Vörös Kísértet... és társai 3.rész

Az igazán jelentős háborús filmek - amely jelen esetben a múlt század közepi nagy világégéshez kapcsolódnak - szépirodalmi művek feldolgozásai. (Ez az én véleményem, és persze, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Mert hát a kategórikus kijelentések egyik szépséghibája, hogy általánosít, azaz magában hordozza a tévedés lehetőségét.) Mind Keleten, mind Nyugaton jónéhány értékes prózai mű készült erről az időszakról. Mi a közös Norman Mailer Meztelenek és holtakja és Mihail Solohov A hazáért harcoltakja között? Mindkettő második világháborús regény, de az egyik Ázsiában, a másik Európában játszódik. Akkor? Mindkettő nagyon jó írás, mindkettőt meg is filmesítették. (Az egyiket 1958-ban, a másikat 1972-ben.) És - ami a legfontosabb! - mindkettő többről szól, mint csak a háború. Az ember és az emberi jellem, esetleges torzulásival, ami ott van az eredeti művekben. Az írók nem feltétlenül ugyanarra teszik a hangsúlyt, de mindketten foglalkoznak a katonák lelkével is. De említhettem volna Irwin Shaw Oroszlánykölykökjét is, aminek szintén van filmes feldolgozása. A kérdés csak az, hogy az ilyen filmes adaptációk mennyire tudják visszaadni az eredeti művek lényegét, vagy leragadnak a sztorinál, esetleg az egész csak egy végnélküli csihi-puhivá változik. Ám a "lelkizés" viszont időigényes dolog. Darkcomet, annakidején, az egyik hozzászólásában közölte, hogy a Csendesek a hajnaloknak az 1972-es feldolgozása számára egy alapmű. (Az Égő hóval együtt.) Mert balladisztikus és a karakterek jelleme, múltja jobban ki van benne dolgozva. Ezzel nem is lehet vitatkozni, viszont ennek az volt az ára, hogy hosszabb a feldolgozás játékideje. De változnak a korszakok, és ma már mintha nem lenne akkora igény a lelki mélységek (vagy sekélységek) iránt. Ki az aki napjainkban kíváncsi a másikra, esetleg a mozgatórugókra? És nem csak a múlttal kapcsolatban gondolkodik sok ember így. Nem csoda hát, hogy a végnélküli lövöldözés bél és vérontással a legnépszerűbb háborús filmek jellemzői. 

Ha már csapongok a szovjet háborús filmek között, illik megemlíteni Jurij Ozerov endező nagyszabású filmeposzait. Magáról a rendező "előéletéről" csak annyit, hogy végig szolgálta, harcolta a Nagy Honvédő Háborút. Sorkatonaként kezdte, és 1944-re - miután elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát - őrnagyi rangban, zászlóalj parancsnok volt a 3. Belorusz Front kötelékében. Monumentális filmeposza  a Felszabadítás - amely öt részét 1969 és 1971 között készítette -, aminek a középpontjában inkább a hadműveletek bemutatása állt. 1985-ben a Moszkvai csata, majd 1990-ben a Sztálingrád című filmekkel folytatta a sagát. Nekem ez a stíl nem annyira a szívem csücske.

Napjainkban, jó néhány éve, se szeri, se száma az olyan orosz tévésorozatoknak, amelyek a NHH ideje alatt játszódik. Vannak jobbak és nem annyira jók. Van amelyik egy évadot él meg, van amelyik hármat-négyet, nyolcat... Ebből is látszik, hogy még napjainkban is fontos szerepe van a történelem eme epizódjának. Nem véletlen, hogy nyugati érdekeket szolgáló véleményformálók az alapjait próbálják kikezdeni bizonyos történelmi tényeknek, különböző történelmi személyek megítélésének.

Ott kezdődik a dolog, hogy bizonyos politikai intézmények (ilyen-olyan parlamentek pl.) történelmi eseményeket minősítenek. Nem ez a dolguk. Persze, mint magánembernek, a politikusnak is lehet véleménye politikai kérdésekben, de mint politikusnak, nem mérvadó amit történelmi eseményekről gondol. (Függetlenül, melyik parlament tagja.) Mint politikus, csak propagandistaként tud megnyilvánulni. És így csak zavarni tudja a történelmi tisztánlátást. Az egyik "legszebb" példa erre az, amikor az EP megszavazta, hogy a 2. világháború kirobbanásának a felelősei a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió. Indoklásként a Molotov-Ribbentropp hozták fel. Ez egy megnemtámadási szerződés volt, amely záradéka meghatározta a német és szovjet befolyási övezetek határait. Egyrészt, ez természetes. Megegyeztek, ki meddig mehet el (ha tud) anélkül, hogy a másik reagálna rá. Ha egy megnemtámadási szerződésről beszélünk, nem ördögtől való, hogy a felek megbeszélik, hogy mit tehetnek meg, és mit nem. (De hát, felosztották egymás között Lengyelországot! Igen. Nem először a történelem során. Azt mondhatjuk, hogy a két európai hatalom között ennek hagyománya van. Cinikusnak tűnhet, de ez tény.) Az EP határozata azért is történelemhamisító, mert egy évvel előtte a nyugati hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) szintén megkötötték a maguk paktumát Hitlerrel. Münchenben. És ugyanúgy megállapodtak a befolyási övezetekről. (Csehszlovákiát a háta mögött odaígérték Hitlernek. Aki meg is szüntette az országot. Egy részét annektálta, másik részén létrehozott egy bábállamot, harmadik részét... Lehetőséget adtak Hitlernek, hogy azt tegyen Csehszlovákiával, amit akar. Így megkapta Magyarország.) Miben különbözik egymástól a két paktum? Szerintem, semmiben. Akkor az EP határozat miért nem tette felelőssé Franciaországot? És az Egyesült Királyságot? Ez szóba sem került, mert nem a történelmi tények, hanem a propagandaszempontok voltak fontosak a képviselőknek. (Hiszen csak erőltetni kellene egy Hitler Putyin párhuzamot.) A dolog csak a manipulálásról szólt.

Nem árt nem elfelejteni, hogy a TIME magazin szerint Adolf Hitler 1938-ban az év embere volt. Kedvelte a nyugati média a német kancellárt. A politikusok is, mert fel akarták használni Németország erőforrásait a Szovjetunió ellen. Ez is közrejátszott abban, hogy Lengyelország 1939-es megtámadása után sem az angol, sem a francia hadsereg nem indult meg Németország ellen. Megszegték azon szerződéseiket, amikben a lengyel kormánynak megígérték a fegyveres védelmet. Németország ellen. Persze, 1941 nyara után a sztálini propaganda mindent megtett azért, hogy az emberekkel elfelejttesse, eltakarja azt a tényt, hogy valaha is megegyezett a dicső vezető és a német kancellár. De nem ő volt az első és egyetlen. Ahogy a történelemhamisításban sem.

Távol áll tőlem, hogy egy történelmi blogot, pláne hogy egy politikai blogot csináljak. De azért, időnként, úgy érzi az ember, hogy be akarják vinni az erdőbe. Igazából, az volt a tervem ezzel a bejegyzéssel, hogy egy igaz történetről szóló filmet ismét a figyelmetekbe ajánljak.

Mert hát a Nagy Honvédő Háborúról szóló filmek egyik jelentős csoportja azon filmek, amelyek megtörtént eseményeket dolgoz fel, egyrészt realisztikusak, másrészt mégis epikusak.

Ennek a vonulatnak egyik jelentős darabja a Csata Szevasztopolért.

Megmondom őszintén, hogy Ljudmilla Pavlicsenko élete egyáltalán nem irigylésre méltó.  És azért ez, ebből az eposzból is kiviláglik. És hogy ez az alkotók szándéka volt-e eredetileg, nem tudom. De nagyon valószínű, hogy igen. Hiszen a film ukrán címe az, hogy Törhetetlen.

Az 1957-es Múló évek (eredeti címe: A ház, amiben élek) az a film, amely úgy mutatja be a háborút, hogy egyetlen harci jelenet sincs benne. Az egész történet a hátországban játszódik. Azt gondolom, érdekes megközelítés, mert ezzel azt is üzeni, hogy a háború főként nem a dicsőséges harcokról szól. Egy háborúban szenvednek a katonák, és szenved a hátország. Úgy vélem, hogy az Égő hóban a tábornok őszinte szavai kiábrándítóak: tudom, hogy családapák, hogy gyerekek, hogy várják őket haza a szeretteik, de nem nézhetek így rájuk, mert beleőrülnék. Ők most katonák, akiknek meg kell halniuk, mert a Haza védelme ezt követeli meg.

Könnyű ilyesmit mondani egy tábornak. De a filmbeli tábornokról elhiszi a néző, hogy empatikus a harcosai irányába, és nem a benne tobzódó nihil vagy érzéketlenség mondatja vele mindezt. Hogy nem értéktelen lények, egyfajta disposable heroes számára a katonái. De áldozatot kell hozni, hogy esély legyen arra, hogy a hátország, a haza megmeneküljön. Igazi hősökké fognak válni, saját akaratuk ellenére is. És mi ez, ha nem maga a dráma?

A filmben láthatjuk, hogy a beosztottjai tényleg nem kitenyésztett katonák. Nem lelketlen gyilkológépek, akikért nem kár. Akik csak a harcmezőn tudnak kiteljesedni. Miközben tudjuk, tudhatjuk, hogy a 20.század - amely oly közel hozta az érzelemmentes ölés lehetőségét a katonákhoz - épp az ilyen eldobható hősök "kitermelésében" jeleskedett. És ez a karakter, a lelketlen terminátor,  a filmekben is feltűnt már. A Vörös kísértetben mindez - a filmbeli brutalitás ellenére - nem fertőzi meg a főszereplőket. Élet-halál harcot láthatunk, de a szereplőknek van lelkivilága. Kinek ilyen, kinek olyan. Ebben a moziban a gegek  - amik a harcokat "színesítik" - ellene hatnak a brutalitásnak. Elviselhetőbbé és ezáltal emberibbé teszi az összhatást.

A Sisuban ezt nem láttam meg. Persze, lehet bennem van a hiba.

A Csata Szevasztopolért című filmet itt lelitek meg.

És egy kicsit simogattam is a feliratot. Nem nagyon, csak egy ici-picit. Úgyhogy, ez a harmadik verziója felirat/fordításnak. Hátha egyszer...

És még annyit megjegyeznék erről a filmről, hogy mint minden igazán jó háborúsfilm, tulajdonképpen háborúellenes.

Egy nehéz időkben élő hölgy kemény életének bemutatása, amely a romantikát sem feltétlen nélkülözi. De nem a rágógumi verziós romantikára gondolok. Már ha lehetséges egyáltalán romantika a háborúban...