Ekipázs (2016)

A film eredeti címe: Екипаж
A felirat tulajdonságai:
FPS: 24,
kiterjesztése: srt.

EKIPÁZS (2016)

Néhány hónappal ezelőtt szereztem tudomást arról, hogy elkészült az Ekipázs 2016-os változata. Nem volt egyértelmű és értelemszerű, hogy ennek a filmnek a fordítását én készítsem el.  A film pont abban az időszakban jött ki, amikor - elsősorban magam előtt – megkérdőjeleztem az egész orosz filmfordítási munka létjogosultságát. De már a nyár folyamán kaptam arra utaló üzeneteket, hogy az a szűk kör, akit érdekel az orosz filmművészet, szívesen venné, ha a blog oldalain jelen lenne ez a film. Ennyi rövid és személyes bevezetőt szükségesnek tartottam leírni.

A hivatalos fülszöveg szerint: a történet egy tehetséges fiatal pilótáról Alekszej Guscsinról szól, aki nem ismeri el a hatóságokat és a szabályokat, inkább a személyes becsületkódexének megfelelően jár el. A szabályok be nem tartása miatt elbocsájtják a katonai repüléstől és kisebb csoda kell hozzá, hogy kapjon még egy esélyt, hogy repülhessen. Guscsin új életet kezd. Mentora egy szigorú repülőparancsnok Leonyid Zincsenko lesz. Kollégája, a másodpilóta, a megközelíthetetlen szépségű Alekszandra. Egyik kapcsolat sem könnyű. De az élet és halál határán, amikor a talaj kicsúszott a lába alatt, körös-körül tűz és hamu, Guscsin megmutatja mindenkinek, hogy mire képes. Csak ő és a személyzet (az Ekipázs) képesek együtt végrehajtani a bravúrt, amelynek során több száz életet mentenek meg.

Érdekes az a vita, ami szinte sohasem látott mennyiségben árasztotta el az orosz Internetet. A vita lényege, hogy ez a film most rosszabb avagy jobb, mint az 1979-es, Alekszandr Mitta által készített eredeti verzió? Azzal, hogy „remake”, nem is érdemes vitatkozni, ez egyértelmű. Nem is bizonyítja jobban más, mint hogy a filmet záró stáblista, a tisztelet és hála jeléül, Alekszandr Mitta nevével kezdődik. (Meg kell említeni, hogy a rendező Nyikolaj Lebegyev, Mitta tanítványa.)  A „remake” rendkívül gyakori a filmművészetben. A legutóbbi időkig tudnánk sorolni magyar, európai vagy amerikai példákat. De vissza az összehasonlításokhoz: nyilván az tudja maradéktalanul élvezni filmet, aki nem látta az 1979-es változatot. Annak ismeretében óhatatlanul is összehasonlításokat teszünk. Nagyon hasonlít a két film a tagoltságában is. A személyes problémák feldolgozása és a katasztrófa-akciófilm rész az 1979-es változatnak megfelelően épül fel. Az első felében megjelenik a szerelmi konfliktus, a családi problémák, amikben sokan a valódi drámai komponenseket hiányolják, mások ezt a véleményt értetlenkedve fogadják, hiszen megható jelenetekből nincs hiány a filmben. Az viszont igaz, hogy az emberek közötti ”földi katasztrófák” ábrázolása Mittánál sokkal mélyebb és szomorúbb. Kiemelik, hogy a filmben a főnökök, a főnökség aljassága esetenként kissé eltúlzott. A második részben a speciális effektusoké és az akcióé a főszerep, amellyel kapcsolatban van olyan cikk, ami így kezdődik: „Ezt tényleg mi forgattuk?” Ennyire meglepően kifogástalan az akciójelenetek kidolgozottsága.

Összességében kijelenthető, hogy ez egy népszerű közönségfilm. Más is, mint a többi, kortárs orosz film. Lényegesen magasabb színvonalat képvisel, mint a szokásos orosz „filmtermékek”. Nem csupán megfelel az elvárásoknak, hanem lényegesen túl is szárnyalja azokat. Lehet persze a mai orosz moziban „termelni” tisztességes filmeket, amiket nem is kell szégyellniük, de lehet olyat is, ami a nemzetközi porondon is megállja a helyét. Az Ekipázs 2016 ilyen. Bár nem ez az első fecske, de általános vélemények szerint ritka ez a színvonal. Rendkívül éles az az észrevétel, ami szerint ha párhuzamba állítjuk az USA-ban készült bármelyik akciófilmmel, ott nem létezik, hogy akár egyetlen pillanatra ne villanjon fel az amerikai zászló, ezzel is burkoltan szinten tartva a néző hazafiasságát és biztosítva a kasszasikert. Ebben a filmben az orosz zászló nem látható. Egyszer sem lehet hallani, hogy ha vodkát iszol, egy medve erejét kapod, vagy Oroszország = Erő. Vagy hogy az orosz nem adja meg magát. Nem. Ez a film hétköznapi emberekről – szakemberekről szól, akik minden országban és minden területen megtalálhatók. A hősiesség ugyanis általános érvényű, nemzetközi. Nem ország-függő.

Szinte törvényszerű, vagy legalábbis várható volt, hogy a kritikusok fanyalogva fogadják, bár néha már-már meggondolatlanul és meglepően negatív módon nyilatkoztak a filmről. Annyira, hogy az első kritikák után a nézők jó része preventíven negatív érzésekkel volt kénytelen beülni a mozikba. Említik, hogy a 2004-2012 közötti oktatási miniszter, Fursenko, egyszer azt nyilatkozta, hogy „a modern Oroszországban lassan már nem alkotó embereket nevelünk, hanem szakképzett fogyasztókat…” és hogy ebbe az elvbe beleillik ez a film, amely szerintük nem más, mint a szovjet eredeti középszerű feldolgozása, hollywoodi sablonok alapján. Az eredeti filmmel szemben - emeli ki a kritika - sok itt a túlzás. Legfőképpen a szereplőkben. A régi filmben hétköznapi emberek voltak, bátorsággal, elkötelezettséggel, emberi tisztességgel. Az új Ekipázs kissé a „szuperemberek” felé viszi el a szereplőket. (a filmet megtekintve, ezzel a véleménnyel abszolút nem értek egyet) A film hibáit és fikcióit előszeretettel elemzik, hozzátéve, hogy a film általánosságban fikció, bár nem ártana néha egy kis komolyság, ami persze mindig fel van áldozva a szórakozás kedvéért. A film repüléstechnikai problémáival kapcsolatosan az az építő kritika is elhangzott, hogy kár volt ész nélkülinek és butának feltételezni az orosz nézőt, aki pattogatott kukoricát zabálva követi Hollywood minden lépését. Hívták volna inkább tanácsadóként az egykori Szovjetunió valóban kiemelkedő repülési szakembereit. Biztosan hitelesebb lett volna a film.

A rendező, Nyikolaj Lebegyev 1966-os születésű, ez a 11. filmje. Nem csak rendezte a filmet, de a forgatókönyvet is ő írta. Lényeges információ róla, hogy Alekszandr Mitta tanítványa, tehát a kapcsolat a ma is élő mesterrel, igencsak intenzív. Filmjei közül kiemelkedő a 2002-es „Zvezda” (Csillag) és a 2013-as „Legenda No.17”

Danyila Kozlovszkij

A férfi főszereplő, a Danila Kozlovszkij által megformált, Alekszej Guscsin, egy fiatal és talán éretlen gondolkodású, szinte gyerekes pilóta, aki ugyanakkor igazi zseni és szenzációsan virtuóz, korához képest nagy tudású repülőgép-vezető. Tipikusan jó természetű, bár az elején kissé arrogánsnak és nagyképűnek is tűnhet, akár a szabályzat ellenében, de mindig az emberek érdekében hozza a döntéseit. Ez persze azt eredményezi, hogy az ajtók általában bezáródnak előtte. Sajnos éretlensége, alkalmazkodási képességének teljes hiánya és önfejűsége miatt minden szolgálati helyéről kirúgták, utolsó lehetőségként kapja ezt az állást, egy új légitársaság gyakornok másodpilótája lehet. Danila Kozlovszkij,  még csak 31 éves, szupertehetségnek és szupersztárnak tartják Oroszországban. Fiatal kora ellenére már 38 filmben szerepelt, aktív színházi karrierrel rendelkezik. Magánélete a lapok kedvenc témája. Elvált, emiatt elég szabados életet él, nevét különböző modellekkel és színésznőkkel hozzák hírbe.

Vlagyimir Maskov

A másik férfi főszerepet, Leonyid Szavics Zincsenko-t, az idősebb pilótát Vlagyimir Maskov alakítja. A kritikák csak annyit írnak róla: telitalálat. Bár kissé mintha túl egyszerűen játszaná ezt a szerepet. Megközelítőleg ugyanolyan keményen és ridegen viselkedik, függetlenül attól, hogy a feleségével vagy a fiával vagy a kollégáival beszélget. Ugyanaz a rendíthetetlen, közönnyel határos nyugalom árad belőle. Vlagyimir Maskov 1963-ban született, tehát ő már a szovjet érában is színész volt. Számos díjat és elismerést kapott a pályán töltött 27 éve alatt. Szintén szerepel különböző színházi előadásokban.

Agnė Grudytė

Érdekes vagy inkább kissé egyedi a női főszereplő, Alekszandra Kuzmina (Agnė Grudytė). Ő az erős és független nő képviselője. A film legvégéig nem beszél a szerelemről vagy szeretetről. Nem lágyul el, nem válik gyengévé. Ugyanakkor szinte lelkesen és büszkén beszél az elszenvedett diszkriminációról, arról, hogy női pilótaként senki sem veszi komolyan és hogy ezzel hogyan küzd meg. Talán direkt eltúlzott a sértődékenysége. Agnė Grudytė, litván színésznő, 1986-ban született az akkori Szovjetunióban. Színészi és filmes karrierje – legalábbis partnereihez képest – nem túl jelentős. Hét filmben szerepelt eddig, amik között litván tévés produkciók is vannak. Fiatal kora ellenére az Ő magánélete sem mentes a hangos botrányoktól. Már kétszer volt férjnél, egy kislány édesanyja.

Jekatyerina Spica és Szergej Kempo

A két előtérben lévő légiutas-kísérő közül a fiút, Andrejt, Szergej Kempo játssza. Az 1984-ben született fiatal orosz színésztehetség már játszott együtt Danila Kozlovszkij-jal a szintén Nyikolaj Lebegyev által rendezett 2013-as „Legenda No17.” című filmben. (Ez egyébként sport témájú, jégkorongos film.) A másik, a vezető légiutas-kísérő hölgy, Vika, akit Jekatyerina Spica alakít. A 29 éves színésznő szintén a legismertebb fiatal sztárok közül való, 34 filmben szerepelt és szintén látható színházi szerepekben is.

Még két szereplőről muszáj írni. Az egyik a Guscsin édesapját szívszorítóan jól alakító Szergej Sakurov. Ő igazi korelnök, 1942-ben született szovjet-orosz színész. Közel 100 filmben szerepelt, a legnagyobb szovjet-orosz és külföldi rendezőkkel dolgozott már együtt. Élő legenda. A másik a fiatal, akrobatikus képességekkel rendelkező Valera, Zincsenko fia. Az őt alakító Szergej Romanovics, még csak 24 éves, de már 22 filmben szerepelt és 20 körül van a színházi szerepeinek száma. Nagyon tehetséges és óriási jövő előtt álló színésznek tartják. Artista képességei figyelemre méltóak.

A filmben vannak magyar vonatkozások. Ez nagyon furcsa volt számomra, hiszen azt gondoltam, a magyar-orosz kapcsolatok 2016-ra már elkoptak. Legalábbis annyira, hogy egy idei filmben már ne legyen magyar motívum. De azért a szigeten a repülőhöz még a mi jó öreg Ikarus buszunkkal szállítják ki az utasokat. Sőt, az információs tábla kiírása szerint még repülőgép is indul Budapestre… Miért pont hozzánk? Ki érti?

A film érdekességei közé sorolandó, hogy a légitársaság dolgozói egymást „elvtárs”-nak szólítják. Sőt, a filmben egyéb párbeszédekben is feltűnik ez a megszólítás. Kis körkérdést tettem fel az orosz ismerősök körében, akik egyöntetűen azt mondták, ez a megszólítás az egyenruhások között teljesen normális még ma is. Politikai rendszertől függetlenül. Magyarul már kissé idegenül hangzik ez a lefordítás, de a „товарищ” az nem lehet „bajtárs” vagy „kolléga”, „úr” meg aztán végképp nem. Egyébként a témával bővebben foglalkozik egy dolgozat, akit érdekel, ajánlom figyelmébe: http://elib.kkf.hu/okt_publ/szf_18_21.pdf.

További érdekesség, hogy Guscsin Valerát a repülőtéren, minden előzmény nélkül, egyszer csak Cskalovnak szólítja és a film további részében is így nevezi. Valerij Cskalov (1904-1938) a Szovjetunió egyik leghíresebb berepülő pilótája volt. Guscsin félig viccesen, félig tiszteletből nevezi így fiatal fiút, aki a legnehezebb percekben apja helyett ül a második pilóta székében.

Meglepő, hogy az 1979-es Ekipázs volt az első szovjet katasztrófa-film. A 2016-os Ekipázs pedig - bármilyen furcsán hangzik – a „modern” Oroszország első katasztrófa-filmje. Ahogy olvasom és átélem és megnéztem… Nos mindenkinek más tetszik belőle, vagy más nem tetszik belőle. A filmek sorsa már csak ez. Érdemes megnézni.


                                                                                                             Amundsen

A feliratot megtaláljátok itt!

Út Berlinbe

A film eredeti címe: Дорога на Берлин
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25 és 23,976
kiterjesztése: srt.
















Az Eljuttatni bármi áron közzététele után elhatároztam, hogy nem készítek több második világháborús filmhez feliratot. Ennek a döntésnek személyes oka van. Valami olyasmi, amihez hasonlót Amundsen is megtapasztalt, és ezért bizonyos szempontból erősen "visszavett" ő is. Konkrétumokat nem kívánok megosztani, legyen annyi elég, hogy az inkorrektségből elegünk lett.

Az Út Berlinbe egy 2015-ös alkotás. (A hivatalos DVD, és Blue Ray megjelenés időpontja 2015. május 26.) Még abban az évben találkoztam a filmmel. Hogy mégis készítettem hozzá feliratot, az annak a személynek köszönhető, aki az Eljutattnira is megkért.

Szándékosan nem a hivatalosan kiadott DVD, Blue Ray borítón található (és a Kinopoisk által is használt) képet tettem ki a bejegyzés elejére.Az adott kép annyira megtévesztő szerintem.

Erre a képre ha rátekint az ember, azt gondolhatja, hogy egy dicsőséges csihi-puhis filmet fog látni. Sok-sok puskaropogással, remélhetőleg ömlő vér, kiforduló belek, és összeégett emberek látványával.
A magasban tartott vörös zászló, a háttérbe lévő épület építészeti stílusa, a címben szereplő városnév könnyen hamis asszociációra késztethet minket. Óhatatlanul az ember eszébe juthat egy nevezetes fénykép, amin éppen a Reichstagra tűzik ki a sarló-kalapácsos zászlót.
De ez a film nem ilyen, nem erről szól.
Ez gyakorlatilag egy road mozi, világháborús környezetben. Nem mondom, hogy nincs benne fegyverropogás, csatazaj. Mert van. De a lényeg nem az. Mi a lényeg?
Ami a valóságban is. Az emberi kapcsolatok.
A film két főszereplője, Szergej Leonyidovics Ogarkov és Dzsurabajev (csak így egyszerűen, mert a kazah fiúnak nem tudjuk meg a teljes nevét, és maga ez a tény is fontos lehet a mű értelmezésekor), egymás számára teljesen közömbösek.

Jelenet a filmből

Nem ismerik egymást, nem is ismerhetik, de úgy alakul a helyzet, hogy közösen kell elindulniuk.
Útjuk célja a hadsereg parancsnoksága.
1942.-ben járunk, még a fordulat előtt, de már kibújt a szög a zsákból, már foszladoznak a mítoszok.
Nem kívánok a történelmi részletekbe (most) belemerülni, elég azt szem előtt tartani a film nézésekor, hogy bár a Wehrmacht még offenzív műveleteket folytat, ám a lendülete már alább hagyott. Az utánpótlási vonalai meghosszabbodtak, és jelentős partizán tevékenység bontakozott ki az általa megszállt területeken.
Történetünk hősei a Déli Fronton szolgálnak. Innen indulnak útnak.

A film forgatókönyvét Emmanuil Kazakevics Két ember a sztyeppén című, magyarul is megjelent, műve, és Konsztantyin Szimonov háborús naplója alapján írták. Sztálin egyik kedvenc háborús regényírójáról most nem kívánok írni (megtettem én ezt már máskor, amit a 2014-es év februári bejegyzésében el is olvashattok), viszont Kazakevicsről essen néhány szó:

Emmanuil Kazakevics

1913. február 24.-én (régi naptár szerint 11.-én) született a Poltavai kormányzóságban található Kremencsugban.  Édesapja újságíró, és irodalomkritikus, édesanyja tanárnő. Szüleivel és Galina nevű nővérével együtt több városban is éltek. (Gomelben, Moszkvában, Kijevben, és 1924-től Harkovban.)
A harkovi épületgépészeti műszaki főiskolán végez. 1932-ben szüleivel Birobidzsánba költözik. (Ebben az időszakban az állami propaganda erősen népszerűsíti a vidéket, főként az ország zsidó származású lakosai között. Ezzel egyszerre szeretnék a cionisták vitorlájából a szelet kifogni, és nemzetközi támogatásokhoz is így szeretnének hozzájutni. Közben a Távol-keleti részeket megerősíthetik a koreai, kínai beszivárgás ellen, illetve megfékezhetik az elégedetlenkedő bajkálontúli kozákokat is.) A Zsidó Autonóm Körzet építkezésein, szakképesítésének megfelelően, tevékenyen részt vesz.
1935 és 1938 között a Birobidzsaner Stern (Birobidzsani Csillag) című újság irodalmi szerkesztőségében is ténykedik. Nevezett újság (alapítva 1930. november) első szerkesztője az író édesapja volt. Eleinte hetente háromszor jelent meg az újság 2000 példányban. (Napjainkban is megjelenik, ma már kétnyelvű [orosz, jiddis], míg a kezdetekkor csak jiddis nyelvű volt.)
Első versei is itt, ezen az médiafelületen jelennek meg (1932). Már ebben az évben önálló (és első) verseskötete is megjelenik. Érdekességként megemlítem, hogy Kazakevics szépirodalmi tevékenysége során a verseit (először) csak jiddisül írta, prózai alkotásait pedig csak oroszul. Puskint, Lermontovot, Majakovszkijt fordított jiddisre.
1937-től mint szabadúszó műfordító tevékenykedik. (Pl. Balzac Ismeretlen remekműjének orosz fordítása is az ő nevéhez fűződik. 1939.) 1938-ban Moszkvába költözik, 1940-től tagja az Írószövetségnek. 1941-1945 között katonai szolgálatot teljesít. Kezdetben a népfelkelők irodalmár századában. Felderítőként kezdte, majd a felderítő különítmény vezetőjévé, kapitányává (ami a mi századosunknak felel meg) vált. 1944-ben belép a Szovjetunió Kommunista Pártjába [ВКП(б)].
Első orosz nyelvű regénye a Csillag (Zvezda) volt (1947). Ebből film is készült, kétszer is. 1949-ben, és (a remake) 2002-ben. Ez a regénye is megjelent magyarul. Az orosz nyelvű megjelenés évében a szerző elkészítette regényének jiddis nyelvű fordítását is, ami a moszkvai Ejnikajt (אייניקייט - Egység) újság dupla számában jelent meg. Ez az újság a Zsidó Antifasiszta Bizottság (1942-1948) egyik sajtóterméke. A lap példányszáma 1945-ben 10 000 volt. Az újságot a kozmopolitizmus elleni küzdelem okán szüntetik meg. A Csillag jiddis változatának az Ejnikajtban történt megjelenésével azonos időben, a varsói Folks Sztyme (פֿאָלקסשטימע - Nép Hangja) újságban is megjelenik. (Ezt az újságot Lengyelországban adták ki, de ebben az időben a Szovjetunió területén is terjesztették.)
A Két ember a sztyeppént 1948-ban írta meg. A hivatalos kritika nem fogadta kitörő lelkesedéssel ezt a regényét. Ennek oka lehet a megváltozott belpolitikai helyzet is. (Lásd: Az Ejnikajt megszűnésének oka.) Ám ettől függetlenül 1948-ban megkapja első Sztálin díját (a másodikat 1950-ben kapta.)
1949-ben a Tavasz az Oderán címmel jelenik meg könyve. Az 1953-ban írt regénye (Сердце друга) ismét a kritika kereszttüzébe került. 1956-ban megírja a Tavasz az Oderán folytatását (Дом на площади). Majd jön 1961 A kék füzet. A Carlo Collodi által írt Pinokkió kalandjait oroszra fordítja. Utolsó regénye (Новая земля) befejezetlen marad...
1962. szeptember 22.-én meghal E. Kazakevics. Testét a Novogyevicsi Temetőben helyezték végső nyugalomba.
Eddig hét művét filmesítették meg. Az egyiket kétszer.

Néhány gondolat a felirathoz

"- Dzsurabajev! Drzsurabajev! A csizmáid nem szorítanak?
- Nem!"
Hangzik a párbeszéd a film egyik jelenetében. A nem-leges válasz után a kérdező felröhög.
Miért? Kérdezheti a figyelmes, és elmélyült filmnéző.
A válasz nagyon egyszerű. A kérdés kétértelmű. Az orosz szlengben amikor megkérdezik valakitől, hogy nem szorít-e a lábbelije, akkor a felől érdeklődnek, hogy nem hülye-e az illető.
Utalás arra, hogy az illetőnek mintha hirtelen megnőtt volna a lábfeje. A fej mérete nem változik, de a láb megnyúlik, megnagyobbodik. Tehát agyilag visszamaradt a fejlődésben, és abnormális kinézetű lesz a delikvens.
A kinézetének abnormalitása, és a negatív irányú mentális képességek között a magyar nyelv is lát kapcsolatot. Lásd a mongol idióta kifejezést. (Ez a Down-szindróma népi elnevezése.) Itt a betegség miatt elváltozott arc, és a távol-keleti emberek arcformája közötti hasonlóság okán alakult ki ez a pejoratív értelmű, bántó és rasszista kifejezés.
Szóval, Dzsurabajevtől úgy kérdezik meg, hogy minden rendben van-e a lábbeliével, hogy közben úgy is lehet érteni, hogy kétségbe vonják szellemi képességeit. Ezért röhög fel a szolgálatvezető. Persze, közben "játssza a hülyét", hiszen így fejezi be a társalgást:
- Nézd, közbe akartam járni, hogy adjanak neked egy újat."
Felmerült bennem, hogy élve a fordítói szabadsággal "magyarosítom" a párbeszédet, de arra jutottam, hogy inkább csak ferdíteném a dialógust, mint fordítanám, ha ezt tenném. Hiszen annyira egyértelműen lábhoz kötött az elsődleges értelme a párbeszédnek.
Az enyhe évődő kötözködést persze nem reagálja le a kazah srác, de ez érthető is valahol, hiszen nem anyanyelve az orosz.

A fasiszta szó jelentése az orosz köznyelvben:
Már általános iskolás koromban felhívták a figyelmünket (az osztályét), hogy a fasiszta szót nem minden esetben használják megfelelően az emberek. Most nem kívánok azzal foglalkozni, hogy egy tudományosan pontos definícióját megadjam a szónak, hiszen ilyen meghatározásnak könnyen utána tud nézni akárki. Szeretnék kitérni arra, hogy a történelmi, politikai jelentés mellett él az orosz kultúrközegben egy köznapi jelentése is a szónak. Ebben, ilyen értelemben is használja a film egyik szereplője ezt a kifejezést:

"Ez a háború, olyan mint egy játék. Elkapják, és megölik. Észre se veszik, hogy maga lány. Mert fasiszták. Érti?"

Könnyen belátható, hogy a beszélő itt nem tudományos, vagy politikai értelemben használja a fasiszta szót. A köznapi beszédben fasisztának számít minden olyan hadsereg, amely megtámadja az országot, és nem csak az országot védő fegyveres erőkkel küzd, hanem ártatlan, és fegyvertelen embereket tudatosan, előre megfontoltan írt, nemre, korra való tekintett nélkül. (Ennek a definíciónak az avíttságát jól mutatja, hogy napjainkban az aszimmetrikus hadviselés, és a proxy háborúk korában teljesen "elfogadott" gyakorlat a polgári kórházakba, iskolákba, óvodákba, lakóházak közé való nehéz és/vagy rakéta fegyverek telepítése, használata. Illetve ezen eredetileg polgári rendeltetésre épült épületek szétlövése, szétbombázása. Fél száz évvel ezelőtt ez azért nem volt annyira gyakorlat. Pláne nem volt elfogadott gyakorlat. Ma meg már minden fegyveres konfliktusnál előfordul ez. Hiszen a szétlőtt, szétbombázott kórház, óvoda, iskola képével nagyon jól lehet manipulálni az audiovizuális kulturális eszközökön tájékozódni próbálókat. Ráadásul sokszor az sem igaz, amit látunk.) Évezredek óta minden háborút kíséri a nem fegyveres lakosságot érő atrocitások. De nagyon nem mindegy, hogy a (részeg, vagy bekábítózott, vagy éppen ideggyenge) katona egyéni kilengése ez, vagy parancsba adott elvárás. Amennyiben parancsba adott elvárás, akkor használják az orosz közbeszédbe a fasiszta jelzőt.

Tetszik, nem tetszik a partizánvadász akciók ilyen parancsba adott kegyetlenkedésekről is szóltak. Pontosabban, főként ilyenekről szóltak. A horthysta hadseregünket ezért tartják fasisztának még ma is a Kárpátoktól keletre. 1944-45-ben a SzMERS konkrét listákkal jött hazánkban. Nem csak málenkij robotra vitték el az embereket ebben az időben országunkból, hanem a Szovjetunióban háborús bűnöket bizonyítottan elkövetőket is összeszedték, és vitték. Bírósági tárgyalásokra. Amint a szovjet vezetés számára nyilvánvaló lett, hogy a Szovjetuniót megtámadó európai hadseregek kegyetlenkednek a polgári lakossággal a megszállt területeken, tudatosan, és szisztematikusan gyűjtötték a háborús bűntettek elkövetőit terhelő bizonyítékokat. Már 1941-ben a háború utáni bíróság általi felelősségre vonásban gondolkodott Sztálin. És ő volt az is, aki javasolta a szövetségesek vezetőinek, hogy a háború végén egy nemzetközi bíróság előtt feleljenek a felelősök, a náci rendszer csúcsragadozói is. Rooseveltnek, majd Churchillnek is megtetszett a terv. Így jöhetett létre a Nürnbergi Törvényszék.  

"Mit rugózol ezen, mint egy cseldon?"

Mi az a cseldon?

Cseldon (челдон, чалдон) szó írott formában először egy értelmező szótárban jelent meg. Az enciklopédikus mű szerint Szibéria első telepeseit hívják így. A 16-17.században kezdődik meg a szláv etnikumnak a behatolása a szibériai vidékekre.

Vlagyimir Ivanovics Dal  (1801-1872) munkája (1866) szerint a szó jelentése: csavargó, fegyenc, száműzött, ki- illetve felszabadult ember. Szibéria kolonizálása nagyban hasonlít Ausztráliáéra. Az eleinte betelepített, betelepülő emberek "foglalkozása" alapján.

(V. I. Dal orosz író, etnográfus és lexikon készítő,folklór gyűjtő [néprajzos], és katonaorvos volt. Élete fő műve, amit 53 éven át készített Толковый словарь живого великорусского языка [Az élő nagyorosz nyelv értelmező szótára] volt.) A csaldon szó szerinte mongol eredetű, olyan személyre vonatkozik akiről levették a szolgaság jelzését. Jelenlegi tudásunk szerint a szó mongol eredetére nem utal semmilyen tudományos bizonyíték. Ezért ez a magyarázat, a fikció kategóriája.
Van egy magyarázat, ami szerint a Csalka és a Don közötti területről jövő embereket hívták a szibériaiak csaldonci-nak (чалдонцы).

(No most, a mellékelt térképen látható, hogy a Donnak se Csalka nevű mellékfolyója nincs, se nem zár be ilyen folyóval közt. [Szemben a Dnyeperrel, vagy a Volgával.]
Viszont ez a vidéken rengeteg hutor [kozák falu]volt. [Na jó, ma is van. Már ha az ott lakók őrzik még a kozák identitásukat, és nem oldódtak fel az ukrán és/vagy az orosz nemzetben.])
Az első szlávok akik Kelet-Szibériába kerültek elítéltek voltak, vagy azok őrizői (kozákok). A Don mellől jöttek a kozákok (Человеком с Дона), míg az elítéltek tréfás népi elnevezése a Csala (vagy Csalka) folyótól jövő emberek (людьми с реки Чалый) voltak. Tehát a Csala (Csalka) folyó egy nemlétező, kitalált földrajzi fogalom. (Talán a csalinból eredhet, ami ugyan a lovaknál almásszürkét jelent, de a sóhajt, a nyöszörgést is kifejezhetjük ezzel a szóval.)
E két fogalom összeolvadásából jött létre a csaldonci kifejezés.
Mivel a kifejezés összetevői tűz és víz, két ellentétes érzelmi töltésű fogalom, ezért hibának tartottam volna ha erőszakosan behelyettesíttetem volna bármilyen magyar kifejezést. Az eredeti szó jelentésének sokszínűsége magyarul egy szóval visszaadhatatlan.
Csaldonnak nevezték magukat a szabad emberek, akiknek nem voltak jobbágyi kötelezettségeik (kozákok), és csaldonnak nevezték magukat azok, akik ősei büntetésből kerültek Kelet-Szibériába.
Чалдон шапку не ломает. (A csaldon nem veszi le a sapkáját.) A szólás arra utal, hogy a magát csaldonnak tartó nem alázkodik meg a hatalom előtt. A csaldon nem kapkod, nem alázatoskodik a hatalom előtt. Renitensségük miatt  van a szónak pejoratív értelme is. A lustaság, a butaság szinonimájaként is használják. Másik oldalról nézve pedig a csaldon számára a szolgalelkűség, az engedelmesség szégyenteljes dolgok. Ez a szó egyszerre lehet dicsérő, és sértő. Minden a szövegkörnyezettől, és a beszélő szándékától függ.
Azokat az embereket is így hívják, akik fizimiskáján látszik, hogy ősei között mongolok, esetleg "őshonos" szibériai bennszülöttek is vannak.
Valami olyasmi történhetett, hogy Szibériában a nyugatról frissen jötteket elkezdték csaldonozni. Az ország nyugati felén is elterjedhetett a kifejezés (miután a számüzetésből, vagy a katonai szolgálatból hazatértek), de mint a szibériai szinonimája. Függetlenül attól, hogy szláv, vagy valamilyen más származású volt az illető. És innentől már minden játszik!
Egy szó mint száz. Nagyon összetett jelentéstartalmú kifejezésről van szó.

"Apa meghalt. A fronton.'41-ben. Kljazmánál."

Ezt Dzsurabajev mondja. Számomra nem teljesen világos mire gondol.Van egy Kljazma folyó Moszkvától keletre (természetesen az európai részen!), ahol esetleg eleshetett volna az édesapja, de ahhoz körbe kellett volna a németeknek zárni a fővárost. Nevezett folyó olyan 30-40 km-re folyik a várostól. Ezen a területen nem folytak harcok.A másik megoldás, hogy az ifjú kazah harcos összekeveri Kljazmát Vjazmával. Vagy csak az akcentusa miatt hallatszik Kljazmának a Vjazma. Mindenesetre nem javítottam a helységnevet, úgy hagytam ahogy elhangzik. (Mert szerintem itt Vjazmáról lenne szó, viszont Dzsurabajev nem egészen tisztán beszéli az oroszt.)

"- Következő!

- Nekem az aljából, földi!

- Mákos nudli nem kellene? Haladjál! Következő!"

Дуля с маком

Ez a párbeszéd nagyon tetszett nekem.

Miről van itt szó?

Alaphelyzet: ételosztás kondérból.

A csellós ukránul mondja, hogy: Következő!

Mire jön oroszul a kérés: Földik vagyunk, hát a sűrűjéből adj nekem. Amire a reakció egy russzizmus.  A  képen is látható, hogy mit is jelent ez a kifejezés (Дуля с маком).  Egy mákos kéz fügét, fityiszt mutat. Egyszer. Meg hát ott van az a mákkal töltött, esetleg megszórt tészta. Azért egy ételosztótól, egy szakácstól elég frappáns válasz, nem?

Csupán azért idéztem meg ezt a párbeszédet is itt, hogy ha valaki a film nézése közben nem csak az ételre asszociálna, ne szégyellje magát. Nagyon elterjedt azon a vidéken, ahol a film játszódik, az első (bal oldali kép) értelmezése a kifejezésnek. Tehát: Ezt neked!

Nektek, akiket érdekel a felirat, inkább ezt a linket ajánlom!
(A felső a Blue Ray, és a Blue RayRip-ekhez jó, az alatta lévő pedig a DVDRip-ekhez.) 

Jó mozizást!

Leonyid Utjoszov slágérét, amelynek címe megegyezik ennek a fimnek a címével, itt hallgathatjátok meg: https://my.mail.ru/mail/kandidat1946/video/9250/26134.html

Farkaskutya, a Szürke Kutyák fajából

A film eredeti címe: Волкодав из рода Серых Псов
A felirat tulajdonságai:
FPS: 23,976,
a fájl kiterjesztése: srt.
















A Viking című film kapcsán olvastam itt-ott, hogy húúú! Micsoda látványvilág lesz ez, ha megjelenik! Ilyen látványos orosz filmet! Megnéztem a trailert amin annyit álmélkodtak egyesek. Eszembe jutott,  az év elején az egyik munkatáram mesélte, hogy előző délután közösen edzett egy testkultúra szalonban  egy újságíróval. Két nyomás között közölte a firkász, hogy nagyon oda kell figyelni az orosz filmekre, mert kezdenek jókat csinálni. Ja. Kezdenek. A baj az, hogy ilyen félműveltek az újságíróink. Is. A tudatlanság öntudata önhittséggel megspékelve annyira jellemző ránk. Ez korunk, és kultúránk egyik rákfenéje. Fellengzős megjegyzéseket viszont tényleg ott kell tenni, ahol az izzadságszag fontosabb mint az IQ. (Egy nálam jóval idősebb embertől hallottam azt a szarkazmust, hogy a jogász, és az újságíró mindenhez ért. A forrásom megbízható, mert gyakorló ügyvéd. Több évtized tapasztalata van mögötte. Legalább annyi éve jogász, mint ahány éves vagyok én. Remélem sokáig közöttünk lesz. Sokat köszönhetek neki. Egy új világot, a jog világát mutatta meg nekem. Bár megkérte az árát, mégis hálás vagyok neki. Megtanított egy másfajta gondolkodásra is. Így utólag azt mondhatom, semmit nem bántam meg! Tudjátok, minden jó, ha a vége jó!)

Látványos film elkészítéséhez sok minden nem kell. A technológia adott. Meg kell venni. És kell még kreativitás. Annak aki kitalálja a látványt, a sztorit, és annak aki (akik) a technológia segítségével „életre keltik” az álmot. A technológia mellett meg kell venni a kreatív ötleteket, és a programozók idejét. Ennyi.

És már lehet is sápítozni, hápogni. Már ha a látvány a legfontosabb.

A 2006-os év terméséhez tartozik a Farkaskutya, a Szürke Kutya fajtájából cím fantasy film. Megvalósítása látványosra sikeredett, mert valószínűleg ez volt az alkotók célja. A történetre nem mondanám, hogy túl egyedi, vagy merész. De a látványhoz pont tökéletes. Magam nem túlságosan rajongok a bőrruhás, lovaglós, kardozós filmekért. Ugyanakkor nem véletlenül készítettem feliratot ehhez a filmhez.

Ezzel a filmmel búcsúzom el (legalábbis egy időre) a keleti szláv mítoszok, mesék világától. Az utóbbi időben volt egy-két felirat, ami ebbe a miliőbe vitt el bennünket. A paganizmus, neopaganizmus egyáltalán nem vonz, nincs az érdeklődésem homlokterében. De azért nem árt, ha az ember tud erről is ezt-azt. Segíthet más alkotások, vagy éppen mások tőlünk eltérő gondolkodásának megértéséhez. Segíthet más kulturális vonatkozások megértéséhez . A film nem a szláv mitológiát dolgozza fel, de a filmben látható kellékeken bőségesen találhatunk szlávos motívumokat.

Talán ez az ami megfogott a filmben.

Közben felmerült bennem, hogy e film kapcsán lehet, hogy nem ártana megnéznem a Gyűrűk Ura trilógia valamelyik részét. Azért vetődött fel bennem ez a dolog, mert még soha nem láttam, és a Farkaskutya nézése közben azért fel-felvillantak bennem filmcímek. Azaz nem mondhatom, hogy eredeti ötleteket találtak ki az alkotók. De hát eredeti dologgal szinte már lehetetlen előállni a filmes műfajban.
Van egy jelenet, amikor a karaván halad az erdőben (oldalt folyócska csörgedezik), a háttérben egy várkastély áll... Annyira művi ez az összeállítás mintha egy hollywoodi Tolkien adaptációt látna az ember. Ezután kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy a bejegyzés szempontjából lehet, hogy hasznos lenne megnéznem legalább egy részt. De teltek a napok, a hetek... És már látom, hogy jó eséllyel soha nem lesz már abból semmi.

Szóval, akkor néhány szót még ejtenék erről a filmről. Ahogy írtam is már, szerintem a látványvilággal semmi gond. Jól passzol a történethez. Ennél több nem is kell egy ilyen fantasyhoz, mint amit ez az alkotás nyújt. Jól látszik rajta az alkotók szándéka: megmutatni mi is tudunk olyat csinálni mint Hollywood. Ehhez nem csak a technikai feltételek voltak adottak, hanem neves, és ismert színészeket hívtak meg (a nem túl bonyolult lelkületű) karakterek megformálására.
Említhetném Nyina Uszatovát, Okszána Akinysinát, és...
A film harmadik megtekintésekor (egy felirat elkészültéig egy párszor szoktam látni az adott filmet) vettem észre a stáblistán Igor Petrenko nevét. Te, jó ég! Ez az a Petrenko lenne? De hisz nem is az alakítja azt a szerepet! Belenéztem újra. De. Ez az az Igor Petrenko. Igaz, hogy mellékszereplő; igaz, hogy szinte mindig előnytelen szögből látszik, de ő az. A maszkos, a sminkes jó munkát végzett!
Úgy gondolom, a látványra nem lehet panasz. És a történet?
Azt kellene írnom, hogy a Jó és a Rossz harcáról, küzdelméről szól a film. Van a ebben a moziban Rossz, de hogy a Jó miért jó? Azért mert segít egy ifjú, csinos hölgynek? Azért mert a női főszereplőnek ártani akarnak, és a főhős (a Jó, a Magányos Harcos) megakadályozza ezt? Azért lenne Jó Farkaskutya, mert igyekszik megbosszulni a családján esett sérelmeket? Csak ezért?
Számomra a főhős nem testesíti meg a Jót. Pedig a történet szerint annak kellene lennie. De nem is rossz ember. Csak egy egyedülálló, kivert kutya. A Szürke Kutyák törzséből.
A legnagyobb baj, hogy nem tudtam azonosulni Farkaskutya hősiességével, talán attól van, hogy teljesen kívülállóként cseppentem a történetbe.
Marija Vasziljevna Szemjonova írónő (és műfordító) egy egész könyvsorozatot szentelt a sztorira. 1995 és 2014 között hat kötete jelent meg a sorozatnak, melyek mind Farkaskutya viselt dolgait meséli el. Maga a film 2006-os, tehát megállapíthatjuk, hogy egy sikeres könyvsorozatra építettek a mozi megalkotói. Az ötödik kötet 2003-as kiadású, tehát ahogy elkészített (ahogy régen mondták: az egész estés) alkotást, nem lanyhult az érdeklődés, és... 2007-ben jött egy tizenkét részes sorozat (16+ besorolással), melynek címe Molodoj Volkodav (Ifjú Farkaskutya)... és 2014-ben megjelent a következő könyv is.
A mozifilm nem kapott ilyen korhatáros besorolást.
Az írónőről annyit, hogy a szláv (vagy szlávos) fantasy irodalom egyik megalapítójának tartják. Egyik interjújában arról beszél, hogy érdekli, és kedveli az (o)rusz történelmet. Kedveli a romantikus történelmi műveket. Kedvenc írói: Sir Walter Scott, James Fenimore  Cooper, és James Herriot.
Mit mondjak?
A Farkaskutya történetén meg is látszik.
Ami nem tetszett a filmben, a film cselekményében, hogy amikor nagy a baj, akkor mindig varázslatos tudomány segítségével tud csak a sztori tovább haladni. (Jó, tudom. Ezért fantasy.) Mondjuk ezen még túl tudom tenni magamat, de a főhős legfőbb segítsége a legunszimpatikusabb karakter. Úgy jelenik meg, mint Szűz Mária, és olyanokat mond, mint Kozsó. Amilyen segítséget ad, azt meg mindenféle réti mágus is tudhatja. Szóval, egy nagyon felesleges karakter. Szerencsére minimális ideig szerepel. De így is egy kicsit sok.
Mindezek ellenére nyugodtan nézzétek meg ezt a filmet.
E bejegyzést olvasva lehet, hogy egyesekben negatív előítélet fogalmazódik meg  filmmel szemben. Úgy gondolom, hogy mindent rosszat leírtam, ami leírható a filmről, de az erényeit egyáltalán nem soroltam fel. Szeretném felhívni a figyelmeteket arra  tényre, hogy ez a felirat elkészült, és közre is lett adva! Nem bántam meg egyetlen percet sem, amit a filmmel, a felirattal történő pepecseléssel eltöltöttem. Ez azért jelenthet valamit...
Könnyed időtöltésnek tökéletesen megfelel. A film látványvilága feledteti az alkotás árnyoldalait.

A felirat itt található meg.

Csodára várva

A film eredeti címe: В ожидании чуда
A felirat tulajdonságai:
FPS: 29,970,
a fájl kiterjesztése: srt.

Csodára várva

Ezzel a romantikus vígjátékkal a Pityer FM után, ismét Szentpétervárra látogathatunk el. Egy hagyományos romantikus vígjátékban a film elején egy csinos, kedves leány találkozik egy jóképű, derék fiatalemberrel, de számos akadályt kell legyőzniük, hogy a film végére egymáséi lehessenek.

Itt ezekből az elemekből semmit sem találunk. Maja (Jekatyerina Kopanova) egy tehetséges reklámszakember, de kicsit csúnyácska, kicsit alacsony, kicsit testes. Sehol egy jó pasi, Maja mégis töretlen optimizmussal keresi álmai hercegét, és fut bele újabb és újabb pofonokba. Aztán megtörténik a csoda. No, nem a szőke herceg jelenik meg, hanem egy ,,harmadik fokozatú jótündér'' (Vlagyimir Krilov). Akit csak Maja lát, és aki igyekszik jótanácsokkal ellátni a lányt, hogy több szerencséje legyen az életben. Amúgy a jótündér is jóképű, remekül lehet vele beszélgetni és nem hagy cserben. Lehet, hogy igazi pasira már nem is lenne szüksége Majának?

A film zenei válogatása is kiválóra sikerült. Úgy tűnik, a kétezres évek elején nem lehetett szentpétervári vígjátékot forgatni a Gorod 312 nélkül. Itt ráadásul nem csak a dalait hallhatjuk (a stáblista szerint hármat, amiből én csak kettőt találtam meg) hanem a zenekar is megjelenik a filmben, amikor a Девочка, которая хотела счастья (A kislány, aki úgy várt a boldogságra) című dalukat éneklik.

A feszültebb pillanatokban Julia Buzsilova Белая кожа (Fehér bőr) című számának akkordjai hangzanak fel (ének nélkül):

Szvetlana Koroljova énekli (franciául) Christophe 1965-ös slágerét, az Aline-t. Ennek a megtalálását jelentősen nehezítette, hogy a stáblistán véletlenül felcseréltek két betűt, és így Alien lett belőle.

Az eredeti:

A film címadó dala a Morális kódextől:

A főcímzene Vika Dajnyekotól: Фильм не о любви (Film nem a szerelemről)

És még egy kedvencem, Csehov és Lera Masszkva: Нецунами (Nem szökőár):

Van még egy utalás Viszockijra is. Amikor Vlad azt énekli «Если друг окозался вдруг...» (,,Ki ma barát, egyszer talán...'' ), Akkor a Вертикаль (Függőlegesen) egyik betétdalából idéz:

Amundsen jóvoltából a filmben a 22. perctől a szöveg magyar fordításával is megtekinthető.

Ha valaki azt gondolná, hogy a Maját játszó Jekatyerina Kopanova egy csúnya, kövér színésznő, akkor pillantson bele az Игрушки (Játékok) című vígjátéksorozatba (https://www.youtube.com/watch?v=oR1JTJ_Q1wk)! Meg fog lepődni.

A filmben feltűnik az Auróra cirkáló is. Piros pontot kap, aki megtalálja!

A felirat megtalálható itt.

A felirat ehhez a youtube-on található verzióhoz készült:

https://www.youtube.com/watch?v=NEGqDplN6kI 

Ahhoz, hogy magyar felirattal nézhessük, persze le kell tölteni a videót is, például a http://en.savefrom.net/ segítségével.
                                                               
                                                                                                                    Bodor András

Jaroszláv. Ezer évvel ezelőtt

A film eredeti címe: Ярослав. Тысячу лет назад
A felirat tulajdonságai:
FPS: 23,976;
a fájl kiterjesztése: srt és ass.
















Elég hosszadalmasan készült el ez a felirat. Ha jól emlékszem még 2011-ben találkoztam először ezzel a filmmel. Már akkor felvetődött bennem, hogy talán érdemes lenne feliratot készíteni hozzá.
Azután telt-múlt az idő. Valamikor 2015 első felébe azután elkészítettem a fordítás első verzióját.
2016. május legvégén átnéztem a fordítást. És most itt az idő, és publikálom mind a feliratot, mind a hozzá tartozó bejegyzést.
Milyen ez a film?
Egy nem túl bonyolult történetet láthatunk. Egy egyszerű történelmi kalandfilmet. Az orosz államiság történetének hajnalán, a Kijevi Rusz felemelkedésének idején játszódik a film.
Az első mondatokban a narrátor jól körülírja az eseményeket, a körülményeket. Időben túl vagyunk már Rusz megkeresztelkedésén. Vlagyimir megszilárdította hatalmát, sőt elkezdte a Rurik dinasztia hatalmának "bebetonozását".
Erről részben már írtam a Vlagyimir herceg című rajzfilm kapcsán, talán nem árt, ha ismét átolvassa azt az írást (is), az aki nagyon "képbe" szeretne lenni, akkor mikor a Jaroszlávot nézi.
A leglényegesebb rész:
"Ezután Vlagyimir tudatosan elkezd városokat alapítani Kijev körül. Ugyanakkor ezen város lakóit tudatosan telepíti be. Különböző etnikumú, kevert identitású népséggel. Különböző szláv törzsek tagjait keveri össze különböző finnugor törzsek tagjaival. Multikulti városok jönnek létre, hogy azután elkezdjen kialakulni a közös nemzettudat. Hogy a Kijevi Rusz lakosai ne varégként, drevaljánként, ne finnként, hanem szuzdaliként, kijeviként, csernigiviként, perejavszláviként tekintsenek magukra. Hogy ruszok (ruszicsok) legyenek. Mindannyian.

A törzsi kereteket szétrombolja ezzel a tettével Vlagyimir. A törzsterületek határai megszűnnek. A fejedelmi adminisztráció összefogja az új országot. Vlagyimir „újít” a közigazgatásban is. Fiait ő is kinevezi egyes területek vezetésére, de nem engedi őket sokáig egy helyen lenni. Nem engedi, hogy a helyiek és „kormányzó” között szoros kapcsolat alakulhasson ki. Ezzel is saját befolyását védi, miközben gyermekei beletanulhatnak a kormányzásba."

Ez a film alaphelyzete. Vlagyimir fia, Jaroszláv Rosztov fejedelme összeszedeti a druzsinájával az adót. Igen ám, de az adószedőket ismeretlenek megtámadják, és a fejedelmi sarcot magukévá teszik. Nem kétséges itt sokkal többről van szó, mint egyszerű rablásról! De kik tették ezt? Az erdőben lakó a Kijevi Rusztól független törzs, vagy mások?

Az uralomról, a hatalomról szól ez a helyzet. Jaroszlávnak, ha alkalmas az uralkodásra, akkor ki kell köszörülni a fejedelmi tekintélyen esett csorbát!

A tét nem kicsi!

A néző egyszerre láthat egy középkori kalandfilmet, és egy történelmi, mondai történetet.

Nevezetesen nem csak Jaroszláv kalandjait nézhetjük végig, hanem megismerkedhetünk Jaroszláv városának megalapításának legendás elbeszélésével is.

A film elsődleges célja, a szórakoztatás mellett, hogy közösségtudatot építsen. Úgy gondolom, hogy az idealizált karakterek ezt a célt szolgálják. Persze, melyik az a kalandfilm, amelyben részletes jellemábrázolás lenne?

Ennek ellenére véleményem szerint, a mozi egyik, nem is titkolt célja, hogy a gyermekekben, fiatalokban a hazafias érzés kialakulását segítse. Nincs is ezzel szerintem semmi baj. Más országokban, köztünk nálunk is, elő szokott ez fordulni. Ugyanakkor szerintem sokkal magasabb színvonalon teszik ezt meg ebben a filmben, mint például a Koltay-féle Honfoglalással sikerült. Nem kívánom megbántani, megsérteni a magyar film alkotógárdáját, de nekik egy nézhetetlen filmet sikerült összehozniuk. Az én esetemben, szó szerint. Próbáltam, nem sikerült. A messzi távolba tekintő Franco Nero nem segített, hanem inkább csak rontott a helyzeten.

A magyar őstörténet jeles eseményével foglalkozó mozifilm is szemmel láthatólag szeretett volna, vagy szeretne, magyarságtudatot erősíteni. De a megvalósítás...

Na ezzel az orosz történelmi filmmel nincs ilyen gond!

Látványos, még akkor is ha a csatajelenetekben (Mert természetesen van benne ilyen!) nem fröcsög, spriccel állandóan a vér. Nem az elborzasztás a cél, hanem a szórakoztatás!

A történetnek van valami idealisztikus felhangja, és ezért nem is baj, hogy nem a harc horror jellege van kihangsúlyozva.

Érdekes (és a vlagyimiri örökséget figyelembe véve jogos is) az, hogy a szemben álló felek, között nincs elvetemült, gonosz utálni való. Nincs alábbvaló nép(csoport), gyakorlatilag egyenrangú felek küzdenek. Kivéve... Kivéve a gaz gyilkosokat, a rablókat. De hát azok elsősorban bűnözők!

A paganista erdőlakók, és a keresztény Jaroszláv (és emberei) között nincs vallási konfliktus. Gyakorlatilag azt sugallja ez a film, hogy fontos a más vallásának tisztelete, még akkor is, ha a pravoszlávoké a jövő. És egy olyan nagy, és jelentős vallási kisebbségekkel rendelkező országban, mint az Orosz Föderáció fontos, hogy tudja ezt a felnövő generáció. (Érdekes, hogy bár a hivatalos álláspont, mint pozitívumot hangsúlyozza az ország vallási sokszínűségét, addig a  neoprotestáns közösségek egyes tagjai, az állam által támogatott pravoszlávia nyomásáról panaszkodnak.)

Az erdőlakók, akik a filmben szerepelnek, Velesz kultuszát gyakorolják. A nevezett idol a szláv mitológiában a nyájak védője, állatok és az állattenyésztők istene. 

Velesz

A költészet, a költők és mesemondók védője.

A téma elismert kutatói nem tudnak megegyezni abban a kérdésben, hogy Velesz azonos-e Volosszal. G.Lovmjanszkij szerint csak névhasonlóságról van szó, és Volosz nem azonos Velesz istennel, hanem csak egy démon.

A név jelentése is vitatott. Egyesek szerint a "nagy" kifejezést kell megtalálni a szóban.

Szokás volt néhány szál gabonát (nem asztagban!) felajánlani Volosznak ajándékként, áldozatként. Ezt hívják (ezt a néhány szál gabonát) Volosz szakállának. E szokásból is látszik, hogy egy mezőgazdasághoz kapcsolható kultusz idolja. A kutatók szerint Velesz kultusza ugyanolyan ősi, mint Perun kultusza. Így érthető, hogy a Kijevben, a Vlagyimir herceg által állított szentélyben is volt szobra. Ezt a bálványt 988-ban döntötték le.

Ettől függetlenül is Rusz több városában is volt szobra.

A kereszténység elterjedése után Velesz a szinkretizmus "áldozata" lett. Ő "maga" egyértelműen démoni, ördögi figurának számított, de különböző funkciói "krisztianizálódtak". A gazdasági élet, a kereskedelemhez kapcsolódóakat, a tenger és a földalattidolgok ezután Csodatevő Szent Miklóshoz "tartoztak".  A többi Szent Vlaszijhez, az állatok védőszentjéhez. A szinkretizmus következményeként, azokon a vidékeken, ahol (az orosz északon) erős volt a Velesz kultusz, a kereszténység elterjedése után erős Szent Vlaszij (Szent Balázs) kultusz alakult ki. A népi vallásosságban megőrződtek az ősi rítusok( népi imák, ráolvasások), de most már Velesz helyett Szent Vlaszijt mondtak.

Napjainkban  a szláv neopogány mozgalomban Veleszt, mint a bölcsesség istenét is emlegetik. Divat Wotannal való összehasonlítása, esetleges megegyezésük (azonosságuk) taglalása.

Velesz napjának a szerdát tartják, kövének az opált. Fémjének az ólmot vagy a higanyt, fájának a lucfenyőt, diót vagy a kőrist.

Érdekes, magyar szempontból nézve, a film befejezése. Sajátos nézőpontból, legalábbis számunkra sajátságosból, kapunk egy dinasztikus kitekintést. Aki esetleg első felindultságában történelem hamisításra, vagy csúsztatásra gyanakodna, nos az ilyen személyeknek kérem jusson eszébe "Szár" László, aki Vazul testvére, (egyben I.István unokatestvére volt)  felesége! A hölgyet Premiszlávának hívták, és I. Vlagyimir leánya volt.
De az Árpád-házban nem ő volt az egyetlen orosz. I. Endre (uralkodott 1046-1060; ő az aki megalapítja a tihanyi apátságot is) felesége Anasztázia orosz hercegnő volt. Salamon (1052-1085?; uralkodott: 1063-1074) volt az egyik gyermekük. I. László (uralkodott 1077-1095) egyik leányának (a neve nem maradt fenn) a férje pedig Jaroszláv orosz herceg volt. A magyar-orosz dinasztikus kapcsolatok az Árpád-ház korában nem merültek ki ennyiben! I.Géza király (uralkodott 1074-1077) Álmos herceg nevű fiának a felesége Predszláva is orosz hercegi származású, IV.Béla (uralkodott 1235-1270) Anna nevű leányának pedig Rasztiszláv orosz herceg, másik leányának, Konstanciának, Leó halicsi herceg volt a férje.
Hát, nem tagadhatjuk, hogy a Rjurik-ház és az Árpád-ház között voltak dinasztikus kapcsolatok. Orosz oldalról nézve: Anasztáziának, Jaroszláv egyik leányának, a férje I. András (Endre) magyar király; a másik leányának, Annának a férje I.Henrik francia király; Erzsébet nevű leányának pedig Harald norvég (viking, normann, varég) király volt a férje.
Ugye, hogy így már egy kicsit más a leányzó fekvése?

A felirat megtalálható itt.

Kell-e a patriotizmus? Szükséges-e a hazafiasságra nevelés, most a 21.század elején?
Némelyek számára idejétmúlt tradíciónak számít a hazafiasság, a nacionalizmus. Politikusok hangoztatják, miszerint a nemzeti gondolkodás a múlt század (és/vagy a 19.század) ideológiája. Gyanítom, hogy ez az állítás egy lózung. Egy jól hangzó, divatos lózung. Illik hangoztatni, mert valaki ezt így találta ki az Óperenciás tengeren túli vidéken. (Mondták ott már azt is [olyan bő 25 éve], hogy a történelem véget ért. És ma már az sem hisz ebben, aki ezt először leírta.)
Alapvető, hogy szüksége van az emberiségnek olyan eszmére, eszmékre olyan érzésekre, melyek a alapján közösségekbe szerveződhetnek. Az ember társas lény, és szüksége van olyan emóciókra, amik összekötik más emberekkel. Az kötödésre szükségünk van. Mindenkinek! (Még azoknak is, akiket antiszociálisnak tart a környezetük. Mert nem attól mások ők, hogy nem igénylik mások társaságát, hanem attól, hogy nehezebben "oldódnak fel" ismeretlen, vagy kevéssé ismert közösségben, közösségi térben.)
Kétségtelen, hogy változás állt be világunkban. Ahogy 2000 körül egy Fejtő interjúban olvastam, a 21. századot nem tudja jól értelmezni az, aki csak nacionalista alapon próbálja magyarázni a világ eseményeit. Ebben egyet tudok érteni! (Sajnos nincs már meg nekem ez az interjú, de szívesen újra olvasnám.) A 20.század végére megerősödött a vallási alapú terrorizmus (és kár szépíteni ebben elévülhetetlen "érdemeik" vannak az USA "bölcs" külpolitikusainak is), oly annyira, hogy gyakorlatilag 9/11 után bőven benne volt a levegőben egy új Középkor eljövetele. Vallásháborústól. A sokat szidott Bush adminisztráció sikeresen megakadályozta, hogy egy iszlám egységfront jöjjön létre a nyugati civilizáció ellen. Mindezt nem csatatereken, nem országok szétbombázásával érték el. (Arra a terepre csak azután merészkedtek, miután "lezsíroztak" mindent.) Ennek a sikernek az egyik következménye (vagy inkább eszköze?) az, hogy nem lehet, nem lehetett nevén nevezni a "gyereket". Aki mégis megteszi, a mai napig könnyen megkapja a náci, a kirekesztő jelzőket. A mismásolás mentett meg minket, a civilizációk összecsapásától.
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a 21.század eseményeinek helyes értelmezéséhez a nacionalizmusok ismerete is szükséges. E nélkül csak a propagandák megvezetettjei lehetünk.
Magam nem gondolom, hogy a nacionalizmus, az egészséges nemzettudat feltétlenül csak rossz dolog lenne. Persze vannak felesleges sallangok, de egy nemzeti közösséghez tartozni egy kulturális identitást jelent. Tíz éves korom óta nem hordok kokárdát, még márciusban sem. Nem jövök lázba, ha piros-fehér-zöld zászlót látok városom épületein. Nem szeretem a magyarkodó műmájerkodást. Egyáltalán nem szeretem a magyarkodást. De nagyon jó volt magyarnak lenni egy olyan közösségben, ahol csak én voltam magyar, csak én beszéltem magyarul. Jó volt beszélni a történelmünkről, a hagyományainkról, a szokásainkról. Jó volt azt mondani, amikor néztük a Queen koncertfilmet, és Freddy Mercury a Tavaszi szél vizet áraszt-ot énekelte, hogy ez egy magyar dal. (Na jó, moldvai csángó népdal. :D)
Divat azt mondani, hogy a nemzeti érzés a múlt. Rendben van. De akkor mi a jelen? Mi lesz a jövő összetartó eszméje?  Ne gyertek nekem, se a világpolgár tudattal, se az európai polgár eszméjével!
Ezek ugyanolyan régi, avitt eszmék (csak modern köntösben), mint a nemzeti érzés.
A császárkori Római Birodalom polgárai polgárai ugyanúgy világpolgárnak érezhették magunkat, mint napjaink (magukat trendinek, és roppant progresszívnek gondoló) álmodozói. A királyság kori Rómában meg a lokális patriotizmus volt a nemzettudat, és a városállam alapja. Már a növekvő köztársasági Róma túljutott azon, hogy csak vérszerint rómaiak legyenek az állampolgárai. A császárkori pedig eljutott oda, hogy árulta, osztogatta az állampolgárságot. A lokális, esetleg vér szerinti, polgárjog háttérbe szorult. Rómainak lenni nem jelentette már azt, hogy a római kultúra elkötelezettje a polgár. A nemzeti érzés helyét átvették a jogi státusz, és a pénzügyi lehetőségek birtoklása. Körülbelül innentől már csak zsoldosai voltak a Birodalomnak. (Meg gazdasági érdekei.) Az ideákat megöli a pénz.

Hogy miért jutott mindez az eszembe?
Úgy gondolom, hogy a Jaroszláv. Ezer évvel ezelőtt című film tökéletesen alkalmas arra amire készítették. Az ifjakban érdeklődést alakítson ki népük történelme iránt. Nem próbálja realisztikusan bemutatni az eseményeket. Igen, idealisztikus a történelem felfogása. A címe is érdekes egy kicsit. A Jaroszláv utalhat a főhősre, de magára Jaroszláv városára is.
Tökéletesen összefoglalja az orosz nacionalizmus egyik lényegét. Helyhez, és személyhez is kötött. Nem idegengyűlölő, nem intoleráns nemzeti alapon, ahogy igazából az orosz néplélekre sem lehet elmondani ezt. (Tudom! A Spektrumon, NatGeon nem ezt szokták állítani.) Úgy próbál nacionalista érzelmeket gerjeszteni, hogy ez egyáltalán nem bántó más nemzetek számára.
És számomra ilyen az igazi patrióta érzés is!

Ez a nóta a szívemből szól! Ez egy igazi hazafias dal! Egészséges nemzettudatról tesz bizonyságot. Látni a hibákat, gyengeségeket, bűnöket, de mégis: ljubit nas narod. Szeretni a népemet.
Nem hinném, hogy ez egy múlt századi életérzés lenne! Sőt, szerintem nagyon is jövőbe mutató!
Épp azért, mert nem délibábos, matyóhímzéses, nagymagyarországos, trianonozósan sírva vigadó gerincmagyarkodó, turul madaras, székelyzászlós-himnuszos, zászlólengető álomvilágon alapszik.
De nem hazudja magát világpolgárnak sem. Nem gondolja, hogy mindenütt otthon lenne. Jó az, hogy nem vagyok mindenütt otthon! Tudom furcsán hathat ez a megállapításom. Főleg napjainkban, amikor látszólag olyan könnyen összebratyiznak egymással az emberek, a közösségek. Szükségük van az összetartozás érzésére, de nincs szükségünk csordaszellemre. És a csordaszellem elkerülésében segít a tudat, hogy nem vagyunk mindenütt otthon. Nem mondhatom az egész világra, hogy az én házam, az én váram. Mert az olyan kisajátító, intoleráns, és önző álláspont. Van olyan hely a Földön, ahol vendég lehetek, mert nem én vagyok a házigazda. Sőt! A Világunk döntő része ilyen! Tudom, ez egy nett, idejétmúlt nézőpont. Nem trendi.
Az inernacionalizmus eszméje újra hódít. Azt állítja magáról, hogy elhozza az emberek közé a békét. Nem először ígéri ezt a történelem folyamán. Ez is csak egy olyan ígérgetős szólam, amely állításával ellentétben soha nem hozta még el a békességet.
John Lenin Lennon '71-es himnusza (Imagine) nagy kellemes melódiára van megírva. A zene nagyon szép, de a szöveg... A dal tartalma számomra egyáltalán nem vonzó. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol nincsenek határok. Nem azért mert kedvelném a háborút, a pusztítást. (Hanem azért, mert ha nincsenek határok, akkor nem is tud az ember hová menekülni nagyon nagy baj esetén. Meg azért, mert szeretem hogy világunk sokszínű. Az egység lassan de biztosan hat a sokszínűség ellen. Gondolj csak a nyelvekre. A világnyelvek visszaszorítják a kisebb nációk nyelvi kultúráját. Ez törvényszerű. De ez fakítja a világunkat.) Nem vagyok biztos abban, hogy jó lenne ha az emberiség létrehozná az egységes világot. Hiszen az emberi történelem arról szól, hogy valakik mindig létre akarnák hozni ezt az egységes világot. És a technológia fejlődésével egyre brutálisabb eszközökkel teszik ezt. (Az Imagine írója adós maradt valamivel. Nem közli velünk, hogyan jönne létre az egyvilága. Évezredek óta fegyverrel akarják. Miért változtatnának ezen? Így a legolcsóbb. Ha fegyverrel hozzák létre az egységes világunkat, akkor utána miért korlátoznák magukat a győzők? Ilyen az ember?) Napjaink külpolitikája is erről szól. Bár mintha most nem a lennoni, hanem az orwelli világ felé haladnánk.
Láthatólag a kapzsiság (is) mozgatja az emberi történelmet. Persze ez nem jó dolog. A világbirodalmi ábrándok során mindig eljut az emberiség egy része valamiféle internacionalizmushoz. És valamiért mindig a nacionalizmus hozza el a birodalmak, rendszerek bukását is. Évszázadok óta.
A nacionalista, soviniszta ideológiának rengeteg áldozata van, volt, és lesz. Ahogy az internacionalizmusnak (még akkor is ha éppen most nem így hívják) is rengeteg áldozata volt, van és lesz. Persze, a magamutogatós nacionalizmus is (ahogy a világpolgári eszme is) megérett már az ideológiák szemétdombjára. Két szélsőséges pólus, amelyek olyan jól kiegészítik egymást. Semmi baj, csak (?) hinni kell bennük... és holnapra megváltozik a világ...
Vagy nem!
Gluhovszkij Metro trilógiájának első kötetében ott van kimondatlanul, ami a harmadik kötetben egy nagyobb monológban pedig kimondatik: minden ideológia arra jó, hogy kihasználják az embereket. Igen, sajnos ez így van. De érdemes-e nihilistaként élni? Jó-e a kiégett, céltalan lét?
Van-e, és ha igen mi, a megoldás?

A témához ajánlom nektek a Leningrád zenekar Honleány című dalát (ezt is kedvelem.):

Érdekes dolog ez a hazafias, nemzeti érzület. Egyszerre progresszív, és retrográd. Akkor progresszív, ha nem kirekesztő. Teljesen egyet tudok érteni Vlagyimir Szolovjov kijelentésével:
"A végsőkig gerjesztett nacionalizmus megöli az abba esett népeket, az emberiség ellenségeivé teszi azokat, habár az emberiség mindig erősebb lesz, mint az egyes népek."

Nagyon nehéz megtalálni, de meg kell találni a helyes arányt az életünkben. Szükségünk van a valahová tartozás érzéséhez. Ez a közösségi élmény lehet közösségfüggő (azonos nyelv pl.), vagy helyfüggő (hazaszeretet). De a kettő, ideális esetben, egyben van meg az emberben. Ez egy irracionális dolog. Irracionális, mert érzelem. A helyzet paradoxona, hogy ezt az irracionális dolgot racionálisan kell kordában tartanunk. Ahogy viszonyulunk a közösségünkhöz, úgy viszonyulunk magunkhoz is. Nem kell öngyűlölőnek, de felfuvalkodottnak sem kell lennünk.
A náció, a nemzet iránt érzelem, a hazaszeretettel együtt, egy luxus az ember életében. Az éhező, nélkülöző embert nem foglalkoztatja a magasztos eszme. Ő az elsődleges szükségét kívánja kielégíteni. Az életben maradás ösztöne a legfontosabb számára. Nem árt, ha van valami a gyomorba ahhoz, hogy az önző ember ne csak magával foglalkozzon. Ilyenek vagyunk. Ne csapd be magadat: Mindannyian ilyenek vagyunk.

Jelenet a filmből

Természetesen egy átlagos magyar nézőben nem indukálódik semmilyen  nacionalista érzelem e film megtekintése közben. Hiszen a filmben felbukkanó Szvarog kereszt, a palacsinák, a kaviár, a gőzfürdő látványa legtöbbünknek csak kellékek, csak látványelemek. (Miközben olyan üzenetet is hordoznak, hogy a filmben szereplő ellenfelek azonos kulturális közegből származnak. Hiszen az egyik, és a másik félnél is "megtalálhatóak" a tipikus keleti szláv motívumok. Még akkor is, ha az egyik félnél a keresztény jelképrendszer dominál.) Mit kaphatunk akkor a filmtől?
Egy brutálisnak nem mondható történelmi kalandfilmet. Nem olyan túl régen láttam újra A kilencedik légió (Centurion) című filmet. Annak idején nem tűnt fel, hogy mennyire indokolatlan abban a moziban a brutalitás. (Talán az akkori korszellemben ez volt benne [?].) Most teljesen öncélúnak láttam a fejlevágásokat, a szökőkútként spriccelő művért. Persze érteni vélem, hogy ezzel az alkotók "életszerűvé" kívánták volna tenni a látványvilágot, de közben a misztikus vonalat is, ha csak érintőlegesen is, de erőltették egy kicsit. A két törekvés teljesen kioltotta egymást. Legalábbis szerintem. Ha elhagyták volna az indokolatlan brutalitást, akkor kaptunk volna egy történelminek álcázott tündérmesét.
Nos, ebben az orosz gyártású kalandfilmben nincsenek olyan brutális jelentek. Természetesen, ahogy "kell" egy kora középkori csatajeleneteket is tartalmazó filmben, ebben is fröccsen időnként a művér, de sokkal visszafogottabban, mint ahogy ezt némely pattanásos kiskamasz elvárná. (Számomra egy kicsit mindig is érthetetlen volt, hogy egyesek tizenévesen miért vonzódnak a halálkultusz showbusiness-es megjelenítéseihez. Talán azért mert egy tizenévesnek teljesen felfoghatatlanok ezek a dolgok. Érteni érti, vagy legalábbis úgy véli, de felfoghatatlan számára. Hiszen valljuk be, még a huszonévesen is úgy érezzük, hogy örökké élni fogunk. Tudjuk, hogy van elmúlás, halál, de valahogy hihetetlennek tűnik, hogy minket is érinteni fog a dolog. Ahogy idősödik az ember, úgy kezdi megsejteni, megérezni, az elmúlás szónak a jelentését.)
Annak ellenére, vagy éppen azért, mert a filmben nem a brutalitásé a főszerep, egy élvezhető, és látványos történelmi filmet láthat az érdeklődő. Tagadhatatlan, hogy a filmbeli karakterek jellemvonása nem túl kidolgozottak, és idealisztikusak. Mindez a film romantikus történelemfelfogásából is ered. De hát az alkotóknak szemmel láthatóan nem az volt a céljuk, hogy egy izzadságszagú, véráztatta mozit készítsenek. A régi, klasszikus felfogásban készült történelmi filmet láthatnak az érdeklődők.
Szerintem próbáljátok ki!