Eljött (végre) az idő, hogy a Két Halom befejező részeit is közkincsé tegyem. Eljött a számvetés ideje is, talán. Összehasonlíthatjuk a két évadot, vesztett-e a frissességéből valamit az alkotás. Mennyire értékálló dologgal van dolgunk? Elárulom, hogy mind az első, mind a második évadnál a nyolcadik-kilencedik rész körül besokaltam. Olyan holtpont féleség jelentkezett nálam, amin túl kellett lendülni. Ilyenkor azért megkérdőjeleződik az emberben, hogy tényleg kell idő pazarolni erre a dologra?
Közben - a nyáron - az is nyilvánvalóvá vált, hogy a patriarchális-matriarchális viszony témaköre elérte Hollywoodot is. Természetesen, egész más szemüvegen keresztül szemlélve. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen nem teljesen ugyanolyan kulturális szempont alapján gondolkodó társadalmakról van szó. Az amerikai nézőpont individuálisabb sokkal, de hát az egyéni teljesítmény értékelése mindig is fontosabb volt a nyugati filozófiában, mint a keletiben. Ezért is van az, hogy a Két Halomban politikai-társadalmi folyamatokat ábrázolnak elsősorban, és nem személyes konfliktusokat. Az első évadban négy-öt moszkvainak van neve. És a legtöbb ebből is gúnynév (Báró, Nagyapó, Krisz-Patkány). A második évadban többeknek megismerhetjük a beceneve mellett a valódi nevüket is. Ezzel valamiféle személyesebb irányba is elment a sorozat. (Ami egyáltalán nem baj.) De mégis, összességében inkább a társadalmi vonatkozások vannak ábrázolva. Gyakorlatilag, a jelenlegi Orosz Föderáció összes társadalmi problémája terítékre kerül. Mert hát elsősorban csak erről szólna ez a sorozat. De tagadhatatlan, hogy ráismerhetünk a magyar és a nyugat-európai viszonyokra, eseményekre is. Hogy lehet ez? Csak úgy, hogy ez egy nyugatellenes propaganda sorozat! Hát nem. Nem az.
A migráció és annak kezelése legalább akkora probléma a modern Oroszországban, mint Nyugat-Európában. És náluk se újkeletű a dolog. Csak mert el vagyunk izolálva Moszkvától, gyakorlatilag semmit nem tudunk a gondjaikról, lehetőségeikről és az eredményeikről. Ez akkor is így van, ha jelenleg kisebb a sötétség nálunk, mint volt mondjuk két éve. És paradox módon Moszkva nyílt katonai beavatkozása az ukrajnai polgárháborúba hozott némileg reálisabb oroszországképet. De csak némileg. Rá kellett döbbennünk, hogy a Netflix és HBO sorozatok által is generált GDP számok nem adnak reális képet a gazdasági helyzetről, az ipari potenciálról. Mert a háborúban a gazdaság valódi ereje és a demográfia döntő fontosságú. És bár ma már realistább a képünk az oroszokról, de távolról sem pontos. Sok a félreértés, a kevés megbízható információn alapuló túlgondolás. Például, a kedvelt Robert C. Castel, aki ráadásul igen ritkán nyilvánul meg vágy vezérelt ideák hangoztatásával, sem mentes a téves következtetések hangoztatásától. Megemlíthetném az orosz migrációs politikára tett megjegyzését, amely szerint könnyebb az orosz állampolgárság megszerzése, mint bármely nyugatiét. Mert hát elég öt évet Oroszországban élni, és kérvényezhető. Ennél azért jóval nehezebb, de nem mennék bele a jogi környezet ismertetésébe, elég ha csak arra felhívom a figyelmet - amit a Neokohn főmunkatársa is tud -, hogy egyéves katonai (front)szolgálat ára is lehet az állampolgárság. És ez csábító lehetőségnek számít. Pedig, az öt év kiváltása vagy a halál nem tűnik jó ajánlatnak. Már ha igaza lenne az izraeli elemzőnek. Szóval, a sorozat elsősorban az orosz problémákról szól, de mivel globálisan össze vannak fonódva a gazdaságok és a társadalmak, így a problémák is globálisak. Ezért ismerhetünk rá a magyar és a nyugat-európai problémákra ebben a sorozatban.
És nem igaz az a hír, hogy ott nem játszották a mozikban |
Ahogy az se, hogy titokban vetítették a mozikban |
És mitől tartom jónak a sorozatot? Mert időszerű. A mondanivaló nagyban hasonlít arra, amit az egyik kedvenc publicistám így fogalmazott megy 2022. március 21.-én: "A nyugati demokráciák fokozatosan elvesztették a képességüket arra, hogy a normális politikai paradigmán belül képviseljék a választók akaratát. A vészhelyzet-üzemmód általánossá vált, és igen kétséges, hogy vissza fogunk-e térni valaha a normalitásba. Az ürügy teljesen mellékes. Legyen az a Brexit, Trump, a klímaváltozás, a COVID-járvány, vagy akár az ukrán válság, a Hatalom úgy lubickol benne, mint hal a vízben. Ellenállhatatlan vonzerővel bír a lehetőség a hagyományos fékek és egyensúlyok felszámolására, a disszonáns hangok elhallgattatására, és egy puha despotizmus bevezetésére. A politikai elitek összefogása a permanens bürokráciával, a Nagy Médiával és a Nagy Technológiával egy neofeudális berendezkedéssel cseréli fel a régivágású képviseleti demokráciát.
Tom Friedman jól átvert minket az Aranyívek Elméletével. Nem mi formáltuk át Kínát liberális demokráciává, hanem ő formált minket át a saját képmására. Ahhoz, hogy ez a vészhelyzet-üzemmód fenntartható legyen, arra van szükség, hogy az elektorátust a permanens szorongás és felháborodás állapotában tartsuk. A Mátrix itt él velünk, de számítógépkód helyett indulatokból és érzésekből van összetákolva. A kábel, ami a Géphez kapcsol minket, csupán a primitív hüllő-agy működését teszi lehetővé, kikapcsolva a magasabb szintű elemző és bíráló funkciókat. A modern nyugati ember legnagyobb vágya, hogy jó és erényes ember legyen, a legnagyobb félelme pedig az, hogy ez nem fog sikerülni neki. Mivel a vallás hanyatlásával már réges-régen elvesztettük az abszolút jó és az abszolút rossz támpontjait, ezeket a kategóriákat a Mátrixnak kell kivetítenie elébünk. Csak így lehet biztosítani, hogy a zárt alakzatot megtartva masírozzunk tovább. Mivel a gépi kód sohasem tökéletes, mindig fennáll a veszélye annak, hogy a kritikus gondolkodás előtör a háttérből. Ezt megelőzendő a Mátrix állandóan váltogatja az ügyeletes Jót és Rosszat, mint egy régi Windows 95-ös a képernyővédőt."
Bár ez csak egy vélemény, de úgy vélem, kár lenne egy legyintéssel elintézni. Érdemes végiggondolni. Ha engem kérdeztek, az idézett írás első fele tökéletesen leírja, hogy mi is történt Magyarországon az elmúlt (minimum) nyolc évben. Csak hogy saját házunk táján söprögessünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése