Lepkék

A film eredeti címe: Мотыльки
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.

















Lepkék - A szerelem és a halál küzdelme.

Meg kell tanulnod nemet mondani! – közölte velem egyik jó ismerősöm, talán két évvel ezelőtt.  Igen, meg kell. Korlátozott idővel rendelkezek én is. Ura kell hogy legyek az időmnek. Beláttam ezt, és igyekszem már nem megígérni senkinek semmit. Persze a régebbi vállalásaimra emlékszem, és igyekszem betartani őket. De nem akarok kényszerből semmit csinálni. Mert abban nincs öröm. Ennek ellenére, vagy éppen ezért lassan de biztosan teljesítem az ígéreteimet, és nem köteleződök el már senkinek. Ha figyelmembe ajánl valaki egy filmet, akkor amint az időm engedi „utánanézek” . De nem ígérek semmit.  Ez a bejegyzés egy kivételről szól.

Február közepén kaptam egy ímélt.
Tiszteletem. Óvatos olvasója vagyok a blogodnak (tudniillik korlátozottan van csak időm filmekre, úgyhogy igyekszem válogatni, tehát ezt is és azt is nézek, orosz, távol-keleti, európai, amerikai), minden tiszteletem a fáradozásodért, azt hiszem, a leginformatívabb blog, amit a neten találtam eddig film témában, már-már nyomasztó információmennyiséggel, tényleg megsüvegelendő.
A feliratok igényesek, érthetőek, nem elnagyoltak (amikkel azért elég sűrűn találkozom, ha filmet nézek, mert ugye angol-német-francia-spanyol(?) még oké, sokan beszélik, de a többit általában angolból fordítják, ami, ahogy tapasztalom, nagyon sok információ lemorzsolódásával jár...)
Hát ez (is) lenne az oka annak, hogy hozzád fordulok.
2012-ben hírét vettem egy készülő ukrán-orosz mini sorozatnak, ami a Мотыльки címet kapta (angolul rendszeresen Inseparable címen említik, esetleg (The) Moths). Az előzetes számomra több mint meggyőző volt, igényes sorozatot sejtetett.”
Ó! De jól esik a dicséret!
Leginformatív blog filmes témában! De hiszen van amikor nem is a filmről írok! Persze, azért a filmhez kapcsolódóan. Nem tehetek róla, számomra egy filmben nem az a fontos, hogy milyen nagy nevekre lehet hivatkozni, hanem hogy milyen intuíciókat, milyen gondolatokat indít el bennem. Igen, valóban néha nekem is olyan érzésem van, hogy túl sok az információ abban amit leírtam, de higgyétek el, szokott bennem maradni még így is ez-az. Arra tartalékolva, hátha valaki a hozzászólásába belekérdez.  Ami legtöbbször nem történik meg. :D
2013-ban, a csernobili katasztrófa évfordulója alkalmából mutatták be. A sorozat nagyjából 4x48-49 perc, tehát olyan 190 perc körüli. Sajnos, sehol nem találtam hozzá semmilyen feliratot, senki nem szánta rá még magát, pedig ahogy utána olvasgattam, jó a kritikája (IMDb-n jelenleg 8,3 csillagon áll - igaz, csak 160 értékelésből).
Amit találtam, az egy 118 perces, egész estés film verzió, tehát olyan 70 perccel rövidebb a 4 résznél. Ehhez a gyártó maga csinált angol feliratot, és ezt fel is tették a youtube-ra. Meg is néztem. Azt kell mondanom, a felirat elnagyoltnak tűnik, néhol szerintem nem mindent fordítottak le, máshol erősen tömörítették a mondanivalót.
De nagyon tetszett, a színészek szerintem jók, a történet jó, a megvalósítás pazar (ez egy rövid szpot a trükkökről:https://vimeo.com/64294795 ), sok háttértörténetet beleszőttek a filmbe, amelyek akkor és azóta napvilágot láttak. Természetesen dramatizáltak, összesűrítettek, amit lehetett, kitalált alakokat raktak a történetbe, ahogy az kell, de egy szerethető melodrámát írtak, aminek a hátterét a csernobili 4-es reaktorblokkban történt események adják.
Amit a film ellen fel tudok hozni, az a rövidítés: nyilván mellékszereplőket vágtak ki, hogy beleférjenek a 2 órába. Egy-két jelentősebb szereplő szála kurtán-furcsán megszűnik a filmben, vagy csak említés szintjén zárják le az adott történetet (például a főszereplő lányka nővéréét). Szóval érezni a filmen, hogy több volt benne, mint ez a két óra (a sorozat előzetesében is van több olyan jelenet, ami a filmváltozatból kimaradt).
Mit tagadjam, érdekesnek tűnt a levélíró felvezetése!
A blogon, Amundsennek hála (szó szerint!), a témával kapcsolatban van már egy bejegyzés. Egy a csernobili katasztrófáról  dokumentumfilmről szól, amely film számomra A Dokumentumfilm (ebben a témában). Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy eláruljam hogy jött létre az idea, ami következében e  jeles műnek van magyar felirata. Mindenesetre az látható, hogy Amundsent (is) nagyon foglalkoztatta az ügy, hiszen a negyedik verziónál tart a szöveg. Csiszolgatta-csiszolgatta a művet a szerző. Egyébként teljesen meg tudom érteni, én sem vagyok soha megelégedve a felirataimmal. Nem is igen szoktam a publikálás után megnézni a filmeket magyar szöveggel. A hibákat keresem, a hibákkal foglalkozom, ahelyett hogy elmerülnék a film meséjében. Biztos jó így magyarul? Én értem, de … Jobb lett volna azt írni, hogy… de, akkor…
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, van négy régebbi feliratom, amit mindenképpen át szeretnék dolgozni! (Eddig is csináltam ilyet, a blogon tájékoztattam is ez ügyben mindenkit.)
Szóval, a Nehéz hetek krónikája szerintem alapmű!
Megkerülhetetlen dokumentumfilm. A téma number one-ja.
Ráadásul annak idején a publikáláskor bizonyos tekintetben megelőztük saját korunkat. (Hétvégén, hajnalban, mielőtt elindultam volna az egyik ismerősömhöz [segédkezni disznóvágáskor] ránéztem elektronikus levélfiókomra. Ott volt benne Amundsen üzenete: mehet a blogra ki a bejegyzés! Hát akkor rajta! Utána mentem a dolgomra.  Egész idő alatt arra vártam, hogy mehessek haza. Kíváncsi voltam, minden rendben van-e, vagy valamit elrontottam és azt már Amundsen jelezte, és javítanom kell. Úgy emlékszem semmi ilyesmi nem volt.) Nem sokkal később megtudhattam, megtudhattuk a médiából, hogy társadalmi vita, és tájékoztatás  nélkül, bővíteni fogják a paksi erőművet. Nem tudom, akkor se tudtam, hogy ez mennyire jó, vagy rossz megoldás. (Mármint a bővítés. A tájékoztatás hiányát teljesen rossz dolognak tartom. Elvégre rólunk van szó! Belegondolt valaki abba, hogy egy komolyabb üzemzavar esetén [hívjuk mondjuk komoly balesetnek] gyakorlatilag nincs hová kitelepíteni az embereket! Túl kicsi ehhez az ország.)
Gyógyszerek, gyógyhatású készítmények esetén kérdezzem meg orvosomat, gyógyszerészemet (?), hiszen mellékhatások lehetnek, ám az ország közepén (Na jó, ez erős túlzás!) történő atomerőmű építés esetleges mellékhatásai nem tartoznak rám? Nem kicsit képmutató az elitünk (?)!
Tudom, Paks 2 nem az atomenergiáról, nem a villamos áram termelésről, hanem a pénzről, a hitelről szól. Hogy a pávatáncra (régebbi nevén Kállai-kettős) legyen egy kis tér. Alkudozni lehessen itt is - ott is, és úgy tűnhessen, hogy a magunk útját járjuk. A különböző Nyitások is erről szólnak. Csak erről. Minden más csak porhintés.
Tehát a kérdésem az lenne, hogy volna-e kedved vagy lehetőséged magyar feliratot csinálni a filmhez?
Mit lehet erre válaszolni?
A mi lenne ha készítenél feliratot... kérésekre (már) nem szoktam pozitívan reagálni. De negatívan se. Most kivételt teszek!
És miért?
Mert kíváncsivá tettél. Kíváncsivá tett az írásod, és kíváncsivá tettek a linkjeid. Szerintem tökéletesen jellemezted az alkotást!
„Tetszik, mondhatni a szívemből való a filmsorozat. (A filmet nem néztem még meg.) Ám! Jelenleg egy tizenkét részes történelmi sorozaton dolgozom. Még elég sok hátra van belőle, de már kifelé megyek az erdőből.”
Valahogy így kezdődött el az üzenetváltás Tralfamador75-tel, melynek egyik „gyümölcse” ehhez a sorozathoz készült magyar nyelvű feliratok lettek. (A fordítás során tépelődtem azon, hogy szánjak-e időt a filmre is. Végül megtettem.)
A kedves levélíró rendkívül informatív az alkotással kapcsolatban. A lényeg benne volt/van az üzenetében. Mit tehetnék hozzá? Csak néhány személyes dolgot.
Ami megfogott a sorozatban az az, hogy nem egy klasszikus katasztrófafilmet láthatunk. Bár a robbanás a film „része”, láthatjuk később is a füstölgő romokat, de nem a katasztrófára, nem a látványra van kihegyezve a mű. Fontosabb az, hogy egyes emberek hogyan élik meg, hogyan változnak (ha változnak egyáltalán) a mindennapjaik.
És ez, a személyes érintettség nagyon fontos!
Nemcsak nekem, hiszen Tralfamador75 a következőt is megírta nekem:
„Az a helyzet, hogy a sorozat története érinti az én kedvenc témakörömet (még ha itt csak háttérről is van szó), amit nem is tudnék egyszerűen megnevezni, de talán maradhatunk annál, hogy "a nukleáris balesetek és háborúk és ami utánuk marad". És számomra Csernobil egy abszolút origó ebből a szempontból, pedig akkoriban, amikor történt, nem sokat foglalkoztam vele (10 éves voltam, és ugye agyon is hallgatták), de valahogy később ez egy olyan téma lett, ami sokat foglalkoztatott. Meg most is foglalkoztat. Csernobil pedig valami okból kifolyólag talán még inkább. Emlékszem a Panoráma különkiadására évekkel későbbről, na meg egy filmre, amit a királyi tévé is műsorra tűzött, én úgy emlékszem, talán 1990 tavaszán (de az IMDb szerint csak 1990 őszén volt Kanadában a bemutató, szóval nem tudom), s azóta sem: a Raspad című amerikai-szovjet filmet, aminek története szintén Csernobil körül forog. Emlékszem, mennyire felkavart ez a film, bizonyos jelenetek belém égtek, 1-2 éve letöltöttem, de végignézni még nem volt merszem; utánanézegettem, részben Pripjatyban forgatták, szóval elég autentikus az is (bár a film egy kitalált helyen játszódik, de általában az a vélemény, hogy tökéletesen ráillik a csernobili katasztrófára).
Ja, és el ne felejtsem a sehol sem fellelhető Szarkofág című tévéjátékot, ami miatt Szakácsi Sándor nevét egy életre megtanultam.”
Igen, a Szarkofág! De jó, hogy felidézted! Annak idején én is láttam! Rám is nagy hatással volt.
Akkoriban pedig fel sem fogtam mi történt. (Na nem én voltam így egyedül!) 1986-ról a napfényes tavasz, és a saláta jut elsősorban eszembe. Nagyon szép tavaszunk volt. Annyi salátát ettünk, mint még soha! Nagyon olcsó volt. Irreálisan. Azután szépen lassan kiderült miért olyan olcsó. Az exportunkat nem vették át, így irdatlan mennyiség maradt itthon. Ha megkérdeznék melyik zöldségek jellemezték gyermek- és ifjúkoromat, akkor a céklát, és a (kovászos) uborkát említeném. Ha 1986-ot kérdeznék (amely év az előbb nevezett időszakba esett), akkor a salátát. Az igazság az, hogy amikor megtudtuk miért olcsó (a sugárszennyezés miatt) még akkor is ettük. Ha nem látja az ember a Halált, akkor fel sem fogja, hogy van. (Talán igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy jelenlegi kultúránk elrejti előlünk az elmúlást, az elmúlás tényét. Ezért élnek úgy az emberek, mintha soha nem jönne el a Vég. Ezért sem tudjuk megbecsülni egymást. Ne gyertek nekem a horrorfilmekkel, mert az nem az elmúlásról, hanem valami másról szól!)
Emlékszem milyen lassan csöpögtették az információkat! (Minden ellenkező híreszteléssel szemben ez nem rendszer specifikus dolog volt. Erre a legjobb példa Fukusima. A japánok ugyanúgy tereltek, ugyanúgy próbálták a környezetszennyezés nagyságát neglilálni, mint ahogy a szovjet vezetés tette. Persze kisebb baleset volt, mint  a csernobili, de azért maszatoltak a japcsik is rendesen! Ráadásul nem igazán értem, hogy miért kell oda atomerőművet építeni, ahol rendszeresek a földrengések? Vagy ha építenek, akkor a földmozgás legelső jeleire miért nem állítják le az üzemet? Mert a nagy rengéseket azért előre tudják jelezni! Nekem úgy tűnik, hogy az emberiség semmit nem tanult Csernobilból.)
Emlékszem, a rádióba bemondták, nem olyan nagy a baj, senki nem menjen jódot venni a gyógyszertárba. Felesleges pánikolni. (Terjedt a hír: Pesten hosszú sorok állnak sorba a gyógyszertár előtt. Pedig, a túrót! Hiszen csak a bennfentesek tudhatták, hogy a pajzsmirigyeinket telíteni kellene jóddal. Ez a leggyorsabb, és legbiztonságosabb védelem a sugárzás ellen. Az ólmot nem számítva.) Persze, hogy ettük tovább a salátát…
Azután bejelentették, hogy központilag kevernek jódot a sóba, és a tejbe. A boltokban néhány nap múlva tényleg megjelent a jódozott só feliratú termék. A zacskós tej színe azonban továbbra is fehér maradt. Lehet, hogy ez így természetes?
Amikor már minden mindegy volt, azután kezdtek arról beszélni, mennyire komoly is volt a helyzet. Ezek a személyes emlékeim ’86 tavaszáról.

Ami megfogott a sorozatban az éppen az, hogy a szereplők ugyanúgy nincsenek tisztába semmivel, ugyanúgy nem fogják fel a történés tragikus voltát, ahogy mi sem. A különbség annyi, hogy ők ott vannak ahol történnek a dolgok. Hiába előttük történik, hibába velük esik meg. Nem látják a Halált, így hát teszik a dolgukat (persze nem úgy ahogy szokták, hiszen nem minden nap evakuálják az embert). Éreznek, vágyaik vannak, miközben tudják hogy napjaik meg vannak számlálva. (Csak azt a számot nem ismerik még.) Pozitív dolog szerintem a történet szerelmi szála. (A sorozat nézői két pár történetét követhetik figyelemmel.) Láthatjuk mi a különbség a kamaszszerelem, és a párkapcsolat között.  Mivel televíziós sorozatról van szó, senki ne várjon látványos effekteket, számítógéppel szétrajzolt jeleneteket. A film (viszonylag) egyszerű trükkökkel operál, ám ez nem hátránya, hanem inkább előnye az alkotásnak.
Mielőtt átadnám a szót Tralfamador75-nek szeretnék néhány mondatot szentelni a sorozatot készítőire.

Néhány szót ejtenék a sorozatot/filmet készítő vállalatról. Az Film.UA cég egy kijevi központtal rendelkező  filmes tröszt. A cég saját bevallása szerint több mint húsz filmvállalat tartozik a csoportba. Ezen vállalatok egy része ukrán, másik része orosz. A céget 2006-tól (megalakulásától fogva) Viktor Mirszkij vezeti. A filmkészítéstől (szövegkönyv, megvalósítás), az elkészült termék reklámozásán át, a terjesztésig tart a profil a Film.UA-nál.  Főként televizíós sorozatokkal foglalkoznak, melyek orosz nyelvűek. A blogon is található már eddig is alkotásuk (Ballada a bombázóról), de ez az első olyan mű, amelynek elkészítettem a sorozathoz, és a sorozathoz készített DVD filmhez is a feliratot. A Ballada a bombázónál nagy dilemma volt, hogy a sorozathoz, vagy a filmhez készítsek magyar szöveget.  A film mellett mindig az szól, hogy hamarabb megvan vele az ember, a sorozat mellet pedig, hogy jobb, teljesebb, mint a DVD-n kiadott film. Akkor, végül mégis csak a film mellett döntöttem.
Hogy miért készítettem most el mindkét verziót?
Több mint egy óra különbség van a két alkotás játékideje között. És ez a különbség, véleményem szerint, látszik is. Melyik a jobb? Ez teljesen nézőpont kérdése. Én a sorozatot láttam először. Sőt, amíg nem voltam meg a sorozat nyersfordításával, addig nem is néztem meg a filmet.
Ha érzelemmentesen, szárazon nézem őket, akkor azt állítom, hogy a fő különbség az, hogy (természetesen) a sorozatban vannak olyan jelenetek, amik a filmben nincsenek. Illetve egyes jelentek hosszabbak a sorozatban. Ugyanakkor a készítők a jelenetek sorrendjébe is „belekavartak” itt-ott. De ez egyik végterméknek sem okoz hátrányt. A vágásokkal, rövidítésekkel sikerült más-más célközönséget is megcélozniuk. A film lényegre törőbb. Ez az előnye is, és hátránya is. A sorozatra sem lehet azt mondani, hogy dagályos lenne, és jól kihasználja a plusz játékidőt. Nekem jobban tetszik a sorozat, (de lehet, hogy csak azért mert a történetet általa ismertem meg) mint a film. Szerintem jól megfogta a korszak hangulatát.  (Egyébként is szeretem a nyolcvanas évek közepén készült/vagy játszódó filmeket.  És nem csak a „kötelező” darabokat!) Aranyosabb, bájosabb mint a film. Persze tudom, hogy e két utóbbi jelzőm furcsa a film témája miatt, de vállalom!
A bejegyzések végén, a blogon való keresés megkönnyebbítése miatt néhány címkét szoktam illeszteni. Sokáig tépelődtem, hogy ehhez a bejegyzéshez odaragasszam-e a romantikus jelzőt. (A romantikát ne keverjük a szentimentalizmussal!) Tralfamador75-nek igaza van, hogy ez egy melodráma. De mégis olyan aranyosan, bájosan van ábrázolva a kamaszszerelem, hogy az már romantikus! Legalábbis bennem ébresztett ilyen érzéseket. Ugyanakkor  nincs elrontva happy end-del. Ha hiszitek, ha nem a Bumer 2 jutott az eszembe!
Szóval, ez is egy olyan plusz, ami nincs benne a filmben. (A kulcsjelenetekre nincs idő.) Ezzel is több a sorozat. Más értelmezési környezetet ad a történetnek. Ugyanakkor a filmet nézve, nincs hiányérzete az embernek. A kamaszok érzelmi élete nincs annyira kibontva, de lássuk, be ott nem is hiányzik az embernek. De például Alja nővére hirtelen „eltűnik” a filmből. (A barátját nem is látjuk.) És ez „hiányozhat” egyeseknek.
Talán úgy teljes a dolog, ha mindkét verziót megtekinti az ember. Mirszkij vezette csapat mindkét esetben szép munkát végzett. Érdekességként megemlíteném, hogy a film szereplői orosz színészek, a producerek, rendező, forgatókönyvíró és a stáb is oroszországiak. Egyetlen színészt találtam a listán aki  Ukrajnában él. Ez Oleg Primogenov, aki csak a sorozatban látható, és egy tengerész édesapát (szerepe szerint elsősorban édesapát) alakít. Ő jelenleg a Koleszko Kijevi Akadémia Színházában dolgozik.  Illetve megemlíteném Jevgenyija Lozát, aki a luganszki Antraszitban született, és jelenleg a Moszkvai Zenész Színház tagja. A hölgy Marjana Sirokovát, Alja nővérének karakterét alakítja. (Ezen kívül még egy lettországi orosz színész szerepel a filmben.) Mindezeket csak azért említettem meg, mert már többször utaltam arra, hogy 2015 előtt az orosz-ukrán gazdasági és kulturális kapcsolatok egyáltalán nem hasonlítottak az Európában megszokotthoz. A legbőszebb EU pártiak álmaiban szerepel olyan közeli együttélés, mint ahogy élt a két ország a kijevi puccs előtt.
Bizonyos tekintetben ennek a szimbiózisnak a gyümölcsit élvezte, élvezheti a 2002-ben alapított Film.UA konszern is. Ugyanakkor a háborús pszichózisban élő kijevi vezetés politikai döntései a vállalat életében is változást hoznak. 2015-ben betiltották az összes 1991 után készült orosz mozifilmet Ukrajnában. (Az orosz nyelvű televízió adások mellett. Illetve indexre kerültek  egyes orosz nyelvű könyvek, és szerzők. A második körben kitiltottak orosz színészeket, könnyűzenei előadókat Ukrajnából.  Azt hogy a vezetés igyekszik elkerülni, hogy a lakosság ne csak a kormánypropagandát ismerje, érthető próbálkozás, de hogy a Csalóka napfény, vagy a Szibériai borbély milyen nemzetbiztonsági kockázattal jár? Ki tudhatja? Nem, nem nemzetbiztonsági kockázatról szólnak ezek a törvények, mint ahogy indokolták őket, hanem inkább kisebbségi nyelvhasználat sorvasztási kísérletnek tűnnek.) 2015-ben az ukrán törvényhozás ösztönzésére létrejön a КіноКраїна, amely projekt révén az Film.UA 2016-ban a lengyel  АТМ Grupá-val szándéknyilatkozatot ír alá egy közös sorozat elkészítésére vonatkozólag.

És most következzék egy írás nektek, a javaslattevőtől:


TroA megkért, írjak valamit a Мотыльки-vel foglalkozó posztjához. Azt gondoltam, mi sem egyszerűbb ennél, majd jól megírom, amit gondolok, és akkor az nagyszerű lesz. De nehézségeim támadtak, nem a mondanivalóval, hanem azzal, hogy azt meg akarom-e osztani?
Végül már-már letettem a dologról, amikor egyszerre bevillant egy dolog, ami foglalkoztat ebben a balesetben. Ez pedig az, hogy valójában ez is egyfajta félelem az ismeretlentől. A számok, a léptékek, a kimenetel, rájöttem, hogy...

...tisztában vagyok azzal, hogy valójában sosem leszek képes megérteni és felfogni azt, ami 1986. áprilisában történt a Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű 4-es blokkjában (s nem pusztán azért, mert humán beállítottságú vagyok).

Először is számomra felfoghatatlan, hogy milyen indok(o)kal lehet alátámasztani azt, hogy egy nukleáris kísérletet az automatikus biztonsági berendezések kiiktatása mellett folytatnak le (pontosabban ebben az esetben csak belekezdtek a kísérletbe – bár az egyes szakértők véleménye eltér ebben a kérdésben [is], vannak, akik szerint a kísérlet lényegében már befejeződött, amikor a baleset bekövetkezett).
Másodszor. A csernobili atomerőmű RBMK-1000 típusú volt, a részletek mellőzésével az a lényeg, hogy a nukleáris folyamatot grafitrudak segítségével szabályozzák, aminek jellemzője a „pozitív üregegyüttható”. A jelenség lényege az, hogy a rektorban a víz-gőz hűtőközeg alacsony teljesítménynél pozitív visszacsatolású közegként viselkedik. A víz neutronelnyelő képessége jobb, mint a gőzé, tehát ha a közegben a gőz aránya nő a vízhez képest, akkor kevesebb neutron nyelődik el, ami miatt gyorsul a maghasadás. Ha gyorsul a maghasadás, több neutron termelődik, ami tovább gyorsítja a maghasadást, nagyobb hőt termel, ami pedig a gőz mennyiségét növeli. Tehát „megszaladhat” az erőmű adott blokkja. Lényegében ez történt Csernobilban is, a viszonylag kis teljesítményen üzemelő 4-es blokk teljesítménye megugrott (szakértők szerint a névleges /hő/teljesítmény 10-szeresére, mintegy 30GW-ra).
Harmadszor. Az erőmű dolgozóinak egy része nem dolgozott korábban ilyen típusú atomerőműben, sőt, akár atomerőműben sem. Nem voltak tisztában a kockázatokkal. A kikapcsolt automata védelmi berendezések miatt a kezelőszemélyzet a tapasztalatára és reflexeire hagyatkozva végezte a kísérletet – ami ugye a fentiek alapján legalábbis felelőtlenségnek tűnik. Ráadásul a kísérletet egy másik műszak készítette elő, tehát nem az a csapat, amelyik konkrétan épp az irányítóteremben tartózkodott.
Negyedszer. Az RBMK reaktorok kockázatairól a tervezők nem tájékoztatták a személyzetet, következésképpen nem ismerhettek minden körülményt ahhoz, hogy biztonságosan végrehajthassák a kísérletet, amit terveztek (a lényege az volt, hogy megállapítsák, egy esetleges üzemzavar esetén (ha a keringtető szivattyúk leállnának) a dízelszivattyúk beindulásához szükséges nagyjából egy percig a turbinák forgása elegendő energiát biztosít-e a hűtővíz továbbáramoltatásához).
Az események ismeretéhez közelebb visz a Discovery Chanel A nulladik óra – A csernobili katasztrófa című dokumentumfilm, ami akár a Youtube-on is megtekinthető (ne rettentsen el senkit a szörnyű szinkron, maga a film rendben van, még ha eléggé hatásvadász stílusú is, ahogy ezt a kereskedelmi csatornák által gyártott filmek esetében megszokhattuk).


Jó leírást ad a balesetről az alábbi oldal is, részletesen tárgyalva magát a balesetet:

http://www.reak.bme.hu/csernobil/index.htm?start


...tisztában vagyok azzal is, hogy valójában sosem leszek képes megérteni és felfogni azt, ami az elkövetkező napokban-hetekben-hónapokban történt a károk és következmények enyhítése céljából.

Először is a kiérkező tűzoltók és mentők hősiességére, amit nem csökkent az, hogy gyakorlatilag nem tudták, mivel állnak szemben; a tűzoltók számára a tűz csak egy tűz volt a többi közt, a mentők-orvosok számára a sérült egy szerencsétlenül járt embertárs volt, aki számított rájuk a bajban. Mai eszemmel azt tudom csak, hogy olyasmivel dacoltak ott és akkor, amit nem láttak, nem éreztek, talán nem is hallottak róla, vagy csak annyit tudtak, hogy az valami „rossz”. (Ha egy kis magánmegjegyzést tehetek, ebből a szempontból emlékeztetnek ezek az emberek a utahi Francis Gerard novíciusra Walter M. Miller, Jr. Hozsánna néked, Leibowitz! című regényéből, aki a Radioaktivitásról ugyan semmi konkrétumot nem tudott, de azt igen, hogy valami szörnyű démoni lény lehet, akinek jobb nem keresztezni az útját.)
Másodszor ott voltak a baleset következményeit elhárítani igyekvő emberek, akik közül szintén többen meghaltak. Akik alagutat ástak a reaktor alá, hogy a reaktor alatt az alapozást megerősítsék és lehetővé tegyék a szarkofág megépítését. A három búvár, akik egy medencét eresztettek le, nehogy újabb gőzrobbanás történjen. A helikopterpilóták, akik bórt, ólmot és homokot szórtak a 4-es blokk maradványaira, hogy a szabadba jutó sugárzást csökkentsék. És persze az a nagyjából félmillió sorkatona, akit azért vezényeltek a Zónába, hogy segítsenek a károkat és a veszélyeket minimalizálni. Közülük is a „biorobotok”-nak nevezett katonák, akiknek a reaktor szétszóródott darabjait kellett az erőmű tetejéről kézi erővel, aligvédő ruházatban letakarítaniuk (miután a szovjet csúcstechnika, a holdjáró elektronikája is elromlott a radioaktív sugárzás miatt – lám, a szerves mégiscsak jobb a mesterséges anyagnál... Két perces munka – életre szóló következmények. Ma sem tudható pontosan, hányan voltak. Ma sem tudható pontosan, hányan haltak meg a két perc következményeként.
Maga a küzdelem legjobban talán Vlagyimir Sevcsenkó Csernobil. Nehéz hetek krónikája című filmjéből érezhető át, a rendező ott volt, ahol az események történtek, nem törődve a sugárzással szinte megállás nélkül forgatott, hogy megörökítsen egy példa nélküli eseményt, aminek során súlyosan megbetegedett és belehalt a forgatás körülményeinek következményeibe. (És itt mindenképpen külön köszönet TroA lelkesedésének a posztért, valamint Amundsennek a kiváló magyar feliratért – azt hiszem, nyugodtan mondhatom, mindketten nagy hiányt pótoltak.):
Csernobil. Nehéz hetek krónikája

De a Discovery Channel filmje, A csernobili csata igaz története is kellően részletes és alapos ebből a szempontból:



Két magyar dokumentumfilm is érzékletesen mutatja a 3-4 évvel későbbi helyzetet.
Az egyik A Zóna 1989-ből:

A másik a Halál Csernobilban 1990-ből:


Talán kicsit kilóg a sorból, de azért megemlítem Mihail Belikov Raspad című 1990-es filmjét, ami ugyan játékfilm, és néhol meglehetősen fekete humorral és szatirikusan jeleníti meg az eseményeket, de sokak szerint a filmben ábrázolt események teljesen megfelelnek a csernobili baleset során történteknek (a stáb forgatott is Pripjatyban és a környéken). S nem utolsósorban érzelmileg (szerintem) nehéz film (sajnos, magyar felirata nincs /ha értitek a célzást, khm/, a királyi tévé a kilencvenes évek legelején bemutatta, tehát elvileg létezik hozzá szinkron, bár erről az iszdb sem tud):
Raspad


Azt hiszem, a likvidátorok utóéletét tényleg átérezhetően és jól ábrázolja Emanuela Andreoli és Wladimir Tchertkoff The Sacrifice című filmje:



És egy film arról, hogy azok, akik nem voltak hajlandóak elhagyni a környéket, hogy éltek - hogy élnek. Nicholaus Geyrhalter filmje, a Pripjaty:



...tisztában vagyok azzal is, hogy valójában sosem leszek képes megérteni és felfogni azt, ami a környék lakóira várt a baleset után. Hogy milyen lehetett elhagyni az otthonukat háromnapi élelemmel és ruhával. Hogy milyen lehetett aztán azzal szembesülni, hogy soha többé nincs visszatérés, hogy csak azért háromnapi a cókmók, hogy ne legyen nagy pánik és minél gyorsabban keresztül lehessen vinni a kiürítést, s valójában az ember a biztonságát, az emlékeit (amiből utólag bazári látványosság lett jó pénzért, borzongani vágyó turisták számára), mindenét hátrahagyta. Hogy az idős emberek ezen kívül az életüket is otthagyták, szó szerint semmijük sem maradt, az állataikat leöldösték, a terményeiket beszántották, az otthonukat lerombolták, felégették. Hogy barátok és családtagok szóródnak szét egy hatalmas ország különböző területeire.
Sosem fogom tudni megérteni, milyen lehetett a dilemmával szembesülni várandós nőként, hogy vagy abortusz, vagy annak kockázata, hogy ki tudja, mi vár a gyermekre. Hogy ugyan lehet, hogy egészségesen születik, de egy-két-öt-tíz év múlva esetleg leukémiás lesz, vagy pajzsmirigy-daganatos, és végeérhetetlen tortúrának lesz kitéve egy olyan országban, ahol mindent megtettek annak érdekében, hogy elhallgassák a következményeket, és igyekeztek a kiadásokat minimalizálni (hiszen évtizedeken át megmaradnak a baleset egészségügyi következményei, nemzetgazdasági léptékben mérve is érezhető mértékben terhelve a költségvetést).


Szóval számomra az az egész baleset felfoghatatlan. Nonszensz. Akár emberi mulasztás okozta, akár tervezési hiba, akár mindkettő, hihetetlen, hogy több százezer ember ember életét közvetlenül, milliókét pedig közvetve befolyásolja egy olyan katasztrófa, ami elkerülhető lett volna, amit még az utolsó pillanatokban is meg lehetett volna akadályozni.

Ebből a több százezer emberből fókuszál kettőre a Мотыльки. Egy tinédzser lányra, aki szertelen és szeszélyes, és szeretetet keres – de szerelmet talál, és egy (vélhetően) szintén tizenéves fiatalemberre, aki talán azt sem tudja, mit keres ott, ahol van, de azt tudja, hogy az életét örökre megváltoztatja; s nem csak az, ami az erőműben történt, hanem az is, ami az erőmű közelében, egy bizonyos szertelen és szeszélyes lány jóvoltából.
Örülök, hogy rábukkantam a filmre, s hogy TroA vállalta a sorozat magyar feliratát. Azt gondolom, a Мотыльки szinte mindenkinek megadhatja azt, amit elvár egy jó filmtől: izgalmat, drámát, romantikát, egy kis filozófiát, (nekem némi borzongást is), s úgy vélem, mindezt mértékkel és jó érzékkel adagolva, elkerülve a túlzásokat, ugyanakkor emlékezetes jelenetekkel téve maradandóvá az egész történetet, amit szervesen sikerült a háttér (a baleset) elé illeszteni. A filmben megjelennek a baleset és a kármentesítés ma már közismert epizódjai, a képzelt szereplők valós eseményeket élnek át (csak egy példa Alja édesapja, aki helikopteren szolgál és a sérült reaktor oltásában és a sugárzás csökkentésében vesz részt). Azt gondolom, a film megvalósítása is teljesen megfelel a mai igényeknek, akciófilmbe illő látványos jeleneteket nem nagyon érdemes keresni, mégis, a speciális effektes csapat kitett magáért, ahol az erőművet lehet látni, az valósnak hat (érdemes megnézni az effektekről készült kis videót, bár talán egy kicsit spoileres https://vimeo.com/64224323).
A színészek természetesen játszanak, a sorozatokra általában jellemző manír nélkül, ez is sokban segít szerethetővé tenni a karaktereket, szurkolunk nekik, szomorkodunk velük.  Marija Poezsajeva és Jurij Borisov között működik a kémia, ami, azt hiszem, legalábbis nem általános, ha filmet nézünk; mert hát igen, az jó, ha két színész jól reagál egymásra a filmben, de az sokkal ritkább, ha a néző úgy érzi: mintha a valós életet látnánk, mintha tényleg lenne köztük valami. De azt gondolom, igaz ez a mellékszereplőkre (például Pavel társa a beöltözésnél) és a statisztákra is.
A  Мотыльки számomra egy szelet 1986-ból, eredeti felvételekről már ismert jelenetekkel (manapság a filmből vett képkockákat látok ismeretterjesztő írások illusztrációjaként is – eredeti felvételek helyett vagy azok mellett); mondhatnám, hogy nosztalgikus (csak hát nosztalgiázni az ember nem a keserű dolgokon szokott), de inkább nem teszem, hanem azt mondom: így képzelem el azt, hogy milyen lehet egy lyukon át a múltba nézni. Mert az az igazság, hogy a balesetre nem emlékszem 1986-ból. Emlékszem a Halley-üstökös körüli felhajtásra, emlékszem az első magyar Formula-1-es futamra, emlékszem a szovjet-magyar 6-0-ra a mexikói focivébén, emlékszem a Challenger katasztrófájára, de Csernobilra nem.
Pedig ma már biztosan állítom, hogy olyan esemény volt, aminek hatása van az életemre – még ha nem is úgy, ahogy Aljának és Pavelnek a  Мотыльки-ben. Ám valamiképp kísért.
Köszi, TroA, a feliratot!

Tralfamador75



Néhány gondolat a feliratokhoz:

Ezen a felületen időről-időre megjelennek a különböző filmekhez készített feliratokhoz egy kis magyarázatocskák. Bár tudom, hogy a korszak nem kedvez a dolgok, körülmények elmélyült tanulmányozásához, mégis a magam részéről úgy vagyok ezzel, hogy hátha nem csak én vagyok trendenkívüli. A felületesség, amely erényként átitatja mindennapjainak engem nem zavar, hiszen ez nem más mint a társadalom, társadalmunk, kultúránk egyik jellemzője, tünete.
Volt már ilyen máskor is a történelem folyamán, nem unikális a dolog.
Azok akik nem tervezik azt, hogy a sorozatot is meg fogják nézni, feleslegesnek tűnhetnek majd a következő néhány bekezdés. Csupán azért, mert amikről írni fogok, azokkal kapcsolatban semmi sem hangzik el a filmben (kivételt csak a Kino jelent).
Mindezek előtt egy érdekességet szeretnék megosztani veletek az alkotásokkal kapcsolatban.
bal o.: Jelenet a filmből; jobb o.:Ludmilla és Vaszilij Ignatyenko esküvői képe
A mozgóképen látható történetnek köze van a valósághoz is. Nem csak fikció ami megjelenik előttünk. És most nem arra a banalitásra gondolok, hogy az atomerőműben robbanás tényleg  megtörtént 1986-ban.
A két főszereplő karakter, Pável Gyerzsavin (Jurij Boriszov) és Aljevtyina Sirokova (Marija Poezsajeva) valami olyasmin megy át, ami valóban megtörtént. Persze, nem olyan romantikus a valóság, mint a filmben, de mégis létező személyek, és történet ihlette a sztori íróját. A két fiatalt nem Pávelnek, és nem Aljának hívták, hanem Ludmillának, és Vaszilijnek. Vaszilij Ignatyenko a Csernobili Atomerőműnél történt katasztrófa utáni kármentesítők egyike volt. Munkavégzése során kapott nagy mennyiségű besugárzást. Felesége, Ludmilla Ignatyenkova ebben az időszakban terhes volt. A sugárfertőzött Vaszilij kórházba került, ahol egy speciális kórterembe látták el. Ludmilla, a felesége, azért hogy bemehessen hozzá, és ápolhassa, letagadta terhességét, és azt hazudta, hogy két gyermekük van, és többé már nem akar szülni. Annak ellenére, hogy az orvosok megtiltották neki, hogy férjét látogassa, ő mégis rendszeresen gondoskodott róla. Vaszilij 14 nappal a megfertőződése után meghalt, a felesége karjai között. Amikor eljött az idő, megszülte kicsinyüket, akit Natasának neveztek el. A kislány mája radioaktívan nagyon szennyezett volt. Hamarosan meghalt.
Úgy gondolom nagyon könnyen elhamarkodott ítéletet tudna mondani az ember erről az ügyről. (Vagy így, vagy úgy.) De ez felfogható egy morális kérdésnek is. (Mert ez valójában egy nagyon nehéz morális kérdés. Jó választ adni rá, gyakorlatilag lehetetlen. Legalábbis a történet végének ismeretével. Persze, aki döntött, a feleség, az nem volt annyi információnak a birtokában, mint mi vagyunk. Ezért sem tudunk mi jó választ adni.)
Jelenet a filmből (Alja-Marija Poezsajeva; és Pável-Jurij Boriszov

A kerettörténetben két tizenéves megismerkedik egymással. Az ismerkedést a leányzó kezdeményezi. A párbeszéd elején olyasmiket kérdez a fiútól, ami akkoriban a kamaszok között nagyon fontos téma volt. Milyen zenét kedvelsz?

"- Á, zene! Kedveled napjaink zenéjét?
A Modern Talkingot, a Duran Durant, vagy a mi Kino zenekarunkat, például? Megfordult a klubotokban Coj?"
E mondatocska miatt engedjétek meg, hogy néhány mondatot "szóljak" a Kino zenekarról, ami napjaink orosz tömegkultúrájában (lásd még popkultúra) is érezteti hatását. Egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a Kino zenekar dalainak feldolgozása magára valamit is adó előadó számára kötelező! Emlékeztek a Csata Szevasztopolért című (tavalyi) film promo dalára? A Polina Gagarina által eladott Kukuskára? Na, az is egy Kino dal. (Ezt a többek között feldolgozta a BI 2, Zemfira, az Akvárium is.)
Mi lehet a máig tartó siker titka?
Szerintem egyértelmű, hogy a szövegek. Coj nagyon jó érzékkel írt olyan szöveget, ami tulajdonképpen semmi (racionális) konkrétumot nem tartalmaz, ezzel szemben az asszociációknak tágas teret ad. Hiszen itt van például ennek a dalnak is a címe!
Már ez maga a talány! Mit akarhatott mondani a szerző? - klasszikus kérdésére annyi, de annyi választ lehet adni. Gyakorlatilag pontosan lefordíthatatlan a cím. (Persze, van akinek, vagy akiknek ez nem akadály! Gondolok itt most a 2002-es Alekszandr Vlagyimirovics Rogozskin rendezte nagyszerű filmre. Aminek magyar címe a Kiskakukk lett. Valamiért. Tudom, nem én vagyok az első aki szóváteszi ezt. Tudom, ha felcsapunk egy orosz-magyar szótárt, akkor ezt találjuk megfejtésként. Csakhogy! Egyrészt, nem véletlenül nem fordították le az oroszok a nemzetközi fesztiválok kedvéért sem a Kukuskát Kakukkának. Nem azért mert nem találtak orosz-angol szótárat. Talán jelezni kívánták, hogy nem az irodalmi nyelvbe kellene keresni megfejtést. Talán csak a film többnyelvűsége miatt gondolták, hogy nem fordítják le a címet. Mindenesetre a film egyik főszereplője egy finn mesterlövész, és a кукушка a szlengbe mesterlövészt is jelent. Többek között. Mert mást is. És sajnos nem ez az egyetlen orosz film ami így járt.)
Miért lefordíthatatlan? (Persze ez így azért kicsit túlzás!)

"Песен еще ненаписанных, сколько?
Скажи, кукушка, пропой.
В городе мне жить или на выселках,
Камнем лежать или гореть звездой?
Звездой."
"Hány dal még megíratlan?
Mondd kakukka (kukuska), dalolj!
Városban élek, vagy messze távol,
Kövön feküdni, vagy lángolni csillagként?
Csillaggal!"
Persze itt elsősorban (talán a) kakukkról van szó, de azért a Szevasztopolba szerintem a mesterlövész értelme miatt került bele.
Ott van például a кукушкин ige. Jelentése csavarogni. Szótő megvan?
Most egy kis kakukk mondja, énekelje, vagy egy csavargó (romantikus értelembe például)? Mert a munkásvonat, mesterlövész kombó azért durva! Vagy nem?
Épp ez az, hogy a hallgató saját lelkiállapotának megfelelően értelmezheti (persze keretek között) a dalszöveget, ez az ami időtállóvá teszi ezt a verset.
És hány ilyen dalszövege van a Kinonak?
Sok.
Kino zenekar
A Kino zenekar a '80-as évek egyik legnépszerűbb szovjet együttese volt. A zenekar vezetője, dal- és szövegírója Viktor Coj volt. Két aktív leningrádi underground zenekar tagjai összeálltak, és létrehoztak egy közös supergroup-ot. Az elhatározás 1981-ben egy krími kiránduláson történt meg. Eleinte Garin és a hiperboloidok (Alekszej Tolsztoj regénye után) néven neveztették magukat. A csapatot 1982 tavaszán nevezték át Kino-ra. Akkora megismerkedtek Borisz Grebenscsikovval, az Akvárium zenekar alapítójával, a szovjet zenei underground jelentős személyiségével. (Az Akvárium működését 1980-ban a hatóság betiltotta.) Grebenscsikov befolyással rendelkezett a hatalom által nem preferált kulturális térben, és segített a számára szimpatikus nagyreményű ifjaknakat az érvényesülésben. Ebben az időszakban írja Coj a filmsorozatban is felcsendülő Алюминиевые огурцы című dalt. Már az első felvételeknél besegítettek a zenélésbe az Akvárium tagjai. Ezek az anyagok kazettán jelentek meg. (Eléggé elterjed a Szovjetunióban is ebben az időben, hogy feltörekvő előadók kazettán terjesszék munkáikat. Ugyanúgy, ahogy itthon is. Biztos van a blog olvasói között olyan, aki ilyen-olyan eljárással sokszorosított borítójú kazettákat nyüstölt a magnóján. És biztos olyan is van, aki csak sejti, hogy mit jelenthet ebben az esetben a kazetta szó. :D) A zenekar első kazettaalbumán 13 dal szerepel, és a játékidő hossza után kapta címét (45). (Később Coj úgy vélekedett, hogy túl nyers volt ennek az albumnak a hangzása, és megbánta, hogy így lett kiadva.) A következő kiadványuk, egy tényleges, minden értelemben kalózkiadvány, amelynek 46 volt a címe. Ezeket a demófelvételek nem akarta kiadni a zenekar soha sem, és hivatalosan nem is tartják a zenekar kiadványai között számon. Ez a felvétel csak azért készült el, mert új zenészeket próbáltak ki, és kíváncsiak voltak arra, hogy kívülállóként, hogy szólhat a formáció.
1984 elején kezdett a zenekar a leendő második kiadványukhoz (Начальник Камчатки) felvenni a dalokat. 1986-ban jelenik meg az első hivatalos anyaguk (Ночь), a Melodija gondozásában. Állítólag kétmillió példányt adtak el ebből a lemezből. Innentől véget ér az underground sztárság ideje, a csapat előtt megnyílnak a hivatalos fórumok. Még a televízióban is megjelennek. A népszerűség és elismertség megnövekedésével együtt jártak a külföldi koncertek is. Nem csak az úgynevezett szocialista országokban lépnek fel, hanem néhány úgynevezett kapitalistában (Dánia, Olasz-, Franciaország, USA) is. 1990-ben egy autóbalesetben meghal Viktor Coj (28 éves volt), és ezzel véget is ért a Kino sztori. 2012-ben a Pérvij Kanál Цой — Кино címmel dokumentumfilmet mutatott be Cojról, és a Kinoról.
Az Arbaton található Coj fala a bizonyíték, hogy még ma is hatással van az emberekre a Kino frontembere.
A felirattal kapcsolatban már csak egy megjegyzésem van hátra, és az is zenei témájú.
A filmben a kiürült Pripjatyban a két fiatal összetalálkozik egy részeggel. Ahogy szokott, az illuminált állapotban lévő úriember hetet-havat összehord, de hogy egy kicsit világosabb legyen a gondolatmenete (nem mintha túl lényeges lenne) nézzük meg, mit is mond:
"Harmadik napja lángolnak a falvak zenét már érzem, ideje a májat amputálni!"
Hát ez így nagyon szép, csak se füle, se farka.
A mondat egyik fele egy idézet. A nyolcvanas évek első felének népszerű műdalának, a Golicin hadnagynak, a hibás idézete. Maga a dal az úgynevezett Fehérgárdista Dalok közé tartozik.
Először 1977-ben adják ki hivatalosan az éneket. Magát a dalt, annak keletkezésének idejét, körülményeit legendák övezik. Egyesek szerint a polgárháborús emigráció dala, mások szerint a 2.világháború után keletkezett. A szerzőségre is több variáció létezik. A legtöbb ének az úgynevezett Fehérgárdista Dalok közül nem a fehérgárdistáké volt. Ezeket a polgárháborús emigráció hullámába tartozok nem ismerték. Ez a dalocska azonban nem feltétlenül tartozik azok közé. A '60-as években már biztosan tudjuk, hogy létezett ez az ének. 1974-ben egy regényben idézik néhány sorát. A '80-as években számos szövegvariáció születik.
Az utóbbi időszakban felvetették, (pontosabban, a magát nyíltan banderistának valló személy, Vaszil Ljutij [Zsivoszil Ljutics fedőnéven is működik] nevezetű felvetette) hogy a(z ukrán) szélsőségesen nacionalista UPA egyik, 1949-ben írt dalának átirata a Golicin hadnagy című alkotás. Szerinte Mikola Matol a szövegíró neve. Az eredeti vers címe pedig: Мій друже Ковалю. Állítólag valóban él Kárpátalján egy Mikola Matol vagy Matoluk nevű költő, ám ő 1952-ben született. Tehát Ljutij állítása maximum részigazságot tartalmazhat. Ha...
Az eredeti dalszöveg idézett része így szól: Negyedik napja lángolnak a kozák falvak.
Tehát a filmben szereplő részegnek saját belsejében lévő érzéseiről jut eszébe, az akkoriban nem feltétlenül rendszerhűnek tartott dalocska első sora.
A felirattáblában kénytelen voltam pontatlanul, csak falvakat írni. Az időtartam, az olvashatóság miatt. Persze használhattam volna az eredeti kifejezést is, de tartottam attól, hogy esetleg egy nem annyira ismert kifejezés elviheti a néző figyelmét.

Végezetül nem maradt más hátra, mint hogy néhány szót szóljak a feliratokról.
A sorozat részeit itt lehet letölteni: 1.rész   2.rész   3.rész   4.rész.
Ez a WEB-DL, és a WEB-DLRip-ekhez jó. Ez különbözik a SATRip-es verziótól. Az utóbbi rövidebb részekből áll mint a WEB-DL-es. Jelenetek rövidebbek időnként, és az egyik dialógus is rövidebb. (Illetve a Pérvij Kanál logója is szerepel a "kópián".) Persze a SAT-Rip még mindig hosszabb, mint a DVD kiadás (egyfilmes verzió). Úgy döntöttem, hogy a csonkolt jelenetek miatt a SAT-Rip-es verziót nem teszem közzé. Aki a sorozatot szeretné megnézni annak valamelyik WEB-DL-t javasolom.
Ugyanakkor az egy részes DVD-n kiadott verzióhoz elkészített feliratot itt teszem közzé.
Aki jobb minőségben szertné az egyfilmest megnézni annak javaslom a Youtube-t. Az ottanihoz is jó a felirat időzítése.

Szeretném megköszönni Tralfamador75-nek, hogy figyelmembe ajánlotta ezt a nagyszerű sorozatot. Nagyon tetszett, öröm volt (bármilyen furcsának is hat, hiszen elvégre egy nagyon szomorú eseményről szól) a feliratokkal foglalkozni. Élmény volt minden perc, amit rááldoztam a sorozatra. Úgy gondolom, nem véletlen 16+-os besorolású az alkotás (az Orosz Föderáció területén). Nem a látványvilága miatt, hanem a történet az ami indokolja a korhatáros besorolást.
Szerencsés dolognak tartom, hogy a televíziós verziót (4 rész) ismerhettem meg előbb. Nagyszerű alkotás! Még egyszer, mindent köszönök!