Kérlek, feledd el az előítéleteidet! Légy nyitott! Az Anyegin sem egy olyan alkotás, ami elálmosít vagy valami nehéz táplálék, ami megfekszi az ember gyomrát. Napjainkban is aktuális, mint Csehov kutyás dámája. Eme novella miről is szól? Hogy egy híres fürdővárosban van egy hölgy, aki rendszeresen sétáltatja a kutyáját. (Hű, de uncsi!) A nő gyönyörű, a férfiak epekednek utána. De csak úgy plátóian. Amíg az egyikük, úgy nem dönt, hogy meghúzza a hölgyet. Még ha megközelíthetetlennek is tűnik. És megteszi. Erkölcs ide vagy oda. Hmm... Gondoltad volna, hogy Csehov írt csajozós emberkéről is? Talán, mégsem olyan uncsi Csehov, mint ahogy az a köztudatban él. És az Anyegin se unalmas. A történet annyi, hogy van egy gondtalan életet élő fiatalember: Jevgenyij Anyegin. Nagylábon él, nem kell tartania a jövőtől, hiszen egy gazdag ember egyetlen örököse ő. De beleun a fővárosi pezsgésbe, beleun az állandó bulizásba. Megcsömörlik a bálaktól, a színházi előadásoktól, az élvhajhászástól. A társasági élet már fárasztja őt. Jevgenyij úgy dönt, hogy kiszabadul ebből a világból, és vidékre költözik. Ahol - mivel kerüli a társaságot- különcnek tartják. De egyszer csak a céltalan embert felrázza egy lelkes ifjú, aki révén megismerkedhet Tatjánával és annak nővérével... Számomra akceptálható Anyagin menekülése a fővárosból. Más okból kifolyólag - említettem én ezt nem olyan nagyon régen az egyik bejegyzésben -, de valami hasonlót én is megtettem valamikor réges-régen. Rebootoltam az életemet. Nem akartam, de úgy alakult a sorsom, hogy az egyetlen kiútnak ez tűnt. Másfél év után. Egyre borzasztóbbá váló másfél év után. És ezután még kétszer kezdtem elölről mindent. És nem mindig azért, mert én ezt így akartam volna. Szóval, valószínűleg, ezért (is) megértem Jevgenyij Anyegin karakterét. A kimenekülési kisérletét. Puskin költeményének címszereplője a céltalansággal és a nihillel küzd. Majd húszévesen az én életemet is leuralta ez. A céltalanság - ami önmagában is pusztítja az ember lelkét - és a mindent tagadás. Ezek nem felemelő dolgok. Idővel kikészítik az embert. Megölnek, ha nem tudsz megszabadulni tőlük. Én megmenekültem. De ez nem az én érdemem volt. Azt hiszem, szeretnek fent. Még akkor is, ha nem volt az eddigi életem első (nagyobbik) fele egy fáklyás felvonulás. Ám ezt egyáltalán nem bánom. Javamra vált. Hiszen, teher alatt nő a pálma. Sub pondere crescit palma.
Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij és Puskin jellemábrázolásai nagyon pontosak, életszerűek és lényegre törőek. Nem véletlen. Ez nem csak a felsorolt írók nagyszerűsége, zsenialitása miatt van így. Hanem az élettapasztalatuk miatt is. Az Anna Karenyinában mind a megcsalt, mind a megcsaló lelkivilágának ábrázolása roppant részletes, szerteágazó és pontos. Átélhető. Egyetérteni és felháborodni is tud az olvasó. Az a véleményem, hogy Tolsztoj ritka szemét ember volt a magánéletében. Nőügyek viszonylatában. Még akkor is, ha a befutott írót hölgyek tömegei bálványozták, ha vitriolt is pisiltek, ha szóba került, ha megláthatták. Most tekintsük el az ifjúkori hedonizmusától, és az idős mesterre tekintsünk, aki kihasználta ifjú felesége naivitását és rajongását. Bizalmába férkőzik és ezután zsarolja, leuralja a feleségét. Magához kötözi. Magát Levinnek képzeli, de egy önző, befutott és világhírű író-despota. Nem véletlen tud olyan részletes jellemábrázolást adni műveiben. (Persze, amikor megérezte a halál közelítését, elkezdett a hozzáállása változni. De ez teljesen természetes. Én azt tapasztaltam, hogy aki a halál jeges leheletét megérzi, minden esetben értékrend változás történik az emberben. Még akkor is, ha a kaszás végül nem viszi el. Aki csak handabandázik, az nem változik meg. Nincs miért.) Vagy ott van Dosztojevszkij, aki olyan csodálatos krimiket írt! Agatha Christie a gyilkos leleplezésére, megtalálására hívta olvasóit. Az orosz író óriás a gyilkos lelkivilágának megismerésére (is) hívja az olvasót. Azt tudtátok, hogy az ifjú Dosztojevszkijt halálra ítélték, de szerencsénkre, az utolsó pillanatok egyikében kegyelmet kapott. Nem köztörvényes ügy miatt várt rá a bitófa, de a halál megközelítette őt. És ez a közelség alaposan megváltoztatja az embert. Kit így, kit úgy. És Puskin? Róla milyen nemszép dolgot közöljek?
Jevgenyij Anyegin személyisége nem olyan távoli Puskinétól. Mindketten folyamatos vadászatként élték meg a társasági életüket. Alekszandr Szergejevicsnek személyes tapasztalatai voltak arról a miliőről, ahonnan Jevgenyij kiszakadt. Mert a hedonizmusba belefáradt Anyegin önként vált életformát. Unja már az életét - az orosz irodalom egyik első felesleges ember típusának megjelenésének lehetünk tanúi -, de nem tesz semmit a kiégés ellen. (Még jó. Még a végén heroinista vagy egy kiskorúakra utazó szexuális ragadozó válna belőle. A gondtalanságnak, a céltalanságnak, az érték nélküli életfelfogásnak lehetnek ilyen végállomásai.) Jevgenyij Anyegin sodródik. Mert a céltalan és felesleges emberek mindig sodródnak. És a film (valamint a verses regény) címszereplője lekerül a fővárosból vidékre, de ott is tovább éli azt a semmit, azt a nihilt, amit már Péterváron a sajátja volt. Ugyanúgy unja magát, mint a nagyvárosban. És ez nem belemagyarázás. Nézd meg a filmet, és figyeld a karakter arcát! Jó a színészi játék!
A címszereplő megítélése többféle lehet. (Már ha engem kérdeztek.) Sőtér István szerint: "a nem romantikus jelleme a legfontosabb, azaz a másodlagossága, a csődje, az üressége, mely a démoni modorosság külsőségeivel téveszti meg Lenszkijt is, Tatyjánát is. Jellemként Anyeginnek talán legközelebbi rokona Flaubert Érzelmek iskolájá-nak hőse, Frederic Moreau: ugyanaz az unatkozás, céltalanság, örökségvárás, majd az örökség és az élet elfecsérelése." (Szovjet Irodalom: 1987/2, 125.) Én egyáltalán nem ilyennek gondolom Anyegint. (Középiskolai matematika tanárnőm egyszer az egyik órán azt mondta, hogy azért nem kedveli az irodalmat, mert egyes alkotásokat így is, és úgy is - esetleg amúgy is - lehet értelmezni. Ezzel szemben a matematikában! Szerettem a matematikaórákat. Jobban, mint az irodalomórákat. Még ha ez esetleg furcsának tűnhet valakinek.) Nem gondolnám, hogy Jevgenyij Alekszandrovics megtévesztené Tatjánát vagy Lenszkijt. Szerintem, őszinte hozzájuk. Talán azért van ez így, mert - bár egészen másmilyen életet éltem, mint Anyegin - engem is elért egyszer a nihil. Ennek ellenére az életem nem volt unalmas, nem vártam semmilyen örökséget, nem fecséreltem az időmet. Simán pokolivá vált. Legalábbis kezdett azzá válni és kiteljesedni. Persze, szabadság van elvtársak! Legalábbis az irodalomban. Szabadon lehet értelmezni az olvasottakat, vagy a látottakat. (Szintén középiskolában egyszer - a nap vége felé - irodalomórán elővetettek velünk egy számunkra ismeretlen verset, és elemezni kellett. Janus Pannonius alkotását elolvastam és elvégeztem a feladatot. Utólag kiderült, hogy a szaktanárnő szerint freestyle-os írást adtam ki a kezem közül. Ezt nem a kapott érdemjegy alapján gondolom - ami talán kettes volt, mert hát azért csak írtam elég hosszan -, hanem mert piros tollal egy kérdést is ráírt a papírlapra: melyik verset elemezted? Pedig nem volt választási lehetőség, és stimmelt a szerző és a cím is.) Talán a magam élettapasztalata befolyásol(t) abban, hogy jóindulatú embernek gondolom Anyegint. Beleunt mindabba a szépbe és jóba, amit az orosz főváros tudott nyújtani neki. Színházi előadások, bálok, bulik, ivászatok, kártyázás, csajozások, gondtalanság... És egyszer csak rájön, hogy ez nem élet, nem ez az Élet. És nem tudja, hogyan tovább. Igen, céltalanná válik az élete. Céltévesztett emberré vált. Ez egyfajta csőd. Igen. De ettől nem feltétlen válik negatívvá a jelleme.
Úgy vélem, hogy Lenszkijre tényleg, mint barátra tekint. Miután elolvassa Tatyjána levelét, nem a fiatalembert akarja provokálni tettével, hanem inkább Tatyjánát akarja elriasztani magától. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kedvelné a lányt. Bonyolult? Szerintem, nem. Persze, ifjabbkori önmagamra ismerek ismét. Tetszett a lány nagyon, de épp a lelkemben elhatalmasodó nihil akadályozott meg abban, hogy megpróbáljak valahogy a közvetlen közelébe kerülni. Nem akartam, hogy a lelki válságom negatív élményeket okozzon neki. Inkább... És ebben "segített" az is, hogy elvittek katonának. (Nagyon) Sok-sok évvel később összefutottunk... Talán mindezek is közrejátszanak nem csak Puskin művének egyfajta, sajátságos értelmezésében, hanem abban is, hogy kedvelem azt. A sajátságos alatt azt értem, hogy nem a szokásos... egymást másolós értelmezést. Ahelyett, hogy rászánnák az időt, és elolvasnák egyszer - ha máshogy nem, hát kutyafuttába - azt, amiről véleményt alkotnak a "hozzáértők". Az Anyeginről azt olvashatjuk úton-útfélén, hogy a főhősök szerelemesek egymásban, de nem egy időben. Édes Istenem! Ha valamit nem ismerünk, miért kell véleményt formálnunk róla? Miért kell más hülyeségét visszhangozni? Lehet, félreértek dolgokat, vagy épp szembe megyek az elfogadott értelmezésekkel (valahogy így jártam a Janus Pannonius verssel is, annakidején), de legalább veszem a fáradságot és arról írok, amit személyesen megismertem. És kedvelem azt, ha valahogy szól hozzám a mű. Bárhogy. Az se gond, ha "beszól."
Én megértem Jevgenyij Anyegint, ahogy Tatjána levelét fogadta. Egyrészt-másrésztezhetnék, de minek.
És persze, úgy is értelmezhetjük a művet, hogy Anyegin számító és kihasználja Lenszkijt, becsapja, ahogy Tatjánát is. Ahogy a sőtéri idézet sejteti velünk. Megvédeném ezt az álláspontot! (Ha nem gond.) Jogos a felvetés, hogy egy olyan ember, aki szétcsajozta magát a fővárosban - és bele is unt a casanovai létbe -, a vidéki szépségben simán láthatná a könnyű prédát. És unaloműzésként elkezd csajozni. Végre újra vadászhat! Evés közben jön meg az étvágy - és barátság ide vagy oda -, és ott van Olga is! Bedob hát még egy pecabotot. És érzelmileg magát is becsaphatja közben. Van ilyen. Nézz körül! Korunk hőse ő.
Kicsit zavaró lehet, hogy egyszerre két Anyeginről beszéltem. Itt az idő, hogy szétválasszam a két karaktert. Az egyik az, akit Puskin megírt, a másik az, akiről ez a 2024-es orosz film, amelyet a bejegyzés végén meg is tekinthettek. Ez természetes, hisz a film már egyfajta értelmezése az alapműnek. Akkor szolgáltassunk igazságot Sőtér Istvánnak! A verses regény egy francia nyelvű idézettel kezdődik, ami - a Galgóczy Árpád fordításában - így hangzik:
"A hiúság keménnyé tette, s ezenfelül az a fajta kevélység is megvolt benne, aminek következtében - a talán csak képzelt felsőbbségérzet indíttatása - az ember egyforma közömbösséggel vallja be a jó és rossz cselekedeteket." Ezzel indít a költő, hogy a főhőssel kapcsolatban azért ne legyen túl pozitív elvárásunk.
Egy kis környezettanulmány: A cár és udvartartása, akkoriban, a reggeli sétáját délután kettőkor tartotta a Nyevszkijen. Számukra ekkor indult a nap. És ehhez igazodtak, természetesen, az aranyifjak is. Kora délután a fiatal lányos házaknál összejövetelek voltak. A megjelenő gavallérok életkora nem volt korlátozva. A dandyk innen kényelmesen el tudtak menni a színházba, hiszen az előadás hatkor kezdődött. Színház. Ne legyünk sznobok! Felejtsük el a kulturális ködgépek által gerjesztett bullshitet. Az ifjak (és kevésbé ifjak) ismerkedni, csajozni mentek Thália szentélyébe. Letiportak lábakat, hogy bemutatkozhassanak a friss húsnak, hogy valahogy elkezdjék vagy ne kezdjék el azt a dolgot. Maga az előadás körülbelül három óra hosszat tartott általában. Színház után mentek az aktuális bálba vagy kártyázni, inni, dorbézolni. Késő ősztől kora nyárig így élt (volna) Jevgenyij Alekszandrovics Anyegin. Na, ettől csömörlött meg a főhős. (Vajon hány év után? Nyolc. Csak mondom.)
Néhány szót vesztegessünk Tatjánára! (Vagy Tatyjánára, hiszen ezzel az írásmóddal találkozhatunk, és végül is egyik sem felel meg az MTA cirill betűs nevek átírására vonatkozó szabályainak. De hát ott van a hagyomány is, mint helyesírási tényező!) A filmben úgy találkozunk vele, mint aki állandóan olvas. És mit? Richardsont. Samuel Richardson (1689-1761) angol író szentimentális regényeket ír.
És mit olvashatunk Puskinnál? Hogy Tánya egy kicsit más volt, mint a többi gyerek. Más foglalkoztatta.
"És hosszú éjeken telente
Inkább ijesztő rémmesék
Igézték zsenge képzetét."
Feltételezhetjük, hogy nem a dada mesél - csak neki, hisz Olga nincs megemlítve, arról nem is beszélve, hogy abban az időszakban történik mindez, mikor már aludnia kellene - neki horror sztorikat, hanem talán ő olvas magának gótikus regényeket. Igen, így hívják a korszak azon írásait amiben van misztikum, boszorkányság, fekete mágia, baljós álmok, ördögűző varázslatok, kísértetek, különböző fantomok.
("И были детские проказы
Ей чужды: страшные рассказы
Зимою в темноте ночей
Пленяли больше сердце ей."
Puskin szövegét - legalábbis ennél a szövegrészletnél - Galgóczi adja vissza a legpontosabban. Az első magyar műfordításban például az az állítás áll, hogy a dajkája olvasta neki a rémísztő történeteket éjjelente. De az eredeti szövegben nem erről van szó. Az idézett négy sorban arról van szó, hogy a gyermeki csínytevések idegenek voltak a lány számára és a sötét téli éjeken a rémes elbeszélések - gótikus regények, rémtörténetek - rabul ejtették a szívét. De a rabul ejtés jelentő kifejezés jelenthet fogságot, csapdába esést, lenyűgözést, rácsodálkozást, vonzást, rajongást is.
Egy pillanatra mélázzunk el ezen!
Ha engem kérdeztek, nagyon nem mindegy, hogy valakinek a képzeletét vagy a szívét igézi meg, ejti fogságba, nyűgőzik le a rémséges elbeszélések.
Tatjána nem olyan, mint aki napjainkban - és tegnapjainkban - él? Na, nem a többség, de azért annyira nem is kisebbség?
Éjjel olvastatok már rémtörténetet?
Itt az idő, hogy megvédjem Bérczy Károly műfordítását. Nem mintha rám szorulna.
Szóval, ezen a helyen az eredeti szövegben nincs szó arról, hogy a dajka rémtörténetekkel szórakoztatta volna Tatjánát. Ugyanakkor, egy kicsit később, amikor Tánya a szerelemről kérdezi a dajkát, akkor az idős hölgy azt mondja, hogy már nem emlékszik semmilyen (tündér)mesére. Tehát a lányoknak, Tányának és Olgának, mesélhetett lesznyijekről - erdei "manók"-ról -, és ruszalkákról, tavi tündérekről.
De miért foglalkozok ennyit Tatjánával? Talán azért mert egyesek szerint az Anyegin főhőse nem is Jevgenyij, hanem Larinék idősebbik lánya. Ebben most nem foglalnék állást, mindenki döntse el maga!)
Honnan ismeri Tatjána Richardson műveit?
"Korán szokott az olvasásra;
Elolvasott minden regényt;
Richardson, Rousseau ámítása
Őt kárpótolta mindenért."
Tatjána falta a könyveket, válogatás nélkül. De ez nem azért volt, mert a szülői példamutatás erre tanította volna. A lekének szüksége volt rá, és nem volt egy hétköznapi lány.
Puskin művének hősnője mindenevő, mindet olvasó. Byron Vámpírjával is találkozott. Ez teljesen egyértelműen kiderül a verses regényből. Tudom, az angol költő azt állította, hogy ezt a művet valójában az utazóorvosa John William Polidori írta. Ha ez így van, akkor meg azt kell mondanunk, hogy Byron hatása jelentős eme novellára. Főként a főhősének ábrázolásán látszik ez. De mindegy is!
Az Anyeginben Puskin odaszúr a kortárs irodalomnak rendesen. Mindenki megkapja a magáét (ahogy Dosztojevszkij Ördögökében az aktuális ideológiák), és ez az ami egy kicsit nehézkesebbé teszik napjainkban a mű teljeskörű értelmezését.
(Mindkét versrészlet fordítása Galgóczi Árpád műfordításából származik.)
A műben két levél is van. Az egyik nagyon-nagyon híres, hisz idézik is számtalanszor. Ez Tatjánáé.
Áprily Lajos így fordítja a levél legelejét:
"Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?"
Adva van egy - az irodalmárok szerint - tizenhétéves leány, aki egy ifjúembernek ír egy szerelmeslevelet. A levél első két sorában annyi minden benne van! Benne van az, hogy tudja azt, mekkora szégyen, hogy leány létére írásban kezdeményez kommunikációt egy férfival. Egy olyan férfiemberrel, akivel nincs közeli kapcsolatban (hiszen magázza).
Napjaink orosz társadalmában a magázás elég elterjedt. Nagyon szép fokozatok vannak addig amíg "eljut" az ember a tegeződésig. A magázás formájából következtethetünk a beszélgetők egymáshoz közeliségére is. A magyar nyelvben is van ilyen, bár egyre kevesebben ismerik pontosan ezt. Az ön és a maga személyes névmások helyes használatára gondolok. Mert nem mindegy, hogy melyiket mikor használjuk. Az oroszban a személyesnévmások mellett ott van még az utónév, annak becézett alakja és az apai név használata is. Mindez sokat el tud árulni a beszélők közötti kapcsolatról.
Azt tudtátok, hogy az orosz nyelvben a megcsalni jelentésű szó elárulni-t is jelent? Értitek, hogy ha valaki megcsalja a párját, az egyúttal el is árulja azt. Persze, ez morális szempontból így van. De ha oroszul beszélsz, akkor nem feltétlenül kell sokáig moralizálni azon mennyire vagy immorális személyiség akkor, amikor félrelépsz. Nincs mellébeszélés: áruló vagy. És azért egy társadalom gondolkodását nagyon is jellemzi a szókincsének jellegzetességei. DE még mielőtt elalélnánk attól, hogy mennyire erkölcsös lehet az orosz társadalom, mert hát itt van ez a szó is... Biztos a vallás, a pravoszlávia, a kereszténység miatt van ez így! Hát... Nagyon nem. Tévúton járunk. A hűtlenség nem ritka dolog arrafelé sem. Szeretném megjegyezni, hogy házasságkötéskor a hölgy hűséget fogad arrafelé, a férfi pedig megígéri, hogy óvja és védi a feleségét. Tehát, az archaikus korból jövő örökség szerint, a nő elárulja a férfit, ha megcsalja. De a férfi nem. Ez a mongol korszak öröksége. Moszkovia 300 évig volt mongol uralom alatt. Így vagy úgy. És a Horda vezetői muzulmánok voltak. A férfi-női viszony alapja a Korán és az abból kinővő hagyomány volt. És ennek a hatása az, hogy a ЗАГС-ben a férfi nem ígér hűséget. "Csak" azt, hogy őrzi és védi a nőt és a kapcsolatukat. (Mondjuk, ha belegondolunk ebben is benne van a hűség megígérése. Már ha belegondolunk.) Ez a mongol örökség Puskin művében is megjelenik utalás szintjén. A mongol Horda legyőzése után évszázadokkal teljesen természetes volt a vidéki Oroszországban, hogy a faluban élő barinnak háreme van. Több jobbágyasszonyt tart szexuális igényei kiszolgálására. És ez elfogadott. Még ha törvényes felesége is van. Akkor is a barinnak "joga" van a háremtartásra. Ez a valamikori megszállók kulturális öröksége. Ez nem unikális dolog. Hanem inkább természetes, hiszen a magyar közgondolkodásban is benne vannak a mai napig a Hódoltság korából származó mentalitások. Mind szociális, mind gazdasági kérdésekhez való viszonyulásban. És ez sem válik az itt élők javára. Nem véletlen, hogy a hatalom birtokosa(i) a közvagyont magánvagyonnak tekinti(k). Ez az elképzelés az ázsiai despotizmus öröksége.
Ideje annak, hogy végre néhány szót ejtsek arról, hogy Puskin a verses regényében - amit szokás romantikus alkotásnak tartani - megpróbál leszámolni a barátság és a szerelem hamis ábrándjával. Maga az Anyegin esszenciája a be nem teljesülő szerelem. A férfi és a nő is szerelemre lobban, de valahogy nem igazán jön össze a dolog. A hölgy eleinte impulzívabb, a férfi (mintha) önmagától óvná a lányt, és amikor olyat tesz, amire úgy gondolja, hogy nincs bocsánat, elmenekül. Mindenki elől. Hogy azután szembesüljön érzelmeivel.
Puskin ezt a művét is trollkodásra is használja, ami természetesen nem feltétlen tud átjönni egy audio-vizuális alkotáson. Ezért is ajánlanám, hogy egyszer próbálkozzatok meg a történet írott formájával. Nem kell félni tőle, nem kell tisztelettel közeledni feléje. Puskin sem így alkotta meg. Alekszandr Szergejevics már akkor tudta, hogy mi a punk, amikor ez a kifejezés még nem is létezett, legalábbis amilyen értelemben néhány évtizede használjuk. (Mondjuk nem is azt jelenti, amivé Malcolm McClaren silányította a kifejezést. Inkább Jello Biafra képviseli az eredeti eszmeiségét, mint Sid Vicious, vagy inkább a Spions, mint Nagy Ferenc bármikor is.)
"Magam vagyok már e kerek földön s e nagy vízen, búm senkiért se kesereg, mint értem senki sem." Olvashatjuk Lord Byron Childe Harold búcsújában - Tóth Árpád fordítása által -; és hogy jön ez most ide? A romantika kapcsán. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a romantika azt jelenti, hogy valami Hamupipőke kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után megtalálja... Nem! A fehér lovon jövő hercegnek kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után valami Hamupipőkéjé lesz.
De igazából, nem ez a romantika. Novalis (1772-1801, született: Friedrich Leopold von Hardenberg) szerint az a romantikus, aki a köznapinak emelkedett értelmet ad. Igen, és ebben az értelemben az Anyegin romantikus mű. Nem szirupos, nem negédes. Nincs garantálva a happy end, hiszen a köznapi életünkben sincs ez nemhogy garantálva, de megígérve se. A boldogság keresése az alapvető emberi jog. De a megtalálást ki ígérhetné meg?
Visszatérve egy kicsit a byroni idézetre: eme gondolat nem hasonlít vajon a magyar rockzene hőskorszakában annyiszor megfogalmazott gondolatokra?
"Megyek az út másik felén... Engem ne sajnáljatok... Ment a hűtlen nehéz fejjel, tudja jól, hogy ő már nem kell... esetleg: visszamenne,de ő már nem kell... Engem ne sajnáljatok... Szeretném, ha szeretnének... (Jaj! Ez már Ady! Mindegy. Belefér. Maradhat?) Azt mondták ezekre annakidején, hogy őszinte és kőkemény. (Ne mondjátok nekem, hogy ilyen a rockzene lírája külföldön is, mert nem egészen ilyen. A meg nem értettség gyakran vissza-visszatérő motívuma helyi sablon. És nem csak rockzenei.) Hát mindez... Irodalmi értelemben, inkább romantikus. (Most lehet megkövezni!) De tipikusan magyaros. A magyar néplélek szereti az ilyesféle romantikát: egyedül vagyok a világban, de én akkor is küzdök és... Mindenki ellenem van, de én az igazságomért... Szembe fújhat a szél, én akkor is... (És ezen érzelmi húrokat már vagy kétszáz éve pengetik a helyi politikusok is. Úgyhogy levonhatjuk a tapasztalatot ebből: sehová nem vezet ez az út. Csak körbe-körbe. Tragédia-önsajnálat-tragédia-önsajnálat. Ennyi a magyar történelem elmúlt kétszáz éve.) Szóval, vannak ilyen klisék, amivel népszerű lehetsz az árvalányhajat a képzeletbeli kalapjuk szalagjába tűzők között. Semmi gond ezzel, csak egy kicsit visszás kívülről, amikor valaki marcona próbál lenni, romantikus szlogenekkel a lelkében. De belátom, Operettországban ez belefér.
Puskin romantikája ezerszer jobb, mint a műmájerskedő honi vircsaft. De mivel az utóbbi populárisabb, ezért egyfajta negatív előítélet miatt az előbbi elől "menekülnek" az emberek. Pedig, szerintem, sokkal jobb az, mint ez. Két különböző világ. Én most azt szeretném, hogy a Kárpát-medencében kevésbé kedvelt megközelítéssel ismerkednénk meg, nem ismeretlen dolgokkal! Egy olyan világgal, ami nem is áll olyan távol tőlünk. Hiszen Jevgenyij Anyegin életvitele pontosan olyan volt, mint a magyar dzsentriké. És a dzsentri mentalitás ma is erős ebben az országban. Erről gondolkodásmódról szól a mű legeleje. Mindjárt kapunk egy francia nyelvű jellemzést, majd kiderül, hogy egy léhűtőről, egy semmirekellőről, egy nagypofájú senkiről fog szólni a sztori. Egy olyan valakiről, aki az élet császárának képzeli magát. Ha engem kérdeztek, Puskin szándékos becsapja, átveri olvasóit. Persze, valós dolgokat állít, de Anyegin nem egy dandy a tucatból. Rájön, hogy a móka, kacagás ellenére nem boldog. De többet nem árulok el! Nézzétek meg a filmet!
Néhány mondat erejéig - már csak az illendőség miatt is - ejtek néhány szót az eredeti verses regény születésének körülményeiről.
Puskint ez a műve emelte a világirodalom legnagyobbjai közé. Ez nem afféle lózung, hiszen nem sokkal a költő halála után méltatás jelent meg Puskinról is és az Anyeginról is egy francia újságban. Ez az írás egyik jóbarátja - a neves lengyel költő Adam Mickiewicz - tollából származott. És egyáltalán nem túlzás, hogy világirodalmi alkotás a mű. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a magyar irodalom fejlődésére is hatással volt a verses regény. Csokonai, Vörösmarthy, Petőfi, Jókai mind-mind ismerte és példaként tekintett erre a műre. Babits Mihály egyenesen az első orosz regénynek nevezte.
Tudjuk, hogy pontosan mikor kezdte el írni Puskin e remekművet: 1823. május 9.-én.
Ekkor Kisinyovban volt (anglománok figyelmébe ajánlanám, hogy így kell magyarul helyesen leírni a mai Moldávia fővárosának a nevét), és az első fejezetet október 22.-én fejezte be. December 8.-án a második fejezetnek is a végére ért. 1825-ban jelenik meg először nyomtatásban az első fejezet. Puskin közben kiábrándul Byron romantikájából és egyre inkább nyit a realizmus felé. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - az Anyegin szerkezetén látszik a byroni hatás. Viszont maga a mű már túlmutat az angol író nevével fémjelzett romantikán.
Puskin Mihajlovszkojéban folytatta főművének írását. És 1830. szeptember 25.-én fejezte be Bolgyinóban.
Hét év négy hónap tizenhét nap alatt készült el a mű - az írója számítása szerint. Több más mellett Puskint a mű megírására az is ösztönözte, hogy az öccsének Levnek útmutatót adjon a társas kapcsolatokról. A báty féltő szeretete így (is) megnyilvánult a ifjú fivér felé.
És ha engem kérdeztek, tényleg legalább annyira Tatjánáról is szól a mű, mint Anyeginről. A férfi kiforrott személyiség, akinek idő kellett, hogy rájöjjön, hogy eljött a meglátogatás ideje az életében. Tatjána előttünk válik Nővé. Élesen különbözik a húgától. Olga sok van, és Tatjána?
"Az Anyeginnek realista alkotássá kellett válnia, mert mindazt, amire Puskin figyelmeztetni akart, nem lehetett volna kifejteni A kaukázusi fogoly vagy a Cigányok romantikájának oly könnyű kézzel rögtönzött jelrendszerében." (Szilágyi Ákos, Szovjet Irodalom: 1987/2)
