"Megtudtam, hogy Kaltenbrunner megegyezett Jodllal egy közös (Gestapo, SS, SA és a hadsereg) akcióban a szláv-kultúra legnagyobb központjainak megsemmisítésére. Minden erre vonatkozó további határozatot igyekszem Bernbe továbbítani. A találkozó helyét és a jelszót részleteiben beszéljék meg összekötőn keresztül. Makszim Iszajev. Berlin, 1944. május 26"
(A bejegyzés bevezetőjét Gyáros László fordította.)
Iszajev-Strilitz információja alapján a szovjet parancsnokság egy speciális csoportot dob le a megszállt Krakkóba. A csoport tagjai csak a fedőneveik alapján ismerik egymást: Vihar őrnagy, Kolja és Ánya. Feladatuk, hogy meghiúsítsák Krakkó elpusztítását. A bevetés kudarccal indul, a dezertőrök az ugrás után elvesztik egymást. Ám a feladat továbbra is adott. Meg kell menteni a szláv kultúra egyik legnagyobb központjának elpusztítását! Mert ha elvész a kultúra, akkor oda a nemzet(tudat) is!
Ez az utóbbi kijelentés napjainkban mintha elfeledett dolog lenne, de attól igaz. Van az a régi mondás, mely szerint nyelvében él a nemzet, és ez a megállapítás nagyon igaz. Az a társadalom, amelyik elveszti a nyelvét, amelyik nem óvja, ápolja, nem fejleszti azt, az a társadalom a szétesés irányába indul el. Hiszen a közösségtudatát, az egymással való kommunikációs képességet veszti el. A nyelv megőrzéséhez szükség van könyvekre, színházra, koncertekre és szépművészetre is. Többek között. És amelyik ország vezetői ezt nem látják be, azok nem országként tekintenek arra a földrajzi területre, amelynek fejlődédét irányítaniuk kellene, és az ott lakókra nem mint társadalomra, és nem mint nemzetre tekint. A náci párt vezetői ezért nem csak a szláv népek írtására és a maradék rabszolgasorsba taszítását tűzik ki célként, hanem a szláv nemzet és öntudatot is el kívánják pusztítani. És ezt csak a kultúra és a kulturális emlékek elpusztításával lehet elérni. Meg van hát a terv (és a cél), de a szovjet hadvezetőség is tisztában van azzal, hogy a barbárság csak pusztulásba torkolhat. Ezért egy különleges egységet küldenek, hogy a nyugati szlávság központjait (Krakkó, Varsó, Prága) megmentsék. Az első akció helyszíne: Krakkó.
A Julijan Szemjonov regényéből készített minisorozat fekete-fehér alkotás. "Mentségére" szóljon, hogy 1967-ben készült, a szocialista blokkban. (Mintha ezeken múlna.) Viszont így az archív filmrészletek jobban belesimulnak a filmben. Nem üt el nagyon a minőségbeli különbség. (Már hogy is ütne el, hiszen a NHH vége óta csak 22 év telt el.) Mondhatjuk, hogy nem sokkal a háború befejeződése után készült a film(sorozat). Említettem, évekkel ezelőtt, hogy volt szerencsém (kétszer is) látni a Nemzedékek Emlékezete kiállítást. Nagy hatással volt rám, és azóta valahogy másként szemlélem a háborús alkotásokat. Keresem bennük a készítő nemzedékre jellemző látásmódokat. A kiállítás helyretett bennem dolgokat. Kisgyerekként láttam, hogy egyes idős családtagjaim, hogy viszonyulnak például a háborús filmekhez. Amikor kicsit nagyobb lettem megértettem, hogy így kompenzálnak. A kiállítás megtekintése(i) óta nem csak megértem. És nem csak őket. Tudjátok, van az a harmadik nemzedék szindróma. 2016-ban (ha jól emlékszem az időpontra) biológiai Nobel-díjat adtak azoknak a tudósoknak, akik megtalálták a nagy(on nagy) trauma okozta deformációt az emberi DNS-ben. Előtte évtizedekkel beszéltek már erről a pszichológusok, pszichiáterek. A nagy gazdasági válságok okozta nélkülözés és sokk, ahogy a háborúk okozta lelki deformációk nem múlnak el azzal a nemzedékkel, amely szemtanú, szenvedő alanya volt ezeknek a csapásoknak. És vajon ez az alkotás ilyen kompenzációs indíttatású? Huszonkét-huszonhárom évvel az események után vajon kompenzál-e? Megmondom őszintén, hogy csak egyetlen egy olyan jelenet van a filmben, amire az első megnézésekor azt mondtam (magamban), hogy: ne már! Ennyi meg belefér. Egyszerre kapunk egy diverzánsos és egy kémes filmet. Igen, a hírszerző kifejezés lehet a kém eufémizmusa. Láthatunk a filmben fegyveres katonákat és ravaszkodó hírszerzőket és elhárítókat. És mivel egy szocialista érában készült alkotásról van szó, így a dialógusokba elgondolkodtató filozófiai-politológiai meglátások is kerültek. Időnként. Ez nem a Missio:Impossible valahanyadik moziverziója. Ebben a főhős nem fut és átugorva lő, majd rohan és robban valami, miközben újratöltve kilihegi magát, hogy újra ugorjon, hogy ne robbanjon fel és bókol a széplánynak miután lezuhant, de nem halt meg. A "Vihr" őrnagy egy másik korszak terméke. Érdemes megnézni? Szerintem, igen. Unalmas? Egy cseppet sem. És a jellemábrázolás? Jóval elnagyoltabb, mint a Tavasz tizenhét pillanatában. Gyakorlatilag nincs rá idő. Számomra nem derült ki, hogy milyen ember Ánya, vagy Kolja, esetleg Vihr. Egy dologra koncentrálnak: küldetésük, feladatuk van. Ahogy Ethan Huntnak is, de Kolja, Ánya és Vihar nem rohangál, mint pók a falon. De nem is alszik meg a tej a szájukban. Lehet így is világot megmenteni. Megfontoltan hőssé válni. Hogy azután a Halhatatlan Ezred állományát erősítse az ember.
A film fő erőssége a dialógusok és ebben hasonlít a Tavasz tizenhét pillanatára. Ugyanakkor, nem elhanyagolható a "terepmunka" se. Elgondolkodtató, hogy a (magyarországi) közhiedelemmel ellentétben mennyire nem jellemző a történelemhamisítás ezekre a háború után néhány évtizeddel készült alkotásokra. A heroikus küzdelem ábrázolása már nem olyan, mint a háborús években (és az azt követő dekádban), bár tagadhatatlan az idealizmus jellenléte. A hangsúlyok, persze, nem feltétlen ott vannak, mint napjainkban. Ami nem azt jelenti, hogy hamis képet sugározna. Mire gondolok? Ott van például a lengyel-szovjet - napjainkban orosz - viszony. Napjainkban, napi politikai okok miatt, elcsépelve beszélnek az ősidők óta tartó rossz orosz-lengyel viszonyról. És jön is a már-már unalmas katynozás. Rendben, az orosz-lengyel küzdelem ezeréves. Váltakozó nyertessel. Oké, az utóbbi 300 évben ritkán állt a lengyeleknek a zászló. De előtte volt, hogy igen. Ezer év alatt rengeteg frusztráló dolog történik. És igaz, hogy a lengyel társadalom negatívan viszonyul az oroszokhoz. Ahogy a németekhez is. Hasonló okok miatt. De van és volt a lengyel társadalomnak egy olyan része, amelyik nem volt - és most sem az - elutasító Moszkva irányában. 1939. szeptemberében sok lengyel menekült nyugatról keletre, keletről nyugatra, keletről dél felé. Voltak lengyel katonák akik beépültek a Vörös Hadseregbe, voltak lengyelek akik részt vettek a sztálini partizánmozgalomban és voltak lengyelek, akik az angolok által szponzorált Honi Hadseregben harcoltak, voltak akik a nácikkal kollaboráltak és voltak akiket Katynban kivégeztek. A többség meg csak élni szeretett volna még. Érthető, hogy a szocializmus idejében a szovjetekkel kooperáló lengyelek voltak a fókuszban. Itt is, és ott is. A Négy páncélos és a kutya megvan? Ma, szintén politikai okból, a történelmi valóság eme szelete van elhallgatva. Van az a mondás, hogy a történelmet a győztesek írják. Ennél rosszabb a helyzet. A történelmet az aktuálpolitika érdeke alapján írják. A film(sorozat) készítése idejében a lengyel-szovjet együttműködés (a nácik ellen) megjelenítésének igénye dominált. Bár ez elég marginális a film cselekménye szempontjából. Összességében egy intelligens és nem egy akcióközpontú alkotást láthat az aki megtekinti ezt az alkotás. És az intelligens nem az unalmas szinonimája ebben az esetben. De nem is arra utal, hogy az egész filmet csak stúdióban készült volna. Egyszerűen csak nem feltétlen vérpistikéknek készült. Egy másik éra terméke.
 |
| Jevgenyij Sztyepanovics Bereznjak |
Julian Szemjonov Vihar őrnagyot Jevgenyij Bereznjakról mintázta. A filmsorozat megtörtént eseményt dolgoz fel, ezért néhány mondatot szentelek az "előképnek".
Bereznjak (1914-2013) falusi tanárként kezdte (1933) a Dnyipropetrovszki Területen. 1935-ben már iskolaigazgató, majd 1939 és 1941 között a Lvov város közoktatási osztályának a vezetője. 1941 októberétől aktívan részt vesz a partizánmozgalomban. Propagandista és összekötő a Petropavlovszki Földalatti Járási Bizottság és a Dnyipropetrovszki Területi Pártbizottság között. 1943-ban Moszkvába küldik a GRU iskolájába. Ezután a Hang (Голос) elnevezésű katonai hírszerző csoportot vezette.
1944. augusztus 19.-e éjjelén Krakkó környékén ledobják csoportjával és 156 napon keresztül harci cselekményeket hajtott végre csapatával ezen a területen. Ezen nem túl hosszú idő alatt felderítették a krakkói erődítéseket, a különböző német csapatok és csapattestek elhelyezkedését meghatározták és értesítették mindezekről az Első Ukrán Front parancsnokságát. (Az Abwehr aláaknázta Krakkót, de Bereznjakék megszerezték a német katonai elhárítástól ennek a dokumentációit. Így lehetségessé vált ennek az akciónak a meghiúsítása.) A jelentés leadása után Bereznjakot letartóztatja a GESTAPO, de sikerül megszöknie. Ezután az NKVD 147. számú szűrőtáborába kerül (ez a tábor Podolszkban volt található). Több vizsgálat után 1965-ben rehabilitálták.
A Nagy Honvédő Háború után újra a Lvov Városi Közoktatási osztályát vezeti (1945-1952). 1954 és 1984 között az Ukrán SZSZK Oktatási Minisztériumában tölt be fontos pozíciókat.
2010-ben - amikor Juscsenko elnök poszthumusz kitünteti Sztyepán Banderát - a következő nyilatkozatott tette: "Ez egy nagy pofon a Nagy Honvédő Háború minden veteránjának arcába. Ennél aljasabb trükköt el se követhetett volna! Amikor meghallottam ezt, úgy döntöttem visszaadom az Ukrajna Hőse kitüntetést. De veterántársaim azt mondták: Ne merd ezt megtenni! Megérdemled ezt a kitüntetést, és neked nem Juscsenko adta."
Bereznjaknak 2001-ben adományozták az Ukrajna Hőse kitüntetést és 2005-ben vezérőrnaggyá léptették elő.
És hogy került a képbe Julian Szemjonov?
A GRU 1963-ban feloldotta a Hang nevű partizáncsoport tevékenységéhez kapcsolódó iratok titkosítását. Szemjonovot érdekelte ez az ügy, mert korábban - még amikor Lengyelországban volt - hallotta Krakkó megmentésének történetét. Miután a szovjet katonai hírszerzőszervezet archívumához hozzáférhetett, megismerkedett a csoport pontos történetével. A csapat vezetője Bereznjak (fedőneve: Hang/Голос), helyettese és segítője Alekszej Trofimovics Sapovalov hadnagy (fedőneve: Vihar/Гроза) és Ászja Fjodorovna Zsukova (fedőneve: Körte/Груша) rádiós volt.
De nem ők voltak az elsők. Már 1944. április 27.-én átdobták és bevetették Krakkó környékén a Lvov nevű csoportot, ám nekik nem volt szerencséjük. Ez a csoport árulás áldozata lett. A csapat parancsnokát lelőtték. A Lvov csoport rádiósáról mintázta Szemjonov Ánya karakterét. Jelizaveta Vologodszkaja (fedőneve: Szúnyog/Комар) volt a Lvov csoport rádiósa, aki a csapat felszámolása után (mivel túlélte az incidenst) a németek hátországában maradt és ott folytatta a dolgát. (A Vörös Zenekarról hallottatok már?) Valójában a regény és a film cselekményében nem sok meg nem történt cselekmény van. Az író eléggé hű volt a megtörtént eseményekkel, csak kisebb változtatások vannak a sztoriban. A valóságban Bereznjak Volgodszkajával dolgozott együtt, miután Zsukovával nem sikerült az ejtőernyős ugrás után találkoznia. Szúnyogot viszont megtalálta, és együtt estek később fogságba. De nem spoilerezném el a történetet.
"Годы не властны над величием подвига, скрепленного братством по оружию! Имена солдат, защищавших завтрашний день, вечны." Az éveknek nincs hatalmuk a hőstett nagysága felett, amit a fegyverbarátság megerősített! A holnapi napot védő katona neve örök.
Ami nincs a filmben (mert nem lehetett benne): Bereznjak és Volgodszkaja együtt voltak a Moszkva melletti szűrőtáborban, és szabadulásuk után összeházasodtak. Már a krakkói küldetés alatt elkezdődött köztük... az ismerkedés. Legyen ennyi elég! Nem kell az intimpistáskodás!
És még egy apróság a filmmel kapcsolatban. Egy apró személyes vélemény. A minisorozat első részéből - nekem úgy tűnt-, hogy árad egyfajta pánszláv értelmezése a történetnek. Ez nem negatívum, sőt! Hiszen ez hitelesítő pecsét ebben az esetben. A kilencvenes évek Magyarországán azt a hamis képet kezdték politikai érdekből sugározni egyesek, mintha a megvalósult szocializmus ideológiája nemzetellenes vagy legalábbis neutrálisan viszonyult az úgynevezett nemzeti érzéssel. Hát ez nagyon nem így van. (A képet árnyalnám egy kicsit. A kommunizmus ideológiája idővel különböző "iskolákra" szakadt, és különbözőképpen ítélt meg dolgokat.) Miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a sztálinizmus viszonya megváltozott a nemzet fogalmával kapcsolatban. Az úgynevezett nemzeti érzést hivatalosan propagálni kezdték és ez egyszerre szorította hátra a (lenini) internacionalizmust és ötvöződött is azzal. Ennek következménye volt, hogy a pánszláv eszme egy része is a hivatalos álláspont része lett. (Persze, a cári imperializmus nélküli pánszlávizmus ez.) Ez egyszerre válasz a náci történelemszemléletre is. Arra a gondolatra, hogy Európa ezeréves története nem más, mint a germán népek küzdelme a szláv népek ellen. Egyfajta élet-halál harc, ami korszakokon átível. És a náci fajelmélet azt hirdette, hogy ennek a harcnak ideje véget vetni, és végérvényesen kiirtani és/vagy őrőkkévalóságig rabszolgasorsba tartani az alsóbbrendű népeket. Ez az ideológia adott páncélrémeket tizenévesek kezébe, elvárva a gyerekek hősi halálát. Mert inkább a nemzet kihalása, mint az hogy a felsőbbrendűnek véltet legyőzze egy szolganép.
A nemzeti érzéssel felturbózott sztálinizmus túlélte Sztálint, elég ha csak Ceausescu által gründolt rendszerre gondolunk. De a kádári pártból származó turbómagyarokról is beszélhetnénk...
A sorozat befejező részében láthatunk egy német tiszt kihallgatását. Ezzel állítsuk szemben az első részben látható, német tisztek által tartott kihallgatásokat! Mintha egyfajta idealizmus tapasztalható, nem?
A Makszim Iszajev Sagán belül a "Vihar" őrnagy, a Tavasz tizenhét pillanata és A tavasz megszépíti Berlint szorosan összefügg. Mindhárom történetben Iszajev, mint Max Otto von Stirlitz jelenik meg előttünk és az ügynök életének 1944 nyárutójától 1945 május közepéig tartó (jó, legyünk megengedőek a legvégén egy 1946 októberi pillanat is bevillan, ami tovább lendíti a sagát a hidegháborús korszakba) időszakát dolgozza fel.
Ugyanakkor Szemjonov a "Vihar" őrnagy forgatókönyvéből minden Stirlitzre vonatkozó utalást kitöröltetett. Néhány évvel később, amikor a Tavasz tizenhét pillanata forgatókönyvét írta, megpróbálta a kontinuitást újra létrehozni. Erre Friedrich Kruger SS Obergruppenführert, a Főkormányzóság SD főnökét "használja fel", aki létező személy, és a "Vihar" őrnagyban szerepelteti az író. Szemjonov Kruegert beleírja az új sorozat legelejének egyik jelenetébe. Mindkét alkotásban Jevgenyij Boriszovics Kuznyecov alakítja az SD főnök karakterét.
Mindhárom könyvet kiadták magyar nyelven is.
A tavasz megszépíti Berlint filmes feldolgozásáról jelenleg nincs tudomásom.
A Vihr őrnagy megtekinthető itt:
2. rész
3.rész.
Jó szórakozást kívánok!
U.i.
A Vihr őrnagy a szovjet háborús filmek új generációjának első gyermeke. Ebben az alkotásban az ellenség nem eredendően gonosz, állatias untermenschek. Emberek, akiknek érzelmei is vannak. És ezek az érzelmek nem állatiasak. A szenvedésért, a gyászért való bosszúállás ceuloidon bemutatott kompenzálásának végének az első jele. Jól mutatja, hogy a honvédő háborút kisérő fájdalom feldolgozása egy új fázishoz ért. Ami egyrészt jó dolog, másrészt ezen út végén ott van az, amit már a Vörös Kísértet, a Hitler kaput! vagy akár a Párizsba! képvisel jól vagy rosszul. Ezen az úton az amerikai filmgyártás is végigmegy. Elég ha csak a Jojo Nyuszit említem most itt meg. (Tudom, hogy ez egy új-zélandi, amerikai, cseh koprodukció.) Az említett filmek - tagadhatatlan, hogy különböző szinvonalon megvalósítva - annak a biztos jelei, hogy napjaink nemzedékei már nem akarnak a 2. Világháború borzalamival szembenézni. Nem akar kellemetlen pillanatokat átélni egy "régi" világégés miatt, még akkor se ha ennek a worldwide háborúnak a hatási a mai napig meghatározzák a jelent. Laurence Rees A nácik című könyve azért is fontos mű, mert megmutatja a ma emberének, hogy az embertelenség hogy tud észrevétlen belopózkodni a hétköznapi emberek mindennapjaiba. Hogy nem eredendően gonosz emberek vállhatnak szinte észrevétlenül vérszomjas vámpírokké. Hogy a vérgőzből való kijózanodás után értetlenkedve nézzünk egymásra és kérdezzük ártatlan szemekkel: Hogy történhetett ez meg?
Persze, fontos a traumák feldolgozása egyéni és nemzeti szinten, de nem lenne szabad hagyni azt, hogy ez elfeledésbe vagy könnyedtnek (tünő) popkulturális feldolgozások igényelésébe torkoljon. Emlékezni nem mindig kellemes dolog, ám hasznos. Már ha a valóságra emlékeznek az emberek és nem hamis emlékezetképekre.
U.i.U.i.
A fordításban Vihr sokáig Viharként szerepelt. Ám egyszer csak újranéztem az egyik cserkaszovos sorozatot és szembesültem azzal. hogy az egyik dialógusban Szonja erre az alkotásra utal és akkor (és ott) nem fordítottam le ennek a műnek a főhősének a fedőnevét. Úgy dondoltam, hogy átírom a fordításban a nevet, hogyha esetleg valaki szintén találkozik majd mindkét alkotással, akkor könyebben tudjon asszociálni. Hiszen a nyomozós sorozatok évadjaiban mindig van utalás az adott időszak filmjeire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése