Ballada a bombázóról

A film eredeti cím: Баллада о бомбере
A felirat tulajdonságai:
FPS: 23,976
kiterjesztése: srt.

Ballada a bombázóról.

Talán másfél éve kaptam egy e-mailt corven-től. Érdeklődött, hogy láttam-e már ezt a filmet. Nem, nem is hallottam róla. Utána néztem és kiderült, hogy van egy ilyen című mozifilm, és vagy egy televíziós sorozat is.

Screwball-al való levelezésem során (ha jól emlékszem), én hoztam szóba ezt az alkotást.  Egy szó mint száz, elköteleződtem. Mindkettejüknek megígértem, hogy készítek feliratot a Ballada a bombázóról-hoz.

Telt-múlt az idő, és tavaly évvége felé Screwball rákérdezett a dologra…

„Ajánlatot” tettem neki. Megkértem, hogy segítsen elkészíteni majd a filmhez a bejegyzést. Kicsit meglepődtem, de nagyon örültem amikor egyből ráállt a dologra. Úgyhogy az ő írását is olvashatjátok ebben a bejegyzésben. Nagy köszönet illeti őt ezért, és a képanyagért is amit a blog rendelkezésére bocsájtott. Nagyon köszönöm!

És akkor most következzék néhány szó a filmről:

A második világháború idején játszódik a film. Egy repülőgép személyzete azt a feladatot kapja, hogy az ellenség háta mögött tevékenykedő partizáncsapathoz jutasson el egy rádióst. A feladat fontos, hiszen a szovjet hadvezetés megtudja, hogy azon a területen a németek egy titkos fegyvert akarnak kipróbálni. Siker esetén  a német hadvezetés fel akarja használni az új fegyvert a Moszkva elleni támadásához.  Ám a német légvédelem lelövi a repülőgépet, amely a rádióst szállítja…

A Nagy Honvédő Háború mellett barátságról, szerelemről , hűségről és a hazaszeretetről is szól ez a film.

A történelmi filmeknél mindig fontos, hogy az alkotás mennyire hűséges a valósághoz.

Az Apostol című sorozatról azt olvastam egy orosz oldalon, hogy a készítők minden apró részletre odafigyeltek. Nem találtak egyetlen történelmietlen eszközt sem a kész műben.

A Ballada a bombázóról alkotói inkább a költői szabadságot részesítették előnybe, a történelmi tények helyett (Nem probléma ez, hiszen Alexandre Dumas is elég szabadon operált a történelmi tényekkel a regényeiben. Ez belefér a költői szabadságba. Én ezt így tanultam. A probléma inkább az, hogy instant társadalmunkban sokat összekeverik a költői képzelet szárnyalást a tényekkel. Könnyebb egy filmet megnézni, és ezután ítéletet mondani bármiről, mint utána járni, utána kutatni, utána olvasni [lehetőleg több egymástól független forrásból] bárminek. Mert hát például hiába látjuk az U-571 című filmben, hogy az amerikaiak szerezték meg először az Enigmát, a valóság az, hogy azok az angolok voltak.).

A titkos fegyver, amely a filmben szerepel egy V-2-es rakéta. Ezt a szerkezetet a németek soha nem vitték be a Szovjetunióba.

Ilyen "hiba" még az is, hogy a filmben többször feltűnik a szovjet katonák kezében a Makarov féle pisztoly. Ezt a fegyvert 1948-ban fejlesztették ki, és tömeggyártása 1951-ben kezdődött el. Nagy valószínűség szerint Walther PP-t próbálták ezzel helyettesíteni. Ugyanis a ’30-as években az NKVD beszerzett ilyen típusú pisztolyokat. De a filmben (az orosz forrás szerint) nem Walther-t, hanem Makarovot használtak.

Vagy ott van az a jelenet amikor a németek vasúton szállítják a rakétát. A figyelmes filmnéző láthatja, hogy a vasúti sín betonaljakon fekszik, és nem talpfákon. Ebben az időben még nem használtak betonaljat a vasútépítők.

Vagy a film elején feltűnik egy „Vosztok” márkájú tangóharmonika az egyik jelenetben (egy hajón utaznak a pionírok), de ezt a harmonikatípust csak a háború után kezdték el gyártani.

Következzék néhány háttér információ:

1. Néhány mondat  a partizánmozgalomról.

Az 1941-es német támadás felkészületlenül érte… Sztálint. A szovjet vezető kezdetben el sem akarta hinni, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót. De miután nyilvánvalóvá vált számára is a valóság, még akkor sem volt arra képes, hogy nyilvános szereplést vállaljon. Visszavonult kedvenc dácsájában, és helyette Molotov a Szovjet Népbiztosok Tanácsának vezetője jelentette be a Szovjetunió népének  a háború kitörését (1941. június 22, déli 12 órakor). Sztálin németbarát politikája kudarcot vallott. A személyi kultusz által propagált bölcs, előrelátó politikus nimbusza összeomlott. A sztálinista propagandát megcáfolta a valóság. Tudta ezt maga az érintett is, ez is közrejátszhatott abban hogy a háború legelején kerülte a nyilvánosságot. A Politikai Bizottság nyomására tér vissza a hivatalában. Ezután elmondja híressé vált beszédét, amely beszéd hangvétele egészen más volt („Fivéreim és nővéreim…” ), mint a tőle eddig megszokottak…

1941 őszére tehetők az első partizáncsapatok megjelenése. Kezdetben a különböző bekerítésekből kitört vöröskatonák, a helyi párt és állami bürokrácia alkalmazottai alkották ezeket az egységeket. Ekkoriban még csak nagyon kevés civil csatlakozott hozzájuk. Ezek a csapatok még teljesen el voltak izolálva a Szovjetunió katonai vezetőségétől. Egyetlen céljuk volt, minél előbb elérni a frontvonalat, és áttörni azt, hogy egyesülhessenek a szovjet csapatokkal.

A megszállók kegyetlenkedéseire a válasz mind több civil számára a partizánokhoz való csatlakozás volt.  A Vörös Hadsereg első ellencsapásaival közel egy időben a moszkvai vezetés segítségével sikerült a partizánokat alakulatokba szervezni. A hadsereg törzskarai külön részlegeket hoztak létre a partizánokkal való kapcsolattartásra. Moszkvában megalakul a partizánmozgalom központi parancsnoksága. Igyekeztek képzett rádiósokkal „ellátni” a partizánosztagokat. A cél az volt, hogy összehangolják a fronton harcoló Vörös Hadsereg tevékenységét, a megszállók hátában tevékenykedő gerillákéval. A partizánmozgalom központi parancsnoksága nem csak rádiósokat küldött a fronton túlra, hanem gyógyszereket, kötszereket, lőszert és robbanóanyagokat is. Mindezt repülőgépek segítségével. (E szállítógépek legénysége nem ritkán hölgyekből állt.) A gépek visszafelé sebesülteket is szállíthattak, szállítottak.

Belorussziában volt  a legjelentősebb a partizán tevékenység. A megszállók és kollaboránsaik (a zsidók kiirtása után) büntetőhadjárataikban belorusz falvak sokaságát égették fel, lakosságát pedig kiirtották. Mindez félelmet és elkeseredettséget váltott ki az emberekből. 1942 közepére Belorusszia jelentős része (a köztársaság fővárosa Minszk is) a partizánok ellenőrzése alatt állt.

A partizán tevékenység jelentős volt még Ukrajnában, a leningrádi és a novgorodi területen, a Krímben. Ekkoriban (1942) jönnek létre a méretüket tekintve jelentős partizán kötelékek: a Kovpak-, a Fjodorov-, a Kozlov-kötelékek.

Ezeket a csapatok már a társadalom széles rétegeinek támogatását élvezték. A német hadvezetés a fronton harcoló csapatok 10%-át volt kénytelen elvonni az első vonalból, és a partizánok elleni küzdelembe bevetni. A szovjet adatok szerint 1943-ban legalább 25 reguláris hadosztályról (ebben a számba nincsenek beleszámolva a  segédcsapatok, a partizánellenes különítmények, rendőri egységek) van szó.

A partizánok nem csak vasúti szállítmányok, rendőr és katonai laktanyák, hírközlő rendszerek, magas rangú hivatalnokok, katonatisztek ellen terveztek akciókat hanem megpróbáltak leszámolni a kollaboránsokkal is. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy bizony voltak túlkapások is. Nemegyszer a személyes bosszút „álcázták” hazafias tettnek.

A partizánok pontos számát nem ismerjük. Szovjet adatok szerint 1941-45 között egy millió partizán volt. Az 1944-es offenzíva során ugyanezen forrás szerint 250 000-re teszi az aktív partizánok számát. Nem kizárt azonban, hogy ezek az adatok túlzóak. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a partizánmozgalom ettől függetlenül jelentős hatással volt a keleti frontra.

2. És most kérlek olvassátok el Screwball írását a szovjet légierőről:

1941. június 22. Németország megtámadta a Szovjetuniót. A világ akkori legfejlettebb haderejével szemben egy lefejezett és lecsupaszított hadsereg állt, köszönhetően Sztálin évekig tartó terrorjának és paranoiás tisztogatásának. Tehetséges és tapasztalt hadvezérek, katonák és mérnökök ezrei tűntek el örökre a titkosszolgálat sötét börtöneiben és a szibériai munkatáborokban. A náci Németország az oroszokra – mint sok más népre – alsóbbrendű, műveletlen, fajilag selejt népként tekintett. Így hát meg voltak győződve róla, hogy a Lengyelországban alkalmazott villámháborús taktikával könnyedén legyőzhetik őket, és nem ütköznek különösebb nehézségekbe.

Borisz Szafonov egy I-16-os előtt

A Luftwaffe berkeiben sem vélekedtek másképp. A franciaországi és az Angliai légicsatában nagy tapasztalatokat szerzett pilóták úgy vélték, nem okoz majd különösebb fejfájást az orosz pilótákkal való harc. De tévedtek. Sok pilóta igazi mestere volt az elavult I-153, I-15 és I-16 vadászgépeknek, melyekkel sok keserves percet szereztek az önhitt „vaskeresztes lovagoknak”.

Elkeseredett harc vette kezdetét és új legendák voltak születőben. Olyanok, akiknek nevét hamarosan a legismertebb német és nyugati szövetséges ászokkal együtt emlegették.

A háború elején a Szovjet légierő gépei technikailag jócskán elavult típusokból állt. Habár a fejlesztések folyamatosan haladtak és már körvonalazódott néhány a későbbiekben igen sikeres géptípus, a vadászalakulatoknál többségében még mindig az I-15, I-153 és főleg az I-16 „Rata” képezte a védelem gerincét. Az I-16-os még a spanyol polgárháborúban szerzett hírnevet magának, ahol többé-kevésbé sikerrel vette fel a versenyt német ellenlábasával, a Messerschmidt Bf-109B típusokkal.

I-16 11-es gép jobb oldali nézetből

Azonban a Szovjetunió megtámadásakor, már a sokkal fejlettebb E és F típusok voltak hadrendben, amelyek technikai színvonala meghaladta az I-16-osokét. Természetesen egy vadászgép sikeréhez elengedhetetlen a pilóta tudása és rátermettsége is. A háború későbbi szakaszában, amikor már nagy számban voltak elérhetőek a Jakok, Lavocskinok és a Kölcsönbérleti szerződés (Lend-Lease) keretében kapott amerikai típusok, mint a Curtiss P-40 Kittyhawk vagy a Bell P-39 Aircobra, vagy a RAF-tól (Royal Air Force – Brit Királyi Légierő) érkezett Hawker Hurricanenek – hogy csak a legfontosabbakat említsük – sokkal több eséllyel indulhattak harcba a szovjet pilóták, hazájuk védelméért. Több száz pilóta lett híres ász, azonban a szakirodalmak leginkább két nevet szoktak említeni.

Iván Kozsedub

Ivan Kozsedub 64 igazolt légigyőzelmet ért el, többségében Lavocskin La-5 és La-7-esekkel. Alexandr Pokriskin 59 légigyőzelmét Mig-3-assal és P-39 Aircobrával aratta. Az amerikai típus – azon technikai jellegzetességén kívül, hogy motorja a törzs közepén a pilóta mögött helyezkedett el - külön érdekessége, hogy az amerikai pilóták körében roppant népszerűtlen és kegyvesztett típus, az orosz bajtársaik kezében roppant veszélyes fegyverré vált. A vörös légierő pilótái hamar megtanulták a gép jó tulajdonságait kiaknázni és a végletekig kihasználni. Pokriskin neve gyakorlatilag összeforrt a típussal. Érdekességként említhető, hogy a híres pilóta, valamikor a 60-as években látogatást tett hazánkban is, amikor dunaújvárosi repülő és ejtőernyős klub meghívására részt vett egy avató ünnepségen. 

A hivatalosan közölt légigyőzelmek száma a szovjet pilóták esetében igencsak alábecsült, ugyanis mind közül a szovjet légierőben volt a legszigorúbb feltétele egy légigyőzelem hitelesítésének. Ahhoz, hogy egy pilóta sikerét egyéni és igazolt eredménynek ismerjék el, három feltételnek kellett teljesülni egy időben.

1 – Az ellenséges gép lelövését rögzítenie kellett a fotógéppuskának. Ez egy kamera volt, amely a géppuskák elsütőbillentyűjének lenyomásakor a fegyverekkel együtt lépett működésbe.

2 – A gép lezuhanását földi szemtanúknak is meg kellett erősíteniük. Vagy ha ilyen nem volt, a lezuhant roncsot meg kellett találni, azonosítani kellett egy tanú jelenlétében és fotódokumentációval igazolni.

3 – A gép lelövését egy bajtársnak is látnia kellett a levegőből.

Alekszandr Pokriskin a P-39Q Aircobrá-ján. A vörös csillagok a győzelmei számát mutatja.

Ebből következően, ha például egy lelőtt gép a frontvonalat mögött zuhant le, esély sem volt a roncs felkutatására, így azt legfeljebb „valószínű” győzelemként írták jóvá az adott pilótának. Alexandr Pokriskin esetében a valós légigyőzelmeinek száma 94 körülire tehető!

Persze egy pilóta érdemeit nem csupán a számok adják, hisz több százan voltak, akik nem értek el ilyen eredményeket, ám személyiségük és karizmájuk legalább ugyanennyire értékes volt. Ilyen volt az Északi Flotta Légierejének ásza, Boris Safonov is.

Borisz Szafonov

Az 1915. augusztus 28-án születetett Safonov alig 16 évesen egy repülőklubnál kezdte pályafutását. 1933-ban besorozták a Vörös Hadseregbe, majd egy évvel később a csoport legkiválóbbjaként fejezte be a kiképzést. Pályafutását a belorussziai 40. dandárnál kezdte, de 1940-ben kérelmezte áthelyezését az Északi Flotta Légierejéhez, ahol a 72. Vegyes Légiezred (72.SAP) állományába került, századparancsnokként. A pilótákra óriási feladat hárult. Az északi vizeken áthaladó és utánpótlást szállító konvojok, létfontosságúak voltak ugyanúgy, mint a térség katonai bázisai és kikötői, legfőképp Murmanszk. Ebből következően a németek a háború első napjától folyamatosan támadták. Safonov június 24-én aratta első légigyőzelmét egy Ju-88-as ellen, amely egyben az egész Északi Flotta első légigyőzelme is volt. A következő hetek ismételt sikereket hoztak a századnak, így július 14-én öt pilótát, köztük Safonovot is a Vörös Zászló érdemrenddel tüntették ki. A fehér éjszakák beköszöntével, amikor éjjel is világos volt, a németek folyamatosan és maximális erővel támadtak. Rengeteg repülőgépet és pótalkatrészekkel zsúfolt raktárt pusztítottak el a földön, így hamarosan több gép vesztegelt a földön javításra várva, mint amennyi hadra fogható volt. A hiányon csupán a bevetések számának növelésével tudtak úrrá lenni, így a pilóták napi 5-6, de megesett, hogy tíz bevetést is teljesítettek, ami rendkívül megterhelő volt. Safonov folyamatosan elemezte az ellenség módszereit, repülőgépeik típusait és tulajdonságait, amelyek alapján újabb taktikákat vetett be. Ennek eredményeképp hamarosan Safonov százada lett a legeredményesebb, mivel ők lőtték le a legtöbb ellenséges gépet. A kudarc magát Adolf Hitlert is felbőszítette, mire a legtapasztaltabb vadászpilótákat vezényeltette a térségbe. De néhány hét harc után rá kellett jönniük, hogy a szovjet pilóták tapasztalt, kitartó és kemény ellenfelek. Augusztus 6-án éjjel Ju-87-es bombázók – Bf-109-esek vadászfedezetével – a 72.SAP repterének támadásra készültek, de Safonov öt I-16-assal várta őket. Már az első rácsapásnál két Ju-87-est leszedtek, és miközben újabbak zuhantak a föld felé, a kísérővadászok sem úszták meg ép bőrrel. Egyikükre még lőszert sem kellett pazarolni, mivel abbéli igyekezetében, hogy lerázza a fürge I-16-ost, a földbe csapódott. Az ütközet olyannyira demoralizálta németeket, hogy Strump generális parancsba adta, hogy amíg nincsenek létszámfölényben, kerüljék a szovjet pilótákkal való összetűzést. Safonov folyamatosan az újításokon törte a fejét és az ellenségtől ellesve ő vezette be elsőként az egész Szovjet Légierőben a párokban történő repülést. A 72.SAP pilótái gyakran csaptak össze hírhedt német pilótákkal, de volt közöttük egy, akinek pofátlansága roppantul bosszantotta Safonovot, mivel az ász rendszerint kerülte az ütközeteket, ha pedig szorult helyzetbe került a felhők közé menekült vagy eliszkolt. Gépe a „Redhead” nevet viselte, oldalán egy vörös szőrű kutyával, ami az állkapcsa között egy vörös csillagos gépet szorongatott. Egy nap azonban elérkezett az alkalom, amikor nem tudott kitérni a harc elől és alig pár perc után szorult helyzetben találta magát. Safonov egy jól ülő sorozatot eresztett  gépbe, mire az kigyulladt és zuhanni kezdett. Pilótája kiugrott, majd földetérése után, hogy „kicsinyítse” érdemeit, míg oda nem értek a szovjet katonák, letépte ruhájáról a két vaskeresztet és eldobta. A pilóta Willy Frenger volt, 36 légigyőzelemmel.

A RAF 81.századának pilótái Vaenga repterének közelében

A német agresszió után néhány órával Churchill biztosította Sztálint, hogy Nagy-Britannia minden tőle telhető segítséget megad a Szovjetuniónak. Ennek első lépéseként a RAF 151. vadászezrede indult útnak hajóval, augusztus végén. Az egységet a 81. és a 134. század alkotta. Szeptember 7-én, elérve Oroszország partjait 40 Hawker Hurricane vadászgép emelkedett a levegőbe a hajókról és 70 perc múlva már a Murmanszk melletti Vaenga repterén landoltak. 15 Hurricane pedig ládákban érkezett, majd összeszerelésük után ezek is átrepültek a vaengai bázisra. Safonov egysége kitörő örömmel fogadta a bajtársakat, akik a utolsó előtti pillanatban érkeztek, hisz a századnak már nem sok gépe maradt. Az esti köszöntő remekül hangulatban telt és a vodkának köszönhetően az angol pilóták igencsak eláztak. Másnap a reggelinél jó pár szék üres maradt. Az átképzés azonnal megindult az új típusra. A szovjet és angol pilóták közötti kommunikációt tolmács hölgyek segítették, de volt olyan angol pilóta is, aki a kacsinszki repülőiskolán végzett és tökéletesen beszélt oroszul. Az átképzés során egy angol pilóta elmagyarázta a Hurricane kezelőszerveit és a tennivalókat, majd amikor a szovjet pilóta is elsajátította, utána már ő oktatta tovább bajtársait. Az átképzés összesen öt napig tartott, és elsőként Safonovot engedték repülni az új típussal. Az angol pilóták az átképzésekkel párhuzamosan bevetésekre is jártak, közösen a szovjet pilótákkal. Míg az új típusra való átállás teljesen be nem fejeződött, addig mindkét nemzet pilótái a saját típusaikkal repültek. Szeptember 15-én elérkezett Safonov nagy napja, ám ez a század számára is jeles dátum lett. Reggel kilenc szovjet vadász csapott össze egy 40 bombázóból és kísérővadászokból álló alakzattal, amelyek közül ötöt lelőttek, saját veszteség nélkül. Néhány órával később ismét bombázók jelentek meg, Bf-110-esek kíséretében. Elfogásukra hét I-16-os és két Míg-3-as szállt fel. Az egyik Bf-110-es egy magányos I-16-osra lett figyelmes és gondolkodás nélkül feléje fordult. De felülről egy másik, sötétzöld I-16-os száguldott feléje, oldalán hatalmas fehér felirattal: „Szmert Fashisztam!” azaz „Halál a Fasisztákra!”. Safonov 11-es számú gépe volt az. A német pilóta néhány pillanat múlva tűzgolyóként a földbe csapódva, fejezte be hódító háborúját. Safonov ezen az egy bevetésen 3 légigyőzelmet aratott, míg a század összesen 13 gépet lőtt le saját veszteség nélkül, dacára annak, hogy az ellenség 8:1 túlerőben volt! Az angol pilóták a vállukra véve hordozták körbe Safonovot, miközben egyre csak gratuláltak neki. Safonov ezért a tettéért szeptember 16-án megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

Ramsbotton-Isherwood a Lenin-rendjével

Az angol pilóták október 8-án hajtották végre utolsó bevetésüket orosz földön. Vendégeskedésük során 15 légigyőzelmet szereztek, miközben egy társuk, Smith őrmester hősi halált halt. Rajta kívül még a földi személyzet két tagja vesztette életét egy baleset során. Ők hárman ma is a murmanszki szovjet hősi temetőben nyugszanak. Safonov százada október 13-án vette át a Hurricaneket majd 23-án az angol pilóták búcsúpartit szerveztek orosz bajtársaiknak. A helyzet megfordult, ugyanis ez alkalommal az italt a „vendégek” állták, és a whiskey okozott némi „bonyodalmat” az orosz bajtársaknak. November 16-án a csoport első fele kihajózott Anglia felé. 20-án a szovjet kormány hálája jeléül Ramsbottom-Isherwood repülőosztály-parancsnokot, Rook és Miller őrnagyot és Haw őrmestert a Vörös Zászló érdemrenddel tüntette ki. Hazájukba visszatérve Haw őrmester Boris Safonovot, korának legnagyszerűbb pilótájaként jellemezte.

A 72.SAP most már Hurricanekkel harcolt tovább és egyre súlyosabb veszteségeket okoztak a németeknek. Safonov kiváló vezetői képességének és tudásának elismeréseként december 22-én másodszor is megkapta a Vörös Zászló érdemrendet. Eredményei mellett, mindvégig szerény ember maradt. Sosem beszélt a légigyőzelmeiről és mindig hálás volt bajtársainak, akiket állandóan dicsért. Safonov egykori bajtársa, a 7 légigyőzelmet elért Nyikolaj Gerasomovics Golodnikov jól emlékszik egy ilyen esetre:”Safonovnak volt egy szabálya – „soha ne írj magadnak jóvá egynél több győzelmet egy csatában.” A többit szétosztotta a kísérői között. Jól emlékszem az egyik légicsatára, amikor három német gépet lőtt le, majd úgy rendelkezett, hogy egyet írjanak jóvá neki, egyet Semenkónak (Petr Semenkó repült Safonov kísérőjeként) és egyet pedig valaki másnak. Petya felállt és azt mondta, „Parancsnok elvtárs, hiszen nem is tüzeltem. A fegyvercső végek borításai épek.” (A Hurricaneken, miután a fegyvereket újratöltötték, a szárnyak belépőélein, a fegyvercső nyílásokat egy szövetdarabbal ragasztották le, megakadályozva ezzel a por és kosz bejutását.) És Safonov így válaszolt neki, „Nem tüzeltél, de én igen, és te segítettél nekem ebben!” És Safonov rengeteg alkalommal eljátszotta ezt.”

Szafonov kitüntetéseivel
(a legalsó az angol DFC medál)

1942. január 22-én harmadik alkalommal is megkapta a Vörös Zászló érdemrendet. A Hurricanek fegyverzetével egyre több gond adódott, mivel azokat nem az orosz tél szélsőséges körülményeihez tervezték. Ezért Safonov kezdeményezésére a gépekbe orosz fegyvereket szereltek, a szárnyak alá pedig rakétasíneket. Ettől kezdve nem volt több gond velük.

Márciusban Murmanszkba érkezett a Brit katonai küldöttség vezetője McFairlane tábornok és négy szovjet pilótát terjesztettek fel a legmagasabb brit repülős kitüntetésre. A magas rangú vezető 19-én tűzte Boris Safonov, A. A. Kovalenko, A. N. Kukharenko és I. Tumarov mellére a csillogó DFC (Distinguished Flying Cross – Kiváló Repülő Érdemrend) kitüntetést. Március 20-án Safonov átvette a 2.GSAP (Vegyes Légi Őrezred) parancsnokságát, amely több átszervezés után az eredeti századából került kialakításra.

A konvojok folyamatosan érkeztek Angliából és az Egyesült Államokból és áprilisban megérkezett az első két P-40 Kittyhawk amerikai vadászgép is. Parancsnoki teendői mellett Safonov minden alkalmat megragadott, hogy ő is részt vehessen a bevetéseken, amelyeken tovább növelte győzelmeinek számát.

Május 15-én további tizenkét Kittyhawkot kapott az ezred. Még május 6-án a PQ-15-ös konvojjal érkezett tizenkét P-40-es közül, az amerikai delegáció egyet, a 41-13531-es gyári számú gépet személyesen Safonovnak adott át. Gépe a fehér 10-es számot viselte. A gépeket szinte azonnal szolgálatba állították, amelyek sokkal jobbak voltak a Hurricaneknél, így a szovjet pilóták most már teljesen egyenrangú feltételek mellett szállhattak szembe hazájuk leigázóval.

1942. május 27-én Safonov másodszor is megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, de sajnos át már nem vehette.

Szafonov egy P40-esben,
nem sokkal a halála előtt 

1942. május 30-én kora délelőtt Safonov három bajtársával együtt emelkedett a levegőbe, hogy vadászfedezetet biztosítson a PQ-16-os konvoj részére. Kukharenkonak műszaki problémák miatt vissza kellett fordulnia, a három megmarad P-40 így a hullámokat súrolva közeledett a hajókhoz. Hamarosan hat Ju-88-as pillantottak meg, amik épp a hajók megtámadására készültek. Safonovék azonnal támadásban lendültek, és a harc hevében társai szem elől tévesztették parancsnokukat. A hajók kapitányai azonban folyamatos rádiókapcsolatban voltak a szovjet vadászgépekkel, így az éteren keresztül hallhatták Safonov hangját és a kialakult drámát. Leonyid Ivanovics Rodionov altiszt épp a hajóhídon tartózkodott: „A pilótáink és a konvoj vezetője közötti rádióforgalmazást hallgattuk. Tisztán hallottuk Safonov szavait: „Elkaptam egyet!” majd kicsivel később. „Egy másikat is sikerült!” Majd egyszer csak hirtelen: „egy harmadikat is alaposan megszórtam, de gond van a motorral, a hajók felé tartok, vízre kell szállnom…” Mindenki látta, ahogy a gépe a tengerbe zuhan.”

A. I. Gurin dandártábornok engedélyt kért a konvoj parancsnokától – aki vagy amerikai vagy angol volt – hogy kiküldhessen egy hajót a gép lezuhanásának helyére, de a parancsnok ezt megtagadta. Gurin a kikötés után könnyeivel küszködve tett jelentést felettesének Safonov haláláról és a sikertelen „mentőakcióról”.

Safonov gépe 10.35-kor csapódott a tengerbe. A 26 éves pilótának ez volt a 224. bevetése. Halálának körülményei máig is tisztázatlanok. Valószínű, hogy gépe motorja leállt. Ha a becsapódást túl is élte, nem sok esélye volt az életben maradásra, hisz abban a térségben, tekintve a víz hőfokát, egy kényszerleszállás egyenlő volt a fagyhalállal. Safonov halála szinte demoralizálta az egységet, mivel mindegyikük felnézett rá és szerették. N. G. Golodnikov így mesél róla: „Roppant elragadó egyéniség volt. Tudta, hogyan kell bánni az emberekkel. Jó pszichológus volt. És jó elemző is. Minden egyes csatát és eseményt kivesézett. Safonov minden ütközetet megvizsgált, függetlenül attól, hogy az jelentéktelen esemény volt-e vagy sem. Mindenkit összehívott és mindegyik pilóta cselekvését kielemezte, nem számított, hogy ki volt az illető… A felelősséget mindig magára vállalta. Mi voltunk, akik elsőként kezdtek párban repülni.

Volt még egy másik, nem elhanyagolható tulajdonsága – gyakorlatilag antialkoholista volt. Sosem láttam vodkát inni. Esténként, amikor összegyűltünk, talán ha megivott 20-25 gramm vörösbort és ennyi, semmi több.

Nem dohányzott. Rendkívül művelt, olvasott és kulturált ember volt. Nagyon szépen beszélt, tömören, szabatos és kellemes modorban.

Szitkozódni azt viszont tudott. Voltak köztünk néhányan, akik gyakran nem értettek a normális beszédből. De csak akkor káromkodott, ha muszáj volt. A csata alatti rádióforgalmazás során többször hangzottak el szitkok, mint normális beszédkor. De soha senkivel sem szitkozódott ok nélkül.”

Safonov több elsőséget is magáénak tudhat. Ő volt az Északi Flotta Légierejének első ásza és ő volt az egész szovjet légierő első pilótája, aki két alkalommal is kiérdemelte a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Valós légigyőzelmeinek száma ma sem ismert pontosan, de a tényeket figyelembe véve valahol 25 és 41 között van. Safonov saját naplója szerint 20 egyéni igazolt és 6 megosztott győzelme volt. Oroszország szerte legkevesebb három szobor őrzi emlékét. Egyik I-16-os gépe, amellyel harcolt, a szentpétervári Haditengerészeti Múzeumban van kiállítva. Safonovo városának legszebb utcája is az ő nevét viseli és a 10-es számú házat ahol családjával lakott, emléktábla jelzi. Fia ma is ebben a városban él.

2005 decemberétől a Haditengerészeti Légierő egyetlen anyahajóról szolgáló vadászezrede felvette hazája egykori hősének nevét. A veterán katonák nemzetközi szervezete pedig létrehozott egy Safonov nevével fémjelzett kitüntetést, amelyet minden évben az arra legérdemesebb orosz haditengerészeti pilóta kaphat meg.

Az angol és orosz pilóták közötti barátság a háború után is megmaradt és ez közel sem a felszínes protokollt jelentette. A szovjet pilóták több alkalommal is látogatást tettek Angliában egykori bajtársaiknál, azok legnagyobb meglepetésére, mivel némelyikük szebben beszélte az angolt, mint ők maguk. Az egykori 151. ezred egyik utolsó még élő pilótája Eric Carter 2006-ban visszalátogatott Murmaszkba, ellátogatott a temetőbe, megnézte a helyi múzeumot, sőt még egy atom tengeralattjáró fedélzetére is felléphetett, de alighanem a legnagyobb meglepetés az volt számára, amikor találkozhatott Boris Safonov fiával, Igorral.

A 134. század Hurricanjei bevetésre indulnak
Vaenga repteréről, 1941 október elején.

Magam nagyon hálás vagyok Screwball-nak, hogy összeállította ezt a remek kis anyagot.

És köszönet illeti azért a rengeteg korabeli fotókért (és a hozzájuk fűzött írott tájékoztató anyagért), melyeket rendelkezésemre bocsátott, és amelyekből válogathattam, és (terjedelmi ok miatt csak néhányat) megoszthattam a blog olvasóival.

Köszönöm!

Következzék, ennek az orosz-ukrán koprodukcióban készült filmnek a szereposztása:

Nyikita Jefremov - Andrej Konsztantyinovics Grivcov százados, a TU-2-es parancsnoka;

Jekatyerina Asztahova - Jekatyerina Fljorova őrmester, rádiós;

Alekszandr Davidov - Georgij Lunyko, a TU-2-es navigátora;

Nyina Uszatova - Szavcsuk, a partizán osztag parancsnoka;

Dirk Martens - Holt hauptsturmführer.

TU-2-es repülőgép

A felirat megtalálható itt.

A Ballada a bombázóról nem csak a mozik vásznain tűnt fel, hanem nyolc részes televíziós sorozat is készült belőle. Mielőtt nekirugaszkodtam volna ennek a feliratnak, végignéztem mind a nyolc részt. Bevallom elég nagy volt a kísértés, hogy ahhoz (is) készítsek feliratot.
De az idő nagy úr!
(Ugyanakkor nem tettem le arról, hogy egyszer [esetleg hosszú téli estéken] elkészítsem azt is...)
Óhatatlanul felvetődik az emberben a kérdés:
Mivel több a sorozat, mint a film?
A háborút megrázóbban ábrázolja, miközben a romantikus szál is egy kicsit érzelmesebb van ábrázolva. Az árulás, az áruló ábrázolása emberibb. Emberibb, de (vagy talán az "és" kötőszó használata lenne indokoltabb) gátlástalanabb is.
A túlélési vágy ábrázolása (Nem tud enni a hadifogolytáborban, mert nincs miből ennie. Kap egy haldoklótól egy csajkát... Akit később a németek parancsára hidegvérűen kivégez. A legkisebb hezitálás nélkül.) egészen megdöbbentő a sorozatban.
Kis apró jelenetek felerősítik a film mondanivalóját.
A fordítás befejezése után egy hónappal végignéztem a kész magyar felirattal a filmet, és elmondhatom, hogy a történet így is teljesen kerek. Nem éreztem hiányát egyetlen (sorozatbeli) jelenetnek se.
Kellemes filmnézést kívánok mindenkinek!

 Végezetül szeretném felhívni a  figyelmeteket arra, hogy elkészült a Jövőből vagyunk feliratának revideálása. Már elég régóta szükségét éreztem ennek. Annak idején az egyik családtagomnak szántam elsősorban azt a feliratot. Igyekeztem, és ez meglátszott a végeredményen.
Magára az alkotásra úgy tekintettem mint egy ifjúsági filmre.
Két héttel a revideálás megkezdése előtt, elolvastam (életemben először) Konsztantyin Szimonov Nappalok és éjszaká-ját.
Maga a regény (amelyet az író saját háborús élményei alapján írt) nagyon tetszett. A felirat javítását nagyon élveztem, a film egy új dimenziója tűnt fel nekem. Meggyőződésem, hogy ebben Szimonov regénye is segítségemre volt.
(Ebben a regényben a főhős szerelmes lesz egy szanitéclányba. De ez a szerelem nem olyan mint amilyen a... A háborúban minden más. Vagy még sem?)
Két hetet töltöttem el a felirattal.
Szerintem megérte!
Megtalálható a szokott helyen: itt.

A Jövőből vagyunk második része lesz a következő felirat amelyet ki fogok javítani.
Hosszabb távú terveim között még három másik felirat átdolgozása szerepel.
Természetesen továbbra is értesítelek benneteket amikor ezekkel végzek.

Kép a Jövőből vagyunk forgatási szünetében készült