Afganisztán 1979-1988 4.rész

Eljött az idő arra, hogy közzé tegyem a dokumentum sorozat utolsó epizódját. Ez okból megpróbálok egy kicsit más szempontból is rátekinteni ezen eseményekre. Elsőként a brit történész, Paul Johnson írásából idézek:

"Az iszlám újjászületés, a sah bukása és a fundamentalista terror közvetlenül járult hozzá az afganisztáni polgárháború 1979 decemberi kitöréséhez. Itt a barbárságba vezető szociálmérnöki buzgalom újabb esetével találkozunk, bár ebben az esetben, mint oly gyakran, az utópikus ösztönzés a  kommunista táborból jött. Az eseménysor főként azért bizonyult fontosnak,  mert végül óriási hatással járt az egész szovjet birodalomra. A britek három  afgán háborút folytattak (1838‐42, 1878-80 és 1919), s bizonyos értelemben  mindegyiket a jó szándék vezérelte; egyiknek sem volt célja, hogy stabilitást teremtsen  ebben  a  nyugtalan  országban,  vagy  hogy  „megoldja  az  afgán  problémát”. A Szovjetuniót nem riasztották el ezek a tapasztalatok: a félelem, a kapzsiság és a jó szándék keverékétől hajtva alámerült az afgán mocsárba – és bele is veszett. 1979‐ig a szovjet vezetés hosszú távra tervezett:  támogatta a nem marxista herceget, Mohamed Daudot, amikor az alkotmányos királyságot vezetett be 1953‐ban; majd húsz év múlva is, amikor letaszította trónjáról a királyt, és elnöknek kiáltotta ki magát. Az 1950‐es években a  Szovjetunió némi anyagi támogatást is nyújtott; az 1960‐as években megépítette az észak felől az ország belsejébe vezető utakat (amelyeket végül a saját  csapatai használtak fel), az 1970‐es években pedig arra összpontosította figyelmét, hogy egységes marxista pártot hozzon létre. Úgy vélte, ez utóbbi  célkitűzés 1977‐ben meg is valósult, amikor a Népi Demokrata Pártban egyesítette a Babrak Karmal, Nur Mohamed Taraki és Hafizullah Amin vezette  három forradalmi frakciót. 1978‐ban végre elérkezettnek látta az időt a társadalom  átalakításának  megkezdésére áprilisban a szovjetek  szentesítette  államcsíny megdöntötte Daud hatalmát.

Huszadik  századi  tapasztalatok  azonban  azt  mutatják,  hogy  az  utópizmus soha nem esik messze a gengszterizmustól. A szovjet vezetők a  forradalmat el tudták ugyan indítani Afganisztánban, de ellenőrizni már  nem voltak képesek. A most hatalomra kerülő hármasfogat nemigen különbözött a Kambodzsát terror alatt tartó sötét lelkű  ideológusoktól. Amin,  hármójuk közül a legerőszakosabb, eredetileg matematikatanár volt, aki az  elvont számok világából buzgón nyergelt át nagyszabású vérfürdőkre. Első  ténykedéseként saját jelenlétében végeztette ki Daud harminc családtagját,  utána kormánya tagjait, végül magát Daudot. Az Amnesty International  szerint 12 ezer embert tartottak fogva tárgyalás nélkül, sokat közülük megkínoztak. A marxista-leninista „terv” végrehajtása, miként Kambodzsában,  itt is teljes falvak lerombolását foglalta magába. Az egyik szemtanú szerint:  „Miközben a katonák nekiláttak a házak lerombolásának és felégetésének,  tizenhárom gyermeket gyűjtöttek össze, és állítottak sorba szüleik előtt. Néhány katona ekkor vaspálcával kinyomta a gyermekek szemét. A megcsonkított gyermekeket lassan megfojtották. Aztán következtek a szülők… A környező mezőket bulldózerrel túrták fel, valamennyi fát és bokrot gyökerestül  tépték ki, és az egész terület hamuval beszórt hegre emlékeztetett.

Bár Karmal később azzal vádolta Amint, hogy „vérszomjas hóhér” és  a „kollektív likvidálás” híve, a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint 1979  márciusáig ő is részese volt ilyen atrocitásoknak; ekkor Amin egyedüli diktátornak kiáltotta ki magát, és Karmait Prágába küldte „nagykövetnek”. Fokozta a terrort, elsősorban azért, mert az új Khomeini‐rendszer immár támogatást nyújtott az Afganisztánon belüli muszlim lázadóknak. Amin tulajdonképpen mintha olyan elképzeléseket dédelgetett volna, hogy teljesen kiirtja az iszlámot Afganisztánból. 1979 folyamán fokozódott az erőszak. Az  amerikai nagykövetet, a felkelések szakértőjét meggyilkolták – valószínűleg  az  oroszok.  Augusztus  12‐én  a  kandahári  muszlim  szentélynél  harminc  orosz tanácsadót elevenen nyúztak meg. Alekszej Jepisev tábornok, a Vörös  Hadsereg rangidős pártvezetője, aki az 1968‐as cseh invázió politikai oldalát  intézte, Kabulba utazott, majd visszaérkezése után Tarakinak, akit hármuk  közül a „legmegbízhatóbbnak” tartottak, megparancsolták, hogy távolítsa el  Amint. Ám a szovjet nagykövetségen folytatott heves vita nyomán Tarakit  lőtték le, s Moszkva kénytelen volt 1979. szeptember 17‐én táviratban üdvözölni Amint abból az alkalomból, hogy túlélte az „ellenforradalmi összeesküvést”. Rá egy hétre Amin kérésére három szovjet hadosztály vonult be az  országba, majd december 17‐én ejtőernyősök követték őket. Amin azonban  nem tudta, hogy Karmalt is magukkal hozták; karácsony napján indult meg  teljes  erővel  az  orosz  invázió,  amelyben  a  hét  szovjet  légideszanthadosztályból kettő vett részt. A 4. és 105. hadosztályról van szó, mindkettőben „nagyoroszokkal” (azaz fehér európaiakkal). A 80 ezer fős expedíciós hadsereg fő ereje a pontosan ebből a célból épített új utakon érkezett  észak felől. Két nappal később feleségével, hét gyermekével, unokaöccsével  és személyzetének 20‐30 tagjával együtt megölték Amint. Az államcsínyt  irányító  szovjet  tábornok,  Viktor  Papertin  öngyilkosságot  követett  el.  Karmal új kormányt alakított, de az új évben kiderült, hogy nem egyéb szovjet bábnál, akinek ráadásul általános felkeléssel kell szembenéznie.

A szovjet megszálló hadsereg, amely eredetileg 80 ezer főt számlált,  fokozatosan 120 ezres létszámúra nőtt, s néha ennél is nagyobb létszámú  volt. A háború egy évtizedig tartott, s az oroszok és szövetségeseik soha nem  jutottak tovább, mint hogy ellenőrizzék a fontosabb városokat és a stratégiai  útvonalakat. Akkor és azóta is az afganisztáni szovjet kalandot az amerikaiak vietnami beavatkozásához hasonlítják, amely téves számításon alapult, és  katasztrófába, valamint a nemzet önbizalmának megrendülésébe torkollott.  A párhuzamosságokat azonban nem szabad eltúlozni. A szovjet tábornokok  egyrészt olyan könyörtelenséget tanúsítottak a háború során, amilyent az  amerikaiaktól alig lehetett látni Indokína bármely részén. Tankokat, tüzérséget használtak, hagyományos és napalmbombákat dobtak le, vegyi hadviselést folytattak, s módszeresen lerombolták a „banditafalvaknak” nevezett településeket. A háború borzalmas károkat okozott Afganisztánban, és társadalmi, sőt politikai felfordulást valamennyi szomszéd országban. Többszázezer afgánt mészároltak le (egy becslés szerint a halálos áldozatok száma elérte az egymilliót). A harcok során a Vörös Hadsereg vesztesége halottakban  16 ezer, sebesültekben 30 ezer volt. Afgánok hatalmas tömegei menekültek el  az országból. Az ENSZ által 1985‐ben 18 136 000‐re becsült lakosságból a  harcok egy évtizedes kegyetlenkedés utáni elcsitulása idején közel 6 millió,  tehát egyharmad volt menekült, főleg Pakisztánban, de Iránban is. Sokatmondó tény, hogy az 1970‐es és 1980‐as évek folyamán az oroszok és kubai, etiópiai és indokínai csatlósaik politikája 12‐15 millióval növelte a hazátlan  személyek számát a világon: ez a szám már Sztálin vagy Hitler rémületes  statisztikai teljesítményéhez mérhető.

A szovjet vezetők ráadásul fokozatosan rájöttek, hogy az egész általuk  elindított katonai művelet hiábavaló volt. A mudzsahedineket, ahogy a nacionalista lázadókat nevezték, végül nem lehetett nem afgán erőkkel legyőzni  vagy akár féken tartani. Az az ember, akit a szovjetek végül 1987-ben elnökdiktátornak tettek meg, dr. Nadzsibullah, tulajdonképpen jobban elboldogult a közvetlen szovjet segítség nélkül, mint szovjet segítséggel. A háború  költségei a már amúgy is kivérzett és hanyatló szovjet gazdaság számára elviselhetetlenek voltak, s ez kétségtelenül jelentős szerepet játszott abban,  hogy Moszkva gondolkodásában az 1980‐as évek közepétől kezdve alapvető  változások mentek végbe. 1988. február 8‐án az új szovjet vezető, Mihail  Gorbacsov bejelentette a kezdetben kétkedő világnak, hogy a szovjet csapatok teljesen kivonulnak Afganisztánból. A tényleges csapatkivonás május 15.-én kezdődött, és 1989. február 15‐én fejeződött be."

Azt gondolom, hogy Johnson megközelítése figyelemre méltó, még akkor is ha tévedésektől, csúsztatásoktól sem mentes eme rövid idézet. Egy konzervatív (a szó valódi értelmében, és nem a magyarisztáni duplagondol szleng szerinti), angolszász tudós így érzéklete, értelmezte az eseményeket.

Paul Johnson élete (1928- ) végigkíséri a 20.századot, így első kézből kaphatunk egy átfogó képet az emberiség eddig legvéresebb évszázadából. Amellett írásait áthatják világlátása, és az ebből fakadó erkölcsi világkép, ami üdítően tud hatni napjaink cinikus kelet-európai valóságában.

Úgy vélem e rövid idézet jól kiegészíti a sorozatot. Még akkor is, ha a Vörös Hadsereg már több mint 30 éve nem létezett - az afganisztáni intervenció idején -, így félrevezető a brit történész írása. A másik érdekesség, hogy a mudzsahedineket nacionalista lázadóknak nevezi. Aki ismeri ezt az írását a szerzőnek, az tudhatja, hogy néhány mondattal később (ezt a részt már nem idéztem) vallási fanatikusokká "válnak" ugyanezen harcosok. A "megfejtés" triviális. A nyugati hatalmak a 2. Világháború után, mint a szabadság védelmezőiként propagálták magukat. Így a velük (ha nem is mindig hivatalos) szövetségessé válók soha nem lehettek mások, csak szabadságharcosok. E propagandiaztikus felfogás hatása alól, úgy tűnik, hogy az idős Johnson sem tudta kivonni magát.

Érdekesség, hogy 2001.09.11-ig a Csecsniában harcoló muzulmán harcosok is szabadságharcosként voltak emlegetve a nyugati médiumokban. Amíg az afgán fronton megedződött harcosok Oroszország feldarabolásán ügyködtek, addig szimpatikusak voltak Nyugaton. De amint a volt "afgán" veterán Oszama bin Laden - és szervezete - látványos (és véres) csapást mért az USÁra, megváltozott az amerikai propaganda is. A csecsen szabadságharcosokból is hirtelen terroristák lettek.

Ugyanilyen melléfogásnak bizonyult az Iszlám Állam támogatása is. Kihagyhatatlan ziccert adva azoknak, akik az amerikai külpolitikát kritizálni akarják. Pedig az amerikaiak csak az angoloktól átvett: kapartasd ki másokkal  a gesztenyét külpolitikát folytatják. Ahogy az angolok a finneket felhasználták golyófogónak a 2. Világháború elején (majd amikor beütött a krach, átadták a "terepet", és ezután már a német hadigépezet volt a leghívebb támogatója az északi háborúnak), ugyanúgy napjainkban az ukránokat véreztetik ki az amerikaiak. Mindegy ki, csak ne saját állampolgár haljon meg az oroszok elleni küzdelemben.

Johnson erős szavakat használ a szovjet csapatok és az afgán lakosság közötti konfrontáció megemlítésénél. Ami önmagában nem lenne baj, de ezzel párhuzamosan letagadja, elbagatellizálja a Vietnamban az amerikaiak által elkövetett háborús bűnöket. My Lai csak a jéghegy csúcsa volt.

A napalm áldozataival mi van, kedves Johnson úr? Talán nem kellene védeni a védhetetlent...
(Persze, tudom miről szól az idézet szövegrészlet. Nincs szövegértési problémám. De azért ugye nem gondoljátok, hogy Indokínában az orange-zsal felszerelt repülőkről nem tudott az amerikai hadvezetés?) Nem kívánok relatívizálni. Tudom, hogy háborúban kegyetlenkedések történnek. Így volt ez mindig és nem is fog változni ez. Ezért sem jó dolog a háború. Egyik sem. Ugyanakkor, az emberiség nem tud meglenni erőszak nélkül. Ez nem mentség, ez tény. A történelem arról szól, hogy képtelenek vagyunk észérvek segítségével dönteni. Mindig van valaki, aki a másikkal akarja kikapartatni a gesztenyét. Mindig van valaki, aki nem foglalkozik a másikkal, a másik ilyen-olyan érdekeivel. Az önzés roppant emberi és gyilkos tulajdonság. 

A 19. század második felétől erőteljes russzofób propaganda jellemezte Angliát (is), ennek oka visszavezethető oda, hogy az Orosz Birodalom megerősödése erőteljes kihívás volt az angol gyarmati politika számára. (Lásd pl. a dokumentum sorozat előző részeihez írt bejegyzéseimet.) A köz számára magyarázat helyett az indulatok felkorbácsolása várt. Ez ma is így van, ahogy száz vagy százötven éve is volt. A valóság oroszok gyűlöletére alapozott értelmezése elég elfogadott napjaink Európájában is. (És a közelmúlt eseményei miatt talán nem is kell ezt nagyon bizonygatnom. Látható, hogy a kollektív bűnösség elvét ma is gyakorolják az európai politikusok. Akik talán elfelejtették, hogy mennyi könny és vér tapad ehhez az ideához. Ami úgy tűnik, az európai értékrend része. Volt és marad(t). Mindörökké?)  

Mindezen hiányosságok ellenére, melyeket megemlítettem, érdemes megismerkedni Paul Johnson interpretációjával. (Egyébként én kedvelem a brit történész munkáit.)

Forrás:

Paul Johnson : A modern kor - A huszadik század igazi arca

XX.századi Intézet ISBN 978-963-86784-5-4

Fordította: Berényi Gábor

A könyv eredeti címe: Modern Times - A History of the World from the 1920s to the Year 2000

Ugyanakkor hiba lenne, ha elfeledkeznénk arról, hogy a mudzsahedinek se voltak éppen elsőáldozók. A kegyetlenkedésnek nem csak az elviselői, hanem az előidézői is voltak. És ezirányú visszaemlékezéseket is találhatunk ma már. (Ahogy tizenéves korom legelején meglepődve találtam egy falusi közkönyvtárban a G.I.Joe-k vietnami kegyetlenkedéseiről túlélők elbeszéléseit.)

De hát minden háború velejárója, hogy vétlenek kínoznak, ölnek erőszakolnak meg. Ilyen a háború. Minden háború.

Elborzadva emlékszem arra, amikor sorkatonaként a Genfi Egyezményről tanultunk. A foglalkozást vezető tiszt a végén közölte, hogy szerencsénk van, hogy ilyen ramaty az ország gazdasági helyzete, mert: "amilyen hülyék ott fent, ha lenne pénz a hadseregre, már rég nekiugrottunk volna a szomszédainknak."

Ebben az időben hirdette meg az aktuális katonai ügyekkel foglalkozó miniszter a kör-körös védelem doktrínáját. (A kádár-rendszerbeli katonai vicc szerint, az amerikai őrnagy leszúrja a felderítőjét: Nem kerítettek be minket! Mi kör-körösen védekezünk. Miért jutott ez eszemben?)

Az oktatás végén megkérdezte a tiszt, hogy van-e valakinek valami kérdése.

Egy mokány srác - valahonnan a Hajdúságból - megkérdezte: Főhadnagy úr! Maga szívesen harcolna egy háborúban?

- Csak igazságos háborúban.

- Főhadnagy úr! Milyen az igazságos háború?

- Például, a románok ellen szívesen harcolnék. Az igazságos háború lenne. - válaszolta az ifjú tiszt.

Érdekességként még annyit, hogy néhány hónap múlva a katonai ügyészség látóterébe került ez az elöljáró. A vádak alapján, nem egy Grál-lovagról van szó. Maradjunk ennyibe.

Akkoriban se, és ma sem tudom, hogy milyen az igazságos háború. A preventívet ismerem, de az igazságost nem.

Lehet, túl bonyolultnak látom a világot...

Búcsúzunk Afganisztán!

 

Utószó:

Félelmetes mennyire változik a világunk. Félelmetes és borzasztó. E bejegyzés nem egy nekifutásra készült el. Idén februárban lett végleges. Akkor még azt hittem. Egy hónappal később, annyira átalakult a... Minek nevezzem? Üvegburkunk mikroklímájának? ... a helyzet, hogy simán megvádolható lehetnék oroszbarát propagandával. És miért? Mert hiszterizálták "magas" politikai érdek miatt egész Európa kulturális légterét is.

Pedig csak, az általam tisztelt és kedvelt Paul Johnson írásán keresztül szerettem volna megmutatni, hogy a hagyományos angolszász russzofóbia mennyire determinálja még napjainkban is a történelmi tények értelmezését.

Az előző - a dokumentumfilmekhez kapcsolódó - bejegyzésekben egy kicsit kitekintettem, és megpróbáltam érzékeltetni, hogy hagyományosnak tekinthető, hogy az orosz és az angolul beszélő népek konfrontálódnak hatalmi és gazdasági érdekek miatt. Ezt azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor napjaink világpolitikai eseményei mögötti valóságot keressük. Ha nem bűn ez ma még! Mert nem kizárt, hogy mire aktiválódik ez a bejegyzés már az lesz. A hadviselő felek mindegyikénél - és Európa is az, még ha nem is annyira, mint egyesek szeretnék - totálisan működik a propaganda, a véleményterror.

Johnson elfogultsága tetten érhető pontatlanság(ok)ban és érzelmi manipulálásban is.

Téved, de legalábbis pontatlan, leglátványosabban akkor, amikor Vörös Hadseregnek hívja a szovjet alakulatokat. És ez egyúttal érzelmi manipulálás is. De tudja fokozni, hiszen Hitler és Sztálinra való hivatkozással mindezt übereli. Nem gondolnám, hogy ő ezt nem komolyan gondolta. De ez kívülállóként a neveltetése során belé rögzült oroszellenesség, mint a történészi objektivitás megnyilvánulása. Valamint a  politikai  meggyőződése okán benne élő antikommunizmusé. Ami nem gond, hisz ennek ellenére nagyszerű és rendkívül érdekes felvetésekkel élő történésznek gondolom őt, akinél a konzervatívizmus nem felvett póz, hanem megélt valóság. És ez képmutató világunkban komoly érték.

(A Hitler és Sztálin életútja, életműve összehasonlítható. Nincs ezzel semmi gond. Azzal sokkal inkább, amikor prekoncepcióval teszik ezt. A sztálini embertelen gazdaságfejlesztésnek egyik apologikus indoka a valós Szovjetunió elleni gazdasági-katonai fenyegetés volt. A hitlerinek a rablógyilkosság. Európa bekebelezésére és a koncentrációs táborok létére is a németség magasabb életszínvonalának biztosítása miatt volt szükség. A kétkedők figyelmébe ajánlom Götz Aly Hitler népállama című művét. Aminek a Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus az alcíme. Ugyanakkor, mindkét diktátor folytatta és tömegessé tette a cicerói gyakorlatot, már ami a politikai ellenfelek démonizálását, jogfosztását és megölését illeti. Akár tömegméretekben is. És ebben a kontextusban van hasonlóság a két rendszer között. Bár ez nem monopóliuma egyik 20. századi eszmerendszernek se, de nem is unikális egyetlen évszázadban sem.)

Mindenesetre érdekes gondolatnak tartottam, hogy összehasonlíthassuk Johnson állításait az Afganisztán című dokumentumsorozat állításaival. Remélem, nem tévedtem sokat... Hiszen a téma mindkét feldolgozásánál megnyilvánul a szubjektum.

És ezzel most már a  teljes sorozat elérhető magyar felirattal.

A negyedik részt itt találhatjátok meg:

https://videa.hu/videok/hirek-politika/afganisztan-1979-1988.-4.resz-coWmUP6go0Z63gr6