A film eredeti címe: 713-й просит посадку
A felirat tulajdonságai:
FPS:25,
kiterjesztése: srt.
FPS:25,
kiterjesztése: srt.
Három a magyar igazság.
Egy pedig a ráadás.
Óvodás koromban hallottam először ezt a szólást.
Már akkor sem értettem ( és ma sem tudom a megfejtését, annak ) hogy mért éppen három. És ha három, akkor miért kell ráadást is adni belőle?
Egy pedig a ráadás.
Óvodás koromban hallottam először ezt a szólást.
Már akkor sem értettem ( és ma sem tudom a megfejtését, annak ) hogy mért éppen három. És ha három, akkor miért kell ráadást is adni belőle?
Hogy honnan jutott mindez az
eszembe?
Ez a nyár a blogon, Viszockij jegyében telt el.
Ez a nyár a blogon, Viszockij jegyében telt el.
Nem így terveztem, de így
alakult…
És egyáltalán nincs ellenemre a dolog.
Sőt!
Ha ránézünk a nyári felirat „felhozatalra”, azt láthatjuk Vlagyimir Viszockijhoz kapcsolódnak a be-
És egyáltalán nincs ellenemre a dolog.
Sőt!
Ha ránézünk a nyári felirat „felhozatalra”, azt láthatjuk Vlagyimir Viszockijhoz kapcsolódnak a be-
jegyzések
többsége.
Két dokumentumfilm, és egy az élete egyik epizódját feldolgozó mozifilm…
És Amundsen jóvoltából, most egy fiatalkori filmjéhez készült ( a gyártási év 1962, a premier idő-
Két dokumentumfilm, és egy az élete egyik epizódját feldolgozó mozifilm…
És Amundsen jóvoltából, most egy fiatalkori filmjéhez készült ( a gyártási év 1962, a premier idő-
pontja
1962. április 3.) felirat.
Amikor először megtekintettem ezt az alkotást, az amerikai Airport filmek jutottak az eszembe. (Persze igazságtalan így ez a megállapítás, hiszen ez a szovjet film jóval hamarabb készült el, mint a legelső Airport [1968].)
A 713-as leszállási engedélyt kér…
Grigorij Nyikulin rendezte első szovjet katasztrófafilm.
Amikor először megtekintettem ezt az alkotást, az amerikai Airport filmek jutottak az eszembe. (Persze igazságtalan így ez a megállapítás, hiszen ez a szovjet film jóval hamarabb készült el, mint a legelső Airport [1968].)
A 713-as leszállási engedélyt kér…
Grigorij Nyikulin rendezte első szovjet katasztrófafilm.
Amundsen gondolatai következnek:
Mielőtt e
kitűnő bejegyzés írója rátérne a korszak
politikai és történelmi hátterének ismertetésére, kicsit átvenném a szót és
megpróbálom bemutatni a film keletkezésének körülményeit, elmondani, miért is
olyan fontos ez a film a Viszockij-életműben.
Ezzel a filmmel, néhány hónap után, visszatértem eredeti elképzelésemhez, mely szerint Vlagyimir Viszockij életművéből lefordítok és feliratozok annyi filmet, amennyit tudok. Nagyon régóta szerettem volna lefordítani ezt a filmet, amely Viszockij harmadik filmje, életútja szempontjából viszont az egyik legjelentősebb, hiszen a forgatáson találkozott, az e blog oldalain máshol is hivatkozott Ludmilla Abramova színésznővel, aki a felesége is lett. Viszockij ekkor mindössze 24 éves, Abramova pedig 23. Fiatal életkoruknak is betudható, hogy a filmben nem ők a főszereplők – bár Abramova kétségtelenül a legfontosabb női szerepet játssza a filmben. Ennek ellenére egészen különleges élmény a fiatal Viszockijt látni. Továbbá az is tény, hogy Viszockij ezzel a filmmel keltette fel először a filmkritikusok érdeklődését.
Ezzel a filmmel, néhány hónap után, visszatértem eredeti elképzelésemhez, mely szerint Vlagyimir Viszockij életművéből lefordítok és feliratozok annyi filmet, amennyit tudok. Nagyon régóta szerettem volna lefordítani ezt a filmet, amely Viszockij harmadik filmje, életútja szempontjából viszont az egyik legjelentősebb, hiszen a forgatáson találkozott, az e blog oldalain máshol is hivatkozott Ludmilla Abramova színésznővel, aki a felesége is lett. Viszockij ekkor mindössze 24 éves, Abramova pedig 23. Fiatal életkoruknak is betudható, hogy a filmben nem ők a főszereplők – bár Abramova kétségtelenül a legfontosabb női szerepet játssza a filmben. Ennek ellenére egészen különleges élmény a fiatal Viszockijt látni. Továbbá az is tény, hogy Viszockij ezzel a filmmel keltette fel először a filmkritikusok érdeklődését.
A „713-as leszállási engedélyt
kér” (vagy más címén, a filmet forgalmazó országoktól függően, „713-as leszállást kér” vagy „A 713-as
járat”) az első szovjet katasztrófa film. Rendezője Grigorij Nyikulin, a
forgatókönyvet pedig a Leontyev-Donatov szerzőpáros alkotta. Ahhoz képest, hogy
a szovjet filmeseknek gyakorlatilag semmilyen tapasztalatuk nem volt hasonló
repülős filmek elkészítésében, a filmet a kritikák „jónak és érdekesnek”
értékelték. A nézőszám óriási – szinte már nem is csodálkozunk ezen - 27,9 millió néző, csak a Szovjetunióban. Ezzel
egyébként csak a 13. helyet foglalja el a népszerűségi listán. Külföldi
forgalmazása nagyon minimális, nem egy elterjedt, világszerte forgalmazott
filmről van tehát szó. Az 1962-es szovjet premier után csak Finnországban
(1967) és egyes források szerint az NDK-ban vetítették a mozik. Magyarországon a
Magyar Televízió mutatta be, 1963-ban.
A
film főszereplője, dr. Richard Günther szerepében, Vlagyimir Csesztnokov. A hazánkban gyakorlatilag ismeretlen szovjet-orosz
színész Szentpéterváron, 1904-ben született. 1924-ben fejezte be tanulmányait
és már ekkortól szerepeket kapott a Leningrádi Puskin Drámaszínházban. 1938-tól
játszott filmekben. 1968-ban halt meg. E filmben játszott szerepe, túl a
nyilvánvaló hidegháborús propagandán, amely ebben a filmben több alkalommal
előjön, szimpatikus és a szó pátosztól mentes értelmében hősies. Megértjük, hogy milyen lehetett egy olyan ember élete,
akinek fiatal éveit elvették az Európában dúló különböző háborúk. Szimpátiát érzünk az embertársain
segíteni akaró, az esküjét betartó orvos iránt, aki ezzel inkognitóját fedi fel
és gyakorlatilag feladja magát. Éppen álnéven menekül a rendőrség elől. Nem
világos, hogy mit követett el, de megtudjuk, hogy „politikai bűnöző”. Tehát nem
köztörvényes, hanem valamelyik kormánynak
úgymond nem felel meg a ténykedése.
A
másik főszereplő a különleges karakterű, Otar
Koberidze. A grúz színész 1924-ben született Tbilisziben. Érdekes dolog,
hogy a filmben egy alkoholista, kissé erőszakos viselkedésű amerikai ügyvédet
játszik, de valóban is tanult jogot, 1947-1949 között a Tbiliszi Jogi
Egyetemen. Ezzel párhuzamosan elvégezte a Tbiliszi Stúdió filmszínész szakát és
1941-től 2002-ig folyamatosan játszott különböző szovjet és orosz alkotásokban.
Emellett 6 filmet jegyez rendezőként is. Filmbeli tettei a végkimenetel
szempontjából kulcsfontosságúak.
A film egészén érezhető egy folyamatos feszültség. A forgatókönyv, kis rosszindulattal ismerősnek tűnhet. Ki ne hallott volna olyan krimiről, amikor néhány, lehetőleg nagyon különböző ember, össze van zárva egy életveszélyes helyzetben? Legyen az egy lakatlan sziget vagy egy hajó, vonat vagy éppen repülő. Ezt a klisét természetesen ismerjük, a vitát pedig, hogy ki találta ki ezt a szituációs játékot, valószínűleg nem dönthetjük el egykönnyen. A repülőgép utasai között a már említett orvos és ügyvéd mellett egy színésznő (őt játssza Ludmilla Abramova) és egy amerikai tengerészgyalogos (Vlagyimir Viszockij) is feltűnik. Térjünk rá az Ő történetükre, hiszen nagyon érdekes tényekre derül fény a következőkben.
Anna Tubensljak, az 1989-es „Vlagyimir Viszockij a mozikban” című dokumentumfilmben elmondta, hogy neki, mint a rendező munkatársának volt a feladata a szereplők kiválasztása. Ebben a minőségében kereste meg Viszockijt, aki ekkoriban a Puskin színházban játszott. Elhívta a szereplőválogatásra. Első alkalommal Viszockijt arra a szerepre szánták, amit később Koberidze kapott – tehát a főszerepre. Abban egyetértett mindenki, hogy habár a főszerepet nem kapta meg, de az amerikai tengerészgyalogos szerepének eljátszására mindenképpen alkalmas ez a nagyszerű, tehetséges, fiatal színész. A forgatáson Ludmilla Abramovával való kapcsolata első alkalommal még csak barátságnak tűnt a kívülállók számára. Csak az volt a furcsa, hogy amikor hideg volt, Ludmilla valamiért Viszockij pulóverét viselte…
Ludmilla Abramova visszaemlékezéseiben elmondta, hogy csak véletlenül került ebbe a filmbe. Elfogadott tény volt, hogy a szerepet Nyinel Miskova fogja megkapni, aki jóval ismertebb volt, mint ő. (Abramovának eddig egyetlen filmszerepe sem volt.) Miskova végül elutasította a szerepet, amit Abramova gyakorlatilag próbák nélkül kapott meg. Örömmel utazott el Leningrádba, de ott kissé furcsán érezte magát a stúdióban és a hotelben. Pénzét gyakorlatilag az első két napon elköltötte, főleg az „Európa” étteremben, barátai körében.. A hotelbe visszaérve megszólította egy részegnek tűnő fiatalember, aki nem tudta kifizetni éttermi számláját. A leningrádi hideg ellenére kigombolt ingben volt. Ambramovát látta meg először és habozás nélkül kölcsön kért tőle. A lány egyáltalán nem ismerte, azt sem tudta, hogy színész és hogy egy filmben fog játszani vele. Mivel pénze már nem volt, lehúzta a nagymamájától kapott gyűrűt az ujjáról és odaadta Viszockijnak, aki így rendezni tudta tartozását. Ezután Vlagyimir elhívta magához és egész éjszaka énekelt neki, sőt a kezét is megkérte. Abramova elmondta, hogy nem érezte ezt az egészet „szerelem első pillantásra” érzésnek, sőt, nem gondolta, hogy hosszú kapcsolatuk lesz. De hamarosan rájött, hogy ő magától sohasem fogja tudni elhagyni Viszockijt.
A rendező, Grigorij Nyikulin, hihetetlenül jól felkészült erre a filmre. Minden jelenetet pontosan megtervezett. Ki, melyik helyre ül a repülőgépen, melyik jelenetben kit kell mutatni, ki vesz részt a párbeszédekben, amelyek leginkább ülve zajlottak. Mivel a cselekmény nagy része egy zárt utastérben játszódik, így improvizációra kevés lehetőség adódott. Ezekből az egyik, az amerikai tengerészgyalogos (Viszockij) és az ügyvéd (Koberdize) verekedése. Viszockij, amikor szóba került ez a film, megemlítette, hogy Koberidzére mindig úgy emlékszik, mint egy „temperamentumos, egészséges grúzra”, aki a filmen megverte őt. A jelenet emlékezetes, mert Viszockij a felvétel előtt odasúgta Koberidzének, hogy ne csak játssza a pofont, hanem valóban üsse is meg. A jelenet valóban hitelesnek bizonyult. Otar Koberidzének ezt sokáig nem hitték el, de bebizonyította egy, a birtokában lévő sajátkezű Viszockij-üzenettel. „Otar! Emlékszel, hogy megütöttél a 713-ban? Ezt soha többé nem engedem meg senkinek, de veled még így is találkoznék. Ölellek! Vologya Viszockij.”
A filmhez kapcsolódik néhány érdekesség. A repülőgép, amelyben a film játszódik, egy Tu-104-es típusú gép, 1956 és 1981 között volt rendszerbe állítva az Aeroflotnál. A film elején látható Sabena gép, egy Boeing 707-es, tíz évvel később valóban terrorista cselekményekbe került a tel-avivi repülőtéren. Az amerikai ügyvéd által idézett részlet Carl Sandburg, (1878-1967) amerikai költő verséből származik. Sajnos nem találtam műfordítást, így az idézőjelek között saját fordításom olvasható. A szereplők által említett háborús események, helyszínek és nevek nagyrészt valósak, bár néha nem volt könnyű ezeket azonosítani. Remélem nem tévedtem, illetve pontosak az adatok.
A film mai szemmel való megtekintéséhez hozzátartozik, legalábbis az én szubjektív szemszögemből, hogy kikapcsoljam azt a hidegháborús hátteret, ami tulajdonképpen az egész cselekmény mozgatórugója. Számomra ez már alig érthető. Nem a történelmi háttérre gondolok, hanem az emberek mindennapi életére. Arra, hogy ki és hogyan élte meg személyes életében a nagypolitika harcait.
De természetesen a film magán hordozza a korszak jellemzőit. Ha szinte észrevétlenül is, de jelen van benne egy kis propaganda. Nem nagyon, nem bánton. Szinte észrevehetetlen. Mire gondolok?
A film cselekménye szerint adva van egy utasszállító (713-as számú), amelyik transzatlanti viszonylatban közlekedik. A gép útja során egy kis „malőr” történik. A pilóták kávéjába valaki gyógyszert kevert, amelynek hatása természetesen repülőúton jelentkezik…
A repülőgép első osztályán egy szovjet küldöttség utazna… Szinte természetes, hogy ők lennének az akció célpontjai.
A film egészén érezhető egy folyamatos feszültség. A forgatókönyv, kis rosszindulattal ismerősnek tűnhet. Ki ne hallott volna olyan krimiről, amikor néhány, lehetőleg nagyon különböző ember, össze van zárva egy életveszélyes helyzetben? Legyen az egy lakatlan sziget vagy egy hajó, vonat vagy éppen repülő. Ezt a klisét természetesen ismerjük, a vitát pedig, hogy ki találta ki ezt a szituációs játékot, valószínűleg nem dönthetjük el egykönnyen. A repülőgép utasai között a már említett orvos és ügyvéd mellett egy színésznő (őt játssza Ludmilla Abramova) és egy amerikai tengerészgyalogos (Vlagyimir Viszockij) is feltűnik. Térjünk rá az Ő történetükre, hiszen nagyon érdekes tényekre derül fény a következőkben.
Anna Tubensljak, az 1989-es „Vlagyimir Viszockij a mozikban” című dokumentumfilmben elmondta, hogy neki, mint a rendező munkatársának volt a feladata a szereplők kiválasztása. Ebben a minőségében kereste meg Viszockijt, aki ekkoriban a Puskin színházban játszott. Elhívta a szereplőválogatásra. Első alkalommal Viszockijt arra a szerepre szánták, amit később Koberidze kapott – tehát a főszerepre. Abban egyetértett mindenki, hogy habár a főszerepet nem kapta meg, de az amerikai tengerészgyalogos szerepének eljátszására mindenképpen alkalmas ez a nagyszerű, tehetséges, fiatal színész. A forgatáson Ludmilla Abramovával való kapcsolata első alkalommal még csak barátságnak tűnt a kívülállók számára. Csak az volt a furcsa, hogy amikor hideg volt, Ludmilla valamiért Viszockij pulóverét viselte…
Ludmilla Abramova visszaemlékezéseiben elmondta, hogy csak véletlenül került ebbe a filmbe. Elfogadott tény volt, hogy a szerepet Nyinel Miskova fogja megkapni, aki jóval ismertebb volt, mint ő. (Abramovának eddig egyetlen filmszerepe sem volt.) Miskova végül elutasította a szerepet, amit Abramova gyakorlatilag próbák nélkül kapott meg. Örömmel utazott el Leningrádba, de ott kissé furcsán érezte magát a stúdióban és a hotelben. Pénzét gyakorlatilag az első két napon elköltötte, főleg az „Európa” étteremben, barátai körében.. A hotelbe visszaérve megszólította egy részegnek tűnő fiatalember, aki nem tudta kifizetni éttermi számláját. A leningrádi hideg ellenére kigombolt ingben volt. Ambramovát látta meg először és habozás nélkül kölcsön kért tőle. A lány egyáltalán nem ismerte, azt sem tudta, hogy színész és hogy egy filmben fog játszani vele. Mivel pénze már nem volt, lehúzta a nagymamájától kapott gyűrűt az ujjáról és odaadta Viszockijnak, aki így rendezni tudta tartozását. Ezután Vlagyimir elhívta magához és egész éjszaka énekelt neki, sőt a kezét is megkérte. Abramova elmondta, hogy nem érezte ezt az egészet „szerelem első pillantásra” érzésnek, sőt, nem gondolta, hogy hosszú kapcsolatuk lesz. De hamarosan rájött, hogy ő magától sohasem fogja tudni elhagyni Viszockijt.
A rendező, Grigorij Nyikulin, hihetetlenül jól felkészült erre a filmre. Minden jelenetet pontosan megtervezett. Ki, melyik helyre ül a repülőgépen, melyik jelenetben kit kell mutatni, ki vesz részt a párbeszédekben, amelyek leginkább ülve zajlottak. Mivel a cselekmény nagy része egy zárt utastérben játszódik, így improvizációra kevés lehetőség adódott. Ezekből az egyik, az amerikai tengerészgyalogos (Viszockij) és az ügyvéd (Koberdize) verekedése. Viszockij, amikor szóba került ez a film, megemlítette, hogy Koberidzére mindig úgy emlékszik, mint egy „temperamentumos, egészséges grúzra”, aki a filmen megverte őt. A jelenet emlékezetes, mert Viszockij a felvétel előtt odasúgta Koberidzének, hogy ne csak játssza a pofont, hanem valóban üsse is meg. A jelenet valóban hitelesnek bizonyult. Otar Koberidzének ezt sokáig nem hitték el, de bebizonyította egy, a birtokában lévő sajátkezű Viszockij-üzenettel. „Otar! Emlékszel, hogy megütöttél a 713-ban? Ezt soha többé nem engedem meg senkinek, de veled még így is találkoznék. Ölellek! Vologya Viszockij.”
A filmhez kapcsolódik néhány érdekesség. A repülőgép, amelyben a film játszódik, egy Tu-104-es típusú gép, 1956 és 1981 között volt rendszerbe állítva az Aeroflotnál. A film elején látható Sabena gép, egy Boeing 707-es, tíz évvel később valóban terrorista cselekményekbe került a tel-avivi repülőtéren. Az amerikai ügyvéd által idézett részlet Carl Sandburg, (1878-1967) amerikai költő verséből származik. Sajnos nem találtam műfordítást, így az idézőjelek között saját fordításom olvasható. A szereplők által említett háborús események, helyszínek és nevek nagyrészt valósak, bár néha nem volt könnyű ezeket azonosítani. Remélem nem tévedtem, illetve pontosak az adatok.
A film mai szemmel való megtekintéséhez hozzátartozik, legalábbis az én szubjektív szemszögemből, hogy kikapcsoljam azt a hidegháborús hátteret, ami tulajdonképpen az egész cselekmény mozgatórugója. Számomra ez már alig érthető. Nem a történelmi háttérre gondolok, hanem az emberek mindennapi életére. Arra, hogy ki és hogyan élte meg személyes életében a nagypolitika harcait.
De természetesen a film magán hordozza a korszak jellemzőit. Ha szinte észrevétlenül is, de jelen van benne egy kis propaganda. Nem nagyon, nem bánton. Szinte észrevehetetlen. Mire gondolok?
A film cselekménye szerint adva van egy utasszállító (713-as számú), amelyik transzatlanti viszonylatban közlekedik. A gép útja során egy kis „malőr” történik. A pilóták kávéjába valaki gyógyszert kevert, amelynek hatása természetesen repülőúton jelentkezik…
A repülőgép első osztályán egy szovjet küldöttség utazna… Szinte természetes, hogy ők lennének az akció célpontjai.
És véleményem szerint ez az
amiért az aktuális hatalom fantáziát látott a forgatókönyvben.
A Szovjetunió fennállásától kezdve támogatta az úgynevezett kapitalista országok elleni terrort. Már a polgárháború időszakában is jelentős propagandát fejtettek ki azért, hogy a központi hatalmak (és később az antant országokat is), belső stabilitását megbontsák, úgynevezett forradalmi helyzetet hozzanak létre. A különböző felforgató (kezdetben természetesen kommunista elkötelezettségű) csoportokat nem csak ideológiával látták el, hanem pénzzel is. Később (a második világháború után) ez a „támogatás” kibővült a szovjet ipar fegyverarzenáljának egy részével is. Persze mindig ügyeltek arra, hogy a legmodernebb fegyvereik „házon belül” maradjanak. (Természetesen a Varsói Szövetség tagjai sem tartoztak a „házon belüliek” közé. Náluk azért hamarabb jelentek meg ezek az eszközök, de csekély darabszámban. Ahogy avult a technika, úgy terjedt el először a katonai szövetségesek [VSz] között, majd az egyéb támogatandó szervezeteknél.) Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a hatvanas évek végén Nyugat-Európában annyi gondot okozó terrorszervezeteket gyakorlatilag a KGB irányította. A Vörös Brigádok, és a Baader- Meinhof csoport a RAF, mind-mind Moszkva politikai érdekeit szolgálta. A szovjet politikai vezetés számára teljesen természetes volt a terror használata politikai célokra. Mondhatni történelmi hagyományai voltak ennek Oroszországban.
Az államtanácsos című filmhez tartozó bejegyzésben megemlítettem a Narodnaja Volját (Népakarat-ot). Ennek a szervezetnek a tagjai voltak az elsők, akik teljesen elfogadhatónak tartották azt, hogy belpolitikai érdekeiket merényletekkel, félelemkeltéssel érjék el (Persze a cári hatalom sem volt éppen elsőáldozós kislányok gyülekezete.). Így Lenin (nem elhanyagolható tény, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov egyik bátya a NV radikális szárnyához tartozott, és kivégeztette a cári bíróság) és csapata ebben a légkörben szocializálódott.
A 19.század végi kommunisták számára elfogadott volt a politikai érdekből elkövetett gyilkosság, félelemkeltés is. Bár a jezsuitákra mondják, hogy szervezetük irányt mutató elve a : cél szentesíti az eszközt (amit ők persze tagadnak, de a szervezetük történetét, és a történelem eseményeit nézve nem tűnik úgy, hogy nincs alapja ennek az állításnak [még akkor is ha sokat „szelídültek”), de ez a mondás a marxista tanok követőire is igaz. Fontos, hogy tudjuk, egy hithű kommunista számára nem az eszközök, hanem a cél volt a fontos. E nélkül nem érthetjük meg a sztálini korszak eseményeit sem… De hazánk közelmúltja is értelmezhetetlennek tűnő események láncolatának tűnhet időnként a humanista beállítottságú embereknek…
Az idő múlásával finomodtak a módszerek, de a terror maradt.
Érdekes dolognak tartom, hogy a hatvanas-hetvenes évek terrorszervezetei mennyire internacionalisták tudtak lenni. Mármint egymással. Ha kellett segített az IRÁ-nak a PFSz, vagy az IRA a Vörös Brigádoknak… Mondhatni önzetlenül…
Miért is?
Mi volt ami összekötette őket?
Carlos, a híres terrorista miért járt pihenni, „üdülni” a kádári Magyarországra? (Lásd az úgynevezett Carlos ügy-et.) Természetesen a terrorizmus támogatását nem vállalta fel nyíltan a Szovjetunió vezetése.
Sőt!
Béketábornak hívta saját magát, és szövetségeseit is.
George Orwell, az élete végégig meggyőződéses baloldali író, nagyon jól megfogta a lényeget az 1984 című regényben:
A Szovjetunió fennállásától kezdve támogatta az úgynevezett kapitalista országok elleni terrort. Már a polgárháború időszakában is jelentős propagandát fejtettek ki azért, hogy a központi hatalmak (és később az antant országokat is), belső stabilitását megbontsák, úgynevezett forradalmi helyzetet hozzanak létre. A különböző felforgató (kezdetben természetesen kommunista elkötelezettségű) csoportokat nem csak ideológiával látták el, hanem pénzzel is. Később (a második világháború után) ez a „támogatás” kibővült a szovjet ipar fegyverarzenáljának egy részével is. Persze mindig ügyeltek arra, hogy a legmodernebb fegyvereik „házon belül” maradjanak. (Természetesen a Varsói Szövetség tagjai sem tartoztak a „házon belüliek” közé. Náluk azért hamarabb jelentek meg ezek az eszközök, de csekély darabszámban. Ahogy avult a technika, úgy terjedt el először a katonai szövetségesek [VSz] között, majd az egyéb támogatandó szervezeteknél.) Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a hatvanas évek végén Nyugat-Európában annyi gondot okozó terrorszervezeteket gyakorlatilag a KGB irányította. A Vörös Brigádok, és a Baader- Meinhof csoport a RAF, mind-mind Moszkva politikai érdekeit szolgálta. A szovjet politikai vezetés számára teljesen természetes volt a terror használata politikai célokra. Mondhatni történelmi hagyományai voltak ennek Oroszországban.
Az államtanácsos című filmhez tartozó bejegyzésben megemlítettem a Narodnaja Volját (Népakarat-ot). Ennek a szervezetnek a tagjai voltak az elsők, akik teljesen elfogadhatónak tartották azt, hogy belpolitikai érdekeiket merényletekkel, félelemkeltéssel érjék el (Persze a cári hatalom sem volt éppen elsőáldozós kislányok gyülekezete.). Így Lenin (nem elhanyagolható tény, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov egyik bátya a NV radikális szárnyához tartozott, és kivégeztette a cári bíróság) és csapata ebben a légkörben szocializálódott.
A 19.század végi kommunisták számára elfogadott volt a politikai érdekből elkövetett gyilkosság, félelemkeltés is. Bár a jezsuitákra mondják, hogy szervezetük irányt mutató elve a : cél szentesíti az eszközt (amit ők persze tagadnak, de a szervezetük történetét, és a történelem eseményeit nézve nem tűnik úgy, hogy nincs alapja ennek az állításnak [még akkor is ha sokat „szelídültek”), de ez a mondás a marxista tanok követőire is igaz. Fontos, hogy tudjuk, egy hithű kommunista számára nem az eszközök, hanem a cél volt a fontos. E nélkül nem érthetjük meg a sztálini korszak eseményeit sem… De hazánk közelmúltja is értelmezhetetlennek tűnő események láncolatának tűnhet időnként a humanista beállítottságú embereknek…
Az idő múlásával finomodtak a módszerek, de a terror maradt.
Érdekes dolognak tartom, hogy a hatvanas-hetvenes évek terrorszervezetei mennyire internacionalisták tudtak lenni. Mármint egymással. Ha kellett segített az IRÁ-nak a PFSz, vagy az IRA a Vörös Brigádoknak… Mondhatni önzetlenül…
Miért is?
Mi volt ami összekötette őket?
Carlos, a híres terrorista miért járt pihenni, „üdülni” a kádári Magyarországra? (Lásd az úgynevezett Carlos ügy-et.) Természetesen a terrorizmus támogatását nem vállalta fel nyíltan a Szovjetunió vezetése.
Sőt!
Béketábornak hívta saját magát, és szövetségeseit is.
George Orwell, az élete végégig meggyőződéses baloldali író, nagyon jól megfogta a lényeget az 1984 című regényben:
A HÁBORÚ: BÉKE.
A hivatalos szovjet propaganda önmagát mindig a béke megvédőjének állította be. A politikai ellenfelei pedig mindig háborús uszítókként lettek beállítva.
És ebben a vonalba illeszkedik bele véleményem szerint, hogy a filmben szereplő repülőgép utasai között ott van a szovjet küldöttség. Ez ad okot a gazok számára, hogy elaltassák a pilótákat, és megkezdődjék a filmbeli bonyodalom…
Mintegy igazolva a propaganda azon állítását, hogy a terroristák a szovjet rendszer ellenségei. Viszont számomra érdekes (Vigyázat! Szarkazmus!), hogy gyermekkoromban (a repülő eltérítések „fénykora” idején voltam gyerek), TWA gépre emlékszem, hogy eltérítettek, de Aeroflot-ra nem…
A hivatalos szovjet propaganda önmagát mindig a béke megvédőjének állította be. A politikai ellenfelei pedig mindig háborús uszítókként lettek beállítva.
És ebben a vonalba illeszkedik bele véleményem szerint, hogy a filmben szereplő repülőgép utasai között ott van a szovjet küldöttség. Ez ad okot a gazok számára, hogy elaltassák a pilótákat, és megkezdődjék a filmbeli bonyodalom…
Mintegy igazolva a propaganda azon állítását, hogy a terroristák a szovjet rendszer ellenségei. Viszont számomra érdekes (Vigyázat! Szarkazmus!), hogy gyermekkoromban (a repülő eltérítések „fénykora” idején voltam gyerek), TWA gépre emlékszem, hogy eltérítettek, de Aeroflot-ra nem…
Számomra semmit nem von le a
film értékéből, ez a kis propaganda…
Nem zavar. Tudom hogy ez volt az ára annak, hogy elkészülhessen ez a mozi. Hiszen ezért a kis hamisságért cserében kapunk nagyszerű színészek játékát. (Nem is olyan régen hallottam egy Szerednyei Bélával készült interjúban, hogy a színész a pillanat művésze. Milyen igaz ez az állítás. És mennyire jó, hogy a technikának hála átélhetjük újra, meg újra a pillanatot!
Ne legyenek illúzióink!
Hollywood sem a két szép szemünkért készít szórakoztató filmeket.
Nem zavar. Tudom hogy ez volt az ára annak, hogy elkészülhessen ez a mozi. Hiszen ezért a kis hamisságért cserében kapunk nagyszerű színészek játékát. (Nem is olyan régen hallottam egy Szerednyei Bélával készült interjúban, hogy a színész a pillanat művésze. Milyen igaz ez az állítás. És mennyire jó, hogy a technikának hála átélhetjük újra, meg újra a pillanatot!
Ne legyenek illúzióink!
Hollywood sem a két szép szemünkért készít szórakoztató filmeket.
Az első osztály utasairól
volt már szó, de a történet lényege a repülőgép másodosztályán játszódik. Az
utasok között található misszionárius (Joszip Konopackij), Eva Priestley a
híres színésznő (Ludmilla Abramova), egy ügynök (Nyikoláj Korn), egy orvos
(Vlagyimir Csesztnokov) és sokan mások…
Láthatjuk, ki hogyan reagál a vészhelyzet eseményeire…
És hogy ebben a helyzetben lesz happy end?
A film végére kiderül…
De ne felejtsd el, ez nem egy Airport…
Láthatjuk, ki hogyan reagál a vészhelyzet eseményeire…
És hogy ebben a helyzetben lesz happy end?
A film végére kiderül…
De ne felejtsd el, ez nem egy Airport…
Köszönjük!
Ezt is láttam. Úgy emléxem, tetszett.
VálaszTörlés