Intervenció

A film eredeti címe: Интервенция

A felirat tulajdonságai:
FPS:25
a felirat nyelve: magyar,
kiterjesztése: srt.














Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem nagy örömömre szolgál minden egyes felirat, amellyel Amundsen szolgál számunkra. Elmondható, hogy  hiánypótló az amit csinál. Önként, úgymond jó kedvéből. Már csak ezért is hálásak lehetünk neki... A film választásai pedig...
Most visszatért, a szinte már megszokott "kultúr missziójához". Egy újabb Viszockij filmhez készí-
tett feliratot. Ezzel közelebb hozza az érdeklődő magyar emberekhez, ezt az érdekes és tehetséges embert. Ma, felnőtt fejjel úgy látom, hogy annak idején, sok-sok évvel ezelőtt, amikor örökké tartó ba-
rátság fűzött minket (legalábbis a szólamok terén) barátunkhoz és legfőbb szövetségesünkhöz a Szovjetunióhoz, csak alaposan megszűrt információk jutottak el hozzánk a világ legnagyobb szocia-
listának nevezett államának mindennapjairól, az ott élő emberekről.
Legalábbis a nagy többség számára...
Mégis, kár tagadni, ezen a (kulturális-politikai) szűrűn mégis átjutott maga Viszockij. Ha nem is szó- szerint, de azért róla lehetett hallani ezt-azt. Ha nem is sok mindent, és ezen információk nagy része is inkább közhely volt, vagy legenda (esetleg legendás közhely). Zseniális Hamlet alakításáról zenge-
deztek a kultúrát értők, és művelők, bár szerintem ők is csak hallhattak a tagankai előadásokról, és nem gondolom, hogy látták is. Persze lehet, hogy tévedek...
Ha máshogy nem, hát ezekkel a filmekkel, melyekhez feliratot készültek, közelebb kerülhetünk Vi-
szockijhoz a színészhez. Láthatjuk, hallhatjuk és önálló véleményünk lehet színművészetéről. És mindezt kényelmesen megtehetjük, hiszen hátradőlhetünk karosszékeikben, és "magyarul" élvez-
hetjük a szovjet mozi ezen jeles alkotásait.
Nem kell "régiek" elbeszéléseit szájtátva hallgatnunk, mert az élmény, a varázs miénk is lehet.
A miénk lehet!
És itt kezd izgalmassá válni a dolog...
Érdekesnek tartom, hogy Viszockij hírneve a halála óta eltelt évtizedek alatt sem kopott meg, sőt!
A mai Magyarországon, véleményem szerint, így vagy úgy, de több "rajongója" van a dalnok Viszoc-
kijnak mint valaha. Persze mondanom sem kell, hogy Oroszországban is töretlen a népszerűsége a mai napig is. Ez, véleményem szerint, legalább két dolgot jelent. Az egyik az, hogy a művész mara-
dandót alkotott (maradandóbbat mint a legtöbb művész), a másik az, lehet hogh nem sok minden vál-
tozhatott azóta amióta nincs közöttünk.Ugyanazok a dolgok foglalkoztathatják a ma emberét is, mint a tegnapét. Persze, az is lehet, hogy a két dolog összefügg...
De nem  kívánom az ömlengők táborát gyarapítani, hanem arra kérlek benneteket, hogy kalandra fel! Ismerkedjünk meg ezzel a filmmel is!

A film cselekményének helyszíne, és ideje hasonlít a Veszélyes vendégjáték című filmére. Ez a film is Odesszában játszódik, de nem 1911.-ben, hanem 1919.-
ben. Eltelt nyolc év, és a világ a "sarkából kifordult"... (Erről egy kicsit bővebben lesz még szó ebben a bejegy-
zésben, egy kicsit lentebb.)
A film cselekménye szerint a főszereplő Brodszkij egy bankár mellett dolgozik, de ez csak fedőtevékenység, hiszen a helyi földalatti bolsevik csoport vezetője.A kom-
munisták propagandát folytatnak a városban tartózkodó külföldi katonák ellen. Természetesen nem veszélytelen az illegalitásban végzett munka... Akit elkapnak, és le-
tartóztatnak, azt könnyen ki is végzik...
Az eredeti tervek szerint a film a NOSzF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom, amely nevével ellentétben nem októberben, hanem novemberben volt [Gergely- és Julián naptárak közötti különbségből ered ez az eltérés], nem volt nagy [mert hiszen az események csak Petrográd-
ban történek], illetve forradalom sem volt [mert nem e-
légedetlen néptömegek spontán tevékenysége történt, hanem fegyveres csapatok tervszerű akciói], hanem csak egy puccs) ötvenedik évfordulójára kellett volna elkészülnie, de csak 1968.júniusára készült el.

Báron György így ír minderről a Filmvilág 1988/9. számában:

>>Gennagyij Poloka filmje 1968-ban készült, s csak jó két évtized elteltével kerülhetett le arról a bizonyos „polcról”. S akárcsak Gelman, Aszkoldov, Muratova és a többiek dobozból előkerült filmjei, ez is rádöbbenti a nézőt: milyen mély és erőteljes filmkultúra volt a Szovjetunióban a kulturális apály éveiben, a föld alatt virágozva, a kíváncsi szemek elől gondosan elrejtve. Alig valószínű – ha egyál-

talán a cenzorok indokait találgatni érdemes –, hogy a betiltás fő oka a főszereplő személye, Vla-

gyimir Viszockij lett volna, bár a polcra kerüléshez gyakorta kicsiny, ép ésszel fölfoghatatlan ürügy is elegendő.
Valószínűbb, hogy a film szabad, friss és jóízűen szemtelen hangvétele válthatta ki a kulturális perze-

kutorok rosszallását. Mert a film a szovjet társadalom egyik legfontosabb „eredetmítoszáról”, a for-

radalmat követő győztes polgárháborúról szól, első látásra csöppet sem ájtatos, szakrális hangnem-

ben. Mégis, hűen az eredeti forradalmi eszményekhez: fiatalosan, szertelenül és meghökkentően szabadon. Abban az őszinte tekintélyromboló modorban, ahogyan a korai szovjet avantgárd nagyjai fogalmaztak. Az első képsorokon látható rikító színházi plakáton, mely az Intervenció című Lev Szlavin színmű megtekintésére buzdítja a nagyérdeműt, aligha véletlenül tűnik fel egy pillanatra Mejerhold neve: az ő avantgárd színháza lehetett e film egyik ihletője. A másik pedig Bertolt Brecht: az elidegenítő effektusok és politikai dalművek teoretikusa.

„Drámai bohózat énekkel, tánccal, lövöldözéssel arról, hogy mindenki Napóleon akar lenni” – tudatja velünk a film alcíme, majd felgördül a függöny, s a színpadon a Patyomkin nevezetes lépcsője tárul elénk, hangsúlyozottan díszletszerűen, rajta fölfelé masírozik, kegyes tánclépésekben, az interven-

ciós hadsereg. Köztük nők bajusszal, férfiruhában – „micsoda férfiak!”– sóhajt fel ábrándosán egy unatkozó úriasszony –, a franciák soraiban pedig megannyi Voltaire, Balzac, Georges Sand menetel. Az elrajzolt díszletvilág az expresszionista filmeket idézi, a stílus azonban inkább Kandinszkij mér-

tani formáira emlékeztet. Egy célgömb rajzolatú teremben például fehér tiszt ül a célkereszt közepén, és vadul különböző dobokat ver; egy menekülő ósdi autó különös termek tucatjain száguld át, nyo-

mában az üldözőkkel, a szobák némelyikében emberek ülnek az asztaloknál, s ugrálnak el ijedten az autós üldözés elől. A bankrabló anarchistákat jócskán meglepi, hogy az öreg portás sorra leüti mindnyájukat, míg végül – hangos „szétaprítom!” kiáltással – termetes asszony teszi ártalmatlanná és cumit dug a szájába. A széfek szakértője, mikor minden álkulcsa csődöt mond, végül fogpiszká-

lóval nyitja ki a banktrezort, a széfajtó mögött azonban hálószoba látható, melynek ágyán az igazga-

tónő hentereg az egyik tiszttel. A másik trezorral sem járnak jobban: revüszínpadra nyílik, félpucér görlök emelgetik lábaikat. Ilyen és ehhez hasonló képtelenségek sora az egész film. „Kérdem én ma-

gát – panaszkodik az öreg zsidó patikus –, hová tűntek a régi jó betegségek. Csak a sebesülések. Két éve már, hogy nem végeztem vizeletvizsgálatot. Az embereket nem érdekli a vizeletük. Csak a forradalom.”

A szovjet némafilm-remekek óta nemigen tudok filmről, amely hívebben adná vissza a hősi idők naiv pátoszát, a forradalom „diszkrét báját”, mint Poloka alkotása. Az Intervenció olyan felbolydult világot ábrázol, melyben a régi értékek már szétfoszlottak, újak még nem kristályosodtak ki. E fölbolydult világot – melyben senkit sem érdekel már és még a vizelete – megriadt polgárok, mord katonák, san-

da haszonlesők és lánglelkű forradalmárok népesítik be. A rendező rokonszenve kétségkívül az utób-

biaké: a cserfes kis forradalmár-lányé, a rendíthetetlen komisszár-asszonyé és Voronové, a bolsevik hősé.

Voronovot Viszockij játssza, lehetetlen nem gondolnunk az ő személyes sorsára is, amikor a börtönben saját dalát énekli: „És vár rád a fekete láda, a fa-öltöny, fiúk, fiúk!”
Viszockij már nem érhette meg a film bemutatóját, pedig e nagy színésznek kevés igazán jó filmben adatott meg szerepelnie. Jó újra látni őt a húsz év előtti képeken, újra hallani rekedtes énekét, s tud-

ni, hogy valahol az égi filmszínházban, Mejerhold, Majakovszkij és Brecht társaságában, lábukat ló-

gázva egy nadrágba bújtatott felhőről, ha némi keserűséggel is a szívükben, de talán örülnek az Inter-

venció váratlan megkerülésének.<<

Természetesen a felirat készítőjének, fordítójánk mondatai következnek:

"A film első megnézése után az maradt meg bennem, hogy a rengeteg és nagyon gazdag, a színházias-cirkuszos díszlet, a mindig kerek porond, a szereplők tömege és sokszínűsége, a szokottnál jóval több párbeszéd, ez mind-mind egy kicsit mesterségesen "több" volt, mint ami talán emészthető. Nem véletlen, hogy a korabeli szovjet politika nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a filmmel. Az idézett cikk remekül megfogalmaz mindent, ami a film művészi oldaláról el kell mondani. Nagyon fontos kiegészítés, hogy amíg a szovjet vezetés dobozba tette a filmet, magyar részről pont az ellenkezője történt. Olyannyira, hogy a Madách Színház 1967.október 20-án bemutatta az eredeti Szlavin műből készült darabot, "Örvény" címen, Lengyel György rendezésében. A szereposztás a következő volt:

'Michel': Huszti Péter
Madame Xidias: Gobbi Hilda m.v.
Zsenya, Madame Xidias fia: Balázsovits Lajos f.h.
Fredambert tábornok: Ajtay Andor
Jeanne Barbier: Farkas Gabi
Sztyepikov: Zenthe Ferenc
Filka, anarchista: Linka György
Bondarenko, tengerész: Horváth Ferenc
Marianne: Kelemen Éva
Szányka: Molnár Piroska f.h.
Philiatre őrnagy: Újlaky László
Benois hadnagy: Lőte Attila
Barbarou tizedes: Fillár István
Celestine, zuáv: Cs.Németh Lajos
Marciale, zuáv: Deák B. Ferenc (szerepkettőzés)
Marciale, zuáv: Koltai János (szerepkettőzés)
Jouv, zuáv: Horesnyi László m.v.
Ali, zuáv: Debebe Eshetu
Gaston: Uri István
Patikus: Gyenge Árpád
Maria Tokarcsuk, bűnöző: Rákosi Mária
Immercaki, hamiskártyás: Árva János
Natasa, varrólány: Szilvássy Annamária
Lídia, előkelő hölgy: Lelkes Ágnes
Első pétervári úr: Kéry Gyula
Második pétervári úr: Bay Gyula
Mackó: Garics János
Spekuláns: Bányai János

A filmben elhangzik Murat, Marat és a többi francia történelemből ismert név. Mindez csak bonyolítja az intervenciós  történelmi háttér megértését, amely szubjektív megítélésem szerint a világtörténelemben a legbonyolultabbak közé tartozik.

A fordítás nehézségét elsősorban az adta, hogy a film 100 percében 1200 felirattábla található. Továbbá előfordulnak olyan párbeszédek, ahol a válaszok egyálalán nem az adott kérdésekre vonatkoznak, direkt növelve a film egyes részeiben tapasztalható káoszt. Három dal hangzik el a filmben, köztük az egyik legismertebb Viszockij dal, a "Gyerevjannie kosztjumi". A dalokhoz nem találtam műfordítást, minden igyekezetem ellenére úgy gondolom, hogy a dalok (mű)fordítása meghaladja orosz nyelvtudásomat, mint ahogy a "Veszélyes vendégjáték"-nál írtam, e fordításokat tekintsék tájékoztató jellegűnek."

 A felirat megtalálható itt, a film pedig itt... esetleg itt.

És most, ha nem haragudtok meg, szeretnék néhány, szerintem hasznos információt megosztani veletek a történelmi háttérről. Szükségesnek tartanám, hiszen szó szerint évtizedekig csak a párt- politikai szempontok alapján megfogalmazott, értékrenddel átitattok história értékelések voltak elérhetőek. Persze elég régóta nincs így.  Mára már elérhetővé váltak az objektív történelem szemléletet tükröző alkotások is. Mégis, mivel bennünket „nem érint”, így nincs is úgy a köztudatban ezen időszak eseményei.

Maga a film 1919.-ben játszódik, de egy kicsit vissza kell mennünk az időben a háttér megértéséig. Na nem sokáig, csak az első világháború  végéig. Az első világháború folyamán Oroszország az antant tagja volt. Az 1917-es februári forradalom, után sem kérdőjeleződött meg a polgári kormány számára, hogy a háborút folytatnia kell. Ez végzetes volt a központi hatalmak számára. Ugyanis gazdasági összeomlás előtt álltak. Az antant szorítása nem csak az ipari ter-

melést fojtogatta, hanem éhínséggel is fenyegetett. Mind Németországban, mind az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ennek elsődleges oka a munkaerő hiány volt. Hiszen férfilakosság színe-java kint a frontvonalak valamelyikén, lövészárokban csücsült. És ez volt még a jobbik eset. Mert ha nem, akkor a géppuskafészkekkel teletűzdelt ellenséges védelmi vo-
nalak ellen hajtották őket…

Az 1917. novemberi puccs után megvál-

tozott a helyzet. A bolsevikok számára mindennél fontosabb volt, hogy az ural-

mukat megszilárdítsák, illetve hogy mi-

nél hamarabb kiterjesszék az egész or-

szágra. Lenin úgy gondolta, ha nem kapnak egy kis lélegzetvételnyi szünet-

et, akkor a bolsevikok belebuknak a ha-

talom gyakorlásába. Így elsődleges prioritásúvá vált, hogy Németországgal fegyverszünetet, esetleg békét kösse-
nek. Nem elhanyagolható az a véleke-
dés se, amit a mai orosz történetírás egyes szerzői állítanak, miszerint Vlagyimir Iljics Uljanov nem kizárt, hogy a központi hatalmak fizetett ügynöke lett volna. Az tény, hogy mozgalma  jelentős anyagi támogatást kapott az illegalitás időszakában is, és később is. Persze ennyi még közel sem elég ahhoz, hogy hitelt érdemlően ilyet állíthassunk. A császári Németország számára kedvező volt a bolsevik hatalomátvétel. Az igazság az, hogy a központi hatalmak örültek ezen eseménynek, hiszen tudták, hogy Lenin úgy gondolja, hogy politikai érdekeit jelenleg nem szolgálja a világháborúban való részvétel. Így  Berlin lehetősé-

get látott abban, hogy az antant gazdasági blokádja megtörjön, és a német gazdaság lélegzethez jusson. Másrészt a keleti fronton felszabaduló csapatokat a franciaországi hadszíntéren kívánták bevetni. Esélyt láttak abban, hogy elindítsanak egy offenzívát, amelynek a célja Párizs elfoglalása volt.

Az antant vezetőit sem igazán izgatták az orosz események. Számukra Oroszország helyzete nem volt központi kérdés, mivel nem is igazán tartották európai hatalomnak. Sem gazdaságilag, sem ka-

tonailag nem tartották fontos országnak. Mivel agrárország volt, és területének jelentős része Ázsiá-

ban volt, nem tekintették fontos országnak. AZ 1917-es eseményekre úgy tekintettek, mint Oroszor-

szág modernizációs lépéseire. Ők az amerikaiak hadba lépésére vártak. Tudták, hogy a frissen ki-

képzett amerikai katonák, és a mögöttük lévő amerikai gazdaság, végleg a javukra fogja elbillenteni az erőviszonyokat. Oroszországra csak mint a központi hatalmak elleni blokád egyik láncszemeként volt szükségük. A bolsevikok hatalomból való eltávolítása egyik nagyhatalomnak sem volt az érde-

ke. A német külpolitika érdekei messzemenőkig egybeestek a bolsevikok kezdeti külpolitikai elkép-

zeléseivel. Lenin kész volt békét kötni, szinte bármilyen feltétellel. Ezzel a véleményével azonban kisebbségben volt a saját pártján belül. Ugyanakkor abban teljes volt az összhang a bolsevik párt vezetői között, hogy a forradalmat exportálni kell, és a világforradalomban fog majd kicsúcsosodni a szocializmus nemzetközi ügye. Ennek a forradalmi hullámnak az elindulást Nyugat-Európában kö-

zelinek gondolták.

Trockij és Buharin egyenesen azt várták, hogy a központi hatalmak csapatai elö-

zönlik Oroszországot. Abban remény-

kedtek, hogy ez egy forradalmi ellenál-

lást generál majd (úgy ahogy az 1792-

ben is történt Franciaországban), ami szimpátiát váltana ki az európai mun-

kásságban, és ők is megdöntenék az országukban fennálló rendszert. A bol-

sevik párt vezetőségében heves viták bontakoztak ki ebben a kérdésben. Le-

nin egyébként rendszeresen kisebbség-

ben maradt a véleményével.

Kezdetben nem a nyugat-európai orszá-

gok szóltak bele a szovjet-orosz belpoli-

tikába (intervenció), hanem épp a bolse-

vikok próbálták rendszeresen lázítgatni mind az antant, mind a központi hatal-

mak munkásait saját országuk ellen. Ha a külföldi hatalmak tiltakoztak a hazájukban tapasztalható bolsevik propaganda ellen, akkor a Külügyi Népbiztosság (ebben az időben így hívták a külügyminisztériumot) minden esetben azt a választ ad-

ta, hogy a bolsevik párt magánszervezet, amiért a szovjet kormány nem vállal felelőséget. A fegyver-

szüneti felhívás mellé Lenin hozzácsatoltatott egy felhívást Anglia, Franciaország és Németország munkásaihoz, hogy segítsék a szovjet-orosz kormány harcát a kizsákmányolók ellen.

A német külpolitika etnikai határok mentén kívánta felbomlasztani Oroszországot, hogy azután gyarmatosíthassa. Ásványkincseit, mezőgazdasági termékeit olcsón megvásárolhassa.

A németek és az osztrákok azonnal elfogadták az orosz fegyverszüneti javaslatot, csak egy kikötés-

ük volt, a békekötés szükségessége. A fegyverszünet megkötése után a harcok megszűntek, ugyan-

akkor erőteljes propagandát kezdtek a bolsevikok a központi hatalmak csapatai között terjeszteni. A breszti tárgyalások ideje alatt folyamatosan tartott a propaganda kampány, aminek következménye-

ként 1918. januárjában számos német városban sztrájk tört ki (többek között azonnali békét követel-

tek). A németek erre válaszul egyoldalúan elismerték Ukrajna függetlenségét. Erre Trockij átvette a tárgyalódelegáció vezetését. A németek tovább mentek, és már az  önálló Lengyelországról, Lettor-

szágról, Litvániáról is beszéltek. Ezzel tökéletes káosz idéztek elő a bolsevik pártvezetők között. Végül Trockij kijelentette, hogy nem írja alá a békeszerződést, de Oroszország nem is tekinti magát hadviselő félnek. Erre a németek bizonytalanodtak el… Végül 1918.februárjában megindították az of-

fenzívájukat a keleti fronton. Az orosz hadsereg maradéka még látszat védekezést sem hajtott végre, a németek gyakorlatilag fegyverlövés nélkül foglalták el az orosz városokat. Ezt látva Lenin, rákény-

szerült olyan intézkedések meghozására, amelyek ellentétesek voltak politikai elképzeléseivel.

Leninnek egyetlen külső segítsége maradt, az antant. Az antantnak pedig egyetlen érdeke, az hogy Oroszországot benntartsa a háborúban. A bolsevikokkal, és jövőbeli terveikkel egyáltalán nem foglal-

koztak (Ugyanezt a hibát követték el az amerikaiak is a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a mudzsahedekkel kapcsolatban.). Nem tartottak attól, hogy a németekkel Leninék békét kötnek, hiszen a breszti tárgyalások ideje alatt a bolsevik vezetőtől folyamatosan kapták a biztosítékot arra vonatkozólag, hogy az orosz fél nem kíván a háborúból kilépni, és csak időt húz Bresztben. 1918.február 21.-én a franciák biztosítják Trockijt, hogy katonai és pénzügyi segítséget fognak kapni a németek elleni küzdelemhez. Közben Leninék Petrográdból Moszkvába helyezték át a kormány székhelyét. Egyből be is költöztek a Kremlbe, amelynek őrségét a lett lövészek adták. Ez az ala-

kulat volt a leghűségesebb, legjobban felszerelt egysége a bolsevik kormánynak.

Március 3.-án az orosz fél aláírja a breszti szerződést. Feladták Lengyelországot, Finnországot, Lett-

országot, Litvániát, Észtországot, Ukrajnát és a Kaukázuson túli területeket. Oroszország legnépe-

sebb és leggazdagabb tartományait. A fegyveres erőket is le kellett szerelniük.

A németek ezután átcsoportosították csapataikat, és megindították a franciaországi offenzívájukat. Leninék pedig elkezdték szervezni az új hadsereget.

 

„Hosszú távon elképzelhetetlen a Szovjet Köztár­saság léte az imperialista államok mellett. Végül vagy az egyik, vagy a másik fél győzedelmesked­ni fog. És amíg ez el nem dől, a Szovjet Köz­társa-

ság és a burzsoá kormányok között elkerül­hetetlen a legszörnyűbb konfliktusok sorozata. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztály, a proletariá­tus, ha uralkodni akar – és uralkodnia kell –, ka­tonai szervezetével is kénytelen demonstrálni ebbéli szándékát."

Lenin ezen gondolatait mutatják, hogy mennyire szüksége volt az új hadseregre. De kezdetben prob-

lémát okozott a megfelelő emberanyag megtalálása. Az első világháború poklát megjártak nem kíván-

tak mundérba bújni.A sorozás során paraszttömegeket kellett volna kiképezni, ami ideológiailag nem volt megfelelő. Az oroszországi munkásság létszáma (a mítosszal ellentétben a munkások aránya a társadalomban nem volt annyira jelentős, mint ahogy azt később állították) alapján nem lehetett volna akkora sereget felállítani, mint amire igény lett volna.

Amerikai katonák Vlagyivosztokban, 1918.

Miután az antant ráébredt arra, hogy a szovjetekre nem számíthatnak a né-

metek elleni küzdelemben, jelképes erőkkel partra szálltak. Először Mur-

manksz kikötőjébe érkezett meg egy kisebb expedíciós angol csapat, 1918 márciusában. Erről az akcióról nem csak tudott előzetesen Moszkva, ha-

nem bele is egyeztek. Murmanszk után, Arkhangelszk kikötőjében is megjelentek az angolok. Az antant jelenlétének elsődleges célja az volt, hogy a nevezett kikötőket megvédjék a finn és német csapatoktól. Másodlagos cél az ezen kikötőkben már 1916-tól felhalmozott hadianyag védelme. Közben japán csapatok jelentek meg Vlagyivosztokban is. Hivatalosan az antant csapatok segíteni mentek, valójában az orosz Távol-Kelet annektálását készítették elő. Mindezt a szovjet vezetés gyanakvással fogadta. A tavaszi franciaországi hadjárat német sikerei lenyűgözték a moszkvai vezetést. A két ország viszonya egyre szorosabbá vált. A német kormány több mint négy millió márkával támogatta a szovjet kormányt ebben az időben. Ugyanakkor Berlin nem csak a bolsevikokban gondolkodott, ezért kapcsolatot keresett más oroszországi politikai körökkel (például a szibériai liberális kormány is kapott segítséget) is. Természetesen pénzügyi támogatást is adtak nekik is.

Több erőcentrum is volt ekkor Oroszországban. A moszkvai mellett már említettem a szibériait, de a Volga középső vidékén is kialakult egy, az eszerek által vezetett terület. Szamarában  megalakították az Alkotmányozó Alkotmánygyűlés Nemzetgyűlés Bizottságát  (Komucsot-ot) ,és Oroszország e-
gyetlen legitim kormányának tartották magukat. Fennhatóságukat a Cseh Légió által elfoglalt terület-
re korlátozódott. ( Az első világháború során az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének állományá-
ból közel 40-50 000 cseh és szlovák származású katona esett hadifogságba.

A Cseh Légió útban Szibériába, 1919.

Nagy többségükre elmondhatjuk, hogy német, és magyarellenes érzelmekkel rendelkeztek. Persze ezen nem sza-

badna csodálkoznunk, hiszen az Oszt-

rák-Magyar Monarchia etnikai kisebb-

ségeinek politikai érdekérvényesítő ké-

pesség a kiegyezés után (1867), erő-

sen korlátozodott. Már az Ideiglenes Kormány idejében megindult  a tobor-

zás közülük. Ezek a katonai egységek az 1917.-es hadjárat során már harcol-

tak is. A többiek továbbra is az ukraj-
nai hadifogoly táborokban maradtak. A breszt-litovszki béke megkötése után, a szlovákok és csehek attól tartottak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, és Németország hivatalos körei is dezertőröknek fogják tartani őket, ezért a leggyorsabban elkí-
vánták hagyni Oroszország területét. A moszkvai vezetés beleegyezett, hogy a cseheket, és a szlovákokat katonai kontingensé szervezzék, és kelet felé elhagyhassák az országot. Úti céljuk Vlagyivosztok lett, megérkezésük után, a tervek szerint, behajózták volna őket Franciaországba. Azért oda, mert Párizsban székelt Tomas Masaryk, Csehszlovák Nemzeti Tanács vezetője. Fegyvereket megtarthatták, illetve fegyvereket kaptak is, hogy az út során meg tudják védeni ma-
gukat. Cserében ígéretet tettek arra, hogy az orosz belpolitikai csatározásokból kimaradnak . Az evakuálás egészen május 14.-ig probléma mentes volt. Ekkor Cseljabinszk állomásán szóváltás a-
lakult ki cseh és magyar hadifoglyok között. A vita eldurvult, és egy magyar áldozata is lett az ellen-
ségeskedésnek. A helyi tanács letartoztatott néhány csehet, a kontingens tagjai válaszul elfoglalták a helyi fegyverraktárat. A város vezetése engedett az erőszaknak és kiengedték a letartóztatottakat. Ezt megtudta Trockij, aki a Cseh Légió lefegyverezését követelte. Utasítást adott ki, amely szerint a Légió tagjait integrálni kell a Vörös Hadseregbe, vagy esetleg a kényszermunkás zászlóaljakba. Akik ellenálltak, azokra koncentrációs tábor várt volna. Általános vélekedés volt a csehek és szlovákok kö-
zött, hogy Moszkva Berlin kérésére tenné ezt, ezért fellázadtak, és ellenőrzésük alá vonták a transz-
szibériai vasút vonalat. Mindezt azért, hogy biztosítani tudják az útjukat tovább Vlagyivosztok felé. A bolsevik vezetés nem tudta a Cseh Légiót megfékezni. A Volga középső vidéke felett is elvesztették az ellenőrzésüket. A létrejövő vákuumot használták ki az eszerek. A kommunisták ezután már élet-
bevágó fontosságúnak tartották, hogy egy ütőképes hadseregük legyen. A szolgálatukban álló volt cári tábornokok, és a francia katonai tanácsadók hatására feladták a munkásmilícia ideálját, és be-
vezették az általános hadkötelezettséget. 1918.május 29.-én általános mozgósítást rendeltek el. Két hónappal késöbb minden 18 és 40 közötti személyt behívtak, és még a volt cári hadsereg tisztjeit is, akik 26 és 31 év közöttiek voltak.  Így született meg a Vörös Hadsereg (cári tisztek bábáskodása mellett. Nem véletlen, hogy 1937-ben politikai okból tisztogatások kezdődtek a Vörös Hadsereg tiszti karában… Napjainkban szokás Sztálinról, mint alaptalanul üldözési mániában szenvedő, esztelen emberről beszélni, de valójában tetteiben van logika. Nem is kevés. Még ha ez a logika ördögi is. „Őrült beszéd, de van benne rendszer…”- ha szabad Shakespeare-t idéznem ebben a kontextusban…), amely sereg felépítése és fegyelmi szabályai erősen hasonlított a cári hadseregére. Fő újítás a „komisszárok” megjelenése volt. Mivel tisztek múltjukból fakadóan nem bolsevik háttérrel rendelkeztek, Trockij szükségesnek látta, hogy politikailag megbízható személyek ellenőrizhessék a hadsereg irányítóit.

„Minden szakértő mellett jobbról is, balról is egy-egy komisszárnak kell állnia, revolverrel a kézben.” – mondta Trockij.

1918. nyarán a rezsim ennek ellenére még mindig II.Vilmos (a német császár) jóindulatától, és pénzügyi támogatásától függött. Ezt maga Trockij is elismerte. Tudta, hogy német segítség nélkül összeomlana a bolsevik rezsim. Bár megindult Berlinbe az intrika, a Külügyminisztérium továbbra is bízott a bolsevikokban. Ugyanis az orosz belpolitikai erők közük egyedül ők fogadták el a breszt-li-

tovszki békét. A németek biztosították Moszkvát, hogy nem támadják meg Petrográdot. Így, a lett lö-

vészeket, akik addig Petrográd védelmével voltak megbízva, átcsoportosíthatták keletre, és azok meg tudták állítani a csehszlovákokat. Közben az esszerek elhatározták, hogy háborút provokálnak Moszkva és Berlin között. Az okokról (is) így vallott az egyik vezetőjük Marija Szpiridonova:

„fájdalmas számomra most… látni, hogy a bolsevikok, akikkel mind­mostanáig vállvetve dolgoztam, akikkel ugyanazokon a barikádokon harcoltam… a Keren­szkij-kormány politikáját követik.”

Ezért az esszerek nekiláttak egy saját hadsereg szervezéséhez. A Cseka semmit nem tudott erről a szervezkedésről. Talán azért mert a Cseka vezetőjének, Féliksz Dzerzsinszkijnek a helyettese is eszer volt. Az esszer összeesküvést a Ljublankán, az államvédelem központjában szervezték. Úgy gondol-

ták, hogy a német nagykövet meggyilkolása (lám-lám hová vezetett a Narodnája Volja által annyira támogatott politikai merényletek, gyilkosságok… Teljesen elfogadott politikai gyakorlattá.) után ki-

tör a két állam közötti háború. Elképzelésüket végre is hajtották. A merénylet helyszínén hamis Cse-

ká-s dokumentumokat hagytak szerte-szét, így kívánták a gyanút a bolsevikokra terelni. Mindezt egy baloldali szervezetek által kitervelt felkélés követte. Lenin a hozzá leghűségesebb lett lövészek segít-

ségét kérte, akik másnapra le is verték a lázadást.  Hogy kiengeszteljék a németeket megígérték nekik, hogy 200 eszer vezetőt, köztük Szpiridonovát is, kivégeznek. Valójában nem tették ezt meg, mert fél-

tek hogy az eszerek politikai merényletekkel válaszolnak majd a kivégzésekre. Szpiridonovát 1941-

ben gyilkolták meg az orjoli börtönben (de nem volt végig fogságban. Hol elengedték, hol újra bezár-

ták a következő több mint két évtizedben.) Ugyanazon a napon, amikor kitört az eszer lázadás, Ja-

roszlávban és környékén, antibolsevista felkelés tört ki. A vezetője Borisz Szavinkov volt. Tizenhat napig tartották magukat a fehér katonatisztek. A bosszú kegyetlen volt.

A Kremlben augusztus elsején tudták meg, hogy egy 8500 fős brit-amerikai kontingens szállt partra Arkhangelsznél. A feladatuk az volt, hogy segítsenek evakuálni a Cseh Légiót.  Murmaszkban továb-

bi 15 000 katona szállt partra.  Az amerikai haderő Vlagyivosztokban is megjelenik ekkor.  Az antant nem az orosz belpolitikába kívánt ezekkel a csapatokkal beleszólni (persze a győztes polgárháború után a bolsevikok ezzel magyarázták az eseményeket nemzedékeken át, ezzel mintegy alátámasz-

tották a későbbi hidegháborús teóriájukat.), csupán reaktivizálni szerették volna a keleti frontot. Hi-

szen így teljes maradhatott a blokád a központi hatalmak körül. A szövetségesek úgy gondolták, hogy terveikhez elég lesz körülbelül 30 000 ember (az intervenciós sereg létszámából is látható, hogy nem volt céljuk az aktuális orosz államhatalommal konfrontálódniuk.)

A bolsevik vezetés kezdetektől fogva erősen tartott az antant jelenlététől, ezért Grigorij Csecserin külügyi népbiztos már augusztus 1-jén katonai segítséget kért az új német nagykövettől. Berlinben örültek az orosz közeledésnek. A német katonai segélynyújtást azonban nem történt meg, mert időközben a Német Birodalom gazdaságilag, katonailag összeomlott, és kapitulált. 1918.októberében már egyetlen oroszbarát politikus sincs pozícióban, és az új kormány el kívánt távolodni az orosz bolsevikektől.

November 13.-án a moszkvai vezetés egyoldalúan érvényteleníti a breszt-litovszki békeszerződést, és a kiegészítő megállapodást is. Később Versailleban, a békekötés

egyik feltétele az volt az antant részéről, hogy Németország is érvénytelenítse ezt a szerződést. A novemberi forradalmat nem tekinthetjük zárt, csak egy országot érintő eseménynek. Mind az antan-

tot, mind a központi hatalmakat érzékenyen érintette. Ugyanakkor a bolsevikok maguk is úgy tervez-

ték, hogy a forradalmukat exportálják a világ többi országába. Nem csak ideológiailag készítettek fel a jövő forradalmárait, hanem ellátták őket anyagi eszközökkel is (például pénzzel) bőségesen.  A tör-

ténelem fintora, hogy a kezdetben a császári Németország pénzelte Lenin mozgalmát, majd a német összeomlás után a bolsevikok nem kevés pénzzel látták el Joffét, hogy minél előbb kitörhessen a for-

radalom Németországban is.

Moszkva 1918. tavaszán tárgyalt az antanttal, hogy egy többnemzetiségű németellenes hadsereg felállítását segítsék a nyugati hatalmak. Beleegyezett  az antant murmanszki jelenlétébe. Fél évvel ké-

sőbb, már német segítséget kért  az északi kikötőinek visszaszerzése, és a fehér csapatok szétverése érdekébe. A német összeomlásig Berlin időről-időre beavatkozott (hol csak politikailag, hol pénzel) az orosz belpolitikába, hogy a bolsevikok hatalmát megmentse, megsegítse. Persze, később már csak ideológiai okokból sem ismerték el a bolsevikok, hogy egyetlen nagyhatalom sem akart beleszólni az orosz belpolitikába, nem akarta megbuktatni a bolsevikokat. Az antantnak egyetlen célja volt, hogy a keleti front megmaradjon aktív harci területnek, ezzel is gyengítve a németek nyugati fronton állomá-

sozó csapatait. A központi hatalmak célja épp ellentétes volt, pacifikálni akarták volna Oroszorszá-

got. A bolsevik pávatánc következménye volt az idegen csapatok oroszországi jelenléte.  Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy a moszkvai propaganda folyamatosan lázítani próbálta a többi állam pol-

gárait. Az összes külföldi kormány legitimitását kétségbe vonták. A német forradalmat aktívan támo-

gatták ( a magyarországit csak azért nem támogatták aktívan, mert kedvezőtlenné vált a belpolitikai helyzetük. De tervbe volt véve az is…).

 Tehát az úgynevezett intervenció, igencsak kétirányú volt. (Ha finoman akarnék fogalmazni. Bár tény, hogy idegen katonai beavatkozást csak Szovjet-Oroszország szenvedett el.) Szemben mindazzal amit a szovjet propaganda évtizedekig sulykolt… De ez már egy másik történet…

Az is igaz, hogy a harci események ezután még folytatódtak. Sőt! Hiszen Leninék nem végeztek fél munkát. Amibe  belekezdtek, azt igyekeztek be is fejezni. Céljuk eléréséhez több eszközt is alkalmaz-

tak. Nem kívánok most ezek mindegyikét végigvenni (már csak azért sem, mert az ősszel, egy másik film kapcsán tervezem, hogy érintem még a témát), de az egyik ilyen eszköz a polgárháború volt.

A sztálinista történelemhamisítás egyik állítása, hogy a bolsevikokat belekényszerítették a polgárháborúba. Lenin egy évtizeddel az esemény előtt egyetértett Marx-szal abban, hogy a párizsi kommünárok (1871) bukásának egyik oka az volt, hogy nem kezdeményeztek polgárháborút.

„A proletár jelszó a polgárháború kell hogy legyen.”- hirdette Lenin.

A nyolcvanas évek végén, amikor már látszott, hogy súlyos működési rendellenességek vannak az úgynevezett „béketábor”-on belül, újra elővették a hruscsovi maszlagot: az a baj, hogy az eredendően igaz tant, idővel eltorzították (ekkor már nem Sztálin volt a torzító, hanem már Leninnel is voltak problémák.  Marx továbbra is tévedhetettlen maradt… Szóval ekkor „előkerült” Trockij is.  Ismét beszéltek róla. [De ez az értelmiségi pótcselekvés elég rövid ideig tartott…] Mintha ő teljesen mást képviselt volna mint Lenin.)

„ A szovjethatalom szervezett polgárháború.” – hirdette Trockij.

Most mégsem térnék ki a polgárháború részleteire, egyrészt mert  az Együtt szolgált két bajtárs című film kapcsán mintha vázlatosan írtam volna… A Vörös Hadsereg fehérek elleni küzdelmeinek részleteitől most eltekintenék. De arról azért ne feledkezzünk el, hogy 1918-ban Oroszországban megjelenő antant csapatok sem váltak kámforrá…

Sőt! A britek jelentősen segítették főként hadianyaggal az úgynevezett fehér csapatokat. Természetesen később, a győztes vörösöknek propaganda okokból, eminens érdekük volt ennek a segítségnyújtásnak a nagyságának az eltúlzása. Már csak azért is, hiszen ez a hadianyag jelentős segítség volt. Mert semmilyen jelentős, összehangolt katonai akciót nem hajtottak végre orosz földön külföldi csapatok a polgárháború időszakában. Az angolokat kivéve (és ők is csak 1919-ben) egyetlen külföldi kormány sem kívánta a bolsevik rendszer megdöntését. Az angol kormányt, amely koalíciós kormány volt, Lloyd George vezette. Egyszerre kellett odafigyelni Winston Churchill hangos antibol-
sevizmusára, és a munkáspárti vezetők bolsevik szimpátiájára. E miatt az angol magatartás határo-
zatlan volt. Woodrow Wilson amerikai elnök és Lloyd George eleinte a tárgyalással kívánta az orosz polgárháborús helyzettett megoldani.  A  bolsevizmus elleni harcias fellépést  egész Európában, gyakorlatilag legszenvedélyesebben  Churchill képviselte (Elgondolkodtató, hogy Churchill aki egész életében elkötelezett antikommunista volt, mégis szövetségre lépett a kommunistákkal, mert sokkal veszélyesebbnek tartotta a  barna hidrát, a vörösnél. Ahogy 2.világháborús emlékirataiban [amelyért irodalmi Nobel díjat kapott] meg írta,  magával az ördöggel is hajlandó volt szövetséget kötni, Hitler ellen.  Elgondolkodtató, hogy napjainkban vannak akik egyrészt Churchillre hivatkoznak, másrészt a  hidrát próbálják fehérre mosni. Lehet, hogy nem csak hivatkozni kellene Churchillre, hanem néha olvasni is kellene tőle valamit? Hiszen írt annyi könyvet…). Rájött, hogy a nemzeti politikák túlhaladottakká váltak. Az 1.világháború lezárt egy ideológiai korszakot is. Ráérzett, hogy az eljövendő kor nem nemzeti politikáról fog szólni, hanem nemzetek feletti ideológiákról. Azok összecsapásáról. Ennek a felismerésének köszönhette, hogy minden más politikusnál hamarabb felismerte a kommunizmusban és a nemzeti szocializmusban lévő veszélyt. A  kommunizmust sátáninak, ördögi  ideológiának  tartotta, ezért  a fehérek ügyére, mint Anglia ügyére tekintett. De befolyása az angol külpolitikára ekkor kevés volt. Európa kimerült a világháborúban és ez determinálta az oroszországi eseményekhez való hozzáállást is.

Franciaország (és a film szempontjából ez a „fontosabb”)  oroszországi politikáját két dolog motiválta. Az első az volt, hogy szerette volna megakadályozni német-orosz közeledést, a másik, hogy kompen-
zálják az anyagi veszteségért amit a bolsevik államosítások okoztak neki. Intervenciós serege nem volt nagy létszámú, és csak Dél-Oroszországban tartózkodtak (1919.márciusától). Harcértékük nem volt jelentős, az első jelentősebb összecsapás után kivonultak.

Az amerikaiak angol nyomásra jelentek meg az északi kikötőknél, a japánok állampolgáraik védel-
mére hivatkozva a távol-keleti részen.  A japán haderő egyértelműen zsákmányszerző céllal érkezett, és nemhogy segítették volna Kolcsakot, hanem inkább nehezítették a dolgát. Tudták, hogy ha Kolcsak hatalma megszilárdul, akkor nekik menniük kell.

A Pilsudski marsall vezette lengyel csapatok 1919 folyamán behatolnak Belorussziába és Ukrajna te-
rületére. Ezen csapatokat a  független Lengyelország (minél nagyobb területen) megteremtésének  eszméje hevítette.  1919 júliusában titkos tárgyalások kezdődtek Moszkva és Varsó között.  A lengyel semlegességért cserébe a bolsevikok hajlandóak voltak elismerni a nagy (nem az úgynevezett  kong-
resszusi) Lengyelrszágot.  Leninék könnyedén lemondtak területekről, hiszen abban hittek, hogy a közelgő világforradalom után a határok jelentősége megszűnik. Természetesen a forradalmi világ vezetésében maguknak nem alárendelt szerepet szántak.  Pilsudski, Gyenyikin és a Vörös Hadsereg későbbi marsallja Tuhacsevszkij is egyetértett abban,  hogy ez, a lengyelek tétlenkedése hozta meg végül a vörösök győzelmét. Ugyanis  43 000 katona átcsoportosítására adott lehetőséget…

Kolcsak bukása után, a brit intervenciópártiak teljesen elvesztették befolyásukat a kormányban. A miniszterelnök egy utolsó segélyt adott Gyenyikinnek. Épp akkor amikor Gyenyikin a siker kapujában volt…  Október 7.-én seregei Moszkvától 300 kilométerre,  Orjolban voltak.
A győzelem kapujában egyedül maradt.

Tuhacsevszkij

 A polgárháború egyik kísérő jelensége volt az ukrajnai pogromok. (Tyihon pátriárka volt az egyetlen aki felemelte szavát a kegyetlenkedések ellen [1919.július 21].)

Hasonló üldöztetésnek a zsidóság a 17.század közepe óta, amikor a kozákok lero-
hanták a lengyeleket,  nem voltak kitéve Ukrajnában. Ahogy Paul Johnson A zsidók története című könyvében (Európa Könyvkiadó, ISBN: 9789630792912) részletesen tárgyalja is, a 19.századi Oroszországban numerus clasus volt érvény-
ben. Csak a népesség számarányának megfelelően tanulhattak felsőbb iskolákban. Ez az Letelepedési Övezetben (lásd A mérkőzés bejegyzését) feszültség forrás lett az ott lakók között. Mivel a korrupció elterjedt volt az egész országban, így ezen törvényeket kijátszották. Ez aláásta a törvények, a törvényes rend iránti tiszteletet. Másrészről azon zsidó fiatalokat, akik a hagyományos vallási közösségbe nem kí-
vántak beépülni (és 19.század végére a vallástalanság a modernizmus egyik esz-
méjévé vált), a cionizmus, a baloldali szocializmus, esetleg a forradalmi mozgal-
mak felé kényszerítette. Az asszimiláció az évszázados előítéletek, és a törvényi szabályozás miatt szinte lehetetlen volt. Így a rendszer gyakorlatilag "kitermelte" azokat a forradalmároknak egy részét, akik életük művének tartották az általuk gyűlölt, kirekesztő monarchia megdöntését. Mivel társadalmi kirekesztettségük megszűnését láthatták a forradalomban. Lehetőséget arra, hogy ne páriaként kell-
jen élniük. A forradalmak következtében valóban különböző hivatásokat űzhettek, így megjelentek a végrehajtó hatalomban, az igazságszolgáltatásba, az önkormányzatokban. A 'mindenütt ott vannak' xenofób érzés keveredhetett, az  'ezeket is forradalom ültette a nyakunkba' é-
letérzéssel. Ekkor és itt alakul ki az az antiszemita toposz, hogy a bolsevik forradalmat a zsidók talál-
ták ki. Sólem Áléchem Tevje a tejesember címmel egy nagyon szívbe markoló könyvet írt erről az időszakról (ne tévesszen meg senkit, hogy a Broadway és Hollywood is felcukrozta ezt az alkotást. Egy igazán megrázó könyvet ismerhet meg az, aki nem rest felkutatni és elolvasni ezt a művet.) Az oroszországi zsidóság jelentős része elhagyta az országot (Palesztina és az Egyesült Államok volt a két fő cél), az otthon maradottak egy része pedig radikalizálódott, forradalmi eszmék követője lett. (Ilyen személy Grín is  'Az államtanácsos'-ban. A televízió számára készített mini sorozat egyik jel-
enete erről árulkodik. ) Ugyanakkor arról megszoktak feledkezni, hogy a zsidó származású forra-
dalmárok elsősorban épp zsidó identitásukat tagadták meg. (Feljegyezték, hogy amikor zsidó dele-
gáció arra kérte Trockijt, hogy segítsen sorstársait, az így válaszolt: „Nem zsidó vagyok, hanem in-
ternacionalista.”)

Sőt, nemegyszer bősz antiszemitákká váltak.  A zsidóság és a forradalom fogalmainak összekapcso-
lásának szülőhelye Oroszország, és a balti németek közvetítésével jutott el ez az eszme a weimari köztársaságba, hogy később a nácizmus egyik tézisévé váljon

1919.november 8.-án az angol miniszterelnök kijelenti, hogy értelmetlen az oroszországi intervenció. Mindez demoralizálólag hat Gyenyikin csapataira.

Gyenyikin lemondása után (1920.április), Vrungel lesz a fehér csapatok vezetője.

November 20.-án Vrungel csapatainak maradékát angol és francia hajókon evakuálják Konstantinápolyba. Ezzel gyakorlatilag befejeződött a polgárháború… Pontosabban szólva megszűnik a bolsevikokal szembeni erős, szervezett ellenállás. Még el kell telnie néhány évnek, hogy... 

A polgárháború áldozatainak pontos számát nem ismerjük. De milliós nagyságrendűre becsülik. Nem csak a fronton haltak meg az emberek, hanem a hátországban járványok is tizedelték a lakosságot. Az alultápláltság a halálos kórokozóknak kedveztek...

Körülbelül 1,5-2 millió ember emigrált a polgárháború során az országból…

Döbbenetes szám…