Pont az idei nemzetközi nőnapon került elém (ismét) ez a film. És ha már elém került, meg is néztem. Emlékeztem, hogy egy nagyon jó film ez, de bevallom erősen hiányos emléképek maradtak meg bennem. Úgyhogy, nekiálltam felfrissíteni magamban a sztorit. És nem bántam meg.
Március nyolcadika idén szombatra esett, de ettől függetlenül végighallgathattam egyik (és másik munkatársam) zsörtölődéssel egybekötött véleményét erről az ünnepről. Szó volt egyrészről az ünnep miatt elpusztított szegény virágokról, másrészről pedig meghallgathattam a mindegy én azért veszek valami csokit, mert ha semmi nem lesz, akkor mosolyszünet az tuti lesz. Oké, ezek annyira pasis dumák. Volt időszak, amikor én is így gondoltam. Megspékelve azzal, hogy hát ez mégiscsak egy munkásmozgalmi ünnep. De ma már egyáltalán nem úgy gondolom, mint ahogy a fentebb idéztem. Mi hozta el a változást a gondolkodásomban? Lehet furcsának fog tűnni, de köze van ennek az orosz nyelvhez, az orosz kultúrához. Most hogy a russzofóbia elfogadott politikai termék lett, furcsának hangozhat az a kijelentésem, hogy az orosz egy európai nép. (Sokszor európaibbnak tűnik nekem, mint a Kárpát-medencét benépesítők. De ebbe ne menjünk most bele.) Egy nyelvet megtanulni több, mint az, hogy kommunikálni tudok olyanokkal is akikkel eddig nem tudtam. Egy nyelvet megtanulni több mint új nyelvtani szabályrendszerek megtanulása, bebiflázása és alkalmazása. Több mint olyan szavak megtanulása, amiket a körülötted élőknek még a passzív szókincsükben sem szerepelnek. Ezek csak az első lépések. Egy nyelv megtanulásához hozzátartozik egy másik kultúra megismerése, megértése. De legalábbis igyekvés ezekre. És ez az amit az AI soha nem fog nyújtani. Soha nem fogja neked prezentálni a másik gondolkozásának megértését. A szupertolmács szoftver tűpontosan lefordíthat egy adott szöveget, de a mögötte lévő embert - a karaktert -, hogy tehetné élővé benned?
Én a nőnap lényegét külföldön értettem meg. És - ha engem kérdeztek - nem mindegy, hogy csoki vagy virág. És ha engem kérdeznétek, az sem mindegy, hogy milyen virág.
Egyáltalán nem véletlen - szerintem -, hogy az egyik általam viszonylag sűrűn látogatott oldalon feltűnt március nyolcadikán az Áldjátok a nőt! című film. A cselekmény egy tengerparti falucskában kezdődik, ahol egy ifjú leányzó éli a halászfaluk népének cseppet sem könnyű életét. A leány a tengerparton véletlenül összefut egy katonatiszttel. Hogy egymásba szeretnek-e vagy csak a lány lehetőséget lát a kitörésre, hadd ne részletezzem! Mindenesetre, felesége lesz a nála jóval idősebb tisztnek. Ők még nem tudják, hogy egy nagy háború kirobbanása előtti éveket, napokat élik. A lánynak az élete nem lesz könnyebb, de minden felmerülő nehézség ellenére hűségesen megőrzi magában azt az érzést, ami miatt igen mondott a férfi közeledésére. Az élet nem feltétlen egy fáklyásmenet. Senki nem ígérte meg senkinek, hogy népünnepélyként élhetjük le az életünket. Most, hogy egyre több jel mutat arra, hogy Európa népei számára véget ér a kegyelmi időszak, most hogy a bennünket védő üvegbúra igen erősen kezd megrepedni, az egyéni életünkben - ha eddig nem tettük volna ezt meg - egyre inkább meg kell becsülnünk a hozzánk közel valókat. Önmagad megbecsülése ott kezdődik, hogy értékeled a körülötted lévőket. És az apró figyelmességeken sok múlik. Legyen az csoki vagy virág. A jó szó mellett.
Az életet széppé mi tudjuk csak tenni. A körülmények legtöbbször nem kedveznek a gondtalanságnak. Mégis, ha visszagondolok eddigi életemre azt látom, hogy a küzdés, a kitartás, a gondok feletti átnézés mellett nagyon fontos még az, hogy tudjuk nem csak a küzdelemre kell tekintenünk. Az esetleges győzelmi mámor időleges, múlandó és talmi. Fontosabb ennél az amit néhány szál virággal, egy csokival ki szeretnél időnként fejezni. Ha már március nyolcadika... De a megbecsülést nem csak ezek a dolgok jelképezik. Figyelj, vedd észre amikor kifejezik irántad a megbecsülést! Ha nem éhes farkasok közt élsz, előbb-utóbb tuti észlelsz majd ilyet.
Persze, az is igaz hogy ez a koratavaszi ünnepet is túltolják a celebritások. És ezzel épp az intimitását veszik el az emberektől. De persze őket ez nem érdekli, hiszen a kattintások, a like-olások sokkal fontosabbak nekik, mint az emberi érzések. Igen, visszataszító amikor a kampányüzemódba kapcsolt politikusok rövid videókban reklámozzák, hogy ők mennyire... Számítóak. Ahogy valahol az is groteszk, amikor az Ördög testvér, játssz még-et harmincnyolc éve toló heavy metal bonviván áldott Karácsonyt kíván a nagyérdeműnek. Közösségi oldalon keresztül. De hát kinek mit jutott...
A film az Irina Grekova írói álnevet használó Jelena Szergejevna Ventcel (1907-2002) orosz matematikus professzorasszony (a technika tudományok doktora; szakterülete a játékelmélet és a valószínűségszámítás valamint az operációelmélet) 1976-ban megjelent regénye alapján készült.
Azt gondolom, hogy a regény 2003-as feldolgozása során a készítők sikeresen kerülték el a szentimentalizmus csapdáját.
Csak ajánlani tudom a filmet!
(A regényt nem ismerem. Pedig, igazából talán az lett volna a legjobb, ha összehasonlítottam volna a két alkotást. Nézzétek el nekem felkészületlenségemet!)
A blogban a filmről készült első bejegyzés itt olvasható el.
Idézném a 2015-ös írásom utolsó mondatait:
"A címben szereplő Благословите kifejezés elsősorban áldást jelent (felszólító módban). Ugyanakkor a liturgikus irodalomban az áldás kifejezés szinonimájaként használják a boldog szót is. Úgy gondolom, nincs nagy tartalmi különbség ha megáldani és/vagy boldoggá tenni szeretnék egy hölgyet. Ugyanakkor ismerek olyan álláspontot amely szerint a két szó nem helyettesíthető egymással. Szerintem igen. Hiszen a Boldogság maga az áldás."
Valahogy most úgy vélem, hogy helyesebb talán inkább a címben található kifejezés eredeti jelentését használni, mint azt amit tíz éve használtam. Most is úgy gondolom, hogy a boldogság maga az áldás, de az áldás több is mint "csak" a boldogság. De nézhetjük úgy is, hogy minden ami áldás boldogságot okoz. De akkor meg... (Ha tudnátok, hányszor de hányszor dilemmáztam már fordítás közben ilyesmiken! Úgyhogy, ne gyertek nekem az AI fordítással! Az csak a fordítás szépségét tudja elvenni. Ha engem kérdeztek...)
Persze, meg tudnám magyarázni racionálisabbnak tűnő érvel is, hogy miért változtattam meg a film magyar címét. 2015-ben a DVD-n kiadott verzióhoz készítettem feliratot, most pedig azt egy kicsit ki is terjesztettem. Ugyanis, a televízió számára készült kópia került most terítékre. Na nem a három órás verzióé, hanem egy olyan digitalizált verzióé, amely olyan dialógusokat is tartalmaz, amit a DVD nem.
(Persze tudom, hogy ennek jelölésére meglennének a megfelelő szakkifejezések, úgyhogy maradjunk az első verziómnál.)
És végezetül ejtek néhány szót a filmről is. A cselekmény évtizedeken ível át. Egy fiatal leányzó viszontagságait láthatjuk. Nem tesz ő semmi különöset, egyszerűen a körülmények változása mitt állandó küzdelem az élete. Ahogy mindannyiunké. Az élet állandó küzdelem és változás. És a mindennapi nehézségek között kellene boldognak lennünk. A leányból asszony lesz. Életét odaszánja... És ez ma már ritkaság. Elsősorban nem saját maga boldogulásával foglalkozik. Egy olyan korszakban szocializálódott, amikor ez volt a természetes. Lehet így boldog egyáltalán az ember?
Az asszony hajában egyre több az ősz hajszál, és amikor úgy gondolhatná, hogy elég idős ahhoz, hogy már soha ne érhessen révbe, kiderül, hogy téved. A világ is megváltozott, nemcsak az ő életkora.
("Elmúltál 47 de az ami hátra van
Lehet még az maga a nyár Hidd el a boldogság nem Amerikában van Hanem a szíved előtt áll Most is a szíved előtt áll Igen, mindig a szíved előtt áll")
Azért látszik a cselekményen, hogy egy nő írta. Egy idős hölgy. És ez a megjegyzésem nem értékítélet. A történet megmutatja - többek között -, hogy viszonyulnak a hölgyek a háború(k)hoz. A rettenet egy másik perspektívából nézve. De az is látszik, hogy egy idősödő ember, hogy tekint vissza hosszú életének borzasztó epizódjaira. Egy leélt nehéz élet nem keserűséget, hanem a mindig megtalált boldogság-pillanatokat jelent Irina Grekovának. (Hadd maradhassak eme írói álnévnél.) Nem olvastam az eredeti művet, de azt gondolom, hogy a való élet inspirálta azt. És az írónő egyfajta kompenzálásként élhette meg a sztori kitalálását. Így látatlanban, pontosabban olvasatlanként, valami ilyesmi érzés fogott el a film nézése közben. Tíz éve nem láttam, de nem bántam, hogy újra megnéztem. (Ennek egyik bizonyítéka, hogy elkezdtem - pontosabban folytattam tíz év után - a fordítással való pepecselést.) Élveztem a filmet, még akkor is, ha a szerző boldogsága utáni vágyakozásának egyfajta manifesztációja hatja át jónéhány jelenetet. Végül is, ez egyfajta poszttraumás kezelés. A 20. század traumájának kezelése. Egy nő vallomása arról, hogyan változott meg körülötte a világ. Néhány évtized alatt...
Mindezeket egyáltalán nem azért írtam le, hogy elvegyem a kedveteket ettől a filmtől. Sőt!
Betelni az élettel. Hallottátok már ezt a kifejezést?
Nem azt jelenti, hogy egy életen át tejben-vajban fürdik az ember.
Érdekesnek - és egyúttal hitelesnek is - tartom a film történelmi kontextusát. Bár a Történelem nincs a film fókuszában, azért a korszakra jellemző dolgok fel-feltűnnek. Gondolok például a filmben (is) feltűnő vérrel lemosható gyalázattól kezdve a néprádión keresztül sok minden. Itt van például a szovjet propaganda: a finn-szovjet háború - bár csak jelzésértékkel jelenítik meg - megítélése soha nem az volt ott, mint Nyugaton. A szovjet narratíva szerint ez a téli háború a Polgárháború folytatása volt. A kezdeti harcmodor is ezt tükrözte, ami miatt nagy veszteségei voltak a Vörös Hadseregnek. Bugyonnij a dél-orosz sztyeppéken sikeresen alkalmazta azt a taktikát, ami a finn fronton katasztrófához vezetett. A finn hadsereg vezetői kivétel nélkül mind cári főtisztek voltak, és ez a tény is alátámaszthatta a szovjet narratívát. Abban az időben a Nyugat Finnországgal játszatta el azt a szerepet, amit napjainkban Ukrajnával. Mindkét esetben Moszkva úgy ítélte meg, hogy a védelmi céljai eléréséhez területekre van szüksége. Helsinkinek területcserét ajánlott fel, amit a másik fél nem fogadott el. Ukrajna esetében kihasználta a puccs után kialakult interregnumot és magához csatolta a Krím-félszigetet. Hiába hosszabbították meg előtte nem sokkal az orosz hadikikötők bérleti idejét, nem bíztak Turcsinovékban.
De a párhuzam abban is áll, hogy az első finn háború nagy veszteségeit követő második finn háború során már nem rohamoztak ész nélkül, hanem bizony átálltak a felőrlő taktikára. Ahogy néhány évvel ezelőtt Ukrajnában is megtették. Egyesek arról beszélnek, hogy napjaink orosz hadserege gyenge, mert nem bírja legyőzni az ukránt. És nem akarják észre venni, hogy nem csak az ukrán hadsereget véreztetik ki, hanem bizony a Nyugati gazdaságot is. Az USA békekikényszerítése mögött - szerintem - az van, hogy az amerikai gazdaság sincs jó állapotban. Közben ezzel párhuzamosan az elnökük vámháborúkat kezdeményez. Ami sokba kerül. Talán ezért is szeretnék lezárni a Hamasz felszámolását, az ukrán konfliktust és ezért tárgyalnának az iráni vezetéssel. Jelenleg, körülbelül ennyit jelent a Make America Great Again.
Egy szó, mint száz: úgy gondolom, azok is értékelni tudják a filmet, akik a történelmi filmeket kedvelik, és azok is, akik az emberi kapcsolatokat vagy éppen a személyiségfejlődést bemutató alkotásokat kedvelik jobban.
Állok a boltban a sorban és hirtelen arra gondolok, hogy az Áldjátok a nőt lényege miben is különbözik a Moszkva nem hisz a könnyeknek-étől? Ha - az utóbbi film esetében - elvonatkoztatunk az első számú főhős(nő)től és a barátnőire figyelünk, azt láthatjuk, hogy bár az idő rajtuk is eltelt, de az életük (a korukon kívül) gyakorlatilag semmit nem változott. Sem az életkörülményeik, sem a céljaik. Miközben az élet két fő jellemzője, hogy küzdelmes és hogy változik. Ez adja a nehézségét és a szépségét is. De ha egy stagnáló életet élünk le, akkor vajon be tudunk-e telni magával az élettel? Vagy örökké tartó hiány és vágyakozás lesz az osztályrészünk? Vagy éppen a változó körülmények közötti változatlanság az ami a legjobb az emberi léleknek? Ugye hogy más körítés, de a mondanivaló nem feltétlenül az.
A négyrészes Grom sztori eddig hiányzó darabjára került most a sor. Az első egy közel félórás etüd, az utolsó bő kétórás. Az utolsó résznél megemlítettem, hogy jó lenne, ha nem próbálnának újabb bőrt lehúzni a Grom sztoriról. Hiszen a csúcson kell abbahagyni! Miután megnéztem ezt a részt - amiről szólni fog ez a bejegyzés - és elkészítettem a nyersfordítást határozottan megerősödött bennem az az érzés, hogy előre el volt tervezve mind a négy rész. Nem arról van szó, hogy belekezdtek és mert a bemutatkozás sikeres lett volna, hát elkészítették a következő, majd az azt követő epizódot. Nem. Úgy gondolom, előre el volt tervezve, hogy hány rész lesz, és hogy milyen időközönként fog megjelenni. Az első rész abban az értelemben kilóg a sorból, hogy nem kapcsolódik semelyik másik epizódhoz. Talán ez lehetett tesztfilm, de a többi három tuti egybe lehetett leforgatva. De ez csak az én személyes véleményem. A Nehéz gyerekkor legelején egy elnagyolt korrajzot kapunk a kilencvenes évek Oroszországáról. Unásig hallott közhelyeket mondhatnék én is, de nem teszem. Ahogy a film elején a narrátor is sikeresen elkerüli az elcsépelt okoskodásokat. És ez azért is pozitív, mert az évtized második felében járunk. Ami azért különbözött attól, amit ma gondolunk arról az időszakról. A nagy gazdasági összeomlás - ami teljesen átalakította az ország belső viszonyait - már a múlté, de hatása nagyon is érezhető a kisember számára. Az újgazdag réteg kialakult, és beleszólást igényel(ne) a közgazdasági környezet alakításába. A regnáló elnököt bár újraválasztják, de ő egyre inkább a Család anyagi gyarapodásával foglalkozik. Politikai hatalmát a rokonok helyzetbehozására, vagyoni gyarapodására használja. (Nektek nem ismerős ez a szitu? Salamon király azt állította, hogy nincs új a nap alatt.) Bár külföldi segítség nélkül nagy valószínűséggel nem választották volna újra meg Jelcint, ő mégsem az országa problémájával foglalkozott. A lánya, veje és egyéb hozzátartozok sajátlábon állása fontosabb volt neki, mint az ország gazdasági talpra állítása. Azt meghagyta az utódjának...
Szóval, kőkemény kapitalizmus idejét éli Oroszország már akkor is, amikor a képzeletbeli Igor Grom gyermekkorát tölti.
A film végén a stáblista után egy olyan jelenet láthatunk, ami A játékra és a Pestisdoktorra is utal; mintegy kedvcsináló a következő két részhez. Hiába vannak évek a filmek megjelenései között, kompakt a dolog nagyon. Ez nem a Star Wars-féle sztori nyújtás. Nem ha lesz rá igény kitalálunk valami folytatást hozzáállás. Nem. Itt tudatos képregényfeldolgozást, feldolgozásokat láthatunk. A comics sztori be van fejezve. Nem fognak új történeteket kiadni. De ha már az összes képregény fel van dolgozva, akkor ne várjunk újabb gromos filmet se. A rókáról le lehet enélkül is még néhány bőrt. Hiszen nem Igor Grom az egyetlen szupergeroj. És ahogy azt egy rajzon már láthattuk: az országnak meg kell ismerni a szuperhőseit!
Ez az alkotás tulajdonképpen egy előzményfilm, és ha engem kérdeztek nem a legjobban sikerült. Talán a film sztorija az oka ennek. Nem azt mondom, hogy rossz film lenne, mert nem az. Sőt, tulajdonképpen épp mintegy étvágygerjesztő a főétel - a Pestis doktor és a Játék - filmekhez. És az előételnek nem az a dolga, hogy eltelítsen bennünket, hanem hogy felkészítsen a főfogásra. Ráhangoljon, elhúzza előttünk a mézesmadzagot. És ezt a funkcióját tökéletesen betölti.
A '90-es években járunk és megismerhetjük Igor Grom édesapját, aki piszok jó zsaru. Megláthatjuk, ahogy szépen előhoz jó dolgokat a fia életében ("Gondolkozz! Gondolkozz! Gondolkozz!"), és azt is, hogy az apa hiány amekkora űrt hagy a későbbi szuperhős életében.
Amikor először találkoztam Grom sajátos már-már jelmondatnak tűnő önmagának szóló (rendszeres) felszólításának - lsd. az előző mondat zárójeles részét - nekem a sakk játék jutott az eszemben. Gyermekkorom... Kicsi családomban a sakk kiemelt szerepet töltött be. A gyereknek meg kellett tanulnia. Ez nem volt kérdés. És ez egy olyan játék, amiben ha vesztesz is, nyersz. A sakkban kikapni, számomra mindig a fejlődés és az új tanulásának lehetőségét jelentette. Középiskolásként péntek-szombat délutánonként egyik ismerősömmel sakkozással kezdtük a "felkészülést" a hétvégére. Csak két parti. Többet soha nem vállaltam. Utána mentük találkozni a haverokkal.
És ahogy Igor Grom végigveszi a szorult helyzetekben a lehetőségeket, az maga a sakkozás lényege. A Grom őrnagy a maga rövidsége ellenére éppen erről szól. Nem akarnám elspoilerezni, de addig "próbálkozik" a variációkkal Grom, amíg meg nem hiúsít egy komoly bűncselekményt. És talán ez az ősi játék - mármint a sakk - az, ami megtudja tanítani az embert, hogy kiszámítson az életében szinte mindent. Hogy вычислитель-é váljon. Ami nem feltétlen mindig jó dolog.
Orosz rágópapírok a '90-es évekből
Bár a Nehéz gyerekkor Oroszország kilencvenes éveibe viszi el a nézőt (persze, ez nem dokumentumfilm, így sarkosan vannak benne megjelenítve a dolgok), mégis ráismerhetünk az akkori Magyarországra is. (A film készítői is jelzik nekünk, hogy bár '90-es évek feelingjét akarják előidézni a nézőnél, mégsem kell rajtuk tökéletes és korhű díszleteket, életérzést várni. Erre utalhat a filmben látható Adibas és Coca-Cock márkanevek. És ez nem valami írói kitaláció, hiszen a valóságban is találkozhattunk ilyesmikkel azokban az években. A dömping áras kínai termékeknél. Emlékszik még erre valaki?) Rágópapír gyűjtése és birtoklása, mint menőségi tényező... A Bazooka rágókban található képregény (kb négy-öt kockába belerajzolt sztorival) birtoklásának különlegessége...
A Szent Izsák téren álló Icarus autóbuszok látványa eszembe juttatta, hogy még napjainkban is közhely Oroszországban Magyarország, mint az Icarusok hazája. Középkorúaknak két dolog jut eszébe ha hallja országunk nevét. Az Icarus autóbusz és a Globus konzerv. És bár napjainkban is létező termékekről beszélünk, de rég nincsennek ezek az orosz piacon. Az image még megvan, és nosztalgikus érzés is vegyül mellé, de ennek a piaci haszna ma már nulla. Jól csengő márkanevek piaci jelenlét nélkül. Így múlik el a világ dicsősége.
A Grom kvadrológia első epizódja csak stream szolgáltatón keresztül volt elérhető. A Nehéz gyerekkornak volt mozis premierje: Moszkvában 2022. december 20.-án; Szentpéterváron pedig december 22.-én. 2023. január 1-jén pedig megjelent a Kinopoiszk streamszolgáltató kínálatában a film. (December 30.-án néhány moziban még vetítették a filmet, de a mozis terjesztése ennek a filmnek nem volt a befektetők tervei között.)
Nagyon tetszett az apa-fiú viszony ábrázolása, és a film legvége legalább annyira bejött nekem, mint amikor a negyedik rész végén Grom rájön arra - és nyilvánosan, mintegy bűnvallásként kinyilvánítja -, hogy a szuperhősség nem cél, hanem maximum eszköz lehet csak. Hiszen a cél soha nem szentesíti az eszközt.
Vajon közülünk hány emberben van belül ott a vágy arra, hogy végre kimondhassuk:
Nem tagadom, nagy hatással volt rám a Száz évvel előre című film. Nagyon bejött. És arra inspirált, hogy merüljek el Kir Bulicsov világában. Rögtön meg is néztem újra a Lila Gömböt. Majd A harmadik bolygó rejtélye következett. Ez egy rajzfilm, de ez nem rettentett el. Megnéztem, és megtetszett. Annyit talán érdemes tudni, hogy Szeleznyovék kalandjairól készült néhány mozgóképes alkotás. A legelső ezek közül ez az 1981-es rajzfilm. És - legalábbis az audió-vizuális feldolgozások alapján - ezzel kezdődik el Alisza Szeleznyova kalandozásai is. Ekkoriban a lány még csak kilenc éves, épp hogy befejezte a második osztályt. Ebben az animációs filmben megalapozzák a későbbi kalandokat is. Megismerkedhetünk minden fontosabb karakterrel. Kivel "személyesen", kivel csak hírből. Az előbbiek közé tartozik Alisza mellett az édesapja és Gromozenka is. Az utóbbiak közé, például Glot kalózkapitány. Tudjátok, aki amikor Szeleznyova kisasszony kicsit idősebb lesz (az eredeti tv sorozatban olyan 14, a remake-ben olyan 17) megpróbálja elfoglalni a Földet. De egyenlőre, a sztori kezdetén "csak" annyi történik, hogy Szeleznyovék elindulnak, hogy egyszerre két fontos küldetést is teljesítsenek. Az egyik az, hogy egy kisfiú születésnapjára eljuttassanak egy tortát. A nehézség csak az, hogy a zsúr egy másik bolygón, nem a Földön, lesz. Ezzel együtt a Moszkvai Állatkertnek is be kellene szerezni néhány különleges vadon élő állatot. Így hát két feladattal indul el az űrhajó...
A rajzfilm szerkezete engem egy kicsit Antoine De Saint-Exupéry leghíresebb írására A kis hercegre emlékeztet. Mármint abban, hogy ott is és itt is, bolygóról bolygóra történő vándorlás viszi előre a történetet. Mintegy road movie-ban. A kis herceg is keres valamit, és Alisza is. A prince történetét kifilézték és elcsépelték, ezáltal elgiccsesítették a mondanivalót. Béke poraira! Aliszáék megúszták ezt, de ettől függetlenül az orosz kislány princess. A francia kisfiú méltó párja. Bár soha nem találkozhatnak, mert nem egy műfajban születtek meg.
A szokásos szarkazmus is fel-feltűnik a rajzfilmben. Az egyik kedvencem, mikor kijelentetik - Alisza által -, miszerint az ember a természet királya, Erre jön egy megjegyzés, miszerint erről a (vad)állatok nem tudnak, mert tanulatlanok.))) És ezután a kis princess felvonul - a lépcsőn át - az űrhajóba. Hátulról van megrajzolva a távozása, mégis olyan mintha még az arcát is látnánk. Konklúzió: Kedvelem az orosz humort (is). Oké, light-os, de jó.
A Száz évvel annyira bejött, hogy kezembe vettem Bulicsov Projekt 18 című novelláskötetét. Tinédzserként kimaradt - akkoriban inkább a 20. század észak-amerikai vonulatát preferáltam -, de visszahozta annak a kornak az atmoszféráját. (Pontosabban, a gyermekkoromét.) Nem hiszem, hogy akkor végigolvastam volna akár egy novellát belőle. És most? Gyakorlatilag egyszerre néztem meg ezt a rajzfilmet - majd fordítottam le azt - és olvasgattam esténként a könyvet. Jól kiegészítették egymást. Pedig, Aliszáék meg sem említődnek egyik novellában sem, nemhogy szerepelnének. És miért épp ezt a kötetet választottam ismerkedésnek? A címe hasonlít kamaszkorom egyik - számomra kedves - slágerére:
Maga a kötet meglepően jó. Időnként kicsit avittas volt nekem, de a maga korában tuti menő volt. Van benne egy kisregény, amelyben szerepelnek olyan lények, akik valamikor emberek voltak. Valami kutatóintézetben teljes géntérképet elkészítették róluk - és el is tárolták -, majd atomjaikra szedték szét az ember(eket) és összerakták állatként. A testük madár vagy hal (és a többi, és a többi...) test lett, ám a tudatuk (és így az emlékeik is) megmaradtak emberiként. Magyarán, a teljesen átalakított testben ugyanaz az emberi lélek lakozott továbbra is. Mindez a tudományos kutatás céljai számára történt. Ezek az állat-emberek kutatók, természettudósok voltak, és új fizikumuk lehetővé tett számukra olyan kísérletekben való részvételt, amikben az antropomorf megjelenés gát. (És a sztori inkább az emberi tulajdonságokról szól, mint a génkísérletekről.) És a rajzfilmben szereplő szereplő ritka állatok is emberszerűek. És nem csak azért, mert beszélni tudnak. A két alkotás közel egyidejű megismerése igazán érdekes élményt adott.
A rajzfilm élvezeti értékéből semmit nem von le, ha a nézőnek semmi ismerete sincs Kir Bulicsov szépirodalmi tevékenységével kapcsolatban. (Azt olvastam, hogy Alisza kalandjait több mint ötven regényben írta bele az író. Nekem ez így egy kicsit soknak tűnik - de ki tudja -, a több mint ötven írásában szerepelteti Bulicsov Alisza Szeleznyovát forma hihetőbb, szerintem. De ezen nem veszek össze senkivel. Valaki biztos megszámolta.) Ez a filmecske önmagában is megállja a helyét. Javaslom, nézzétek meg!
Ha egy szóval kellene jellemeznem a Sárkánypecsét titkát, akkor az a katyvasz lenne. Persze, ennek a kifejezésnek van egy kis negatív zöngéje, de jobb nem jut most az eszembe. És minden van benne. Főként rengeteg CGI. És ez már szinte el is árulja, hogy a főszerep a látványvilágé. A kérdés már csak az, hogy a dialógusok, a történet tud-e hozzátenni valamit az alkotáshoz, vagy ez is olyan, mint a plasztik kisüsti vagy a tablettás bor?
Van itt minden, mint a szatócsboltban. Kezdjük azzal, hogy ebben a filmben folytatodik az angol kartográfus Jonathan Green kalandjai. Ott ahol az első részben abbamaradt. Mi is történt eddig? Green-nek szerelmi kalandja miatt menekülnie kell ködös Albionból. Útja során Kisoroszországba (Malorosszijába) vetődik, ahol igen érdekesnek tűnő kalandokban keveredik, amelyeknek alapját Gogol egyik novellája adja. Az első rész egyszerre dolgozza fel a neves író alkotását és tér el attól. Rendkívül látványos - CGI-vel szintén szétszennyezett - alkotást láthattunk, ami elég szélsőséges véleményeket gerjesztett az interneten. Voltak akik nacionalista érzelmeik megcsúfolását látták az alkotásban, mások egy klasszikus irodalmi alkotás meggyalázását. És volt akiknek tetszett. (Például, nekem. Élvezetes kihívás volt a felirat elkészítése. Ahogy az eredeti mű, úgy ez a filmes feldolgozás is tele volt tájnyelvi kifejezésekkel. Amiből a magyar nyelvű feliratban is hagytam, és amit nem mindenki értékelt. A helyén. De nincs ezzel semmi gond.) Az a film tele volt (kulturális)utalásokkal, amik dekódolása nem feltétlen jön át egyből a Kárpát-medencében. És ezzel sincs - szerintem - semmi gond. Sok éven át forgatták az első részt, különböző okok miatt. A forgatás sokszor leállt, hol a színészek másirányú elfoglaltsága miatt, hol a pénz elfogyása okán. A sok pénz elégetése a filmen azért meglátszott. Aki nem hiszi, utána nézhet! 😁
Szóval, sok év után elkészült és 2019. szeptemberében be is mutatták a folytatást. Eme film akkori reklámjára egyáltalán nem emlékszem, pedig akkor - a bemutató idejében - a közelben tartózkodtam.
Talán, nem véletlen.
Szóval, Green továbbindul, és megérkezik Moszkvában. Bekerül az udvarba, és úgy gondolja, hogy egy álcár van a császári udvarban. És mivel ezt hangoztatja is, így hát börtönbe kerül.
Közben Angliában, a Towerben van három titokzatos rab egy cellában. És az egyikükön egy vasálarc található.
Hoppá! Ez id. Alexandre Dumas sztorija!
Igen, de ebben a filmben nem XIV. Lajos vagy a testvére viseli ezt a maszkot, de nem ám!
És Jonathan Green sorsa valahogy majd összefog fonódni...
A sok számítógépes effekt mellett Jackie Chan és Arnold Schwarzenegger próbálja eladni a nézőnek ezt a produkciót. Chan producere is ennek a filmnek, így nem is olyan véletlen, hogy tele van a film olyan jelenetekkel, amikben távol-keleti (szerintem kínai de ehhez se értek) harcművészeti jeleneteket láthatunk. Hosszan. Nekem hosszan. Körübelül egy óra után besokaltam. Oké, látványos meg minden, de nem a világom.
Chan és Schwarzi hozza a 2004-es 80 nap alatt a Föld körül feelingjét. Legalábbis szerintem.
Az orosz jelenetek tele vannak kjukvákkal, amik egyrészt szórakoztatóak tudnak lenni (már ha a néző észreveszi, hogy humorral van dolga), de mert, hogy kjukvák, ezért a félművelt sztereotípiák megerősítésére is szolgálhat. Van benne egy nagyon király szójáték is, ami épp a tömlöcben hangzik el. Egyszer az egyik (érintett) ismerősöm - említettem én ezt már - azt mondta, hogy az orosz humor hasonlít az angolra. Ne menjünk bele!)))
Hasonló.
Összességében, mit mondhatnék a filmről?
Hat éven felülieknek szánták. A pénzt most sem sajnálták a befektetők. A kínai és az orosz pénzforrások.
Mindent összevetve, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem feltétlen (csak) az európai kultúrkörhöz tartozók számára készült ez a film. Nem, nincs elzárva az Uráltól nyugatra élőktől ez az alkotás, de mintha az orientáció fő iránya a Távol-Kelet lenne. Tudjátok, az az a vidék, ahol mostanság a kaukázusi rassz képviselői nem feltétlen pozitív karakterként jellenek meg a központilag anyagilag is támogatott audió-vizuális alkotásokban. (Erről írtam már évekkel ezelőtt egy kínai háborús film kapcsán, így most nem ismételném magamat.) És ezért se értem azokat a honi politikával foglalkozókat, akik Keletre mint mentsvárra tekintenek. És rohannak oda dörgölőzni, pénz kunyerálni, Nyugati befolyást ellensúlyozni. Azok ott nem kispályás nagyfiúk. Janukovics is ráfázott a sok jüanra. Igen, a 2014 előtti ukrán elnököt említem, aki éveken át próbált Washington-Brüsszel-Moszkva-Peking között egyensúlyozni. Stratégiai nyugalommal kunyerált itt is, ott is, meg amott is. Amíg bele nem untak messze Keleten. És elengedték a kezét. Utána meg befektetni a projektbe már senki nem akart, csak kivenni. Jött is a krach. Hogy azután az erőszaké, majd a fegyvereké legyen a végső szó. Nagyon úgy néz ki, hogy Huntington teóriája nagyon jól leírta a jelenünket és a jövőnket. Az egyvilágos kultúra egyenlőre elnapolva. Helyette véres konfliktusok sora várható. A Periférián. Kompországok veszélyben. A janukovicsi Ukrajna is egy kompország volt. A Periférián nincs szuverenitás. Csak a lózungokban.
Összességében a Sárkánypecsét titka és az előzmény rész közötti legnagyobb különbség az, hogy ami - nekem legalábbis - vonzó volt, a keleti szláv hitvilág érintőleges ábrázolása teljesen hiányzik a második részből. (Amit valamennyire pótol az oroszokról szóló sztereotípiák kifigurázása. Amik ráadásul - tartok ettől -, sokakban inkább megerősítést indukálhat, mint gondolkodás megváltoztatását.)
Egy olyan másfél (vagy két) éve láttam egy thrillert - de lehet, hogy horrort; írtam már, nem tudom hol a műfaji határ ebben a kérdésben -, egy orosz thrillert. Örvény a címe. Gyakorlatilag a társaskapcsolati erőszak volt a történet középpontjában. És nem, nem csak a verbális fajta. Miközben nézetem a filmet, felmerült bennem, hogy feliratot kellene készíteni hozzá. Nem a filmben megjelenő brutalitás miatt feltétlenül, mert... A keleti iszlám birodalmak szorításában évszázadokig élő társadalmakban a mai napig aktuális ez a probléma. És ilyen az orosz és a magyar társadalom is. (Ugyanakkor a teljesebb képhez az is hozzátartozik, hogy a középkori Európa - hogy finoman fogalmazzak - sem jeleskedett a női nem emberszámba vételében. Ennek eredője talán ott van, hogy egyes gnosztikus elképzelések beszűrődtek már az Egyház korai időszakában annak teológiájába, és a misztikumra hajlamos szószólók téves következtetéseit dogmaként kezdték szajkózni, és túlhangsúlyozni. Végül létrejött egy szuperszellemi látás, ami roppant mód életidegen is volt. Más gnosztikus elképzelésekre - amik egyfajta nőiességi istenség imádását propagálták - adott szélsőséges keresztény(?) teológiai válasz szintén egészségtelen volt. Mondjuk azt, hogy mérgező. És persze, a toxikus reakció szintén szuperspirituális magasságokba vitte egyesek elméjét. Megágyazva ezzel a vallásos képmutatásnak is, de ebbe most nem mennék bele bővebben. De hála Istennek, Európában fellángolt egy eszmeiség, amely zászlajára tűzte a gyalázatosság eltiprását. Komoly gondolkodók rájöttek, hogy az élet egyszeri, és hogy még a judeo-keresztény kinyilatkoztatás is arra tanít(ana), hogy az ember az egyik legfőbb érték. És nem számít, hogy milyen nemű. Hogy az emberi faj része a nő is. (Mert a középkori Európában ez nem mindig számított evidenciának. Az iszlám ebben az időszakban emberibb életkörülményt biztosított a nőknek, mint a vén kontinens "keresztény" államai.) Mindez - mármint a humanizmus filozófiája - elkerülte Ázsiát, ahol alapvetően más az emberi élet megítélése. Az ősi törzsi értékrendek hatása letagadhatatlan Mohamed követőinek gondolkodására, még napjainkban is. Az ősi pogány értékrendek most is meghatároznak sok mindent. A humánum térhódítása hiába több évszázados mozgalom kontinensünkön, az még napjainkban sem evidencia még Európa és Ázsia határán sem. Tetszik vagy nem, ez van. Ráadásul, ezekben a eléggé megnyomorított társadalmakban hatalmas az erkölcsi képmutatás.
Jelenet az Örvényből
Az Örvény ebből a szempontból érdekes megközelítéssel él. A manipulálás, az érzelmi terror és a mindebből következő vérre menő kegyetlenség (ami gyilkosságba torkolik) ötvöződik a szláv misztikával a filmben. Pontosabban, napjainkban oly divatos neopogány reneszánszot is megpróbálja - érintőlegesen - ábrázolni az alkotás. Csak - sajnos - a végkifejlett lett sablonos. Legalábbis, amikor néztem úgy gondoltam, éreztem, hogy az. Többet ki lehetett volna hozni a szituból. Talán újra meg kellene tekintetem, hátha megváltozna a véleményem...
Mármint erről a filmről, és nem arról, hogy éhes farkasok marják egymást családi élet címén. Mert arról nem fog. Mert vannak szilárd értékek az életben. És nem érdekel, mi a nyíltan vagy eltitkoltan elfogadott (köz)vélemény. Senki nem lehet boldog a más boldogtalansága által. Nem csak hiszek ebben, hanem úgy látom, ez így működik. Csak így.
A Sárkánypecsétben is van misztika, pontosabban mágia. Az első részben (Vigyázat, spoiler!) épp egyfajta demisztifikáció, ami a film egyik üzenete is lehetne. Ebből a második részben is van, de azért a meseszerű befejezés nem a realitás felé mutat. A mozit rugdosós-ugrálós harci jelenetek és az időnkén megjelenő humor is jellemzi. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, egy könnyed kalandfilmről van szó, amelynek a korhatári besorolása hat pluszos. Ha láttad jackie chan-os Verne feldolgozást, és kedvelted, akkor ez a film is be tud jönni. Már ha nem zavar a boszorkánykodás.
Az hogy egy film elsősorban az ifjúságnak szól, és hogy nekik készíteték, nem kellene determinálnia azt, hogy az idősebb generációk tagjait ne kösse le. Ezért nem tehetek mást, minthogy benyomásaimat leírtam a Sárkánypecséttel kapcsolatban, és igyekszem nem túlreklámozni vagy nem besározni jobban, mint megérdemli. Könnyed filmecske, a kérdés, hogy hányszor nézhető? Én egyszer láttam, két részletben. Mert belefáradtam az ugrabugrálás nézésébe. De ez inkább engem minősít, mint a filmet.
Az írásaim tematikája azt predesztinálja, hogy...
Hát, íme az első rész:
A misztikummal ti, hogy álltok?
Két napja beszéltem egy ismerősömmel, egy nem oly túl rég még racionális ifjúval. A beszélgetés végére az a gondolat fogalmazódott meg bennem: úgy tűnik, ma már egyáltalán nem kell Malorosszija, ha kellő ideig élsz Szibériában, akkor előbb-utóbb megtalál a misztika. Ott még mindig. És ennek a valóságossága félelmetes volt. Olyan, mint egy horrorfilm... Szibéria, te nem változol?
Megnéztem. Újra. Sok-sok éve nem láttam. Volt bennem kíváncsiság, nem tagadom. Ennyi év után is tetszeni fog? Mert annakidején tetszett. Még ha nem is egy örökérvényű darab. Vajon a közel tíz év leamortizálta a filmet? Nem. Főleg, a Kárpát-medencéből nézve. Érdekes film. A Grom őrnagy hozta fel bennem, hogy újra meg kellene tekintenem ezt az alkotást. Úgy gondoltam, hogy van hasonlóság a két film között. Hát nincs. Hacsak nem a taxis...
Jó pár évvel ezelőtt olvastam a neten egy írást, amitől kész voltam. Az orosz alvilágról értekezett a szerző, és az elképzeléseit a Brat (Fivér) című filmekkel próbálta alátámasztani. Nem zavarta, hogy játékfilmre hivatkozik, hogy egy szórakoztatásra készült film alapján gondol valamit a valóságról. És újságírónak gondolja magát a szerző. Miért jövök most ezzel? Mert ez a film a moszkvai alvilágba kalauzol el minket. Egy képzeletbeli moszkvai alvilágba. Nem a valódiba. De cserébe megkapjuk az összes közhelyet a moszkvai alvilágról. Mert ez a film egy vérbő fekete komédia. Vérbő mindkét értelemben. Folyik, fröcsög benne a vért, ahogy a Apu, dögölj meg!-ben is fröcsög. És vérbő szexuális értelemben is. Ehhez a filmhez kell egyfajta hangulat, ez tagadhatatlan. Nem művészi alkotás, nem hordoz hatalmas belső értékeket. Talán még értékeket se. Csak szórakoztatni akar. Vajon sikerül-e neki? Ez itt a kérdés!
Egy kép a filmből
Amikor elkezdtem újra nézni a filmet (a saját feliratommal), már a legelején eszembe jutott, hogy a fordítás során - annakidején - az egyik legnagyobb problémám a kínai nevek átírásának módja okozta. Már a múltam része volt akkor is az eset, amikor a neten olvastam egy érdekes írást egy neves kínai kommunista vezetőről. Eleinte úgy éreztem, hogy valami új infó birtokába fogok jutni. Olvasás közben jöttem rá, hogy nem. Az ismeretlen kínai kommunista valójában Mao Ce-Tung volt maga. Csak az esszéíró az angol név átírási szabályok alapján, angolszász művekben található formában írta le az egykori vezető nevét. És nem esett le nekem egyből, hogy kiről van szó. A mondatok egyre gyanúsabbakká váltak. Még az is felmerült bennem, hogy Az igazi Maohoz hasonló hoax áldozata vagyok. Nem. Csak lassan elfelejtünk magyarul. Szóval, ebben a filmben is vannak kínai személynevek, és vakartam a fejem a megoldáson. A kínaiból (vagy a vietnamiból) az oroszba bekerült nevet, neveket kellett "magyarosan" leírnom. Úgy rémlik, van vagy három átírási szabályrendszer. Rémálom volt. Azután, ott voltak az utalások. Most ahogy néztem, (még) vettem az "adásokat". De ha az ember nem tudja - hogy például a viking-hős pilóta-üzletember parallel Kozlovszkijjal - mikre vagy kikre utal a dialógus, attól még nem "üt" kevésbé.
Tetszik a film öniróniája. Láthatjuk a moszkvai maffiát, pont úgy, ahogy előítéletesen elképzelik a nagyvilág. Megkapjuk azt a sztereotip képet, amit mindenki "elvár". De finoman jelzi is, hogy egy hamis gengszter-romantika "áldozatai" vagyunk. A keresztapuka mobilja megcsörren, és a Bumerből ismerhető polifomikus csengőhangot hallhatjuk. (A bumer szónak semmi köze a boomer-hez. A Bömös-höz több köze van. A bumer az orosz szlengben a BMW autó neve. Az említett filmben egy baráti társaság elutazik a városból. Az elutazik szó egy kicsit megtévesztő és eufémisztikus ebben az esetben. Mert hát nem is egy sima road movie-t láthatunk. A kilencvenes évek alvilágáról szól az az alkotás.) És a felcsendülő dallam eleve görbe tükörként funkciónál - véleményem szerint - a SzuperRosszakban. Egyrészt oroszosan szentimentális a bácsi, másrészt karikatúrává válik ezáltal a jelenet, és ezt a szétszóródó töltényhüvelyek csak tovább hangsúlyozzák. Nem. Nem egészen ilyen az orosz alvilág. Ez egy kjukva, egyfajta elvárás a nézőktől akik ha vért akarnak, hát megkapják. Annyira hiteles ez a gengszter világ, amennyire Zana Zoltáné az volt harmincvalahány éve. (Azért nem ő volt az egyetlen a kilencvenes években Magyarországon, aki műmájer gang-eskedéssel próbálta eladni nem túl hosszú szavatosságú zeneipari termékeit. Nem ő volt az egyetlen, de - talán - a legsikeresebb.)
A filmnek igazából nincs főhőse. Hogy is lehetne, mikor szuper-rosszak a főszereplők. Nem gonoszok, csak egyszerűen nem pozitív karakterek. Igazából, nem is negatívak. Mindennapiak. A Lány, aki megharagszik a barátjára és berúgik; a barátja, aki végre már szexelne egy jót; a testvér, aki könnyen szeretne sok pénzt keresni... Dirty Deeds Done Dirt Cheap. Mit lennél hajlandó megtenni a barátnődért? És ha ő egy távol-keleti prosti, aki napjaink Moszkvájában lakik és... Mi van akkor, ha drogdílernek álltál, és egy halom pénzzel tartozol a megbízódnak? És mi van akkor, ha a körülötted lévők mind mihasznák és a legegyszerűbb dolgok elvégzésére is alkalmatlanok? Meg kell próbálnod túlélni a napot. És bízz abban, hogy minden jó lesz a legvégén. Hát... körülbelül erről szól ez a filmecske. És bár Darcomet leszólta a filmet annakidején, én ennek ellenére - most majd kilenc évvel később is - végig tudtam nézni. És az, hogy közzéteszem annak a jele, hogy nem csak végig tudtam nézni. (Ettől függetlenül igazából nem tudom, milyen már eddig is általam használt hashtag-et rendelhetnék hozzá, és ehhez a bejegyzéshez.)
SzuperRosszak című vérbő fekete komédiát itt tekinthetitek meg. Remélem, ráéreztek és tetszeni fog!
Megérkezett. Grom őrnagy kilépett a papírvilágból és így érkezett meg a mozgóképek világába. Ezzel a közel harmincperces alkotással indult el az a széria, amely jelenleg a negyedik részénél tart. (A magam részéről azért remélem, hogy itt megállnak. A képregények feldolgozva, az őrnagy elbúcsúzott. És olyan szépen... Kár lenne, ha meggondolná magát és újra szuperhőssé válna. A csúcson kell abbahagyni. Olyan szépen köszönt el a nézőktől... Ezért gondolom/remélem, hogy ennyi volt.)
A film rövid, ám ami közbejöhetett, közbe is jött a fordítás közben. Először is, "vakon" kezdtem bele. ezalatt azt értem, hogy nem néztem meg a fordítás előtt. (Az időtényező miatt.) Durr bele! Már több, mint a fele megvolt, amikor huss! Ó, hányszor jártam már így. Nem készítettem közben mentést. Annyira "beleéltem " magamat. Hát... Az igazság az, hogy eleinte nyomasztó volt. A film ötödik percéig. Akkor ráéreztem. Majd beütött a krach. Hagytam az egészet. Másnap teljesen elölről kezdetem mindent. Az első pillanattól élveztem a filmet! A taxis jelenet közben eszembe jutott a Szuperrosszak című film. Emlékeim szerint, van bennük közös. Már úgy hangulatilag is, talán. Ez is eszembe jutott, hogy a Grom ürügyén talán azt is fel kellene tölteni. De előtte, csak meg kellene nézni újra azt nekem is, nem?
Ebben a bejegyzésben komolykodhatnék, írhatnék a SZIZO-król, az iszonyú vastag vasajtókról, amelyek a mai napig "üzemben vannak helyezve" az orosz nagyvárosok postáin, bankjain - emlékezvén a kilencvenes évekre -, de minek is? Minek húzzam az időt? Miért írjak litániát?
Az országnak ismernie kell a szuperhőseit
Mit írhatnék a filmről? Ez egy bevezető, kedvcsináló filmecske. Szinte minden benne van, ami a gromos filmeket jellemzi. Javaslom, nézzétek meg!
Ismét egy klasszikus új filmes feldolgozása. Amennyire csábító, annyira visszatartó is a cím, nem? Hiszen egy klasszikusról van szó, egy olyan alkotásról, amely egyeseknek kötelező olvasmány volt középiskolában. (Vagy legalább is, kellett volna lennie.) Kötelező olvasmány, tehát unalmas. Esetleg nehezen érthető szavakkal kifejezésekkel, utalásokkal teljes. Kinek van kedve ilyesmiket olvasni? Kinek van kedve ilyen művek filmes feldolgozását megnézni? Ki akar unatkozni? Ki akarja az elméjét magvas gondolatokkal terhelni? De komolyan!
Kérlek, feledd el az előítéleteidet! Légy nyitott! Az Anyegin sem egy olyan alkotás, ami elálmosít vagy valami nehéz táplálék, ami megfekszi az ember gyomrát. Napjainkban is aktuális, mint Csehov kutyás dámája. Eme novella miről is szól? Hogy egy híres fürdővárosban van egy hölgy, aki rendszeresen sétáltatja a kutyáját. (Hű, de uncsi!) A nő gyönyörű, a férfiak epekednek utána. De csak úgy plátóian. Amíg az egyikük, úgy nem dönt, hogy meghúzza a hölgyet. Még ha megközelíthetetlennek is tűnik. És megteszi. Erkölcs ide vagy oda. Hmm... Gondoltad volna, hogy Csehov írt csajozós emberkéről is? Talán, mégsem olyan uncsi Csehov, mint ahogy az a köztudatban él. És az Anyegin se unalmas. A történet annyi, hogy van egy gondtalan életet élő fiatalember: Jevgenyij Anyegin. Nagylábon él, nem kell tartania a jövőtől, hiszen egy gazdag ember egyetlen örököse ő. De beleun a fővárosi pezsgésbe, beleun az állandó bulizásba. Megcsömörlik a bálaktól, a színházi előadásoktól, az élvhajhászástól. A társasági élet már fárasztja őt. Jevgenyij úgy dönt, hogy kiszabadul ebből a világból, és vidékre költözik. Ahol - mivel kerüli a társaságot- különcnek tartják. De egyszer csak a céltalan embert felrázza egy lelkes ifjú, aki révén megismerkedhet Tatjánával és annak nővérével... Számomra akceptálható Anyagin menekülése a fővárosból. Más okból kifolyólag - említettem én ezt nem olyan nagyon régen az egyik bejegyzésben -, de valami hasonlót én is megtettem valamikor réges-régen. Rebootoltam az életemet. Nem akartam, de úgy alakult a sorsom, hogy az egyetlen kiútnak ez tűnt. Másfél év után. Egyre borzasztóbbá váló másfél év után. És ezután még kétszer kezdtem elölről mindent. És nem mindig azért, mert én ezt így akartam volna. Szóval, valószínűleg, ezért (is) megértem Jevgenyij Anyegin karakterét. A kimenekülési kisérletét. Puskin költeményének címszereplője a céltalansággal és a nihillel küzd. Majd húszévesen az én életemet is leuralta ez. A céltalanság - ami önmagában is pusztítja az ember lelkét - és a mindent tagadás. Ezek nem felemelő dolgok. Idővel kikészítik az embert. Megölnek, ha nem tudsz megszabadulni tőlük. Én megmenekültem. De ez nem az én érdemem volt. Azt hiszem, szeretnek fent. Még akkor is, ha nem volt az eddigi életem első (nagyobbik) fele egy fáklyás felvonulás. Ám ezt egyáltalán nem bánom. Javamra vált. Hiszen, teher alatt nő a pálma. Sub pondere crescit palma.
Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij és Puskin jellemábrázolásai nagyon pontosak, életszerűek és lényegre törőek. Nem véletlen. Ez nem csak a felsorolt írók nagyszerűsége, zsenialitása miatt van így. Hanem az élettapasztalatuk miatt is. Az Anna Karenyinában mind a megcsalt, mind a megcsaló lelkivilágának ábrázolása roppant részletes, szerteágazó és pontos. Átélhető. Egyetérteni és felháborodni is tud az olvasó. Az a véleményem, hogy Tolsztoj ritka szemét ember volt a magánéletében. Nőügyek viszonylatában. Még akkor is, ha a befutott írót hölgyek tömegei bálványozták, ha vitriolt is pisiltek, ha szóba került, ha megláthatták. Most tekintsük el az ifjúkori hedonizmusától, és az idős mesterre tekintsünk, aki kihasználta ifjú felesége naivitását és rajongását. Bizalmába férkőzik és ezután zsarolja, leuralja a feleségét. Magához kötözi. Magát Levinnek képzeli, de egy önző, befutott és világhírű író-despota. Nem véletlen tud olyan részletes jellemábrázolást adni műveiben. (Persze, amikor megérezte a halál közelítését, elkezdett a hozzáállása változni. De ez teljesen természetes. Én azt tapasztaltam, hogy aki a halál jeges leheletét megérzi, minden esetben értékrend változás történik az emberben. Még akkor is, ha a kaszás végül nem viszi el. Aki csak handabandázik, az nem változik meg. Nincs miért.) Vagy ott van Dosztojevszkij, aki olyan csodálatos krimiket írt! Agatha Christie a gyilkos leleplezésére, megtalálására hívta olvasóit. Az orosz író óriás a gyilkos lelkivilágának megismerésére (is) hívja az olvasót. Azt tudtátok, hogy az ifjú Dosztojevszkijt halálra ítélték, de szerencsénkre, az utolsó pillanatok egyikében kegyelmet kapott. Nem köztörvényes ügy miatt várt rá a bitófa, de a halál megközelítette őt. És ez a közelség alaposan megváltoztatja az embert. Kit így, kit úgy. És Puskin? Róla milyen nemszép dolgot közöljek?
Jevgenyij Anyegin személyisége nem olyan távoli Puskinétól. Mindketten folyamatos vadászatként élték meg a társasági életüket. Alekszandr Szergejevicsnek személyes tapasztalatai voltak arról a miliőről, ahonnan Jevgenyij kiszakadt. Mert a hedonizmusba belefáradt Anyegin önként vált életformát. Unja már az életét - az orosz irodalom egyik első felesleges ember típusának megjelenésének lehetünk tanúi -, de nem tesz semmit a kiégés ellen. (Még jó. Még a végén heroinista vagy egy kiskorúakra utazó szexuális ragadozó válna belőle. A gondtalanságnak, a céltalanságnak, az érték nélküli életfelfogásnak lehetnek ilyen végállomásai.) Jevgenyij Anyegin sodródik. Mert a céltalan és felesleges emberek mindig sodródnak. És a film (valamint a verses regény) címszereplője lekerül a fővárosból vidékre, de ott is tovább éli azt a semmit, azt a nihilt, amit már Péterváron a sajátja volt. Ugyanúgy unja magát, mint a nagyvárosban. És ez nem belemagyarázás. Nézd meg a filmet, és figyeld a karakter arcát! Jó a színészi játék!
Valahol sajnálom, hogy a film címe az, hogy Anyegin. Attól tartok, többeket tart vissza, mint ahány embert bevonz. Pedig egy jó és szép filmet láthat az, aki megtekinti. Az eredeti mű verses regény, ami nem feltétlen kedvező napjainkban. Eleve sokak számára a regény műfaja is taszító - hiszen azt olvasni kell -, pedig az próza, de ráadásul az eredeti alkotás még vers is! Az audio-vizuális élményekre szocializálódott társadalmakban eléggé karanténban van ez a műfaj. De ezt az akadályt szépen veszi a film, Nem szakad el az eredeti szövegtől, de csak az időnként felbukkanó narrátor idézi azt. Minden más, az összes dialógus (és azok megvalósítása) napjaink filmeken felnővő nemzedékeinek igényei szerint vannak prezentálva. De úgy, hogy közben vállalhatatlan kompromisszumokba nem mennek bele az alkotók. Mindenki meg tudja kapni azt, amit meg kell kapnia. Egy klasszikus irodalmi alkotást kapunk modern felfogásban, miközben a kellékek, a környezet autentikus. (Ami nem minden esetben mondható el a 2008-as amerikai feldolgozásra.) A kosztümös környezet tud szólni a mának is. És ez az, ami nem jön át a film címén. Hogy nem egy avittas feldolgozásról van szó, hanem napjaink igényeit kielégítő műről van szó. De ez utóbbi, nem azt jelenti, hogy silányosítás történt volna a forgatás, a vágás során. Szerintem, érdemes megnézni. Egy szépen fényképezett, jól felépített filmet tekinthet meg az, aki előítéleteit félreteszi. Az időnként feltűnő - de a filmes környezetből nem kitűnő - narrátor és a mondanivalója sokat hozzátesz a mozi hangulatához. Lök egy kicsit a sztorin, miközben megcsillantja a puskini szöveget. Nem sokáig, de épp elég ideig, hogy hangulatot varázsoljon nekünk.
Alapvetően azt szokták mondani, hogy az Anyegin egy romantikus verses regény. A cselekmény alakulására ez a megállapítás tökéletesen igaz, ugyanakkor a jellemábrázolásra, szerintem, nem. És ez a két dolog tökéletes szimbiózisban van, kiegészítik egymást és egy nagyon jó a végeredmény.
A címszereplő megítélése többféle lehet. (Már ha engem kérdeztek.) Sőtér István szerint: "a nem romantikus jelleme a legfontosabb, azaz a másodlagossága, a csődje, az üressége, mely a démoni modorosság külsőségeivel téveszti meg Lenszkijt is, Tatyjánát is. Jellemként Anyeginnek talán legközelebbi rokona Flaubert Érzelmek iskolájá-nak hőse, Frederic Moreau: ugyanaz az unatkozás, céltalanság, örökségvárás, majd az örökség és az élet elfecsérelése." (Szovjet Irodalom: 1987/2, 125.) Én egyáltalán nem ilyennek gondolom Anyegint. (Középiskolai matematika tanárnőm egyszer az egyik órán azt mondta, hogy azért nem kedveli az irodalmat, mert egyes alkotásokat így is, és úgy is - esetleg amúgy is - lehet értelmezni. Ezzel szemben a matematikában! Szerettem a matematikaórákat. Jobban, mint az irodalomórákat. Még ha ez esetleg furcsának tűnhet valakinek.) Nem gondolnám, hogy Jevgenyij Alekszandrovics megtévesztené Tatjánát vagy Lenszkijt. Szerintem, őszinte hozzájuk. Talán azért van ez így, mert - bár egészen másmilyen életet éltem, mint Anyegin - engem is elért egyszer a nihil. Ennek ellenére az életem nem volt unalmas, nem vártam semmilyen örökséget, nem fecséreltem az időmet. Simán pokolivá vált. Legalábbis kezdett azzá válni és kiteljesedni. Persze, szabadság van elvtársak! Legalábbis az irodalomban. Szabadon lehet értelmezni az olvasottakat, vagy a látottakat. (Szintén középiskolában egyszer - a nap vége felé - irodalomórán elővetettek velünk egy számunkra ismeretlen verset, és elemezni kellett. Janus Pannonius alkotását elolvastam és elvégeztem a feladatot. Utólag kiderült, hogy a szaktanárnő szerint freestyle-os írást adtam ki a kezem közül. Ezt nem a kapott érdemjegy alapján gondolom - ami talán kettes volt, mert hát azért csak írtam elég hosszan -, hanem mert piros tollal egy kérdést is ráírt a papírlapra: melyik verset elemezted? Pedig nem volt választási lehetőség, és stimmelt a szerző és a cím is.) Talán a magam élettapasztalata befolyásol(t) abban, hogy jóindulatú embernek gondolom Anyegint. Beleunt mindabba a szépbe és jóba, amit az orosz főváros tudott nyújtani neki. Színházi előadások, bálok, bulik, ivászatok, kártyázás, csajozások, gondtalanság... És egyszer csak rájön, hogy ez nem élet, nem ez az Élet. És nem tudja, hogyan tovább. Igen, céltalanná válik az élete. Céltévesztett emberré vált. Ez egyfajta csőd. Igen. De ettől nem feltétlen válik negatívvá a jelleme.
Úgy vélem, hogy Lenszkijre tényleg, mint barátra tekint. Miután elolvassa Tatyjána levelét, nem a fiatalembert akarja provokálni tettével, hanem inkább Tatyjánát akarja elriasztani magától. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kedvelné a lányt. Bonyolult? Szerintem, nem. Persze, ifjabbkori önmagamra ismerek ismét. Tetszett a lány nagyon, de épp a lelkemben elhatalmasodó nihil akadályozott meg abban, hogy megpróbáljak valahogy a közvetlen közelébe kerülni. Nem akartam, hogy a lelki válságom negatív élményeket okozzon neki. Inkább... És ebben "segített" az is, hogy elvittek katonának. (Nagyon) Sok-sok évvel később összefutottunk... Talán mindezek is közrejátszanak nem csak Puskin művének egyfajta, sajátságos értelmezésében, hanem abban is, hogy kedvelem azt. A sajátságos alatt azt értem, hogy nem a szokásos... egymást másolós értelmezést. Ahelyett, hogy rászánnák az időt, és elolvasnák egyszer - ha máshogy nem, hát kutyafuttába - azt, amiről véleményt alkotnak a "hozzáértők". Az Anyeginről azt olvashatjuk úton-útfélén, hogy a főhősök szerelemesek egymásban, de nem egy időben. Édes Istenem! Ha valamit nem ismerünk, miért kell véleményt formálnunk róla? Miért kell más hülyeségét visszhangozni? Lehet, félreértek dolgokat, vagy épp szembe megyek az elfogadott értelmezésekkel (valahogy így jártam a Janus Pannonius verssel is, annakidején), de legalább veszem a fáradságot és arról írok, amit személyesen megismertem. És kedvelem azt, ha valahogy szól hozzám a mű. Bárhogy. Az se gond, ha "beszól."
Én megértem Jevgenyij Anyegint, ahogy Tatjána levelét fogadta. Egyrészt-másrésztezhetnék, de minek.
És persze, úgy is értelmezhetjük a művet, hogy Anyegin számító és kihasználja Lenszkijt, becsapja, ahogy Tatjánát is. Ahogy a sőtéri idézet sejteti velünk. Megvédeném ezt az álláspontot! (Ha nem gond.) Jogos a felvetés, hogy egy olyan ember, aki szétcsajozta magát a fővárosban - és bele is unt a casanovai létbe -, a vidéki szépségben simán láthatná a könnyű prédát. És unaloműzésként elkezd csajozni. Végre újra vadászhat! Evés közben jön meg az étvágy - és barátság ide vagy oda -, és ott van Olga is! Bedob hát még egy pecabotot. És érzelmileg magát is becsaphatja közben. Van ilyen. Nézz körül! Korunk hőse ő.
Kicsit zavaró lehet, hogy egyszerre két Anyeginről beszéltem. Itt az idő, hogy szétválasszam a két karaktert. Az egyik az, akit Puskin megírt, a másik az, akiről ez a 2024-es orosz film, amelyet a bejegyzés végén meg is tekinthettek. Ez természetes, hisz a film már egyfajta értelmezése az alapműnek. Akkor szolgáltassunk igazságot Sőtér Istvánnak! A verses regény egy francia nyelvű idézettel kezdődik, ami - a Galgóczy Árpád fordításában - így hangzik:
"A hiúság keménnyé tette, s ezenfelül az a fajta kevélység is megvolt benne, aminek következtében - a talán csak képzelt felsőbbségérzet indíttatása - az ember egyforma közömbösséggel vallja be a jó és rossz cselekedeteket." Ezzel indít a költő, hogy a főhőssel kapcsolatban azért ne legyen túl pozitív elvárásunk.
Egy kis környezettanulmány: A cár és udvartartása, akkoriban, a reggeli sétáját délután kettőkor tartotta a Nyevszkijen. Számukra ekkor indult a nap. És ehhez igazodtak, természetesen, az aranyifjak is. Kora délután a fiatal lányos házaknál összejövetelek voltak. A megjelenő gavallérok életkora nem volt korlátozva. A dandyk innen kényelmesen el tudtak menni a színházba, hiszen az előadás hatkor kezdődött. Színház. Ne legyünk sznobok! Felejtsük el a kulturális ködgépek által gerjesztett bullshitet. Az ifjak (és kevésbé ifjak) ismerkedni, csajozni mentek Thália szentélyébe. Letiportak lábakat, hogy bemutatkozhassanak a friss húsnak, hogy valahogy elkezdjék vagy ne kezdjék el azt a dolgot. Maga az előadás körülbelül három óra hosszat tartott általában. Színház után mentek az aktuális bálba vagy kártyázni, inni, dorbézolni. Késő ősztől kora nyárig így élt (volna) Jevgenyij Alekszandrovics Anyegin. Na, ettől csömörlött meg a főhős. (Vajon hány év után? Nyolc. Csak mondom.)
Néhány szót vesztegessünk Tatjánára! (Vagy Tatyjánára, hiszen ezzel az írásmóddal találkozhatunk, és végül is egyik sem felel meg az MTA cirill betűs nevek átírására vonatkozó szabályainak. De hát ott van a hagyomány is, mint helyesírási tényező!) A filmben úgy találkozunk vele, mint aki állandóan olvas. És mit? Richardsont. Samuel Richardson (1689-1761) angol író szentimentális regényeket ír.
És mit olvashatunk Puskinnál? Hogy Tánya egy kicsit más volt, mint a többi gyerek. Más foglalkoztatta.
"És hosszú éjeken telente
Inkább ijesztő rémmesék
Igézték zsenge képzetét."
Feltételezhetjük, hogy nem a dada mesél - csak neki, hisz Olga nincs megemlítve, arról nem is beszélve, hogy abban az időszakban történik mindez, mikor már aludnia kellene - neki horror sztorikat, hanem talán ő olvas magának gótikus regényeket. Igen, így hívják a korszak azon írásait amiben van misztikum, boszorkányság, fekete mágia, baljós álmok, ördögűző varázslatok, kísértetek, különböző fantomok.
("И были детские проказы
Ей чужды: страшные рассказы
Зимою в темноте ночей
Пленяли больше сердце ей."
Puskin szövegét - legalábbis ennél a szövegrészletnél - Galgóczi adja vissza a legpontosabban. Az első magyar műfordításban például az az állítás áll, hogy a dajkája olvasta neki a rémísztő történeteket éjjelente. De az eredeti szövegben nem erről van szó. Az idézett négy sorban arról van szó, hogy a gyermeki csínytevések idegenek voltak a lány számára és a sötét téli éjeken a rémes elbeszélések - gótikus regények, rémtörténetek - rabul ejtették a szívét. De a rabul ejtés jelentő kifejezés jelenthet fogságot, csapdába esést, lenyűgözést, rácsodálkozást, vonzást, rajongást is.
Egy pillanatra mélázzunk el ezen!
Ha engem kérdeztek, nagyon nem mindegy, hogy valakinek a képzeletét vagy a szívét igézi meg, ejti fogságba, nyűgőzik le a rémséges elbeszélések.
Tatjána nem olyan, mint aki napjainkban - és tegnapjainkban - él? Na, nem a többség, de azért annyira nem is kisebbség?
Éjjel olvastatok már rémtörténetet?
Itt az idő, hogy megvédjem Bérczy Károly műfordítását. Nem mintha rám szorulna.
Szóval, ezen a helyen az eredeti szövegben nincs szó arról, hogy a dajka rémtörténetekkel szórakoztatta volna Tatjánát. Ugyanakkor, egy kicsit később, amikor Tánya a szerelemről kérdezi a dajkát, akkor az idős hölgy azt mondja, hogy már nem emlékszik semmilyen (tündér)mesére. Tehát a lányoknak, Tányának és Olgának, mesélhetett lesznyijekről - erdei "manók"-ról -, és ruszalkákról, tavi tündérekről.
De miért foglalkozok ennyit Tatjánával? Talán azért mert egyesek szerint az Anyegin főhőse nem is Jevgenyij, hanem Larinék idősebbik lánya. Ebben most nem foglalnék állást, mindenki döntse el maga!)
Honnan ismeri Tatjána Richardson műveit?
"Korán szokott az olvasásra;
Elolvasott minden regényt;
Richardson, Rousseau ámítása
Őt kárpótolta mindenért."
Tatjána falta a könyveket, válogatás nélkül. De ez nem azért volt, mert a szülői példamutatás erre tanította volna. A lekének szüksége volt rá, és nem volt egy hétköznapi lány.
Puskin művének hősnője mindenevő, mindet olvasó. Byron Vámpírjával is találkozott. Ez teljesen egyértelműen kiderül a verses regényből. Tudom, az angol költő azt állította, hogy ezt a művet valójában az utazóorvosa John William Polidori írta. Ha ez így van, akkor meg azt kell mondanunk, hogy Byron hatása jelentős eme novellára. Főként a főhősének ábrázolásán látszik ez. De mindegy is!
Az Anyeginben Puskin odaszúr a kortárs irodalomnak rendesen. Mindenki megkapja a magáét (ahogy Dosztojevszkij Ördögökében az aktuális ideológiák), és ez az ami egy kicsit nehézkesebbé teszik napjainkban a mű teljeskörű értelmezését.
(Mindkét versrészlet fordítása Galgóczi Árpád műfordításából származik.)
A műben két levél is van. Az egyik nagyon-nagyon híres, hisz idézik is számtalanszor. Ez Tatjánáé.
Áprily Lajos így fordítja a levél legelejét:
"Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?"
Adva van egy - az irodalmárok szerint - tizenhétéves leány, aki egy ifjúembernek ír egy szerelmeslevelet. A levél első két sorában annyi minden benne van! Benne van az, hogy tudja azt, mekkora szégyen, hogy leány létére írásban kezdeményez kommunikációt egy férfival. Egy olyan férfiemberrel, akivel nincs közeli kapcsolatban (hiszen magázza).
Napjaink orosz társadalmában a magázás elég elterjedt. Nagyon szép fokozatok vannak addig amíg "eljut" az ember a tegeződésig. A magázás formájából következtethetünk a beszélgetők egymáshoz közeliségére is. A magyar nyelvben is van ilyen, bár egyre kevesebben ismerik pontosan ezt. Az ön és a maga személyes névmások helyes használatára gondolok. Mert nem mindegy, hogy melyiket mikor használjuk. Az oroszban a személyesnévmások mellett ott van még az utónév, annak becézett alakja és az apai név használata is. Mindez sokat el tud árulni a beszélők közötti kapcsolatról.
Azt tudtátok, hogy az orosz nyelvben a megcsalni jelentésű szó elárulni-t is jelent? Értitek, hogy ha valaki megcsalja a párját, az egyúttal el is árulja azt. Persze, ez morális szempontból így van. De ha oroszul beszélsz, akkor nem feltétlenül kell sokáig moralizálni azon mennyire vagy immorális személyiség akkor, amikor félrelépsz. Nincs mellébeszélés: áruló vagy. És azért egy társadalom gondolkodását nagyon is jellemzi a szókincsének jellegzetességei. DE még mielőtt elalélnánk attól, hogy mennyire erkölcsös lehet az orosz társadalom, mert hát itt van ez a szó is... Biztos a vallás, a pravoszlávia, a kereszténység miatt van ez így! Hát... Nagyon nem. Tévúton járunk. A hűtlenség nem ritka dolog arrafelé sem. Szeretném megjegyezni, hogy házasságkötéskor a hölgy hűséget fogad arrafelé, a férfi pedig megígéri, hogy óvja és védi a feleségét. Tehát, az archaikus korból jövő örökség szerint, a nő elárulja a férfit, ha megcsalja. De a férfi nem. Ez a mongol korszak öröksége. Moszkovia 300 évig volt mongol uralom alatt. Így vagy úgy. És a Horda vezetői muzulmánok voltak. A férfi-női viszony alapja a Korán és az abból kinővő hagyomány volt. És ennek a hatása az, hogy a ЗАГС-ben a férfi nem ígér hűséget. "Csak" azt, hogy őrzi és védi a nőt és a kapcsolatukat. (Mondjuk, ha belegondolunk ebben is benne van a hűség megígérése. Már ha belegondolunk.) Ez a mongol örökség Puskin művében is megjelenik utalás szintjén. A mongol Horda legyőzése után évszázadokkal teljesen természetes volt a vidéki Oroszországban, hogy a faluban élő barinnak háreme van. Több jobbágyasszonyt tart szexuális igényei kiszolgálására. És ez elfogadott. Még ha törvényes felesége is van. Akkor is a barinnak "joga" van a háremtartásra. Ez a valamikori megszállók kulturális öröksége. Ez nem unikális dolog. Hanem inkább természetes, hiszen a magyar közgondolkodásban is benne vannak a mai napig a Hódoltság korából származó mentalitások. Mind szociális, mind gazdasági kérdésekhez való viszonyulásban. És ez sem válik az itt élők javára. Nem véletlen, hogy a hatalom birtokosa(i) a közvagyont magánvagyonnak tekinti(k). Ez az elképzelés az ázsiai despotizmus öröksége.
Ideje annak, hogy végre néhány szót ejtsek arról, hogy Puskin a verses regényében - amit szokás romantikus alkotásnak tartani - megpróbál leszámolni a barátság és a szerelem hamis ábrándjával. Maga az Anyegin esszenciája a be nem teljesülő szerelem. A férfi és a nő is szerelemre lobban, de valahogy nem igazán jön össze a dolog. A hölgy eleinte impulzívabb, a férfi (mintha) önmagától óvná a lányt, és amikor olyat tesz, amire úgy gondolja, hogy nincs bocsánat, elmenekül. Mindenki elől. Hogy azután szembesüljön érzelmeivel.
Puskin ezt a művét is trollkodásra is használja, ami természetesen nem feltétlen tud átjönni egy audio-vizuális alkotáson. Ezért is ajánlanám, hogy egyszer próbálkozzatok meg a történet írott formájával. Nem kell félni tőle, nem kell tisztelettel közeledni feléje. Puskin sem így alkotta meg. Alekszandr Szergejevics már akkor tudta, hogy mi a punk, amikor ez a kifejezés még nem is létezett, legalábbis amilyen értelemben néhány évtizede használjuk. (Mondjuk nem is azt jelenti, amivé Malcolm McClaren silányította a kifejezést. Inkább Jello Biafra képviseli az eredeti eszmeiségét, mint Sid Vicious, vagy inkább a Spions, mint Nagy Ferenc bármikor is.)
"Magam vagyok már e kerek földön s e nagy vízen, búm senkiért se kesereg, mint értem senki sem." Olvashatjuk Lord Byron Childe Harold búcsújában - Tóth Árpád fordítása által -; és hogy jön ez most ide? A romantika kapcsán. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a romantika azt jelenti, hogy valami Hamupipőke kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után megtalálja... Nem! A fehér lovon jövő hercegnek kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után valami Hamupipőkéjé lesz.
De igazából, nem ez a romantika. Novalis (1772-1801, született: Friedrich Leopold von Hardenberg) szerint az a romantikus, aki a köznapinak emelkedett értelmet ad. Igen, és ebben az értelemben az Anyegin romantikus mű. Nem szirupos, nem negédes. Nincs garantálva a happy end, hiszen a köznapi életünkben sincs ez nemhogy garantálva, de megígérve se. A boldogság keresése az alapvető emberi jog. De a megtalálást ki ígérhetné meg?
Visszatérve egy kicsit a byroni idézetre: eme gondolat nem hasonlít vajon a magyar rockzene hőskorszakában annyiszor megfogalmazott gondolatokra?
"Megyek az út másik felén... Engem ne sajnáljatok... Ment a hűtlen nehéz fejjel, tudja jól, hogy ő már nem kell... esetleg: visszamenne,de ő már nem kell... Engem ne sajnáljatok...Szeretném, ha szeretnének... (Jaj! Ez már Ady! Mindegy. Belefér. Maradhat?) Azt mondták ezekre annakidején, hogy őszinte és kőkemény. (Ne mondjátok nekem, hogy ilyen a rockzene lírája külföldön is, mert nem egészen ilyen. A meg nem értettség gyakran vissza-visszatérő motívuma helyi sablon. És nem csak rockzenei.) Hát mindez... Irodalmi értelemben, inkább romantikus. (Most lehet megkövezni!) De tipikusan magyaros. A magyar néplélek szereti az ilyesféle romantikát: egyedül vagyok a világban, de én akkor is küzdök és... Mindenki ellenem van, de én az igazságomért... Szembe fújhat a szél, én akkor is... (És ezen érzelmi húrokat már vagy kétszáz éve pengetik a helyi politikusok is. Úgyhogy levonhatjuk a tapasztalatot ebből: sehová nem vezet ez az út. Csak körbe-körbe. Tragédia-önsajnálat-tragédia-önsajnálat. Ennyi a magyar történelem elmúlt kétszáz éve.) Szóval, vannak ilyen klisék, amivel népszerű lehetsz az árvalányhajat a képzeletbeli kalapjuk szalagjába tűzők között. Semmi gond ezzel, csak egy kicsit visszás kívülről, amikor valaki marcona próbál lenni, romantikus szlogenekkel a lelkében. De belátom, Operettországban ez belefér.
Puskin romantikája ezerszer jobb, mint a műmájerskedő honi vircsaft. De mivel az utóbbi populárisabb, ezért egyfajta negatív előítélet miatt az előbbi elől "menekülnek" az emberek. Pedig, szerintem, sokkal jobb az, mint ez. Két különböző világ. Én most azt szeretném, hogy a Kárpát-medencében kevésbé kedvelt megközelítéssel ismerkednénk meg, nem ismeretlen dolgokkal! Egy olyan világgal, ami nem is áll olyan távol tőlünk. Hiszen Jevgenyij Anyegin életvitele pontosan olyan volt, mint a magyar dzsentriké. És a dzsentri mentalitás ma is erős ebben az országban. Erről gondolkodásmódról szól a mű legeleje. Mindjárt kapunk egy francia nyelvű jellemzést, majd kiderül, hogy egy léhűtőről, egy semmirekellőről, egy nagypofájú senkiről fog szólni a sztori. Egy olyan valakiről, aki az élet császárának képzeli magát. Ha engem kérdeztek, Puskin szándékos becsapja, átveri olvasóit. Persze, valós dolgokat állít, de Anyegin nem egy dandy a tucatból. Rájön, hogy a móka, kacagás ellenére nem boldog. De többet nem árulok el! Nézzétek meg a filmet!
Néhány mondat erejéig - már csak az illendőség miatt is - ejtek néhány szót az eredeti verses regény születésének körülményeiről.
Puskint ez a műve emelte a világirodalom legnagyobbjai közé. Ez nem afféle lózung, hiszen nem sokkal a költő halála után méltatás jelent meg Puskinról is és az Anyeginról is egy francia újságban. Ez az írás egyik jóbarátja - a neves lengyel költő Adam Mickiewicz - tollából származott. És egyáltalán nem túlzás, hogy világirodalmi alkotás a mű. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a magyar irodalom fejlődésére is hatással volt a verses regény. Csokonai, Vörösmarthy, Petőfi, Jókai mind-mind ismerte és példaként tekintett erre a műre. Babits Mihály egyenesen az első orosz regénynek nevezte.
Tudjuk, hogy pontosan mikor kezdte el írni Puskin e remekművet: 1823. május 9.-én.
Ekkor Kisinyovban volt (anglománok figyelmébe ajánlanám, hogy így kell magyarul helyesen leírni a mai Moldávia fővárosának a nevét), és az első fejezetet október 22.-én fejezte be. December 8.-án a második fejezetnek is a végére ért. 1825-ban jelenik meg először nyomtatásban az első fejezet. Puskin közben kiábrándul Byron romantikájából és egyre inkább nyit a realizmus felé. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - az Anyegin szerkezetén látszik a byroni hatás. Viszont maga a mű már túlmutat az angol író nevével fémjelzett romantikán.
Puskin Mihajlovszkojéban folytatta főművének írását. És 1830. szeptember 25.-én fejezte be Bolgyinóban.
Hét év négy hónap tizenhét nap alatt készült el a mű - az írója számítása szerint. Több más mellett Puskint a mű megírására az is ösztönözte, hogy az öccsének Levnek útmutatót adjon a társas kapcsolatokról. A báty féltő szeretete így (is) megnyilvánult a ifjú fivér felé.
És ha engem kérdeztek, tényleg legalább annyira Tatjánáról is szól a mű, mint Anyeginről. A férfi kiforrott személyiség, akinek idő kellett, hogy rájöjjön, hogy eljött a meglátogatás ideje az életében. Tatjána előttünk válik Nővé. Élesen különbözik a húgától. Olga sok van, és Tatjána?
"Az Anyeginnek realista alkotássá kellett válnia, mert mindazt, amire Puskin figyelmeztetni akart, nem lehetett volna kifejteni A kaukázusi fogoly vagy a Cigányok romantikájának oly könnyű kézzel rögtönzött jelrendszerében." (Szilágyi Ákos, Szovjet Irodalom: 1987/2)
%20%D0%B6%D0%B2%D0%B0%D1%87%D0%BA%D0%B8%20Love%20is...%201993-1994%D0%B3%D0%B3.jpg)
