2015 novemberétől a magyar mozikban is látható a brit
kultrendező, Peter Greenaway legutóbbi tabudöntögető filmje, az Eisenstein
Mexikóban. A cselekmény – milyen furcsa leírni ezt a szót egy Greenaway-opusz
esetében! – filmtörténeti alapokra épül: a Patyomkin páncélos (1925)
legendás alkotóját, Szergej Mihajlovics Eisensteint 1930-ban Hollywoodba hívták
rendezni, szerződését azonban néhány héten belül felbontották. Útja Mexikóba
vezetett, ahol Upton Sinclair szocialista érzelmű amerikai író és felesége
támogatásával hozzálátott egy mexikói témájú film, a ¡Que viva México! forgatásához,
de a munkát nem tudta befejezni. Greenaway alkotása a mexikói tartózkodás
idején játszódik, elsődleges témája azonban nem a ¡Que viva México! megszületése,
hanem Eisenstein szembenézése egy számára addig ismeretlen kultúrával és önmaga
előtt is titkolt homoszexualitásával.
FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés témája a
homoszexualitáshoz is kapcsolódik. Az erre a témára érzékenyek csak saját
felelősségükre, a 18 éven aluliak pedig még úgy se olvassák tovább a bejegyzést!
¡Que viva México!
Szergej Eisenstein (1898–1948), szovjet–orosz avantgárd
filmrendező kivételes tehetségére a kapitalisták is felfigyeltek. A Paramount
Pictures 1930 tavaszán meghívta az Egyesült Államokba, hogy filmet készítsen a
cégnek. A szerződés százezer dollárról szólt. A szovjet illetékesek
engedélyezték a rendszerhű művész külföldi munkáját, és Eisenstein 1930
májusában – több filmtervvel a tarsolyában – megérkezett Hollywoodba. Szerette
volna megfilmesíteni a fegyvergyártásból meggazdagodott mágnás, Basil Zaharoff
(1849–1936) életét, de szóba került George Bernard Shaw és Jack London egy-egy
műve is. A Paramount producereit egyik elképzelés sem hozta lázba, ők inkább az Amerikai
tragédiát ajánlották Theodore Dreisertől. Eisenstein fellelkesült, hiszen a
regény tetszett neki, ráadásul Dreisert személyesen ismerte még Moszkvából. Az
1930 októberében benyújtott forgatókönyv-tervezetet azonban a Paramount nem
fogadta el, és végül „közös megegyezéssel” semmisnek nyilvánították a
szerződést. Ebben azért szerepet játszott az is, hogy az antikommunisták egyre
élesebb kritikai észrevételeket tettek Eisenstein és a Paramount
együttműködésével kapcsolatban, és filmjeinek esetleges bojkottjától tartva a
cég jobbnak látta, ha kihátrál az orosz rendezővel kötött megállapodásból. A
hollywoodi hónapok alatt Eisenstein összebarátkozott a baloldallal szimpatizáló
Charlie Chaplinnel. A világhírű komikus összehozott egy találkát új barátja és
a szocialista érzelmű amerikai író, Upton Sinclair között. Sinclair új munkát
ajánlott Eisensteinnek Mexikóban, sőt megígérte, hogy ehhez megszerzi a szovjet
hatóságok beleegyezését is.
Eisenstein elképzelése az volt, hogy az ősi mexikói kultúra
és a mexikói forradalom (1910–1917) kapcsolatát ábrázolja egy négy epizódból
álló filmben, amelyhez prológust és epilógust is forgat. Az új szerződésnek
azonban szigorú feltételei voltak. Így például a forgatás nem tarthatott tovább
négy hónapnál, nem léphette túl a Sinclair felesége, Mary Craig Kimbrough
Sinclair által felügyelt pénzügyi kereteket, a film játékideje pedig nem
haladhatta meg az egy órát, és semmilyen formában nem sérthette a mexikói nép
méltóságát és érzékenységét. Ez utóbbi feltételt a mexikói kormány szabta annak
fejében, hogy a három szovjet kommunistát (Eisensteinnel tartott két állandó
munkatársa, Grigorij Alekszandrov író-rendező és Eduard Tissze operatőr is)
egyáltalán beengedje az országba. A szerződés egyik kitétele szerint Mrs.
Sinclair javára Eisenstein lemond minden jogáról a felvett anyaggal
kapcsolatban, beleértve a negatívot és a másolatokat is, és a Szovjetunió is
csupán saját forgalmazásra kap majd egy példányt. Eisenstein óriási
lelkesedéssel fogott munkához, és közel ötvenórányi (!) anyagot vett fel.
Mondani sem kéne, hogy emiatt egyre feszültebb lett a viszony a rendező, Mrs.
Sinclair és a mexikói filmgyártó vállalat, a Trust között. A Trust úgy ítélte
meg, hogy Eisenstein nem képes megbirkózni a feladattal, és miután a cég
kifogyott a pénzből, leállította a munkát. Eisensteint haladéktalanul
hazarendelték a Szovjetunióba, visszahívását állítólag maga Sztálin követelte.
A szovjet fél megpróbált megállapodni Sinclairékkel és a Trusttal, hogy
megkapja a felvételeket, de nem járt sikerrel. Eisensteinnek sem volt többé
módja arra, hogy beleszóljon az addig felvett anyag felhasználásába.
Az „eltékozolt” pénz visszaszerzése érdekében a Trust –
természetesen Sinclairék közreműködésével – megpróbálta felkelteni valamelyik
nagy amerikai cég érdeklődését a mexikói felvételek iránt. Nem akadt komoly
érdeklődő, ezért végül Sol Lesser független producer-forgalmazóval állapodtak
meg. Lesser három rövidfilmet állított össze az anyag kisebb hányada alapján: a Thunder
Over Mexico, az Eisenstein in Mexico és a Death Day egyaránt
1934-ben került forgalomba, de a hozzájuk fűzött szakmai és anyagi reményeket
nem váltották valóra. A Thunder Over Mexico (Vihar Mexikó fölött)
különösen felkavarta a szakmai kedélyeket, a New Yorkban kifejezetten
Eisenstein mexikói filmjének védelmére alakult nemzetközi bizottság például
ezzel a kiáltvánnyal fordult a nézőkhöz: „Felhívunk minden mozilátogatót, hogy
követelje a film visszavonását, és Eisenstein eredeti negatívjának
helyreállítását. Tegyenek róla, hogy tiltakozásunk mindenütt hangot kapjon,
ahol e filmet bemutatják. Követeljék, hogy a film forgalmazását állítsák le! A Vihar
Mexikó fölött forgalmazói, előzetes reklámhadjáratuk során, kifejezték
azon jámbor reményüket, hogy filmjüket méltányolni fogja az általuk
»gumirágó«-nak elnevezett moziközönség. Fölhívjuk önöket, »gumirágó«
nézőközönség, úgy mutassák ki méltánylásukat, hogy a film terjesztői
kénytelenek legyenek levenni a műsorról a Vihar Mexikó fölöttet."
Sinclair máskor is hozzájárult ahhoz, hogy mások is
merítsenek a kivételes eisensteini anyagból, így például a bikaviadal jelenetét
a Kid from Spain (1932) című filmhez adta el, de a Viva Villa! (1934)
című hollywoodi produkció igényeit is kielégítette. Eisenstein közeli barátja,
Marie Seton 1939-es alkotása, a Time in the Sun szintén az orosz
rendező mexikói felvételein alapul. Mondani sem kéne, hogy a fentebb említett
bizottságtól Sinclair is megkapta a magáét: „Ön, Upton Sinclair, a
»szocialista«, megölte Eisenstein elképzelését, semmivé tette szándékát. Az ön
Sinclair Alapítványa, a felesége profitja, az ön gazdag vállalkozó társai
érdekében... […] Legutóbb a H. W. L. Danához intézett levelében azt a
kijelentést tette, hogy ha Eisenstein vágta volna a filmet, szörnyű szemét lett
volna. Ön van olyan arcátlan és ostoba, hogy ezt a Patyomkin és a Tíz
nap, mely megrengette a világot alkotójáról mondja el, és ezt azért tette,
mert félt, hogy ha Eisenstein maga vágja a Que Viva Mexico-t, az nem hajt
elég hasznot, és ön talán nem lesz képes többé elárasztani a világ
közkönyvtárait a könyveivel (a »Sinclair Alapítvány«).” A hatvanas években már
a New York-i Modern Művészetek Múzeuma rendelkezett a felvételek jogaival. Az
intézmény néhány értékes szovjet filmet kapott a Goszfilmofond archívumából,
cserébe átadta a birtokában lévő mexikói anyagot az oroszoknak. Ebből maga
Grigorij Alekszandrov állított össze egy változatot Eisenstein eredeti elképzeléseinek
figyelembevételével. Ekkor használták először hivatalosan az Eisenstein által
kitalált ¡Que viva México! címet. A rekonstruált változat 1979-ben a
XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon tiszteletbeli nagydíjat kapott, a
következő évben pedig Magyarországon is bemutatták.
Így készült a film
Peter Greenaway 2006-ban kezdett behatóbban foglalkozni
Eisenstein mexikói tevékenységével. Tervezett filmjének eredetileg a Tíz
nap, amely megrengette Eisensteint címet akarta adni. Ezzel egyrészt
utalni akart zseniális elődje egyik leghíresebb alkotása, az 1928-as Október alternatív
címére: Tíz nap, amely megrengette a világot. Másrészt véleménye szerint a
mexikói tartózkodás szóban forgó tíz napja valóban döntő befolyást gyakorolt
Eisensteinre, aki attól kezdve másként látta a világot, a kommunista
Szovjetuniót és a kapitalista Nyugatot, és másként tekintett önmagára is,
nyíltan szembenézett addig elfojtott vágyaival. Mint az utóbbi évek legtöbb
Greenaway-alkotása, az Eisenstein Mexikóban is koprodukcióban
valósult meg: a producerek közül Bruno Felix és Femke Wolting korábban is
dolgoztak a direktorral. Greenaway 2011. november 25-én érkezett Mexikóba, hogy
előkészítse a filmet. Ugyanazokat a helyeket kereste fel, melyeket egykor
Eisenstein is, illetve meglátogatta a Diego Rivera és Frida Kahlo művészetének
szentelt múzeumokat is. (Eisenstein jó barátságban volt a két festőművésszel.)
Mexikói tartózkodását Greenaway arra is felhasználta, hogy meghallgatást
tartson helyi színészek számára esetleges szerepeltetésük érdekében. 2012
januárjában a Mester egyik állandó munkatársa, Reinier van Brummelen holland
operatőr irányításával próbaforgatásra is sor került. 2012 nyarán Greenaway
Oroszországba utazott. Noha bő fél évvel korábban még úgy nyilatkozott, hogy
szerződése értelmében amerikai színészt kell választania a főszerepre,
júniusban Szentpétervárott, júliusban pedig Odesszában tartott meghallgatást
orosz színészek számára. Fontos szempontnak tartotta az Eisensteinhez való
külső hasonlatosságot, mivel filmjében számos fotót és híradórészletet akart
felhasználni elődjéről, és a nemzetközi forgalmazás érdekében elvárás volt az
angol nyelv ismerete.
A Goltzius és a Pelikán Társulat elhúzódó
utómunkálatai és az Eisenstein szerepére meghirdetett meghallgatások időigénye
miatt az Eisenstein Mexikóban forgatásának megkezdését előbb 2012
végére, majd 2013 őszére halasztották. Greenaway közben kísérletet tett arra,
hogy az oroszokat is bevonja a projektbe. Az együttműködés nem valósult meg, az
oroszoknak ugyanis nem tetszett, hogy Greenaway egyértelműen Eisenstein
(homo)szexuális orientációját állította középpontba. Mivel a direktor nem
kívánt változtatni a koncepcióján, az orosz fél visszalépett, ámbár
képviselőjük tagadta, hogy ezt a homoszexualitás motívuma miatt tették volna,
szerinte „művészi nézeteltérések”-ről volt szó. 2013. december 20-án Greenaway
és Van Brummelen visszatértek Mexikóba, és a guanajuatói múmiamúzeumban
megkezdték a forgatást. A munka újabb helyszíneken (például: Teatro Juárez,
Jardín de la Unión, Mineral de la Luz, La mina de la Valenciana) folytatódott,
s közben zajlott a szereplőválogatás is. A karácsonyi időszakra Greenaway
Amszterdamba utazott, és egyúttal bejelentette, hogy a 32 éves finn Elmer Bäck
személyében végre megtalálta főszereplőjét is. Bäck a Nya Rampen társulatában
játszik, ahonnan Greenaway szerződtette Rasmus Slätist és Jakob Öhrmant is
Eisenstein két munkatársa, Grigorij Alekszandrov és Eduard Tissze szerepére.
2014. január 7-én Greenaway a Facebookon publikálta az első
hivatalos fotókat a filmből. A hónap utolsó napján a Dis Voir francia kiadó
megjelentette az irodalmi forgatókönyvet két másik Greenaway-projekt
forgatókönyvével egyetemben, melyek Oskar Kokoschka osztrák festőnek Gustav
Mahler özvegye, Alma iránt táplált érzelmeiről szólnak. 2014. február 22-én
véget ért a mexikói forgatás. Öt hónappal később, július 27-én Csehországban, a
magyarhradisi (más néven: Magyarerőd, csehül: Uherské Hradiste) Galerie
Slováckého múzeumban Greenaway megnyitotta az Eisenstein in Guanajuato című
kiállítását a bemutatásra váró film anyagai alapján. Elmondta a médiának azt
is, hogy a következő berlini filmfesztiválon szeretné megtartani az
ősbemutatót. Újabb részleteket árult el augusztus 11-i asconai (Svájc) sajtótájékoztatóján,
ahol az opusz három és félperces trailerét is bemutatta. Szeptemberben
Helsinkiben folytatódott a forgatás, főleg Elmer Bäck és Luis Alberti közös
jeleneteivel. December 15-én a Berlinale vezetősége hivatalosan is
bejelentette, hogy Greenaway alkotása részt vesz a következő fesztivál
versenyprogramjában. A bemutatóra 2015. február 11-én került sor. Az opuszt a
tekintélyes alkotóknak kijáró érdeklődés fogadta, de díjat nem nyert.
Így láttam én
Aki ismeri Greenaway korábbi alkotásait, annak az Eisenstein
Mexikóban láttán valószínűleg az lesz az első benyomása, hogy a Mestertől
szokatlanul könnyen érthető, „cselekményes” filmet lát, amely persze nem
hagyományos életrajzi film. Például nem igazán látjuk Eisensteint forgatás
közben, nagyon keveset tudunk meg a ¡Que viva México! készítésének
kulisszatitkairól, és ez igazából így helyes. Greenaway nyilván úgy gondolta,
aki az ilyesmi iránt érdeklődik, az tanulmányozza inkább az on- és off-line
filmtörténeti forrásokat, olvasgassa például a Filmbookot! :) Őt elsősorban a
magánember Eisenstein érdekli, feltehetően abból az elméletből kiindulva, hogy
egy zseniális művész magánélete és művészi tevékenysége amúgy is szoros
kölcsönhatásban áll egymással. Vagyis minél többet tudunk meg a magánember
Eisensteinről, annál közelebb kerülhetünk művészete teljes megértéséhez. Mexikó
annak lehetőségét jelentette Eisenstein számára, hogy a merev szovjet
kultúrpolitika elvárásaitól és kötöttségeitől megszabadulva szembenézzen
önmagával és addig elfojtott (homoszexuális) vágyaival, megismerkedjen Mexikó
múltjával és jelenével, a mexikói nép több évszázados kultúrájával, amelyben
nemcsak az életnek, hanem a halálnak is kiemelt szerepe van. Greenaway
Eisensteinje úgy érkezik meg Mexikóba, mint egy infantilis csodagyerek, aki
kamaszos féktelenséggel adja át magát a külvilág megannyi csábításának, előbb a
színek, a tárgyak, a formák, a hangulatok, a tájak és épületek szépségének,
majd a férfiszerelem vonzásának. Engem Milos Forman Amadeusára (1984)
emlékeztetett Greenaway koncepciója: mindkét film főszereplője a kötöttségektől
szabadulni akaró, öntörvényű zseni, aki szabadon próbál szárnyalni egy olyan
közegben, amely ha fel is ismeri a zsenialitását, de inkább visszahúzza,
mintsem szabadjára engedné.
Maga a színész, Elmer Bäck viszont külsőleg nem annyira Forman Mozartjára, mint inkább a közelmúlt francia szépfiújára, az ötvenes éveibe lépett Vincent Pérezre és a bugyuta amerikai vígjátékok jolly jokerére, Rob Schneiderre emlékeztetett. Különösen Schneidert lett volna érdekes egy Greenaway-filmben látni, bár szerintem esély se lett volna arra, hogy elvállalja. Az egyik explicit jelenetben ugyanis Luis Alberti oly élethűen farkalja meg a címszereplőt, hogy a néző önkéntelenül is arra gondol, ez vajon tényleg csak imitáció volt-e. Nemcsak azért kell megemlíteni ezt a képsort, mert a prűdebb nézők alighanem ekkor távoznak a nézőtérről (ha ugyan egyáltalán beültek a filmre), hanem azért is, mert bizonyos jelképes jelentéstartalma van. Eisenstein homoszexualitásának részletei ugyanis nem ismertek, vagyis semmi bizonyíték nincs arra, hogy az ágyban ő lett volna a passzív fél, mindazonáltal Greenaway valószínűleg így próbálta szimbolizálni, hogy Eisenstein nem csupán testi szüzességét adja fel, hanem egész addigi világ- és énképét is, legalábbis arra a kis időre. A Szovjetunióba visszatérve ugyanis nem lett volna tanácsos a coming out, mert minimum kegyvesztetté vált volna, ha egyáltalán megússza a beismerést. (Gondoljunk csak egy másik homoszexuális rendező, az örmény Szergej Paradzsanov évtizedekkel későbbi meghurcoltatására!) Kényszerből-e, vagy sem, Eisenstein 1934-ben feleségül vette Vera Ataseva (1900–1965) író-rendezőt, akivel egészen 1948-ban bekövetkezett halálig együtt élt, de gyermekük nem született.
Hiteles-e a Greenaway által megfestett Eisenstein-kép?
Minden bizonnyal nem, hiszen jó néhány apró anakronizmust is felfedezhetünk
benne, ahogyan annak idején Derek Jarman Caravaggio-filmjében is. De jól
tesszük-e, ha a lexikai hitelességet kérjük számon rajta? Aligha hiteles
például a Fellini-Casanova (1976), mégis úgy gondolom, többet elmond
a legendás nőcsábászról, mint bármelyik más, biográfiailag pontosabb
Casanova-film, vagy akár a főhős emlékiratai. Ezt a gondolatmenetet követve az Eisenstein
Mexikóban akár a Greenaway-Eisenstein címet is viselhetné,
hiszen ez a film legalább annyira szól Greenawayről, mint arról, hogy ő
milyennek látja Eisensteint. Elsősorban Greenaway jellegzetes vizuális stílusa
köszön vissza a filmvászonról – Reinier van Brummelen operatőr valósággal
brillírozik –, ugyanakkor az Eisensteint ábrázoló eredeti képek, a filmjeiből
kölcsönvett részletek tökéletesen érzékeltetik, hogy mi a közös a két művész
érdeklődésében, témáiban, filmhez való viszonyában. És ezzel elérkeztünk az Eisenstein
Mexikóban egyik fontos pozitívumához: a nézőnek most nem kell se
tanácstalannak, se műveletlennek éreznie magát, mert a Greenawaytől megszokott
kultúrtörténeti utalások ezúttal viszonylag könnyen megérthetők-megfejthetők.
Hogy Eisenstein művészete egy kellően még ki nem aknázott kincsestár, annak
egyik bizonyítéka, hogy Greenaway már bejelentette következő Eisenstein-filmje,
a The Eisenstein Handshakes forgatását is. Ebben állítólag azokra az
ismeretségekre, barátságokra koncentrál, melyek Eisensteint a kor legnevesebb
művészeihez és gondolkodóihoz fűzte. A bemutatót jövőre ígérik, de egyelőre nem
tudni, hogy az orosz rendezőt vajon ismét Elmer Bäck személyesíti-e meg.
Eisenstein Mexikóban (Eisenstein in Guanajuato, 2015) – holland–mexikói–finn–belga–francia dráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Peter Greenaway. Operatőr: Reinier van Brummelen. Díszlet: Hector Iruegas. Jelmez: Brenda Gomez. Vágó: Elmer Leupen. Főszereplők: Elmer Bäck (Szergej Eisenstein), Luis Alberti (Palomino Cañedo), Maya Zapata (Concepción Cañedo), Lisa Owen (Mary Sinclair), Stelio Savante (Hunter S. Kimbrough), Rasmus Slätis (Grisa Alekszandrov), Jakob Öhrman (Eduard Tissze), Raino Ranta (Vszevolod Mejerhold).
Field64
A bejegyzés egy 2015. novemberi írás újraközlése.
Az eredeti publikáció itt található:
http://filmbook.blog.hu/2015/11/15/eisenstein_mexikoban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése