Az uralkodó szolgája

A film eredeti címe: Слуга государев




A feliratok tulajdonságai:
FPS:25,
Nyelve: magyar.
Kiterjesztése: srt.
A film honlapja: http://www.slugagosudarev.com











Eljött hát az idő, hogy egy új bejegyzéssel bővüljön a blog "kínálata". Remélem hogy az a mozgókép, amelyhez most közzéteszem a feliratot, meg fogja nyerni a tetszéseteket... 
E filmnek két, nem egészen egyező verziója is létezik. A különbség körülbelül tíz perc. A rövidebb verziót jelentették meg Blue Ray-en, a hosszabbat DVD-n. Az idő eltérés oka, hogy a Versaillesban játszódó eseményeket részletgazdagabban, az udvari intrikát jobban bemutatja. Ezáltal 16-os karikát kapna ha valamelyik magyar televízió véletlenül egyszer leadná...Ugyanakkor a harci jelenetek (pél-
dául a poltavai csata) hossza, és részletgazdagsága teljesen megegyezik.
Minkét verzióhoz elkészítettem a feliratot...
Ha engem megkérdeznének, hogy melyik verziót érdemesebb megnézni, nagy bajban lennék. Mind a kettő teljes a maga nemében. Az egyik kicsit részletesebb, a másiknak a minősége jobb. Már az adathordozókon található adatmennyiség miatt is. Én mindkét verziót ismerem, mindkettő tetszik. Mindkettőt meg fogom nézni. Nem tudok választani, hogy melyik a "jobb" verzió.

A film egy igazi kosztümös, kicsit romantikus, kicsit vérgőzös alkotás.
A filmbeli Versailles
A történet szerint 1709.-be járunk. A Napkirály, XIV.Lajos, büntetésből egy-egy fiatalembert (Akiknek a közös bűnük az volt, hogy a királyi tilalom ellenére párbajoztak. Illetve az egyikük azzal tetézte mindezt, hogy elkezdte csapni a szelet, egy olyan ifjú hölgynek, akivel kapcsolatban a királynak egészen más tervei voltak.) küld a svéd, és az orosz udvarba. Haditudósítónak, hiszen a két ország hadban áll egymással. De az egyiküknek ez nem kitüntetés, hanem a biztosnak tűnő halálos ítélet... (Van egy ehhez nagyon hasonlító történet az Ószövetségben is. Ott a király megkívánja az egyik katonája feleségét. Amikor az események annyira elfajulnak, hogy tudja nemsokára lelepleződik erkölcstelen tette, utasítást ad a hadserege vetetőjének, hogy olyan feladatot bízzon a katonára, hogy biztos meghaljon.) De ahogy mondani szokták: ember tervez, Isten pedig végez...



A filmet Oleg Rjaszkov rendezte (Jevgenyij Kogannal közösen voltak a producerek), illetve a forgatókönyvet is ő írta. A segédrendező Andrej Riklin (aki e mellett Mensikovot alakította a filmben) volt. Az operatöri feladatokat Dimitrij Jasomkov látta el. A film zenéjéről Szergej Csekrizsov és Andrej Piszklov gondoskodtak.
A filmbeli I.Péter és Mensikov
Főbb szereplők:
Dimitrij Miller - De Brese lovag,
Valerij Malikov - De La Bush lovag,
Kszénija Knjazeva - Charlotte de Monterras,
Alekszandr Buharov - Grigorij Voronov,
Andrej Szuhov - I.Péter,
Dimitrij Siljaev - XIV.Lajos,
Andrej Riklin - Alekszandr Mensikov,
Euduard Flerov - XII.Károly,
Jelena Plakszina - Praszkovja.
A DVD-hez tartozó feliratot itt lehet megtalálni, a BlueRay-hez tartozót pedig itt  (és itt az orosz kiadású BR-ét).
Mindkét felirat fps-e 25-ös.
Néhány kép a filmből:

Az alkotást különböző országokban, különböző címmel ismerik:
                     Battle of Poltava – Nagy-Britannia,
                     Fantassins, seuls en première ligne - Franciaország,
                     Mitme isanda teener – Észtország,
                     O Guerreiro Rei – Brazilia,
                     Pakt der Bestien - The Sovereign's Servant – Németország,
                     Pultavan taistelu – Finnország,
                     Slaget vid Poltava – Svédország,
                     The Sovereign's Servant – nemzetközi elnevezése,
                     Sluha jejího veličenstva - Csehország,
                     Sluga Gosudarev – általános európai elnevezés,
                     Sługa dwóch panów - Lengyelország,
                     La Espada Del Rey - Spanyolország.

A film cselekménye szerint Oroszország és Svédország háborújába csöppen bele a két francia lovag. Ám a háborús feszültség ebben az időben nem új keletű a két ország között. A 17.század elejére sikerült megerősödnie Moszkvának, ezért külpolitikája egyre inkább az elveszett területek visszaszer-
zésére koncentrált. Igen ám, de a területek egyik része Lengyelországhoz tartozott (ez nem lett volna akkora probléma, mivel a lengyel állam egyre gyengébb volt), a másik részére viszont a svédek tették rá a kezüket. A svédek akkori királya II.Gusztáv Adolf reformokkal korszerűsítette országát, és hadseregét is. Ezért 1617-ben az oroszok békét kellett kötniük a svédekkel. A csorbát kiköszörülendő, Moszkva megtámadja a lengyeleket is (1616-1617). Az orosz álmok most sem teljesülnek be. Ezután a cár egy ideig katonai erővel már nem próbálja visszaszerezni Szmolenszket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a háborúk nem csak arról szólnak, hogy különböző csapatok fegyverekkel egymásnak esnek, hanem szociológiai, és gazdasági kérdés is. A lakosság életszínvonala mindig csökken, és általában drasztikusan. A demográfiai növekedés pedig évtizedekre megáll. Ezáltal az ipar és a mezőgazdaság termelékenysége csökken. Ennek mértéke a csapatok „teljesítményétől” függ.Tehát a két sikertelen háború terhei miatt, a cár az úgynevezett harmincéves háborúban csak anyagi eszközökkel tudta támogatni a Habsburg-lengyel szövetség ellenségeit (leginkább Dániát támogatta gabonával, és salétrommal). Azért sem vehetett részt katonailag a konfliktusban, mert neki dél felől két ellenséggel is szembe kellett néznie. A Krími Kánság tatárjaival, és a Török Birodalommal. (A kán vazallusa volt a szultánnak. Ugyanakkor az orosz cárnak bár jelképes összeget, de azért fizetni kellett a tatár kánnak, a békéért. Tehát, ha úgy vesszük, akkor a cár pedig a kán vazallusa volt. Miközben időről-időre háborúztak egymás ellen.) Mégis 1632-ben újra megpróbálja a lengyelektől visszafoglalni Szmolenszket. Két évig tartó csetepaté nem hozza meg Moszkva számára a sikert. Apja halála után Mihail Romanov változtatott a külpolitikán. A hódító háborúkról lemondott, szomszédjaival megpróbált jószomszédi viszonyba kerülni. I.Alekszej cár, a nemesség követelésének eleget téve 1648-ban összehívta a nemesi gyűlést. Létrehozzák a harmadik Szugyebnyiket (törvénykönyvet). Ezzel gyakorlatilag kialakul az orosz társadalom hármas tagozódása. Az adó és szolgálatmentes bojárság, az adómentes, ám hivatali és katonai szolgálatra kötelezett szolgáló nemességgel, és az adózó-szolgáló jobbágysággal, polgársággal.

Ezen időszak fontos eseménye volt a pravoszláv egyház kettészakadása. Nyikon 1652-ben lett Moszkva és minden oroszok pátriárkája. Egyház vezetése során reformokat vezetett be. Megpróbálta a liturgiát, a görög ortodox liturgiával teljesen összhangba hozni. Ezek az „újítások” nem dogmatikai kérdések mentén zajlottak, hanem talán számunkra lényegtelennek tűnő szokásokról szóltak. Pél-
dául, hogy hány ujjal kell keresztet vetni (kettővel vagy hárommal?)  A papság és a hívők egy része szembefordult a reformokkal. Őket hívjuk raszkolnyikoknak. Elhagyták a falvaikat, és bevetették magukat az erdőségekbe. Ott építettek maguknak településeket, ott gyakorolták tovább vallási szokásaikat. Ugyanakkor a tiltakozásnak ezen módja, gazdaságilag érzékenyen érintette az egész országot. Hiszen ezen emberek nem fizettek adót (A jobbágy lét azt is jelent, hogy az ember röghöz van kötve. Ezek az emberek elmenekültek a lakóhelyükről, így kikerültek az „adminisztráció” látóteréből. Persze, ez az adminisztráció nem olyan volt, mint napjainkban. A földesúr nem tudta hol vannak ezek az emberek, ezért nem tudta behajtani tőlük az adókat, a robot munkát. Így csökkent a barin jövedelme, de csökkent az uralkodóé is.), nem lehetett elvinni őket katonai szolgálatra. Ezért (is, meg azért is mert a pátriárka úgy gondolta, hogy az ő magasabb rendű mint a cár,) a cár szembefordult Nyikonnal, és végül sikerült lemondatnia rangjáról. (Persze ez nem ment olyan egyszerűen…) I.Aleszej cár köti meg Bogdan Hmelnyickij hetmannal a Perejaszlavi Szerződést (1654. január). Mint már A mérkőzés című bejegyzésben írtam is, ezzel a szerződéssel egyesült Ukrajna (akkori nevén Kisoroszország) és Oroszország (akkori nevén Nagyoroszország). Az alku szerint a hetman (oroszul atamán) felesküdött a cárra, és csapataival és az általuk birtokolt földterülettel csatlakoztak az oroszokhoz, a cár cserébe katonai segítséget, és bizonyos fokú autonómiát adott. Ezzel gyakorlatilag ki is tört az újabb lengyel-orosz háború (1654-1667). A tét Ukrajna volt. Ezt a háborút az oroszok nyerték meg (1667). Szmolenszk és a Dnyeperen túli rész Oroszországhoz került. De nem csak a lengyelek, és az oroszok véreztek ki ebben a háborúban, ugyanis a két ország ezzel egy időben (pontosabban a háború első felében 1660-ig, illetve 1661-ig) a svédek ellen is küzdött. Talán fölöslegesnek tarthatja valaki, hogy hosszan ismertettem az előzményeket, de nem árt tudni, hogy a 17.század végére, egy háborús terhekbe belerokkant Oroszországot örökölt I.Alekszejtől, az első feleségétől Marija Miloszlavszkajától, származó idősebbik fia Fjodor.
A tényleges hatalom azonban a cár anyja kezében volt. Ugyanakkor a néhai cár második felesége, aki Péter anyja volt, Natalja Nariskina és családja , állandó küzdelemben állt a Miloszlavszkijokkal. A köznép nyomorgott, hiszen az állandó háborúzás teljesen kimerítették az országot. A két versengő bojárcsaládon kívül, állandó belső veszélyforrás volt a sztrelec ezredek lázongása is.
Sztrelecek
A sztrelec szó magyarul lövészt jelent. IV.Iván hozta őket létre. Az új katonai rend segítette a hatalma megszilárdítá-
sát. Katonai szolgálatukért cserébe a kincstárból zsoldot kaptak. De nem csak ebből éltek, hanem a katonásko-
dás mellett volt „háztáji” gazdaságuk is. Ez a rendszer nagyon hasonlított a török janicsársághoz. Mint köztudott a janicsárok a török szultáni hadsereg e-
gyik legjobban kiképzett alakulatai vol-
tak. Ugyanakkor a kiképzésük, nem csak fegyverforgatásról szólt, hanem mindegyik kitanult egy mesterséget is. Erre azért volt szükség, mert amikor becsületesen kiszolgálta a katonaidejét, akkor utána is meg kellett valamiből élnie. Családja nem lévén (mivel elrabolt gyerekekből nevelték ki őket), senki segítségére nem számíthattak. A szultánéra a legkevésbé, hiszen akkoriban még nem volt úgynevezett  jóléti állam, így nem voltak nyugdíjak sem. A sztrelecek egy időben teljesítettek katonai szolgálatot, és kézműveskedtek. A sztrelec családok együtt laktak, közös telepeken. Ezen katonai alakulatok lázongásaitól azért kellett tartani, mert a kiürült kincstár rendszeresen nem tudta kifizetni a járandóságaikat. A Nariskin-Miloszlavszkij klán háborúban többször „felhasználták” őket. A gyermek Péter, a későbbi cár, egyik gyerekkori élménye volt, amikor a sztrelecek behatoltak a Kremlbe, és a szeme láttára meggyilkolták a családja néhány tagját. A cár édesanyja  halála után Golicin herceg, Szofija cárevna kedvese vette át az ügyek irányítását. III.Fjodor halála után Iván és Péter lettek a cárok (1682). Persze ezen esemény sem múlhatott el a „szokásos” sztrelec hőzöngés nélkül.
Alekszej Tolsztoj Első Péter című regényében elég érzékletesen vannak ábrázolva ezek a megmozdulások. Álljon itt most egy részlet a műből (a fordítás Németh László munkája):
„A sztrelecek meghátráltak a fütyülő korbács előtt… De nem olyan idők voltak ezek! Nem így kellett volna beszélni most. Lihegve, szuszogva nyomultak felé… – Toronyból nem repültél még?… Ki vagy te nekünk, kutyakölök? Üssétek, fiúk! Elkapták a vállszalagját, letépték, a bársony kaftán foszlányokra szakadt. Mihail Dolgorukij kirántotta szablyáját, s hátrálva, csapkodva ment föl a lépcsőn. A sztrelecek kopját szegezve rohantak utána. Elkapták. A cárné vadul fölsivított. Dolgorukij szétterpesztett teste fölrepült a levegőbe s eltűnt a tömegben, amely eltaposta és széttépte. Matvejev és a cárné az ajtó felé húzódott. De késő volt már: a Gránit-teremelőcsarnokából Ovszej Rzsov ugrott ki a cimboráival. – Üsd Matvejevet! – kiáltották. – Úgy van, üsd! – ordította a tömeg. Ovszej Rzsov hátulról esett Matvejevnek. A cárné fölemelte karját s Artamon Szergejevicshez tapadt. Iván cárevics, akit félrerúgtak, elesett és felsírt. Péter kerek arca eltorzult, félrehúzódott, mindkét kezével Matvejev tarka szakállába kapaszkodott. – Lökd félre, ne félj, tépd le – kiáltották a sztrelecek, kopjájukat a magasba emelve –,dobjátok ide nekünk! A cárnét félretuszkolták, Pétert, mint valami macskakölyköt, odébb lódították, Matvejev hatalmas teste – a lába szétterpesztve, szája tátva – hirtelen a magasba emelkedett, majd a föltartott kopjákra zuhant. A sztrelecek, a nép, a kisfiúk – Alekszaska és Aljoska – berontottak a palotába, szétfutottak a szobák százain. Az eszméletlen cárné a két cáreviccsel még mindig a tornácon hevert. Hovanszkij és Golicin megint odamentek azokhoz, akik a téren maradtak.
– Ivánt akarjuk cárnak – kiáltozták a tömegben. – Mind a kettőt… Szofját akarjuk…Úgy van… Szofját akarjuk cárnak… A Vörös-téren oszlopot akarunk, emlékoszlopot, hogy örökös legyen a szabadságunk.
Második fejezet
1
A sztrelecek kitombolták magukat. A következő bojárokat irtották ki: a cárné fivéreit: Iván és Afanaszij Nariskint, Jurij és Mihail Dolgorukij hercegeket, Grigorij és Andrej Romodanovszkijt, Mihail Cserkasszkijt, Matvejevet, Pjotr és Fjodor Szaltikovot, Jazikovot és más, alacsonyabb származású embereket. Megkapták sztrelec zsoldjukat, kétszáznegyvenezer rubelt, azonfelül még minden egyes sztrelec tíz rubelt ajándékul. (A városokból össze kellett szedni az arany- és ezüstedényt, pénzt verni belőle, hogy a sztreleceket kifizethessék.) A Vörös téren oszlopot emeltek, arra fölírták négyfelől a megölt bojárok nevét, a bűnüket, rossz cselekedeteiket. A sztrelecek kiváltságlevelet követeltek, amelyben a bojárok megesküsznek, hogy a sztreleceket sem most, sem a jövőben semmiféle sértő szóval nem illetik, lázadónak, árulónak nem nevezik, ok nélkül nem büntetik, száműzetésbe nem küldik. Miután a Kreml élelmiszerkészleteit fölették, a sztrelecek elszéledtek telepeikre, a váralji nép a külvárosokba. S maradt minden a régiben. Semmi sem történt: Moszkva, a városok, a mérhetetlen földen szétszórt kerületek százai fölött a százados homály erjedt: nyomor, szolgasors, kisemmizés. A véresre vert fenekű paraszt eltúrogatta valahogy a gyűlöletes földet. A váralji nép fűtetlen házában a tűrhetetlen adók és szolgáltatások miatt jajveszékelt. A szatócsok nyögtek. A kisbirtokos nemes elszegényedett. A föld kimerült; ha a mag a háromszorosát meghozta – hála neked, jó Isten. – Még a bojárok és híres nagykereskedők is sóhajtoztak.
Mi kellett a régi jó időkben a bojárnak? A cobolyprémes bunda meg a magas süveg, s megvolt a be-
csület. Otthon meg ő is csak a káposztalevest kanalazta, sózott hússal; aludt s imádkozott. Most nagyobbra lát a szem: nem akarnak rosszabbul élni, mint a lengyel pánok vagy a livlandiak és németek; sok mindent láttak és hallottak. Szívüket kigyújtotta a mohóság. Száz leiekre menő udvart kezdtek vinni. De lábbelit, címeres ruhát adni rájuk, étellel tartani a telhetetlen bandát: ahhoz nem a hajdani pénz kellett. Illetlen dologgá vált faházban lakni. Régen a bojár vagy felesége egylovas szánon hajtott ki az udvarból, a szolga a járomív mögött a lovon ült. Az igára, zablára, lószerszámra rókafarkat akasztottak, hogy az emberek irigykedjenek. Most Danzigból kellett aranyozott kocsit hozatni és négy lovat fogni belé, különben nem volt becsület. De hol a pénz rá? Szűken jön, igen szűken. A kereskedés rosszul megy. Az itthoniaknak sokat nem adhat el az ember, azok ágrólszakadtak. Külföldre nem szállíthat, nincs min. A tenger idegeneké. Az egész tengerentúli kereskedést külföldiek kaparintották kezükbe. S ha azt kell hallani, más országokban, hogyan folyik a kereskedés, az ember szétverné a fejét bosszúságában. Ó, Oroszország, te elátkozott orosz föld, mikor mozdulsz már helyedből? Moszkvában most két cár volt: Iván és Péter, fölöttük Szófja, a kormányzó cárevna. Az egyik bojárt fölváltotta a másik. Ennyi volt az egész. Unalmas világ. Az idő megállt. Nem volt mit várni. A sztrelecek emlékoszlopánál, a Vörös téren egy idegen alabárdos őr állt, de aztán eltűnt valahová. Az egyszerű nép mindenféle vacakot dobált az oszlop köré. S a piacokon újra zúgolódni, súgni-búgni kezdtek az emberek. A sztreleceket kétség fogta el, nem fejezték be akkor a dolgot, nagy volt a lárma, de kevés az értelme. Nem kéne-e befejezni, amíg nem késő? Az öregek azt mesélték, hogy a régi világ szebb volt; olcsóbb, jóllakottabb, erkölcsösebb. A parasztok falun körtáncot jártak az aszszonyaikkal. A külvárosokban a nép lomhaságában elhájasodott. Útonállásról nem lehetett hallani. Így volt, de elmúlt az az idő. A sztrelec-telepeken hat raszkolnyik jelent meg, írásmagyarázók, szárazak, mint a csont, rendíthetetlen férfiak. „Egy menekvés van – mondták a sztreleceknek –, egyetlen mentségetek: taszítsátok le a nyikoniánus pátriárkát s az egész bojártanácsot, amely elnyikoniasodott és ellengyelesedett, s térjetek vissza az istenfélő hithez, a régi élethez.” A raszkolnyikok a Szolovecki-kolostorból hozott füzetekből olvastak fel nekik; arról szóltak ezek: hogyan kerülhetik el a nyikoniánus csábítást s menthetik meg lelküket és életüket. A sztrelecek sírtak, amíg hallgatták. Nyikita Pusztoszvjat, egy öreg raszkolnyik a piacon, egy kocsin állva, ezt olvasta a népnek a szolovecki füzetből:„Láttam, atyámfiai, az Antikrisztust, úgy igaz, láttam. Egy alkalommal, ahogy elbúsultomban azon gondolkoztam, miképpen jön el az Antikrisztus, imát mondtam, s közben, megátalkodott lélek, álomba merültem. És íme, egy réten töméntelen embert látok. Mellettem is áll valaki. Azt mondom neki: „Miért gyűlt össze ez a rengeteg nép.« Ő pedig feleli: »Az Antikrisztus közeleg, állj meg és ne borzadj.” Én rátámaszkodom kétágú botomra és megállók bátran. És íme, egy mezítelen embert hoznak elő, teste csupa bűz és felette utálatos, szájából tüzet fú, orrlikából és füléből bűzös láng csap ki. Mögötte a mi cárunk lépked és a többi hatalmasság, bojárok, udvari nép, tanácsbeli urak. Én ráköptem és rosszul lettem, borzalom fogott el. Tudom az írásokból: most már nemsokára el kell jönnie…” Most már tudták, mit kell követelniök. A sztrelecek a Kremlbe rohantak. A sztrelec-hivatal főnöke, Iván Andrejevics Hovanszkij, az óhit mellé állt. A hat csontos raszkolnyik, Nyikita Pusztoszvjattal az élén, három nap egy morzsát sem evett s egy csöppet sem ivott, szentképtartókat, fakereszteket, öreg könyveket hurcoltak fel a Gránit-terembe, s Szofja füle hallatára szidták, gyalázták a pátriárkát és az egyházi rendet. „A régi hitet, a régi világot akarjuk” – kiabáltak a sztrelecek a Vörös téren. Mások még keményebben beszéltek: „Ideje, hogy az uralkodó cárlányt kolostorba vigyék, fenekestül fölkavarja a birodalmat.” Egy eszköz maradt még, és Szofja dühében ezzel fenyegette meg őket.
– Hát csuhással, tudatlan paraszttal akartok fölcserélni minket? Ha így van, nekünk, cároknak, nincs itt maradásunk, elmegyünk más városba, romlásunkat pedig, s a ti árulástokat, az egész népnek hírül adjuk. A sztrelecek megértették, mivel fenyegetőzik s megijedtek. „Hátha Moszkva ellen indítja a nemesi felkelést? …” Meghátráltak. Tárgyalni kezdtek. Vaszilij Vasziljevics Golicin parancsára pedig már hordták is ki a cári pincékből a térre a pálinkás és sörös sajtárokat. Meginogtak a sztrelecek, megszédült a fejük. „Ördög vigye a régi hitet, papok dolga ez; üssétek agyon a raszkolnyikokat.” Az egyik csontos öregnek azonnal levágták a fejét, kettőt megfojtottak, a többi alig vitte el az irháját. Leitatták az átkozott bojárok az egyszerű embereket, kihúzták magukat a csávából. Moszkva zúgott, mint a kaptár. Mindenki a maga baját kiáltozta. Nem akadt vezető, mindenki a maga szakállára háborgott. Szétverték a cári kocsmákat. A kormányszékek íródeákjait megfogták s darabokra tépték. Moszkvában se gyalog, se kocsin nem lehetett járni. Ostrom alá fogták a bojárudvarokat, a bojárok puskatűzzel nagy nehezen verték vissza őket; nagy harcok folytak azokban a napokban. Egész ház-
sorok égtek. Az utcákon és a piacokon el nem takarított holttestek hevertek. Az a hír jött, hogy a bojárok Moszkva ,alatt vonták össze a nemesi fölkelést s egy csapásra véget akarnak vetni a lázadásnak. S a sztrelecek és a szökött jobbágyok tömegei megint fölmentek a Kremlbe, kopjahegyen vitték az írást, amelyben egytől egyig minden bojár kiadását követelték, hogy törvény elé állítsák őket és végezzenek velük. Szofja kiment a Vörös-tornácra, sápadt volt a dühtől:
– Hazudtak nektek, eszünkben sem volt az a felkelés, megcsókolom a keresztet, hogy nem – kiáltotta, letépve melléről a tündöklő gyémántkeresztet. – Matvejka cárevics hazudja ezt nektek. – S a tornácról csak az egyetlen Matvejka cárevicset, az elszegényedett tatár sarjadékot dobták oda a sztrelec-kopjákra: fulladjatok meg rajta! Matvejkát ízekre szedték; ezzel jóllakatták dühüket s megint üres kézzel mentek el, Moszkva három nap, három éjjel háborgott, varjúsereg rebbent föl a félrevert harangok szavára. Ekkor született meg a legelszántabbakban a határozat: le kell ütni a fejet, megölni a két cárt és Szofját. De amikor Moszkva negyednapra fölébredt, a Kreml üres volt; sem cárok, sem cárevna: elmenekültek a bojárokkal együtt. Borzalom fogta el a népet. Szofja Kolomenszkoje faluba ment, s a kerületekbe követeket küldött, akik a nemesi fölkelést összehívják. Egész augusztusban Moszkva körül keringett, a falvakban és kolostorokban; a templomkapukban zokogott, a sérelmek s a nagy pusztulás miatt panaszkodott. A Kremlben Iván Andrejevics Hovanszkij maradt a sztrelecek-
kel. Gondolkozni kezdtek: ne kiáltsák-e ki cárnak, kedves ember, ősi család, a régi erkölcsöket kö-
veti. Az egyszerű népnek meglesz a maga cárja. A nemesek a gazdag jutalom reményében fürgén lóra szálltak. Hatalmas, kétszázezer főnyi fölkelő sereg gyűlt össze Troica-Szergijevo alá. Szofja pedig, mint a madár, egyre Moszkva körül körözött. Szeptemberben egy előre küldött lovasosztag Sztyopka Odojevszkijjal az élén, hajnalban rátámadt Puskino falura. Iván Andrejevics Hovanszkij, aki sztreleceivel a Moszkva alatti vidéket járta be, épp ott töltötte egy halmon emelt sátorban az éjsza-
kát. A sztrelecek gondtalanul aludtak; Álmukban koncolták fel őket. Iván Andrejevics ingben-gatyában ugrott ki a sátorból, úgy hadonászott az alabárdjával. Mihail Tirtov a lóról egyenest a vállára ugrott. Iván Andrejevicset a nyergére kötözték, s Vozdvizsenszkoje faluba vitték, ahol Szofja éppen neve napját ünnepelte. A bojárok a faluszélen; a kihordott padokon ültek; a háborús időkhöz illően sisak és köpeny volt rajtuk. Mihail Tirtov ledobta nyergéből a ruhátlan Hovanszkijt; az keserűségében és szégyenében odatérdelt a fűre s elsírta magát. A duma íródeákja, Saklovitij, felolvasta bűnei jegyzékét.
– Hazugság! – kiáltotta Iván Andrejevics dühösen. – Ha én nem vagyok, rég térdig járnánk Moszkvában a vérben. A bojárok nehezen szánták rá magukat, hogy ilyen régi családok sarjának a vérét kiontsák. Vaszilij Vasziljevics a hónál fehérebben ült ott. Ö és Hovanszkij is Gegyimin-ivadékok voltak s a Gegyiminovicsokon most alacsony származású, frissen felkapaszkodott emberek ülnek törvényt! Ingadozásukat látva, Iván Mihajlovics Miloszlavszkij a lovasokhoz ment s odasúgott Sztyopka Odojevszkijnek valamit. Ez teljes iramban nyargalt végig a falun. Szofja cárevna selyem sátrához, s ugyanilyen iramban, tyúkot és gyereket taposva, tért vissza. – A kormányzónő azt parancsolta, ne habozzatok, végezzetek a herceggel. – VaszilijVasziljevics elhúzódott s befödte a szemét a kendőjével. Amikor Mihail Tirtov a haját megragadta s az út porába vonszolta, Hovanszkij vadul felkiáltott. Itt a faluszélen vágták le a fejét. A sztrelecek vezető nélkül maradtak. A kivégzés hallatára elborzadtan rohantak a Kremlbe, eltorlaszolták a kapukat, megtöltötték az ágyúkat, készülődtek az ostromra. Szofja Troica-Szergijevóba sietett, a bevehetetlen falak védelmébe. A felkelés vezetését Vaszilij Vasziljevicsre bízta. Így állt, egymást fenyegetően a két fél, s várta, melyik ijed meg előbb. A sztrelecek ijedtek meg s kérelmezőket küldtek Troicába. Bűnvallást tettek. Ezzel ért véget a szabadságuk. A Vörös téren az oszlopot lehordták. A szabadságleveleket visszavették. A sztrelec-hivatal főnökévé a megtorlásban gyorskezű Saklovitijt nevezték ki. Sok ezredet más városba küldtek. A nép csendesebb lett a víznél, alacsonyabb a fűnél. S Moszkva és az egész ország fölé megint reménytelen csöndesség borult. Múltak az évek."
Sztrelec hagyományőrzők
Szofja cárevna a hatalom gyakorlása, megtartása során erősen támaszkodott a sztrelec ezredekre. Persze nem hanyagolta el a vallási, etnikai manipulációt sem. Erre az ifjú Péter okot is adott az életvitelével. Ám az ifjú cár hatalomra jutását megakadályozni cárevna így sem tudta.
V.I.Szurikov (1848-1916):Sztrelecek kivégzésének reggele

A Preobrazsenszkijben élő Péter európai rend-
szerű ezredeket szervez. Mindjárt kettőt. Szüksé-
ge is van rá, hiszen Szof-
ja elküldi a sztrelecek egy részét, hogy meg-
gyilkoltassa Pétert. De Péterék is szervezked-
nek, így az amúgy egyre népszerűtlenebb Szofját ( a népszerűtlenség egyik oka, hogy két sikertelen hadjáratot is indít a krími kán ellen) „sarokba szo-
rítja", és kolostorba záratja. (Péter nyugat-európai tartózkodása idején Szofja [vagy ahogy magyarul még említeni szokták Zsófia], még egy kísérletet tesz a hatalom megszerzésére, és ismét fellázítja a futball huligánokat sztreleceket. Péter kíméletlenül eltiporja a lázadást. 1200 kivégzést rendel el… Ezzel teljesen megtöri a sztrelecek [bel]politikai hatalmát. Többé soha nem fognak beleszólni az orosz belügyekben. A hadseregbeli szerepük is háttérbe szorul. Így, hadseregreform befejezése előtt már semmilyen akadály nincs… I.Péter hadjáratai során, az új elit ezredek [a preobrazsenszkiji {1683-1917} és a  szemjonovszkiji {1687-1918}] bizonyítják, hogy a nyugatias hadsereg szervezési, vezetési mód korszerűbb mint a vazallusokra épülő.) Az ifjú cár, hogy a bojárok bizalmát megnyerje, ideiglenesen szakít a nyugatias öltözködéssel, a hedonizmussal. Hagyományos orosz ruhákban jár, templomlátogató lesz, nem korhelykedik. (Nem ő az egyetlen a történelem folyamán, aki ilyen "csel"-
hez folyamodik, hogy megszilárdítsa a trónját. Elég ha IV. Henrik francia királyra gondolunk… „Párizs megér egy misét.”)

Sztrelec kivégzőhely bő 300 évvel később


Péter szakított elődei külpolitikájával. Pontosabban új külpolitikai célokat fogalmazott meg, olyanokat amelyeknek a mai napig fontos prioritása van az orosz külpolitikában. Elődeinél (IV. Ivántól kezdve) fontos volt a szárazföldi expanzió, melynek iránya elsősorban tatárok, és a lengyelek által elfoglalt területek visszaszerzéséről szólt, másodsorban a kelet felé való terjeszkedés. Péter felismerte, hogy az orosz gazdaság fejlődni csak akkor tud, ha megszűnik a belterjessége. A szárazföldi szállítás ve-
szélyes volt és drága. A tengeri kereskedelemnek északon két nagy akadálya volt. Nem volt kikötő, és ha lett volna, a svédek akkor sem engedték volna ki az orosz hajókat a Balti-tengerről. Pontosabban csak vámfizetés után engedték volna a tengeri szállítást. Délen pedig a Török Birodalom zárta le az utat az oroszok előtt.(Ebben az időben a törökök igen erős segítséget kaptak a francia királytól, hiszen az a törököket kívánta felhasználni a Habsburgok és az oroszok ellen.) Ezért is, az egyik legelső dolga az lett Péternek, miután egyeduralkodóvá vált, hogy megtámadja a törökök ál-
tal megszállva tartott Azovot (1695-96). Ez a kísérlet kudarcot vallott. Péter erre felgyorsította a haderőreformot. Flottát épített, hogy a hajókkal támogathassa meg szárazföldi csapatait. Így teljesen blokád alá tudta vonni Azovat, amelyet ekkor el is foglalt (1698). 1697-98-ban európai körutazást tett, amelynek célja egy török elleni szövetség létrehozása volt. Azonban II.Ágost hatására végül is egy Svédország elleni szövetség jön létre. Orosz részről a cél, a balti-tengeri svéd hegemónia megtörése, egy északi kikötő segítségével az orosz gazdaság termékeit eljuttatni Angliába, és a kontinens többi országába.


Az európai körutazása másik fontos célja az volt, hogy gazdasági, ipari ismereteket szerezzenek be az orosz ifjak (akiket a cár parancsba kötelezett a külföldi tanulásra), illetve nyugat-európai mesteremberek meghívása Oroszországba. Péter fontosnak tartotta országa modernizálását. Még a pravoszláv egyház hiearchiájához is hozzányúlt… Így, gyakorlatilag hivatalosan is az államvallásá vált az orosz pravoszlávia. Nemcsak az ipart, hanem az államapparátust, és a hadsereget is átalakította a nyugat-európai minták alapján. A bojárokat kényszerítette, hogy európai ruhákba öltözzenek. (Mint jellegzetességet meg szokták említeni, hogy a sza-
káll viselés elleni is küzdött. Ötven rubelre bírságolta azt, aki nem borotválta le.)


Az 1700-1721 tartó úgynevezett Nagy Északi Háború során az orosz, a lengyel, a szász és a dán uralkodók összefognak a svédek ellen, céljuk a Baltikum megszerzése, a svéd hege-
mónia megtörése. XII.Károly svéd király Európa legerősebb hadseregét örökölte apjától, és mivel értett is a hadművészethez, nem félt használni…
A háború első fele a svédek számára volt kedvező. A narvai csatában megverik az oroszokat, és amíg Péter felfegyverzi az új nagyobb hadseregét, addig a Livóniába betörő szász-lengyel csapatokat intézi el Károly. A megerősített orosz csapatok elfoglalják  a Néva folyó menti erődöket , és azt a területet is, ahol késöbb felépítettei Szentpétervár városát (1703)… Ez a város fontos szerepet tölt majd be az orosz történelemben. A ország nyugatiasodásának lesz a jelképe, míg Moszkva a középkori Oroszországot fogja jelképezni. Egészen addig, amíg a bolsevikok (szintén szimbolikus döntésként, hiszen számukra Petrográd a cárizmust jelképezte) ismét nem Moszkvát teszik az ország egyetlen fővárosává. Pityerburg előre elkészített tervek alapján épült (először csak a kikötő és a raktárok, a katonai épületek - hiszen stratégiai okból épült), majd a Kelet Velencéjévé vált. (Eközben Magyarországon elkezdődik a II.Rákóczi Ferenc nevével fémjelzett szabadságharc. Amikor a nagyságos fejedelem úgy érzi, hogy tartalékai kimerülnek megkeresi az orosz cárt is az esetleges segítség ügyében, de láthatjuk [most már mi is], hogy az orosz medvének éppen elég baja volt, nem tudott segíteni nekünk (a franciák meg nem akartak, ugyanis a magyar követség arra fele is próbálkozott.)

A háború második szakaszában (1707-1708) a svédek térdre kényszerítik a lengyeleket, és mivel Lengyelország és Szászország között perszonálunió volt, így a szászokat is. II.Ágostot lemondatják, és saját emberüket ültetik a trónra (aki addig ott is marad, amíg a svéd fegyverek erősek…). Ezután (1708) a svéd csapatok Lengyelországból kiindulva elindulnak Moszkva felé. A svéd csapatok északi szárnya Rigából kiindulva támadt, és 1708 október 9.-én Lesznajánál vereséget szenved. A svéd főerők tovább vonulnak Oroszország belseje felé. Szmolensznknél Mazepa kozák hetman felajánlja szolgálatait Károlynak (Így az oroszok szemében áruló lesz, míg az ukránokéban a mai napig nemzeti hős.).
Milyen út vezetett el idáig, hogy a kozákság vezetője lepaktál a svéd királlyal?
A mérkőzés című filmhez készült bejegyzésben  már említettem, hogy a kozákság a 17. század közepén felkel a lengyelek ellen, mivel önkormányzati autonómiájukat nem tartotta tiszteletben a lengyel nemesi köztársaság. 
A Dnyeper bal parti területén 1687-ben Iván Mazepa lett hetman. A cár jóváhagyását csak azután kapta meg a kinevezéséhez, miután aláírta az úgynevezett  „Kolomaki cikkelyeket”. Ez az egyezmény korlátozta a kozákság autonómiáját. Előírta, a hetman (atamán) számára, hogy külpolitikailag a cárhoz kell igazodnia, és egy orosz sztrelec ezredet állomásoztattak a  hetmani rezidenciában. Az Északi Háború kirobbanásáig, mint I.Péterhez hű, lojális vezetőként tartották számon Mazepát. Feltétlenül és sikeresen támogatja Péter keleti külpolitikáját. Mind a  törökök, mind a tatárok elleni hadjáratban részt vesz, sőt kitűnik azokban. A kozák, és az orosz vezető körökben is  ügyesen lavírozott. 1708. október 26.-án, mindenki számára váratlanul csatlakozik XII.Lajoshoz. Moszkvában teljes értetlenséggel fogadták tettének hírét. Hiszen 1704-ben épp a cár kérésére támadja meg a svéd barát lengyel ki-
rályt, 30 000 kozákjával. Ezzel a hadjáratával Mazepa újra egyesíti, igaz a cár fősége alatt, a kozákság által lakott területeket. Talán a pragmatizmus az ami egész politikai pályafutását jellemzi. Huszonegy évig I.Péter „követője”. Sikeresen lobbizik Moszkvában, megakadályozza, hogy az ukrán autonómiát tovább csorbítsák, ugyanakkor az ukrán területeken az oroszellenes mozgolódásokat semlegesíti.
 Gyakorlatilag az orosz uralkodó, és a kozák elit érdekei között egyensúlyozva politizál. Kész megtámadni Szaniszló lengyel királyt, hogy visszasegítse a hatalomba II.Ágostot.  (aki ugye I.Péter szövetségese). A hadjáratot nem csak arra használja fel, hogy a cár utasítását teljesítse, hanem hogy a (később majd ukránnak nevezett) kozákok lakta területeket újra egyesítse. Így hát amikor úgy gondolja, hogy az idő elérkezett, svéd segítséggel megpróbál elszakadni Oroszországtól. Míg a törökök és a tatárok elleni háborúk idején úgy gondolja, hogy az ukrán érdekeknek is megfelel a muszlim befolyás csökkentése (nem utolsó sorban azért is mert a tatárok rendszeresen rabszolgaszerző portyázásokkal zaklatják az ukrán lakosságot. Az svédek elleni hadjáratban nem lát fantáziát. Másrészről a cári és a hetmani vezetés közötti megállapodások alapján, a kozákoknak csak határvédelmi feladataik voltak. A modernizált orosz seregbe a kozák katonák szerepe háttérbe szorult ami a kozákság önérzetét súlyosan sértette. A Zsaporozsjei Had vezetését a cár kivonta Mazepa felügyelete alól, és ideiglenesen Alekszandr Mensikov  lett a parancsnok. Olyan szóbeszéd is szárnyra kelt, miszerint a cár az ukrán önkormányzati jogot meg kívánja vonni. Az 1707-es sikeres svéd támadás közben azt a veszélyt is fenn állt, hogy az előrenyomuló svéd csapatok szövetségesei, a lengyelek, visszatérnek, és újra elcsatolják az ukrán területeket egy részét. (Persze van a történetnek másik olvasata is. Mazepa személyes sérelemként veszi, hogy seregei egy részét „elveszik” tőle. A moszkvai vezetés elkötelezett az ország megreformálása mellett. A hadsereg reform során, a középkorból ott maradt, elavult feudális csapattesteket [sztrelecek, kozákok, nemesi felkelés] háttérbe szorítják, helyettük nyugat-európai felszereléssel rendelkező, állandó, a cárhoz hű csapattesteket alakítanak ki. Ezáltal a feudális előjogokkal rendelkezők befolyásukat elveszti, mind a hadvezetésben, mind az ország vezetésében. Az új életpálya modell alapján szervezett közigazgatási tisztségviselők [csinyovnyikok] biztosítani fogják a cári elképzelések megvalósulását. Ez persze Mazepa moszkvai befolyásának csökkenését is jelenti. A közigazgatási reform során felmerül a kozák területek szervezeti reformja. Cél a hatékonyabb közigazgatás, végső soron az ország gazdaságának, katonai potenciáljának fejlesztése. Hatalmának, befolyásának csökkenését látva Mazepa elhatározza, hogy szakít Péterrel, és az ő politikájával.
Iván Mazepa
E pragmatikus magatartás miatt tartják a mai napig árulónak az orosz területeken, és nemzeti hősnek az ukrán területeken. A mai napig neuralgikus pontja ez a két ország viszonyának.
1708. február 11- március 8. között titkos tárgyalások voltak a svédek és a kozákok között.Mazepa kész csatlakozni a Moszkva elleni hadjárathoz, kész ellátni élelemmel a svéd seregeket, és a kozák területek egy részéről is hajlandó lemondani XII.Károly javára. De Károly nem Moszkva ellen indította csapatait, hanem az ukrán területek felé. Mazepa célja az lett volna, hogy amíg a háború a nagyorosz területen zajlik, addig ő a kisorosz területen kikiáltaná a kozák hetmanság önállóságát. Így azonban sarokba szorul. Október 24.-én megkapja a kozák sztarsina támogatását. és 15 000 emberével elindul a svéd katonai táborba. Mazeppa és serege egyesül a svédekkel, akikkel együtt 1709. július 8.-án döntő vereséget szenvednek Paltovánál. Ez az ütközet a film történetében az egyik csúcspont. A két francia kiküldött ekkor tud találkozni ismét egymással… A svéd király és a kozák hetman Törökországba menekül…
A poltavai csata után Mazepa nagyszabású tervei kútba estek. A cár, aki nemcsak az állam, hanem gyakorlatilag még a pravoszláv egyház vezetését is átszervezte, kiátkoztatta Mazepát.
Iván Szkoropadszkijt választották hetmanná (1708. végén ). Az új atamán nem állt a hadseregreform útjába…
Ukrán kozák vagyok, és te? -Most, már nem is tudom!?
A háború harmadik szakaszában Törökország megtámadja az oroszokat, de erre most nem térnék ki… Így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés (is), remélem senki nem bánja… Talán annyit azért elárulok, hogy a győztes, a háború után felvette a „minden oroszok cárja” titulust is. Ekkortól beszélhetünk arról, hogy Oroszország birodalom lett.
Hogy a kozák sereggel mi lett?
A keleties öltözködésük, a keleties harcmodoruk eltűnt...
A kor elvárásának megfelelően.
Persze ez nem ment egyik napról a másikra.
Mazepa elbukásával szépen lassan felőrlődött a kozákok katonai autonómiája. I.Péter először csak az ezredesek kinevezésébe tudott beleszólni... Egyre több orosz és szerb nemzetiségű tisztet nevezett ki a kozák ezredek élére. Később már  századosok kinevezését is Moszkvában döntötték el.
De megmaradt a kozákság romantikája, amelyet a mai napig ápolnak mind Ukrajnában (még ételízesítőt is reklámoznak a kozákság nevével), mind Oroszországban (elég ha csak a Tarasz Bulba című filmre gondolunk). A kozák lovasok pedig a cári rendszer legmegbízhatóbb alakulata lettek idővel.

     
A.Sz.Puskint is megihlette a Poltavai csata
Miközben készítem a feliratokat, kavarogni szoktak bennem a gondolatok, hogy mit is kellene , mit is lenne jó majd a felirathoz tartozó bejegyzésben leírni. Úgy terveztem, hogy a két királyról és a cárról is írok egy kis életrajzszerűséget, de ettől most eltekin-
tenék. Hiszen így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés.
De azért egy kis kultúrtörténeti érdekességet megemlítenék. Hogy ne csak háborúról, politikai cselszövésről szóljon ez a kis iromány.
Pjotr Mihajlovics Romanov, vagy ahogy a történelemkönyvekből ismerhetjük, I.Péter cár, modernizációs törekvései nem csak a gazdasági élet kapitalizálásában merült ki (Az általa külföldre küldött nemes és nem nemes emberek feladata volt, hogy megtanuljanak, kitanuljanak olyan mesterséget amik Oroszországban hiányszakmának számítottak. Ugyanakkor haza tértük után  "helyzetbe " hozta őket. Ezt úgy is hívhatjuk, hogy gazdasági protekcionizmus. A Néva torkolatába háború idején építtetett várost.
Öltözködésben is a nyugati módit kedvelte, ezért nem csak a hagyományos szakálviselés ellen küzdött, hanem megkövetelte a nyugatias öltözködést is. Különösön kedvelte a  magyaros szabású ruházatot. És a magyar bort. Főleg a tokajit. Tardy Lajos Régi feljegyzések Magyarországról című  könyvében (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1982) olvashatunk arról, hogy a magyar bor már 1606-ban ismert volt az orosz nemesség körében, de csak Péter uralkodása idején vált jelentősé, kereskedelmileg is jelentőssé a keleti bor exportunk. (N.Weber így ír erről 1744-ben: "Előkelő lakomákon csak magyar bort lehet látni, s az oroszok a magyar borok túlzott bőségével juttatják kifejezésre pompakedvelésüket.") Thabala Máté írta II.Rákóczi Ferencnek: "Bizonnyal írhatom felségednek, hogy edgy jó magyarországi hordó bornak praesentálása az felséges czár előtt is többet tesz, mint akármely drága ajándék." A svédek feletti győzelem után is tokajit kér a cár Thabalától. Sőt, már 1709-ben magyar vincelléreket szeretne foglalkoztatni Péter Oroszországban, hogy a magyar fajtákat is elterjesszék. 1710.június 3.-ai feljegyzés szerint két magyar, Mandok Sámuel és Mező Ferenc már Kazanyban van, hogy a szőlő termelés, a borkészítés mesterségét gyakorolhassák, taníthassák. De ők csak az első fecskék voltak... 1844.ben Jerney János őshazakutató a Krímben járva egy karón a következő feliratot látta: "Nagy szemű szöllő.".

Volt szerencsém néhány évet orosz emberekkel együtt dolgozni. Egy valamit elmondhatok. Nagyon szerették, szeretik a magyar borokat. Minden nap, a reggelijükhöz alföldi vöröset ittak (nem igazán foglalkoztak a magyar Munka Törvénykönyv alkohollal kapcsolatos előírásaival. Miért is tették volna?). Nem sokat, csak épp egy keveset. Az asztalukon legtöbbször, felszeletelt zöldségek (paprika, paradicsom), majonéz, császárszalonna, kenyér, és vörösbor volt található. Szabadidős tevé-
kenységként országot jártak, így megismerkedtek az egri, és a tokaji borokkal is.
A bort kuriózumként is itták, hiszen náluk, éghajlati okok miatt, nincs igazán szőlő termelés, bor készítés. A boltjaikban kapható borok jelentős része a Kaukázusból származik, és nem olcsó.

Aki még szeretne ezzel a korral, amelyben  a film története játszódik, ezekkel az eseményekkel még jobban megismerkedni, és nem feltétlen szakirodalmon keresztül, annak Alekszej Tolsztoj utolsó regényét (Első Péter) tudom ajánlani. Bár az utóbbi két évtizedben tudtommal nem adták ki, de azért antikváriumokban fellelhető...


Jó szórakozást kívánok a filmhez!

7 megjegyzés:

  1. Évekkel ezelőtt láttam. Kiváló film.Tökéletesen jellemzi a magyar tv-ket,filmforgalmazókat,hogy ezt sem hozták be...
    Köszi a feliratot!

    VálaszTörlés
  2. Megérte megvárnom a feliratot, nagyszerű film! Szeretem a kosztümös filmeket és ez is bekerült a többször megnézendő filmek közé! Nekem a legszimpatikusabb szereplő a filmben Grisáé volt! Csatlakozva az előttem szólóhoz kár, hogy a magyar közönséghez nem jutnak el az ilyen alkotások :-( !

    VálaszTörlés
  3. Jól megcsinált, látványos, történelmi elemekkel dúsított kalandfilm. Az ilyenek bármikor jöhetnek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tervezek még úgynevezett kosztümös filmhez feliratot... Kis türelmet! :D

      Törlés
  4. Buta kérdés biztos, de a filmet hol tudom letölteni? És hogy tudom a magyar feliratot hozzáadni? Még soha nem csináltam ilyent, de ez a film nagyon érdekel.

    Előre is köszönöm!
    Emilia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Emilia!
      Nincs olyan, hogy buta kérdés. Nagyon szívesen segítek. Arra kérlek, hogy írj egy e-mail-t a vosztok.blog@gmail.com címre. Ne légy rest! Várom a leveledet! :)
      Üdv: TroA

      Törlés