A CIGÁNYTÁBOR AZ ÉGBE MEGY

„Hej-haj, mindjárt feljön a nap,
Mi meg együtt fekszünk.
Szégyentűzben, ha meglátnak,
Együtt kell elégnünk.”

Makszim Gorkij elsőként publikált irodalmi műve, a Makar Csudra (1892) című elbeszélés 1976-ban elevenedett meg a filmvásznon. Az adaptációt a moldáv származású Emil Lotjanu készítette A cigánytábor az égbe megy címmel. A két főszerepet felfedezettjei, Szvetlana Toma és Grigore Grigoriu játszotta, akikkel tíz évvel korábban dolgozott először. A dalokat és táncokat a moszkvai Cigány Színház művészei adták elő, mindazonáltal némelyiket a színészeknek is meg kellett tanulniuk. Az opusz nagy nemzetközi sikert aratott, a volt Szovjetunió országaiban minden idők egyik legnépszerűbb szovjet filmjének számít, csak a bemutató évében közel 65 millió nézője volt. Magyarországon nem váltott ki egyöntetű lelkesedést: gyakran elhangzott az a vélemény, hogy mesterkélt romantika jellemzi, a zenei betétek pedig drámaiság helyett inkább egy szirupos musical benyomását keltik. 2013-ban Kaposváron, 2017-ben Komáromban mutatták be a mű színpadi változatát.

A szerző

Az egyik legismertebb orosz író, Makszim Gorkij 1868. március 28-án született Nyizsnyij Novgorodban. Igazi neve: Alekszej Makszimovics Peskov. Szülei – Makszim Szavvatyevics Peskov (1840–1871) asztalos és a polgári származású Varvara Vasziljevna Kasirina (1842–1879) – fiatalon meghaltak. Egyes források úgy tudják, Makszim Peskov hajóskapitány volt, és Varvara valójában egy másik férfi gyermekeként hozta világra Alekszejt. Ami egészen biztos, hogy Peskov 1871 nyarán kolerában meghalt. Varvara a fiát okolta férje haláláért, mert Peskov akkor lett kolerás, amikor a beteg Alekszejt ápolta. Az asszonyt 1879-ben egy gyors lefolyású tüdőgyulladás elvitte. A tizenegy éves Alekszej az apai nagyanyjához került, ahonnan a következő évben megszökött. 1884-ben megkísérelt bejutni a kazáni egyetemre, de anyagi okokból nem nyert felvételt. 1887-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Miután összeszedte magát, öt éven át keresztül-kasul utazott Oroszországban, és a legkülönbözőbb munkákat végezve próbálta fenntartani magát. Ekkoriban szerzett élettapasztalatait későbbi írásaiban hasznosította. Különböző helyi lapoknál kezdte meg újságírói pályáját, eleinte a Jehudil Hlamida álnevet használta. Szépirodalmi munkássága a Makar Csudra megjelenésével kezdődött. Ekkor vette fel a Gorkij álnevet, amely „keserű”-t jelent, s ezzel a szereplők nehéz sorsára akart utalni.

1898-ban megjelent első kötete, a Karcolatok és elbeszélések nagy érdeklődést keltett, és nagymértékben elősegítette írói karrierje kibontakozását. Gorkij hitt abban, hogy a világ megváltoztatható, és ebben az irodalomnak is komoly szerepe lehet, ezért műveiben az erkölcsi tartalom, a mondanivaló mindig előnyt élvezett a formai megoldásokkal szemben, bár ezek kimunkálását is feladatának tekintette. Mivel a társadalom mélyéből érkezett, így érthető, hogy fogékonnyá vált a baloldali eszmék iránt, és nem csak a toll fegyverével küzdött egy új világért, az elnyomás megszüntetéséért. Részt vett az 1905-ös forradalomban, amiért bebörtönözték ugyan, de hamar kiszabadult. Még abban az évben belépett a bolsevik pártba, és az ő esetében szó szerint vehetjük az ironikussá vált szólást, miszerint „ő még látta Lenint”, sőt már 1902-ben össze is barátkozott vele. Mivel írásaiban egyre élesebben bírálta a cári rendszert, és többször is őrizetbe vették, ezért 1906-ban inkább külföldre távozott. A bolsevikok küldték adománygyűjtő körútra egyenesen a kapitalizmus fellegvárába, az Egyesült Államokba. Ide elkísérte őt élettársa, Marija Andrejeva is, kinek jelenléte a prűd amerikaiak körében erkölcsbotrányt okozott. Gorkij ugyanis a feleségeként mutatta be a színésznőt, akivel 1903 óta élt együtt ún. sui iuris házasságban (ma ezt úgy mondanánk: bejegyzett élettársi kapcsolatban, ami jogilag a házassággal egyenértékű, de hivatalosan mégsem az). Első feleségétől, Jekatyerina Volzsinától nem tudott törvényesen elválni, így az amerikaiak bigámistának tartották az írót. (Volzsinát 1896-ban vette el, 1903-ban szakítottak. Andrejevával 1919-ben ért véget a kapcsolata.) A tengerentúlon írta talán leghíresebb regényét, Az anyát, amelyet a szocialista realizmus alapművének tartanak, ámbár saját bevallása szerint kissé elkapkodva alkotta meg. Ami magát a külföldi tartózkodást illeti, elvtársai nem nézték jó szemmel, hogy Gorkij nem tanúsít teljes megvetést a polgári világgal szemben, sőt az „amerikai lélek szabadsága” például egyenesen csodálattal töltötte el. Hazatérése után nem sokkal a Földközi-tenger kellemes éghajlatú szigetére, Caprira utazott, és hét évig ott is maradt, részben egészségügyi okokból, részben a letartóztatás fenyegetését elkerülendő.

1913-ban volt a Romanov-dinasztia hatalomra kerülésének 300. évfordulója, amit II. Miklós cár részleges amnesztiával is meg akart ünnepelni. Az amnesztia tette lehetővé Gorkij hazatérését, bár ő maga nem adott amnesztiát a cári rendszernek, hanem továbbra is élesen bírálta azt. Ugyanakkor nem volt jó véleménye az egyszerű emberekről sem, akik mintha elvesztették volna hitüket Istenben. Gorkij ekkor még kategorikusan elutasította azt a vélekedést, hogy az orosz munkásosztály lenne „a lelki szépség és kedvesség” megtestesülése. Ebben az időszakban a Zvezda és a Pravda munkatársaként ténykedett, sőt 1915-ben megalapította saját lapját, a Letopiszt. 1917 októberében a Novaja Zsiznyben jelentek meg az írásai. Korábbi szimpátiája ellenére a forradalmat követően mindinkább szembefordult a bolsevikokkal, sőt barátjával, Leninnel is, akiről igen éles és kemény megjegyzéseket tett. Lenin nem szívta mellre a kritikát, sőt állami hivatalt adott Gorkijnak. Lehet, hogy azt gondolta, ezzel befoghatja a száját, de az is lehet, hogy úgy vélte, ilyen karakán emberek kellenek a kulcspozíciókba. Gorkij egy olyan irodalmi központ feje lett, amely azt a feladatot kapta, hogy lefordítsa oroszra a világirodalom azon műveit, melyek megfelelnek a szovjet állam szigorú elvárásainak. Ő azonban nem volt hajlandó politikai szempontok szerint szelektálni, kizárólag az irodalmi értékekre figyelt, mert meggyőződése volt, hogy az elmaradott orosz nép kulturális felemelkedéséhez a legnívósabb művekre van szükség. Megpróbálta támogatni a tehetséges hazai szerzőket is, itt viszont teret engedett szubjektív érzelmeinek: Iszaak Babelt például támogatta, Andrej Platonovot már nem. Gorkij működését többen is bírálták, mindazonáltal Leninhez fűződő kapcsolatai miatt nem merték nyíltan és összehangoltan támadni. Ő lett a Lenin által alapított szentpétervári Tudósok Háza vezetője is. Amikor a politikai tisztogatások során a Ház több tagját is agyonlövették, Gorkij nyílt levelet írt Leninhez, amelyben igen keményen fogalmazott, és egyebek között az orosz nép szellemi értékeinek tudatos pusztításával is megvádolta. Maga is érezte, hogy ezt a kirohanását nem biztos, hogy élve megússza, ezért ismét Capri szigetére távozott emigrációba.

Nem időzött ott túl sokat, hazahívták. A kritikáról továbbra sem volt hajlandó lemondani, de egyértelműbbé tette, hogy alapjában véve szimpatizál a bolsevikokkal. 1921-ben tüdőbetegség döntötte le a lábáról, és ekkor maga Lenin javasolta neki, hogy külföldön gyógykezeltesse magát. Gorkij a következő éveket Németországban, Csehországban és Olaszországban töltötte. Külföldön érte őt Lenin halálhíre. Két lehetséges utódja, Trockij és Sztálin közül Gorkij az utóbbit látta alkalmasabbnak arra, hogy az ország szakítson a szerinte helytelen lenini elvekkel, melyeket Trockij hűségesen követni akart volna. Mire az író hazatért, a hatalmi harc Sztálin győzelmével véget is ért. Gorkij körbeutazta az országot, szomorúan látta a nép nyomorát és azt, hogy az éhhalál milyen gyakori a soraikban. Megdöbbentette az emberi szenvedés látványa annak ellenére, hogy igazából nem tartotta sokra a parasztokat, mert szerinte a jövőt a munkásosztály jelentette. Országjáró tapasztalatairól magának Sztálinnak számolt be, ám a Generalisszimusz azzal intézte el a dolgot, hogy eszébe ne jusson mindezt le is írni. Gorkij mégis megírta, méghozzá a kormány hivatalos lapjában, az Izvesztyijában, amivel magára haragította Sztálint. Az írónak ismét menekülnie kellett: tüdőbajára hivatkozva újfent Capri szigetére távozott. Sztálin haragja idővel elpárolgott, de az még valószínűbb, hogy egyszerűen felmérte, hogy Gorkij személyes jelenléte az országban komoly nemzetközi presztízst jelentene a szovjet államnak, és emiatt érdemes kesztyűs kézzel bánni vele. Hazahívta az írót, akit hatalmas ünnepségekkel fogadtak. 1934-ben ő vezette az I. Össz-Szövetségi Írókongresszust, és az Írószövetség elnökévé is megválasztották. Nem sokáig élvezhette a személyét övező tiszteletet: 1936. június 18-án elhunyt. Halálának hivatalos okaként a tüdőbajt nevezték meg, ámbár felmerült az a gyanú is, hogy az NKVD végzett vele. Gorkij ugyanis átlátott a szitán, tudta, mi van Sztálin kegye mögött, és szeretett volna ismét külföldre menni, de ezt az utazását már nem engedélyezték. Noha őt tartják a sokat vitatott szocialista realizmus legmarkánsabb képviselőjének, életműve átvészelte az irányzat látványos hanyatlását. Különösen a szocialista korszakban művei által folyamatosan jelen volt a magyar kulturális életben is: regényeit és elbeszéléseit kiadták, színdarabjait bemutatták. Főleg az utóbbiak állják az idő próbáját, mint például az Éjjeli menedékhely (1902), a Barbárok (1905), illetve a Jegor Bulicsov és a többiek (1932).

Az elbeszélés

1892 nyarán a Tbilisziben tartózkodó Gorkij találkozott egy Alekszandr Kaljuzsnyij nevű forradalmárral, és mesélt neki a vándorlásairól. Kaljuzsnyij arra biztatta őt, hogy jegyezze le ezeket a történeteket. Így született meg a film alapjául szolgáló elbeszélés, a Makar Csudra (Макар Чудра). Kaljuzsnyij egyik újságíró ismerősének közbenjárására a történet megjelent a Кавказ (Kaukázus) nevű újság 1892. szeptember 12-i számában M. Gorkij (М. Горький) név alatt. Ez volt az író első műve, amelyet nyomtatásban lehetett olvasni. A címszereplő, egy öreg cigány egyes szám első személyben meséli el a heves vérű Lojko Zobar és a szépséges Radda tragikus szerelmének történetét. Szerelmüknél is erősebb volt a függetlenség és a szabadság iránti vágyuk, amelyről Radda csak úgy akart lemondani, ha büszke szerelmese letérdelve kéri őt feleségül. Lojko megölte a lányt, Radda apja pedig vele végzett.

A rendező

Emil Vlagyimirovics Lotjanu szovjet filmrendező 1936. november 6-án született a besszarábiai Clocuşna faluban, amely jelenleg Moldovához tartozik. A Lotjanu család valójában ukrán származású volt, nevük oroszosan: Lotockij. Amikor a Szovjetunió elfoglalta Besszarábiát, a család Bukarestbe költözött. Miután meghalt az édesapja, anyjától pedig elszakadt, Emil egy ideig az utcagyerekek életét élte. Aztán valahogy kikerült a Szovjetunióba, ahol 1953 és 1955 között színészetet tanult a moszkvai Művész Színházban. 1962-ben kapott rendezői diplomát a moszkvai Össz-szövetségi Filmművészeti Főiskolán (VGIK). 1962-től 1973-ig a Moldova-Filmnél dolgozott mint rendező. 1963-ban készítette első játékfilmjét, a Várj ránk hajnalban című forradalmi eposzt. 1966-ban a moldovai pásztorokról forgatta a Vörös rétek című alkotását. 1968-ban belépett a Szovjetunió Kommunista Pártjába. 1971-es játékfilmje, a népzenészek életéről szóló, költői hangvételű Lăutarii Ezüst Kagyló-díjat nyert a San Sebastián-i Filmfesztiválon. Ekkor kezdődött gyümölcsöző együttműködése Jevgenyij Doga zeneszerzővel. 1973-ban a Moszfilmhez szerződött, itt forgatta pályafutása három legismertebb filmjét. A cigánytábor az égbe megy (1976) egy Gorkij-elbeszélés, a Dráma a vadászaton (1978) egy Csehov-regény adaptációja, az Életem a tánc pedig a legendás balettművész, Anna Pavlova karrierjének története. A Gorkij-film egyébként szintén a San Sebastián-i Filmfesztiválon került először a külföldi közönség elé, és megkapta a rendezvény nagydíját, az Arany Kagylót. A Doga által komponált valcer a Csehov-filmből világsikert aratott. Az Életem a tánc brit–szovjet koprodukcióban valósult meg, egyik producere Michael Powell volt, egy cameoszerepben pedig maga Martin Scorsese jelent meg.

1979-ben Lotjanu feleségül vette Galina Beljajeva színésznőt, aki a Csehov- és a Pavlova-film női főszerepeit játszotta. Egy gyermekük született, viharos házasságuk azonban öt év múlva válással végződött. A fizikai távolság és az idő múlása jót tett a kapcsolatuknak, mert évekkel később Beljajeva nagy tisztelettel és szeretettel beszélt volt férjéről, akitől a szakma számos fogását megtanulhatta, és akinek a támogatása nélkül soha nem vívta volna ki azt a rangot a szovjet és az orosz kulturális életben, mint amit elért. A nyolcvanas években Lotjanu visszatért a Moldova-Filmhez, ahol elkészítette többek között Az esticsillag (1987) című filmjét Mihai Eminescu azonos című költeményének (eredeti címén: Luceafărul) ihletésére. Szakemberek szerint Eminescu verse a román irodalom egyik csúcsteljesítménye, amely mérföldkő az európai romantikus költészetben is. 1987 és 1992 között Lotjanu volt a Moldáviai Filmkészítők Szövetségének elnöke, aki színjátszást is tanított. 1998-ban a moszkvai Gorkij Színházban Csehov A medve és az Esküvő című műveinek kombinálásával rendezett egy darabot. Kevésbé köztudott, hogy Lotjanu verseket, novellákat, forgatókönyveket is írt. Műfordításokat is készített, a magyar költők közül például Ady és Petőfi verseit fordította le. Igen nehezen talált támogatókat utolsó filmterve, a Yar megvalósításához. Mielőtt elkezdhette volna a forgatást, 2003. április 18-án Moszkvában elhunyt. Rákos volt, de a diagnózist kíméletből eltitkolták előtte orvosai és volt felesége, Galina Beljajeva. Lotjanut a moszkvai Vagankovszkij temetőben helyezték örök nyugalomra. 2017. május 11-én a moldovai Bălțiban egy utcát neveztek el róla.

A két főszereplő

Grigore Grigoriu (1941–2003) moldáv színész már iskolai tanulmányai alatt érdeklődött a színjátszás iránt, ugyanakkor sok időt szentelt a sportra is, különösen a bokszra. Miután megszerezte diplomáját, rövid ideig hordárként dolgozott egy pályaudvaron. 1959-ben szerződött a bălți Nemzeti Színházhoz, amelynek hat éven át volt a tagja. Emil Lotjanu Vörös rétek című 1966-os alkotásában kapta első filmszerepét. Nemcsak hazájában, hanem a Szovjetunióban és az NDK-ban is filmezett: keletnémet filmjei közül a Látni akarlak benneteket (1978) rendezője a Magyarországról elszármazott Veiczi János volt, míg az Anton, a varázslóban (1978) Grigoriu együtt szerepelt Garas Dezsővel. Ecaterina Botnariuc televíziós rendezőt vette feleségül, akitől két fia született. Grigore Grigoriu 2003-ban egy autóbalesetben vesztette életét; egyik fia, a szintén színész Traian fél évvel később szintén egy közúti balesetben hunyt el. Szvetlana Toma moldáv színésznő 1947. május 24-én született Chișinăuban (Kisjenő). Őt is Lotjanu fedezte fel, amikor szerepet adott neki fentebb említett korai filmjében, a Vörös rétekben. A direktor beleszeretett szépséges felfedezettjébe, aki a múzsája lett, és szinte mindegyik filmjében foglalkoztatta. Bár szóba került köztük a házasság is, különböző okokból erre mégsem került sor. Szvetlana első férje egykori osztálytársa, Oleg Lacsin színművész volt, aki 1973 áprilisában, mindössze huszonhat éves korában elhunyt. 1972-ben született meg a lányuk, Irina, aki szintén színésznő. Szvetlana 2000-ben Andrej Alekszandrovics Visnyevszkij dramaturghoz ment feleségül, akitől öt év múlva elvált. A művésznő gazdag filmográfiát mondhat magáénak, úgy Moldáviában, mint a volt Szovjetunió utódállamaiban nagy népszerűségnek örvend, művészetét rangos díjakkal ismerték el. Érdekesség, hogy egy cigánylányt játszott az Élő holttest című 1969-es Tolsztoj-adaptációban is. A kilencvenes évektől kezdve énekesnőként is aktív, koncerteket ad.

A forgatásról

A cigánytábor az égbe megy volt Lotjanu első olyan alkotása, melyet nem a moldáv nemzetiségi filmstúdióban, hanem a Moszfilm égisze alatt forgatott. Meglátása szerint az együttműködés mindkét fél számára haszonnal járt: a Moszfilm nagyobb lehetőségeket tudott biztosítani a nemzetiségi filmstúdiók művészeinek, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket, ugyanakkor a különböző nemzetiségű rendezők egyéni látásmódja, eredeti témaválasztásai a Moszfilm arculatát is színesebbé, vonzóbbá tették. A film egy részét Vilniusban és Kaunasban forgatták, mert ennek a két litván nagyvárosnak az építészete hasonlít a leginkább egy besszarábiai városéhoz. A cselekmény ugyanis a Prut, a Dnyeszter és a Duna-delta által határolt Besszarábiában – vagy ahogy nálunk hívták egykoron: Bazarábföldön – játszódik. Kárpát-Ukrajna egyik járási központjában, Vinogradovban (Nagyszőllős) és környékén szintén forgatott a stáb. A vadregényes táj szemet gyönyörködtetően szép volt, a zöldellő pusztaságot övező vad hegycsúcsok azonban baljóslatú atmoszférát teremtettek, a végtelennek tűnő szabadság korlátjait is szimbolizálták. Erre a helyszínre Moldáviából, a Baltikumból, Moszkvából, sőt Szibériából is érkeztek vándorcigányok, akik a helyi cigányokkal együtt szerepeltek a filmben. Valamennyi közreműködő számára komoly kihívást jelentettek az összetett mozgásformákra épülő cigánytáncok. Szvetlana Tomának öt szólótáncot is meg kellett tanulnia úgy, hogy mozdulatai természetesek, belülről fakadóak legyenek, de részt vett a csoporttáncokban is. Szergej Vronszkij operatőr feladata se volt könnyű, hiszen érzékeltetnie kellett a táncjelenetek mozgalmasságát, látványosságát, miközben nem feledkezhetett meg arról sem, hogy a vizualitás eszközével az esztétikailag szép külsőségek mögött lezajló lelki folyamatokat, súlyos emberi drámákat is vissza kell adnia.

A színpadi változatok

A Kaposvári Csiky Gergely Színház 2013. február 8-án mutatta be a színpadi változatot a Cigánytábor az égbe megy címmel. Számomra nem igazán érthető, hogy miért maradt le a cím elejéről a névelő, amire a rendező, Szőcs Artur a következő magyarázatot adta: „Ez így zene a fülnek. Jó zene. És ez nekem fontos. Névelővel úgy hangzik, mintha valaki hamisan énekelne. Van egy másik ok: névelő nélkül ez mindannyiunkra vonatkozik, mindannyian »cigányok« vagyunk.” Szőcs hangsúlyozta, hogy nem a filmet, hanem az alapjául szolgáló Gorkij-művet tekintette kiindulási alapnak. A koreográfiát ifj. Zsuráfszky Zoltán készítette, a díszlet Polgár Péter, a jelmez Kovács Andrea nevéhez fűződik. A zenét a Söndörgő együttes szolgáltatta, a zenészekkel a Somogy Táncegyüttes tagjai is színpadra léptek. (A zenekar később elnyerte a Városmajori Szabadtéri Szemle legjobb színházi zenéért járó díját.) Lojkót Sarádi Zsolt személyében vendégművész játszotta, Raddát Czene Zsófia alakította. 2014 januárjában az előadást a budapesti nézők is megtekinthették a Nemzeti Színházban. Bármennyire igyekezett Szőcs Artur, hogy elkerülje a Lotjanu-filmmel való összehasonlítást, Vass Norbert kritikus szerint az előadás bőven ébresztett másfajta filmes asszociációkat: „Szőcs Artur a befogadók rácsodálkozó, kisgyermeki kreativitására épít. A rendező játékosan stilizált balladája Tim Burton gótikus rémtörténeteit, illetve Michel Gondry aranyszívű, celluloidra írt szerelmi vallomásait juttatja eszünkbe. Az előadás megidézi persze Kusturica balkáni karneválját is, legközelebbi rokonságban azonban véleményem szerint Hajdu Szabolcs filmjeinek mágikus realizmusával áll. Nem meglepő tán, hogy a mozgalmas képekhez és a klipszerű koreográfiához elsősorban mozgóképes párhuzamokat társítok.”

A közelmúltban – egész pontosan: 2017. november 19-én – mutatta be a komáromi TEÁTRUM A cigánytábor az égbe megy musicalváltozatát. Az előadást Dráfi Mátyás rendezte, a koreográfiát Gábor Klára készítette, a díszleteket Madlenák Andrea tervezte, és a Lotjanu-film zeneszerzője, Jevgenyij Doga muzsikája hallható. Raddát Rigó Mónika cigány énekesnő alakította, Lojkót Berecz György személyesítette meg. A kétrészes musicalben 43 színész lép színpadra, nemcsak Komáromból, hanem Ógyalláról, Gútáról és Budapestről is. A premieren maga Dráfi játszotta Makar Csudra szerepét. A hetvenöt esztendős művész számára komoly erőpróbát jelentett a rendezés és a szereplés, mivel műtéti beavatkozást igénylő csípőízületi problémái miatt a járás nehezére esik, csak ülni képes. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Makar Csudrát az előadás közben hol betolják, hol kihúzzák egy kerekes széken, ám az előadás folytonosságát ez nem zavarta meg. A musical végén a közönség felállva tapsolta meg Dráfi rendezését és erőn felüli színpadi teljesítményét, ahogyan valamennyi közreműködőt is nagy taps fogadott. Huszonöt előadást terveztek a musicalből, és szóba került, hogy Oroszlányba is elviszik, mivel a Oroszlányi Roma Nemzetiségi Önkormányzat és a Vörös István Alapítvány Aranycsillag nevű tánccsoportja is közreműködik az előadáson.

Így látták ők

„A realizmuson felülkerekedik a vásárias egzotikum, és ez nemcsak a film szereplőinek öltözékében, a göregáborosra »vett« figurákban, a cigány táncfolklór legfelszínesebb elemeiből komponált táncokban érhető tetten, hanem a zenében is. Ez már távolról sem eredeti cigány népzene; ezt már alaposan átkomponálták, megfésülték, szalonképessé tették, sőt, színpadias produkcióvá gyúrták – amit az is jelez, hogy a dalokat a moszkvai Cigány Színház profi énekesei adják elő, és a zeneszerző is e színháznak dolgozó komponista. A filmről szóló híradások ugyan azt jelezték, hogy a zenét gyűjtések során szedték össze, de ez a munka a film tényleges zenéjében nem nagyon érezhető. Lotjanu érdeme, hogy ezzel a témával egyáltalán foglalkozott. Nagyon sok szép részlet is található a filmben, s szép az operatőri munka (Szergej Vronszkij) is. De A cigánytábor az égbe megy, sajnos, nem tudta elkerülni a hasonló témájú filmek nagy buktatóját, a – ahogy mi mondanánk – népszínműves műcigánykodást.” 

(Takács István: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Pest Megyei Hírlap, 1977. január 27., 4. o.)

„Emil Lotjanu biztos kezű, az elvontabb gondolkodásra, a lírai jellemfestésre fogékony rendező. Érzékeny egyensúly az, amit filmjében megvalósít: a történet nem fullad ezerszer látott, felhevült, de kevés tartalmat hordozó vadromantikába, és sikerrel kerüli el a múlt századi cigánytémában rejtőzködő egzotikum csapdáit is. Az egyensúlypont: a rege, a mese, a lírai példázat. A tavalyi San Sebastián-i Filmfesztiválon első díjat nyert filmet Szergej Vronszkij szép színekkel, méltóságteljes tempójú, hangulatos képekkel fényképezte, Lojko megformálója, Grigorij Grigoriu, a cigánylegényt keresetlen őszinteséggel, sugárzó belső szenvedéllyel, kitűnően alakítja. Szvetlana Toma szép és lírai Radda, a szenvedély és büszkeség különös keverékéből áll a játéka.”

(Vértessy Péter: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Magyar Nemzet, 1977. január 27., 4. o.)

„A kalandfilmekre jellemző romantikus elemekkel csínján bánt a rendező, bár akad benne annyi, hogy az a néző is jól érezze magát, aki csupán a kalandos történet kedvéért vált mozijegyet. Gyönyörű tájakon, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön át vándorol a cigánykaraván, színes, festői rongyaikban járják a szebbnél szebb táncaikat, felhangzanak a világhíres cigánydalok — hogy a következő pillanatban az eldördülő sortűz, az akasztás vagy a tábor felgyújtása jelezze ellenpontként, mennyire reménytelen egész életük, mennyire ki vannak szolgáltatva a faji megkülönböztetésre épülő hatalom szeszélyeinek. Érdekessége az új szovjet filmnek, hogy cselekménye egy része hazánkban, a Tisza mentén, magyar városokban játszódik, más része Galíciában, Szlavóniában, a múlt század vége felé. A dalok között felcsendül magyarul is az ének, és a film más magyar vonatkozásai is érdeklődésre tarthatnak számot. A dalokat egyébként a moszkvai Cigány Színház művészei adják elő, a táncok is kiváló előadásban kerülnek elibénk. Jevgenyij Doga zenéje igen kifejező, akárcsak Szergej Vronszkij képei. Szvetlana Toma és Grigorij Grigoriu a két főszerepben kivételes tehetségről tesz tanúságot. Játékuk alkalmazkodik az eredeti elbeszélés és a film romantikus hangszereléséhez.”

(h. m.: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Népszava, 1977. január 27., 5. o.)

„A cigánytábor az égbe megy őszinte költői ihletre vall, sok részletszépséget, s mellette attraktív elemet is magába ölel; Szergej Vronszkij operatőr képein a cigánymúlt sok, ma már muzeális tárgya, holmija is új életre kel, de ezzel együtt az a feszengő érzés is az emberben, hogy valami nem természetes, keresett kuriózumokat mutatnak itt neki. Mert ez a musical műforma – ahol magától értetődőnek vesszük a »produkciót«, a népi táncosok, énekesek szereplését – valahogy nem fogadja be az eredeti történetet, nem válik szerves részévé a szenvedéllyel végigjátszott romantikus mesének. Ez végül is áttör a musical lengekönnyű fátylain, a túlhalmozott »dalos-táncos betéteken«, de már mesterkéltté válva; messze kerül attól, ami a Gorkij-novellában – romantika ide, romantika oda – örök emberi mondanivaló, lélekhez szóló üzenet marad. Radda és Lojko halála még csak romantikus tragédiává sem válik, úgy hat inkább, mint egy teátrális produkció a sok folklóreredezésű betétszám végén. Kár. Mert a romantikával is úgy vagyunk, hogy bár nem napi szükségletünk ma már, felmérjük túlzásait, a valóságtól való távolságát, de ha már foglyul ejt, joggal várjuk el igazságát."

(Hegedűs Zoltán: „A cigánytábor az égbe megy”. In: Népszabadság, 1977. január 27., 7. o.)

„Realizmus helyett kaptunk valamiféle extrém világot, ahol majdhogynem minden megtörténhet, amit a rosszindulatúan cigányellenes pletykákból ismerünk, romantika helyett pedig grand guignolt vagy egyszerűbben: vadromantikát. Még aki tudja, hogy a cigányságnak – éppen történelmi állapotából, társadalmi tudatszintjéből fakadóan – milyen fogalmai vannak a tulajdonról, az sem tudja ezt a Zobart másként, mint cégéres lókötőként elfogadni, de aligha képes önpusztításán szánakozni is. Kétségtelen tehát, hogy A cigánytábor... erényeit elsősorban nem dramaturgiájában, etikailag, filozófiailag kuszált gondolatrendszerében kell keresnünk. Tetszetős viszont a rendező érzéke a látványosság iránt, amely a legjobb pillanatokban vizuálisan megjelenő költőiségnek hat, ragyogó a színészvezetés, helyenként példás merészség mutatkozik a vágásban, és az eredeti cigányfolklórra támaszkodó zene is igazi élményt jelent. A részletszépségek azonban nem helyettesíthetik azt a sokkal komplexebb hatást, amit esztétikai élménynek szoktunk nevezni.”

(Fábián László: „Változatok a kalandra”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/5, 10–11. o.)

A cigánytábor az égbe megy (Табор уходит в небо, 1976) – szovjet filmdráma. Makszim Gorkij Makar Csudra című novellájából a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Emil Lotjanu. Operatőr: Borisz Travkin és Szergej Vronszkij. Zene: Jevgenyij Doga, Valerij Zubkov és Iszidor Burgyin. Díszlet: Feliksz Jaszjukevics és Szergej Kazancev. Jelmez: Mihail Antonyan. Vágó: Nagyezsda Vasziljeva. Főszereplők: Grigore Grigoriu (Lojko Zobar), Szvetlana Toma (Radda), Jelena Szadovszkaja (Juliska), Baraszbi Muljajev (Makar Csudra), Ion Sandri Scurea (Siladi), Vszevolod Gavrilov (Danilo), Pavel Andrejcsenko (Talimon), Boriszlav Brondukov (Bucsa), Nelli Volsanyinova (Ruszalina). Magyarországi bemutató: 1977. január 27.

                                                                                                                            Field64