A filmnek két cselekményszála van. Az egyik ez, a Nemzetközi Katonai Törvényszék munkáját mutatja be. A másik cselekményszál egy ifjú orosz tolmács testvér keresésére fókuszál. Az ifjú Volgin százados hírszerzésnél dolgozik (mint tolmács), így természetesen kapcsolatba kerül - ez így egy eufémizmus, hiszen ez a kapcsolatba kerülés elsősorban fegyveres összecsapást jelent - a náci ellenállókkal. Azokkal, akik számára még nem feltétlen ért véget a háború. Azokkal, akik úgy gondolják, hogy a legfőbb náci vezetőket ki kell szabadítaniuk a börtönből, mert a nürnbergi Igazságügyi Palotában ülésező Nemzetközi Törvényszéknek nincs joga a hitleri Németország vezetői felett ítélkezni.
És természetesen nem maradhat ki a szerelmi szál sem. Egyrészt, az ifjú szovjet tiszt és egy Németországba hurcolt orosz leányzó között. Nos, ez a rész nem túl kidolgozott a filmben. Mármint mindkét fél felől bemutatva. Számomra legalábbis. Vannak kétségeim, sőt, végig voltak a film megnézése közben. A szinte semmiből olyan bizalmas lett a kapcsolatuk! Oké. Azt értem, hogy amikor először találkoznak, akkor a srác beszól a csajnak, ami lenézéssel párosul. Nincs ezzel semmi gondom. Ilyen első találkozásokból is nagyszerű kapcsolat tud kifejlődni. Ezt most komolyan állítom. Akkor mi a gondom? Csak annyi, hogy nem láttam, mikor történt meg a nagy változás. (A lánynál.) Vagy legalábbis, mi volt az az esemény aminek kiteljesedése után egymás karjában találhatták magukat? Persze, lehet hogy megoldották chat-eléssel.
 |
| Pervij cset - üzenőfal az utcán. |
(De részemről az sem kizárt, hogy a lánynál semmilyen érzelmi változás nem volt. Nem tudom. Olyan titokzatosak tudnak lenni a nők. Rejtélyesek. Ettől nők.)
Hermann Göring és a felesége kapcsolata romantikusabbnak tűnhet a filmben, mint Igor és Jelena viszonya. Frau Göring nem sokat beszél, de mintha hozná Shakespeare Júliáját. Bár ő nem nyel mérget, mint az avoni hattyú hősnője, de beviszi azt a börtönbe a férjének és a búcsúcsóknál... Az arzénos kapszulát a volt reichmarhsall szétrágja a felesége jelenlétében. Pontosan nem tudni, hogy került a börtönbe zárt Göringhez a méreg, de valóban ez az egyik feltételezett mód. Mármint, hogy a felesége vitte be neki a beszélőre. És hogy tudta átadni? Hiszen a beszélőn is vannak őrök, akik ügyelnek és figyelnek. Ha a nő vitte be a mérget, akkor el is képzelhető a búcsúcsókos verzió. Most komolyan, nincs ebben egy kis romantikus feeling? (Most tekintsünk el attól, hogy a nácikról csak rosszat lehet mondani. És tekintsünk el attól is, hogy a romantika egyenlő a happy enddel. Mert nem egyenlő. Ifjú Werther története by Goethe, megvan?) Az asszony azért vállal kockázatot, hogy a férje "méltó módon" halhasson meg. Ne akasszák fel, ha már bűnösnek találták emberiség elleni bűntettek elkövetésében. Ő nem Goebbels, aki lemérgezte magát és családját, csak hogy ne essenek fogságba. Félreértés ne essék! Semmi szimpátiám nincs Göringék irányába. De drámaiságot azért feltételezhetünk ebben a történetben, nem? Még ha egy megátalkodott kapzsi, kábszerfüggő, sovinisztáról és rasszistáról is van szó, aki szorgalmazta, hogy a német államapparátus az SS-szel összefogva minél előbb oldja meg végérvényesen az úgynevezett zsidókérdést. És aki soha nem tagadta meg a nemzetiszocialista ideológiát. Aki emberi nagyságról vagy bátorságról csak az első világháborúban tett tanúbizonyságot. Aki kedvelte a luxust, de a német népnek azt javasolta, hogy vaj helyett ágyúra vágyjon. Akinek Európa kirablása, a rablógyilkosságok, a genocídiumok sora a bankszámlája hízlalására szolgált, amely gyalázatos tettek révén hatalmas műkincsgyűjteménye, számtalan autója és kastélya lett. De ne legyünk naivak! Frau Göring morális szempontból nem igazán más kategória, mint a férje. Még ha nagyságrendekkel kisebb is a felelőssége. A Végső Megoldáshoz politikailag nem valószínű, hogy köze lehetett, de a rendszer gyilkos és rabló voltáról tudnia kellett. Európa kirablásának haszonélvezője ő is. A teherautószámra érkező műkincsekről nem gondolhatta - már a mennyiség miatt se -, hogy a férje a spórolt pénzükből vette. Nem véletlen, hogy a háború utáni nácitalanítási perek során vádat emeltek ellene, és egy év letöltendő börtönre (illetve vagyonának 30%-ának elkobzására) ítélték. Emmy Göring 1935-ben ment hozzá a a reichmarshall-hoz és bár akkor még nem tudta, soha többé nem állt színpadra. Színésznő volt. 42 évesen, házasságkötésekor, véget ért a művészi karrierje. Ha igaz, hogy ő csempészte be a mérget a börtönbe, akkor az volt az utolsó teátrális megnyilvánulása. (Miközben 1973-ban távozott az élők közül.) Ebből a kontextusból nézve, érdekes "kísérlet", hogy a film készítői lehetőséget adtak arra, hogy esetlegesen valakiknek romantikus képzelgései lehessenek a Göring házaspárral kapcsolatban. Talán, az ifjú szovjet tolmács és az orosz lány kapcsolatának mássága, a háború miatti romantikanélküliségére kívánták felhívni a nézők figyelmét.
Mondjuk, nekem az tényleg sok volt, amikor szinte az egyik pillanatról a másikra elkezdett az orosz fiú az ausweis-es orosz lánynak hinni. De hát... Végül is, ilyen a szerelem, nem? Hát... Nem tudom. Nekem ez olyan majdhogynem antoni. (Nem dehonesztáló lenne ez a megjegyzésem.) Anton meglát egy gyönyörű leányzót és kitalál mellé egy karaktert, majd szembesül a valósággal. Na, a szovjet tolmácsnál ez kicsit máshogy zajlik. Találkozik Jelenával, és egyből - ideológiailag helyesen - rosszat gondol róla. Kitalál róla valamit, majd történik valami. Ami elég drámai, és egyáltalán nincs kihangsúlyozva a filmben. Mégis ott van, láthatjuk ahogy szembesül a propaganda állítása - amit még ő is képviselt - és a valóság közötti diszharmóniával. Látható a bizonytalansága, ami a lánnyal való kapcsolatának értékelésében érzékelhetünk. Mi az igazság? Szeret vagy kihasznál? Viszonozza vagy sem a figyelmességet? A lánnyal kapcsolatban ilyet nem látni. Hiszen, ha igaz amit el kezd Igor feltételezni, és amit feltételezhetünk mi is, akik többet "tudunk", mint Igor, akkor a lánynak egy szerelmi háromszögben kell lenni. (Bár semmi jele a Stockholm-szindrómának a filmben, de... Ezen a helyzeten lehetne filózni, de van értelme?) Szerintem, a lány érzelmi világának ábrázolása gyakorlatilag semmilyen. Legalábbis, számomra. Mondjuk, nem is szoktam gyorsan felfogni egyes dolgokat ilyen helyzetben. Lassan kapcsolok. Már ha. Anton - a múltkori bejegyzés animációs filmjében - valami hasonló utat jár be, mint Igor. A kamaszfiú utólag gyötrődik (de miért is?), addig Volgin a kapcsolat kialakulása közben bizonytalanodik el. Hogy azután közel jusson az önátadás legmagasabb szintjéhez.
Húha! Sok negatívumot írtam össze a filmről? Talán nem is érdemes megnézni. Ez nem igaz. Maga a mozi egyáltalán nem rossz. Sőt, kifejezetten jónak mondható. Látványvilág: rendben. A történet: rendben. Időnként lövöldöznek is benne, elvégre nemrég fejeződött be a háború és az indulatok még forrnak. Az ellenállók nem azok a jófiúk - hogy is lehetnének azok, hisz nemrég még az SS vagy a Wehrmacht esetleg az Abwehr sorait erősítették -, mint akiknek egyesek próbálják manapság bemutatni őket. Ahogy a valóságban nem voltak azok, sem a baltikumi erdei testvéreknél, sem az ukrán UPÁ-nál. Egyszerűen csak kihasználta, kihasználja őket a hidegháborús propaganda. Példaként mutatnak fel ezért olyanokat, akiknek a múltját el kell hazudni, át kell írni, mert mind morálisan, mind emberileg vállalhatatlan dolgokban hittek, és belső meggyőződésük véres, vérgőzős cselekedetekben nyilvánult meg.
 |
| Szergej Bezrukov a szovjet főügyész szerepében |
A filmben nincs üresjárat, nem érzi azt az ember, hogy tekerni kellene előre egy kicsit. Igazából jófiúk sincsenek benne. Rosszak vannak. Nincs hős-mítosz, bár az utolsó összecsapásnál azért mintha túlzásba esne a cselekményért felelős szaki. De az már annyira a végén van...
A film megtekinthető itt.
És ha már itt vagyunk akkor meg kell említenem még egy alkotást. Az 1961-es Ítélet Nürnbergbent.
Nem tudom, lehet most meg kellene állnom és lezárni ezt a bejegyzést. körülbelül egy évvel ezelőtt egy harminc és negyven közötti ismerősöm azt mondta, hogy soha nem nézne meg egy fekete-fehér filmet. Nekem ez a kijelentés akkor sok volt. A Kengyelfutó Gyalogkakkuk, Pampalini, Foxi Maxi, Maci Laci nekem fekete-fehérben volt meg először. Füles Mackóról nem is beszélve! Most ezek után ajánljak egy fekete-fehér amerikai filmdrámát? Egy olyan filmet, aminek a címével olyan hat-nyolcévesen találkoztam először, mert az utcán volt valami plakátféle melyen valamilyen filmklub reklámozta, hogy levetítik (valahol) ezt az alkotást. Volt hozzá kép is és azt se tudtam eldönteni, hogy ez egy dokumentum vagy egy játékfilm!
(Ebben az időben adták esténként a Hat év történelemet - amiről már akkor tudtam, hogy dokumentumfilm -, amit nem nézhettem meg, de mivel szoba-konyhás házrészben laktunk, a szekrény lakkozásán tükröződő tv képet félig lehunyt szemmel lestem, így láthattam valamit, mert amíg tuti nem aludtam. Addig nem volt hang a tv-n. De lehet, csak lámpaként használták azt a szüleim...) Az Egy óra múlva itt vagyokról ezek szerint, jobb ha nem is emlékszem, ugye? Az már szinte vintage. Komolyan mondom... Hagyjuk!
Az Ítélet Nürnbergben az eme bejegyzésben említett három film közül a legkomolyabb, a legkidolgozottabb és a legértékesebb is. Egyáltalán nem a háborús főbűnösök peréről szól, hiszen 1948-ban játszódik. A háború közelsége miatt is egész máshogy áll a témához. A vádlottak a náci birodalomban elismert gyakorló bírák. A kérdés nem az, hogy el kell-e ítéli az emberiesség elleni bűntetteket elkövetőket, vagy azokat a kik ehhez a jogi keretet biztosították. A film talán egyik főkérdése az, hogy a hitleri Németországban történt terror és annak jogi alapjai különböznek-e az USA és/vagy a Szovjetunió gyakorlatától. Mert ha nem, akkor ugyanúgy a vádlottak padjára kell ültetni az Egyesült Államok vezetőit és a SZU-ét is. És ha nem, akkor a német nemzetszocializmust gyakorlatba átültetőket se kell. És a filmben megtalálható a válasz arra a kérdésre, hogy a sztálini rendszer és a hitleri között van-e jelentős különbség? (Tudom, ma már szinte evidencia egyenlőségjelet tenni a két rendszer közé. Tudom, egymástól tanult a két diktátor. Árgus szemekkel figyelték, mit mer megtenni a másik, és mi a nemzetközi reakció erre. Két embertelen rendszerről van szó, mégis vannak köztük lényegi különbségek.) Felmerül a filmben, hogy az USÁ-ban lévő szegregáció miben különbözik a nürnbergi törvényektől? Különbözik. Még akkor is, ha mindkettő faji megkülönböztetésnek számít. És észrevehetjük azt is, hogy a náci rezsim már máshol működő jogi elemekből ollózta össze a saját kirekesztő jogrendszerét. Mindenhonnan átvette a rossz vagy legrosszabb szabályokat és egy mindennél pusztítóbb törvényrendszert hozott létre. Ha kritika éri ezt a rendszert, akkor lehet hivatkozni hol Virginia törvényeire, hol a SZU rendeleteire. Kötelező közszolgai eskü, ami gyakorlatilag egy jogi csapda... Semmi nem eredeti, csak a szándék: az állampolgárok mindennapjait megmérgező akarat. Hol is láthattam már hasonlót?
Szóval, ez a film - ami gyakorlatilag egy bírósági terembe zajlik - számba veszi mindazokat az érveket is, amelyekkel napjainkban is mosdatni szokták a szerecsent náci ideológiát. És bemutatja azt is, hogy a nemes célt - az emberiesség elleni bűnök büntetését - miként rendelik alá az aktuálpolitikának. És innen már csak egy lépésecske, hogy a (neo)nácizmus relatívizálása mainstream támogatást kaphasson. Ami aktuális volt a hidegháború kezdetén éppúgy, ahogy aktuális napjainkban is. És mindezt 1961-ben egy sztárok garmadáját felvonultató - CGI mentes, fekete-fehér - alkotásban megkapja a néző. Nem unalmasan, nem szájbarágósan. Viszonylag ritkán készülnek ilyen filmek ma már. Leszoktattak minket az ilyenekről.
A 2000-es Nürnberg átvesz dolgokat az Ítéletből, hatásában és mondanivalójában mégsem tudja megközelíteni a nagy elődöt. A 2023-as orosz verzió egy kicsit más szempontból közelít a témához. Együtt a három film képes arra, hogy bemutassa a történelem egy rövid időszakát, viszonylag korrekten. Az Oscar-díjas alkotás (1961) társadalmi korrajzzal is szolgál, a két részes tv változat (2000) az 1946-os per előkészítését és lefolytatását helyezi előtérbe, míg az orosz verzió (2023) arra is fókuszál, hogy attól hogy hivatalosan véget ér egy háború, attól nem hallgatnak el automatikusan a fegyverek. Az orosz alkotásnak sok erénye van, amik közel viszik színvonalban az 1961-es filmhez. Más a műfaj, és másra fókuszál. Mindkettőben felteszik azokat a kérdéseket, azokat az ellenvetéseket amelyeket a mai napig felvetnek azok, akik szimpatizálnak a Hugo Boss által tervezett egyenruhát használók ideológiájával. De nem csak felteszik, hanem választ is adnak. Legitim válaszokat adnak. A két film kiegészíti egymást, és mindkettő megpróbál bizonyos fokú távolságtartást prezentálni. Ám ez a távolságtartás nem relatívizál. Egészséges alkotásokról van szó. Ráadásul, az orosz film egy kicsit abba is bepillantást enged, hogy a korabeli szovjet társadalom mennyire megosztott volt. Pont a bolsevik államvezetés, államigazgatási módszerek miatt.
Komoly a téma, úgyhogy legközelebb valami vidámabbal kellene jelentkezem, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése