is tudom, hogy a legtöbb olvasó, valószínűleg most arra gondol, hogy ez biztos egy unalmas film. De nem az. Ahogy fentebb már írtam, az idő a legkíméletlenebb kritikusa a filmeknek (is). És ez az alkotás kiállta a próbát! Felnőtt fejjel (és a 2017-ben) nézve is élvezetes. Mondhatni bájos. Nem tűnik erőltetettnek. Minden nagyon rendben van vele. Ja, hogy talán van benne egy ici-pici ideológia is? Miért a Zootropolisban (Zootopia) nincs? Minden mesében van. Mert a szórakoztatás mellett, ősidők óta, a nevelés is a mesék egyik fontos feladata. Nincs ezzel semmi baj. A Hottabics apó gyártási éve, a származási hely nem kell(ene), hogy elriasszon bennünket. Nem propagandafilmet, hanem egy jó kis mesét kapunk ha bátran nekifogunk az alkotásnak. Könnyed, szórakoztató. Vasárnap délutánra épp ideális. Mondjuk a Kicsi kocsi helyett...

A film Lazar Lagin mesekönyve alapján készült. A forgatókönyvet maga az író készítette el. Magam nem ismerem az eredeti alkotást, így arról nyilatkozni nem tudok, hogy a film miben, és mennyiben tér el a könyvtől. Ám, mivel a szkenárió és az alapmű írója is ugyanazon személy, biztosak lehetünk abban, hogy a történet a filmvásznon is autentikus maradt.

Így végezetül nincs is más dolgom, minthogy zárszóként visszakanyarodjak a bejegyzés elején található újság idézethez. Az (utókor számára) ismeretlen spoiler író ezt a mesefilmet a Korda-féle Bagdadi tolvajhoz is hasonlítja. Magam a nevezett filmet gyermekkoromban láttam utoljára, így felelős véleményt nem tudok mondani, nincs alapon összehasonlítani a két művet. Emlékszem nagymamámnál tekintettem meg a hollywoodi alkotást. Fekete-fehér TV készülékén. A film hangulata megvan (ami ugye elég szubjektív dolog), és így évtizedek távlatából úgy vélem, hogy a két film légköre között van hasonlóság. Persze Kordáék több pénzzel, nagyobb és (valószínűleg) profibb stábbal rendelkeztek, de a Hottabics mégis állja a versenyt. Az alkalmazott filmtrükkök így 60 év után is megfelelőek. Nekem semmi hiányérzetem nem volt ezen a téren. A korszak színvonalát hozza, és ma sem tűnik blődnek. Véleményem szerint mind sztoriban, mind látványban kiállta az idő próbáját. Az alkotóknak nincs miért szégyenkezniük.
És a két Hottabics film?
A szovjet és az orosz alkotás elkészülte között 50 év telt el. Két különböző műfaj, kétfajta megközelítés. Egymás nélkül is megállnak. Nekem mindkét film tetszik. Jó hogy nem vagyok öreg a }{отт@бь)ч-hoz, és jó hogy nem vagyok túl fiatal a Hottabics apóhoz. A 2006-os film az édesanyámnak sok volt. Belekezdett, de nem nézte végig. Nem kötötte le. Ez valahol érthető, hiszen életkora alapján az 1956-os film magyarországi bemutatóját "elkaphatta" volna. Talán neki már túl fiatalos a }{отт@бь)ч.
Viszont a Hottabics apó ma sem öreges! Aki teheti, próbálja ki!

Rendhagyó bejegyzés - Létezik-e Mr. Fox? (1968)

Amikor ezt az ismertetőt kezdtem írni, azon gondolkodtam, manapság vajon hány ember mond még valamit ez a két adat anélkül, hogy az Interneten keresne utána. 1967, Christian Barnard. Az 1960-as évek végén nem volt olyan ország a Földön, ahol ez a név ne lett volna ismerős az újságok címlapjairól. Ő volt az a dél-afrikai szívsebész, aki az első emberi szívátültetést hajtotta végre. Bár a siker csak időleges volt, tartósan nem fogadta be a beteg test az új „motort,” mégis hatalmas tudományos eredménynek számított. Alaposan megmozgatta az emberek fantáziáját. Úgy tűnt, a jövő bekopogtatott az életünkbe.

Stanislaw Lem nyitott szellemű íróként gyorsan reagált az akkori világszenzációra. Annál inkább, mert a téma kifacsarása még a műtét megvalósulása előtt az eszébe jutott és meg is írta. (Majd újra írta. De erről az utolsó szakaszban.) Na jó, a szervkilökődés probléma nem foglalkoztatta, elvégre ezúttal a könnyű műfaj múzsája csókolta homlokon. A futurológia egyik apjának tartott lengyel szerző a jelenség groteszk megközelítését választotta, bizonyságát adva, hogy a humor sem áll távol tőle. (Bár a Kiberiáda  ismerői, a két zseniális robotkonstruktőr, Trurl és Klapanciusz esetein át ezzel már tisztában lehetnek.) A szatíra eszközeivel élve, rendkívüli csavarokat és a túlzásokat bevetve, mutat be egy olyan világot, amelyen jókat derülhetünk, de benne élni aligha szeretnénk. A vidámság kedvelőinek csemege lesz ez a rövid TV film. A témát azóta gyakorta kivesézték, így sok ismerős epizódot találhat benne a néző. Ám ne feledjük, ez a történet még a kezdet kezdetén született.

Mr. Fox neves autóversenyző, akit követ a balszerencse. A balesetei után a sebészek újra és újra összerakják, de a testébe beépített új szervek egyre több fizikai, szellemi és jogi bonyodalommal járnak. Ezért egy ügyvédhez fordul, aki elvállalja a védelmét. Szegény, még nem tudja, hogy darázsfészekbe nyúlt az üggyel. Jönnek is a csípések.

Bár ez a Tv novella ismertnek nem mondható, - remélem csak a cikk megjelenéséig - de azért van nekünk valamink, amivel tudjuk rokonítani. Elvégre „Polak wenger dva bratanki…” ugye? Mellékhatások. Walter Béla szerző méltán klasszikussá lett kabarétréfáját Tábori Nóra, Szombathy Gyula és Sinkovics Imre vitték sikerre a Magyar Televízióban. Máig a kívánságműsorok egyik legkeresettebb száma. Aki látta, máris jó eséllyel tudja hova tenni a lengyel barátaink archívumból előásott régiségét. Ugyanolyan rövid, pörgős jelenetek sorát kapja, amelyekben az egyik probléma hozza magával a másikat, és megoldás helyett egyre mélyebbre merülnek az érintettek a baj mocsarába. Lem humora persze intellektuálisabb magyar kabaré tréfáénál, de groteszkségben nem marad el a legjobbaktól, miközben láthatóan őszintén élvezi azt, hogy minél extrémebb helyzetekbe taszítja a hőseit. A nyelvi lelemények meghökkentéssel párosulnak. Rendkívül szórakoztató, bár némi fogékonyság az abszurd humorra kétségtelenül jól jön hozzá. Mondhatni, a „Létezik-e Mr. Fox” a klasszikus bohózatot ötvözi Monty Pytonékkal. Számomra ez azt is jelenti, hogy a puszta mesén túl mutató utalásokat ugyancsak beindítja az agyműködésben.

A képre vitelt Andrzej Wajda vezényelte le. Akkora már mögötte volt a Csatorna, Hamu és gyémánt, Lotna és a Légió nemzetközi sikersorozata. Neki egy TV film pusztán ujjgyakorlat lehetett. Lazán ki is rázta a ruhaujjából. Biztos ütemérzékkel dolgozott, pont annyit húzatott az eredeti novellából, vagy íratott kicsit hozzá, ami a képernyőre kerüléskor erősítette a hatást. Azért egy kis gikszer becsúszott. Szegény Fox úr többször hivatkozik rá, hogy ő rally versenyző, mégis körpályán száguldanak a verseny képein. Istenem, még a legjobbak sem lehetnek otthon mindenben. Pane Wajda bizonyára nem volt az autósport rajongója, vagy csak költségkímélő megoldással élt. Sokkal izgalmasabb ennél, hogy vajon miért pont a hippiket vette célkeresztbe, mint az eljövendő társadalom szemmel láthatóan „oszlopos tagjait.” Részemről arra jutottam, ami ezután következik. (Előre bocsátom, pusztán saját okoskodásról van szó, nem szükséges tényként kezelni.) A „virággyermekek” elsőként lázadoztak a fogyasztói társadalom elidegenedett világa ellen. Miután akkor a „Keleti blokk” és a Nyugat meglehetősen rámenős ideológiai versenyt vívott egymással, a tőkés társadalom ellenkultúrája tulajdonképpen jól jöhetett a Berlini falon túli ideológusoknak. Viszont a hatalom birtoklói mindig gyanakvóak. Az hagyján, ha a hippi népség kritizálja a helyi viszonyokat. De mi van akkor, ha ez a példa ragadós a „szocialista embertípus” számára is? Már pedig, a Falon túli vezetés minden volt, csak fiatal nem. „Csak óvatosan, filmes elvtársak.” – lehetett az ukáz. Alapvető dolog, hogy amit az ember kiröhög, azt később igazán komolyan venni nem képes. Pláne nem, mint eszmét. Így aztán kapunk egy elfuserált világképet, ahol a „flower power” egykori hívei a külsőségeket leszámítva már remekül beilleszkedtek a fogyasztás világába, oly annyira, hogy maga az ember sem más, mint tömegtermék. Persze, védeni kell, sőt, mindenáron megmenteni, de kérdés, a „végtermék” valójában micsoda. A kétes nemi identitást sugalló felnőtt ál-hippik szerepeltetése szerintem megrendelt dolog volt, de azért adjunk annak is egy esélyt, hogy csak egy ötlet siklott félre. Mostanra már úgyis teljesen lényegtelenné lett a hozzájuk itt csatolni próbált ideológiai maszlag, viszont mint humorforrások maradandóak.

Kétlem, hogy Stanislaw Lem repesett a művébe bekerült képi csúsztatásért. Ő egyébként is rendkívül szigorú volt a művei megfilmesítésével kapcsolatban. Gyakorlatilag egyikről sem nyilatkozott kedvezően. A Magellán felhő nyomán készült „Ikarie XB1” cseh mozi igazi nemzetközi siker a mai napig, de neki voltak fenntartásai vele kapcsolatban. A „Holtak bolygója” esetében még több, igaz, jogosan. Tarkovszkij Solarisát úgy minősítette, hogy az a „Bűn és bűnhődés” az űrben. „Enyhe” célzás volt arra, hogy azt nem ő írta. Szóval, egy szó, mint száz, nehéz volt a kedvére tenni. Viszont ő volt az a nem angolul publikáló szerző, akit világszerte a legtöbben olvastak. Ilyen tekintéllyel már lehet háklis természet az ember.

Nekünk, nézőknek, szerencsére könnyebb. Egy jó kis komédia pont olyan jól esik, mint nagy melegben a hűsítő. (Sör, limonádé, ásványvíz,stb. tetszés szerint. Tessék betárazni a megnézésekor.) A leghálásabb rész, a címszerep, Bogumil Kobielának jutott. A határozott versenyzőtől a nemileg némileg kétes Frankenstein ivadékon át jut el a… Hová is? Bizonytalan, még az ügyvédje számára sem világos. Ryszard Filipsky körül csak úgy szaporodnak az üres üvegek, miközben az orvosok és más jogászok álleejtő következtetéseit hallgatja. Mindkét színész bőven kapott lehetőséget, hogy legyen mit eljátszani. De egyáltalán, az összes szereplő láthatóan élvezte, hogy ripacskodás nélkül komédiázhatnak.

TV mozinak meglehetősen a mutatott témához illően zűrös a „cím élet” jutott Magyarországon. Az alapötlet már 1960-ban kiadódott „A világűr csavargója” kötetben, „Létezik ön, Mr Jones?” címmel. Hogy a lengyel Tv filmben miként lett belőle Fox úr, az marad a jövő nemzedéknek megfejtésre. Legyen valami dolguk nekik is. A Magyar Televízió, amely 1970-ben bemutatta Wajda művét, csak aprócska változtatást eszközölt. „Kicsoda ön, Mr. Fox?" lett a cím. Majd az „Álmatlanság” 1974-es publikálásában ismét felbukkant a leporolt téma, mint: „Létezik ön, Mr Jones?” Jobb sorsra érdemes főhősünk ekkor nem csupán másik nevet kap, hanem az élő szervei helyébe műanyagból készülteket ültetnek be. Csoda-e, hogy fölöttébb morcos a hangulata? Ugye, hogy nem.

Biztosíthatom az olvasót, az övé nem lesz az, ha megnézi ezt a könnyed darabot. A téma egyre aktuálisabb, a humora pedig időtálló. A legkülönösebb az egészben, hogy képi megvalósítás mostanra jobb mulatságosabbá lett, mint eredetileg volt. Egy Lem - Wajda kombináció még mindig nyerő. Kár, hogy nem született több belőle.

Stanislaw Lem írta egyszer: „A jó könyvek mindig igazat mondanak, még akkor is, ha olyasmit írnak le, ami sohasem történt meg, és nem is fog megtörténni.” Nem hiszem, hogy ennél frappánsabban lehetne megadni Mr. Fox történetének a lényegét.

                                                                                                                        Oldfan

A magyar nyelvű felirat letölthető innen:
https://subscene.com/subtitles/przekladaniec/hungarian/1150383