A listákon nem szerepelt

Nyikoláj Pluzsnyikov tizenkilenc éves hadnagy 1941. június 21.-én megérkezik a breszti erődben. Katonai szolgálatát kezdené meg. Az ifjú tele van lelkesedéssel. A neve még nem szerepel a személyzeti listákon. Még nem tudja átadni az átvezényléséről szóló írásbeli parancsot. Ő minél hamarabb szeretné ezt a fontos iratot odaadni a leendő parancsnokának. Ám másnap hajnalban megindul a Wehrmacht, hogy elfoglalja a Szovjetunió európai részét és védvonalakat hozzon létre az Urál hegységben. De Kolja minderről semmit se tud. Ő csak végre szeretné megkezdeni hivatásos katonai szolgálatát Bresztben.

Dicsekedésnek tűnhet - bár távol áll tőlem -, de szerencsés tulajdonosa vagyok egy novelláskötetnek.  Borisz Vasziljev alkotásait tartalmazza. Nyolc történet szerepel benne, és ebből legalább négyet megfilmesítettek. Van amelyik a Nagy Honvédő Háború első napjaiban, van amelyik épp előtte és vannak amik a NHH alatt játszódik. Gyöngyszemek. És az egyik történetnek a címe: A listákon nem szerepelt. Talán ennyi épp elég is mentségnek, hogy miért álltam neki ennek a feliratnak az elkésztéséhez. Konsztantyin Szimonov írásival gyerekként találkoztam először, és nagyon tetszettek. Vasziljev írásaival felnőtt fejjel, és nagyon tetszettek. És tetszenek ma is. Egy gyors összehasonlítást ha megengedtek: Sztálin kedvenc haditudósítója és háborús regényírója az írásaiban nem érint meg érzelmileg annyira, mint A hajnalok itt csendesek szerzőjének írásai. És ezt fontosnak tartom. A legjobb háborúellenes alkotások magáról a háborúról szólnak. Ez a véleményem. A Give Peace a Chance egy nagy lufi volt. Egy nemzedék érezhette fontosnak, adott nekik közösségi élményt. Egyszerű üzenet egy letűnt korból. De ez nem mondható el Vasziljev írásairól. Összetett alkotásokról van szó, amelyek alkalmasak arra, hogy felborzolják a belső világodat, hogy szembesítsenek olyan érzésekkel, amiket nem vagy soha nem éreztél, olyan dolgokkal amiket soha nem értettél meg eddig. Rájöhetsz, hogy nem biztos, hogy igazad van fontos kérdésekben. Valóban fontos kérdésekben. A legjobb háborúellenes alkotások a háborúról szólnak.

Réges-régen az egyik ismerősöm azt kérdezte tőlem - miközben erősen ittas volt, ami megbocsátható egy épp sorkatonai szolgálatát teljesítőtől, akit éppen hazaengedtek; szinte véletlenül -, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy milyen az amikor az ember öregkatona és mégis kopaszként tekintenek rá. Létszámfeletti vagyok, sehová nem kellek valójában, de annyira nem vagyok létszámfeletti, hogy leszereljenek! Ezt mondta keserűen. Néhány hetenként új századba helyezték néhányukat. Belefáradt, hogy állandóan új fiú, miközben bőszen készült a centivágásra. Ő szerepelt listán, listákon. Mégsem találták a helyét. Nem úgy, mint Nyikoláj Pluzsnyikov, aki tudja a helyét és lelkes is a hivatása iránt, de sehol nem szerepel a neve. Mégis teszi a dolgát. Nem a várható jutalom miatt, hanem kötelességtudatból. Eleinte talán csak kötelességtudatból.

A breszti erőd ostromáról 2010-ben készült egy nagyszerű film és erről valamit a történelmi háttérről olvashattok a Kinok55-ön itt. Mind ez a film, mind Pasanyov írása nagyszerű, kár lenne ha szócséplésre pazarolnom az időt. Más ez a 2025-ös film, és miért érdemes megnézni?

Miről is szól ez az alkotás? Ha engem kérdeztek, akkor az önfeláldozásról. Meg arról, hogy meddig érdemes küzdeni, harcolni, ragaszkodni valamihez. (És milyen áron.) Ezek, tudom, hogy nagy szavak, és szemmel láthatólag ilyen-olyan politikai igazgatók úgy tesznek, mintha fogalmuk se lenne ezen kifejezések jelentéséről. Felesleges aktualizálni, ha fogalmunk sincs a körülményekről. Akkor a Wehrmacht nagy erőkkel lerohanta a várost és az erődöt, körbezárta, majd a főerő robogott is tovább. A védők reménykedtek, hogy segítséget fognak kapni a Vörös Hadseregtől, de az éppen az összeomlás felé tartott. És ahogy teltek a hetek és a hónapok a védők egyre biztosabbak lehettek abban, hogy nem fognak kapni semmilyen segítséget a hazájuktól. És elkezdetek kiszállni a dologból. Ki így, ki úgy. De nem véletlen kapta meg Breszt a Hős Város kitüntetést, mert a kiszállást nem úgy gondoltak, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök éceszgébere. Talán ez nem is véletlen, hiszen a pénz szeretete összeegyezhetetlen a hősiességgel, a hazaszeretettel. Többek közt azért, mert ez a két utolsó tulajdonság az önátadásról, az önfeladásról is szól. (Azért van abban egy kis hátborzongató, hogy a megadásra felszólító német tiszt érvrendszere mennyire hasonlít az önmagát békepártinak reklámozó honi állami és pártpropagandáéra.) A breszti hősök többféleképpen próbáltak kiszabadulni a csapdahelyzetből. Voltak akik megpróbáltak kitörni, és az erdőben partizánosztagként folytatni a harcot, és voltak akik a harc során az önfeláldozás olyan módját választották, amelyet/amelyeket évtizedekig állítottak példának az éppen aktuális haderő katonáinak. A film főszereplője nem ezen lehetőségek közül választ. Ő egy egyéni utat jár be, hogy azután a háború háromszázadik napján megdicsőüljön. De természetesen, a film nem csak erről szól. Az értelmezési tartománya ennél jóval szélesebb. Az alapmű sem ponyva, így más üzenet is kiolvasható belőle. De hát azok, akik ismerik a Csendesek a hajnalok-at az már szinte otthon is van. (Mindkét filmnek ugyanaz a narrátora, így egyfajta pavlovi reflexként is összekapcsolódhat az emberben a két alkotás.) És végül is, az emberi kapcsolatok és azok ábrázolása az egyik fő erénye Vasziljev műveinek. A főbb karakterekhez emberileg is közelebb kerülhetünk. És észrevétlenül arra is rájöhetünk, hogy a hőssé válás útján a dehumanizálódás lesz az útitársunk. Ki akar így hős lenni? Egyrészt nehéz azzá válni, másrészt elég drága is a dolog. 

A szovjet kultúra fontos része volt a Nagy Honvédő Háború hőseinek és tetteiknek propagálása. A háború alatt ezzel próbálták ösztönözni a katonákat a kitartásra, a harcra. A győzelemre. Szimonov (is) ennek köszönhette az ismertségét, de talán Ehrenburg volt az akit leginkább futtattak. De Vasziljev ezen művét nem a harctéri propaganda hatja át. És ezt ez a film is jól átadja. Számomra ez a háborús alkotás maga az háborúellenesség. Nem a gyávaságé, nem az opportunizmusé, nem a melldöngetésé. A háborúellenesség nem az, amit évek óta nyomnak az arcunkba. (Amit kapunk, az átverés.)  Miután megtekintettem ezt a filmet pont olyan érzésem volt, mint amikor először láttam a 14+ második részét. Ami ugye egy tizenévesekről szóló szerelmesfilm folytatása. Ismerős (csak idősebb) szereplőkkel, szinte ugyanazon jelenetek, de ettől szerethető alkotás. A film végén - ami ugye napjainkba játszódik - a fiú bevonul katonának, hogy teljesítse sorkatonai szolgálatát. Az anyukája és a barátnője (spoilerezzek?) kikísérik az állomásra, a srác felszáll a vonatra, ami lassan elkezd indulni. Majd egyszer csak  felcsendül Makszim Bataj dala (Povezet) miközben fényképeket láthatunk a csecsen háborúk korából. (Meg néhányat az afgánból.) Sorkatonákat, akik halott társuk koporsóját vitték a vállukon; katonát aki az erdő egyik fájának dől, miközben guggol elég komoly sorozatlövővel a nyakában, és könnycseppek az arcát; fekvő katona akinek az egyenruháját épp egy orvos vágja fel ollóval; katona aki fontoskodva néz harckocsizós sapkában; katona nagy szemüveggel és AK-val; koszos hadfiak meg ilyenek... Te jó ég! De hiszen ezek gyerekek! Amikor sorkatona az ember, nem is fogja fel, hogy szinte még gyerek.

1941. Ukrajna. "Az oroszoknak meg kell halniuk..."

Azt gondolom, akkor tud hősként viselkedni egy ember, ha a cselekedeteit az önkétesség motiválja. Parancsra senki nem lesz hős. Parancsra csak áldozat tud lenni az ember. Ahhoz, hogy valaki hősként kezdjen el viselkedni, ahhoz elengedhetetlen, hogy úgy gondolja, van mit vesztenie, valamit meg kell védenie. A lózung nem ilyen. Azért senki nem akar meghalni. Ahogy egy olyan országért sem, ahol az adókon kívül nem igazán van bármi is. De 1941-ben a Szovjetunióban nagyon sokan úgy gondolták, hogy van vesztenivalójuk. (Persze, az akkori helyzet roppant komplex volt, de most meg sem próbálom azt kibontani.) Annak ellenére, hogy a honvédő háború előtti évtizedek nem éppen volt lakosságbarát. Képzelhetitek, mi zúdult rájuk nyugatról!

A film pátosztól mentes alkotás, mégis meg tudja érinteni az embert. Ami nem feltétlen azt jelenti, hogy kellemes érzések töltik el a nézőt, Vagy mégis?