9. század

 
Ez egy jó "régi" film. A vérgőzt-puskaporszagot kedvelő szubkultúrában igen csak kedvelik. Magyarországon is. Van annak már tizenéve is, hogy készítettek hozzá magyar nyelvű feliratot. Már csak ezért sem ismeretlen a hazai háborús filmek kedvelői számára ez a film. És nem alaptalanul. Látványban vetekszik az amerikai alkotásokkal. Fjodor Bondarcsuk - mint rendező - nagyot dobott ezzel az alkotással. Ízlés kérdése, de szerintem nagyobbat, mint a Sztálingárddal. Ami szintén az ő elképzelése alapján készült. (Oldfan és Szaki még 2013-ban készítettek magyar nyelvű feliratot ehhez a filmhez is.)

A film sikerére és népszerűségére jellemző, hogy számítógépes játékok is készültek, amelyek a rajongókat célozták meg. Taktikai játék is, és FPS is.

A film cselekménye megtörtént esemény alapul. Ám jelentősen eltér a valóságtól. Ljutij kivételével mindenki hősi halált hal. Ám a valóságban ez nem így történt. Ugyanakkor a filmben egyetlen karaktert mintáztak valós személyről: Dzsokondát (Konsztantyin Krjukov alakítja).  Az eredeti esemény valójában hollywoodi, legalábbis Bondarcsuk verziójához képest. Igazából az összecsapásban nem semmisült meg a 9. század. A többség túlélte a harcot. Mint egy amerikai filmben... Persze, az élet időnként giccsesebb, mint egy leányregény. Az kamasz Bonaparte Napóleon szerelembe esik, de az egyik osztálytársa is ugyanazt a bakfist nézi ki magának. Ez már egy szerelmi háromszög! És kit választ a kislány? A döntés örök haragot, és személyes konfliktust hozz létre a két siheder között. Bonaparte egyiptomi kalandja (1798-1799) során - pontosabban annak szíriai hadművelete során (1799) - megostromol egy kis erődöt Acrét (ma  Akko), amelyet nem sikerül bevennie a francia köztársasági csapatoknak. És ez a kudarc gyakorlatilag megpecsételte a - későbbi császár úgy hívta, hogy az - " csodálatos egyiptomi kaland" sorsát. És ki volt a védők parancsnoka? Igen, egy francia tiszt. Az aki...  Most mondjátok meg őszintén! Ha filmen látjátok (vagy könyvben olvassátok ezt) akkor mire gondoltok? Szerintem azt, hogy ilyen nincs! De. Van...

Szóval, úgy próbálja az alkotás realisztikusan bemutatni az afganisztáni háború egyik eseményét, hogy a (had)történelmi tényekhez elég szabadon nyúl. Mégsem lesz hiteltelen az alkotás. Honnan tudom? Azt hiszem, Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című riportkötete könnyen meggyőzhet minket erről. Sőt, talán azt is mondhatjuk, hogy hiába próbál realisztikus lenni Bondarcsuk: a háború sokkal megrázóbb, vérgőzősebb és kegyetlenebb, mint a mozi. Mert nem az a cél a mozgóképek készítőinek, hogy a jegyet vásárlók ne nézzék végig az alkotásukat.

A legfelsőbb szovjet vezetés utasítására az afganisztáni háborúban szovjet részről csak olyan alakulatok vehettek részt, amelyeknek a tagjai keleti szlávok (és más európai nációk tagjai) voltak. Így akarták elkerülni azt, hogy vallási alapon megosztottá váljon a Szovjet Hadsereg. Tekintettel arra, hogy az amerikai kormányzat - a CIA bevonásával - iszlám fundamentalista harcosokat fegyverezett fel, hogy megdöntsék a szovjetek által támogatott afgán kormányzatot. A mudzsahedinek között a fundamentalista iszlám volt az összetartó kapocs. Hiszen a próféta zöld zászlaja alá nem csak afgánok álltak be, hanem a szélesen értelmezett Közel-Kelet számos országából érkeztek dzsihadisták. Ebben a háborúban számos később nemzetközi hírnévre szert tevő harcos esett át a tűzkeresztségen. Életformájukká vált a Szent Háború. Afganisztán után aktívan részt vettek a csecsen háborúkban is. De a legismertebb közülük Oszama bin Laden lett, akinek a nevéhez fűződik a 2001-es repülőgép eltérítéses támadások a Word Trade Center és a Pentagon ellen. Ezek voltak a legjelentősebb akciói. Ezt megelőzően Afrikában intéztetett támadásokat amerikai célpontok ellen, de ha ezekre a Clinton kormányzat erőteljesebben reagált volna, akkor szeptember 11.-ei nap nem különbözne annyira a legtöbbtől.

Egy szó mint száz! Az Szovjet Hadsereg afganisztáni bevonulása egy vallási-ideológiai háború volt. Ám 1987 végén már a kivonulásra készültek a legnagyobb szocialista ország fegyveres erői. Talán a sors fintora, hogy a legvéresebb ütközet még hátra volt. A kormányerőket Hoszt városánál - amely Afganisztán dél-keleti részén található, nem messze a pakisztáni határtól -  bekerítették a mudzsahedek. A hadsereg elvesztette az ellenőrzést a Hoszt Gardezzel összekötő út felett. A Szovjetunió katonai vezetése úgy döntött, hogy megsegíti a bajba jutott szövetségeseit. A katonai művelet a Magisztrál (fővezeték) nevet kapta. 1987. december 30.-án indult meg az első segélyszállító konvoj azon a műúton, ami felett már nem az afgán reguláris erők uralkodtak. A Magisztrál hadművelet csúcspontja a 3234. számú magas területért folyó harc volt, amely 1988. január 7.-én és 8.-án zajlott le. (Ennek az eseménynek a bemutatása a film lényege.) A Hoszt-Gardez műút volt az egyetlen kapcsolat, az egyetlen lehetőség amin keresztül ellátható volt a város. Körös-körül mindenütt hegyek, amiken keresztül jelentős mennyiségű árú átvitele lehetetlen. Aki birtokolta az utat, gyakorlatilag azé volt Hoszt városa. Ezért az út mentén mindenütt ellenőrző pontokat telepítettek, amiket a mudzsahedek rendszeresen lőttek, ostromoltak. A 3234-es magassági pont védelmére a 9. század volt kirendelve. Parancsnokuk Szergej Tkacsov, akinek harminckilenc katonája volt. Január 7.-én kora reggel támadtak először az iszlám harcosok. Ezt az attakot az ejtőernyősök visszaverték. A következő ütközet délután fél négykor kezdődött. Ekkor már akna- és gránátvetőket is bevetettek a támadók. A harmadik roham fél ötkor indult. Ekkor a vesztéségek 15 muszlim halott és körülbelül 30 sebesült, a másik oldalon meghalt Vjacseszláv Alekszandrov (младший сержант) törzsmester (?) és a géppuskása. Igazi hősként viselkedtek. Alekszandrov megparancsolta embereinek, hogy vonuljanak vissza és másodmagával tartották az állást a legvégsőkig. A parancs oka egyszerű volt. A géppuska fészekre koncentráltak a támadók. Gránátvetőkkel. A következő támadás 18 órakor volt. Ekkor hal meg Anatolij Kuznyecov közlegény. 19:10 a következő attak időpontja. A legbrutálisabb a következő támadás volt, ami 23 óra 10-kor kezdődött. Január 8.-án 3 órakor kezdődött a 12. támadás. Ekkora a szovjet erők nem csak teljesen kifáradtak, hanem a lőszerük is elfogyott. Ugyanakkor, az utolsó pillanatban a helyszínre érkezik Alekszej Szmirnov hadnagy felderítő szakaszával, és lőszert is hoztak. Ezzel gyakorlatilag a csata befejeződött. Érdekességként még megemlíteném, hogy a pakisztáni hadsereg helikopterei is beavatkoztak a küzdelembe, természetesen a mudzsahedek oldalán. Ezek a légi járművek utánpótlást és muníciót hoztak és sebesülteket vittek. A szovjet felderítők megtalálták és megsemmisített az egyik leszálló helyüket. A poszt védőit egy D-3 tűzérségi üteg és három Akácija (2sz3) önjáró tarack segítette. Szóval, volt csim-bumm cirkusz... 39 ejtőernyős 12 órán keresztül küzdött 400 mudzsahed ellen. Hat szovjet katona meghalt, 28 megsebesült. Kilencen súlyosan. Minden deszantost kitüntettek Vörös Csillag vagy Vörös Zászló Érdemrenddel. Alekszandrov főtörzsőrmester és Melnyikov közlegény poszthomusz Szovjetunió Hőse kitüntetést kapott. Az ellenség a Fekete Gólya különítmény tagjai voltak. Ezt az alakulatot 1979-ben hozta létre a pakisztáni hadsereg, azzal a céllal, hogy az Afganisztánban tartozkodó szovjet erőknek méltó ellenfeleik legyenek. Ők voltak a támadó mudzsahedek.

E rövidke összefoglaló alapján is láthatjuk, hogy a valós történet semmivel sem marad el a rendező elképzeléseitől. Valamiért Fjodor Bondracsuk mégis úgy gondolta, nagyon át kell írni a történetet.

Hiszen a csata télen történt, és Afganisztán hegyei között nem olyan napsütötte a tél, mint a filmben. Ahogy az sem igaz, hogy a szovjet csapat a harc legvégén légitámogatást kapott volna. A film sikere után újságírók keresték meg a túlélőket és a véleményüket kérdezték a filmben látottakról. A század parancsnoka, aki az ütközet idején szabadságát töltötte, Alim Mahotlov ezredes cáfolta, hogy az italozás és a kábítószer élvezet annyira elterjedt lett volna a 9. század katonái között, mint ahogy a filmben megjelenik. Hiszen ezen harcosoknak nap mint nap 40 kg-os teherre a vállaikon kellett hegyvidéki terepen mozogniuk. A fentebb említett riportkötetben található egy olyan vallomás ami szerint az iszlamisták a hegyi ösvényeket - főként az ellenőrző pontok környékén - teleszórták nagy tisztaságú heroinnal. A szovjet katonák egymást figyelmeztették, hogy senki még csak véletlenül se vegyen fel a zacskókból, mert (a tisztasága miatt) már az első trip is függőséget fog okozni. Tehát a lehetőségük meg volt, hiszen az ellenség hadviselésének része volt a kábszer, de tudták, hogy az életükkel játszanak. Nem tudom magamtól elhessegetni azt a gondolatot, hogy a rendező egy orosz Szakaszt vagy ne adj Isten, egy ruszki Szarvasvadászt akart készíteni. Vagy csak nem tudta kihagyni a vietnami-afganisztáni háborúk banális párhuzamát. Ami azért ma már annyira közhelyes. Ahogy a 9. század elkészültének idején (2005) is az volt. (A 20. század történelmén végig húzódik a kábítószerrel történő hadviselés. A titkosszolgálatok előszeretettel használják  a hadseregek, társadalmak szétzüllesztésére. Időnként fény derül ezekre a machinációkra, mint pl a CIA-éra a vietnami háború esetén. Napjainkban, hatalmas probléma a kábítószer Moszkvában, ami a közép-ázsiai muszlim országokból kerül a fővárosba. Ugyanakkor az Európába irányuló kokain kereskedelem fő elosztóhelye is Moszkva. Ahogy az USÁ-ban irányulóé meg Kuba volt{?}. Miközben ezekben a relációkban a politikai feszültségek eléggé élesek. Mindez véletlen?) Valerij Vosztrotyin gárdaezredes, Szovjetunió Hőse, elismeri, hogy a 9. századba összegyűjtötték a problémás, balhés katonákat, de hangsúlyozta, hogy mindannyiuk kitűnő lövész, sofőr volt. Nagyon jól kiképzett harcosok. Az összes szovjet alakulat közül a legprofibbak voltak. A 9. század az elsők között érkezett Afganisztánba, és Amin palotájának ostromában is részt vett. Szó szerint válogatott emberekből állt. A legnehezebb, legveszélyesebb hadműveletekben megtaláljuk az alakulatot. Andrej Prokonics őrnagy szerint - a 7. század parancsnokhelyettese 1981.08.-1983.11. között - olyan nem volt, hogy egy egységre ráfelejtkeztek volna. Szerinte az alegységeknek, miután elfoglalták a pozíciójukat, éjjel minden páros óra utolsó öt percében kapcsolatba kellett lépnie a vezetési ponttal. Ha ezt nem tették meg, akkor a tűzérség világító lövedékeket lőtt feléjük. Ha ezután se jelentkeztek be, akkor kiküldtek egy osztagot hozzájuk. Nappal óránként kellett bejelentkezni.

Szergej Jevnevics, Iszkander Galijev, Ruszlán Bezborodov 

Dzsokonda létező személy. A 9. században szolgált egy művészeti egyetemről bevonult személy. Ruszlán Bezborodovnak hívják valójában. A háború után egy ékszerbolt vezetője lett. A vele készült riportban elmondta, hogy igaz hogy vitt magával akvarell festékeket a málhazsákjában. A kiképzés ideje alatt nem volt ideje a képzőművészettel foglalkozni, de Kabulban már igen. De nem volt népszerű emiatt, mert kevés ivóvizük volt, és ugye az akvarellhez víz kell... Az afgán hegyekben megfestette a naplementét. És nagyon elégedett, ahogyan megszemélyesítette őt Konsztantyin Krjukov a filmben. A gyufaszál a szájban is jellemző volt rá abban az időben. És Bezborodovnak tetszett a film - háromszor találkozott Bondarcsukkal és a megszemélyesítőjével - csak sajnálja, hogy mindenki meghal benne, és így nem készülhet el a második rész soha. Ami szólhatott volna arról, hogy a 9. század veteránjai hogyan illeszkednek vissza a civil életbe.

      

Orosz szimfónia

 

- Végre! - Ez ötlött fel bennem mikor elolvastam Oldfan üzentét. Végre közzétette! Végre elkészült, befejezte! Közkincsé tette!

És publikált a filmhez készített felirat mellé egy nagyon jó írást is. Amit most én is közre fogok adni nektek. Nem is tudom már pontosan mikor írt nekem ezzel a filmmel kapcsolatban... Nem emlékszem. Rohan az idő. De arra nagyon is, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem ez az alkotás. Megkért valamire, és úgy voltam vele, hogy nekilátok a dolognak egyből, nehogy csak tologassam a dolgot. Gyorsan túl leszek rajta, és kész! Ehelyett mi történt? Beleszerettem. Szinte az első pillanatában. Rajongójává váltam ennek a mozgóképes alkotásnak. Hatalmas falat. Nem könnyen emészthető. Fantasztikusan jó! Elég hamar, igen intenzív üzenetváltás alakult ki köztem és régi, jó mentorom között. Röpködtek közöttünk a Word dokumentumok és az e-mail-ek. Mennyit gondolkodtam: Megírjam neki ezt? Mekkora szimbolika! Mennyit lehet ebből átmenteni magyarba? Emberek! Ennyire finom utalást! Vagy ez már okoskodás? Hol a határ? Biztos itt?

Sokkal több időt töltöttem ímélek írásával, mint a film nézésével. Meló és a kötelezettségek után irány haza, és otthon is mindent gyorsan elintézni, hogy este még egy kicsit hadd foglalkozhassak az Orosz Szimfóniával! Talán két hétig tartott ez. Valahogy ez az intervallum jut most az eszembe. Megeshet, Oldfan tudja mennyi idő volt. Ő próbált visszafogni. De én, mint egy megvadult csikó vágtattam előre. Éreztem a filmet. Ráéreztem a mondanivalóra. Kedves barátom nem várta el, hogy ennyire mindent alárendeljek az általa fontosnak tartott alkotás magyarosításának. Nem várta el, de én a mű hatása alá kerültem. Pedig, nem könnyű alkotás. Nem könnyű a befogadása. Az internet szerint a nézői tetszési indexe nem egetverő. De ez egyáltalán nem a film hibája. Nálam egy tízes listán... Tizenöt. Ja, annyi nem lehet! Akkor legyen "csak" 10/10.

Oldfan nagyon jó ajánlót írt hozzá. Nincs értelme kiegészíteni. Mégis, sok egyéb mellett, hadd említessék meg tőlem az egyik fő vonulata a filmnek. A kulikovoi-argameddoni csata. Mindkét esemény fontos helyet foglal el az nagy orosz pánszlávikus mitológiában. Nem véletlen, hogy a két csatát egybeolvasztották az alkotók. A Kulikovoi Csata a Moszkvai Állam felemelkedését, létrejöttét demonstrálta. Az orosz nacionalisták e történelmi tényt szakrálissá tették. A jövőben lejátszódó Armageddoni Ütközet ugyanolyan nacionalista-szakrális jelentőséggel bír, mint a múltban lezajlott csata.

Mert mik is az orosz nacionalizmus alapjai? (Persze, nem főiskolai szintű értekezés fog következni. Csak olyan populáris számbavétel.)

1. A pravoszlávizmus. Az orosz ortodox egyház és annak tanaira való hivatkozás. Mintha államvallás lenne a pravoszlávizmus. De mindjárt ellent is kell mondjak önmagamnak. Hiszen vannak akiknél a vallás csak politikai mez. Nekem, mint külső szemlélőnek, az ortodox liturgia kötöttebbnek (és hosszabbnak) tűnik, mint a katolikus. Ebből a szempontból Róma nagyobb szabadságot ad a követőinek. Viszont teológiai szempontból épp a pravoszlávia a szabadabb. És ezért termékenyebb, sokszínűbb is. Hiszen Róma püspöke teológiai kérdésekben csalhatatlan, tévedhetetlen. A Római Katolikus Egyház szerint. Az ortodox egyházaknál nincs legfelső tanítói hivatal. És ebben hasonlít a protestáns felekezetekhez. Ha Róma szól... És bár Moszkva a Harmadik Róma, és negyedik nem lesz - Moszkva, a moszkvai pátriárka, soha nem tud ex cathedra kijelenteni semmit. Még saját egyházközösségében sem. Így állhat elő az olyan eset is, mint ahogy én is jártam egyszer. Egy barátommal épp vacsorához készülődtünk, amikor betoppant - számomra váratlanul - egy hölgy. Nem tudtam, hogy hárman fogunk enni. Kialakult egy érdekes beszélgetés. Kiderült, hogy a nő buzgó ortodox. Közölte velem - barátságosan -, hogy pokolra fogok jutni, mert nem követem az igaz (azaz az ortodox) hitet. De hát, - vetettem ellent - Alekszij pátriárka is szorgalmazza a különböző keresztény felekezetek közeledését egymáshoz. Régebben olvastam egy újságban.

- Ő is eretnek. - Ennyi volt a gyors válasz. Hirtelen ez sok volt nekem. Hiszen az Orosz Egyház vezetőjéről mondta ezt, az Orosz Egyház egy tagja. Igen, a másik eretnek én lettem volna. A hölgy nem is szólt hozzám többet azon az estén. A barátommal kezdett el beszélgetni. Mondta, hogy sok eretnek pópa van, de ha olyat keres aki a valódi igaz hitet hirdeti, tud olyan templom címét megadni ahol talál valódi igazhívő pópát. Ebből a kis (megtörtént) sztoriból is láthatjuk, hogy a pravoszlávizmus, az ortodoxia széles teret ad a teológiai értelmezéseknek.

Az Orosz Pravoszláv Egyház 1380 óta (kulikovoi csata) összefonódott a Moszkvai Állammal. Egyházi zászlók alatt mentek a vitézek a csatába. Így a győzelmük - ami a 150 éves tatár uralomtól való felszabadulást elindító esemény volt - szakrális jelentőségű lett a nacionalisták hitvilágában.

És miben hisznek még?

Az Istentől való elhívottságukban. Hogy Isten különleges feladatot bíz(ott) az oroszságra. Ennek egyik jele a kulikovoi csata, de a cél az armageddoni. Ahol a Jó fog összecsapni a Gonosszal. És az orosz csapatok, természetesen, a Jó oldalán állnak. Mert az oroszok elhívása arról szól, hogy meg kell védeniük a kereszténységet.

Ahogy eddig megvédte a keresztény Európát a tatárok, a moszlim törökök ellen. Ahogy megvédte, úgy meg is fogja védeni Európát Kelettől. Ha Oroszország elbukik, akkor elbukik Európa, elbukik a kereszténység. Moszkva a harmadik Róma, és negyedik nem lesz!

És érdemes ebből a szemszögből is nézni a filmet. Kinek mi a fontos? Ki milyen áldozatot hoz, ki mit áldoz fel a Cél érdekében? És tényleg, mi a Cél?

Akkor ez egy anti ilyen-olyan film? Nem. Ez egy nagyon érdekes film. Rengeteg áthallással. Szerencsénk van. Mi még érthetjük a koncepciót. Átérezhetjük a mondanivalót. Emlékezhetünk néhány évtizeddel ezelőtti történésekre, nüanszokra, személyekre, eseményekre. Mi még "bennfentesek" lehetünk. Nem kell történelmi-szociológiai műveket bújnunk, hogy meglássunk, megértsünk dolgokat. Nekünk készült ez a film. Nekünk, akik ma is itt élünk Közép-Kelet-Európában.

Nem feltétlen késő esti unaloműző alkotást prezentált nekünk Oldfan. Egy hatalmas, nagyon jól elkészített üzenet érkezett hozzánk. Valamikor a '90-es évek első felében készítették, de közel 30 év elteltével is célba talál. Imádom a benne lévő utalásokat. Történelmi, teológiai utalások garmadáját. De ez a film nem egy öncélú valami, aminek a megértéséhez nagy tudáshalmaz szükségleltetik. Ha valaki nincs sok mindennel tisztában teológiailag, esetleg történelmi ismereteiben is van hiányosság, szóval, akkor is tud üzenni nekünk ez a film. Emberséget. Mert emberség kell ahhoz, hogy ne az önérdekre nézzünk, hanem áldozatot hozzunk másért, másokért. Ennek a megértéséhez nem kell iskolai végzettség. Nem kell ismeretanyagot felhalmoznunk magunkban. Egyszerűen elég nem farkasként élnünk.

De elég már belőlem! Nézzétek meg a filmet Oldfan feliratával! (Amit itt találhattok meg.)

Mit kívánhatnék? Előbb inkább kérnék: Olvassátok el Oldfan írását. (Az eredeti publikáció itt található.)

Köszönöm a felirat készítőjének, hogy megismerkedhettem ezzel a filmmel, és köszönöm, hogy lehetőségem van a filmről készült írását - a beleegyezésével -, közzétenni.

Oldfan! Köszönök neked minden segítséget, jóindulatot, tanácsot amit kaptam. Hálás vagyok mindegyikért, még akkor is, ha nem fogadtam meg mindet. Hálásan köszönöm azokat a filmeket amiket általad ismertem meg. Köszönöm, hogy sokat tevékenykedtél, hogy megkedveljem a sci-fi-t, és a japán kultúrát! Sokkal szegényebb lennék, ha nem ismernénk egymást!

És íme, Oldfan írása:

Orosz szimfónia 1994

A világban időről-időre sorsfordító események játszódnak le. Az emberek ezeket néha érzékelik, néha nem. Azoknak, akik megérték és megélték a XX. és a XXI. század fordulóját, nehéz lett volna nem érzékelni egy nagyhatalom eltűnését. 1991-ben megszűnt a Szovjetunió, a rettegett, vagy csodált, - mindenkinek a saját érzelmei szerint – a világ sorsát évtizedeken át jelentősen befolyásoló szuperhatalom. A folyamat az ország méretéhez képest viszonylag gyorsan zajlott le. Úgy, mint a természetben valami kataklizma. Vagy mint valami biblia jövendölés. Például az Armageddon. Konsztatyin Lopusanszkijnak, „A halott ember levelei” film közismert rendezőjének, pont ez jutott eszébe az események láttán. Mint érzékeny művész, természetesen nem hagyhatta veszendőbe menni a témát., így egy újabb látomásos filmmel gazdagodott az életműve.

Lopusanszkijt, mint értelmiségi embert, mindig is foglalkoztatta az emberiség sorsa, és a Földünk iránti felelősség kérdése. 1986-ban született meg az apokaliptikus látomása az atomháború sújtotta bolygónkról. A halott ember levelei az első önálló munkája volt, mégis rögtön az elismert rendezők közé emelte. A Múzeumlátogató 1989-ben, ha lehet, még nagyobb ívre emelte a pusztulásra ítélt Föld látomásos képét, a humánus eszmék mellé pedig bevonta a vallás kérdését is. Az Orosz szimfóniával trilógiává fejlesztette a témát, bár más művészi eszközökkel, mint az első két történetben. Később, 2006-ban, a Rút hattyúk csatlakozott az apokaliptikus témákhoz. Az összes filmhez készült fordítás, így ha valaki érdekesnek találja a témát, sorban a saját házi mozi műsorára tűzheti őket.

Azt hiszem, épp ideje rátérni a film konkrétumaira. Lássuk hát a medvét,- orosz filmről lévén szó, a szófordulat pont idevaló – hogy ezúttal mivel szembesít minket az általános és személyes felelősség kérdésének nagymestere.

Iván Mazajev író, megdöbbenve látja, hogy miközben biblikus jelek sorjáznak a napi életünkben, az emberek közömbösen teszik mindennapi dolgaikat, mit sem észlelve abból, ami hamarosan bekövetkezik. A jövő nemzedékre gondolva, egy áradás által fenyegetett árvaháznak szeretne segítséget szerezni, mentőhajó formájában. Sürget az idő, a vízbefulladás rémsége már szó szerint az ajtón előtt áll a magára hagyott épületnél. Megdöbbenésére a nagyvilág értetlenséggel, sőt, gyanakodva fogadja a humanitárius szándékot, egyre késik a segítség. Ám ő, az önmagával és környezetével egyaránt harcot vívó ember, elszántan megy az útján, és egyre szürreálisabb kalandokba bonyolódik. Nem adhatja fel, hiszen tudja, sokak élete múlik rajta. Talán több is, mint egy árvaházé.

Amikor legelőször végig néztem az alkotást, teljesen elhűltem. „Nem létezik.” – mondtam magamban. „Ez nem lehet Lopusanszkij film. Ő mindig összeszedett történetekkel állt ki a nézők elé.”  Bizony, hiszen a rendezésen túl, néha egyedül, néha másokkal, de mindig ott volt a keze munkája a forgatókönyvben. Már pedig értő kéz az, többszörösen bizonyítottan. Csakhogy ezúttal mintha a véletlen dobálta volna össze az epizódokat. Elsőre a gyér nyelvezetű angol fordítást okoltam. Nem teljesen indokolatlanul. Hivatalos szöveget nem találtam hozzá, csak valami rajongói munkát. Ám az sem adott magyarázatot mindenre. Be kellett látnom, rendező-író eltért az előző rendezéseiben alkalmazott megoldásaitól, egyúttal feladva a leckét a néző figyelmének. Az újranézésnél kezdtem észrevenni a rejtett „csapdákat.”   

Biztosra nem vehetem, de úgy vélem, Lopusanszkij gondolataiban felmerült, hogy a halott ember és a magára maradt múzeumlátogató történetei után egy újabb földi, - sőt, ezúttal talán égi is – kataklizma rémképével előállni, bizony visszaüthet. Miután az akkoriban születendő, új, a szovjet korszak utáni Oroszország épp vajúdó állapota volt a mese középpontjába állítva, végképp nem volna célszerű holmi reménytelen helyzettel riogatni a kedves nagyérdeműt. Csak nem lehet ilyen a várva várt „szép új világ.” Így nekilátott, hogy a forgatókönyvben gondosan kiegyensúlyozva, mondhatni patikamérlegen mérve, kis fricskákkal ellensúlyozza a magvas mondanivalót. Miután előtte ezen a téren nem kényeztette el a rajongót, az eszköz üdítően frissnek tűnt az életművében.  A szelíd humorba oltott önkritikát viszont jól eldugta. A komoly történetmesélésből egy pillanat alatt átvált paródiába, majd visszatér a fővonalhoz. Meghökkentő fegyver, becsapós is. Gyakorta csak utólag esik le az embernek, hogy nem zöldséget látott az imént, hanem groteszk humort tálaltak neki. Mert milyen is az, amikor a nagy bajban lévő gyermekeken segíteni akarók a vészterhes tanácskozás idején egyszerre csak kilépnek a történetből, próbáló színészekké lesznek, akik kitárgyalják, miként lehet például egy fej hagymával hatásosabb színészi megoldást előidézni? Majd mintha mi sem történt volna, uccu, neki, vissza a dráma közepébe.  Bizony, zavarba ejtő. Nem folytatom, nem fogom elrontani a poénokat, de az biztos, hogy a leírtnál még furfangosabb megoldások, - képi és szóbeli - is lesznek a meghökkentés érdekében. Az asszociációs készség fölöttébb jól fog jönni, különösen a burkolt politikai jelenetek kapcsán.

Most térjünk át néhány kulcskérdésre, amik talán kevésbé ismertek mifelénk, de az oroszoknak, vagy a rendezőnek fölöttébb sokat jelentenek.

A kulikovói csata - 1380

Egy formálódó társadalom mindig szívesen nyúl vissza a múlt értékeihez. Mint azt tudjuk, a filmrajongók például a Jégmezők lovagja című film elejéről, az orosz nép ugyancsak megszenvedte a mongol-tatár fosztogatásokat. Hosszú időn át még az állami létük is veszélyben forgott. Az Arany Horda kánjai, akik a Mongol Birodalom egyik leágazása voltak, tetszésük szerint dúlták a szláv területeket, saját embereiket ültetve a kisebb államkezdemények vezetői székeibe. Ám Dmitrij moszkvai nagyfejedelem 1380-ban úgy döntött, lerázza a rabigát. Nem vette félvállról a készülést. Felkészült, hivatásos hadsereget hozott létre, a filmekből közismert csúcsos sisakot viselő, testmagasságú pajzsot cipelő, láncpáncélos, hosszú dárdákkal és méretes kardokkal ellátott elit egységet. Éveken át készültek az ütközetre. Hozzájuk csatlakozott a szövetségesek és a rokonság vezette kisegítő csapatok sora, más fejedelemségekből. A túloldalon Mamaj kán szintén nem tétlenkedett, még a lengyeleket is megpróbálta maga mellé állítani. Dmitrij váratlan húzással beékelődött a mongol-tatár fősereg útjába, akik a szövetségeseikhez tartottak, így az ütközet elkerülhetetlenné vált. Kevés ilyen véres viadal volt az emberiség történelmében, pedig ugye elég nagy a választék. Egyes történészek szerint a két fél egyaránt kétharmados emberveszteséget szenvedett el, de 30% alá még a legmértéktartóbbak sem becsülik az áldozatok számát. A Don folyó mellett vívott egész napos csatában a pusztaiak hatalmas vereséget szenvedtek. Az orosz nép számára pedig kézzelfogható valóság lett a megmaradás álma. Nekik ez olyan fontos történelmi esemény, mint a magyaroknak a pozsonyi csata, a létükről határozott.

Vallás

Lopusanszkij hithű pravoszláv, nyíltan felvállalja. Sőt, hirdeti, hogy ez az a hitforma, aminél jobbat egy orosz magának nem találhat. Hasonlóan szilárd meggyőződése, hogy az emberiség csak akkor haladhat előre, ha mindenki rendezi a belső viszonyát Istennel. Amihez illik ismerni a Bibliát, az ad erkölcsi tartást. A „szovjet ember” egyik jelkép figurája le is bukik a tudás hiánya miatt. Ez a vélemény már az előző filmjeiben is tetten érhető, ennyire nyíltan még sosem fogalmazta meg. A történet vívódó értelmiségi hőse korántsem Grál lovag, neki szintén kemény dió a saját tetteit szembesíteni a hit értékeivel. Megnyugtatok mindenkit, nem unalmas hegyi beszédet kapunk a meggyőzés érdekében, sokkal inkább kemény kérdéseket. Olyanokat, amiken még a vallást nem gyakorlóknak sem árt elgondolkozni. Nem aprózza el a témát, rögtön az Armageddonnal szembesíti a nézőt. Legalábbis szóban, nem képileg. A téma fölöttébb összetett vallási vonalon.  Bár elég közismert, de hátha van, aki mégsem ismeri. A Jó és Gonosz közötti, földi közegben vívott döntő csatát jelenti. A jók a vallásosok, fel is vonulnak nagyszámban.  A Főgonosz kiléte talányos. Talán maga az Antikrisztus. A Biblia ismerő gazdagabbnak érezhetik a történetben megjelenő vallási mondanivalót a gondosan megválogatott részletek és szóhasználat folytán. Részemről redukálom az napi életben használt tartalomra. A lényeg, hogy az összecsapás érik, sőt, kifejezetten közel van. Ütős indítása a filmnek, nem vitás. Bár a hit fontos a rendezőnek, az elvakultságot nem szereti. A „mini-próféta” alakja ezt egyértelműen megmutatja. Maga Dmitrij fejedelem osztja ki az illető fejét, neki csak hihetünk. Konsztantyin mester a sajátjaival is szigorú.

A Szovjetunió

A császár vezette Orosz Birodalom 1917-es felbomlása után az 1991-ig létező Szovjetunió sokáig a világ legnagyobb területű országa volt, egyben katonai szuperhatalom. Sokáig volt sikeres az eszmeisége a világban, nagyrészt a valóság elhallgatása miatt. Veszedelmes szomszéd volt. A korabeli vicc szerint azzal az országgal voltak határosak, amelyikkel csak akartak. Erősen ideologizált államszervezet lévén, a vallást nehezen tűrték el, ellenségként tekintettek rá. Merev, rugalmatlan gazdaságpolitikája és vezetési rendszere fokozatosan aláásta az alapjait, bukásának oka lett. Egyaránt voltak rajongói és elszánt ellenségei. Így vagy úgy, sok-sok millió ember életét befolyásolták a létezésének évtizedei. Jelen cikkben számomra csak a rendezőre gyakorolt hatása érdekes, politikai érvelés nélkül, sem pro, sem kontra. Lopusanszkij mester korántsem ennyire visszafogott a témában. Számára az akkor már egykori, de még mindig veszedelmesen közel lévő SZU egyértelműen a nagybetűs Gonosz birodalma volt. A felbukkanó képviselői véletlenül sem pozitívak. Az egykori pártfőtitkár, Brezsnyev, pont olyan, mint a korabeli, róla szóló viccekben. Idióta. Gorbacsov kétszínű. Reformokat akar, műveltet játszik, de lenézi a saját népét. Csak a rosszat látja meg bennük. És sosem lehet tudni, valóban ő van-e ott, vagy a dublőrje. Érdekes karakter a filmben a nálunk kevéssé ismert Vozduhina. Őt Jekatyerina Furceva ihlette, aki talán az egyetlen, valóban magas tisztséget betöltő, de legfőképp igazi, tartós befolyással rendelkező nő volt a Szovjetunió létezése folyamán. Nem mindig volt a reflektorfényben, de a véleményére sok pártfőtitkár adott. Vannak, akik máig ápolják a formálódó kultuszát. Aki többet is szeretne tudni róla, a Vosztok egyik cikkéből mazsolázgathat. https://vosztok.blogspot.com/2018/12/pok.html  Lopusanszkij érte sem rajong. Nagyszájú egyetemi vezetőként mutatja be, aki beszól a fejeseknek, de érdemben nem végez munkát. Visszatérő alak a filmben, megjárja a népítélet poklát. (Nem tudom létezett-e valaha orosz földön a bűnökért meztelenül bocsánatkérés szokása, de a szimbolika elég egyértelmű.) Majd talaját és hatalmát vesztett közemberként láthatjuk, sőt, nagyon hétköznapi feleségként, aki a meleg zokniról kiabálva rohan a világmegváltásra induló férfiak vonata mellett. Hát igen, így múlik el a világi dicsőség. Lenin csak közvetve kerül képre, viszont a legkeményebb – átvitt – kritikát ő kapja. Röviden, Lopusanszkij egy percet nem nosztalgiázik a bukott államforma felett. Szerinte jobb tőle minél messzebb kerülni, Oroszországnak nem lehet többé az útja.

Önparódia

Aki bírálni akar, választhatja az ostorozás útját, vagy szelídebb elnézését. Netán a humorét. A filmből kiderül, a formálódó új országnak nagy szüksége van felelősen gondolkodó értelmiségiekre. Ám nem úgy, hogy hozzák magukkal a rossz beidegződéseket. Az első „főbűn” az alkoholizmus. Tény, hogy még Jelcin elnök idején vezető szociológusok írtak jajszóval felérő tanulmányt arról, hogy mekkora veszélyt hordoz a jövőre vonatkozóan alkoholfogyasztás elburjánzása. Megesett már ez a világ minden részén, mindig akadtak, akik a gondok megoldását a poharak alján vélték megtalálni. Lopusanszkij elsősorban az írással foglalkozókat állítja a középpontba, de a nép más rétegeire is kivetíti a problémát, mintegy jelezve, össztársadalmi a jelenség. Az ábrázolása engem Mikszáth szelíden feddő kritikájára emlékeztetett. Értelmiségi alakjai jószándékúak, csak túl gyakran nyúlnak a vodka felé. Legyen akármi a téma, legyen bárhol a helyszín, az üvegek valahogy mindig előkerülnek, és az éppen aktuális megoldás "valahogy" elakad. Egy idő után az összefüggés nyilvánvaló. Miként az is, hogy „a tett halála az okoskodás.” Hiába a baj felismerése, a segítőkészség, ha poharazgatás követi az elhatározást a cselekvés helyett. A kényelem eltunyítja az embert. El kell ismerni, Lopusanszkij önmagát sem kíméli, hiszen a főhőse nyilvánvalóan rá hajaz. A legdirektebb példa önkifigurázásra, amikor az írói társaság a saját - Még forgatás alatt álló! – filmjéről szóló újságcikkre pakolja a ki a zsíros ennivaló és „megkoronázza” a poháraljakkal. Természetesen ügyet sem vetve a cikk tartalmára. (Kis asszociáció: „A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni.” 1974-ben készült ilyen címmel egy film. A neten könnyen fellelhető szinkronos formában. Groteszk kedvelők előnyben.) Biztató hír, hogy legújabb szociológiai felmérések szerint mostanra mintegy 20%-kal sikerül visszaszorítani Oroszországban a mértéktelen vodkázás szokását. Tény és való, ilyen százalékos javulást mi is szívesen látnánk.

Mazajev polgártárs világ- és gyerekmentő küldetése többször is megfeneklik az értelmiségi teszetoszaságon, a döntésképtelenségén. Miközben ő magát nyíltan a nagy irodalmi elődök utódjának tartja. Miközben kiderül, egy műve sem jutott még el senkihez a film szereplői közül. Ha egyáltalán megjelent tőle valami, nem csak az íróasztal fiókjának alkotott. Emberi gyengesége is lelepleződik, amikor rövid időre a politikába keveredik bele, és azon kapja magát, a pillanatnyi népszerűség keresése mennyire el tudja venni az ember józan eszét. Szerencsére gyorsan feleszmél, és kilép. Mert azt meg kell hagyni, bármikor hajlandó szembenézni a hibáival, az erkölcsi érzéke épen marad. Tehát a következtetés adja magát, a szilárd erkölcs bármi másnál fontosabb.

A film egyfajta keretbe foglalja az új megszületésének problémáit. A befejezése erősen emlékeztet a szintén értelmiségi  múzeumlátogató dilemmájára. Ember, nézz szembe önmagaddal, keresd Isten útját, másként nem lehetsz egy új kor méltó képviselője. A történetből adódóan a tanulság személyre szabottan jelenik meg, de igazából az egész néphez szól az üzenet.

Végig az volt az érzésem, az „Orosz szimfónia” Lopusanszkij talán legösszetettebb munkája a történetvezetést nézve. A felvetett kérdések elgondolkodtatóak, és érthetően nincsenek kész válaszok. De egy hatalmas változás előszobájában már maga probléma felvetése is roppant fontos. Furcsa, de igazából ez a film ismét aktuális lett. A pandémia felér egy kisebb apokalipszissel, már ha olyan létezik. Ha belegondolunk, az ábrázolt kritikus helyzet a mai Európára is igaz, áttételesen persze.  Egy dologban viszont nagyon egyértelmű a film üzente. Kibúvó nincs. Rajtunk múlik, miként fog formálódni a jövő. A passzivitás, a nemtörődömség, szintén a szavazás egyik formája. Az értelmiség, - átvitt értelemben a vezetők, - felelőssége pedig egyértelműen nagyobb, mint az átlagemberé. Nem muszáj azonosulni az író-rendező összes álláspontjával, ám amiket felvet, érdekes meglátások.

Jó tűrőképességű és a filmek üzenetét tovább gondolni szerető nézőknek ajánlom ezt az alkotást. Minden nyitott szellemű, felelősen gondolkozó embernek.

Ui: Ezúttal is köszönöm a Vosztok blog gazdájának a film fordításában nyújtott hathatós segítségét. Nélküle sok apró, fontos részlet elsikkadt volna a gyakorta pontatlan angol szöveg miatt.