Megölték a cárt, szegényt.
S valaki a város főterén
Új szabadságról beszél."
" Megszaggatott, sajgó szívemben
Ha földobbant fényes eszme;
Sötét láng megperzselte menten,
S lehullott, fényét veszejtve."
Alekszandr Blok
(Az idézeteket M. Nagy Miklós fordította.)
Az utóbbi hónapokban általam írt bejegyzések tartalma mind egy irányba mutat. Nem titokzatoskodom tovább. Nem véletlenül íródtak ezek a bejegyzések úgy meg, ahogy olvashatjuk. A közelgő centenáriumra próbáltam felkészíteni a kedves olvasókat. Itt vagyunk a küszöbén. De nincs mit ünnepelni rajta. Mégis, érdemes megemlékezni róla, mert a 20. századat leginkább befolyásoló eseménysorról van szó. Hatása, és ez letagadhatatlan, napjainkig elér.
Nem minden előzmény nélkül, nem nagyhirtelen történt meg a dolog. Az előzmények legalább száz évvel korábban kezdődtek. Új eszmék jelentek meg Oroszhonban. Eleinte igen kevesen lelkesedtek értük. A hagyományos értékek válsága gazdasági, politikai gondokkal súlyosbodott. A felvilágosodás eszményeivel együtt az elrejtett irracionalitás iránti érdeklődés is egyre terjedt. Igazán adekvát válaszok a kihívásokra nem születtek. És egyszer csak, eljött az idő... És berobbantották a lőporos hordót!
A robbanás nemzetközi hatását a mai napig érezhetjük. A Szovjetunió gazdaságilag becsődölt, ezért össze kellett omlania. De a Szovjetuniót létrehozó eszme a mai napig él, és virul. Sikeresen beépült más ideológiákba. Megtaláljuk más eszmerendszerben, például a zöldmozgalomban, az újlibearalizmusban, és a római katolizicizmusban is. A kilencvenes évek elején kicsit értetlenkedve olvastam Bamber Gascoigne könyvében, amely a kereszténységről szól, hogy "Az Örök Város tehát megválasztotta már első kommunista polgármesterét. S nem lehetetlen, hogy hamarosan meglesz az első kommunista pápája is." 1993-ban ez nagyon is hihetetlennek tűnt. Persze, az úgynevezett felszabadítási teológiáról már akkor is hallottam, de annyira konzervatívnak tűnt az egyház vezetése, hogy elképzelhetetlen volt számomra a kommunista pápa opciója. Viszont Ferenc pápa (már) meggyőzött arról, hogy koránt sem lehetetlen az amiről közel negyedszázada olvastam.
Az szovjet és orosz filmgyártás számos alkotása foglalkozik a témával. Mozifilmek és tévés sorozatok egyaránt. Ám én, így az "előestén" egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem a témával kapcsolatban. Egy 1937-ben az USÁ-ban készült dokumentumfilmmel, ami a Cártól Leninig (Tsar to Lenin) címet viseli. A magyar nyelvű felirat elkészítésében nagy segítség volt Mihail Szvetov (http://twitter.com/msvetov) munkája. Köszönet neki a fáradozásaiért!
Az eredeti művet Herman Axelbaum készítette. Több száz eredeti filmes jelenetből szerkesztette össze ezt a 63 perces alkotást. Max Eastman írta, és ő is mondja el, a filmecskék alatt hallható narratívákat. A mai napig aktív Mehring Books a film forgalmazója. Az amerikai Szocialista Egyenlőség Párthoz szorosan kötődik ez a médiacég. Nem árt ezt megjegyezni, hiszen olyan hogy objektív dokumentumfilm nincs. Minden alkotás magán hordozza az alkotó szubjektumát. A legtöbb amit elvárhatunk (pláne egy dokumentumfilmtől, vagy egy történelmi tanulmánytól), hogy a szerző, az alkotó megpróbál objektív lenni.
A film a cári rendszer végnapjaitól körülbelül 1920-ig foglalkozik az oroszországi eseményekkel. Azt állítja magáról, hogy kronológiai hűséggel követi az eseményeket, ám a vége felé van egy kis időugrás ide-oda. Az alkotók korrektek, nem manipulatív szándék vezérli őket, csak egyszerűen befejeznek egy történetsort, és csak ezután említik meg, hogy közben másutt mi is történt.
Az alkotók politikai elfogultsága két helyen érhető tetten. Az egyik az, hogy a film záróeseménye a Kommunista Internacionáléról (KomInter) szóló rész. Igazából a téma szempontjából nem jelentős eseményről van szó, de az ameriaki közönségnek be lehet mutatni a pártjuk elnökjelöltjét. Ebben az értelemben ez egy sajátos kampányfilm is. Hiszen a Socialist Equality Party elnökjelöltje is ott volt azon a(z első) kongresszuson, 1919-ben.
A másik problémás rész a narratívában van. A szovjet kifejezést, ami tanácsot jelent, rendszeresen használja a bolsevik kifejezés szinonimájaként. Ez így helytelen. A szovjetekbe választott küldöttek nem csak kommunisták lehettek. Az más kérdés, hogy Lenin emberei igyekezték a különböző tanácsokban (szovjetekben) átvenni az irányítást. Mihail Szvetov korrigálja ezt, ám én itt meghagytam az eredetileg is elhangzó kifejezést. Hiszen ez a film nem csak a forradalom és a polgárháború eseményeit dokumentálja, hanem az USA egyik trockista pártjának értelmezését is, a harmincas évek második feléből.
Két helyen változtattam az eredeti szövegen. Mindkét helyen mérföldben adta meg a narrátor a földrajzi távolságot. Ezen esetekben követtem Szvetovot, és én is kilométerben adtam meg az értéket. (Természetesen átváltva.)
A narrátor Görög Ortodox Egyháznak nevezi az Orosz Pravoszláv Egyházat (Русская Православная Церковь), ami pontatlanság. Nevezett egyház természetesen ortodox felekezet, ám nem minden görög rítusú ortodox egyház tartozik hozzá. Nemzeti egyház lévén értelemszerűen más nemzeti ortodox eklézsiák szervezetileg nem a moszkvai pátriárka alá vannak besorolva. A pontatlanság szinte természetes egy amerikai dokumentumfilmnél. Ezt hozza az instant kultúra magával.
Az 1917-es februári és novemberi forradalom között volt még egy puccskísérlet a nyár elején. A filmben kissé elnagyolva van megemlítve az esemény, valószínűleg mert nem jól fest a mítoszban. Ugyanakkor pozitívum, hogy egyáltalán meg van említve, hiszen erről a keleti-blokkban nem igazán tanítottak (a 20. század második felében).
A narrátor hangja időnként hol siet, hol késik a látványhoz képest, ez a film egyik gyengéje.
Pozitívum, hogy rengeteg szereplőt megemlít, és egy vagy két mondattal be is mutatja őket. Ha mindegyik életrajzára ki szeretnék térni, akkor egy kisebb könyvet kellene összehoznom. Ám a legfontosabb információkat el is mondják a korabeli politikai ikonokról.
Az egyetlen kivétel Will Rogers (1879-1935) színész, előadóművész, humorista, újságíró.
Érdekes hangulatú a film. Engem kicsit gyermekkorom diavetítéseire emlékeztet. (Figyelem! Dia és nem diafilmvetítésről van szó.) Ül az ember nézi a kivetített képet, és hallgatja amint a dia tulajdonosa elmeséli, hogy mit kell nézni, mit kell látni a képen. Max Eastman pont úgy beszél hozzánk, mintha egy helyiségbe lenne velünk, és levetítené nekünk a nyári vakáción készített képeit.
Lehet, hogy azért van ez így, mert néhány évvel az események után, elutazott a Szovjetunióba, hogy a helyszínen járjon utána mindennek, ami történt? Mert valójában, tényleg ez történt. A Szovjetunióban és Európában eltöltött évei után tizenkét évvel leült, és elmond nekünk egy történetet. Sajátos szempontból. Egy kicsit máshogy, mint ahogy a hivatalos sztálini propaganda láttatni akarja. Egy kicsit máshogy ahogy hazájában, az USÁ-ban, a hatalom látattani akarja. Baloldali nézőpontján nem emelkedik felül, mégis értékes alkotás lesz a filmből a közreműködésének is köszönhetően. Megtekintésre érdemes.
De ki is az a Max Eastman?
Max Eastman
 |
| Max Eastman |
Eastman 1913-ban kiadója lesz a The Masses újságnak, amiben a filozófia és a művészetek témakörét ötvözi. Ekkor már elkötelezett baloldali gondolkodó. Az első világháború folyamán az újságban megjelent véleménye miatt többször eljárást kezdeményeztek ellene. Felmentették minden alkalommal. 1918-ban a hatalom nyomására megszünteti az újságját.
1917-ben pénzügyileg támogatja John Reedet (Tíz nap ami megrengette a világot íróját), hogy Oroszországba tudjon utazni. 1919 új újságot indít The Liberator címmel. (Ebben az újságban, többek között, Ernest Hemingway is publikált.) 1922-ben eladja az újságot az Amerikai Munkáspártnak.
1922-ben tényfeltáró útra indul a Szovjetunióba. 21 hónapig lesz távol hazájától. Trockij és Sztálin politikai küzdelmét közelről szemlélheti. Ezután 3 évig Európában él. Az USÁ-ba való visszatérte (1927) után nyíltan bírálja a sztálini rendszert. (Lenin végrendeletének egy példányát kicsempészte a Szovjetunióból, és felhasználta politikai munkáihoz.) Kritikája miatt az amerikai baloldaliak között népszerűtlenné válik. Legnagyobb "bűne", hogy megpróbálta reálisan ábrázolni a Szovjetunió állapotát. Ezen tapasztalatai végül a marxizmustól való eltávolodását idézték elő. De továbbra is baloldali maradt. Még Moszkvában megismerkedett Trockijjal, és hazatérve több művét is lefordította angolra. De fordított Puskint is.
Irodalom kritikákat is írt a '30-as években. A Nagy Gazdasági Világválság után jelentőssé válik életművében Marx kritikája. 1941-től haláláig a Readers Diggest szerkesztője.
A Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság munkáját eleinte támogatta. Az '50-es évek már a liberális gondolkodók között találja Eastmant. Önmagát nem tartotta sem liberálisnak, sem konzervatívnak, pláne nem marxistának.
A szabad piacgazdaságot támogatta, de a vietnami katonai beavatkozást nem.
Élete folyamán háromszor házasodott meg. Első házassága két évig tartott. (1922-1924) Második felesége (haláláig) Jelena Krilenko (Nyikoláj Krilenko, a neves kommunista politikus, testvére). Harmadik felesége (1958-tól) a budapesti születésű Yvette Szkely. (Talán Székely Ivett?) A hölgy házassága előtt hosszan tartó kapcsolatot ápolt Theodore Dreiser íróval. 1995-ben megjelenteti az emlékiratait, 2014-ben eltávozik közülünk.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és előzményei
Azzal igazán nem vádolhatjuk A cártól Leniniget, hogy tudatos történelem hamisítást követtek el az alkotói. Ugyanakkor elfogodottságuk itt-ott tetten érhető. (Ami szerintem egyáltalán nem gond. Mármint, hogy emocionális kötödésük megjelenik imitt-amott az alkotásban.) Elég ha csak Trockij és Sztálin szerepletetésének gyakoriságát vesszük figyelembe. A Leninről szóló állításokat tudjuk be annak, hogy Eastman személyesen nem tapasztalhatta meg eme férfiú jellemét.
Az írásom elkövetkezendő részében megpróbálom kiegyensúlyozni a filmet. Szükség is van erre, hiszen a cári korszak leírása erősen hangulatkeltő a mozgóképben. Kerenszkij balra van pozíciónálva (helyesen) szemben a szocialista éra kanonikus történelemokításával (ahol jobbra volt).
Hát, kezdjünk neki!
A kommunista történetírás legendája ellenére, amelyen bár beleivódott az emberek elméjében, nem a munkásosztály felkelése volt az 1917-es forradalom. Sem a februári, sem a novemberi. A cselekvő tömeg nagy része paraszti származású volt. Az ország lakosságának létszáma a 19.század második felében ugrásszerűen megnőtt. 1867-ben 56 millióan éltek a birodalomban, 1913-ban pedig 103,2 millióan. A világháború előtt a munkások ás bányászok létszáma 3,5 millió. A széles értelembe vett ipari proletariátus körülbelül 15 millió főt jelentett. A nagyvárosok lakói (kb 25 millió fő) főként paraszti származású volt, akik aktív kapcsolatban voltak falujukkal. 1861-ben megtörténik a jobbágyfelszabadítás. A falusi népesség kikerül az agrárrabszolga helyzetéből, de magánföldhöz nem igazán jut. A föld továbbra is a földesurak, illetve a faluközösség kezében van. A lakosság létszámának növekedése ellátási gondokat okoz. Nincs elég termőföld ami biztosítani tudná a paraszti háztartásoknak a jólétet. 1906-ban Sztolipin miniszterelnök nagyszabású földreformba kezd. Biztosítandó a földéhség csillapítását, a mezőgazdasági termelés növelését. A miniszterelnök merénylet áldozata lett, így nagyszabású terveit nem tudta maradéktalanul végrehajtani a kormányzat. Ennek ellenére 1915-ig 2 millió magánparcella lett az országban. A falusi földközösségek felbomlása után még olyan 1,7 milliónyian jutottak termőterülethez. A termelésben érdekelté tett parasztság a feleslegét a városokban vitték, így ott javult az élelmiszerellátás, ami az iparosítást is segítette.
Az 1. világháború folyamán parasztok millióit sorozták be, így a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A hatalom kényszerbeszolgáltatásokat vezetett be. Ez fokozta a vidék és a város szembenállását. A vidéki haragudott mert térítés nélkül elvették a javait, a városi haragudott a vidékire mert még így sem volt elég élelem a városokban.
1916 decemberéig 557 parasztfelkelést regisztráltak. A városokban a magas élelmiszerárak miatt rendszeresek voltak a sztrájkok. 1917 februárjában érte el a sztrájkhullám a tetőpontját. Az elégedetlenséget fokozták a cári családhoz köthető botrányok. A háborús kudarcokért, a magas kenyérárakért többek között az orosz németeket tették felelőssé. A cárnét (származását tekintve német) potenciális kémnek, hazaárulónak tekintették, sokan még az udvarban is. A cári házaspár elszigetelődve élt saját arisztokráciája között. A cárné elleni pletykák egyik forrása maga az anyacárné volt. Erre jött még rá a nem bevett spirituális érdeklődés. Egyszerre voltak nyitottak bizonyos okkult praktikákat követők felé, és próbáltak buzgó keresztények is lenni. A transzcendens értelemben nehezen behatárolható Raszputyin "hírneve" tovább rontotta a cári házaspár közmegítélését. A szibériai sztralec ellenfeleinek rágalomhadjárata kezdte beérni gyümölcsét.
A cár a Duma (orosz parlament) feloszlatását tervezi. 1917. február 23-án Petrográd különböző kerületeiben kenyeret követelő tüntetések robbannak ki. A sztrájkoló munkások csatlakoznak a tüntetőkhöz. A szentpétervári katonaságnak megparancsolták, hogy lőjék a sztrájkolókat, ám a paraszti származású katonák egyharmada (kb 66000 fő) megtagadta a parancsot, és ők maguk is fellázadtak. Február 26.-án a pavlovszkij ezred 4.századának katonái tüzet nyitnak a lovas rendőrökre.
"... Az utcákon összevissza lövöldöznek. A csapattestek egymásra lőnek. Haladéktalanul meg kell bízni valakit, akiben bízik az ország, hogy alakítson új kormányt." - táviratozza M. V. Rodzjanko, a Duma elnöke a cárnak. A cár két hónapra felfüggeszti a Duma működését. A mensevikek, eszerek, trudovikok cselekedni akarnak, a bolsevikok szerint passzívan kell várni az események alakulását. Február 27.-én közel 30000 katona özönli el a Duma épületét. A kormányzat összeomlott. Megalakul az úgynevezett Duma-bizottság, az első ideiglenes kormány. Ezzel párhuzamos létrejön a petrográdi Szovjetek Végrehajtó Bizottsága is. A cárt lemondatják. A februári forradalom során 169-en vesztették életüket, a sebesültek száma 1000 körüli volt.
Vidéken önkényes földfoglalások voltak, ami azért az Ideiglenes Kormány terveivel nem nagyon ment szembe. Ugyanis földreformot terveztek. Ám a galíciai fronton a hadi helyzet nem volt jó, 1917. júliusában elesik Lvov. A kormányválság megoldása egy új miniszterelnök, Kerenszkij lett.
Leninnek és társainak az volt a szerencséjük, hogy a nép és a katonaság békevágya egybecsengett az ő ideológiai elképzelésükkel. A történészek egy része szerint ez azért volt, mert figyeltek az ország lakóinak hangulatára, véleményére. A szakemberek egy másik része szerint csupán véletlenül esett egybe a két dolog. Lenint soha nem érdekelte a nép véleménye. Sőt, személyiségéből fakadóan gyakorlatilag senki más véleménye nem érdekelte igazán. Ő a saját eszméjének, a saját vélelmezésében hitt. A lényeg az, hogy sikerült rájátszaniuk valós társadalmi érzetre. Lenint meglepte, hogy a februári forradalom után újra létrejönnek a szovjetek (az 1905-ös forradalomban létrejöttek mintájára), de ha már így történt, akkor megpróbálta felhasználni ezeket a tanácsokat, bizottságokat. 1917 áprilisában ezen önkéntes szerveződések segítségével építette ki a kettős hatalmat Oroszországban. Természetesen ehhez a bolsevikoknak le kellett "nyúlniuk" ezen tanácsok vezetését.
Kerenszkijék folytatták a beszolgáltatás politikáját, így elvesztették a vidék politikai támogatását.
1917. áprilisában Svájcból, hazatér Lenin. A német Revolutionierungspolitik-nak köszönhette a lehetőséget. A forradalmasítás alatt azt értették, hogy az antant országokban pénzelték azokat a csoportokat, akik az adott országot destabilizálni tudták. Támogatták az ukrán, az ír nacionalistákat, a bolsevikokat. Persze, az antant vezetés is hasonlóan tett. Ők a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, arabokat, a zsidókat bujtogatták. A mai napig tart a vita arról, hogy Lenin német ügynöknek tekinthető-e, vagy sem. Vitathatatlan, hogy mozgalma számára többször fogadott el pénzt Berlintől. De gátlástalan volt akkor, amikor politikai céljainak megvalósításáról volt szó. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy politikai akaratát véghezvigye. A német pénz elfogadásából nem csinált morális kérdést. Ő csak kihasználta a lehetőséget. Nem gondolta, hogy kompromittálná a német pénz. Szüksége volt rá politikájának véghezviteléhez, hát elfogadta. Azt nem állíthatjuk, hogy magára költötte volna azt. Egyszerűen úgy gondolhatta, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Június 18.-án a fronton tartózkodó orosz csapatok sikeres támadást indítanak a központi hatalmak eellen. A bolsevik és anarcho-kommunista befolyás alatt álló 1. géppuskás ezred, tartva attól, hogy a frontra vezénylik őket hajlandók részt venni egy puccsban. Az új munkás-katona felkelés még szervezési fázisban van, mikor 10000 kronstadti matróz is jelzi csatlakozását. Petrográdba bevonulnak az Ideiglenes Kormányhoz hű csapatok, így a ribillió nem tud kiteljesedni. Az hogy ez a kudarcba fulladt hatalomátvétel spontán esemény volt-e, vagy a bolsevikok elő eltervezett, de sikertelen akciója, a mai napig nem tudni pontosan.
A fronton a helyzet válságosra fordul. Az infláció, a munkanélküliség, az élelmezési nehézségek nőnek. Így a kormánnyal szembeni elégedetlenség is. 1917. augusztusában Kornyilov tábornok katonai puccsot kísérel meg. A hatalomátvételi kísérelt sikertelensége ellenére erodálta a rendszert. A törvénytelenséggel létrehozandó rend gondolatának tudott táptalajt biztosítani. Az élelmiszerhiány miatti elégedetlenség radikális gondolatok terjedését segítette elő. Kornyilov csapatai feloszlottak és elárasztották a városokat. Tovább növelve a gondokat.
Szeptember 5.-én a Moszkvai Szovjetben többségbe kerülnek a bolsevikok.
Az ősz folyamán a petrográdi helyőrség katonái egyet szeretnének elérni. Hazamenni, hogy részt vehessenek a földosztáson. A bolsevik párt Központi Bizottsága 1917. október 9.-én 10:2 arányú szavazás után úgy döntött, hogy ki kell robbantani a fegyveres felkelést. A tervek szerint ennek a második Összoroszországi Szovjetkongresszussal egy időben kell kirobbannia. Aznap reggel (régi naptár szerint október 25, az új szerint november 7) Trockij embereivel elfoglalja Petrográd (Pétervár) kulcsfontosságú helyeit. Délután a Kongresszussal legitimáltatják a puccsot. A bolsevikok szó szerint minden helyen átvették a hatalmat. (Még a házmester választásokon is nekik kellett győzniük.)
Maga a puccs elég csendesen zajlott le. A petrográdiak nem nagyon vettek észre belőle bármit is. (Olyasmi volt, mint a 2014-es kijevi eseményekkor. A Majdan téren állt a bál, a szomszédos bevásárlóutcákban az emberek békésen sétálgattak, bámulták a kirakatokat.) Még a másnap reggeli helyi újságok sem tudósítottak az eseményről. De hátra van még a Téli Palota bevétele. Maga az ostrom nem olyan inpozáns, mint Eisenstein Október című alkotásában láthatjuk. (Diákkoromba azt hallottam, hogy állítólag egy ott dolgozó azt mondta, hogy a forgatás alatt több kárt okoztak a Palotában a filmes stáb, mint '17-ben az ostromlók.) Az Auróra cirkáló jelzőlövést ad le, amire a Péter-Pál erődből lőni kezdik a Téli Palotát. Körülbelül 30 lövést adnak le, de csak 2-3 találja el az épületet. Közben a palota hátsó bejáratán elkezdenek beszivárogni a vöröskatonák, akiket fogságba ejtenek. Nemsokára már többen vannak a foglyok, mint a védők. És ekkor fordul a kocka, az őrökből rabok lesznek.
Véleményem szerint, a 19. századból örökölt társadalmi problémákat az új rendszer üzemeltetői a régi módszerekkel próbálták orvosolni. Ahogy a világháború alatt beszolgáltatásokkal akarták biztosítani az élelmiszert a városok lakói, és a fronton harcolók számára, ugyanúgy a beszolgáltatásban látták a megoldást mind a hadikommunizmus alatt, mind a '30-as évek erőteljes iparosításakor. A különbség talán csak a hatékonyságban volt. Többek között ezért sem tartom bölcs dolognak, amikor egyesek a társadalmi berendezkedések áldozatainak száma alapján hirdetik ki, hogy melyik politikai berendezkedés az üdvözítőbb. Az emberiség eddigi történelme során eddig minden társadalmi rendszer, minden hatalmi berendezkedés vért, verítéket és könnyeket okozott. Talán megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy minél rózsaszínűbbnek láttatja egy ideológia a jövő(jé)t, annál több vért, verítéket és könnyet fog okozni. Az emberi önzés miatt nem hiszem, hogy mi emberek mennyországot tudnánk létrehozni a Földön. Még akkor se, ha itt az új maszlag, a robotizáció, és az alapjövedelem...
A kommunista történetírás legendája ellenére, amelyen bár beleivódott az emberek elméjében, nem a munkásosztály felkelése volt az 1917-es forradalom. Sem a februári, sem a novemberi. A cselekvő tömeg nagy része paraszti származású volt. Az ország lakosságának létszáma a 19.század második felében ugrásszerűen megnőtt. 1867-ben 56 millióan éltek a birodalomban, 1913-ban pedig 103,2 millióan. A világháború előtt a munkások ás bányászok létszáma 3,5 millió. A széles értelembe vett ipari proletariátus körülbelül 15 millió főt jelentett. A nagyvárosok lakói (kb 25 millió fő) főként paraszti származású volt, akik aktív kapcsolatban voltak falujukkal. 1861-ben megtörténik a jobbágyfelszabadítás. A falusi népesség kikerül az agrárrabszolga helyzetéből, de magánföldhöz nem igazán jut. A föld továbbra is a földesurak, illetve a faluközösség kezében van. A lakosság létszámának növekedése ellátási gondokat okoz. Nincs elég termőföld ami biztosítani tudná a paraszti háztartásoknak a jólétet. 1906-ban Sztolipin miniszterelnök nagyszabású földreformba kezd. Biztosítandó a földéhség csillapítását, a mezőgazdasági termelés növelését. A miniszterelnök merénylet áldozata lett, így nagyszabású terveit nem tudta maradéktalanul végrehajtani a kormányzat. Ennek ellenére 1915-ig 2 millió magánparcella lett az országban. A falusi földközösségek felbomlása után még olyan 1,7 milliónyian jutottak termőterülethez. A termelésben érdekelté tett parasztság a feleslegét a városokban vitték, így ott javult az élelmiszerellátás, ami az iparosítást is segítette.
Az 1. világháború folyamán parasztok millióit sorozták be, így a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A hatalom kényszerbeszolgáltatásokat vezetett be. Ez fokozta a vidék és a város szembenállását. A vidéki haragudott mert térítés nélkül elvették a javait, a városi haragudott a vidékire mert még így sem volt elég élelem a városokban.
1916 decemberéig 557 parasztfelkelést regisztráltak. A városokban a magas élelmiszerárak miatt rendszeresek voltak a sztrájkok. 1917 februárjában érte el a sztrájkhullám a tetőpontját. Az elégedetlenséget fokozták a cári családhoz köthető botrányok. A háborús kudarcokért, a magas kenyérárakért többek között az orosz németeket tették felelőssé. A cárnét (származását tekintve német) potenciális kémnek, hazaárulónak tekintették, sokan még az udvarban is. A cári házaspár elszigetelődve élt saját arisztokráciája között. A cárné elleni pletykák egyik forrása maga az anyacárné volt. Erre jött még rá a nem bevett spirituális érdeklődés. Egyszerre voltak nyitottak bizonyos okkult praktikákat követők felé, és próbáltak buzgó keresztények is lenni. A transzcendens értelemben nehezen behatárolható Raszputyin "hírneve" tovább rontotta a cári házaspár közmegítélését. A szibériai sztralec ellenfeleinek rágalomhadjárata kezdte beérni gyümölcsét.
A cár a Duma (orosz parlament) feloszlatását tervezi. 1917. február 23-án Petrográd különböző kerületeiben kenyeret követelő tüntetések robbannak ki. A sztrájkoló munkások csatlakoznak a tüntetőkhöz. A szentpétervári katonaságnak megparancsolták, hogy lőjék a sztrájkolókat, ám a paraszti származású katonák egyharmada (kb 66000 fő) megtagadta a parancsot, és ők maguk is fellázadtak. Február 26.-án a pavlovszkij ezred 4.századának katonái tüzet nyitnak a lovas rendőrökre.
"... Az utcákon összevissza lövöldöznek. A csapattestek egymásra lőnek. Haladéktalanul meg kell bízni valakit, akiben bízik az ország, hogy alakítson új kormányt." - táviratozza M. V. Rodzjanko, a Duma elnöke a cárnak. A cár két hónapra felfüggeszti a Duma működését. A mensevikek, eszerek, trudovikok cselekedni akarnak, a bolsevikok szerint passzívan kell várni az események alakulását. Február 27.-én közel 30000 katona özönli el a Duma épületét. A kormányzat összeomlott. Megalakul az úgynevezett Duma-bizottság, az első ideiglenes kormány. Ezzel párhuzamos létrejön a petrográdi Szovjetek Végrehajtó Bizottsága is. A cárt lemondatják. A februári forradalom során 169-en vesztették életüket, a sebesültek száma 1000 körüli volt.
Vidéken önkényes földfoglalások voltak, ami azért az Ideiglenes Kormány terveivel nem nagyon ment szembe. Ugyanis földreformot terveztek. Ám a galíciai fronton a hadi helyzet nem volt jó, 1917. júliusában elesik Lvov. A kormányválság megoldása egy új miniszterelnök, Kerenszkij lett.
Leninnek és társainak az volt a szerencséjük, hogy a nép és a katonaság békevágya egybecsengett az ő ideológiai elképzelésükkel. A történészek egy része szerint ez azért volt, mert figyeltek az ország lakóinak hangulatára, véleményére. A szakemberek egy másik része szerint csupán véletlenül esett egybe a két dolog. Lenint soha nem érdekelte a nép véleménye. Sőt, személyiségéből fakadóan gyakorlatilag senki más véleménye nem érdekelte igazán. Ő a saját eszméjének, a saját vélelmezésében hitt. A lényeg az, hogy sikerült rájátszaniuk valós társadalmi érzetre. Lenint meglepte, hogy a februári forradalom után újra létrejönnek a szovjetek (az 1905-ös forradalomban létrejöttek mintájára), de ha már így történt, akkor megpróbálta felhasználni ezeket a tanácsokat, bizottságokat. 1917 áprilisában ezen önkéntes szerveződések segítségével építette ki a kettős hatalmat Oroszországban. Természetesen ehhez a bolsevikoknak le kellett "nyúlniuk" ezen tanácsok vezetését.
Kerenszkijék folytatták a beszolgáltatás politikáját, így elvesztették a vidék politikai támogatását.
1917. áprilisában Svájcból, hazatér Lenin. A német Revolutionierungspolitik-nak köszönhette a lehetőséget. A forradalmasítás alatt azt értették, hogy az antant országokban pénzelték azokat a csoportokat, akik az adott országot destabilizálni tudták. Támogatták az ukrán, az ír nacionalistákat, a bolsevikokat. Persze, az antant vezetés is hasonlóan tett. Ők a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, arabokat, a zsidókat bujtogatták. A mai napig tart a vita arról, hogy Lenin német ügynöknek tekinthető-e, vagy sem. Vitathatatlan, hogy mozgalma számára többször fogadott el pénzt Berlintől. De gátlástalan volt akkor, amikor politikai céljainak megvalósításáról volt szó. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy politikai akaratát véghezvigye. A német pénz elfogadásából nem csinált morális kérdést. Ő csak kihasználta a lehetőséget. Nem gondolta, hogy kompromittálná a német pénz. Szüksége volt rá politikájának véghezviteléhez, hát elfogadta. Azt nem állíthatjuk, hogy magára költötte volna azt. Egyszerűen úgy gondolhatta, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Június 18.-án a fronton tartózkodó orosz csapatok sikeres támadást indítanak a központi hatalmak eellen. A bolsevik és anarcho-kommunista befolyás alatt álló 1. géppuskás ezred, tartva attól, hogy a frontra vezénylik őket hajlandók részt venni egy puccsban. Az új munkás-katona felkelés még szervezési fázisban van, mikor 10000 kronstadti matróz is jelzi csatlakozását. Petrográdba bevonulnak az Ideiglenes Kormányhoz hű csapatok, így a ribillió nem tud kiteljesedni. Az hogy ez a kudarcba fulladt hatalomátvétel spontán esemény volt-e, vagy a bolsevikok elő eltervezett, de sikertelen akciója, a mai napig nem tudni pontosan.
A fronton a helyzet válságosra fordul. Az infláció, a munkanélküliség, az élelmezési nehézségek nőnek. Így a kormánnyal szembeni elégedetlenség is. 1917. augusztusában Kornyilov tábornok katonai puccsot kísérel meg. A hatalomátvételi kísérelt sikertelensége ellenére erodálta a rendszert. A törvénytelenséggel létrehozandó rend gondolatának tudott táptalajt biztosítani. Az élelmiszerhiány miatti elégedetlenség radikális gondolatok terjedését segítette elő. Kornyilov csapatai feloszlottak és elárasztották a városokat. Tovább növelve a gondokat.
Szeptember 5.-én a Moszkvai Szovjetben többségbe kerülnek a bolsevikok.
Az ősz folyamán a petrográdi helyőrség katonái egyet szeretnének elérni. Hazamenni, hogy részt vehessenek a földosztáson. A bolsevik párt Központi Bizottsága 1917. október 9.-én 10:2 arányú szavazás után úgy döntött, hogy ki kell robbantani a fegyveres felkelést. A tervek szerint ennek a második Összoroszországi Szovjetkongresszussal egy időben kell kirobbannia. Aznap reggel (régi naptár szerint október 25, az új szerint november 7) Trockij embereivel elfoglalja Petrográd (Pétervár) kulcsfontosságú helyeit. Délután a Kongresszussal legitimáltatják a puccsot. A bolsevikok szó szerint minden helyen átvették a hatalmat. (Még a házmester választásokon is nekik kellett győzniük.)
Maga a puccs elég csendesen zajlott le. A petrográdiak nem nagyon vettek észre belőle bármit is. (Olyasmi volt, mint a 2014-es kijevi eseményekkor. A Majdan téren állt a bál, a szomszédos bevásárlóutcákban az emberek békésen sétálgattak, bámulták a kirakatokat.) Még a másnap reggeli helyi újságok sem tudósítottak az eseményről. De hátra van még a Téli Palota bevétele. Maga az ostrom nem olyan inpozáns, mint Eisenstein Október című alkotásában láthatjuk. (Diákkoromba azt hallottam, hogy állítólag egy ott dolgozó azt mondta, hogy a forgatás alatt több kárt okoztak a Palotában a filmes stáb, mint '17-ben az ostromlók.) Az Auróra cirkáló jelzőlövést ad le, amire a Péter-Pál erődből lőni kezdik a Téli Palotát. Körülbelül 30 lövést adnak le, de csak 2-3 találja el az épületet. Közben a palota hátsó bejáratán elkezdenek beszivárogni a vöröskatonák, akiket fogságba ejtenek. Nemsokára már többen vannak a foglyok, mint a védők. És ekkor fordul a kocka, az őrökből rabok lesznek.
Végszó
A felirat megtalálható itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése