Borisz Godunov

A film eredeti címe: Борис Годунов
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
a fájl kiterjesztése: srt.















Ismét egy felirat, amely nyelvezete klasszikus, és amihez nem használtam fel a már létező nagyon jó műfordítás(oka)t. Gáspár Endre, Németh László Puskin fordításaival semmi gondom nincs. Talán könnyebb lett volna a soraikat belepasszírozni az srt-be. Nem tettem meg, és hasonló indokkal, mint a Szaltán cár esetében.
El nem tudjátok képzelni mennyi örömet tud okozni a felfedezés. Mennyire letaglózó tud lenni az eredeti szöveggel való találkozás. Mennyivel többet, mást (is) tud nyújtani.
Emlékszem még a Csendesek a hajnalokra. Arra, hogy mennyire megfogott az eredeti szöveg nyelvezete. Akkor és ott értettem meg, hogy az a mű több mint egy háborús (vagy háború ellenes) regény.
Emlékszem a Csendes Donra. Kevesen tudják, hogy a Bondracsuk féle hétrészes televíziós sorozatba is belefogtam. Megfogott az eredeti nyelvezete a műnek. Ám tudomásomra jutott, hogy a sorozat rövidített változatát bemutatta az egyik televíziónk. Így nem láttam értelmét folytatni a munkát.
Pedig nagyon élvezetes volt a solohovi szöveg. Más a hangulata, mint a Makai féle fordításnak. Ami szintén nagyszerű! A műfordító igyekszik visszaadni, számunkra magyarok számára élvezhetővé tenni az alkotást, de az eredeti szöveg... Az az eredeti szöveg. Az eredeti hangulat csak abban található meg.
Itt van a Borisz Godunov című mű. Alekszandr Szergejevics Puskin örökbecsű műve. Ebből készült ez a filmes feldolgozás. A film koncepciója eléggé elcsépelt. Adva van egy "ősi" szöveg (Puskin verses drámája), helyezzük modern környezetbe.
Nagy cucc! Ezt már annyian, annyiszor "eljátszották" már! Van ennek még értelme?
A film kapcsán azt kell, hogy mondjam: igen!
A szöveg szinte süt, miközben a filmet nézzük. Jól összeáll a képi világ, és a hozzá tartozó szöveg. Mindez úgy, hogy nincs a puskini dráma megerőszakolva. Félelmetes tud lenni a film!
No nem olyan értelemben, hogy ijedezne tőle a néző.
Félelmetes, hogy Puskin mennyire modern. Nem csak a szemléletmódja, hanem a nyelvhasználata is.

Gáspár Endre. 1940.

Annak idején Gáspár Endre nagyon jól megfogta a művet, és helyes történelmi kontextusba helyezte.
Ám ez a film kiragadja az eredeti környezetéből a sztorit, és a mába helyezi.
Puskin szövege tökéletesen alkalmas erre a kísérletre. Gáspár nem tudhatta ezt, mikor a fordítást készítette, így meg sem próbálhatta a szöveg alakítása során ezt is figyelembe venni. Bár ha belegondolunk, nem is feladata ez a munkájának. Egy fordítás óhatatlanul is csak az eredeti mű egyfajta értelmezése lesz. Bár előfordul (nem is kevésszer), hogy az elkészült fordítás egy kicsit több, egy kicsit más (talán időnként jobb is) mint az eredeti mű. Eszembe jut egyik általános iskolai tanárom, aki azt mondta nekünk, hogy igazából az eredeti nyelvén bontakozik ki az irodalom szépsége. Ez is egy jó ok arra, hogy nyelveket tanuljon az ember.

A film szerintem túlmutat a gáspári Borisz Godunovon. Hogy ez jó-e, vagy sem, döntse el a néző! Mindenesetre én nem tartott ártalmasnak, hogy egy új szövegvariánssal ismerkedjen meg a film nézője.
Nem gondolom, hogy versenyezhetnék bármilyen szempontból a műfordítók alkotásaival. Nem is volt célom. Bár a dráma (szöveg)szerkezetét meghagytam, az elsődleges szempontom nem az volt, hogy irodalmi értéket hozzak létre, hanem hogy megmutassam a mai napig modern Puskint. Remélve azt, hogy legalább valami kicsi átjön abból, hogy miért élő még ma is Puskin költészete. Hiszen hány olyan költő van (gondoljunk csak például a magyar irodalomra), aki kétszáz év után már avittnak tűnik. A költő, az író igazi nagyságát nem a jelen, hanem a jövő nemzedék ismeri fel! (Még akkor is, ha vannak méltatlanul elfeledett alkotók is.)
Másodsorban azért sem a műfordítást "dolgoztam bele" a felirattáblába, mert bármelyik magyar műfordítást vettem volna alapul, nem csak csonkolnom, hanem kiegészíteni is kellett volna. Nem tartottam volna helyesnek, hogy a már klasszikusnak számító sorok az enyémekkel keveredjenek.

A film képi világa nagyon tetszik. Néha "megdöbbentett" az, hogy látom a szöveg szó szerinti megvalósulását. Ezek a kis nüanszok nagyon ott vannak! Rengeteg apró kis utalást találtam (ez által is), amik napjainkról szól. Ezen utalások jó része napjaink orosz valóságáról szól, és egyúttal bizonyítja, hogy mennyire aktuális, és modern Puskin a mai napig. Magam az orosz közállapotokat csak felületesen, és érintőlegesen ismerem. Éppen hogy csak. Ha nekem, mint felületes és tudatlan szemlélőnek ennyi minden feltűnik, mennyi minden lehet a műben egy, az ottani viszonyokat perfekt módon ismerőnek?
A magyar közállapotokat ismerők, és abban élők számára félreérthető utalást is találtam. Pimen és Grigorij beszélgetése közben elhangzik a "galíciai bojár" kifejezés. Sajnos, hazai antiszemitáink meghonosították nyelvünkben a "galíciai jöttment" nyelvi leleményüket. No most, ebben a kontextusban galíciainak lenni nem azt jelenti, mint amit Hegedüs püspök (? kifejezni szokott ezzel a terminussal. Talán éppen ezért nagy talány számomra, hogy miért püspök még egyáltalán!) elvtársainál. Nem burkolt zsidózásról van szó.
Itt, Puskinnál, ezt a jelzőt szó szerint kell ezt érteni. És lehet beleérezni egy kis lenézést, egy kis részvétet, körülbelül olyat, mint ahogy a szegény rokon iránt éreznek az emberek. Ezzel, ilyen megnyilatkozással magam is találkoztam már. (Mármint a határvidékiekkel kapcsolatban.) Nem bántó, hanem inkább (le)sajnálkozó előítélet (?) ez. Jól le(vagy körül)írni nem tudom, de amikor elhangzik mindez, egyből felismeri (és megérti) az ember. A klasszikus orosz irodalmat olvasva is találkozhatunk ilyen odavetett (vagy erre utaló) megnyilatkozásokkal. Mindezeknek történelmi, és kulturális okai vannak. A történelmi okból következik a kulturális.

Puskin modernségét mi sem példázza jobban, mint az, hogy mind a hivatalos kultúrpolitika, mind az avantgarde megtalálta és megtalálja őt a mai napig.

Lera és Renáta: Puskin, köszönet hogy élsz (2012)

Politikai rendszerek jönnek, és mennek, de Puskin marad. A hatalom felhasználja a költő műveit, időnként életének eseményeit a maga céljára, ám Puskin nagyobb mint a propagandisták. Utat tőr magának az emberek szívéhez. A hatalom birtokosai, és azok szolgái soha nem tudják az életművét kisajátítani. Hiába próbálják. Mi lehet ennek az oka?
Talán a költő időszerűsége, és modernsége. Talán az, hogy önmaga sem simult be a rendszerbe. Ő egyszerre az örök lázadó, és a helyét kereső tehetséges ember. Aki nem lehet beskatulyázni, aki ragaszkodik elveihez, miközben próbál a fennálló keretek között élni, létezni. Műveiben megtaláljuk az embert annyira jellemző szenvedélyeket. Saját érzéseit, vágyait megosztja velünk, így személyes tud lenni. Mindenkor, mindenkinek. Olyan mintha nekünk, rólunk írna. Olyan mintha kortársunk lenne. Ezért nem furcsa, hogy napjainkban is inspiráló. (Nem olyan túl régen, 2012-ben, például két avantgarde eszközökkel élő zenész kiadott egy zenei Puskin montázst. Érdekes alkotás. Szerintem a nyelv, az idézetek mondanivalójának ismerete nélkül is egy élmény hallgatni a művet. Nálam egy időben ez szólt a kocsiban.)

Makszim Szuhanov mint Borisz Godunov

Nem tagadom elég lassan haladtam a felirat elkészítésével. Lassabban, mint terveztem. Sokkal jobban átjött így a mű mondanivalója (mondjuk ez nem véletlen), mintha nem mélyedtem volna bele az eredeti nyelvezetbe. A munka közben egyre jobban érlelődött bennem a gondolat, hogy újra kézbe kellene vennem Shakespeare Hamletjét is. Legalább olyan filozófiai mélységeket taglal ez a mű is, mint az. Nem véletlen, hogy Puskin helye megkérdőjelezhetetlen a világirodalomban.
Godunov monológja a hatalomról, a hatalmasság viszonya a népéhez, önmagához, messze túlmutat a valós történelmi eseményeken. Az ember és hatalom viszonyát úgy tárgyalja, hogy legszívesebben előírná az ember: Mindenki aki hatalmat szeretne magának, olvassa el és értelmezze a monológot. (Tudom, sokat kívánnák politikusainktól, és a lehetséges aspiránsoktól.) Értelmes embernek, abban biztos vagyok, hogy elmenne a kedve az egésztől. Már ha megérti miről is szól a kormányzás.
A dráma ezen üzenete nagyon jól kiegészíti a Hamlet mondanivalóját. A dán királyfi történeténél azonban jóval kevesebbszer feldolgozott ez az orosz dráma. Méltatlanul kevésszer. Mondjuk legalább nem készült (eddig még) belőle kommersz feldolgozás. Legalábbis tudtommal.

Jelenet a filmből

 Az örök érvényű morális gondolatok mellett, "helyi", aktuális üzenetekkel is teletűzdelt a film. A képi világ teljességgel alkalmas arra, hogy elvonatkoztassunk a szabványos, belénk csontosodott beidegződésektől. Teljes sikerrel elvisz bennünket a történelmi realitástól, és kiszélesíti a dráma értelmezési tartományát.
Talán még egy jelenetet megemlítek, ami nagyon megérintett.
A cselekmény szerint épp Dimitrij halálát mesélik el egymásnak a szereplők. Előttünk, nézők előtt megelevenedik a jelenet. Igen ám, de a szereplőkön lévő korhű jelmezek nem középkoriak. A katonai egyenruhán, a gyermek ruháján láthatjuk, hogy a 20.század elején járunk. Egy 20.századi cárevics meggyilkolása elevenedik fel előttünk. Nem fikció ez! 1918. július 17-ről 18.-ára forduló éjjelén, Jekatyerinburgba, kivégezték a cári családot. Az orosz történelem egy fordulópontja ez. Van olyan vélemény, hogy ezzel az eseménnyel vált visszafordíthatatlanná az a tragédia sorozat, ami a GULÁG-ban csúcsosodott ki. Olyan változásokat indukált az orosz társadalomban, melyek kihatottak az egész világra. Ha előbb nem, akkor innentől minden polgári gondolkodású ember tudhatta, hogy nem kollaborálhat az új hatalommal. A cári közigazgatásban szolgálok tízezrei vonultak passzív rezisztenciába. (Természetesen nem mindenki, voltak akiknek a tovább szolgálás nem okozott lelkiismeret furdalást. De nem ők voltak a többség.) Megnyílt az út az első generációs értelmiségiek (akik zömmel nem oroszok voltak, hanem különböző más nemzetiségekhez tartoztak) számára a karrier útján. Ezen ifjak forradalmi lendülete, és tapasztalatlansága, idealizmussal ötvözve rengeteg szenvedést okoztak. Főként az államalkotó nemzeteknek. Ugyanakkor furcsa paradoxon, hogy általánosító (és felületes) világunkban épp az oroszokat teszik felelőssé mindazért a rosszért, ami 1917 és 1990 között történt.
Az 1918. július 17.-én kezdődő események elkövetőire sem mondhatjuk, hogy oroszok voltak. Több nációhoz tartoztak, többek között magyarok is voltak köztük.
Leninék úgy gondolták, hogy ezzel a gyilkossággal biztosítani tudják, hogy ne legyen visszarendeződés. A bolsevikok számára nem maradt más csak a győzelem, vagy a halál. Tehát egyszerre volt a múlt eltörlésének eszköze, és a végső elkötelezettségük megpecsételése a kivégzés.
Ez a 20.század elejei cár(evics) gyilkosság a mai napig foglalkoztatja az ott élőket. Egy korszakot végérvényesen lezárt az orosz társadalom életében. Az új korszakot folyton korrigálni kellett, és kell; ezért is tekinthetnek erre az eseményre, mint valamilyen végpontra.
A Habsburgok visszatérhetnek (az osztrák trónról lemondtak, de a magyarról nem), de a Romanovok soha nem fognak.

Végtelenül megfogott ahogy a film készítői a klasszikus szöveghez viszonyultak. A képi megjelenítés időnként a pimaszság határait súrolja. Ezt maximálisan pozitív értelemben értem. Igyekeznek mindig egy kicsivel többet kihozni a szövegből, mint ami benne van. A belénk rögzült klasszikus értelmezésnek, időről-időre újabb értelmezést ad. Jó példa erre az a jelenet, amikor Grigorij és Marina randit beszélnek meg egymással. "Szökőkútnál várlak holnap." - interpretálja Gáspár Endre a puskini mondatot. Az eredeti mondatban a фонтан szó szerepel, ami nagyon helyesen szökőkútnak lett fordítva. Mert hát a fountain (elsősorban) ezt jelenti. Erre mit tesznek a filmesek?
A randi helyszíne egy úszómedence. Nincs ebben semmi baj! Hiszen a fontan használatos kút, vízmű, medence értelemben is. De! Elsősorban a történelmi környezet miatt, és a beszédhelyzetből sem erre a helyszínre asszociálna az ember. (Hanem a klasszikus szökőkútra.) Így nincs más "dolgunk", mint nyelni egyet, (titokban) a bajszunk alatt egy mosolyt elnyomni, és nézni, hallgatni tovább a filmet.
Se szeri, se száma a filmben ezeknek a megoldásoknak. A puskini szöveget időről-időre átértelmezik, és pimaszul arcunkba nyomják az "újfajta" szituációt. Ez az egyik erőssége a filmnek.

A történelmi háttér

Úgy gondolom, hogy a film (és az eredeti dráma) teljesebb megértéséhez feltétlenül ismerni kell a történelmi hátteret.  Nem kívánom a dolgot bő lére ereszteni, de egy ki minimális áttekintést azért teszek. Mivel az eseményeknek előzménye is van, ami nélkül nehezen értelmezhető a szituáció, hát kezdjük azzal.

A 16. században a Moszkvai Fejedelemség területe hatalmasat növekszik. A 15.század közepétől számítva hetven év alatt a hatszorosára. A két és fél évszázados tatár uralom egyértelmű nyertese lesz a város. A moszkvai nagyfejedelem a tatár iga ellenes harc élére áll.  Szisztematikusan szabadítja fel az oroszok által lakott területeket. Az orosz egyház támogatása nagyon fontos volt e küzdelemben. A vallási vezetők politikai, erkölcsi és ideológiai bázis nyújtott a moszkvaiaknak.  III. Iván, és fia Vaszilij korára szinte valamennyi ősi orosz föld a birtokukba került.  Persze ez azzal járt, hogy az állam katonaivá vált. Gyakorlatilag minden a hadseregnek lett alárendelve, a viszonyítási pont maga a sereg volt. A közigazgatási, gazdasági intézkedéseknek egyetlen célja volt, a hadsereg ellátása, fenntartása. Tulajdonképpen egyfajta katonaállammá alakult.

(Ha nagy vonalakban kitekintünk, azt kell mondanunk, hogy ez napjainkig lényegét tekintve nem változott. Hiszen az ország területi gyarapodása nem áll meg, egészen a 19. század végéig. A 20.század első felében zajló Polgárháború óta, pedig az integritása megőrzéséért is szüksége van az országnak erős, hatékony hadseregre. A  jelentős ásványanyag készletet, vagy annak egy jelentős részét, éhes és tőkeerős [nem helyi] csoportok szeretnék kihasználni, elvenni, saját maguk javára felhasználni. Emiatt a mai napig erős a katonai lobbi politikai ereje az országban. Az ország stratégiai céljai között szerepel a meleg tengeri kikötők birtoklásának vágya is. Évszázados félelme az orosz külpolitikának, hogy ha nincs [meleg tengeri] kikötője, akkor gazdaságilag megfojtják az országot.  Ezért ragaszkodik például napjaink orosz vezetése a szíriai katonai támaszpontjához, vagy ezért nem engedte Ukrajnának a NATO tagságot. Illetve, mivel ennek a klubnak a belső ügyeihez nem tud érdemben hozzászólni, így inkább megfosztotta az országot attól, amire a NATO is vágyott.)

Az orosz állam a 16.század végén

IV. Iván (1530-1584) korán trónra lép (három éves édesapja halálakor), de mivel szellemileg nem érett még az uralkodás feladatára, az ország vezetése ebben az időszakban a bojárokra hárult. 1543-ban azután változás állt be. Főtanácsadóját lefogatta, kivégeztette. Új időszak köszönt be az állam, és az ifjú nagyfejedelem életében. Makarij metropolita kezébe vette az ifjú neveltetésének kérdését. E szép eufémizmus annyit takar, hogy elkezdte tanítani az ifjút. Hiszen a bojárok uralma alatt szó sem lehetett ilyesmiről. Hiszen egy tanult embert azért nehezebb hosszabb időn át megvezetni, mint egy tanulatlant. Ez vezethette az ősi nemesség képviselőit, amikor elhanyagolták a gyermeket. Makarij az, aki sugalmazta az ifjú Ivánnak, hogy vegye fel a cári címet. Ez 1547-ben meg is történik.

Belpolitikailag elég instabil az ország.  Nem akarom húzni az időt, így nem térnék ki mindenre. Az ország irányítása a Zaharjin-Jurjevek, Makarij metropolita, Adasev és Szilveszter pópák kezében összpontosult. Ezen érdekcsoportok az ország hosszútávú érdekeinek megfelelően igyekezték igazgatni Iván birodalmát. Szükség volt a változtatásokra, hiszen a közigazgatási módszerek az elmúlt évszázadok alatt semmit nem változtak. A módszerek nem változtak, de az ország területe hatalmasra nőt. Az egész a cár tulajdonát képezte. Mindenki a cár szolgája, rabszolgája volt. Még a legelőkelőbb bojár is, hiszen bármikor elvehette az uralkodó az összes földjét. Azon fejedelmek, akik önként csatlakoztak a moszkvai Ruszhoz a következő módszerrel vesztették el anyagi függetlenségüket. A csatlakoztatott területét a cár elcserélte vele. Adott egy szebbet, jobbat esetleg nagyobbat. Így a fejedelem lemondott a saját földjeiről. Igen ám, de az új terület már nem az öröksége, hanem a cár ajándéka volt, így bármikor elvehető. Az országban egzisztenciálisan mindenki Ivántól függött. Egyes területek felé kormányzót nevezett ki a cár a bojárok közül. Ezek a hivatalnokok tudták, hogy egy-két évre szól csak a megbízatásuk, ezért igyekeztek anyagilag a maximumot kihozni a hivatali idejükből. Korruptság, és törvénytelenség jellemezte őket. (A gazdasági, és politikai korrupcióval a keleti szlávság a mongol uralom révén ismerkedett meg. Ugye van az keleti szokás, hogy ajándékot kell vinni a bírónak, az uralkodónak, ha az ember elé járul… Ennek akár racionális magyarázata is lehet. Hiszen valamiből neki is meg kell élni, fenn kell tartania az udvarát. Igen ám, de amikor valaki a köz- vagy állami szolgálatáért kap ellátmányt, akkor nincs semmi jogalapja a plusz ajándék elfogadásának, elvárásának. Márpedig ebben az estben már volt hivatalos államtól származó jövedelme az államhatalmat gyakorlónak.)

IV. Iván nevéhez fűződő reformok legfontosabbika a hadseregreform volt. A seregek egységes főparancsnokot kaptak, így háború esetén nőt a hatékonyság. Létrehozta  a sztrelec (lövész) ezredeket. A lovashadsereg alapjainak lerakása is ekkor történik meg.

Megreformálják a jogi kereteket. Szóba kerül az egyház tulajdonában lévő földek állam általi kisajátítása, ám ebből azután nem lesz semmi. (Ekkor és itt merül fel először ez az ötlet.) A közigazgatási keretek újraszabása is megtörténik.

Belpolitikai helyzetét a cár, talán paradoxnak tűnhet, de katonai terjeszkedéssel próbálja megszilárdítani. Kazányi és az Asztrahányi Kánság elfoglalása. (1552 és 1556) Majd megtámadja a német lovagrend által működtetett Livóniát. (1558-1582)

1560-ban felesége Anasztászija halála után leszámol  politikai ellenfeleivel. A terror nem kíméli közvetlen tanácsadóit sem. Az elítélések, kivégzések elérik az alsóbb társadalmi szinten lévőket is.

1565-ben kettéosztja az országot. Megalakul az opricsnyina, és a zemscsina. Az utóbbit a bojár duma vezetésére bízza, az előbbiben pedig személyesen a cár uralkodik továbbra is. A zemscsina sem független a cártól, a legfontosabb kérdésekben továbbra is ő dönt ott is. Az opricsnyinában vizsgálóbizottság ellenőrzi a földesurak megbízhatóságát. Aki nem felelt meg, annak annyi volt. Helyére a cárhoz lojális nemest neveztek ki. Ezekből alakult meg azután a testőrgárda. Opricsnyikoknak nevezték őket. Ruházatuk fekete volt. Lovasként egy seprűt, és egy kutyafejet hordozták. Ezek a jelvények azt jelképezték, hogy az opricsnyik az árulókat, mint hű kutya kiszagolja, megbűnteti, és még a csontjaikat is kiseprűzi az országból. Rendszeresen betörtek a zemscsinában, ahol raboltak, fosztogattak. A reform ideje véget ért, megérkezett a terror időszaka.

Az 1570 évek végén 1580-as évek elején a gazdasági pusztulás hatalmas méreteket öltött az országban. A háborús kudarc (livóniai háború), és a belső terror (bár az opricsnyinát 1572-ben megszüntették) tönkretette Oroszországot. A tartalékokat felélték.  IV. Iván halálakor egy romokban álló országot hagyott el.

Borisz Godunov (1552-1605) 13 évesen kerül Iván udvarába. Húga a cár fiának (Fjodor) felesége lesz, ő maga pedig opricsnyik. Iván cár halála után Fjodor lesz az uralkodó. Nem igazán alkalmas az ország vezetésére, ezért nem is engedik a döntések meghozatalának közelébe. Gyakorlatilag régensek irányítják helyette az országot. Ezek egyike sógora is. A belső hatalmi harcok során, öt év alatt, Borisz Godunov lesz az ország legfontosabb döntéshozója.  Ravasznak, előrelátónak és taktikusnak kellett lennie, hiszen IV. Iván alatt nem számított életbiztosításnak a cár közelsége. Könnyen elhulltak a cár legközelebbi emberei is. Ám Godunov végig Iván bizalmában tudott maradni. Hogy azután annak halála után, egyből megtagadhassa  addigi életmódját.

1591. május 15.-én Uglicsban meghal Dimitrij cárevics. Halálának körülményei máig tisztázatlanok.

Épp játszik a pajtásaival, amikor…

Késsel játszanak. A cárevics kezében a kés, amikor epilepsziás rohama lesz, és halálosan megsérti a késsel magát.

Játszik az udvaron a pajtásaival, amikor az egyik nevelőnőjének a fia leszúrja.

Nagyjából ez a két variáció valamelyike történhetett.  Ami biztos, a cárevics vérben a földön. A cárnő a nevelőnő gyermekét vádolja, majd lincselésbe torkollik az esemény. A később Godunov által kirendelt vizsgálóbizottsági jegyzőkönyvek nem elsősorban a cárevics halálának pontos kivizsgálására való törekvést rögzíti, hanem inkább az eset utáni lincselésre koncentrál.

1598. január 7.-én meghalt Fjodor cár, az utolsó Rurik uralkodó. Februárban Godunov megválasztatja magát cárnak. Bár első intézkedései hatalmának bebetonozása volt, eltávolítatta politikai vetélytársait, mégsem folytatta azt a kíméletlen hatalomgyakorlást, ami Ivánt jellemezte. Külpolitikai sikereket ér el.  A kifosztott, megnyomorított országon megpróbál adminisztratív módon segíteni, ám az 1601-1603 közötti éhínség sokat ártott politikai megítélésének. Annak ellenére, hogy maga tevékenyen részt vett az élelmiszerhiány okozta szenvedések enyhítésében. Megpróbált fellépni az élelmiszer spekuláció ellen. Az országból hiányzott a munkáskéz (háborúk, éhezések hozadéka). A moszkvaiak között rendszeresen osztott szét pénzt, hogy ezzel is enyhítse az ínséget. Erre azonban a vidéki nincstelenek a fővárosba igyekeztek. Godunov látta, hogy nem tudja finanszírozni a jótékonykodást, beszüntette azt. Igen ám, de az azóta Moszkvába csődült tömeg nem tudott (alultápláltság miatt nem volt ereje) visszamenni otthonába, így a fővárosba maradtak. Jelentős részük ott halt éhen. A nagy éhínség kiélezte a társadalmi ellentéteket.

A jobbágyság Szent György napi kiváltságát szüneteltette. Ezen a napon megszűnt a röghözkötöttség, odaköltözött a földműves ahová akart. (Erre utalnak a filmben is.) Olyan volt ez nekik, mint napjaink magyarországi emberének az EU-s munkavállalás.

A kiváltság megszüntetése elégedetlenséget szült a jobbágyság, és a nagybirtokosok között. (A nagybirtokon jobb volt az életkörülmény.  A kisbirtokos jobbágyai oda vágytak. A nagybirtokosok pedig a plusz munkáskéztől estek el a kiváltság felfüggesztése miatt.)

Hét évvel a kis cárevics halála után, felbukkan Lengyelországban (pontosabban a Lengyel-Litván Királyságban, a Rzeczpospolita Polskában) valaki,aki azt állította, hogy ő Dimitrij. A mai napig nem tudni pontosan ki volt, de hogy nem Dimitrij cárevics az biztos.

Andrej Merzlikin, mint ál-Dimitrij. Jelenet a filmből

A Borisz Godunovval szemben politizáló bojárok felkapják a szóbeszédet, hiszen belpolitikai céljuknak tökéletesen megfelel. A választott cár legitimitását megkérdőjelezhetik ezzel az üggyel.
Az ál-Dimitrij először a Pecserszkij-kolostor apátját szerette volna meggyőzni arról, hogy önmaga az élő cárevics. Az apát elzavarja. Ezután a kijevi vajdánál próbálkozik. Hasonló "sikerrel". Nem sokkal ezután (1603) nyomtalanul eltűnik. Amikor újra tudunk róla, akkor már Wisiowiecki családnál él, akik elhiszik (vagy úgy tesznek, hogy elhiszik) cári származását.
Az ál-Dimitrij a kozákok közé megy.

14-17. században a kozákok olyan szabad emberek voltak, akik kiszakadtak eredeti közösségeikből, és vagy alkalmi munkából éltek, vagy katonai szolgálatot teljesítettek a határvidéken. A 15. századtól egyre több szökött jobbágy tűnik fel közöttük. Ők a feudális önkény, és a kötelezettségek elől menekültek a Határvidékre. A kozákság etnikailag vegyes összetételű.

Az állandóan terjeszkedő lengyel-litván nemesség állandó konfliktusba került a kozákokkal, mert nem tudták elfogadni a feudális rendszeren kívüliségüket. Moszkva felhasználta a kozákságot területi nagyságának növeléséhez. Még akkor is, ha a viszonyuk nem mindig volt baráti.

A zaporozsjeiek ebben az időben rossz viszonyban vannak a cárral. Így könnyen kaphatóak egy kis vircsaftra. Történészek szerint, számukra csak ürügy volt a Moszkva elleni harcra az, hogy Dimitrij él, és hogy nagyobb joga van a trónra, mint Borisz cárnak. Valószínűleg, igazából ők sem hittek az álcárnak.
III. Zsigmond lengyel király felkarolja ál-Dimitrij ügyét. Számára kedvező lenne, hogyha a közelgő svéd-lengyel konfliktusban támogatná őt egy baráti Oroszország. Ez Boriszszal elképzelhetetlen. Ám, egy másik uralkodóval, aki ráadásul neki köszönhetné Monomah-sapkáját...

A Romanovok 300 éves Monomah-süvege

A király megtalálta a megfelelő embert, embereket, akik azután igazolták, hogy valóban él a meghalt gyermek. Innentől hivatalosan is lehetett a "problémával" foglalkozni. Egy bökkenő volt még azért. A pápai engedély megszerzéséhez szükség volt a pravoszláv álcárnak katolizálni. Az ál-Dimitrijt könnyű volt meggyőzni, sőt ígéretet tett arra, hogy siker esetén az orosz népet is pápistává teszi. Megkezdődik a zsoldos toborzás is.
A moszkvai hatalom lassan ocsúdik a kábulatból. Kiderítik, hogy a Dimitrijként bemutatkozó litvániai nem más, mint Grigorij Otrepjev, (A történelemtudomány mai állása szerint ez az állítás több mint valószínű, hogy igaz, de 100%-osan bizonyítani nem lehet.) egy kolomnai nemes szerzetesnek állt fia. A leleplezési kisérletet Krakkóban sikeresen blokkolták. Borisz igazán akkor kezdte komolyan venni az eseményeket, amikor híre jött a doni kozákság fegyveres készülődésének.
Közben az orosz állam gabona behozatalra szorul. (Emlékezzünk, éhínség van az országban) Minden egyes Litvániából érkező élelmiszer szállítmány az ál-Dimitrij egy-egy lázító kiáltványát is hozza magával. Hiába Borisz sikeres külpolitikája, a nehéz gazdasági helyzet miatt egyre nő az emberek elégedetlensége.
Az álcár serege 1604 őszén megindul, hogy megszerezze a cári trónt. Kezdetben akadálytalanul haladt a behatolás. Az első kemény falat Novgorod-Szeverszkij volt. Trubeckoj herceg, és Pjotr Baszmanov vezetésével, körülbelül ezer moszkvai sztrelec védte az erődöt.
Az első komoly csata 1604. december 21.-én volt. A cári csapatokat megfutamították, de a trónkövetelő seregei nem tudták kihasználni a helyzetüket.
Az ál-Dimitrijt cserben hagyják lengyel zsoldosai (nem kapták meg a jussukat). Ugyanakkor rengeteg kozák csatlakozik hozzá. Mégis fel kell hagynia az ostrommal, és visszább kell vonulnia.
Dobrinyicsinél újabb ütközetre kerül sor 1605. január 21.-én. A cár seregei győznek, de nem üldözik az ellenséget. A trónkövetelőt már a kozákok is kezdik elhagyni. A cár seregéből is elkezdtek haza szállingózni az emberek. Az ok, utánpótlás hiánya.
Tavasszal az ál-Dimitrijhez újabb 4000 fős kozáksereg csatlakozott. Bár a lengyel katonák elhagyták, ám az elégedetlenkedő orosz földművesek közül is rengetegen csatlakoztak a pártütő sereghez.
Ekkor, 1605. április 13.-án, 53 éves korában váratlanul meghal Borisz Godunov. A halál oka pontosan nem tudható. Beteges volt már, előző évben szélütést is kapott, de olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy megmérgezték, vagy öngyilkos lett.
Pjotr Baszmanov és Katirjev-Rosztovszkij herceg, a cári seregek főparancsnokai, nem Fjodorra Borisz fiára, hanem Dimitrijre eskették fel katonáikat. Hogy mi is történt, miért volt ez a pálfordulás? Pontosan nem tudni, de valószínűsíthetjük, hogy Baszmanov felmérte, demoralizált seregével értelmetlen tovább háborúznia.
Moszkvában a köznép felhasználásával puccs történik (Borisz családját eltávolítják a palotából).
(És valahol itt ér véget Puskin drámája is...)
Az ál-Dimitrij tíz hónapig uralkodik, mint cár (1605. július 30.-án koronázzák cárrá.). Az új cár elveszi feleségül Marina Mniszcehet. Elterjed a hír, hogy katolikussá akarja tenni a népet (a pravoszláv egyház, és a katolikus egyház újraegyesítésén keresztül), amitől a bojárokat kirázza a hideg.
1606. május 17.-én palotaforradalom megdönti a cár hatalmát. A cárt megölték, feldarabolták, elégették, betöltötték egy ágyúba, és kilőtték Lengyelország irányába.

Néhány megjegyzés a felirathoz

A film legelső jelenete mindjárt egy olyan rész, ami az eredeti verses drámában nem szerepel. Nem is szerepelhet. Egy anya, és gyermeke verset olvasnak éppen. Egy mai, modern költőnő versét. A Zinaida Gippiusz által írt költeményrészlet nem véletlenül került a filmbe.

Zinaida Gippiusz

Gippiusz (1869-1945) az orosz szimbolista költészet egyik magalapítója. Extravagáns viselkedésével ma is nagyon trendi lenne bizonyos, magukat haladó gondolkodóknak tartó körökben. Rendszeresen férfiruhákban járt, szépirodalmi munkáiban, ha önmagát emlegette, akkor mindig hímnemű kifejezéseket használt. Írói álnevei is mind férfinevek voltak.

A kortársai szerint kifejezetten szép volt. Nőies alakját nadrágkosztümbe rejtette, gyakran hordott monoklit. Ugyanakkor, azt mondják, hogy a hangja fiús volt. Kihasználta megjelenése nőiességét, és hangja fiússágát. Az általánosan elfogadott nemi szerepek közötti határt át-átlépte. Szeretett kalandozni ezen a senkiföldjén. Ugyanakkor nem volt homoszexuális. (Több botránya is volt nős férfiakkal.) De egyáltalán nem volt elutasító a férfi homoszexualitással szemben. Sőt, érdekes módon bizonyos fokig vonzották az ilyen férfiak. (Ilyen érdeklődésű férfit választott azután férjnek is.) Irodalomkritikusként is tevékenykedett, ezen munkássága során gyilkos kritikával illette a nők számára írt szentimentális regényeket.

Férjével, Dimitrij Szergejevics Merezskovszkijjal (1866-1941), jól kiegészítették egymást. A férj-feleség kapcsolat mellett, irodalmi alkotóműhelyt is alkottak. Egy idő után filozófiai "kirándulásba" kezdtek. Megalapították a Vallásfilozófiai Társaságot. Úgy gondolták, hogy az ortodox egyház letévedt a krisztusi útról, és ezért az ő reformtörekvéseikre szükség van.

Az 1905-ös események (véres vasárnap) a politika felé taszította a házaspárt. Ezután élesen kritizálták a cári rendszert. Ennek ellenére a '17-es októberi forradalomra (már a kitörése idején is), olyan eseményként tekintettek, mint ami Oroszországot a Végbe, a Pusztulásba sodorja. Néhány év elteltével nyugatra disszidál a házaspár. 1927-ben, Párizsban, létrehozzák a Zöld Lámpa irodalmi társaságot. A Szovjetunió német megtámadása után a férj egy német rádióműsorban üdvözölte a német támadást, és a bolsevizmus elleni harcra buzdított. Legalábbis egy 1944-es fasiszta újságcikk ezt állította. A híresztelés nyomán kollaborációval vádolták meg a költőnő férjét. Gippiusz elszegényedve, nélkülözések között halt meg.

Az ok amiért egy versrészlete belekerülhetett a filmben, az lehet hogy hagyatékában találtak egy forgatókönyvet, amit férjével közösen írt, amely Puskin Borusz Godunovának feldolgozása volt.

Nem tudom, hogy ez a 2011-es feldolgozás merített-e ebből a forgatókönyvből, mindenesetre ezt a néhány másodpercet tekinthetjük egyfajta tisztelgésnek az írónő előtt. ( A filmet rendezte, és a forgatókönyvét Vlagyimir Mirzojev írta.)

Jelenet a filmből

Ebben az alkotásban van még egy jelenet, amelyet a magyar fordítások nem tartalmaznak. Ez az amikor Marina (Agnija Ditkovszkite) és Ruzja (Olga Jakovleva) beszélgetnek. (A történetben látszólag nem a társalgáson van a hangsúly. Hiszen Ruzja mintegy kozmetikusként segít megszépülni [nem mintha olyan nagyon szüksége lenne rá] Marinának. És eközben beszélgetnek.)

Ez a jelenet nem található a hivatalos Puskin műben. A cenzúra hatására végül nem került bele. A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a cári cenzornak nem csak politikai értelemben kellett átnéznie az irodalmi alkotásokat. Egyfajta lektori tevékenységet is elláttak. Tehát nem csak tiltottak (esetlegesen), hanem segítették, támogatták is a szerzőket.

A kritikai kiadásokban (természetesen) szerepel ez a jelenet is.

A film végén található Baszmanov és Borisz közötti párbeszéd egy része sincs benne a magyar fordításban. (Úgy gondolom, így talán érthető, és akceptálható, hogy miért nem használtam fel egyetlen műfordítást sem a felirat elkészítéséhez.)

Néhány kifejezés magyarázata:

Morva fekély - pestis,

holop            - rabszolga, hízelgő. Napjaink szlengjében droid (Nem tudományos-fantasztikus irodalom által használt értelemben!) kifejezés értelmében is használatos.

Kulcsszavak a műben:

Az a néhány kifejezés, amelyet most fel fogok sorolni teljesen szubjektív módon válogattam ki. Az én személyes véleményem szerint ezek a kifejezések fontosak a műben.

Дьячок

Jelentése: felszentelt pap, hivatalnok, írástudó, lelkész, tisztviselő, ügyintéző, zsoltáros, templomszolga, papi tudós, templomi felolvasó.

A fordítás folyamán igyekeztem mindig a leginkább célszerűnek tűnő jelentést figyelembe venni. Ugyanakkor vegyük észre, hogy a szó jelentéstartományában bőven belefér az egyházi tevékenységet végző, és az állami tevékenységet végző személy is. Ennek elsődleges oka az, hogy a Középkor folyamán az főként az egyházi személyek privilégiuma volt az írásbeliség. Így azon állami hivatalokat is betöltötték, betölthették amelyekhez szükséges volt a betűk ismerete, használata.

Ám a film rendszeresen, és látványosan túlmutat a történelmi múlt eseményein így ez a kifejezés, és ennek használata óhatatlanul egy nagyon fontos kelet- és közép-európai kérdést érint. Igen, az Állam és az Egyház szétválasztásának kérdéskörét. Szét kell-e választani, és ha igen akkor mennyire? Ha teljesen, akkor mi a helyes viszonyulása egymáshoz a két intézménynek?

Ezen kérdéskörre a megfelelő választ napjainkban, nem csak a mi régiónkban nem tudják megadni a politikusok, de az utóbbi időkben, mintha egyre nyilvánvalóbbá válna, hogy a nyugat-európai, és az észak-amerikai módi sem feltétlenül megfelelő. Egy nagyon fontos filozófiai kérdésről van szó, melyre mintha eddig sehol nem tudták volna megadni a jó (és tökéletes) választ. A sikeres, az egyén szempontjából (és az egyén melyik szempontjából!) prosperáló gyakorlati megvalósításról már nem is beszélve. Úgyhogy (úgy vélem) kijelenthetem, hogy egy örök (vagy legalábbis addig tartó, amíg meg nem szűnik az idő az Univerzumunkban) belpolitikai konfliktus rejlik ebben a kérdéskörben. Így ebben a kifejezésben is. Számomra érdekes volt, hogy amikor elhangzik ez a kifejezés, akkor a nevezett szereplő(k) épp milyen (egyházi vagy világi) ruházatot hordanak.

Самозванц

Jelentése: csaló, szélhámos, önjelölt trónkövetelő, bitorló.

Az ál-Dimitrijre használja Godunov, és köre. Egy szó, és annyi minden benne van. Annyira jól jellemzi ez a kifejezés az Andrej Merzlikin által megformázott karaktert. Három szótagú szó, de minden benne van.

Az Arhangelszkij Székesegyház

A felirattáblák szerkesztése közben egy kicsit "csalnom" kellett. A karakterszámok miatt az Arhangelszkij Székesegyház nevét lefordítottam. Így lett a szövegben Arkangyal Székesegyház.

Így tudtam "megfelelni" a "szabványos" karakterszámnak.

Ezt az épületet egyébként Szent Mihályról nevezték el.  

Parancs könyv

Разрядные книги

Számadó könyvek, vagy parancskönyvek. A feliratban én ez utóbbi kifejezéssel éltem.
Olyan könyvek voltak ezek, amelyekbe feljegyeztek minden olyan megbízást, amit az orosz állam eszközölt bárkivel kapcsolatban. Minden hivatalos dokumentum másolatát tartalmazta. A katonai, bírósági polgári kinevezéseket is belevezették ezekbe a könyvekbe. Körözéseket (bűnügyi értelemben) is tartalmaztak. 1471-ben kezdték az első könyvet írni, és 1682-ig folyamatosan vezették ezeket a könyveket. Fontos államigazgatási dokumentumgyűjtemény.
Életem folyamán dolgoztam olyan munkahelyen, ahol hasonló funkcióval vezettek ilyen dokumentumot, és a hivatalos neve az volt, hogy Parancskönyv. Mivel, szerintem, a számadó könyv téves asszociációt is okozhat, ezért úgy gondoltam, hogy megfelelő ha a már a magyarban egyébként is használt kifejezéssel fordítom eme dokumentum gyűjtemény nevét.

A filmhez tartozó felirat itt található.