Jevgenyij Vodolazkin Lauroszával véletlen találkoztam. Ezt a könyvet félig vakon vettem meg. Fogalmam nem volt, hogy mit fogok kapni a pénzemért. Most azt kellene állítanom, hogy a könyv ismertetője annyira de annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy... De nem. Bár nem hangzott rosszul: "A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszetett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet...Az elmúlt évtized legnagyobb orosz irodalmi világsikere ez a regény: bámulatosan eleveníti meg a XV. századi Oroszországot, miközben ízig-vérig modern, és főhőse, a különleges képességekkel megáldott orvos, a szent gyógyító Arszenyij sorsával, gondolataival, küzdelmeivel, gyötrelmeivel, önfeláldozásával a ma emberéhez szól." Csak egy kicsit sablonos, nem? A regény ennél sokkal-sokkal jobb. Esténként olvasgattam, ahogy az már lenni szokott. És nagyon tetszett. Az író egy tudós ember. Főként az ősi Rusz (9. század második felétől a tatárjárásig tartó időszak) irodalma, illetve az ezt megelőző időszak szentjeihez kapcsolódó irásos emlékek világa a szakterülete. A regényen érződik is ez. (Amit - én szeméyl szerint - rendkívül értékeltem.) De mindez nem tolakodóan, hanem a szövegben igen ritkán felbukkanóan. De épp ezzel színesíti meg az írást. Ami e nélkül is megállná a helyét, de így jobb, mert erősíti az autentikusságot. Érzek egy kis kisértést, hogy Arszenyij történetéről írjak, de erőt veszek magamon és nem teszem meg. Inkább csak ajánlom, hogyha sikerül(ne) beszereznetek ezt a magyarul is megjelent könyvet, akkor ne hagyjátok ki! Olvassátok el! De miért is említettem ezt meg? Mert Vodolazkin 2016-os regényének a címe az hogy Aviátor. És nem véletlen, hogy annak a filmnek is ez, amiről írni szeretnék pár szót nektek. Mert hát Jegor Mihalkov-Koncsalovszkij és három segítője - valamint a regény írója, maga Vodolazkin - elkészítettek egy forgatókönyvet, amiből Koncsalovszkij rendezésében (2025-ben) elkészült egy film. Ez a fim, amiről ez a bejegyzés szólna.
Miről szól a film? 2026-ban járunk. 2026. május 12.-én kezdődik a film sztorija. (Hú! Mindjárt kezdődik!) Egy titkos laboratóriumban felébred egy férfi, akit száz évvel előtte hibernáltak. Innokentyij Platonov - mert így hívják a férfit - semmire nem emlékszik. Legalábbis eleinte. A férfi megpróbál beilleszkedni a számára új világba. Meglepően gyorsan és jól sajátítja el korunk vivmányainak használatát. Emlékezete apránként visszatér. Mindez lehetőséget ad a műnek arra, hogy kritikai észrevételt tegyen a száz évvel ezelőtti és napjaink társadalmáról. Egy múltbéli ember keresi a helyét a jelenben. Gyakorlatilag erről szól ez a Jevgenyij Vodolazkin regénye alapján készült film, ami egy tudományos-fantasztikus dráma.
A forgatókönyv megírásának oroszlánrésze Jurij Arabovnak és tanítványa Oleg Szirotkinnak a nevéhez kötődik. Vodolazkin felügyelte és jóváhagyta az eredeti mű cselekményének megváltoztatásait. Vagy ahogy élcesen aposztrófálta: csak a szerző tudja hatékonyan lerombolni saját regényét.
A film cselekménye nem követi szolgai módon a könyv szövegét. A Laurosszal ellentétben nem a nyelvi megoldások azok, amik megfoghatják a nézőt. (Nem ismerem a könyvet, nem tudok véleményt nyilvánítani Vodolazkin szövegéről. Ez a kijelentésem most csak kizárólag a film dialógusaira vonatkozik. Mindenesetre az azért árulkodó, hogy az író maga is résztvett a forgatókönyv megírásában.) A film a látványvilágával próbálja inkább megragadni a néző figyelmét. A jelen Szentpétervárját a hibernálásból nemrég felébredt Platonov szemén keresztül látjuk. Az ő eszmélése, így a mi eszmélésünk is egyben.
A film legfőbb témája a legszélesebb értelemben vett idő. A cselekmény egy megrendítő történet arról, hogy a múlt terhe, a bűntudat és az igaz szerelem emléke szerves része az emberi léleknek, még akkor is ha a személy egy időutazás révén száz évvel előrébb utazik az időben. A mű egy mély beszélgetés a bűnbánat lehetőségéről, egy egyetlen emberi élet időtlen értékéről, és arről, hogy lehetséges-e egyáltalán boldogságot találni akkor, amikor minden ami a világunkat alkotta, örökre a múltban maradt. Miközben ismerkedtem az alkotással valami nagyon hasonlóval kellett szembesülnöm. A munkaegészségügyi vizsgálatom részeként egy pszichológiai vizsgálaton kellett átesnem. Különböző feladatokat kellett megoldanom. De előtte egy nem hosszú kérdéssorra kellett válaszolnom. És az egyik kérdésnél egyszercsak lecsapott a múlt(am). Azt gondoltam, hogy a tragédiát már rég feldolgoztam - hiszen egyrészt már kb tizenöt éve volt az eset -, de a felpörgő pulzusom és a megugró vérnyomásom nem ezt bizonyították. Hiába temettem el a múltat, az élőhalottként visszatért. Félelmetes volt a testem önkéntelen reakciója. Furcsa, mert ilyesmit eddig még soha nem tapasztaltam. (De van happy end. Így is, meg úgy is.)
A film kapcsán Bulgakov és Dosztojevszkij is az ember eszébe juthat. Bulgakovval kezdem (bár Dosztojevszkij talán nagyobb kedvenc; ugyanakkor e két író munkássága nem feltétlen összehasonlítható, azonban a Mester és Margarita és az Ördögök is egyformán nagy kedvencek nálam)! Az a jelenet, amikor a korabeli lakhatási válság bemutatása során a tudós családi összejövetelén feltűnik Zareckij a társbérlő. A megjelenő karakter viselkedése engem a Kutyaszív című regény Gömböcének analógiája. Ugyanaz a viselkedési stílus. A roncstársadalom terrorizálja a polgárságot, az értelmiséget, a kulturáltságot. A nagymamám egyszer azt mondta nekem, hogy az 50-es években a lumpen népréteg (ő még így hívta azt a réteget, amelyet Puzsér után roncstársadalom névvel illetünk) hamar meglátta a lehetőséget a kommunista párthoz való csatlakozásban. És megkeserítette a becsületes munkások, kispolgárok, parasztok életét. Azt láthatjuk, hogy ez a recept - mármint, hogy a hatalom a roncstársadalommal terrorizáltatja az ország népét - nem csak a bolsevikok használták. Gyakorlatilag minden diktatúra egyik erős tartóoszlopa a lumpenség. Érdekes (?), hogy az elmúlt évtizedekben ugyanez, ugyanilyen lumpen réteg mélyen hazafias lózungokat tud fröcsögni. (Hofi Géza mondta, hogy kis nép vagyunk, nekünk egy csőcselékünk van. Meg kell becsülni őket.) Egy kis kitérő: érdekes jelenség napjaink Magyarországán, hogy az agylágyulás egyik jele idősödő embereknél, hogy elkezdenek kommunistázni és arról beszélni, hogy őket mennyire üldözték annakidején. (Én meg, aki eltemetném a tragédiámat katartikusan szembesülök tizenév után is. E szerint, a szenilitáshoz nincs közöm. Ez azért, nem rossz!) "Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson." (Részlet Bulgakov Kutyaszívjéből. Hetényi Zsuzsa fordítása.)
De a történet nem áll ott meg, hogy a múltat kritizálja. Nem. A jelen, a jelenre jellemző divatos gondolkodásmód is pellengérre kerül. Nem kívánom elspoilerezni ezt a részt, de azért annyit megjegyeznék, hogy amikor a történet révén egy utcai filmforgatásba "keveredünk", na onnantól érdemes előítéletmentesen figyelnünk az elhangzó mondatokat. Ekkor hangzanak el azok a gondolatok, amik - a történetet végigkisérve - kiteljesedve megmutatják napjainkat jellemző önzést is.
Dosztojevszkij... Raszkolnyikov és Platonov két feltűnően különböző karakter. Nem véletlen, hogy a Vodolazkin által kitalált karakter utónevének jelentése: Ártatlan. Ennek ellenére bűntudat gyötri, hiszen még a boldogságának elrablóját, az egyszerre bűnös és áldozat Zareckij sírját is meg- és felkeresi. Platonov és Raszkolnyikov is eljut a bűnbánatnak arra a pontjára, ami nélkül a megváltás nem átvehető. (Júdásról azt olvashatjuk az Újszövetségben, hogy soha nem találta meg a megbánás helyét. És ez volt az, ami miatt végül öngyilkos lett. Nem tudott a bűnével együtt élni, de nem tudta már megbánni azt, amit tett. A lelkében már akkora lehetett a torzulás, hogy nem tudta feldolgozni és helyesen értékelni saját árulását és kapzsiságát.) Platonov visszajön a halálból, de nem egészen úgy, mint a bibliai Lázár. Ő négynapos és sziklasírba temetett halott volt, míg Innokentyij jégbe lett zárva. Mindez azonban nem véletlen. Vodolazkin elkisér bennünek a filozófia és a vallás birodalmába. Teszi mindezt úgy, hogy a felületes néző mindebből vajmi keveset vesz észre. Nem tolakodik, nem rág szájba, de felveti a metafizikai kérdést. És mintha megpróbálná megmutatni a válasz fellelhetőségének irányát is. Az új korszakban való felébredés arra kényszeríti Platonovot, hogy foglalkozzon a csoda jelentésével, saját céljával, és válaszokat keressen azokra az egzisztenciális kérdésekre, amelyek minden gondolkodó embert gyötörnek.
Az Aviátor egy intelligens, stílusos és látványos orosz sci-fi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése