100 évvel előre

 

A változatosság kedvéért egy úgynevezett családi film következzék 2024-ből. Hogy mitől családi? Mert hát ez - szerintem - inkább egy ifjúsági film. Valamikor réges-régen, legalábbis így hívták. Egy film, ami megpróbálja megszólítani a tizenéveseket, de úgy, hogy a huszonévesek és esetleg a szüleiket is "megvegyék". Nem feltétlen nehéz ilyen alkotásokat készíteni, már ha van elképzelés, fantázia hozzá. És ebben a filmben van fantázia, van fantasztikum és egy csipetnyi tudományoskodás is. Igen, ez a film egy sci-fi. Egy modern orosz sci-fi.

Engem "megvett". Időnként voltak utánérzéseim - miközben néztem -, de ez nálam nem szokott problémát okozni. Volt olyan jelenet, amikor halványan a Hegylakó villant be, de lehet csak azért, mert egy jó másfél hónapja újra megnéztem. Tizenéves korom óta nem láttam, és kíváncsi voltam, milyen hatással lesz rám. Semmilyennel nem volt. Megnéztem, mint egy tévéfilmet. A várt és számomra kultikus jelenetek semmit nem mozdítottak meg bennem. Persze lehet, hogy azért mert most szinkronosan láttam. "I'm Candy. Yes, you're." Annakidején, ez nálam nagyon ott volt, például. Most - ráadásul magyarul - egy semmi volt. Na jó, most is jó film, de mintha eljárt volna felette az idő. Azután ott van Spielberg Ready Player One-ja. Nekem az bejött. Ami, mármint a film, gyakorlatilag egy számítógépes játékban játszódik. (Pontosabban a virtuális és a valóság összeolvadását mutatja be, nem feltétlen pozitív jövőképet felvázolva. És a most terítékre kerülő orosz filmben is van szerepe a komputeres játéknak - ha nem is olyan központi, mint Spielbergnél -, de a központban az időutazás van. Ide és oda száz évvel. A filmben arról van szó, hogy a Kalóz Szövetség harcban áll a Csillag Föderációval száz év múlva. Mert nehogy ők legyenek már az elsők, hanem napjaink földi népessége legyen az aki az idegenekkel intergalaktikus kapcsolatba kerül. Ezzel kapcsolatban a pirátok vezetőjének egész más elképzelése van. A jövő katasztrófáját a jelenből kellene megmenteni, a jelen katasztrófája pedig a jövőből jön. Jön? A film egyszerre disztópikus és utópikus. Egyik ismerősöm egyszer azt mondta, hogy az orosz irodalomban azért vannak nagyon jól megírt (és átgondolt) disztópiák, mert az orosz történelem és annak ismerete predesztinálja és érzékennyé is teszi az embert az unhappy end-re. (És lehet ebben valami. Nem juthat mindenkinek Kálmán Imre.) Ugyanakkor, a populárisabb alkotásaik olyan szentimentálisak is tudnak lenni. Érdekes, nem? Hallottatok már a szláv lélekről?

És ha már kalózok:

(Azt gondolom, ez a dal is jól bemutatja azt a kettőséget, amit az előbb említettem. Még ha épp ez nem disztopikus alkotás is. De rendkívül népszerű előadók ők. Évtizedek óta. Mintegy négy... Azért, ehhez már illik ismerni a néplelket.)

Néhány kritikusabb szót is ejtenék a filmről. Már ha tudok... Nem feltétlen a mozi nagyszerűsége miatt elismerő a bírálatom, hanem mert az eltöltött idő és a ráfordított figyelem miatt már-már egyfajta kötelék is mintha kialakult volna "köztünk". A Ready Player One-re azért asszociálhattam, mert ahogy az amerikai alkotásban, a virtuális valóság és a reális valóság közötti átjárás lényege a probléma megoldása, úgy a Száz évvel...-ben az idősíkok közötti ugrálásnak ez a lényege. A jövő utópisztikusan szép, de múltban elromlik valami, ami boldog jövőt disztópikussá teszi. Amit persze, korrigálni kell. Meg kell menteni a jövőt és a jelent. Valakinek. A Hegylakóra pedig az autókon járás, illetve közöttük való karddal való sasszézás miatt gondolhattam. Mindezek ellenére - vagy épp ezért? - a szívem csücskében ott van ez a film. Vagy már a cuk...😉

Mire elkészül egy felirat, azért párszor látom az adott filmet. És így azért elég ambivalens dolgok szoktak eszembe jutni. Például ennél volt, hogy kicsit mintha szentimentalistának tűnt a befejezés, volt amikor romantikusnak, és volt amikor annak se. Az alkotás az átlagosnál egy kicsit tovább tart, de ezt nem érezni a film nézése közben. Egy családi filmről van szó, de ettől függetlenül a tudományos része a filmnek korrektek tűnt. A fizika elég elvont része kerül a fókuszba, az időutazás. Ami elvileg lehetséges, legalábbis napjaink természettudományos elképzelései szerint. A múltba "könnyebb" lesz - talán - majd elutaznunk. Elvileg. Általános iskolásként a kezembe adtak egy fizikához kapcsolódó háromkötetes olvasókönyvet. Abban találkoztam azzal a példázattal, amely azt volt hivatott bemutatni és megértetni, hogy a világűrben miért telik "lassabban" az idő, mint itt a Földön. Relatíve. (Erre a tudományos állításra épült a Majmok bolygója alapfelvetése is. Már 1968-ban is.) Jelenleg elvileg meg lehetne oldani így a "múltba" utazást, ám a visszajövetelre, vagy az időben előre utazással még itt sem tartunk. Apropó, előre utazás! A film eredeti címe az jelenti, hogy: 100 év múlva. Mármint, hogy a mától számítva eltelik száz év, és akkor. Ám szóhasználatot tekintve nem az ilyenkor szokásos kifejezést használt az illetékes. Az előre kifejezéssel fejezi ki ezt a cím. Nyelvtanilag helyes így is, csak kicsit szokatlan. Ugyanakkor tudományos szempontból meg pontosabb. Megpróbáltam ezt visszaadni a magyar címnél. Szóval, az idő olyan mint egy út, amelyen  - jelenleg - csak egy irányban tudunk haladni. És itt a Földön egyenletes egyenes mozgással. Jogos a felvetés, hogy van-e értelme - és ha igen, akkor mi az - az időutazással foglalkozni. Úgy vélem, a válasz ugyanaz, mint ami a Kihívás című filmben is feltesznek az űrutazással az űrkutatással kapcsolatban. És a lehetséges válasz: "Talán mert az ember azt reméli, hogy az űrben megtalálja a válaszokat azokra a kérdésekre, amikre a Földön nem találhat választ." (Az a film megtekinthető itt.) A honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk kérdéskörét is kutatják a fizikusok is, az űrhajózási szakemberek is... Olyan területre érnek a tudósok, ahol már a klasszikus tudomány meghatározás már kétségbe vonja, bizonyos értelemben kerékkötője az elme szárnyalásának. A fizika összeér, találkozik a metafizikával. (És gondoljatok bele! Ha igaz ez a megállapításom, akkor mi a különbség napjaink asztrofizikusai és a Középkor alkimistái között? Azért nem analóg a két dolog, de lehetnek hasonlóságok. Szerintem.) 

Edwin Powell Hubble több jelentős felfedezésének egyike volt az a megállapítás, mely szerint a Világegyetem tágul. A megfigyelés (a hozzá tartozó számításokkal) levezethető az általános relativitás elméletből. Később ebből alakította ki George Gamow és Fred Hoyle az ősrobbanás elméletét. (Albert Einstein jóval korábban - már 1917-ben - úgy vélte, hogy a Világegyetem vagy tágul vagy összehúzódik, de semmi esetre nincs nyugalomban. Feltételezte, de nem hitt benne.) Az ősrobbanás elméletére úgy tekint nagyon sok iskolázott ember, mint tényre. De ez csak egy feltételezés. Ráadásul, időről-időre igyekeznek cáfolni, tudományos alapon. Legutóbb épp az idén Lior Shamir az egyik tanulmányában az úgynevezett fáradt fény elméletet igyekezett alátámasztani, amely hipotézis ellentmond a nagy robbanás elméletének. Tehát a Big Bang-et nem tekinthetjük abszolút igazságnak. De hol van itt a metafizika?

Hát egyrészt ott, hogy ez az asztrofizikai világ, az emberiség által jelenleg ismert jelenségek magyarázatai komoly számításokon és feltételezéseken alapulnak, de feltételezéseken is. A feltevés mellett óhatatlanul nem sok a tényszerű adat. (Persze, ez a nem feltétlen sok tényszerű adat kifejezés egy kicsit bombasztikus és pontatlan. Minden viszonylagos. Relatív.) Szóval, ha elfogadjuk, hogy tágul a világegyetem, akkor a tágulás végső lépésében - amikor a Világegyetem anyaga "teljesen szétspriccel a végtelenbe", szóval akkor megszűnik a tér és az idő. Értelmezhetetlenné válnak. (Nem győzőm hangsúlyozni, hogy ez komoly számításokkal alátámasztott feltételezés.) Az ősrobbanás révén létrejövő tér és idő ezen teória szerint megszűnik, elmúlik egyszer. És ez egyszeri vagy ciklikusan ismétlődő jelenség? Mert ha ciklikusan ismétlődik, akkor ez olyan főnixes dolog. (Lásd egyiptomi mitológia.) A hinduizmus szerint a világ teremtése különböző energiák materializálódása által jött létre. És egyfajta szanszára az anyagi világ "sorsa". De mi van, ha az anyagi világ létrejötte és elmúlása egyszeri és nem ciklikus jelenség? És az Ősrobbanás-elmélet szerint, nem ciklikus. De folytassuk csak a metafizikai kalandozást! (Ha csak érintőlegesen is.) A Genezis könyve úgy kezdődik, hogy az Örökkévaló létrehozza az anyagi világot és az időt. ("És így lett este, és lett reggel: első nap." Ha máshonnan nem, akkor Jókai Mór Fekete gyémántok című regényéből tudhatjuk, hogy ebben az idézetben szereplő napnak fordított kifejezés mást is jelent, mint 24 órás időszakot. Konkrétan, időszakot is jelent. Időt. És az megvan, hogy két foton - ami a fény részecskéje - egymásnak eresztéséből létrehozható az anyag - proton - és az antianyag - pozitron -, és nem csak elméletileg. Vannak sikeresnek tűnő kísérletek ebben a témában.) És az Apokalipszis úgy végződik, hogy miután az emberiséget számtalan csapás éri - természeti, és bizonyos értelemben a wellsi Világok harca is végigsöpör a Földön - , az i.sz. 1 században írt könyv vége felé azt olvashatjuk, hogy az első föld és az első ég megszűnik... és helyettük valami új lesz. Az az anyag amit ismerünk nem lesz. (A számunkra ismert anyagi világ megszűnik. Az a világ, ami az idővel együtt teremtetett Mózes könyve szerint.) És ha nincs anyag, mert például "szérspriccelt", akkor nincs értelme időről sem beszélni. (Oké, ezután az Apokalipszis azt állítja, hogy lesz valami új, valami időtlen minden helyett.) Salamon királynak tulajdonítják a mondást, hogy nincs új a nap alatt. A korszerűtlennek propagált szövegek, korszerűbbek, mint gondolnánk. Na, itt van egy kis metafizika. Ami több kérdést is felvett. Milliárdokat költ az emberiség arra, hogy megismerje a Világmindenséget. Arra, hogy bizonyosságot szerezzen a Világ létrejöttének mikéntjéről. És továbbra sem vetheti el a szent szövegeket. Már maga az is furcsa, hogy a Tudomány olyan elméleteket gyárt, amelyek nagyban hasonlítanak a 19. században erősen támadott tudománytalannak mondott nézetekhez. Kérem szépen, az asztrofizika és az atomfizika megdöntötte a Materializmus bálványának uralmát. Szép csendesen, kb. egy évszázad alatt. Csak ez valamiért annyira nincs (még) a köztudatban. Legalábbis az öreg kontinensen.

És a másik véglet? Az atomokkal mi a helyzet? Ugyanez. Részecskegyorsítókat építünk, mert nagyon pici elemi részecske sebességét fel szeretnénk gyorsítani. Szeretnék ha gyorsabban mozogna, mint a fény. Mert azt feltételezzük, hogy ez a kulcsa az időutazásnak előre. Ez a kulcsa annak, hogy féregjáratot találhassunk, hogy ki tudjunk törni a Naprendszerünk börtönéből. (De ha kiderül, hogy így sincs időutazási lehetőség előre, az se baj, mert akkor van lehetőség négy év alatt eljutni az Alfa Centauri-ig. És azért már az se lenne semmi!) Hogy elkezdhessük kizsákmányolni, lelamolni a földszerű égitesteket. Hogy esélyünk legyen túlélni önmagunkat. Esetleg találkozhassunk másokkal, akiket kihasználhatunk vagy leigázhatunk. (Vagy ők intéznek el minket.) Mert az embert hajtja a kapitalizmus szelleme. Az állandó növekedés és harácsolás ösztöne... De a film nem erről szól! Nagyon nem. Ezek csak úgy felmerültek bennem, miközben molyoltam a dialógusokkal. Hát velem elő szokott ilyen fordulni. Főleg egy fárasztó nap után.

Annakidején, amikor néztem Az Ember a fellegvárban című amazonos sorozatot - rendben, bevallom olvastam Philip K. Dick könyvét is -, az egyik epizód megtekintése során elkalandozott a figyelmem. A sorozat nem kifejezetten sodró lendületű, és bár vannak benne akciók is, de nem ezeken van a hangsúly. Szóval, miközben a cselekményt követtem az elmémben gondolatok fogalmazódtak meg a párhuzamos valóságokkal kapcsolatban. A lényeg, nem gondolom, hogy van alternatív valóság, van párhuzamos dimenzió. Meg tudnám indokolni, hogy miért nem, de ettől most eltekintenék. Többet ma nem filozofálgatnék. És ez valahol személyes is, így tuti nem az internetre való. Így is sok minden megtudható rólam. Van itt egy emberke, aki szereti a fizikát, kedveli az irodalmat, a filozófiát. (De ez hogy? És még cifrázhatnám a dolgot infókkal.) Különös egy kicsit nem? Vagy inkább különc?

Miért agyal ilyesmin egy senki? Talán, mert attól leszel igazából valaki, hogy a puszta létezésnél, fizikális szükségletek kielégítésénél több is foglalkoztat. És ahogy az űrkutatás, az asztrofizikai kutatások sem csak a honnan jöhettünk és hová tarthatunk témakörét boncolgatja, hanem lehetőségek keresését is, hogy a jövőben is választhassanak az emberek, hogy elég-e nekik csak az ösztönlét, vagy valami többre vágynak. Mert ez a több, az igazi luxus.

"Nehezen vonszolja magát a sáska."

Kir Bulicsov (1934-2003) - eredeti nevén Igor Vszevolodovics Mozsejko - a szovjet és az orosz sci-fi irodalom jelentős alakja. Azért említem meg őt, mert az ő regénye alapján készült ez a film. Az alkotás főhősnője Alisza Igorovics Szeleznyova, aki - mint fiktív karakter - az író regényeiben vissza-vissza térő személyiség. (A literátor feleségének utóneve Kira, a lányáé Alisza. Alisza Igorovics. Ezt csak úgy érdekességként jegyezném meg.) A blog régebbi olvasói emlékezhetnek rá, mert volt már szó róla és kalandjairól. Oldfan feliratot készített a Lila gömbhöz, és megajándékozott egy részletes írással is, ami kapcsolódik ahhoz a filmhez. Én csak annyit tennék most mindehhez, hogy Bulicsov egyik "védjegye" aktívan megjelenik abban a filmben. Ami nem más, mint hogy az orosz népmesei elemeket, szereplőket szerepeltet a tudományos-fantasztikus történetben. (Ehhez a vonulathoz tartozik Sztrugackijék A hétfő szombaton kezdődik és a Mese a Trojkáról regényei is.) Igazából, amikor magával a műfajjal kezdtem ismerkedni, nem igazán értettem, hogy az miért szővi át meg át ezt a művészeti ágat a keleti misztika és a keleti vallási elképzelések. Ma már van valami (halvány) elképzelésem, hogy miért. Mert az asztrofizikai jelenségek egyes magyarázataihoz nagyon hasonlító dolgokról olvashatnak többezer éves iratokban, például. (Az megvan, hogy Oppenheimer, az atombomba atyja, amikor meglátta élete főművét működés közben, eredetileg ősi szanszkrit nyelven írt mondatok jutottak az eszébe?) Bulicsov csak "oroszosította" az a folyamatot, amely úgy írhatnánk le, hogy a New Age betör a sci-fibe. Másrészt, egyes új korszakos elképzelések - és ez főként oroszországi jelenség volt - már a műfaj születése körül beépültek.

Maga Alisza - és kalandjai - több mozgóképes alkotásban is láthatóak. A legismertebb talán az 1985-ban készült minisorozat, amelynek címe Vendég a jövőből (Гостья из будущего). A 100 évvel... ugyanazt a történetet dolgozza fel, nagyon másképpen, mit a minisorozat. Hívhatjuk remake-nek, de jelentős eltértérések van a két alkotás között. A két filmes alkotás között. Meg - a remake esetében - az eredeti könyvhöz képest is. Nem gondolnám, hogy hiba volt az alkotóktól az, hogy átírták és bizonyos szempontból korszerűsítették a sztorit. Nekem tetszik a végeredmény. Nagyon is.

Ahogy az is, hogy a film végén felcsendülő dal pont az, ami a sorozat végén is hallható. És ami egy nemzedék agyába éget bele, mint egy popsláger. Ez egyfajta tisztelgés a múltbeli sorozat és készítőik előtt. Így hát, a dal szövege a magyar feliratba is belekerült. (2023-ban a Halló, itt Iván cár! remake-je végén is felcsendül ez a dal Marina Gyemescsenko - polnalyubvi -, és Baszta -  Vaszilij Vakulenko - előadásában.) És még csak annyit, hogy ez a dal, ennek az éneknek a melódiája a kezdetektől végigkíséri a filmet. És jó hallani, felismerni. Nagyon illik hozzá.  

Akkor jöjjön néhány mondat a filmről: Kolja Geraszmov napjaink Moszkvájában él, Alisza Szeleznyova száz évvel később, de ugyanott. Kolja egy átlagos srác, aki nem éppen a legélesebb késnek tűnik a konyhában, és mint a tizenévesek, nem törődik a jövővel. Aliszát kísérti a múltja. Meg kell találnia édesanyját, akit gyerekként elveszített. Hogy, hogy nem a két tini egyszer csak találkozik. És ezzel hihetetlen kalandok veszik kezdetét. Hőseink találkoznak űrkalózokkal, akik el akarják foglalni az Univerzumot, helyre kell állítaniuk az idő folyását és meg kell találniuk a számukra legértékesebb dolgot. Ami vagy a szerelem, vagy a barátság.

A film pedig itt van,  kellemes szórakozást!

U.i. Nem terveztem, hogy ilyen hosszan írok erről a filmről (pedig lenne még mit), és nem terveztem, hogy másik filmet is közkincsé teszek ebben a hónapban, csak ezt. De valamiért úgy gondolom most, hogy egy nagyon régi, ám - szerintem - nagyon jó klasszikus egyik adaptációját is elérhetővé teszem néhány nap múlva. Arról a filmről itt olvashattok, és megtekinteni itt tudjátok. (Mondjuk, ott van a Kihívás is!)

Speciális jelentés. Zelenszkij és narkós harcosai

 

Nem szép dolog döglött oroszlánba rúgni. De nem is ez a célom azzal, hogy magyar felirattal közkincsé teszem ezt a dokumentumfilmet. Vagy hívjuk propagandafilmnek? Az előző Speciális jelentés (az Ukrajna életre kel) bőven túlhaladta az orosz propaganda jelzős szerkezetet. Az idő alátámasztotta az állításait. Hol van már Kijev Szelleme? (Kontrétan egy repülőgép makettgyártó az egyik termékének a dobozán, ahogy egy másikén az Iron Maiden Eddie-je díszeleg. Pedig mennyi energiát feccölt a nyugati és az ukrán propaganda ebbe a mítoszba! Mennyien elhitték, hogy létezik a hős ukrán pilóta, aki sorra szedi le az orosz katonai repülőket. A hős Honvédő Pilóta. Hát, ő nincs. Nem is létezett. Ahogy Zelenszkijné sem vette észre a konyhája ablakából az őt figyelő drónt, és így nem is vágott hozzá egy borsókonzervet. Pedig a férje még nemzetközi találkozón dicsekedett eme mesével.)

Ahogy kezdtem is, nem szép dolog döglött oroszlánba rúgni. És Zelenszkij az. Nem mától, és nem is tegnaptól. Hanem amikor eldöntötte, hogy 2024-ben nem lesz Ukrajnában elnökválasztás. Eurovíziós szavazást le tudtak bonyolítani abban az országban, elnökválasztást ugyanabban az évben nem. Egy olyan háború miatt, ami jogilag nem háború. Oroszország nem üzent hadat Ukrajnának, és Ukrajna se Oroszországnak. Fontos dolog ez? Jogilag, igen. Zelenszkij érvet adott nyugati ellenlábasainak a saját leváltásához. Mármint akkor, ha azok élni akarnának a lehetőséggel. Ezért nem elegáns dolog Zelenszkijt "bántani". És ez a film nem is teszi azt. A Nyugati Demokrácia önmaga által felkent Védője nagyon marginálisan jelenik meg az alkotásban. Annyi azért lejöhet a nézőnek - ha eddig rózsaszín ábrándjai lettek volna -, hogy Zelenszkij-jel soha nem fog már Moszkva tárgyalni.

A film fókuszában a háború és a kábítószer kapcsolata áll. Visszamegy egy kicsit az időben is, nem túl messzire, csak a Harmadik Birodalom idejéig. Megemlítődik Normann Ohler, akinek magyarul is megjelent könyvéből (Totális kábulat) kiderül, hogy a Blitzkrieg nem a német hadsereg gépesítettségéről, nem a katonák hősiességéről, a tisztek rátermettségéről szólt, hanem a metamfetamin emberre gyakorolt hatásáról. A híres Villámháború stratégia nem más, mint egy nagy trip. Ami államilag volt finanszírozott. Egy nagy trip és annak az afterparty-ja. Ennyit a katonai dicsőségről.

A történelem során mindig is használtak tudatmódosító szereket a harcosok. Az egri védőknek a végső harc közben Dobó bort vitetett. A Vörös Hadsereg katonái a támadás előtt megkapták a szto gramm-jukat. Az egyik francia király lepároltatta a bort, hogy kevesebb szekérrel el tudja vitetni azt a katonáihoz. És a helyszínen - amikor vissza akarták vizezni -, derült ki, hogy úgy jobb, mint a bor volt. Így találták fel a konyakot. Az egyik mítosz szerint. A másik szerint a hollandok jártak így a francia borral. De ez most nem lényeg! Szóval ahhoz, hogy valaki hős legyen, megváltozott tudatállapot szükségeltetik. Senki nem olyan bolond, hogy elkezdjen rohanni az ellenséges fegyveresek felé. Alapszinten mindenki félti a tyúkszaros életét. Lássuk be! (Nemrég az egyik ismerősöm azt mondta, hogy az édesapja elmenetele óta nem fél attól, hogy ő is elmegy egyszer. Nagy szavak. Voltam a határon egy-kétszer. Azóta nem vagyok nagylegény. Más lesz a világ, ha egyszer valósággá válik a keresztút. Amikor csak egy picin múlik, hogy merre mégy tovább...) 

A tudatmódosító szereknek mellékhatása is van. Van aki őrjöngő állattá, van aki buddhává issza magát. És ez a mellékhatás kihatással van a háborúra is. Szintetikus anyagokat a német nácik kezdtek először a hadseregben használni. De már előttük, a weimari köztársaság idején is átszőtte a kábítószer és kultusza a német mindennapokat. A patikákban ópium, heroin, kokain alapú gyógyszerekhez lehetett viszonylag könnyen és egyszerűen hozzájutni. A német társadalom már ekkor be volt nyugtatózva. A náci hatalomátvétel után az új vezetés nem viszonyult liberálisan a narkóhoz. Látszólag. Kábítószerellenes ügyosztálya ugyan lett a rendőrségnek, de a hadseregben majd ők vezetik be a (harci)napi gyógyszeradagot. De nem csak ezért voltak képmutatók. Hanem mert a főnácik közül nem is egy szintén narkomán volt. A gyógyszeres teljesítményfokozás a hadseregben témakör a második világháború után se került le a napirendről. És itt kapcsolódnék eme bejegyzés filmjéhez. Aminek fő témája ez, mármint a harci drogok. A harci drogok helye és szerepe az ukrán hadseregben.

Voltam sorkatona, nincsenek illúzióim. Egy laktanyában jóformán bármi beszerezhető. (A tudatmódosítókra koncentráljunk, kérem!) De nagyon nem mindegy, hogy az ember kezébe nyomják azt, vagy úgy kell megtalálni a beszerzés módját. Gyerekkoromban, például azt mondták (lásd suttogó propaganda), hogy Vietnamban heroint adták az amerikai katonáknak. És bár az indokínai-háború folyamán a CIA kábítószert csempészet (koporsóban) az USÁ-ba, mégsem gondolnám, hogy ott az ellátmány része lett volna a dolog. Az amerikai katonák füveztek Vietnámban, ahogy a szovjet katonák füveztek Afganisztánban. Ez fakultatív dolog volt mindkét esetben. A Wehrmacht katonái az ellátmány részeként kaptak meth bogyókat, hogy ne fáradjanak el, hogy tűrjék a sztyeppi teleket. És a függőség kérdése... A náci Németország társadalmának drogfüggése, a Harmadik Birodalom összeomlása után, a Szövetséges Hatalmak egyik fontos problémájává vált. Mivel a kábítószerek egyik mellékhatásának gondolták azt, hogy a német társadalom ellenállás nélkül tűrte a nácik terrorját, ezért egy nemzetközi kábítószerellenes összefogást hoztak létre, nulla toleranciával. Aminek határait az utóbbi évtizedekben feszegetik egyesek. Gyógyítás felől közelítve a kérdéshez. (Nagyon nehéz kérdés ez. Hiszen rengeteg pénzről is szól ez a dolog. Morális kérdések is felmerülnek, miközben világunk egyre immorálisabb. A laikus pedig elveszik a jól vagy rosszul hangzó szlogenek világában. Egyre inkább már csak hit alapon tud az ember választ adni a fontosabbnál fontosabb kérdésekre. Nekem ne mondjátok, hogy az Ész irányítja a világunkat!)  

Ennek a dokumentumfilmnek a szemére lehet vetni, hogy kilóg a lóláb - elnézést a képzavarokért - hiszen könnyen tetten érhető benne a propaganda. Igen, tetten érhető, de halat is eszünk, attól hogy szálka van benne. Mindösszesen meg kell tanulni hogyan tegyük azt. Vegyünk egy példát a nem túl távoli múltból! Ukrajna kapott néhány F-16-os vadászgépet. Nem sokkal később lezuhant az egyik. A hivatalos kijevi propaganda azt állította, hogy épp tevékenyen részt vett egy orosz légitámadás (amelyet rakétákkal és drónokkal folytatott az orosz fél) visszaverésében, amikor végzetes találatot kapott. Viszont, az orosz hadseregben "vérdíj" van kitűzve, minden modernnek gondolt nyugati fegyverre, fegyverrendszerre. Kérdezem én, amennyiben szándékosan és sikeresen az orosz fél pusztítja el az amerikai gyártmányú vadászrepülőt, nem használja ezt ki a moszkvai propaganda? Ahogy tette ezt az Abrams, a Patriot, a  HIMARS-ok esetében is? A vadászgép lezuhanásának hírének csak ukrán forrásai voltak. Napokkal későbbiek. A hírt átvette az orosz és a nemzetközi média is. Egy nappal később, az esetre hivatkozva Zelenszkij leváltotta az ukrán légierő parancsnokát. Ennyi ami tudható. A magam részéről, ennyi információ alapján, azt gondolom, hogy az ukrán F-16-os nem harc közben zuhant le. Szerintem, baleset történt. Amit a kijevi propaganda el akart kenni. A moszkvai propaganda harsogott volna, ha a gép harc közben zuhan le. Valószínűleg, ők lettek volna az elsők, akik világgá kürtölik. (Ahogy az eset után azt állították, hogy összesen már három F-16-os veszett oda, mert ők kettőt a földön megsemmisítettek.) A légierő parancsnokának leváltása megerősíti ezt a feltételezést. Hiszen ez nagy presztízsveszteség az ukrán félnek. A szövetségesei előtt. Kb. annyi történhetett, hogy a szovjet-orosz gépekhez szokott pilóta rosszul mérte fel, hogy egy amerikai géppel meddig lehet elmenni, mondjuk egy bravúrban. A sokéves rutin olyan manőverbe vihette bele, amit az F-16-os vezérlése, annak védelme nem támogatott. Ennyi. Persze, más is elképzelhető. Ott van a következő állítás, hogy a légvédelem baráti tüze okozta a vadászgép pusztulását. Aha... Az ugye megvan, hogy elektronikai jeleket sugároznak a NATO gépek, hogy ne forduljon elő olyan, hogy saját légvédelmük szedi le a repzajt így vagy úgy. Biztos kiszerelték a jeladót, mielőtt átadták volna a gépet Ukrajnának. A Patriot-okat úgyis NATO katonák kezelik... Szóval, ezek a kijevi variációk nehezen hihetőek. Mint a borsókonzervvel drónt lecsapó Zelenszkaja esete. Hát ezért kell az információkat úgy kezelni, mintha halat ennénk. Annál is inkább, mivel egyre orwellibb a planétánk. Csak talán a gyűlölt Emmanuel Goldstein a régi. De nekem akkor sincs rá két percem.            

Miért rossz a kábítószer? Miért, rossz a kábítószer? Mert módosítja a katona tudatát. Mert elembertelenít. Kikapcsolja az ember lelkében lévő gátakat. A morális gátakat. A katonákkal két nagy gondja van a hadvezetésnek. Az egyik, hogy elfáradnak, a másik, hogy nincs bennük ölési vágy. A fáradtság miatt pihenni, enni kell. Az ölési vágy hiányát meg kell szüntetni. Lehet mesélni rémtörténeteket az ellenségről, de az időigényes. A kábítószer olcsóbb és gyorsabb. A katona sérthetetlennek érzi magát, nem érzi a fájdalmat és a fáradságot. Érzéketlen. Kíméletlen önmagával és az ellenséggel szemben is. A hadvezetés által vágyott, valódi eldobható hősök. Disposable Heroes. Még akkor is, ha a politikusok misztifikálják őket. Ha a hőskultusz részeivé válnak. Mint ahogy az ukrajnai háború legelején, az akkori ukrán elnök meglátogatta a donyecki repülőtér ukrán védőit, és kiborgoknak hívta őket - ahogy már előtte az ukrán propaganda elnevezte őket -, és méltatta kitartásukat és hősiességüket. Mert hát a nélkülözést, a fájdalmakat milyen jól tűrik ezek a gyakorlatilag halálraítélt hősök. Van az a tudatmódosító... Mondjuk Porosenko a klasszikusat használta, használja. És az orosz hadseregben? Sok csúnya dologgal megvádolta már a nyugati és az ukrán propaganda az orosz hadsereget, de azzal nem, hogy a központi ellátás része lenne a kábítószer biztosítása a harcosok számára. Persze, ez nem azt jelent, hogy a drog nem lenne jelen az OF harcosai között is. Csak nagyon nem mindegy, hogy tiltott, tűrt, támogatott vagy kötelező vagy esetleg erősen javasolt a használata a kémiai szereknek.

És egy kicsit most elvonatkoztatok a bejegyzés fő témájától. Ugyanis nem tervezem, hogy bármely formában visszatérjek a keletiszlávok belviszályához. Vannak ismerőseim itt is, ott is. Tizenegyedik éve tart a konfliktus, és soha nem gondoltam azt, hogy belviszály állna mögötte. A geopolitikai okokról nem ejtenék most szót. Zelenszkijről viszont igen. Van olyan filmje ami tetszik, és olyan is ami nem annyira. A szakmájáról ennyit. Ami érdekesebb ennél, hogy mit láthatott Kolomojszkij felkérésében? Miért indult el az ukrán elnökválasztáson? 2014 után - szerintem - teljesen világos volt, hogy Ukrajna vezetése nem lesz egy népünnepély. Putyin üzenete világos volt: amíg az ukrán vezetés nem tesz le a nyugati orientációról, addig mindig fel-felfognak gyulladni a szeparatizmus lángjai Ukrajna-szerte. És az Orosz Tavasz lángjai fellobbantak a Krímben, Poltavában, Herszonban, Odesszában, Harkovban... Hogy azután a donyecki és a luhangszki elolthatatlan görögtűzzé váljon. Nem értem, hogy miután Zelenszkij a kampányban megígéri, hogy békét (és fegyvernyugvást) hoz elnöksége az országnak, megválasztása után miért kezd arról beszélni, hogy a donbassziak ha nem húznak el Oroszországba, akkor az átnevelő táborok fognak rájuk várni. Mi volt a célja? A szeparatisták eltökéltségének erősítése? Az orosz hadsereg beavatkozásának kiprovokálása? (Zelenszkij ezen nyilatkozati magyar felirattal megtekinthető itt.) Reménytelen helyzetben volt Ukrajna, amikor beiktatták elnöknek. És most? Ha holnap megszűnnének a harcok, ha béke lenne, Ukrajnának akkor sem lenne már esélye a szép jövőre. Legalább 50-100 év, ha minden jól menne, amíg kiheveri a veszteségeit. (És ez egy optimista feltételezés. Mert például, Németország a mai napig nem heverte ki a 2. világháborús vérveszteségeit. Napjaink problémáinak egy része visszavezethető az akkori pusztításra.) De a turcsinovi-porosenkoi politikába ez bele volt kódolva. Ez annyira nyilvánvaló volt tíz évvel ezelőtt is. Vajon tényleg elhitte, hogy a fegyveres konfliktusból jól fog kijönni az ország, vagy a szélsőséges politikai mozgalmak foglyává vált, és rákényszerült arra, hogy folytassa Jacenyuk és Turcsinov által elkezdett ATO-t? Ugye nem a pénz szédítette meg? Ugye nem zsarolták, nem kényszerítették? De akkor hogyan vált héjává?

És miért? Miben bízhat még?

Tényleg ér ennyit az összeharácsolt vagyon?

Dokumentumfilmek a témával kapcsolatban:

Sztyepán Bandera életéről         :    https://www.youtube.com/watch?v=mmW6deddZlw&t=183s

Az odesszai pogromról           :     https://videa.hu/videok/hirek-politika/ukrajna-a-forradalom-alarcai-azov-kijev-odessza-YjyNsZwHpUTxkoVc

Film Zelenszkijről és csapatáról:    https://www.youtube.com/watch?v=nllwzyW2VD0&t=145s

Az orosz katonai beavatkozás kezdetéről:    https://videa.hu/videok/hirek-politika/ukrajna.-eletre-kel-dnr-kijev-lnr-DnPIpISkvs9rvwqx

És a Speciális Jelentés Zelenszkij és narkós harcosai című epizódja megtekinthető:

Cerberus

 

Néhány évvel ezelőtt - Te jó ég! Milyen "régen" volt már! -, december tájékán, rendszeresen feljöttem a föld alól a Szlavjanszkajánál. Elmentem a nem messze lévő buszmegállóba és vártam, a nekem megfelelő irányba tartó járatokat. (Kettő ilyen volt.) Kora reggel volt, és ezért még koromsötét. Míg várakoztam a távoli túloldalon lévő bevásárlóközponton lévő óriási LED falon futó reklámokat néztem. Rendszeresen feltűnt a Megmentők Szövetségének trailere.

("Feketén izzik az ég

   Lüktet a neonreklám

   Alatta szenved a nép

   Tart még a rabszolgaság...")

Tudtam, hogy ezekben a reklámfilmekben rendszerint ellövik a legjobb pillanatait a filmeknek. Sőt! Nagyon sokszor a film összes jó pillanata bele van sűrítve ebbe a másfél-két percbe. December utolsó másfél hetében akcióztak a mozik. Jól hangzik, nem? Gyerekkorom óta érdekelt a dekabrista felkelés története. És akkoriban nem túl sok mindent lehetett Magyarországon tudni róla. És amit igen, az olyan negédesen meseszerű volt. És az a film épp ezen eseményt dolgozza fel! De találok-e valakit, aki eljönne velem a moziba? Én a moziban, a színházban, a különböző előadásokban azt szeretem, hogy a vége után el lehet menni valahová, és lehet beszélgetni. Persze, nem mindig - nagyon sokszor nem - a éppen aktuális kulturális élményről. Bármiről. Mert csak filmet nézni otthon is lehet. Szóval, akcióztak a mozik, de megjelent a kísértés is. Ugyanebben az időben egy koncert is felkeltette az érdeklődésemet. Bachtól a jazz-ig. Valami ilyesmi volt a címe a produkciónak. Apa és lánya, orgonán és szaxofonon, adta elő Bach dallamait. A Megmentők Szövetségét még január elején is adták a mozik.

Puskin egy fantasztikus költő. Természetesen, a magyar nyelvű műfordításokban ez nem feltétlenül jön át, a maga teljességében. És ez egyáltalán nem a fordítók hibája. A Szaltán cár című rajzfilmhez, amikor feliratot készítettem, elővettem az eredeti költeményt, és végigolvastam. Teljesen kész voltam! Fantasztikus szójátékokat találtam benne. Időnként olyan érzésem is volt, hogy Puskin nyelvújtó is. (Néhány évvel később rákérdeztem egy ismerősömnél erre, és mosolyogva helyeselt. Igen, előfordult, hogy Alekszandr Szergejevics új, addig nem létező szavakat, kifejezéseket alkotott) Puskin elbeszélései voltak a hidak, amik elvittek az orosz irodalomhoz. Az Elbeszélésekhez pedig egy régivágású pedagógus révén jutottam el. És ez a két dolog - a dekabrista felkelés és Puskin - együtt, nálam a mai napig menő. Persze, az orosz irodalom Nagyjáról csak elismerő szavak illik mondani. Mármint sznoboknál. De ő valahol egy irodalmár troll is. Egy ember, aki nagyon szerette és művelte az orosz nyelvet. Annak minden rétegét. Igen, még a vulgáris réteget is. Van néhány epigrammája és magánlevele, melyek csúnya szavakat is tartalmaznak. Persze, nem ezek vannak a rivaldafényben. De egyik fontos művének - a Borisz Godunovról van szó most - befejezésekor így dicsérte meg magát: Ай да Пушкин, ай да сукин сын. Kurafinak, azaz kurva fiának nevezi önmagát. Azért ugye érzitek ebben  trollkodást? Mert nem ténymegállapításról van ám szó ebben a mondatban. Szóval, Puskin a költészetében - főként a kezdeti időszakban - megjelenik a vulgaritás, de ez azért túlmutat a magamutogatáson. Alekszandr Szergejevics a nyelv részének tartotta a trágár szavakat. De nem hangsúlyos ezek megjelenése a költészetében, az írásaiban. Számos olyan írásmű van, ami nem nélkülözi az obszcén szavakat, de valójában ezek apokrif Puskin művek. Azaz, valójában nem valószínű, hogy ő írta, csak valaki visszaélt a nevével. Az irodalommal hivatásszerűen foglalkozók széles rétege úgy véli, hogy az 1821. áprilisában írta a Gabrieliáda költeményt. (Van olyan vélemény is, hogy 1822 nyarán.) Ez egy igen könnyed hangvételű alkotás, gyakorlatilag az Angyali üdvözletnek nevezett bibliai esemény már-már blaszfémikus kifigurázása. Vagy valami másnak? (Puskin ekkor 22 éves.) És, valójában, nem már-már... Az ifjú Puskin szkeptikus az egyházi tanítások iránt. Az egyházi vezetők, miután megismerték a mű szövegét - 1828-ban -, panaszt tesznek a cárnál. Az alkotásban szereplő Mária alakja semmiben nem hasonlít az evangéliumi történet leírásában szereplővel. 

"Он улетел. Усталая Мария

Подумала: «Вот шалости какие!

Один, два, три! — как это им не лень?

Могу сказать, перенесла тревогу:

Досталась я в один  - и тот же день

Лукавому, архангелу и богу."

Azért a szövegben nem a benne lévő kifejezések a durvák, hanem amit állít! Hogy elfáradt Mária, mert hát aznap megvolt háromnak is. A Gonosznak... Az utolsó két sor maga az istenkáromlás, és utalás egy másik bibliai történet eretnek értelmezésére is. Puskin tagadta hogy ő írta volna a költeményt. Más választása, mondjuk, nem is lehetett. Megvan a költemény tervezete, puskini rajzokkal és kézírással. Ami szinte egyértelmű bizonyítéka a szerző személyének. Jó, ez így nem pontos, hiszen ez csak egy ráutaló, de nem egyértelmű bizonyíték.

Egy kis kitérő: Nyikita cár és a negyven lánya című meséje egy maró szatíra I. Sándor cárról és környezetéről.  Nyikita cárnak ahány lány a volt, annyi nőt tett anyává. Mindegyik lányának valami testi hibája van, és erről szól ez a mű. A poéta életében nem jelent meg ez az alkotás. Amin nincs mit csodálkozni, amennyiben képben vagyunk I. Sándort illetően. Ugye, hogy nem túlzás trollkodással "vádolni" Alekszandr Szergejevics Puskint? Hiszen egyszere volt ünnepelt költő és elhallgatatott poéta. Nonkomformista populáris literátor. Valljuk be, ez azért teljesítmény. 

(Egy 1822-es magánlevélben meg van említve,  hogy a Gábrieliádia (Gavrialda az eredet címe a műnek) Puskin műve, és Gábriel arkangyal Mária iránt érzett szerelméről szól. De vannak más korabeli írásbeli bizonyítékok is, amik  megerősítik Puskin szerzőségét.)

1828-ban jogi eljárás indul Puskin ellen a Gavrialda miatt. A költő ekkor nagyon megijed, attól tart, hogy a Bizottság száműzetésre vagy halálra ítélheti. A történet vége az, hogy I. Miklós cár megmenti a költőt. Az érett Puskin nem szereti, ha megemlítik neki ezt a verset, ennek egyik oka, hogy megváltozik a valláshoz való viszonya. Meg hát ugye, az 1828-as eljárás is megviselte azért őt.

Hogy mennyire volt őszinte a poéta kereszténységhez való viszonya, azt csak az Isten tudja. Temetésén több főpap nem volt hajlandó megjelenni. Az imperátor maga - Karamzin özvegyének egyik levele szerint - azt mondta: "Пушкина мы насилу заставили умереть как христианина" - Kényszerítettük Puskint, hogy keresztényként haljon meg.

A dekabristák ügye

1823-ban de Witte grófot kinevezik a 2. (Déli) Hadsereg 3. tartalékos lovassági hadtestének parancsnokává. Ezzel nem csupán egy átlagos hadsereg parancsnoka lett, hanem tulajdonképpen a dél-oroszországi tartalék, tartalékos csapatok vezetőjévé vált. Iván Joszipovics Witte ismerte a rábízott területeket és az ott élő nemzetek, nemzetiségeket és szokásaikat. A gróf számára fontos volt a hírszerzés és az elhárítás munkája, és azok felügyelete is. Mind a lengyel, mind a törökországi vidékek az érdeklődésének homlokterében volt. És épp ebben az időszakban erősödött meg az orosz cári hadseregben a rendszerellenes tiszti mozgalmak. Ezen mozgalmak bizonyos tekintettből szabadkőműves befolyás alatt állt. Ez különösen így volt a fővárosi gárdában és a Déli Hadseregben. A fővárosban a fő motiváció a tisztek között a dicsőség és az izgalom utáni vágyakozás volt. A tétlen gárdisták unatkoztak, akik között számosan páholytagok voltak. A Déli Hadseregben a rendszerellenes tisztek nagyrészt lengyel származásúak voltak. Ők nem csak az orosz császárt iránt éreztek negatívan, hanem Oroszország iránt is hasonlóan éreztek.

"A szabadkőművesek és a dekabristák előkészítik a 19.századi orosz értelmiség megjelenését, amelyet Nyugaton rosszul értenek, összekeverve azt azzal, amit ők értelmiségnek hívnak. De maguk a szabadkőművesek és a dekabristák, a született orosz nemesek még nem voltak tipikus értelmiségiek, és csak néhány olyan vonással rendelkeztek, amelyek megelőlegezték az értelmiség megjelenését."

N. Berdjajev

Az akkoriban Oroszországban létező szabadkőműves páholyok közül a kisinyovi volt - ami a 2. Hadsereg tisztjeire alapult - a leginkább államellenes. Ezt Puskin is elismerte Zsukovszkijnak írt levelében(1826. január 20) : "Szabadkőműves voltam a Kisinyovi Páholyban, vagyis abban, ami miatt az összes páholyt megsemmisítették Oroszországban." (Eredetiben: Я был масон в Кишиневской ложе, т. е. в той, за которую уничтожены в России все ложи.)

Hagyományosan - Oroszországban feltétlenül és ezáltal világszerte - romantikus hősök bravúrjaként van ábrázolva eme hatalomátvételi kísérlet. Olyan hősök ezek a forradalmárok, akik az ország demokratizálásáért küzdöttek. A valóság ennél jóval bonyolultabb, és összetettebb. A dekabristák programját az Orosz Igazság (Русская Правда) nevű kordokumentumból jól kiolvasható. Nem csak a császári család hatalomból való kiszorítása volt a cél, hanem a fizikai megsemmisítés sem utasították el a forradalmárok egy része. A nőket és gyermekeket sem kímélték volna. Ezt 1825-ben a revoluciónisták nem tudták megtenni, de 1916-ban ezt megtették...

A császár helyett egy szabadkőműves diktátort neveztek volna ki, akinek egy (mai kifejezéssel élve:) nyugatbarát kormány segítette volna. A lengyel tisztek követelésére Oroszország feldarabolását tervezték. (Litvánia, Lengyelország, Finnország, a Kaukázus  kiszakítását tervezték. Ukrajna kiszakítása is szóba került. (K. F. Rilejev például 50 független államban gondolkodott az egységes Oroszország helyett.)

Arról nem is beszélve, hogy egyfajta romantikus köd lengi körül a dekabrista mozgalmat. Mintha az ő demokráciafelfogásuk olyan korszerű lenne. Miközben nem. Terveik között szerepelt a csendőrség létszámának 100 000-re növelését - miközben I. Miklós császárnak öt századnyi volt csak. Az ellenzékiekre sem a megértés és a tolerancia várt volna. Az esetleges ellenzékiekre átnevelő táborok vártak volna. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a dekabristák tervei ennyire hasonlítanak a bolsevikok tetteire. Leninék egyfajta példaképként tekintettek a dekabristákra. Történelmi ősöknek.)

A dekabristák megpróbáltak a kormányzati struktúrába behatolni, hogy belülről tudják majd blokkolni annak működését.

A Pável - születési neve Paul, mivel szász származású - Pesztel által vezetett Déli Társaság radikálisabb volt, mint az Északi Társaság. A szentpétervári gárda tisztjei liberálisabbak voltak. A dekabrista felsővezetés szülei szorosan kapcsolódtak a cári rendszerhez. Például, Pesztel apja Szibéria főkormányzója volt, Murajov apja I. Sándor nevelője, Konovnicin apja hadügyminiszter, Muravjov-Aposztol apja madridi nagykövet, Csernyisev nagyapja II. Katalin tanácsadója volt. Az ifjú Bobrinszkij gróf unokája volt a legnagyobb cárnőnek. És vár az összeesküvők szavakban köztársaságot akartak létrehozni, azonban ellenezték a jobbágyság eltörlését. A földhöz juttatásukról már ne is beszéljünk!

N. Turgenyev bár szavakban kész volt a "rabszolgaság" eltörlésére, ugyanakkor gond nélkül eladta saját jobbágyait. Ahogy később Herzen (1812-1870) is a földműveseiért kapott pénzből éldegélt Párizsban (és írta forradalmi gondolatait).

A zsidókérdés megoldását Pesztel úgy képzelte el, hogy felfegyverzi és Palesztina meghódítására elküldi őket. (A történelem úgy alakult, hogy az Orosz Birodalom vált a zsidók második otthonává. Az első, természetesen Palesztina - még a 20. század 30-as éveiben is a palesztin szó olyan zsidót jelentett, aki az egykori római Júdea provincia területén született. Néhány évtizeddel később, egy KGB művelt eredményeként terjedt el a világban a szó jelentéstartalmának megváltozása. Jasszer Arafat nagy örömére. -, de a zsidóság nagyrésze a cár alattvalója volt, míg el nem indult a kivándorlás az óceánon túlra.) De mivel a geopolitikai realitás az volt, hogy az így létrejövő hadsereg az Oszmán Birodalom csapatai ellen esélytelen, ezért a dekabristák által vezetett Oroszország katonai segítséget nyújtott volna a létrejött új hadseregnek. Szép külpolitikai kilátás, nem? Egy hosszú és keserves közel-keleti kaland rémképe. A belpolitikai krízis mellé. Ugyanis, nem zárható ki, hogyha Pesztel álma megvalósul - és az orosz földesurak elűzik a földekről a muzsikjaikat - garantáltan kitőrt volna éhséglázadás. Vagy lázadások.

Iván Oszipovics de Witte grófnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Déli Társaság tevékenysége lelepleződött. Valószínűleg lengyel ügynökein keresztül jutott el hozzá a lázadás terve.

Az Egyesült Szlávok társasága is kapcsolatba került a dekabrista mozgalommal. Ebben a társaságban - mármint a Соединенных славян-ban - a lengyel és az ukrán nacionalistáknak meghatározó szerepük volt. Közvetlenül a lázadás előtt a két szervezet egyesülni készült. De Witte hamar rájött, hogy a szálak Pesztel kezében összpontosulnak. A grófnak nagyon jól felkészült, ügyes és elkötelezett ügynökökre volt szüksége.

A minisorozatról

Egy négy részes minisorozattal foglalkozhatunk (most, legalább néhány mondat erejéig). Hol járunk és mikor?

Közvetlenül a dekabrista felkelés után vagyunk, és Szentpéterváron titokzatos gyilkosságok történnek. Ezen bűncselekményeket látszólag egyetlen dolog köti össze: egy költemény. Amelynek sorait, kis cédulán, minden esetben megtalálják a nyomozók az áldozatnál, az áldozat cuccai között. Van-e összefüggés az áldozatok között? Mi köze ehhez a versnek? Ki lesz a következő?

Egy moszkvai rendőrtisztviselő - két segítségével - megpróbálja kideríteni az igazságot.

Napóleon legyőzésével az orosz hadsereg megváltoztatta a világot. Most itt volt az ideje, hogy magát Oroszországot is megváltoztassa. De a győztesek megosztottak. A kormány lassan cselekszik, és a katonai elit ifjú tisztjei összeesküvést szőnek. A megegyezés lehetősége napról napra csökken. A barátok ellenségekké válnak. Eljön a harag ideje.

És a frusztráció csak ezután jő el...

Az első rész megtekinthető itt.

A következőket - megpróbálom - néhány napi rendszerességgel publikálni. És elérhetőek lesznek itt:

2. rész

3. rész

4. rész.

E mellett megtekinthető a Megmentők Szövetsége itt. (Amely mozifilm magát a dekabrista felkelést mutatja be. "Előtanulmány"-nak is jó a minisorozathoz.) Néhány megjegyzés olvasható erről a filmről a blog néhány írásában:

Az első, a második, és a harmadik ajánlott olvasmányok...

Még nincs vége, csak most kezdődik...

A megszépítő emlékezet a dekabrista felkelést igyekezett minél szebb ruhába felöltöztetni. De végül is nem volt más, mint egy sikertelen puccs. Egy esős szeptemberi hétvégén - nem is olyan rég - elővettem a filmet és megnéztem. Akkor már eldöntött dolog volt, hogy közkincsé teszem magyar felirattal. És ahogy a hatalomátvételi kísérlethez értem, eszembe jutott a tavaly nyári Prigozsin-féle - nem is tudom minek nevezzem. Amikor A Wagner CSVK megindult Moszkvának. Az úton elég messzire eljutottak és persze sok elemző ezt a putyini-rendszer gyengeségének biztos jeleként értékelte.

Úgy gondolom, ez a film elég jól bemutatja, hogy mennyire nehéz - mind a hatalomhoz hű fegyveresnek, mind a puccsistának - rálőni a másikra. (Állítom ezt úgy, hogy ifjúként egy fegyverbaleset részese voltam. Azaz valóságos megtapasztalásom van az elsülő kapanyélről. Ahogy a seregben emlegették - és gondolom ma is emlegetik - az ilyen eseteket. Ráadásul. kórház lett a vége... ) A tűzparancsot könnyű kiadni, de vajon végrehajtják-e? És ebben nincs semmi politika. Csak belénk van kódolva, hogy ne öljük le a sajátjainkat. És ezt az ösztönt le kell győzni ahhoz, hogy ölni akarjon az ember. Persze, ha egyszer átszakad a gát... Ebben a témában nagyon plasztikus az a jelent, amikor a Szenátus Téren az imperátor a tűzérségnek kiadja a tűzparancsot, de a tűzérek vonakodnak elsütni az ágyút. A távozó császár hátranéz, és a tűzérttiszt megérti, hogy személyes példamutatásra van szükség. És az első lövés eldörrenése után, a többi ágyú már "könnyedén" elsül. Száll a kartács, és intézi az emberek sorsát.

De nem csak fegyver elsütése nem könnyű, hanem a tűzparancs kiadása sem. (Már ha nem erősen eltorzult a vezető személyisége.) És ezt is szépen bemutatja a film. A cár nem szeretne vérrontást, mindent megtesz, hogy elkerülhető legyen. De amikor nincs más, ha már minden békés lehetőség elfogy, ha már az ellenfél átlépi a Rubikont, akkor öletni kell. Mert a szánalom a hatalom részéről, a gyengeség jelévé válik. Tavaly nyáron ezen a folyamaton Putyinnak is át kellett mennie. De mert nem volt kegyetlen a kezdetektől, nyugaton gyengének vélték. A kíméletlen orosz nagyúr képe él sok atlantista honpolgár elméjében, mert ezzel mossák az agyunkat év(tized)ek óta. Közben pedig csak államférfiként viselkedett. És elküldte Prigozsint és a wagnerosokat Belorussziába krumplit szedni. Ahogy azt az egyik ismerősöm közölte nevetve... Persze, itt nem ért véget a történet.

I. Péter cár neve összefonódik a reform kifejezéssel. És jogosan. És az összes utódja a trónon folytatta ezt a munkát. Ami nem más volt, mint Oroszország modernizálása. Azt nem állíthatjuk, hogy töretlen lendülettel. Különböző okok - és ez legtöbbször belpolitikai volt - meg-megtörték a lendületet. És a dekabrista felkelés is pont egy ilyen ok volt. Az összeesküvők gyorsabb változást szerettek volna elérni, de épp ezzel lassították a folyamatot. És nem ők voltak az egyetlenek.

  

Szóval, a Megmentők Szövetsége egy nagyon jó film. Szerintem ezzel kezdjétek!

Annál is inkább, mert sokat segít a Cerberus minisorozat hátterének megismerésében, ami szerintem, a  jobb megérthetőséget és ezzel az alkotás élvezeti értékének emeléséhez is hozzájárul. Tizenévesként, amikor először hallottam a dekabristákról, nagy segítség lett volna abban, hogy kielégítse kíváncsiságomat. Akkoriban csak három-négy mondatos meghatározást találtam róluk. Szabvány állítások, politikailag bekorlátozva. Az idő előrehaladtával persze, megváltozott ez is. Éljetek a lehetőséggel!

Kiszámító - Вычислитель... ismét

 

"Az elme az ő fegyvere."

Sok-sok év után ismét találkoztam és egy jót beszélgettem az egyik barátommal. Ez most volt szeptember legeslegelején.  Nem haver. Barát. Tudjátok, aki ott van melletted, amikor az ég rézzé, a föld pedig vassá változik. És meglepődsz, amikor megtapasztalod, hogy ott van melletted ekkor is. Akkor amikor mindenki elhagy, és nincsenek álmaid, amikor a puszta lét is elborzaszt. Amikor legszívesebben kifutnál a világból. És akkor valaki utánad ugrik a kútba... Nekem van ilyen ismerősöm. Ugyanakkor, én meg a tűzbe is bemennék érte. És ez nem frázis. Nem nagy duma. (Ha személyesen ismernénk egymást veled, kedves olvasó, akkor eszedbe se jutna ilyesmire gondolni.) A barátommal van közös születésnapunk is. Kettő. A sajátunkon kívül. És nem mi választottuk ki azokat. Szóval, nem olyan régen sikerült időt szakítanunk egymásra (is), és elbeszélgettünk. Őszintén. Igazán őszintén. A női futsallal kezdte és messzire jutottunk. Végig karcosan. Azt is állította, hogy a legtöbb embert megrémíti az, amikor találkozik egy Kiszámítóval. Egy olyan emberrel, aki kisakkozza az összes lehetőséget előre. Azt mondta, rémisztően hat egyesekre az amikor rájönnek, hogy vannak akiket nem igazán lehet meglepni. Ijesztő, hogy van olyan aki felkészül minden eshetőségre. Egyébként ő is egy ilyen fickó. És hogy jön ez most ide?

Darkcomet és Oldfan véleménye erről a filmről - mármint a Kiszámítóról - megegyezik: rossz. Elcsépelt fordulatok és megoldások. Tartalmatlan, semmitmondó cselekmény. Nem méltó a klasszikus szovjet sci-fikhez. Annakidején, magam is megállapítottam, hogy van lenyúlás ebben a filmben. És még izgalmasnak se igazán nevezhetjük. Akkor mi fogott meg hét éve? Akkor miért térek most vissza rá?

Mert nekem tetsztett  - és újra nézve is tetszik - ez a film. Igen, vannak benne nem túl eredeti dolgok, és nem is kell a körmöt lerágni a nézése közben. Oldfanék úgy vélték, hogy még csak nem is okos mozi. Darkcomet szembeállította a Kiszámítót a Lakott szigettel.  Az utóbbit sokkal jobbnak gondolta, mint az előbbit. Az alapötlettel van bajuk, vagy a megvalósítással? Esetleg mindkettővel? Elárulok valamit. Alekszandr Gromov egyik legnépszerűbb írása alapján készült ez a film. Annyira bejött neki a dolog, hogy egész univerzum "épült" eme könyve köré. Hasonlóan, mint Gluhovszkij Metroja köré. (Na jó, ez utóbbi köré nagyobb. Jóval.) De Gromov (sz.1959) is írt folytatásokat az alapművéhez, amelyek szintén népszerűek. Persze, ez nem elég ahhoz, hogy a film is jó legyen. A Lakott szigetet Fjodor Bondarcsuk rendezte. És ő az egyik producere a Kiszámítónak. Persze, ez önmagában nem sokat jelent, hiszen a neves rendező fia fogott már mellé nemegyszer. Gromov elég termékeny írónak tekinthető, hiszen legalább 43 könyve jelent eddig meg. Nem csak oroszul. (Egyszer valaki azt mondta, hogy a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe. Ebben azért én nem lennék annyira biztos.) A Kiszámító 2000-ben jelent meg először. A folytatása, a második rész (Язычник) 2015-ben. A film 2014-ben készült. Ez az alkotás egy disztópia. Egy elnyomó rendszerről szól, amely rettentően humánusnak hirdeti magát.

Az XT-59-es bolygón vagyunk. A rendszer számára veszélyes alakokat nem végzik ki, hanem kiteszik őket a pusztába. Ami valójában egy mocsár, és ez a hely nem pont olyan, mint amilyenek itt a Földön találhatóak. A mozgóképes alkotásban nem feltétlen a látványvilágon van a hangsúly (persze, természetesen CGI-t használtak a készítők), hanem a mentális konfliktusokon. A hatalom humanitása képmutatás, hisz a mocsárban mindenkire halál vár. Vagy van esély a túlélésre? Ervin Kahn (Jevgenyij Mironov) a kezdetektől tudja, hogy menekülhet meg. Hiszen ez a kvázi halálos ítélet, amit "megnyert", a szabadulása útja lehet számára. Az egyetlen útja. Ő egy kiszámító. Egy olyan ember, aki igyekszik mindig kisakkozni a jövőjének útját, útjait. Ő az elme embere. És amikor számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem lehet az elítéltek csoportjának vezetője, egyből módosít, és elhagyja a csoportot. Az önző nyers erőszakkal nem konfrontál. Okosabb annál. Az elme az ő fegyvere. Társa lesz egy lány (Kriszti szerepében Anna Csipovszkaja), akit nem érzelmi okok miatt választ. Hiszen a Kiszámító mindig két lábbal a földön áll. Ragaszkodik a realitáshoz (és szereti is azt). Nem igazán az érzelmek embere. A helyes helyzetértelmezéshez objektív és reális érzékelés szükségeltetik. És épp ez a film egyik "csattanója". (A másik az, hogy veszélyes az, amikor egy Kiszámító politikai hatalomba bekerül.) Láthatjuk, ahogy egy Kiszámító eljut arra a pontra, hogy érzelmi alapon hoz egy döntést. Talán még önmagát is becsapja, amikor ezt tagadja. De Kriszti rájön erre, és ezzel talán egy új életfelfogás jöhet be a férfi személyiségébe. De ez már egy másik történet, azt hiszem. Úgy vélem, valami ilyesmiről szólhat ez a történet. Az alkotónak nagyon nehéz dolguk volt. Közel másfél órába kellett betömöríteniük egy meneküléstörténetet és egy pszichés átalakulás kezdetét. Egyszerre kellene kalandfilmet és drámai alkotást csinálniuk, másfél órában. És ez nem feltétlen sikerült a filmeseknek. És ezért gondolhatta a két mérvadó személyiség (Darkcomet és Oldfan) azt, hogy ez nem egy jó film. Viszont, én valahogy vonzódok a nem tökéletes dolgokhoz (és személyekhez). Tudjátok, az első kutyám egy mix volt. Kis test, nagy hosszú lábak. Agár és tacskó keverék. De nem vennék mérget arra, hogy a szülők tuti fajtiszták voltak. Amikor végleg elment, azt mondták jobb lesz nekem, ha másik kutyával pótlom. Az első egy kölyök farkaskutya volt, akin teliholdkor mindig eluralkodott a farkas. Veszélyesnek gondoltam a kisgyerekekre, ezért elcseréltem egy tacskóra. Aki elég hamar szopornyicás lett - bár azt mondták nekem, hogy be van oltva -, de nem sajnáltam a pénzt, hátha meg lehet menteni. Nem sokáig voltunk együtt, de ő volt az utolsó. Szóval, a keveréket és a tucatkutyát jobban értékeltem az értékes és szépnél. Az első kutyus szerintem szép volt és okos. Bent volt a szívemben. Sokat jelentett nekem. Lehet ez a helyzet ezzel a filmmel is? Erősen vannak hiányosságai. Mégis kedvelhető. Közel érzem magamhoz, mert a főszereplő Kiszámító személyisége közel áll hozzám. Eléggé. (Nem véletlen hozta szóba a dolgot a barátom.) És értem mi lenne a filmben a dráma. És okosság is, csak nincs szájbarágósan kibontva. És tetszik, ahogy megpróbálják bemutatni azt. Szerintem, adjatok ti is egy esélyt ennek a filmnek! Megnézhetitek: itt!

Mielőtt közkincsé tettem volna a feliratos filmet, az egyik este újra megtekintettem. Kíváncsi voltam, hogy annyi év után is látok-e benne valamit. Igen, látok. És jó filmnek tartom. A hibái ellenére is. Van benne minden. Ha akarom rendszerkritika - az hogy melyiké csak a nézőben lévő előítéletek határozzák meg -, ha akarom dráma is. Egy olyan államot láthatunk, amely nem csak képmutató, de esélyt sem ad az emberhez méltó élethez, akkor ha nem vagy a rendszer része. A mézesmadzagot elhúzza az emberek előtt, de nem több.

("Élni hagynak, de nem adnak enni

A lehetőséged neked se több csak ennyi" - Ahogy a régi sláger is mondja.)

Az elítélteknek csak 30 kilométert kellene megtenniük a CÉL-ig, a nagybetűs szabadságukig. Az ÁLOM-ig. Vagy ott van a vallásos, aki hangoztatja az isteni elhívását, de a küldetésének megvalósulását a pillanatnyi hatalomnak - pontosabban a hatalmaskodó gengszternek - a kiszolgálásával, megmentésével kívánja biztosítani. Ó, de ismerős, nem? És a drámaiság? A film felfogható egyfajta allegóriaként is. Az emberi közösség életét láthatjuk. Különböző típusokat. Ki hogyan próbál érvényesülni az életben. Van aki agyalással, van aki erőszakossággal, van aki szexuális manipulálással, van aki behódolással. Kicsit olyan, mintha Bunyan A zarándok útjának modernizált verzióját látnánk. És mielőtt valaki megkövezne, felhívnám a figyelmet a jelzőmre: modernizált. John Bunyan nem volt iskolázott, művelt ember, de egy remekművet hozott létre. Irodalmi értelemben is. Lásd nyelvhasználatát, például. A Kiszámító film nyelvezete és látványvilága modern. Egyszerű, technokrata már-már túlságosan csupasz. Korszerű. Kor-szerű. A film viszonylagos rövidsége - közel nyolcvan perc - nem engedi a részletes kibontását ezeknek a karaktereknek. Néhány mondat, egy-két dialógus jut mindenre. És így könnyen átsikolhat az ember mindezeken. Ott van például Ervin Kahn. Mi az általa legtöbbször használt kifejezés? A logikus szó. Ez utal arra, hogy az életében a gondolkodás, az állandó gondolkodás előkelő helyet foglal el. (És honnan tudom, hogy állandóan agyal? Hadd ne áruljam el! 😅) És Kriszti egy új világot tud mutatni neki. Szerintem, az a jelenet csúcs. Nem hosszú, nem feltűnő, nem látványos, de minden benne van. Jevgenyij Mironov elég jó színész. És Anna Csipovszkaja is az. De ha az apróságokat, a mondatok teljes értemét nem vesszük észre, ha nem figyelünk, akkor marad számunkra egy pöre tucat sci-finek tűnő valami. De ha ráérez az ember, akkor könnyen azonosulhat a szituációkkal. És akkor az alkotás tud adni valamit. Nem mély és komoly dolgot, hiszen az alapműnek is "csak" a szórakoztatás volt a célja. Kell most ennél több? Biztos, hogy a mélység mindig több és jobb?

És legvégül, engedjetek meg egy idézetet a regényből: "Легенды были, да. Но не статистика. Ни на Хляби, ни на любой другой планете, освоенной людьми, статистика не оперирует категориями невероятного." Legendák voltak, igen. De nem statisztika. Sem a Szakadékon, sem más bolygón, amit az emberek benépesítettek, a statisztikus nem a valószínűtlen kategóriájában tevékenykedik. 

Mester és Margarita 2023

A legutóbbi két bejegyzés - és a hozzájuk kapcsolt filmek - egy nagy témát ölelnek körül. Képzavarral élve: ideje feltenni a témára a koronát! A szovjet irodalom egyik legjelentősebb regénye Bulgakov Mester és Margaritája. Könnyen megkedvelhető alkotás, bár nem feltétlen könnyű olvasmány. (Mondjuk, én még csak este olvastam.) De azon könyvek közé tartozik, amelyeket nem egyszer faltam végig. Sőt, eredeti nyelven is megvan. Ahogy kezdődik, az valami fantasztikus! És a regény sodrása igényelné, hogy egyhuzamban olvassa el az ember. De ez lehetetlen. Képtelenség. Egy átlagember számára. Mert fárad a szem és az elme. És Bulgakov nem adja könnyen a sikerélményt. Nem azért kezdi el az ember az olvasását, mert elfelejtette volna már a sztorit, hanem mert mindig talál benne valamit. Valami újat, valami mást. Első olvasásra a könyv üzenete az, hogy a Szerelem mindent legyőz. Legyőzi a Sötétséget, és a végén beteljesül. A legfelső égi hatalom megjutalmazza a szerelmeseket. Engedélyt ad a Boldogságra. A nem könnyen megszerzett (és megtartott) Boldogságra. Ami nem nyálas, nem nyúlós, ellenben áldozatot követel. Nem kicsit. A Boldogságnak ára van, keserves ára. De a regény ennél azért jóval többről szól.

Ne álljuk szóba idegenekkel - szól a regény eleji jó tanács. És miután testet öltött Moszkvában a Sátán, ez tényleg jó tanácsnak tűnik. Amire, persze, senki nem hallgat. A 2023-ban készült feldolgozás, nem követi szolgai módon a könyvbeli cselekményt. Ennek van veszélye, de jöhet ki jó is belőle. A biztos, cselekményhű feldolgozások megtalálhatóak egyik régebbi bejegyzésemben is. Úgyhogy, most csak ezzel a mozifilmmel foglalkoznék. A cselekmény nem a klasszikus módon kezdődik. Hanem már az elmegyógyintézetben vagyunk. Ahol Iván már bentlakó. Iván... Nem vettem át az ő esetében a magyar műfordítás által meghonosított családnevet. Azért mert az, szerintem, megtévesztő. Hontalan Iván helyett az Otthontalan Iván a költő neve a magyar nyelvű feliratban. Ennek az az oka, hogy az orosz szövegben is így hívják. A hontalan a hazanélküli, a hazátlan szinonimája. Az eredeti szöveg szerint Iván Hajléktalan. Azért ez a név egy nagy arculcsapása volt a fennálló politikai rendszernek. És ez is közrejátszhatott abban, hogy Mihail Bulgakov is elégette a könyve kéziratát. Ahogy oka lehetett annak, amiért magyarul Hontalannak fordították a családnevet. Az csak kevésbé rendszerkritikus. Mert hát a szocialista országok vezetőjében nehogy lakhatási problémák legyenek! Pedig voltak. Nem is kicsik. És az egész szocialista táborban. (Az utóbbi időben többször hallottam, hogy régebben - értsd pl. a Kádár-rendszerben - könnyebb volt lakáshoz, házhoz jutni, mint manapság. Ez nincs így. Nagyon nincs. Majdnem minden egyes Kádár-kocka drámát, ilyen-olyan tragédiát hordoz. Évekig épültek, és családok mentek tönkre benne. Elég gyakran. Csak a falak nem tudnak beszélni. Az építők meg... Ki szeret a kudarcairól megemlékezni?) Otthontalan Iván a nevével is fennen hirdeti, hogy a propaganda hazudik, amikor azt állítja, hogy a Birodalomban mindennapos szegénységet felszámolta a bolsevik párt. Az ötéves tervek ellenére a Szovjetunió lakói ínségek között élnek. A sok munka ellenére, a lakosok a puszta létnél többre nem nagyon számíthatnak. A Szép Új Világ nem szép, és nem új. És ráadásul megtestesült a Gonosz, aki nincs egyedül. Nem mondom, hogy szóba kell állni idegenekkel.

Már jó ideje a gépemen volt ez a film, úgy gondoltam, hogy majd valamikor hideg téli estéken talán belekezdek egy magyar feliratba. Ám, július közepe táján úgy éreztem, hogy ha majd befejezem azt a fordítást, amin éppen dolgoztam (Szerettem a férjem), majd akkor elkezdem ezt nagy és nem éppen könnyű (nyelvi szempontból) feladatot. Személyes ok miatt. Végül is, személyes ok miatt kezdtem el foglalkozni ezzel a feliratkészítéses dologgal is. Mintegy terápiás jelleggel. Elmenekülni a valóság(om) elől. Azért fordítani jobb, mint tudatot módosítani segédeszközökkel, nem? Legalábbis, egészségesebb.

Tizennyolc és húsz éves korom között volt egy elég rázós másfél évem. Az adott idő alatt nem feltétlen aludtam sokat, és ezt az állapotot igyekeztem külső segítséggel fenntartani. Egy spirálba kerültem, ami elég nagy káoszt okozott bennem. Miután sikerült kikecmeregnem az erdőből, már vonultam is be sorkatonai szolgálatra. Radikális voltam. Megszakítottam a kapcsolataimat. A szüleim tudták, hogy bevonultam, de nem tudták pontosan hová. Nem írtam nekik, nem hívtam őket. De nem csak őket. Senkit. Amíg a többiek szombat délelőttönként izgatottan várták, hogy meglátogatja-e őket valaki, illetve leveleket írtak ide s oda, addig én olvasgattam, a surranómat boxoltam, meg ilyenek. Mindez az előbb említett másfél év miatt volt. Most tavasszal különböző hatások által rájöttem, hogy az életemből eltemettem önmagamban másfél évet. Nem igazán voltak emlékeim abból az időszakból. Csak olyan általánosak. De már vannak. És ennek a szembenézésemnek az utolsó felvonása - most úgy tűnik nekem -, hogy elmerültem ebben a filmben.

A Mester és Margaritát többször olvastam már, és azon könyvek közé tartozik, amelyek minden olvasásnál tud(ott eddig) valami újat vagy mást mondani. És épp ezért, azon irodalmi alkotások közé tartozik, amelyek megvannak eredeti nyelven is. Nem feltétlen sznobságból.

Közben, úgy igazából nem sok közöm kellene lennem a műhöz. Misztikus dolgokkal nem igazán szoktam foglalkozni, pláne nem mágiással. A könyv első oldalain pedig megtestesül a Gonosz. Mindig is szerettem a fizikát, miközben a műben folyamatosan felfüggeszti az író Természetet működtető törvényeket. De van élet a fizikán túl is... A természetfeletti létezésének kérdésére nem térnék most ki, nem szeretnék (Ott)Hontalan Iván sorsára jutni. Már ha értitek, mire gondolok... A Filmbookon - évekkel ezelőtt - megírtam a Dark Song című bejegyzés kommentszekciójában a véleményemet erről a témáról. Nem feltétlen esszéként. De a lényeg benne van. Ahhoz nem tennék hozzá semmi többet.

Miért nyűgőz le az ördög és kíséretének története, akik az 1930-as években jelenlétükkel megtisztelték Moszkvát, vagy Poncius Pilátusról Júdea prokurátoráról, az elszegényedett filozófusról, Jésua Ha-Nocri-ról, a tehetséges ám szerencsétlen Mesterről és a gyönyörű és hűségesen szerető Margaritájáról szóló elbeszélés?

"Бессмертное, загадочное и остроумное "Евангелие от Сатаны" Михаила Булгакова."

"Mihail Bulgakov halhatatlan, titokzatos és ötletes Sátán Evangéliuma." A könyvespolcomról levett kötet hátoldalán olvasható ez. Ennyi egyébként tökéletes lenne nekem ahhoz, hogy soha ne olvassam el azt a regényt, ami a 20. századi orosz irodalmában egyedülálló alkotás. Ami ráadásul az egész világ kultúrájának szerves része. Mozifilmek, televíziós sorozatok, opera, szimfónia, rockopera készült belőle.

Andrzej Wajda, Ennio Morricone, Mick Jagger, David Bowie - néhányan azok közül, akik az M&M -et ilyen vagy olyan módon feldolgozták.

Szóval, a fenti szlogen igaz vagy csak jól hangzó reklám?

Kicsit messzebbről kezdem. A 2023-as filmes feldolgozás nekem tetszik - ha nem így lenne, akkor se nem fordítottam volna le, se nem írnék róla, hozzá kapcsolódva -, mert tud hozzátenni a könyvhöz. Legalábbis, én így jártam.

Woland professzor önmagát németnek mondja, és tevékenységét figyelve óhatatlanul Goethe Faustja juthat az ember eszében. És ebben a kontextusban - mivel a mű egyik fő vonulata Woland és csapata tevékenységének bemutatása - valóban olybá tűnhet, hogy a Sátán Evangéliumát írta meg Bulgakov. Bár Moszkva lakosai szempontjából semmilyen Jó Hírrel nem szolgál a sztori. Győzelmi Hírrel meg pláne, nem. Mármint Wolandék számára sem. A Gonosz nem győzi le a Jót, még ebben a regényben sem.

A szovjet irodalmat át-meg átszővi a különböző ezoterikus tanítás. De ez nem csak a Forradalom utáni időszakra vonatkozó igaz állítás. Már az Ezüstkor literatúrájában erőteljes a hivatalos szervezett vallási csoportok (lásd. pl. különböző keresztény felekezetek) által preferált látásmód figyelmen kívül hagyása. Ennek egyik oka az volt, hogy a papság tekintélye egyre csökkent. A társadalom nagy része számára botrányosan viselkedő egyházi alkalmazottak lejáratták magukat, felekezetüket és a kereszténységet is. Különböző alternatív hitvilágok egyre népszerűbbeké váltak. A művészek egy része visszanyúlt a régmúlt idők népi vallásossága felé is. És elkezdték a régi dolgokat újra használni. A kulturális életben megjelent, például, a szómágia. Gondoljunk csak a szimbolistákra! Mind Franciaországban, mind a cári Oroszországban ezen költői csoportok tagjai hittek abban, hogy az általuk használt szavak mágikus erővel is rendelkeznek. (Blok rajongott a népi igéző mondókákért, a ráolvasásokért és írt is esszét ebben a témakörben 1909-ben. A szimbolisták, akik az Ezüstkorban az alternatív művészek vezető ereje voltak, meg voltak győződve, hogy egy új korszak fog eljönni, és az új korszak új nyelvet igényel. Ezzel az új nyelvvel kapcsolatban többféle elképzelés is volt, az egyik az, hogy újra létrehozzák az ősnyelvet. Az elveszett Paradicsom nyelvét.) Alekszej Tolsztoj, a vörös gróf, Aelitája sem mentes az ezoterikus hatástól. Sem a regény, sem a belőle a '20-as években készült film. De a sorban ott áll Blok mellett Gorkij is, pedig hát őt a szocialista realizmus egyik legnagyobb, legjelentősebb alakjának tartják.

Így hát nincs semmi csodálkozni való azon, ha Bulgakov műve is telis-tele van utalásokkal, szimbólumokkal amelyek megtalálása nem feltétlen könnyű minden esetben. Titkos, elrejtett tudás jelképek, amelyek akár nehézzé is tudják tenni a művet. A titkos tudás... (Mondhatjuk, hogy) gnosztikus tanok(?) Vannak, akiket vonz az ilyesmi, engem nem feltétlenül. Hogy kerültem ide?

A könyv legutóbbi elolvasása után felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha Bulgakov ugyanazt a feladatot "kapta", mint (Ott)Hontalan Iván?

"Iván Nyikolájevics a poémát megírta, mégpedig igen rövid idő alatt, de a szerkesztőnek, sajnos nem tetszett. Hontalan nagyon sötét színekkel ecsetelte ugyan főhősét, vagyis Jézust, a szerkesztő szerint mégis át kellett írni az egészet."

"Nehéz eldönteni, hogy mi vitte tévútra Ivan Nyikolajevicset: tehetségének láttató ereje, vagy pedig az a körülmény, hogy fogalma sem volt a kérdésről, amelyről költeményét írta, de annyira bizonyos, hogy Jézusa, hogy is mondjam, hús-vér, eleven Jézussá sikeredett, vagyis olyanná, aki valamikor élt a földön, noha, igaz, minden elképzelhető rossz tulajdonsággal fel volt ruházva.

Berlioz pedig azt igyekezett bizonygatni a költőnek, hogy a probléma nem az, hogy milyen volt Jézus jó-e, rossz-e, hanem azt kell kimutatni: Jézus mint személy sohasem élt, minden róla szóló történet kitalálás, mítosz, semmi más."

Bulgakov a regényében a Názáretit átnevezi. Nem Jézusnak, hanem Ha-Nocri-nak nevezi. Engem ez a kezdetektől a talmudi megközelítésre emlékeztet. Ben Pandira (esetleg, ha így ismerősebb: Jésua Ben Pantera). Ha-Norci paralel Ben Pantera. Mindkettőben közös, hogy átnevezi(k), gúnynevet kap a názereti Jézus. De erre a dologra - mármint a Ha-Nocri névnek - van egy másik magyarázat is. Ernest Renan (1823-1892) Apostolok című könyvében nazorenusnak nevezi a korai keresztényeket. Jézust pedig Han-Nazarinnak. És ebből a kifejezésből és abból a névből eredne a Ha-Nocri név. A neves francia orientalista egyébként az úgynevezett német bibliakritikai irányvonal neves képviselője volt, azaz a tevékenysége központjában a Biblia demisztifikálása volt, azaz igyekezett a természetfelettiségétől megfosztani a bibliai történeteket. Tehát, vallásos szempontból nézve, valahol ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ha nem is pontosan ott, de ott.

Ráadásul ott van az a jelenet, amikor Pilátus - neki miért nem lett gúnynév adva? - előtt előadja a regénybeli Jézus a filozófiáját. Itt elővettem egyszer az orosz szöveget. Kíváncsi voltam - hogy amit a magyar műfordító hölgy használ - jó ember kifejezésnél pontosan melyik orosz szó szerepel az eredeti szövegben. Miért nem mindegy? Véleményem szerint, nem. Mert ha az egyik, akkor Bulgakov az újszövetségi Jézus tanításának egyfajta zanzásítását adja Ha-Nocri szájába. Ha a másik kifejezést, akkor egy bullshitelő facebook-bölcsességet hangoztatóval van dolgunk. A másodikat használta Bulgakov. (A 2023-as film készítői pedig az elsőt.) Tehát, nem nem jól értelmezte a Názáreti szavait, hanem kikarikírozta. Nem ugyanaz a kategória a kettő. És itt felmerülhet az emberben, hogy a szovjethatalom elvárásainak megfelelően, szándékosan negatív színben tüntette-e fel az író a názáreti ács fiát? Mert ha igen, akkor a M&M semmilyen formában nem Evangélium. Maximum a diabolos evangélium utánzata. Egy újkori apokrif, egy hamis tanúbizonyság. Egy olyan mese, amellyel sokáig az írója sem volt megelégedve, hiszen elégette a kéziratot, ugyanakkor valamiért újra megírta. A fenti szlogen meg egy reklámcélra kitalált jelmondat csupán akkor. A szovjethatalom elvárásának megfelelően...

A Kutyaszív írója vajon mennyire akart megfelelni a szovjethatalom elvárásainak?

És most, hogy a bejegyzés alapján talán azt gondolhatnánk, hogy a film (és a regény) egy sötét, okkult történet, de feltétlen ki kell jelentenem, hogy nem az. Semmi vérgőzős félelemkeltésről nincs szó. (Na jó, "boszorkányszombat" vagy valami olyasmi van benne. 😅) Egy szerethető történet, amely tartalmaz filozofikus gondolatokat és hatalomkritikát és mindezt groteszk köntösbe bújtatva. Nem véletlen, hogy Woland csapatának egyik emblematikus tagja egy nagy antropomorf fekete kandúr: Behemót. Egy macska, aki emberként "gengszterkedik". A csipet-csapat többi tagja kinézetre, olyan ismerősnek tűnnek. Mintha láthattuk volna már ilyen kinézetű karaktereket hollywoodi filmekben.

Maga a mű Gogol stílusának méltó folytatója, és bizonyos tekintetben kiterjesztője e mű.

Megpróbálok rátérni a film és a könyv közötti különbségekre, anélkül, hogy spoilereznék!

A könyv cselekménye két szálon fut, lineárisan. Az egyik a majd száz évvel ezelőtti Moszkvában játszódik, a másik szál Júdea Provinciában valamikor olyan i.e. 30. körül. A moszkvai szál azzal kezdődik, amikor a rekkenően meleg nyári alkonyatban két férfi sétál a városban és találkoznak egy titokzatos személlyel...

"Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin két férfi jelent meg. Az egyik negyvenéves forma, kövérkés, alacsony, kopasz fekete emberke, szürke nyári öltönyt viselt, elegáns kalapját kezében tartotta, gondosan borotvált arcát istentelen, fekete csontkeretes pápaszem ékesítette. Társa jóval fiatalabb s vállasabb volt nála, borzas vörös haján tarkójáig hátratolt kockás sapka; öltözéke kockás sportingből, gyűrött fehér nadrágból, fekete szandálból állt.

Az első nem volt más, mint Mihail Alekszandrovics Berlioz, egy vaskos irodalmi folyóirat szerkesztője, és vezetőségi elnöke az egyik legnagyobb moszkvai irodalmi társaságnak, melyet röviden TÖMEGÍR-nek szoktak nevezni; társa pedig Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a fiatal költő, aki Hontalan néven szokta publikálni verseit."

Eme bevezetés után egy csodálatos hangulatú világba cseppenünk. Zseniális ahogy kezdődik a könyv, és mind a stílus, mind a lendület kitart egészen a végéig! De a film nem itt kezdődik! Egy misztikus jelenetecske után már a pszichiátrián vagyunk, ahol (Ott)Hontalan Iván és a Mester - mint bentlakók - épp megismerkednek egymással. De semmi lényeges nem marad ki a moziból, így előfordulnak ugrálások az idővonalon. A moszkvai színnél. Mert a közel-keleti eseményeknél ez nem feltétlenül van így. (Pontosabban a film cselekménye szerint ez a szál lineárisnak tűnhet.) Persze, nem csak a mű(vek) szerkezetében van különbség. A film tele van olyan jelenetekkel, amik nincsenek a könyvben. De mindez nem öncélú. Például, a Mester írt egy színpadi darabot, ami miatt az Írószövetség egy gyűlést hív össze. Ennek a jelenetnek az is a célja, hogy a néző megtudhassa, hogy a valóságban a '30-as években miért volt veszélyes írás a Mester és Margarita. Mind az írójára, mind a rendszerre. Belátom, napjainkban már szükség van erre, hiszen az emberek többsége nem igazán van tisztában a korabeli politikai állapotokkal.

A másik ilyen betoldás az, hogy live-ban láthatjuk azt, amikor megismerkedik egymással Margarita és a Mester. Megismerkednek, egymásba szeretnek... És a Mester (Jevgenyij Ciganov alakítja) elkezd írni egy könyvet.

Az eredeti alkotásban sehol nincs leírva, hogy a Mester maga Bulgakov lenne, de azért utalás van erre. A kéziratot mindketten elégették. Képzeljétek el, már a fordításnak több mint a felével megvoltam, amikor elszállt a gépemről a munkám. Nem először jártam így, tehát a munka közbeni mentés nem idegen dolog tőlem. Be van állítva, hogy automatikusan történjen meg a dolog (ha jól emlékszem két perc után). Persze, ha misztikus lennék, akkor gondolhattam volna, hogy ez a Sors (vagy bármi más) jele. Üzenet arra, hogy... Nem vagyok fatalista. És elhihetitek boldog se voltam. Fanatikus se vagyok, de mivel nagyon jó a könyv, a feldolgozás meg nem csak modern, hanem jó is, így hát újra nekikezdtem a fordításnak. És azt kell mondanom, hogy a második fordítás könnyebb készült és jobb is lett, mint az első próbálkozás. Tudom, hogy nem ugyanaz a liga, de eszembe jutott, hogy valószínűleg Bulgakov szövege is csak egyre jobb lehetett az égetés utáni újraírásokkal. De hagyjuk ezt most! Szóval, a Mester maga Bulgakov és Margarita a valódi felesége, ugye? Húha! Ezt körbejárom egy kicsit!

1926. május 7.-én volt Bulgakovéknál házkutatás. A GPU munkatársai elkobozták az író kéziratait, köztük a naplóját. Következő hónap végén kérvényezi a Hatóságnál az elkobzott javak visszaadását: a kéziratait, a naplóját, a Kutyaszív két példányát. Sziszifuszi küzdelem kezdődik. És nyomor az életkörülményeiben. És egy élete végéig (1940) tartó konfrontációt az államhatalommal. A naplóját is elégeti, ahogy az M&M-t is. Az államvédelmisek lemásolják azt, így megmaradthatott meg az utókornak. És ebben a naplóban ezt olvashatjuk:

"Rettenetes állapot: egyre szerelmesebb vagyok a feleségembe. Tíz éven át kezem-lábam törtem, valósággal üldöztek a nők. [...] Most viszont, már-már féltékeny vagyok. Kedves és édes. És telt. Ma nem olvastam újságot." Ezt 1925. január 3.-án írta  Bulgakov.

A Mester és Margarita 1928 és 1940 között lett megírva. Jelena Szergejevna Silovszkaja - a múzsa, akit Margaritának tartanak - 1932-ben házasodott össze Bulgakovval. A fentebb idézet naplótöredékben Ljubov Jevgenyijevna Belozerszkaját - második feleségét - említi az író. 1929. február 28.-án - Maszlenyica ünnepén - találkozik előszőr Jelena (akkor még Silovszkij, korábban Nejolov felesége) és Mihail Afanaszjevics Bulgakov. Ez év nyarán már szerelmesleveleket, vörös rózsaszirmokat kap a hölgy az írótól. Hívjuk heves udvarlásnak a dolgot. A hölgy gyakori vendég Bulgakovéknál. A második és a leendő harmadik feleség összebarátkozik. 1930 végén vagy 1931 elején Silovszkij megtudja, hogy felesége megcsalja.  A két szerelmes útja január 25.-én elválik egymástól. Húsz hónapig nem látják egymást, ám 1932. júniusában a Metropol éttermében összefutnak. Rádöbbenek, hogy még mindig szeretik egymást. Ezután Jelena levelet ír a férjének, kérvén a megegyezéses elválást.1932. október 3.-án Bulgakov is elválik. Következő napon elveszi Jelenát. Egy évvel a házasságkötés után az író megkéri a feleségét, hogy vezessen naplót. Ezen írás szerint példaértékű, szép házasságuk volt ez. (Mindez nem mondható el - nagyon nem - Bulgakov első kettő próbálkozásáról.) A betegeskedő írót a felesége hűségesen ápolta. ahogy Bulgakov halála után is gondozta nem csak a literátor emlékét, hanem a Mester és Margarita kéziratát is. Az első orosz kiadás (1966-1967) 12%-át kihúzta a cenzúra. Bulgakova halála után, 1973-ban, egy szovjetizált "teljes" kiadás jelent meg a Szovjetunióban. Szőllősy Klára a Moszkva folyóiratban megjelent (1966-67) változatot fordította le. Hozzájutott a kicenzúrázott részekhez is - a legenda szerint Jelena segítségével -, és így Magyarországon teljesebb kiadása jelent meg a regénynek. Ennek a revideált változata jelent meg 2017-ben Magyarországon.

Elég zavaros volt - hogy finoman fogalmazzak - Jelena (és Bulgakov) emberi kapcsolata. Hogy finoman fogalmazzak. Nagyon könnyen erkölcsi magasságba helyezhetnénk magunkat, és jó farizeusként pálcát törhetnénk felettük. De én nem tenném. Egy kicsit mintha Anna Karenina és Alekszej Vronszkij állna előttünk. Ám a valóság durvább, kegyetlenebb és szebb is, mint Lev Tolsztoj története. A nő nem lesz öngyilkos, a férfi nem megy önként háborúzni. A férfi küzd (az államhatalom szorításában) és alkotni akar, de megbetegszik és úgy hal meg, hogy főműve, mintha torzóba maradna. A nő vele együtt szűkölködik, ám hisz a férfi tehetségében, támogatja mindenben. És ápolja a beteg írót, majd annak halála után őrzi a Hagyatékot és annak eszmeiségét is. A korábban problémás férfi példás férj lesz, egy példás feleség mellett. Ez már mintha szirupos lenne, nem? Pedig megtörtént. Hány és hány hölgy gondolta úgy, hogy ő eléri, hogy a rosszfiú, megszelídüljön de nem. Csalódás, verbális erőszak is, meg ilyenek a boldogság helyett. Erre csak van legalább egy kivétel. (Ami - mármint a kivétel - erősiti a szabályt. Soha nem értettem, hogy miért.) De nem spoilerezek tovább, jöjjünk le a Földre, és nézzük tovább a múlt valóságát!

Jelena Szergejevna úgy vált el, hogy az idősebb gyermeke Silovszkijnál maradt. Ő meg a kisebbel odaköltözött az új férjéhez, aki bár elismert dráma- és regényíró volt már ekkor, de a hatalom parkolópályára tette, ezért nyomorgott. És rendszeresen látogatták az államvédelmi hatóság képviselői. De ez nem minden. Bulgakov első két házassága messze nem volt boldog. És elég egyértelmű, hogy ki miatt. Konkrétan a második felesége életét a morfium pokollá tette. Amit az író fogyasztott el. Rendszeren. Mert abban az időben Mihail Afaneszjevics függő volt. Narkomán. A Morfium című regénye nem olvasmányélményén alapult. Egy szó, mint száz, Bulgakov nem tűnt egy jó partinak. A nő mégis ragaszkodott hozzá, és az árát is hajlandó volt kifizetni, előre. Őrültség - mondja a józan ész.

Jelena nem volt buta nő, ezért csak egyetlen értelmes magyarázat van a cselekedetére. Megváltozott tudatállapotban volt. Már lassan két éve. Ez a szerelem?

Bulgakova nem csak életében testesítette meg Margaritát, hanem a szerző halála után is hű maradt a karakterhez. És lássuk be, ez csak úgy volt lehetséges, hogy tényleg ő maga volt az író számára Margarita. Ő megtalálta. Ha nem is elsőre. A műben számtalan dolog köthető Bulgakovhoz. És Bulgakovnéhoz is. Még apróságok is, mint például: a Guerlain Mitsouko, a Chanel 5, a Caron Narcisse Noir parfümök megemlítése. (Ezekkel az illatokkal csábították el Wolandék a moszkvai nőket a színházban.) Jelena Bulgakova - az első házasságából származó unokája szerint - imádta ezeket a parfümöket. Számára a Chanel 5 az eleganciát, a Mitsouko a kifinomultságot, a Caron a fényűző varázslatot jelentette. És mert Jelena volt az író múzsája/Margaritája a valóságban, így a színházi jelenetben nem véletlenül ezekkel az illatokkal akarja Woland (August Diehl) elcsábítani a moszkvai hölgyeket. Belegondoltatok már, hogy valójában a legtöbb ember mire használja a színházi előadásokat? A hiúság vására. Nem? Képmutatás fent és lent! Ripacskodások itt és ott. Persze, mint minden általánosítás, úgy ez is igazságtalan. Vannak akik helyén tudják kezelni a dolgokat. Szerintem, a színházba menés lényege nem az, hogy megmutassuk magunkat, hogy ott vagyunk. A lényeg, hogy az előadás során vagy utána létrejön-e benned valami. Tudjátok, mint egy jó filmnél. És ebben a filmben a színházjelenet nekem tetszik. Tud adni. 

A 2023-as feldolgozásról elmondható, hogy bátran nyúl az alapműhöz. Nem ültem stopperórával a kezemben a film nézése közben, de így is bátran ki merem jelenteni, hogy a két és félórás játékidő felében olyan jelenetek vannak, amiket a regény nem tartalmaz. Ugyanakkor, nem érezni idegennek az anyagot. Életrajzi dolgok - és azok megszépítése - mellett azért a lényeg nem sikkad el. Amit hozzátesznek az alkotók, az javára van az alkotásnak. A könyv fókuszában Margarita (Julja Sznigir)  és a Mester kapcsolata mellett egyfajta rendszerkritika van. Ezzel szemben a filmben, mintha a Mester és Margarita kézirata lenne gyújtópontban rendszerkritika nélkül. Inkább rendszerbemutatás van.  Érdekes mindenesetre az összkép. De a közönség jól fogadja mindezt. Most - amikor írom ezt a bejegyzés, a közzétételnél már nem lesznek aktuálisok ezek a számok, hisz még a fordításból is van hátra egy kevés - a KINOPOISK-on 239 116 szavazó által 7.7-re van értékelve, az IMDB-n 3106 szavazó 7.3-ra értékeli a filmet. Mondjuk ezek a számok nem feltétlen mérvadóak, mert jó eséllyel a legtöbb néző eleve ismerte a sztorit, körülbelül tudta, hogy mit várhat. Ha nekem kellene pontoznom, azok a részek miatt, amik autentikusak többet adnék mint ami az átlag jelenleg. És a hozzátoldott újonnan írt részek sem érdemelnek kevesebbet, mint ezek az értékek. Mindenesetre bajban vagyok, mert azért ez a feldolgozás elintézi azért a klasszikus összképet. Engem megfogtak az apokrif jelenetek, főként mert inspiratívak. Gondolataimat elvitték - persze, a témához kapcsolódva - más irányba is. (És én szeretem az ilyen filmeket.) Mielőtt belekezdtem a fordításba csak részleteket láttam a filmből. Nem volt rá időm, és hangulatom. Úgyhogy, egy kicsit vakrepülés volt a dolog. És érdekes is egyúttal. Egyszerűen elfogott egy érzés, hogy most kellene foglalkoznom ezzel a filmmel. És belekezdtem. De jól tettem! A dialógusokban való elmélyedés közben ténylegesen lezárhattam/lezártam az a körülbelül négy hónappal ezelőtt elkezdett folyamatot, amely során életem egyik legnegatívabb korszakával szembenéztem. Az életemből kiesett időt megleltem. Nem lettem rá büszke, de már nem menekülök az emléke előtt. Pedig, ez az időszak "csak" kiképzés volt. Ahogy említettem, utána drasztikusan újraindítottam az életemet. Nem utoljára. A másodiknál kezdtem el ezt a blogot. Hogy hirdesse a legújabb menekülésemet. De úgy érzem, minden a helyére került. És a pont a mondat végén, épp ez a film. Ezért sem vagyok alkalmas, hogy objektív véleményt írjak róla. (Szubjektíven olyan 8 pontot biztos adnék rá, már ha érdekel valakit. Vagy 9-et.)

A film "megmagyarázta" számomra, hogy miért kedvelem a könyvet. Komolyan mondom, nem tudtam volna a múlt hónapban erre választ adni. Mi volt az, amiért újra és újra a kezembe vettem? Mi vonzott?

Wolandék biztos nem. A tevékenységük mindenféle válfaja távol áll tőlem. (Ha kételkedsz, ott a Dark Song a Filmbookon.) És a végén a Nagy Holdtölte Bál - az előbbi megállapításomból is következhettek rá - nem a szívem csücske. Nekem kicsit olyan, mint az Indiana Jones és a Végzet Templomában a Káli imádók szertartása. Moziban láttam először, és addig élveztem a filmet. Nem tűnt ijesztőnek, vagy ilyesmi, egyszerűen nem díjazom a rituális dolgokat. Se az olyanokat, se az ilyeneket. A könyv vége jóval pozitívabb, mint a mozgóképé.

(Egy kicsit visszatérnék Nagy Holdtölte Bálra. Biztos van jelentősége az elnevezésnek, de magam nem tudom, mi lenne az. Ez olyan ezoterikus dolog, amiben nem vagyok otthon. Körülbelül olyan másfél hónapja elkezdtem ismerkedni Maimonidész /RaMBaM,  1138-1204/ filozófiájával. Csak úgy érintőlegesen. Ő az, aki megpróbálta Arisztotelész filozófiáját összeegyeztetni a Talmuddal. Ezzel egyfajta divatot teremtett. Utána számtalan zsidó gondolkodó indult el ezen az úton. RaMBaM rendszeresen úgy hivatkozik a fizikai földi létre, mint Hold alatti szféra világára. A szféra kifejezés már Arisztotelésznél is a csillagjegyek befolyási övezetének értelmében volt használatos. Mindkét bölcselő hitt az asztrológiában. Viszont Maimon ezt nem veszi determinizmusnak. Úgy gondolta, hogy mindenki más-más pszichével születik. Különböző mentális tulajdonságokkal rendelkezünk. Az egyén felelősége ott van, hogy mit hoz ki ebből. Szerinte, minden ember kötelessége, hogy képezze önmagát. A teljes lényét. És ez csak úgy lehetséges, ha először intellektuális tudást szed magára. Az értő olvasás és írás elsajátítása alapvető követelmény a judaizmusban. Mondhatni, évezredek óta. Gyakorlatilag micva. Csak mondom. Maimonidesz fontosnak tartja a test karbantartását is, ez is az önfejlesztés része. Lényegesnek tartotta, hogy a jó és rossz közötti különbségtételhez szükséges az abszolút Jó, azaz Isten megismerése. Erre a legmegfelelőbb a Tóra tanulmányozása. Majd a TANAK (ez egy héber mozaikszó, azon könyvek gyűjteménye, amelyeket a nyugati kultúrkörben protestáns Ószövetségnek hívnak), harminc éves kor után pedig a Talmuddal való ismerkedés következik. Az ismeret megszerzése közben, pedig az önmagunk nevelése az elvárás. Azaz, az örökölt tulajdonságok megrendszabályozása, önkontrollja. Így megpróbálni elérni a kívánt morálisan szintet. Ez egy szép idea, de szerintem tömegméretekben nem működőképes. A 20. században az egyik legnagyobb társadalmi kísérlet is épp a nevelésen és kulturálódáson keresztül kívánta létrehozni a jobb emberiséget. Hetven év után, szinte az egyik pillanatról a másikra az úgynevezett szocialista embertípus visszavedlett dzsungelharcossá. Pedig már a harmadik nemzedéket nevelték /?/ ki. A magam részéről úgy vélem - nagyon sok éve, úgyhogy ez sem RaMBaM hatása a gondolkodásomra -, hogy függetlenül attól, hogy a bolygóknak van-e hatása az emberi életre vagy sem, az egyén felelőssége az, hogyan viselkedik, hogyan cselekszik, hogyan gondolkodik. Nem tudom, lehet-e hatása annak az ember életében, hogy a Jupiter hanyadik házban van. Azt gondolom, hogy ez hitbeli kérdés. De ha még lenne is, akkor sem determinál. Mindennap eldönthetem merre megyek tovább. A bő másfél éves "kalandom" után biztosan tudom, hogy nem vagyok bábú. Sikeresen küzdhetek az élet viharos tengerén, dacolhatok a hullámokkal. Szabad akaratom van, és idővel kiderül,  jól döntöttem, vagy sem. És a hajóm még nem süllyedt el. Hála Istennek!

Szóval, igazán pontosan nem tudom, hogy a Nagy Holdtölte Bál elnevezés pontosan mit jelképezne, szimbolizálna. És hogy miért rugózok egy regénybeli esemény elnevezésén? A Mester és Margaritában - szerintem - semmi nincs leírva céltalanul. Itt van például, a Woland által Berlioznak mondott asztrológia kijelentés, mely így hangzik: "Egy, kettő... Mercurius a második házban... a hold eltűnt... hat, szerencsétlenség, este... hét..." - végül fennhangon kijelentette: - Levágják a fejét!"  Számomra ez kínai, de állítólag ezek az odavetett szavak Bulgakovra, az író életére utalnak. Az irodalmi sikerére, a magányosságára, a sikertelen házasságára. Majd a halálára. Ha igaz ez a feltevés, akkor az író önmagát Berliozzal (is) azonosíthatja a regényben. Ebben az esetben az sem kizárt, hogy azoknak van igazuk, akik szerint a Mester Gorkij lenne. (A Mester sapkáját, melyet Margarita saját kezűleg készített, egy nagy M betű található. Mihail vagy Makszim? Vagy csak szimplán: Mester?

És ha Berlioz Bulgakov, akkor ő az a nagy műveltségű ember - és ha elolvassuk a regényt, akkor kitűnik egyértelműen, hogy a szerző elég széles látókörrel és nagy tájékozottsággal rendelkezik -, aki akár képes lenne ideológiailag vezetni művésztársait. Talán ez egy burkolt felajánlkozás a Kreml urának - Mandelstamot idézve: - a kremlbéli Hegylakónak? Sztálin és Bulgakov között volt egy telefonbeszélgetés - a Kutyaszív megírás után -, amit az író eléggé félreértett.

Talán jobb is, ha az ember nem tud minden részletet! A mű elsődleges jelentése is mesteri. Nem biztos, hogy le kell ásnunk a mélységekbe.)

Ez a bejegyzés könnyen az önellentmondások írásának tűnhet, hiszen a film az eredeti művet, bizonyos tekintetben, tényleg a Sátán evangéliumává teszi. Látványosabban, mint az eredeti mű. A film egyik fontos jelenete - szerintem -, amikor Woland professzor tanúbizonyságot tesz az Áldozatról. Sokkal biblikusabban ábrázolja ezt a mozgóképes alkotás, mint a könyv. Az alkotók direktebben leteszik a voksukat, mint Bulgakov. És ez a végkifejleten is észrevehető. Az alaptörténetben benne van az esély arra, hogy egy botrányos filmet készítsen belőle valaki. Biztos lesz majd valamikor olyan is, de ez nem az a feldolgozás. Sőt, bizonyos értelemben még el is erőtleníti Bulgakov művének szellemiségét. és nem csak azért, mert máshová teszi a hangsúlyt az üzenetben.

"Az ördög - akiben senki nem hisz - úgy dönt, személyesen meglátogatja Moszkvát."

Hogy miért kedvelem a Mester és Margaritát? Talán mert az egyik fő üzenete az, hogy a Hűség és a Szerelem/Szeretet elnyeri jutalmát. Legfölülről.

És talán azért, mert ez egy befejezetlen regény. Fizikálisan. Az olvasóban fejeződik be, ha ráérez az ember az ízére. Azoknak, akik még nem olvasták, feltétlen ajánlom, tegyék meg! Még ha láttátok a filmet, akkor is. Tudom, sok a gond... Financiális, emberi, meg sok minden más. De próbálkozzatok meg vele! Hátha megéri.

Az eredeti regényben nincs direkt politikai (ma már történelmi) utalás. Áthallások igen, de azok ismerete nem feltétele a mű élvezetének. Példának okáért, a filmben a lakhatási kérdés újra és újra felbukkan, de a könyvben egyedül a proletárköltő felvett neve utal erre a fontos szociális problémára. Maga a film jóval több, mint egy szimpla bemutatása a regény cselekményének. Megmutatja, láthatóvá teszi a regényt és egyfajta értelmezését is adja. Kiegészíti azt, amit igazán nem kell kiegészíteni. De attól jó.

 

A bejegyzés megírása során Szőllősy Klára műfordításából kölcsönöztem a regényből származó idézeteket.

És ha már megemlítődött ebben az írásban Gogol, akkor hozzákapcsolva ebben a hónapban is közzéteszek régebbi munkáim filmes verzióját. A Gogol trilógiára gondoltam. Ami kedves számomra, hisz kellemes volt a munka, a bíbelődés vele.

A filmek készítői elővették Gogol korai műveit az Esték a gyikanykai tanyát és a Mirgorodot (pontosabban egyes történeteit), hozzátették a szerző életének egyes eseményeit majd saját ötleteikkel összemixelték. És a végeredmény egy végtelenül nézőbarát mesefolyam, történelmi környezetben.

Bulgakov utolsó regényének 2023-as feldolgozása azért nem feltétlen ígér egy könnyed kikapcsolódást - de nem is olyan nehéz mű -, ezért úgy döntöttem, hogy a Mester és Margaritával együtt eme fordításaimat is közzéteszem, de most már (mozgó)képpel. Egy kis kitérővel, mert hát a Gogol számomra "betegebb", mint a Mester. A Trilógiában a misztikum jóval fontosabb, erőteljesebben hangsúlyos, mint a Bulgakov-feldolgozásban. Kisoroszország (Malorosszija) népi vallásossága keveredik a gogoli jelentekkel. Megspékelve egy kis (irodalom)történettel és rengeteg fikcióval. (Mindez megspékelve Gogol miszticizmusának átköltésével. A másik oldalra való átállításával.) Annakidején körülbelül bő háromnegyed évente jöttek az újabb részek, és (ezt most mentségemre mondanám) így szinte észrevétlen szippantott be a világa. Az első részt érdekesnek találtam, és izgatott, hogy ki a gyilkos. A második résztől már nem volt visszaút... Kisoroszország része annak a területnek, amit ma divatos kifejezéssel Véres Övezetnek hívnak. Ez az a terület, ahol a 18. században is találtak Perun hívőket. Pedig Rusz megkeresztelkedése körülbelül egy időben volt a magyar államalapítással. És azért I. István királynak és még jó pár utódjának is meggyűlt a baja a magyarok ősi hitét gyakorlókkal, hát akkor a malorosszijai vadonban miért ne maradt volna fenn az ősi szláv hitvilág?  Fennmaradt; több mint másfélezer évig.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogy a bolsevik kontrol sem olyan volt, mint ahogy elképzeltetik velünk. A sztálini totális kontrollba nem hiszek. Az arra való törekvés tény. De technológia még csak most áll arra készen, hogy megvalósítható legyen. Persze, ezt nem könnyű elfogadni olyan kis országokban, ahol gyakorlatilag nincsennek távolságok. Ahol nincs hova futni. A távolság és az egyén szabadsága közötti összefüggés egyenesen arányos. Látni, hogy ezen a világ számos pontján változtatnának már.

Ez a bejegyzés elég hosszúra sikerült - bár kihagytam néhány dolgot így is -, ezért a Gogol Trilógiához évekkel ezelőtt megírt írásaimat csatolom.

1. rész   Gogol. A kezdet

2. rész   Gogol. Víj

3. rész   Gogol. Szörnyű bosszú

És miért pont a Gogol trilógiát prezentálom? (Miért nem egy természetfelettis horrort? Például, a Pikk Dámát?) Mert hát ezekben a filmekben is történnek misztikus dolgok. És mert valahol Bulgakov is Gogol köpönyegéből bújt ki.

A filmek megtalálhatóak itt:

Mester és Margarita

Gogol

A fordítás elkészülte után - még ha ez nem is feltétlenül látszik - megszoktam próbálni önmagamat lektorálni. Szegény ember vízzel főz. Most vagyok túl ezen a Mester és Margaritánál. Mit mondjak? Adnék a filmre tíz pontot is.

Nézzétek meg! Szerintem, megéri.

Egy történet szerelemről, barátságról. nehéz időkben. És menekülésről, a szörnyű valóság elől.