Дуэлянт

The Duelist 2016      

Kezdjük rendhagyó módon, egy kérdéssel. Mi az emberiség egyik legősibb, kedvelt időtöltése? Na, ne… Semmi pajzánkod ás, kérem! Tessék jobban erőltetni a szürke agytekervényeket. Tilos a címre visszatérni, pláne Google fordítóval, az cseréptörésnek számít! Segítek egy kicsit. Korántsem veszélytelen a dolog, sőt. Dehogy… Az extrém sportok eltörpülnek mellette. Azok igazából nem is ősiek, már pedig ide most az kell. Sámuel, Vértesszőllősről, legfeljebb a kőszáli kecske után mászott sziklára, hogy a hasát megtömhesse. A maga jószántából eszébe sem jutott volna megtenni. Igen, ott? Persze! Mi más! A saját soraink ritkítása! Ezúttal nem a nagyüzemi formája, - népszerű nevén a háborúzás – kerül terítékre, hanem az úrias változata.  Persze, hogy a párbajozásról beszélek. Vitte volna el időben az ördög azt, aki kitalálta.

1860, Szentpétervár. Jakovlev, a nyugalmazott kapitány, akiről csak kevesen tudják, hogy kicsoda valójában, véres rendet vág a pisztolyforgatók sorában.Ugyanis tombol a párbaj őrület, ami az arisztokrácia férfinépének egyik fő elfoglaltságaa nők hajkurászása és az ivászat mellett. Nagy kockázattal jár, ám egyeseknek korántsem puszta úri passzió. Sokkal inkább pénzszerzési mód, bár ezt nem illik elismerni. A hivatásos párbajozó egyszerre keresett és megvetett személy. A kétes hírnevet szerzett Jakovlev fütyül a felső tízezer véleményére. A pénz ugyanis roppant fontos a számára, de korántsem azért, hogy az előkelőségek közé vegyüljön. Nemességet akar venni, de fölöttébb szokatlan céllal, amit gondosan titkol mások előtt. Ám miután valaki mégis rájön, életre-halálra menő játszma kezdődik a két fél között.

Kis kitekintő:

Ennek a bekezdésnek valódi köze nincs a mozihoz, ezért az időszűkében lévők nyugodtan ugorják át.

A párbaj tényleg meglehetősen régi szokása az emberiségnek, nem csupán a szavakkal játszottam a bevezető részben. Feltűnik már a Bibliában is, - pl.Dávid és Góliát esete – de a római regék között szintén megtaláljuk a Horatius és Curiatius testvérek tragikus összecsapásának leírását. Hazánkban a török hódoltság idején terjedt el nagymértékben, lévén, hogy nyílt csatamezőn nem állhattunk ki a siker reményében pogány sereg ellen. Viszont az egyéni számlák rendezésére kiválóan alkalmas volt, s miután vesztes a fején kívül a javai egy részét is a győztesre hagyta, fizetés kiegészítésként szolgált a végvári vitézek számára. Thury György volt a korszak nagy bajnoka, akit máig a világ egyik legnagyobb párbajhőseként ismernek. A kortársai szerint mintegy 600 küzdelmet élt túl, de 72 hitelesen bizonyított a Török Birodalom legjobb kardforgatói ellen. Ez a szokás aztán annyira rajtunk ragadt, hogy a XIX. században még mindig úgy emlegetik a magyarokat, hogy sehol másutt nincs annyi lovagias elégtétel, mint nálunk. Apropó, lovagiasság. A lovagokat képtelenség kihagyni a legrövidebb összefoglalóból is, elvégre ők kezdték szervezett formába szorítani a kezdetben meglehetősen durván vívott összecsapásokat. Nem lehettek másmilyenek, hiszen csak a győzelem számított. Schopenhauer szerint a párbajozót a férfiúi hiúság, becsvágy és büszkeség ösztönzi. Nem csupán filozófusként, hanem emberismerőként is megállta a helyét az úr.  A fair play szellemét a lovagok hozták be, aminek következménye idővel a Párbajkódex kialakulása lett. Az emberek többsége azonban sosem fogadta el a vitás ügyek intézésének ilyesféle formáját.  Leginkább amiatt, hogy nemes eszmék ide vagy oda, sok párbajt meglehetősen triviális okból vívtak meg, ám tragikus következményekkel. Hogy Oroszföldön maradjunk, Puskin, a kiváló költő, a felesége becsületét védte, amikor egy francia kalandor kezétől elesett. A világi és az egyházi hatóságok véleménye ingadozó volt.  A valenciai zsinat már 1473-ban fellépett ellene az élet védelmében. A magyar törvényhozás meglehetősen elkésve, 1878-ban próbál először tenni ellene, de véglegesen csak 1923-ban tiltják be.

Vissza a történet fonalához, vagyis a múltba. Az Orosz Birodalomban ekkortájt szóba sem jön a párbajozás szokásának betiltása. Épp ellenkezőleg, virágzik. A felbomlóban lévő feudalizmus és kialakuló gátlástalan kapitalizmus ideális talaj a „nemes vérontáshoz.” Mert az egymás lelövöldözése a nemesség előjoga. Csakis kutyabőrös családok tagjai küldhetik egymást büntetlenül a túlvilágra ezen a módon. Az arisztokrácia önmagába zárkózó, másokat lenéző világa mintha szándékosan keresné a pusztulását. A dekadencia megmutatása tetten érhető, de semmi moralizálásba nem mennek bele. A következtetés levonását a fogyasztóra hagyják, nagyon helyesen.  A film remekül visszaadja a talmi csillogást, ahol a látszat a fontos, - ami egyébként öl. Mert a pénz a valódi mozgatórúgó, nem a lovagiasság eszméje.„Fenn az ernyő, nincsen kas.” Viszont próbálja csak ezt kimondani valaki, rövid életű lesz. Néha annyi se kell, hogy fölöslegesen beszéljen. Olyasvalaki is megrendelheti a „félreállítását,” akivel egy társaságba jár. Elég hozzá, ha nem bírja visszaadni a kölcsönvett pénzt. Egy hivatásos párbajozó felbérelése olcsóbb megoldás, mint egy jelentősebb summa visszaszármaztatása.

Főhősünk, Jakovlev, - aki nem is annyira Jakovlev, - nagyon alkalmas a piszkos munka elvégzésére. Pjotr Fjodorov alakítja, aki az új orosz színésznemzedék egyik legfoglalkoztatottabb művésze. (Nálunk kevésbé ismert, de úgy hiszem, Fjodor Bondarcsuk rendező a Lakatlan sziget 1-2 és a Sztálingrád (2013) mozijait azért elég sokan látták. Azokban játszott.) Egyáltalán nem gáncstalan hős. Bizony bepiszkította magát, sokszor, alaposan. A korántsem megnyerő bemutatkozása után – hidegvérrel gyilkol – van dolga a forgatókönyvírónak, hogy mégis a néző kegyeibe jusson. Fjodorov megoldja a problémát. A külseje ezúttal tulajdonképpen hátrány. Valahogy rögtön sejteti, ez a fickó nem lehet velejéig romlott. A profi párbajozó alakja jól áll neki. Hidegvérűsége kiszámított, de valódi vakmerőséggel párosul. Mintha DocHollyday rándult volna áta Vadnyugatról Európába. A leírások szerint ő minden napot ajándéknak tekintett az életben, hiszen az előrehaladott TBC-je miatt bármikor meghalhatott. Így aztán mit sem félt az elkerülhetetlentől, ami a pisztolyforgatásban hatalmas előny volt, Nem idegeskedett. Jakovlev hasonlóan fatalista, de hogy miért, azt nem írom le, mert nem szeretném elrontani mások élvezetét. Maradjunk annyiban, hogy egy csipetnyi misztikus szál végigfut a történeten, de nem teszi hiteltelenné a mesét. A forgatókönyv lassacskán beavat minket a főhős előéletébe. Szerencsés a jelenetek adagolása, így a sűrű pisztolydurrogás nem válik öncélúvá, hanem fokozatosan kibomlik a konfliktus és Jakovlev valódi célja. Ezalatt fokozatosan lefoszlik róla a szenvtelenség álarca, hús-vér emberré lesz. Így már érdemes szurkolni neki.

Beklemisev gróf, a legfelsőbb körök bennfentese, a korabeli gavallér mintaképe. Befolyásos nagyúr, aki bár hiú, mint a páva, mégis a hölgyek kedvence. Mesterien forgatja a szót. A pisztolyt már nem annyira, de van neki elég bérence, hogy ne piszkítsa be a kezét. Ami a látszat ellenére könyékig véres. A nemes arisztokratába ugyanis egy csatornapatkány erkölcse szorult. Viszont a veszélyessége jóval nagyobb. Átgázol ő férfin és nőn egyaránt, ha valaki a céljait veszélyezteti. A szeretője a cári nagyhercegnő bizalmasa, így a befolyása óriási. Viszont a kor szokásjogát még ő sem boríthatja fel. A nemesség kötelez, ha nem is mindig a legjobb értelemben. A kihívás elől megfutni gyávaság volna, az „arc elvesztése” egyenlő a társadalmi öngyilkossággal. Tehát egy magafajta sosem kockáztatná. Vlagyimir Maskov tapasztalt művész. Sokarcú. Volt ő már Pugacsov egy kosztümös moziban, Kalasnyikovval a vállán jár-kelt az Ellenséges területben, sőt, egy igazi blockbuster, a Mission Impossible – Fantom protokoll ugyancsak rajta van a filmográfiáján. Régóta színészkedik, és időközben rendezőként szintén megmérette magát. Kiválóan hozza ezt a démoni figurát. Meggyőzően hazudik, mélyen elrejti a valódi énjét. Egyszerre gonosz és esendő. Pont ez teszi eredetibbé az eljátszott karaktert. Az, hogy nem csak egy üresfejű lókötő, vagy velejéig gonosz valaki, hanem maradt benne emberi vonás is, jót tesz a hihetőségnek. A bukása borítékolható, ám hogy hidegvérű gazembert végül az őszinte szerelme viszi a pusztulásba, mégis ad emberséget az alakjának. Maskov profin hozza a szükségeset. Mintha a Háború és béke Bolkonszkij hercege cseppent volna közénk. Csak éppen „átállt a sötét oldalra” – hogy egy manapság gyakori szófordulattal éljek. Az alakítása a film egyik erőssége.

Fontos szereplő még a Báró, (Martin Wuttke) aki „megbízásokat” hajtja fel a párbajhősnek. Igazi kétarcú figura, minden gátlás nélkül. A korabeli német-orosz arisztokrata kapcsolatok méltatlan képviselője. Afféle kovász a tésztában, a feltűnése időről-időre meglódítja a cselekményt. Hiszen mindig hoz valamit – leginkább életveszélyt. A félvilági lét határán él a pénze ellenére, ami nem kifejezetten életbiztosítás.

Minden kosztümös filmbe szükségeltetik néhány szép nő, - és női kebel. Miután a számos haláleset miatt amúgy sem lehetne a mozit korhatár nélküliként piacra dobni, a közönségnek adagolnak némi pikantériát is. De tényleg szűken mérik. A film elején rögtön szembeötlő, hogy egy amerikai filmstúdió és egy orosz bank adta az anyagiakat. Már pedig az ilyen szponzorok nem dobálják a pénzüket. Így a mozi ugyan a felnőtt közönséget célozza meg, de a legszigorúbb besorolás elkerülésére ügyeltek. A történetben Marfa Tucskova hercegnő „szállítja” a férfinépnek szánt perceket. (Nem, nincs képi illusztráció.) A finom burokban élő arisztokrata ifjú hölgyet a kíméletlen valósággal szembesítik, miszerint a legmagasabb rang sem biztosíték a világ szennyének elkerülésére. Megformálója, Julia Hlinyina még kezdőnek számít, ennek ellenére hihetően adja elő az „ébredést.” „Az élet nem habos torta, elvtársak.”  Ezt az igazságot persze nem egy magyar filmből tudja meg Marfa hercegnő, - hiszen a mozit még ki sem találták, - de szegényke rájöhet a felső tízezer igaz természetére. Julia kisasszony vélhetően szép karriert fog befutni. Külsőben és színészi játékban egyaránt képes megfelelni egy komoly költségvetésű film színvonalának, ami jó ajánlólevél lehet a jövőre nézve. A rendező, Alekszej Mizgirjov, az előző munkáiban már jelezte, a rámenős képi világot kedveli. Ezúttal csak módjával élhette ki magát. (Azért hozzáteszem, ez nyilván egyéni érzékenység kérdése is. Azt merem állítani, öncélú durváskodásig nem jutott el.) Összességében stílusos darabot hozott össze, helyenként pazar külsőségekkel. Segítette ebben Makszim Oszadcsij, aki vezető operatőrként minőségi munkát tett az asztalra. Luxus és nyomor egyaránt meggyőzően lett fényképezve, a CG-s jelenetekre sem lehet különösebb panasz. A zenéért Igor Vdovin felelt.  Nem lesz felelősségre vonva miatta, de nekem különösebb pluszt sem adott a történethez. Amúgy meg: „Ízlések és pofonok.”

Hogy miként foglalnám össze röviden, mi is „A párbajozó?” Talán így: Romantikába oltott blockbuster. Olyan mozi, ami kifejezetten ad a külsőségekre, színpompás ruhákban és mutatós színhelyekben tobzódhatunk. A meséje tempós. A manapság egyre gyakoribb, - és fölösleges – „felturbózást” szerencsére nem alkalmazták, de nincs is rá szükség. A szintén trendinek számító „sötét hangulat” és misztikum viszont bevetésére sor került. Az utóbbi tényleg csak csipetnyi szinten, ügyelve a „lehet ez is, lehet az is” tálalásra. Belefér, ahogy mondani szokás. Egy percig nem szépelegnek, - a kapitalizmus éppen születőben van Szentpéterváron – viszont percenként sokkolni sem óhajtanak. Néhány keményebb képsor akad, hogy túlságosan ne sírjuk vissza a múltat az idő megszépítő szemüvegén át nézve. A mozi meséje könnyen befogadható, az erkölcsi Parnasszust a világért sem akarnák megmászatni velünk, a minimálisan adagolt társadalombírálatot mindenki könnyen elviseli. Viszont amíg fut a szűk 110 perc, bóbiskolni nem fogunk. Közönségfilm elé ülhet le az érdeklődő. Ezt a funkcióját maradéktalanul be is tölti. Az ilyen típusú történetekre mindig akad fogékony nézői réteg. Remélem, az idő igazolja majd ezt a véleményemet.

                                                                                                                                Oldfan

A magyar nyelvű felirat letölthető innen:
https://subscene.com/subtitles/the-duelist/hungarian/1691088

A kisfiú és a varázsló - Hottabics apó

"A KISFIÚ ÉS A VARÁZSLÓ 

Sok  érdekes  kalandon  mennek  keresztül,  repülő   szőnyegen   utaznak, ,,A kisfiú és a varászló" című magyarul  beszélő  színes  szovjet film  hősei. Volka   egy  moszkvai  kisfiú  a folyó medrében palackot  talál, amelyből, miután  felszínre  hozta, egy szellem szabadult  ki, Hottabics apó, aki hálából kiszabadításáért, megfogadja, hogy Volkát fogja szolgálni. Az öreg varázsló a kisfiút — persze mindenki számára láthatatlanul — elkíséri az iskolába, ahol a kisfiúnak feladott kérdésekre    olyan feleleteket súg, hogy a tanító azt hiszi Volkáról, hogy megbetegedett. Később a szellem Volka   barátját egy távoli vidékre varázsolja, majd Volka kérésére repülő szőnyegen együtt indulnak keresésére. Sok kaland és bonyodalom után érnek vissza ismét  Moszkvába, ahol Hottabics sok galibát okoz végül egy cirkusz szerződteti, mert csodálatos mutatványaival  elkápráztatja a nézőket. A film  különösen a gyermekek körében lesz nagy sikerű. A  „Bagdadi tolvaj"-hoz és a  „Kis  Muck"-hoz hasonlóan ez a film is érdekes trükk-felvételekkel készült."

                               Tolna Megyei Népújság,  1957.12.20.  299.szám

                                Filmismertetés rovata, szerző ismeretlen

Az év első felében elkészítettem egy 2006-ban készült játékfilmhez a magyar feliratot. Magam sem gondoltam volna, hogy ekkora lesz az érdeklődés a bejegyzés iránt. Pedig nyúlfarknyi lett az írás. Ennek az oka elsősorban az volt, hogy úgy gondoltam, Hottabics karaktere megér két bejegyzést a blogon. A }{отт@бь)ч előzménye eme mesefilm.

A mozgóképnek és az irodalmi alkotásoknak a legkíméletlenebb kritikusa az idő. Napjaink divatos, értékesnek tűnő, felkapott alkotásai a holnap szemetévé válhatnak. Amit ma ájuldozva emlegetünk, arra egy kis idő múlva már nem is emlékszünk. Azután ott vannak még a méltatlanul elfeledett kincsek... A Старик Хоттабыч (A kisfiú és a varázsló, ahogy annak idején megismerhette a magyar nézőközönség) egy ilyen időtálló alkotás. Ma is alkalmas arra, amire az ötvenes évek közepén létrehozták. Szórakoztatni, szórakoztatva nevelni. A benne megjelenő erkölcsi irányvonal ma is helytálló.

A film főszereplői érdekes morális kérdéskört feszegetnek. Volka, az ifjú pionyír, a tudományban hisz. Úgy él, ahogy egy pionyírnak (magyar vonatkozásban úttörőnek) élnie kell. Öntudatos, célratörő, egyenes jellem. Jól megjeleníti az ifjú homo sovieticust. A tudományban hisz, ahogy ez elvárható volt a szép új világ kovácsától.

Mindent tudni akarok!

Emlékszem, gyermekkoromban, szombat reggelente olyan nyolc óra magasságában az egyes programon elkezdtek levetíteni egy epizódját a Mindent tudni akarok! című sorozatból. Egy rajzolt repülőn, egy rajzolt úttörő berepült a televízió képernyőjére. A kisfiú kiszállt a gépből elővett egy nagy kalapácsot és elkezdett ütni egy nagy diót. Minden ütésére egy cirill betűs szó pattant ki a csonthéjas gyümölcsből. Хочу всё знать! - Mindent tudni akarok!
És tényleg, a főcím után kezdődő kisfilmből nagyon sok mindent megtudhatott az érdeklődő gyermek. Míg a család többi tagja csendben kókadozott, addig az ifjú titán akár az atomenergia ipari felhasználásáról is tájékozódhatott. Nálunk csak néhány évig ment a sorozat, és csak a nyolcvanas években. Valójában 1957-ben készítették az első kisfilmet és 2003-ban az utolsót. Összesen 336 epizód készült el ezen idő alatt. A kétezres évek elején kiadták az összes részt DVD-n is. 1957 és 1990 között ugyanezen a címen egy könyvsorozat is napvilágot látott.
Sok rosszat el lehet mondani az úgynevezett szocialista rendszerről, de egyet nem. Nem zárta el a kulturálódás, a művelődés kútjait. Sőt! Azt kell hogy mondjam, kifejezetten támogatta. Az iskoláztatás fontos sarokköve volt a rendszernek. Bármilyen hihetetlennek is tűnhet egyeseknek, de ennek (is) ideológiai oka volt. És ez, mármint a tudományos ismeretterjesztés állami elősegítése és az emberek kiművelése, mai napig meglátszik társadalmunkon. Bár, ahogy telik az idő, egyre kevésbé. (És ez a '90 utáni kormányaink bűne már.) Egy kedves ismerősöm, aki kora alapján akár az apám is lehetne és aki egész életét különböző társadalmi rétegekből származó emberekkel töltötte, mondta egyszer nekem, hogy hatalmas különbség van a '60-as évek átlagembere és a '90-es évek átlagembere között. Átalakultak a társadalmi szokások. Persze, ez az átalakulás nem állt meg, csak mintha most fordított irányú lenne. Már nem cél a minél több kiművelt, gondolkodó ember. Napjaink, modern(nek gondolt) társadalmában újra csak beszélő szerszámokra van szüksége a hatalomnak.
De térjünk vissza a meséhez!

A fiúk és Hottabics - jelenet a filmből

Szóval, adva van egy példamutató életet élő kisfiú, aki becsületes és akinek a gondolkozása a tudományos ismereteken alapszik. Ám Hottabics képében megjelenik a kísértés az életében. Befektetett munka nélküli is lehet ám sikereket eléri! - így szól a csábító ígéret. Ám, a több nyolcvan perces mesefilm meggyőzhet minket (is), hogy nincs ez így! Igenis, rá kell szánnunk az időt a tanulásra. Igenis kuli módjára kell összehordanunk, összeszednünk mindazt, ami a sikerhez szükséges. Talán ez a tanulsága ennek a gyerekeknek szóló alkotásnak. Tudom, ez így nagyon szájbarágósnak hangzik. Azt is tudom, hogy a legtöbb olvasó, valószínűleg most arra gondol, hogy ez biztos egy unalmas film. De nem az. Ahogy fentebb már írtam, az idő a legkíméletlenebb kritikusa a filmeknek (is). És ez az alkotás kiállta a próbát! Felnőtt fejjel (és a 2017-ben) nézve is élvezetes. Mondhatni bájos. Nem tűnik erőltetettnek. Minden nagyon rendben van vele. Ja, hogy talán van benne egy ici-pici ideológia is? Miért a Zootropolisban (Zootopia) nincs? Minden mesében van. Mert a szórakoztatás mellett, ősidők óta, a nevelés is a mesék egyik fontos feladata. Nincs ezzel semmi baj. A Hottabics apó gyártási éve, a származási hely nem kell(ene), hogy elriasszon bennünket. Nem propagandafilmet, hanem egy jó kis mesét kapunk ha bátran nekifogunk az alkotásnak. Könnyed, szórakoztató. Vasárnap délutánra épp ideális. Mondjuk a Kicsi kocsi helyett...

A film Lazar Lagin mesekönyve alapján készült. A forgatókönyvet maga az író készítette el. Magam nem ismerem az eredeti alkotást, így arról nyilatkozni nem tudok, hogy a film miben, és mennyiben tér el a könyvtől. Ám, mivel a szkenárió és az alapmű írója is ugyanazon személy, biztosak lehetünk abban, hogy a történet a filmvásznon is autentikus maradt.

Így végezetül nincs is más dolgom, minthogy zárszóként visszakanyarodjak a bejegyzés elején található újság idézethez. Az (utókor számára) ismeretlen spoiler író ezt a mesefilmet a Korda-féle Bagdadi tolvajhoz is hasonlítja. Magam a nevezett filmet gyermekkoromban láttam utoljára, így felelős véleményt nem tudok mondani, nincs alapon összehasonlítani a két művet. Emlékszem nagymamámnál tekintettem meg a hollywoodi alkotást. Fekete-fehér TV készülékén. A film hangulata megvan (ami ugye elég szubjektív dolog), és így évtizedek távlatából úgy vélem, hogy a két film légköre között van hasonlóság. Persze Kordáék több pénzzel, nagyobb és (valószínűleg) profibb stábbal rendelkeztek, de a Hottabics mégis állja a versenyt. Az alkalmazott filmtrükkök így 60 év után is megfelelőek. Nekem semmi hiányérzetem nem volt ezen a téren. A korszak színvonalát hozza, és ma sem tűnik blődnek. Véleményem szerint mind sztoriban, mind látványban kiállta az idő próbáját. Az alkotóknak nincs miért szégyenkezniük.
És a két Hottabics film?
A szovjet és az orosz alkotás elkészülte között 50 év telt el. Két különböző műfaj, kétfajta megközelítés. Egymás nélkül is megállnak. Nekem mindkét film tetszik. Jó hogy nem vagyok öreg a }{отт@бь)ч-hoz, és jó hogy nem vagyok túl fiatal a Hottabics apóhoz. A 2006-os film az édesanyámnak sok volt. Belekezdett, de nem nézte végig. Nem kötötte le. Ez valahol érthető, hiszen életkora alapján az 1956-os film magyarországi bemutatóját "elkaphatta" volna. Talán neki már túl fiatalos a }{отт@бь)ч.
Viszont a Hottabics apó ma sem öreges! Aki teheti, próbálja ki!

Rendhagyó bejegyzés - Létezik-e Mr. Fox? (1968)

Amikor ezt az ismertetőt kezdtem írni, azon gondolkodtam, manapság vajon hány ember mond még valamit ez a két adat anélkül, hogy az Interneten keresne utána. 1967, Christian Barnard. Az 1960-as évek végén nem volt olyan ország a Földön, ahol ez a név ne lett volna ismerős az újságok címlapjairól. Ő volt az a dél-afrikai szívsebész, aki az első emberi szívátültetést hajtotta végre. Bár a siker csak időleges volt, tartósan nem fogadta be a beteg test az új „motort,” mégis hatalmas tudományos eredménynek számított. Alaposan megmozgatta az emberek fantáziáját. Úgy tűnt, a jövő bekopogtatott az életünkbe.

Stanislaw Lem nyitott szellemű íróként gyorsan reagált az akkori világszenzációra. Annál inkább, mert a téma kifacsarása még a műtét megvalósulása előtt az eszébe jutott és meg is írta. (Majd újra írta. De erről az utolsó szakaszban.) Na jó, a szervkilökődés probléma nem foglalkoztatta, elvégre ezúttal a könnyű műfaj múzsája csókolta homlokon. A futurológia egyik apjának tartott lengyel szerző a jelenség groteszk megközelítését választotta, bizonyságát adva, hogy a humor sem áll távol tőle. (Bár a Kiberiáda  ismerői, a két zseniális robotkonstruktőr, Trurl és Klapanciusz esetein át ezzel már tisztában lehetnek.) A szatíra eszközeivel élve, rendkívüli csavarokat és a túlzásokat bevetve, mutat be egy olyan világot, amelyen jókat derülhetünk, de benne élni aligha szeretnénk. A vidámság kedvelőinek csemege lesz ez a rövid TV film. A témát azóta gyakorta kivesézték, így sok ismerős epizódot találhat benne a néző. Ám ne feledjük, ez a történet még a kezdet kezdetén született.

Mr. Fox neves autóversenyző, akit követ a balszerencse. A balesetei után a sebészek újra és újra összerakják, de a testébe beépített új szervek egyre több fizikai, szellemi és jogi bonyodalommal járnak. Ezért egy ügyvédhez fordul, aki elvállalja a védelmét. Szegény, még nem tudja, hogy darázsfészekbe nyúlt az üggyel. Jönnek is a csípések.

Bár ez a Tv novella ismertnek nem mondható, - remélem csak a cikk megjelenéséig - de azért van nekünk valamink, amivel tudjuk rokonítani. Elvégre „Polak wenger dva bratanki…” ugye? Mellékhatások. Walter Béla szerző méltán klasszikussá lett kabarétréfáját Tábori Nóra, Szombathy Gyula és Sinkovics Imre vitték sikerre a Magyar Televízióban. Máig a kívánságműsorok egyik legkeresettebb száma. Aki látta, máris jó eséllyel tudja hova tenni a lengyel barátaink archívumból előásott régiségét. Ugyanolyan rövid, pörgős jelenetek sorát kapja, amelyekben az egyik probléma hozza magával a másikat, és megoldás helyett egyre mélyebbre merülnek az érintettek a baj mocsarába. Lem humora persze intellektuálisabb magyar kabaré tréfáénál, de groteszkségben nem marad el a legjobbaktól, miközben láthatóan őszintén élvezi azt, hogy minél extrémebb helyzetekbe taszítja a hőseit. A nyelvi lelemények meghökkentéssel párosulnak. Rendkívül szórakoztató, bár némi fogékonyság az abszurd humorra kétségtelenül jól jön hozzá. Mondhatni, a „Létezik-e Mr. Fox” a klasszikus bohózatot ötvözi Monty Pytonékkal. Számomra ez azt is jelenti, hogy a puszta mesén túl mutató utalásokat ugyancsak beindítja az agyműködésben.

A képre vitelt Andrzej Wajda vezényelte le. Akkora már mögötte volt a Csatorna, Hamu és gyémánt, Lotna és a Légió nemzetközi sikersorozata. Neki egy TV film pusztán ujjgyakorlat lehetett. Lazán ki is rázta a ruhaujjából. Biztos ütemérzékkel dolgozott, pont annyit húzatott az eredeti novellából, vagy íratott kicsit hozzá, ami a képernyőre kerüléskor erősítette a hatást. Azért egy kis gikszer becsúszott. Szegény Fox úr többször hivatkozik rá, hogy ő rally versenyző, mégis körpályán száguldanak a verseny képein. Istenem, még a legjobbak sem lehetnek otthon mindenben. Pane Wajda bizonyára nem volt az autósport rajongója, vagy csak költségkímélő megoldással élt. Sokkal izgalmasabb ennél, hogy vajon miért pont a hippiket vette célkeresztbe, mint az eljövendő társadalom szemmel láthatóan „oszlopos tagjait.” Részemről arra jutottam, ami ezután következik. (Előre bocsátom, pusztán saját okoskodásról van szó, nem szükséges tényként kezelni.) A „virággyermekek” elsőként lázadoztak a fogyasztói társadalom elidegenedett világa ellen. Miután akkor a „Keleti blokk” és a Nyugat meglehetősen rámenős ideológiai versenyt vívott egymással, a tőkés társadalom ellenkultúrája tulajdonképpen jól jöhetett a Berlini falon túli ideológusoknak. Viszont a hatalom birtoklói mindig gyanakvóak. Az hagyján, ha a hippi népség kritizálja a helyi viszonyokat. De mi van akkor, ha ez a példa ragadós a „szocialista embertípus” számára is? Már pedig, a Falon túli vezetés minden volt, csak fiatal nem. „Csak óvatosan, filmes elvtársak.” – lehetett az ukáz. Alapvető dolog, hogy amit az ember kiröhög, azt később igazán komolyan venni nem képes. Pláne nem, mint eszmét. Így aztán kapunk egy elfuserált világképet, ahol a „flower power” egykori hívei a külsőségeket leszámítva már remekül beilleszkedtek a fogyasztás világába, oly annyira, hogy maga az ember sem más, mint tömegtermék. Persze, védeni kell, sőt, mindenáron megmenteni, de kérdés, a „végtermék” valójában micsoda. A kétes nemi identitást sugalló felnőtt ál-hippik szerepeltetése szerintem megrendelt dolog volt, de azért adjunk annak is egy esélyt, hogy csak egy ötlet siklott félre. Mostanra már úgyis teljesen lényegtelenné lett a hozzájuk itt csatolni próbált ideológiai maszlag, viszont mint humorforrások maradandóak.

Kétlem, hogy Stanislaw Lem repesett a művébe bekerült képi csúsztatásért. Ő egyébként is rendkívül szigorú volt a művei megfilmesítésével kapcsolatban. Gyakorlatilag egyikről sem nyilatkozott kedvezően. A Magellán felhő nyomán készült „Ikarie XB1” cseh mozi igazi nemzetközi siker a mai napig, de neki voltak fenntartásai vele kapcsolatban. A „Holtak bolygója” esetében még több, igaz, jogosan. Tarkovszkij Solarisát úgy minősítette, hogy az a „Bűn és bűnhődés” az űrben. „Enyhe” célzás volt arra, hogy azt nem ő írta. Szóval, egy szó, mint száz, nehéz volt a kedvére tenni. Viszont ő volt az a nem angolul publikáló szerző, akit világszerte a legtöbben olvastak. Ilyen tekintéllyel már lehet háklis természet az ember.

Nekünk, nézőknek, szerencsére könnyebb. Egy jó kis komédia pont olyan jól esik, mint nagy melegben a hűsítő. (Sör, limonádé, ásványvíz,stb. tetszés szerint. Tessék betárazni a megnézésekor.) A leghálásabb rész, a címszerep, Bogumil Kobielának jutott. A határozott versenyzőtől a nemileg némileg kétes Frankenstein ivadékon át jut el a… Hová is? Bizonytalan, még az ügyvédje számára sem világos. Ryszard Filipsky körül csak úgy szaporodnak az üres üvegek, miközben az orvosok és más jogászok álleejtő következtetéseit hallgatja. Mindkét színész bőven kapott lehetőséget, hogy legyen mit eljátszani. De egyáltalán, az összes szereplő láthatóan élvezte, hogy ripacskodás nélkül komédiázhatnak.

TV mozinak meglehetősen a mutatott témához illően zűrös a „cím élet” jutott Magyarországon. Az alapötlet már 1960-ban kiadódott „A világűr csavargója” kötetben, „Létezik ön, Mr Jones?” címmel. Hogy a lengyel Tv filmben miként lett belőle Fox úr, az marad a jövő nemzedéknek megfejtésre. Legyen valami dolguk nekik is. A Magyar Televízió, amely 1970-ben bemutatta Wajda művét, csak aprócska változtatást eszközölt. „Kicsoda ön, Mr. Fox?" lett a cím. Majd az „Álmatlanság” 1974-es publikálásában ismét felbukkant a leporolt téma, mint: „Létezik ön, Mr Jones?” Jobb sorsra érdemes főhősünk ekkor nem csupán másik nevet kap, hanem az élő szervei helyébe műanyagból készülteket ültetnek be. Csoda-e, hogy fölöttébb morcos a hangulata? Ugye, hogy nem.

Biztosíthatom az olvasót, az övé nem lesz az, ha megnézi ezt a könnyed darabot. A téma egyre aktuálisabb, a humora pedig időtálló. A legkülönösebb az egészben, hogy képi megvalósítás mostanra jobb mulatságosabbá lett, mint eredetileg volt. Egy Lem - Wajda kombináció még mindig nyerő. Kár, hogy nem született több belőle.

Stanislaw Lem írta egyszer: „A jó könyvek mindig igazat mondanak, még akkor is, ha olyasmit írnak le, ami sohasem történt meg, és nem is fog megtörténni.” Nem hiszem, hogy ennél frappánsabban lehetne megadni Mr. Fox történetének a lényegét.

                                                                                                                        Oldfan

A magyar nyelvű felirat letölthető innen:
https://subscene.com/subtitles/przekladaniec/hungarian/1150383

Ördögök

Itt a novemberi hónap. Erre az időszakra a Бесы című négyrészes orosz televíziós minisorozatot tartogattam. Az indokomat remélem megértitek, mire végig olvassátok ezt a bejegyzést.
Olyan neves színészek játszanak benne, mint: Makszim Matvejev, Szergej Makoveckij, Nagyézsda Markina, Anton Sagin, Vlagyimir Zajcev, Igor Kosztolevszkij stb...
Maga az alkotás 2014-ben készült. A rendező nem más, mint Vlagyimir Hotinyenko (1612, Pópa, Birodalom bukása stb), a zenéjét pedig Alekszej Ajgi (Horda, Kiszámító, Birodalom bukása, Dubrovszkij stb) szerezte.
Érdekesség, hogy először Sztravrogin szerepére Danyila Kozlovszkijt szemelték ki, de végül egy másik szépfiú M. Matvejev (Nem mondom meg; Boldog új évet, anyu! stb) kapta azt meg.


Régi-régi vágyam megvalósulásának egyik bizonyítéka ez a bejegyzés. Régóta terveztem, most közzéteszem. Mihail F. Dosztojevszkij nagyszerű regényéből készült négy részes televíziós sorozatról van szó, ami 2014-ben készült.
És ez a feldolgozás tényleg nagyon jóra sikerült. Mindenre elmondható, hogy nagyszerű lett. Az operatőri, a színészi, a rendezői munka. És nem utolsó sorban a forgatókönyvírókat illeti a dicséret.
Adva van egy regény.  Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regényéről annyiszor leírták már, hogy egy 1869-es gyilkosság inspirálta. (Hát akkor leírom én is:) Egy anarchista csoport tagjai megöli egyik társukat. Az ok, az áldozat nem fogadta el a csoport vezetőjének tekintélyét. (Már ez az alaphelyzet is megérne egy misét, vagy egy bejegyzéskét, de megkímélem kedves olvasómat most ettől.) Ez lehetőséget nyújt a szervezkedés egyik vezéralakjának arra, hogy egy gyilkossággal összekovácsolja az embereit. Bizonyos értelemben ez egyfajta rituális áldozás. A kiontott vér össze kell hogy kösse az összeesküvőket.
A regény értelmezésének két szintje is lehet. Az elsőn egy orosz kisváros életét ismerhetjük meg. Akad itt sok, egymástól ebben-abban különböző ember. Megismerhetjük problémáikat, és képet alkothatunk jellemükről.

Élik mindennapi életüket. Ám, bármilyen kicsi is a város, nem kerülheti el a forradalmi ifjúság megjelenését. Divat a NOSZF-ról (amelynek idén van a centenáriuma) mindenféle rosszat elmondani. Anélkül, hogy apologéta lennék, azért csendben megjegyezném, hogy nem minden ok nélkül fajultak odáig az események, hogy több sikertelen próbálkozás után, 1917. februárjában megdöntik a cárizmust. Bő nyolc hónappal később (egy sikertelen nyári kaland után) a radikális erők ragadják kezükbe a hatalmat.
Ők és társaik (a különböző forradalmi mozgalmak, és csoportocskák) már évtizedek óta készülődtek arra, hogy saját ízlésüknek megfelelően felépítsék országukat. A regény első megjelenésekor (1870-1871) már régen átitatódott az orosz társadalom velük. Így természetes, hogy egy olyan regényben, ami a 19. század utolsó harmadában játszódik, szintén felbukkannak a (korabeli szóhasználattal élve) nihilista szereplők.
De nem csak felbukkannak, hanem izgága módon tevékenykedni is kezdenek. Ez a regény egyik jelentéstartománya. A másik pedig az, hogy mindezek ürügyén az író "előveszi" mindazon ideológiákat, amelyek abban az időben számottevőek voltak. Van itt minden! Mindenki megkapja a magáét.
Ismerek egy-két véleményt a műről. Olyat is, ami alapján az is felmerült bennem, hogy az illető nem is olvasta ezt a regényt. Maximum egy kivonatos olvasónaplót. (Másrészt persze lehet, hogy csak arról van szó. hogy a copy/paste-ot működtetjük, de olvasni nem szeretünk. Így kimásoljuk a mások által valamikor leírtakat. A regényről "hagyományosan" illik negatív kontextusban nyilatkozni. Hogy miért? Erre egy kicsit később visszatérek.)
Akkor szerintem miről szól?
Dosztojevszijt foglalkoztatta Oroszország jövője. Aggasztotta. A regényből számomra kitűnik, hogy borúlátó volt az eljövendő társadalmi eseményekkel kapcsolatos várakozása. A mű, többek között, a forradalmi eszméktől átitatott forrófejűekről kimondott kritika. Mindamellett megkapja a fekete pontot szinte az összes (abban a korban népszerű) eszmei irányzat. Ki ezért, ki azért. Az ideológiák impotenciájuk okán leszerepelnek. Ahogy azután a történelmi valóságban is megtörtént.
A négy részes filmsorozat készítői a feldolgozás során egy elegáns (de egyáltalán nem eredeti) megoldással éltek. Az egész sztorit belehelyezték egy nyomozásba. Hűek maradtak (már amennyire hűségesen lehet követni egy könyvben leírt sztorit a vásznon) az eredeti műhöz. Csak nem ott, és úgy kezdődik, ahogy a könyv. A sorozat sztorivonala alá van rendelve a nyomozás folyamatának. Ezzel szemben a regény egy visszaemlékezés, amelyben az előzmények felrajzolása fontosabb, mint maga a gyilkosság.
Az első rész legelején két ember talál egy hullát. Helyszínelés következik, majd a nyomozóhatóság megpróbálja kideríteni, hogy mi is történt valójában. A hulla, a gyilkosság a könyvben is megtalálható, de a filmsorozat a krimis vonal "erőltetésével" (annyira nem erőlteti, sőt!) próbálja eladni a 19.századi sztorit, a 21.század emberének. Ha engem kérdeztek, sikerrel.
A filmben a gyilkosságra van fókuszálva, minden másra e miatt derül fény. A könyvben az előzményeken van (talán) nagyobb hangsúly. A körülményekből (mintegy elkerülhetetlenül) "fejlődik ki" a gyilkosság.

Jegyzetek a felirathoz

Ezek a jegyzetek, melyeket időnként a bejegyzésekben a feliratokhoz fűzök, mind azt a célt szolgálják, hogy azokat akik egy kicsit "mélyebben" el kívánnak merülni a filmben, segítsem egy kis mankóval. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Dosztojevszkij regény egy Újszövetségi példabeszéd idézetével kezdődik. Az író nagyon fontosnak tartotta, hogy művének olvasója szeme előtt legyen ez az igerész. Úgy gondolom, hogy ez a sorozat nézőnek is fontos. Elengedhetetlen az értelmezéshez, ha nem csak mint krimi tekint az ember erre az alkotásra. Hiszen több ez mint egy bűnügyi történet. Dosztojevszkij üzent a kortársainak. És üzen nekünk.
És a történelem őt, a félelmét igazolta.
Ezért is fontos, hogy a szemünk előtt legyen az a bibliai idézet, amely dekódolhatja, mélyebb tartalmi üzenettel látja el (például a második rész egyik jelenetét is) az Ördögöket.
Íme az idézet:

"A gerazaiak vidékére eveztek, amely Galileával átellenben fekszik. Ahogy a partra lépett, a város felől egy ördögöktől megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltokban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát, s ilyeneket kiabált: „Mi bajod van velem, Jézus, a magasságbeli Istennek a Fia? Könyörgök, ne bánts!” Megparancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta. Láncra verték és megkötözték, de széttépte a köteléket. Az ördög kikergette a pusztába. Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” – „Légió” – válaszolta, mert sok ördög tartotta megszállva. Arra kérték, hogy ne küldje őket a mélységbe. A hegyoldalban ott turkált egy nagy sertéskonda. Megkérték, engedje meg, hogy a sertésekbe mehessenek. Megengedte nekik. Az ördögök erre kijöttek az emberből, és megszállták a sertéseket. Erre a konda vadul nekirohant a lejtőnek, le a tóba, és odaveszett. Amikor a kanászok látták, mi történt, elfutottak és hírül vitték a városba és a tanyákra. Az emberek mentek, hogy ők is lássák, ami történt. Jézushoz érve ott találták az embert, akiből az ördögök kimentek: a lábánál ült, felöltözve, ép ésszel, és megijedtek. A szemtanúk elbeszélték, hogyan gyógyult meg az ördögtől megszállott. Erre elfogta őket a félelem. Geraza vidékének lakossága ezért arra kérte, hogy menjen el, annyira féltek. Bárkába szállt hát, hogy visszatérjen. Az ember, akiből kimentek az ördögök, kérte, hogy vele mehessen. De elküldte:„Térj vissza otthonodba és beszéld el, milyen nagy jót tett veled az Isten!” Erre az bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus. "

                    Máté Evangéliuma 8,26-39 (Szent István Társulat fordítása)

Nem is olyan régen aktuális volt ez az igehely egy másik film kapcsán. Hiába, no! A 19.század második felének orosz kulturális életének értelmezéséhez (is) elengedhetetlen egy kis bibliaismeret.

1.rész

Alekszandr Ivanovics Herzen (1812-1870)

Apja Iván Alekszejevics Jakovlev gazdag földbirtokos volt. (Aki Andrej Kobila [?- meghalt 1347 körül] leszármazottja, ahogy a Romanovok is.) Anyja Henriette Wilhelmina Luisa Haag német származású, akinek az apja egy kishivatalnok volt. A szülők nem házasodtak össze. A kisfiút Herzennek az apja nevezte el. Miután az édesanyja Mein Herz-ként szólította a kisdedet.
Ifjúként a szokásos arisztokrata nevelést kapta. Nevelőinek köszönhetően több nyelvet alaposan megismert, megtanult. Beaumarchaist, Goethét, Schillert olvasott. I. E. Protopopov az orosz irodalomtanára megismertette Puskin költészetével. Az Óda a szabadsághoz, és A tőr nagy hatással voltak rá.
Erős hatással volt a gyermek Herzenre a dekabrista felkelés (1825. december 14) híre. Kamaszkora gondolkodására Schiller erősen rányomta bélyegét. A szabadságért szenvedni, érte harcolni, és a barátság eszmeisége foglalkoztatta leginkább. Egyetemi évei alatt (1829-1833) megismerkedik Saint Simon utópista szocializmusával is. Az egyetemen folytatott tevékenysége miatt 1834-ben, társaival együtt, letartóztatják. Először Permbe száműzik, és onnan kerül Vjatkába.
Végül Vlagyimir következik, ahol meg is nősül.
1840 elején visszatérhet Moszkvába; ezen év májusában már Szentpéterváron van. Itt apja kérésére a Belügyminisztériumnál helyezkedik el. 1841-ben Novgorodba küldik, ahol a tartományi kormányzat szolgálatában van. 1842 júliusában Moszkvában letelepedik. A legtöbb barátja a nyugatosokhoz tartozik, csak néhány szlavofillel tart jó kapcsolatot.
Szlavofileknek nevezzük azokat az embereket, akik úgy gondolják a nyugat-európai filozófiai hatásoktól távol kell tartaniuk magukat (és nemzetüket); a pravoszláv vallás, a faluközösség, és a cári rendszerhez való hűség az amire alapulnia kell minden orosz gondolkodásának. Úgy gondolták, hogy az orosz fejlődésnek függetlennek kell lennie a nyugat-európaitól. Ezen eszmeiség az 1830-as évek körül kezdett kialakulni. Ebből az ideológiából fejlődött ki az úgynevezett orosz messianizmus, és a pánszlávizmus is.
1847-ben, apja halála után, elhagyja Oroszországot. Az 1848-as forradalmi hullám kiábrándítja. Proudhonnal megismerkedik, és az anarchizmussal is. Csalódott, mert úgy érzi, hogy a nyugat-európaiak nem képesek eltakarítani a múltjukat. Sokkal radikálisabb megoldásokat szeretne, mint amiket megtapasztal. Nem véletlen, hogy a forradalom leverése után el kell hagynia Párizst. (1849)
Svájcba költözik, majd Nizzába, végül a Szárd Királyságba. Összeismerkedik, összebarátkozik Garibaldival is. Úgy érzik, hogy Európa haldoklik és Oroszországra, a szláv világra vár, hogy a szocializmus eszméjét beteljesítse.
Családi tragédiák sújtják Herzent (felesége megcsalja, anyja halála, felesége és a kisgyermek halála) úgy dönt, hogy Londonba költözik. Itt nyomdát alapít, és megjelenteti a Kolokol újságot. (1857) A lengyel felkelés (1863) melletti kiállása miatt az újság iránti kereslet erőteljesen csökkent. A liberálisoknak Herzen túl radikális volt, a forradalmároknak túl mérsékelt. 1865-ben újra Svájcban van.
Családi ügyeinek intézése céljából 1870. januárjában Párizsba utazik, ahol, tüdőgyulladás miatt, elhuny.

Emberisten

(E fogalom meghatározásánál az ismert orosz filozófus V. L. Kurabcev munkáját vettem alapul. Русская философия. Энциклопедия. Изд. второе, доработанное и дополненное. Под общей редакцией М.А. Маслина. Сост. П.П. Апрышко, А.П. Поляков. – М., 2014, с. 760-761.)
Az Emberisten fogalma olyan személyt takar, aki a természetes emberi létformájából kiindulva eléri az isteni állapotot. Tehát a koncepció lényege, hogy átlényegül természetfelettivé az ember. Ez az Istenember filozófiájának teljes megfordítása. Ismert, hogy a keresztény kultúrkör tanítása szerint az Isten kiüresítette önmagát, mindenben hasonlóvá vált az emberhez, kivéve a bűn hatalma alatt valóságot, és eljött a Földre. Hogy megmutassa, hogy lehet az embernek Istennek tetsző életet élnie. Az így emberi testet öltött Isten ugyanakkor egy tökéletes áldozatot is bemutatott, hogy kihozza az emberiséget a bűn uralma alól. E tanítást fordítja ki az emberisten tan. Az teljes emberisten elképzelésről Vlagyimir Sz. Szolovjovnál olvashatunk először. Ő visszatekintett az antikvitás korára. Már az ókori görögöknél megjelenik az az idea, ami később a római Caesar-kultuszok jellemzője, azaz az uralkodó istenné válik, ahogy elkezdi betölteni a hivatalát. Ám Szolovjov szerint ez csak üres megtévesztés, hiszen szerinte az emberi belső megváltozása szükséges a metamorfózishoz. Ezért a Caesar-kultusz egy hamis megtestesülést hirdet. Tehát az etika, a morál egy fontos területe az ember személyiségének. Az orosz filozófus-író szerint a helyes morállal rendelkező ember lelkében Isten országának kezdetleges hordozója. Ugyanakkor azt állítja, hogy elvben az emberisten állapotot tökéletesen soha nem lehet elérni. Istenre nem mint személyre, hanem mint egy eszmére, ideára tekint. (v.ö. Platón ideaelméletével)
Eme eszmerendszer tovább gondolásába becsatlakozott Bulgakov és Berdjajev is. Az emberisten gondolat hatása egészen a 20.század első felének több gondolkodójára is erős hatást gyakorolt. Gyakorlatilag ez nem más, mint a humanizmus egy radikális formája. Első olvasásra nagyon hasonlíthat a keresztény gondolatkörre, ám valójában éppen hogy tagadja azt. Keleti filozófiák, antropozófia hatásai kimutathatóak a gondolatkörben. Tekintettel arra, hogy a mű a 19.század végén íródott, feleslegesnek gondolom a teljes eszmetörténet felvázolását. Elég ennyi, hiszen Dosztojevszkij korában ez a fogalom körülbelül ennyit takart. (Természetesen nagyon vázlatosan, hiszen Szolovjov egész nagy terjedelemben tárgyalta ezen eszméjét.)

2.rész

Griska Otrepjev - Kiugrott szerzetes. Valószínűleg ő volt az első ál-Dimitrij. Kicsit bővebben olvashattok róla, és történetéről a 2017. januári blogbejegyzésemben. Itt.

Gros - Rézpénz. Oroszországban 1657-1838 között a két kopejkást hívták így. 1838-1917 között a félkopejkást. Lengyelországban a mindenkori váltópénzt hívták így. Egy gros értéke egyszázad zlotyi. Az osztrák véltópénzt is így hívták. Száz gros egy schilling.
A köznyelvben a fémpénz megnevezésére is használták. A feliratban fillérnek lett fordítva.

Jacob Molesshott (1822-1893)

Jacob Molesshott

Holland származású filozófus és író. Világnézete a tudományos materializmus volt. A heidelbergi egyetemen orvosnak tanult (1842-1845), majd Ultrechtben kezdett praktizálni. 1847-1857 között az alma materében oktat (PhD), majd lemond, mert nem tudja összeegyeztetni világlátását az egyetemével. 1856-tól a zürichi egyetem professzora. Itt folyóiratot alapít Untersuchungen zur Naturlehre des Menschen und der Thiere néven.
1861-ben már Torinoban nevezik ki profnak.
1879-től Rómában professzoroskodik. Olasz állampolgárrá válik.

A fiziológia számos területén folytat kutatásokat:légzés, keringés, anyagcsere, táplálkozás. Ezen szakterületek első osztályú ismerője.
A tudományos materializmus egyik jeles képviselője, olyanokkal egy csoportban mint Büchner és Vogt. Szinte az összes filozófiai műve megjelent a 19. század 60-as éveiben orosz nyelven. Így jelentős hatással tudott lenni a 19.század végi orosz közgondolkodásra. (Többek között Leninre is.)

Karl Vogt (1817-1895)

Karl Vogt

A Giesseni Egyetemen tanult orvosnak. 1839-ben doktorált a berni egyetemen. 1847-ben a Giesseni Egyetem zoológia, 1852-től geológia professzora. Ezután a Genfi Egyetemen tanít zoológiát.
Fő szakterülete a mediterrán vidék gerinctelen élőlényei. Charles Darwin megemlíti, hogy Vogt támogatta az evolúciós elméletét.
Világnézete szerint ateista és materialista volt.
Aktívan politizált, a frankfurti parlament baloldali képviselője volt.
Karl Marx hevesen támadta Herr Vogt-ot egyik könyvében (1860). Utóbb kiderült, hogy Vogt III. Napóleontól titokban pénzt fogadott el.
A poligenista evolúcióban hitt. Ez annyit jelent, hogy szerinte egyszerre több, egymástól független csoportból fejlődött ki (fejlődtek ki) a homo sapiens (homo sapiensek).
A darwinisták többsége monogeista volt. Ez annyit jelent, hogy a különböző embercsoportok egy közös őstől származnak.
Vogt meg volt győződve arról, hogy Afrika őslakosai (akiket mi a köznyelveben csak négereknek nevezünk) vérségi kapcsolatban vannak a majmokkal. Azt tanította (és ezt egyik művében le is írta), hogy a fehér és a fekete ember két külön fajhoz tartozik. Állítása szerint a négusok közelebbi kapcsolatban vannak a majmokkal, mint a fehérekkel.

"De tudja, ha az esküvői koszorú alatt fog állni, és hívja őt."

Ortodox rítusú házasságkötésekkor a vőlegény és a menyasszony feje fölé, a szertartás során, koronát vagy koszorút tartanak.
A párbeszédben erre történik utalás.
A nyugati kereszténység által determinált közegben az elhívja az oltár mellől kifejezést használnánk. Szándékosan hagytam meg az eredeti kifejezést, hiszen egy keleti rítusú ceremóniáról beszélnek a felek. Célszerűnek tartottam miliő megtartását.

Állati magnetizmus - mesmerizmus

Franz Anton Mesmer (1734-1815) német származású ezotériával foglalkozó személy, akinek a tanainak összefoglaló neve a mesmerizmus. 1766-ban jelenik meg első könyve amiben azt állítja, hogy a bolygók hatást fejtenek ki az emberi szervezetre. 1774-ben vasreszeléket itat egy beteg emberrel, és annak testére mágnest helyez. A kísérleti alany állítása szerint változást tapasztal a testében. Mesmer ezt főként a páciensben felgyűlő állati magnetizmusnak (magnétisme animal) tulajdonítja. Egy Hall nevezetű ember azt állította, hogy Mesmer ellopta tőle az eljárását, ezután a német szakít a hagyományos mágnesekkel, és már csak a spirituálisan megtapasztalható állati mágnesességet hirdeti. Szabadkőművesként tartják számon.
1777-ben Párizsba költözik. Ott folytatja "gyógyító" tevékenységét. Első ténykedése során, azt állították, hogy meggyógyult egy tizenkét éves májbeteg, fekete hályogos leány. No nem egyből, hanem három hónap alatt. Ettől kezdve egyre népszerűbb lesz Mesmer. 1784-ben a francia király utasítására elkezdték vizsgálni az állati magnetizmus jelenségét. Nem Mesmer, hanem egyik tanítványának tevékenysége során. Az eredmény: betiltás. Az életnedv nem létezik!
Mesmer bár tana egyre népszerűbb Franciaországba, számtalan követője akad (és anyagilag is jövedelmező a dolog), 1785-ben elhagyja az országot. 1790-ben Bécsben telepedik le. 1801-ben visszaköltözik Párizsba.

A regény keletkezésének előzménye

Szergej Nyecsajev

1869. november 21.-én, Moszkva közelében (Petrovszkij Park), egy diákokból álló forradalmi csoport (önmagukat Народной расправы-nak, Népi leszámolás-nak nevezték) egyik tagját, saját társaik megölik. Az áldozat (akit Iván Ivanovnak hívnak) holttestét egy közeli tóba dobják. Egy Pjotr Kalugin nevezetű személy találja meg a hullát. A diák sapkája, amely a vízből kilátszott, volt a nyomravezető. A gyilkossági ügyet hamar felgöngyölíti a hatóság. A felbujtó Szergej Gennyagyijevics Nyecsajev (1847-1882) anarchista mozgalmár volt, akire később Lenin mint a kérlelhetetlen forradalmár prototípusára tekintett.

Az ifjú nevéhez, a gyilkosságra való felbujtáson kívül, a Forradalmár katekizmusa című mű megírása (1869) is kapcsolható.

Nyecsajev Genfben (1869) találkozik Mihail Alekszandrovics Bakunyinnal (1814-1876). Az anarchista teoretikust elbűvöli az ifjú, aki csatlakozik a forradalmi újhullámhoz, aminek a prófétája M.A. Bakunyin. Ebben az időszakban Alekszandr Herzen is találkozik Nyecsajevvel, és ő is az ifjú hatása alá kerül. Aki maga és Bakunyin nevében megjelentett írásokat, melyek egy nemlétező forradalmi szervezet (Всемирного революционного союза) kiáltványai.

A Forradalmár katekizmusát is ekkor írja. Érdekesség, hogy e művet sokáig Bakunyinnak tulajdonították. Nem véletlen, hiszen az idősödő anarchista filozófus erős intellektuális hatása érződik az íráson. Ugyanakkor az emigráció többsége számára erkölcsileg visszataszító volt Necsajev viselkedése. Becstelennek tartották, aki képes volt arra, hogy mások után kémkedjen, magánlevél titkot sértsen, és áskálódjon saját elvtársai, elvbarátai ellen. (Haj, változnak az erkölcsök! Ma már ez szinte kötelező egy másod-harmad vonalbeli politikusnál is. De családi, baráti kapcsolatokba már ne is menjünk bele!)

Az elsőfokú tárgyalássorozat Szentpéterváron volt (1871.június 1-15.). Nyecsajev 7 és félév kényszermunkát kap, de Svájcba szökik. Ott folytatja az Oroszország elleni forradalmi szervezkedést. A svájci hatóságok 1872. augusztus 2.-án kiadják őt az orosz hatóságoknak. A per nemzetközi visszhangja következtében Bakunyin elhatárolódott Nyecsajevtől, Marx és Engels elítélte a gyilkosságot. Sőt tovább mélyült az anarchista és a kommunista filozófus között már meglévő ideológiai, és emberi szakadék. 

Ezután új eljárás kezdődik ellene Moszkvában (1873. január 8). Az új ítéletben gyilkosságért száműzetést, és 20 év bányában letöltendő kényszermunkát kap. Ám nem így kellett a büntetését végül kitöltenie. Ehelyettt a szentpétervári Péter-Pál erődben volt bebörtönözve. Nem mint köztörvényes, hanem mint politikai elítélt. Innen távozik az elők sorából 1882-ben.
Dosztojevszkij épp külföldön tartózkodott, mikor a sajtó a gyilkossági üggyel foglalkozott. Nem tudom megérezte, feltételezte vagy tudta a nagy orosz író, hogy Nyecsajev nagy machinátor volt. A tévés feldolgozásból nem tűnik annyira ki, de a regényben Pjotr Verhovenszkij sokat (ahogy szlengesen mondani szoktuk:) kavar, uszít, próbálja (nem is sikertelenül) befolyásolni a környezetében feltűnőket. Ahogy a valódi elkövető is. Érdekességként megemlíteném, hogy miután elítélték a gyilkost, és börtönbüntetését töltötte, levelet írt a Narodnaja Volja (erről a szervezetről olvashattok még itt is) Végrehajtó Bizottságának. Maga nem volt a szervezet tagja, mégis arra kérte őket, hogy szabadítsák ki őt. A Népakarat VB-je a gyilkosság kiderülésekor nem volt egységes a bűntett megítélésében. Voltak akik egyetértettek Nyecsajev tettével, és voltak akik elítélték azt mind morális, mind politikai szempontból. Levele olyan hatást gyakorolt a terrorista csoport vezérkarára, hogy végül egy emberként kiálltak mellette. Tervbe vették a kiszabadítását, de a cár meggyilkolását fontosabbnak tartották, és a gyilkos kiszabadítását másodrendű feladatnak, célnak tartották. Az elítélt elfogadta, megértette a VB határozatát.
Kevéssé ismert, hogy a Narodnaja Volja VB-je és Karl Marx között volt egy levélváltás is. A filozófus haláláig büszke volt arra az írott üzenetre, amit a nihilistáktól kapott. Legalábbis a Népakarat egyik vezetőjének visszaemlékezése szerint.  

A regény az író életében csak csonkoltan jelent meg. Kiadója túl erősnek találta a Sztavrogin-Matrjosa részt. Az szerző ezt a részt többször átdolgozta, de nem tudta (vagy nem akarta) a kiadó elvárását teljesíteni. A regény teljes terjedelmében először az 1922-es kritikai kiadásban jelenik meg. Az irodalmárok a tervezett első kiadás javított hasáblevonata alapján rekonstruálták a teljes szöveget.
Az legelőször folytatásokban jelenik meg a regény a Russzkij Vesztnyik folyóiratban  (1871-72). Önálló kötetben 1873-ban adják ki. Megjelenése pillanatától erősen megosztotta a kritikusokat. Nem véletlen, hiszen a regény egyes karakterin keresztül mindenki, minden (fontosabb) ideológia képviselője megkapja a magáét. Még Turganyevet sem kíméli. (Ami mondjuk nem rendkívüli, hiszen a két író ki nem állhatta egymást. Az unszimpátia kiváltó oka szakmai, és politikai nézetkülönbség volt.) Bizonyosan azért szerepeltet Dosztojevszkij egy turgenyevi karaktert a művében, mert az Apák és fiúkban (1860) leírtakkal nagyon nem értett egyet. (Ez a személy nem szerepel a  filmben.) A közhangulat évek óta várta a forradalom kitörését, de az abban lévő veszélyt csak kevesen értették meg. Dosztojevszkij köztük volt. Turgenyev nem. Az idealizmusa nem engedte, hogy átlássa a dolgokat. Roppant haladó gondolkodásúnak tűnt kortársai számára. A későbbi forradalom vezetői közül jó néhányan az írásain nevelődtek fel. Dosztojevszkij antitézisét a forradalom után megpróbálták marginalizálni. Például a tulajdonomban lévő 1983-as kiadásban is bele van írva, hogy ez a regény egy pamflet. Ráadásul klerikális hatás érződik rajta. Ezek nem voltak hízelgő jelzők akkoriban sem. Mintegy jelzik, hogy a kommunista anatéma még aktuális volt a rendszer utolsó éveiben is. Ugyanakkor Dosztojevszkij eme regénye Sztálin mindkét könyvtárában (moszkvai lakása, és a kuncevoi dácsa) megtalálható volt. A grúz egyébként ki nem állhatta az orosz írót. De foglalkoztatta a dolog, és többször átolvasta az eredeti ügy aktáit is. Még az ötvenes években is.

Összegzés

A sorozat úgy ragaszkodik az eredeti műhöz, hogy bátran változtat is azon. Mégsem csorbul a mondanivaló. A rendező, a szcenárióval foglakozók jól értik a regény mondanivalóját. Nem vesznek el a részletekben, mégis prezentálnak mindent, ami a könyv üzenete. Karaktereket hagynak ki a sztoriból, és újakat írnak bele. A lényeg azonban érintetlen.
A dosztojevszkiji regényben G.-ov úr, egyes szám első személyben meséli el a történetet. Nevezett úr Sztyepán Trofimovics Verhovenszkij barátja. Gyakorlatilag a cimbora nézőpontjából láthatjuk az események nagy részét. A sorozatban G.-ov úr nem szerepel, így Sztyepán Trofimovics (Igor Kosztolevszkij) és vele együtt Varvara Petrovna (Nagyézsda Markina) jelentősége is háttérbe szorul. Viszont, Pável Dimitrijevics Goremikin megjelenés (ő a nyomozó, Szergej Makoveckij alakítja), aki  a regényben nem szerepel, átformálja a történet struktúráját.
Napjaink embere számára is könnyen fogyaszthatóvá válik a történet. (Nem mintha a regény nehéz olvasmány lenne, mert nem az. Egyszerűen zseniális. Szó szerint!)
Nem hagyhatom ki a rendezőt sem! Vlagyimir Hotinyenko egyszerűen hozza a "kötelezőt"! A tőle megszokottat. A zseniálist.
Számomra nagyon plasztikus a disznós jelenet (2.rész), főként ha a már idézett evangéliumi történettel együtt szemléljük. A jelenetben elhangzó beszélgetés hallgatása (olvasása) közben bevillan az a bibliai rész, akkor érezhetjük át/érthetjük meg (talán) igazán, hogy mi is Dosztojevszkij véleménye az egész forradalmárkodásról. Pontosabban, hogy szerinte a forradalmi eszmék gyökerét hol kell keresni. Egyszerre furcsa és megdöbbentő a látvány (a jelenet képi világa), miközben hátborzongató a következtetés ami levonható tanúságként. Disznók a városban...
Szeretném még megemlíteni a harmadik rész második jelenetét is. A Sztravrogin (Makszim Matvejev) és Satov (Jevgenyij Tkacsuk) közötti dialógusra gondolok. Az elhangzottak jóval túlmutatnak a történeten. Óhatatlanul kiterjed az értelmezési tartománya a mondatoknak. Amik elhangzanak azok nem csak politikai csoportosulásokra igazak.

A forgatókönyvet a rendező Natalja Nazarovával közösen írták meg. A szcenáriót egyszerre jellemzi az eredeti műhöz való hűség, és a finom, apró, de nem lényeges változtatások. Véleményem szerint nagyon jól megfogták a mű lényegét. Az operatőr, a moszkvai születésű, Denis Alarcón Ramírez (Денис Аларкон Рамирес, chilei és orosz nemzetiségű szülők gyermeke). Csodálatos munkát végzett! A képi megjelenést jól kiegészíti Alekszej Ajgi zenéje.
Miután elolvassa valaki ezt az ismertetőt, könnyen megijedhet. Nem, nem olyan "komoly" ez az alkotás. Nem, nem fogsz elveszi a bölcsességekben. Az aki nem igényli a mélyenszántó gondolatokat, az aki csak kikapcsolódást keresve egy jó krimit szeretne látni, az sem csalódik ebben a televíziós sorozatban. Lehet csak egyszerű krimiként is nézni. Ahogy az eredeti művet is lehet könnyed olvasmányként kezelni. Miközben több van benne, mint ami első ránézésre látszik. Ezért (is) zseniális Dosztojevszkij!
Ne ijedjetek meg ettől a bejegyzéstől! Bátran nézzétek meg a művet! Sokkal jobb, mint gondolnátok!

Kitekintés

Lenin hitt abban, hogy az erőszak a forradalom lényegéhez tartozik, ezért soha nem riadt vissza a terrortól. Ebben nagyon is hasonlított Robespierre-re. Aki ezt így fogalmazta meg: „A nép kormányához a forradalomban éppúgy hozzátartozik az erény, mint a terror, az erény,  amely nélkül a terror végzetes, s a terror, amely nélkül az erény tehetetlen. A terror nem egyéb, mint az azonnali, szigorú és hajthatatlan igazságosság; ennélfogva az erény kisugárzása.”
Lenin a forradalom és a terror viszonyával kapcsolatos nézetei épp ellenkezőek voltak, mint a német marxisták véleménye. Rosa Luxemburg 1918-ban kijelentette, hogy "A proletárforradalomnak céljai eléréséhez nincs szüksége terrorra, gyűlöli és megveti a gyilkosságot." Ezen ellentmondás (ugyanazon ideológia követői között) feloldható azzal, hogy a 19.század második felétől a politikai gyilkosság mint érdekérvényesítési eszköz megjelenik az orosz belpolitikában. Ebben elévülhetetlen "érdemei" vannak a Narodnaja Voljának (lásd még a blog 2013.02-es bejegyzését) is. Illetve annak, hogy a különböző misztikus és misztérikus dolgok iránti nagy társadalmi érdeklődés miatt épp az emberi élet értéke devalválodik le nagyon sokak szemében. (Erről is szól a 2017.04-es Pikk Dáma bejegyzés.)
Közel sem véletlen, hogy Lenint és Robespierret egymás mellett említem. Úgy vélem, a jakobinus terror nélkül nem lett volna vörös terror sem. Az 1789-es francia forradalom egyenes következménye az 1905-ös, és az 1917-es forradalmak. Persze ezt kimondani ma már szentségtörésnek számít, hiszen a franciaországi eseményeket régen bevonták cukormázzal. Ma már dogma az, hogy mennyire haladó dolog is volt a francia forradalom. Pedig a revolúciókat mindig a pogromok, a lincselés, a terror követi. Ez történelmi tény. De mit is jelent pontosan a forradalom kifejezés?
Azt gondolom, hogy a hivatásos forradalmár főnemes, Pjotr Kropotkin pontos definíciót ad nekünk.

Az anarchista háromság

    
"A forradalom oly berendezkedéseknek gyors, néhány év alatti végbemenő fölforgatása, melyeknek évszázadokra volt szükségük, hogy meggyökeresedjenek és amelyek annyira maradandóknak, annyira megrendíthetetlennek látszottak, hogy a legvadabb újítók is alig merték azokat írásaikban megtámadni. Összeomlása, gyors szétforgácsolódása - néhány év elegendő hozzá - mindannak, ami addig egy nemzetnek társadalmi, vallási, politikai és gazdasági életét alkotta - bukása a megszerzett eszméknek és az embercsoportok minden jelenségére és annyira bonyolult viszonyaira vonatkozó megszokott képzeteknek.
Végül a polgárok között fennálló sokféle viszonyra vonatkozó új elképzelések keletkezése - és ezek a képzetek csakhamar valóságokká lesznek és azután kezdenek a szomszéd népekhez szétsugárzani, fölforgatják a világot és az utána következő évszázadra rányomják bélyegüket, a problémáikat, a tudományukat, az irányelveiket, valamint gazdasági, politikai és erkölcsi fejlődésüket."
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Kropotkin eme gondolatai 1893-ban jelenik meg írásban először. Meg kell állapítanunk, hogy nagyon világosan látta, milyen következményei vannak egy forradalomnak. Nem mehetek el a mellett a tény mellett, hogy a neves orosz főnemes úgy gondolta, hogy minden forradalomnak két fő vonulata van. Az egyik vonulat a nincstelenek lázadása, a másik pedig egy intellektuálisan felvértezett társaság, akik egyrészt megpróbálják irányítani és kihasználni az egyes csoportot, miközben kész az aktuális hatalommal a tárgyalásra. Elméletét a Nagy Francia Forradalom eseményeivel kívánta alátámasztani. Nem sajnálta  a fáradságot, hogy lehántsa a mítoszt az 1789-es eseményekről. Sajátos párhuzamokat látott az ancien régime Franciaországa, és szülőhazája 19.század végi állapota között.
1774-1783 közötti időszak az éhséglázadások kora XVI. Lajos (aki épp 1774-ben ült a trónra) országában. Három évvel később ezek a zendülések kiújulnak. Új eszmék töltik be az ország lakóinak elméjét. Politikai szórólapok, irományok tömkelege lepi el az országot. Ezek egy része filozófiai, ám döntő részük profán tartalmú. Pornografikus, vulgáris kiadványok rombolják azt az erkölcsiséget, amelyet a katolikus egyház hirdet. A királyi család tagjait mindenféleképpen megpróbálják egyes írások lejáratni.
Az elégedetlenkedést reformokkal próbálják megszüntetni: 1774-től bevezetik a szabad gabonaárusítási jogot, 1776-ban megszüntetik a robot intézményét, 1779-ben a király birtokain megszűnik a jobbágyság intézménye, 1780-ban eltörlik a kínpadot.
Ugyanakkor emelkednek az adóterhek, az országot ellepik a csavargók, éhínségek falun és városon. A parasztság kis részének anyagi gyarapodása, nagyobb részének elszegényedése jellemzi az országot.
1783-1784-ban újrakezdődnek a lázadások. A zavargások kiváltó okai helyenként vallási színezetű, de van az újoncozás, a tizedfizetés, a só adója miatt kitört események is. (Mindez az államhatalom megrendülésének biztos jelei.) 1788-ra az egész országra kiterjednek a felkelések. Az ország gazdasága megroppanva. (Egyik fő kiváltó ok, az amerikai Függetlenségi Háború támogatása kimerítette a kincstárat.) Ugyanakkor a forradalmárok meg sem próbáltak valamiféle pozitív jövőképet felvázolni az ország népének. Számukra csak egy cél létezett. A rendszer megdöntése, eltörlése. A rombolás, és a pusztítás. Amik minden forradalom velejárója. Ahogy az önbíráskodás és a lincselés is. Nincs forradalom ezek nélkül. (Nem is értem, hogy hazánkban az aktuális ellenzék miért kacérkodik a forradalommal már vagy 12 éve. 2006-ban az egyik TV csatornán, amely akkor épp az ellenzékhez volt köthető, lehetett hallani, hogy az őszi csődületet leforradalomozta. Ezzel mintegy támogatta az utcán hőbörgőket. De a mai ellenzék sem különb a 2006-osnál. Időnként megy a lámpavasazás, ezerrel. Pedig ha egyszer a lincselés elkezdődik, akkor szép szavakkal nem lehet sem megszüntetni, sem uralni. Tényleg hiányzik ez nekünk?)
A 19.század forradalmárai (1830, 1848, 1871) mind az 1789-es forradalom örököseinek tartották magukat. Nem alaptalanul. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszava a mai napig a progresszívnek mondott eszmék alapjai. Persze a különböző ideológiák más és mást tartanak fontosabbnak ezen kifejezések közül. Másutt vannak a hangsúlyok, de mind ugyanabból a köpenyből bújtak, bújnak elő. Ez nem azt jelenti, hogy helytelen vagy rossz dolgokról lenne szó. Csak annyit jelent, hogy bármennyire szimpatikus is (számunkra) egy világmegváltoztató ideológia, ha azt a követői dogmaként élik meg, akkor épp a világjobbító eszmékben hívők intoleranciája miatt, mindig csak vért, szenvedést, könnyeket hoz az átlagembernek.
A  19.század második felét (és szinte az egész 20.századot) jellemző forradalmi terror a jakobinus diktatúra terrorján alapul. A kezdeti lincselések, önbíráskodások polgárjogot nyerve vérbe borították az országot. Sőt! A regime de la terreur (1793-1794) összevérezte az egész 20. századot.

Maximilien Robespierre frappánsnak tűnő megállapítása (lásd fentebb) megideológizálja milliók vérének kifolytatását. Nem csak a nyaktiló dolgozott szakadatlan. Volt hogy egész tartomány néptelenedett el a mészárlások miatt. (pl.: Vendée) A 20. század első felének forradalmárai jó tanítványai voltak az első francia köztársaság üzemeltetőinek. Mert nem csak a hegypártiak kezéhez tapad vér. Paul Barras egyik "felfedezettje" (Bonaparte tábornok) gond nélkül lőtt kartáccsal a tömegbe a Tuileriáknál. Csak hogy megvédhesse mentorát. (És hogy beindulhasson karrierje.)

Kropotkin úgy gondolta, hogy a forradalom igazi ereje azok akik nem veszthetnek a harccal semmit. Csak a láncaikat, vagy az életüket. Azok az ő emberei, akiket eddig csak kihasználtak. Rájuk alapozta eszmerendszerét. Valójában egyetlen önmagát forradalminak nevező, gondoló szervezet sem vetette el a forradalmi terror eszméjét és gyakorlatát. A dolog nem Leninék privilégiuma volt. Mindegyik forradalmi párt eszmerendszeréhez, és gyakorlatához hozzátartozott. Mert hozzátartozik a Forradalomhoz. Mindig is hozzátartozott.(A gyors összeomlás, szétforgácsolódás, fölforgatás kifejezések mind eufemizmusok a fentebb található Kropotkin idézetben. Ha belegondolunk, akkor ezek a kifejezések mind az erőszakot, annak valamilyen formáját jelenítik meg. Biztosan álló dolgok gyorsan összefakadni csak erő hatására szoktak.)
Persze ez nem azt jelenti, hogy a hatalom packázásait mindig tűrnie kellene az embernek.
1776-ban, a 13 amerikai gyarmaton, bár elég véres események történtek meg akkor és ott, mégsem történtek tömeges kivégzések, mészárlások. Az amerikai telepesek nem lincselték a politikai ellenfeleiket, nem mészárolták le a családtagjaikat. (Ugyanez azért nem biztos, hogy  elmondható az angol katonaságról.) Volt egy morális határ, amit nem léptek át. Mert nem szabadna azt soha átlépni. 1789-ben, Franciaországban, gond nélkül átléptek minden határon. Mindkét esetben köztársasági államforma jött létre. De nem mindegy, hogy hogyan. Mi az ára, mik a születés körülményei. Félreértés ne essék! Nem vagyok széplélek. De nagyon nem mindegy, hogy valami véres körülmények között, esetleg vérzivatarban, hullahegyek között születik-e meg. A történelem arra tanít bennünket, hogy a létrejövés körülményei determinálják a végeredményt. A palackból kiszabadított szellemet nem lehet uralni.

Érdekes az a felvetés, amely szerint a reformációra adott helytelen (és túlzó) reakció (az akcióval együtt) volt az, ami kiábrándította az embereket az idea világából. Azok az országok váltak az Istentől való elszakadás zászlóvivőivé melyekben a legvéresebb vallásháborúk pusztítottak. (Angol Királyság, német fejedelemségek, Francia Királyság.) A hitvitákba, és azt követő tettlegességben, háborúkban (pl. harminc éves háború.) belefáradtak az emberek, és elfordultak a kereszténységtől. A deizmusba menekültek. Nem akartak teológia kérdéseken vitatkozni. Kényelmesebb volt az a nézet, hogy Isten létezik, de passzív. És ahogy minden eszmei áramlatnak vannak szélsőséges gondolkodói, így a deizmusnak is vannak. Idővel mind inkább előretört a deizmus "tovább fejlesztett" változata, az ateizmus. És innen nincs messze a keresztény morál visszaszorítása, az új erkölcsök kitalálása; a jakobinus forradalmi terrorok ideológiái: a kommunizmus, a nácizmus és a fasizmus sem. (Napjaink új erkölcsű ideológiáit már ne is említsük!)
De ez nem kizárólagos "fejlődési" irány. Épp az USA (kezdeti) történelme a bizonyíték arra, hogy van másik irány is. Nevezett ország első lakói olyan keresztények voltak, akikkel Európa nem tudott (mert nem is akart) együtt élni. Nem zárható ki, hogy a túlzott vallási elkötelezettségtől való félelem munkált az óvilág lakóiban. Ebben az esetben a deizmusra egyfajta menekülési ideológiaként is tekinthetünk.
Ezek az emberek, a szülőföldjükről deportáltak, ugyanakkor új hazájukban megtalálták az egymás iránti elfogadás minimumát. A legkisebb közös értékek mentén toleránsak voltak. Ám, ha felmerült a gyanú, hogy valaki vagy valakik ezt a minimumot sem fogadják el...
Az Alapító Atyák vallásosak voltak, miközben már szekulárisok is. Mindez egész más fejlődési irányt szabott az ifjú kontinens életének.

"... a vallás megteremti a jólétet, s a leány anyja elpusztítója lesz"
                                                                                            Cotton Matter (1663-1728)
1720-1726 között, New Yerseyben, holland református gyülekezetekben vallási megújhodás indul meg. 1734-1736-ban massachusettsi (Northhampton) puritánok között zajlik ilyen folyamat. Az aktivizálódás Jonathan Edwards (1703-1758) munkásságához kötődik. Az angliai metodista mozgalom lendületét, tüzét George Whitefield (1714-1770), képletesen szólva, átviszi, az amerikai kontinensre (1737,1739). Az angol és Edwards felfogása jelentősen befolyásolja az amerikai közgondolkodást, vallásfelfogást. John Locke (1632-1704) műve, Essay Concering Human Understading (Tanulmány az emberi értelemről), nem elhanyagolható befolyással van az amerikai prédikátor felfogására, értékrendjére. Mindez nagyban hozzájárul. hogy az kialakuló vallásos értékrend eltérő legyen az európai megszokottól. Ami, tekintve arra, hogy az újvilágban az emberek nagyobb figyelmet szentelnek a prédikátorokra, mint az óhazában, termékenyítően tud hatni a mindennapi emberek felfogására is.
A második ébredési hullám (1790) elhozza az emberek lelkébe a szabadság, a függetlenség iránti vágyat. Eme filozófiai fogalom definícióját a Bibliában keresik, és meg is találják. Ezért természetes számukra, hogy (az ugyancsak a Bibliából eredeztethető) emberi szabadságjogokat nem korlátozhatja semmilyen államhatalom. Politikai vonalon megjelenik még a "Nincs adózás képviselet nélkül" igénye. E két gondolatkör vezetett el az 1776-os események betetőzéséhez, az alkotmányozás folyamatához.. Jól látható, hogy a megszokottól eltérő véleményt nem erőszakkal terjesztették, hanem évtizedeken, évszázadokon át tartó folyamat során kristályosodott ki. Nem radikálisan rázta meg a társadalmat, hanem előbb átformálta azt. Ezért maradhatott el az európai fejlődés modellből ismerhető terror.
Az orosz forradalmár nemzedékek számára, lévén nyugati gondolkodástól áthatottak, természetes és elfogadott volt, az intolerancia. Ha úgy vesszük, akkor ez egy európai érték. Igaz, hogy negatív érték (azaz értéktelenség), de az. Sajnálatos, hogy eme kifejezés lózungját, annak jelentését, soha nem fejtik ki óvilágunk politikusai, így olyan érzetet gerjesztenek az emberben, mintha az feltétlenül valami pozitív dolog lenne. Nem az.

Végszó

Végezetül, szerintem a NOSZF kitörésének centenáriumáról nem is lehetne szebben megemlékezni annál, hogy az ember megismerkedik Dosztojevszkij eme művével. Könnyed, szórakoztató miközben elgondolkodtató.
Szerettem volna, ha eme írás (és a sorozathoz tartozó felirat) november 7.-én jelenik meg, ám közbejött ez-az. Ott kezdődött, hogy október 16.-án "visszalőttem" magamat az időben, mintegy húsz évvel. Elutaztam, de minden olyan technikai eszközt, amivel a netre tudtam volna csatlakozni így vagy úgy, otthon hagytam. Nem szándékosan. Pedig megvoltak a feliratok, úgy gondoltam hogy 95%-osan kész van a bejegyzés. De internetes eszköz nélkül tehetetlen voltam. Ez az állapot három hétig tartott. Mikor hazaértem és szembesülnöm kellett azzal, hogy a laptopom (és ezen vannak a publikálatlan és félkész feliratok is) bemondta az unalmast. Itthon azért hébe-hóba sikerült netre csatlakoznom, de azért mégsem akkora szabadsággal, mint a hordozható számítógéppel tehettem volna. Így csak (eredeti tervemhez képest) megkésve tudom publikálni a munkáimat. (De legalább sikerült visszahozni az "életbe" a gépemet.)
Az elmúlt hónapokban annyi minden összeesküdött ellenem, pontosabban a projekt ellen, hogy csak na! Mindegy. Elmúlt.

Dosztojevszkij rajongók figyelmébe ajánlom a következő honlapot:
http://www.fedordostoevsky.ru

Rendhagyó bejegyzés - A cártól Leninig

"Nyugalmas-e mostan a nép? -
Megölték a cárt, szegényt.
S valaki a város főterén
Új szabadságról beszél."

" Megszaggatott, sajgó szívemben
Ha földobbant fényes eszme;
Sötét láng megperzselte menten,
S lehullott, fényét veszejtve."
                                            Alekszandr Blok

(Az idézeteket M. Nagy Miklós fordította.)


Az utóbbi hónapokban általam írt bejegyzések tartalma mind egy irányba mutat. Nem titokzatoskodom tovább. Nem véletlenül íródtak ezek a bejegyzések úgy meg, ahogy olvashatjuk. A közelgő centenáriumra próbáltam felkészíteni a kedves olvasókat. Itt vagyunk a küszöbén. De nincs mit ünnepelni rajta. Mégis, érdemes megemlékezni róla, mert a 20. századat leginkább befolyásoló eseménysorról van szó. Hatása, és ez letagadhatatlan, napjainkig elér.
Nem minden előzmény nélkül, nem nagyhirtelen történt meg a dolog. Az előzmények legalább száz évvel korábban kezdődtek. Új eszmék jelentek meg Oroszhonban. Eleinte igen kevesen lelkesedtek értük. A hagyományos értékek válsága gazdasági, politikai gondokkal súlyosbodott. A felvilágosodás eszményeivel együtt az elrejtett irracionalitás iránti érdeklődés is egyre terjedt. Igazán adekvát válaszok a kihívásokra nem születtek. És egyszer csak, eljött az idő... És berobbantották a lőporos hordót!
A robbanás nemzetközi hatását a mai napig érezhetjük. A Szovjetunió gazdaságilag becsődölt, ezért össze kellett omlania. De a Szovjetuniót létrehozó eszme a mai napig él, és virul. Sikeresen beépült más ideológiákba. Megtaláljuk más eszmerendszerben, például  a zöldmozgalomban, az újlibearalizmusban, és a római katolizicizmusban is. A kilencvenes évek elején kicsit értetlenkedve olvastam Bamber Gascoigne könyvében, amely a kereszténységről szól, hogy "Az Örök Város tehát megválasztotta már első kommunista polgármesterét. S nem lehetetlen, hogy hamarosan meglesz az első kommunista pápája is." 1993-ban ez nagyon is hihetetlennek tűnt. Persze, az úgynevezett felszabadítási teológiáról már akkor is hallottam, de annyira konzervatívnak tűnt az egyház vezetése, hogy elképzelhetetlen volt számomra a kommunista pápa opciója. Viszont Ferenc pápa (már) meggyőzött arról, hogy koránt sem lehetetlen az amiről közel negyedszázada olvastam.

Az szovjet és orosz filmgyártás számos alkotása foglalkozik a témával. Mozifilmek és tévés sorozatok egyaránt. Ám én, így az "előestén" egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem a témával kapcsolatban. Egy 1937-ben az USÁ-ban készült dokumentumfilmmel, ami a Cártól Leninig (Tsar to Lenin) címet viseli. A magyar nyelvű felirat elkészítésében nagy segítség volt Mihail Szvetov (http://twitter.com/msvetov) munkája. Köszönet neki a fáradozásaiért!
Az eredeti művet Herman Axelbaum készítette. Több száz eredeti filmes jelenetből szerkesztette össze ezt a 63 perces alkotást. Max Eastman írta, és ő is mondja el, a filmecskék alatt hallható narratívákat. A mai napig aktív Mehring Books a film forgalmazója. Az amerikai Szocialista Egyenlőség Párthoz szorosan kötődik ez a médiacég. Nem árt ezt megjegyezni, hiszen olyan hogy objektív dokumentumfilm nincs. Minden alkotás magán hordozza az alkotó szubjektumát. A legtöbb amit elvárhatunk (pláne egy dokumentumfilmtől, vagy egy történelmi tanulmánytól), hogy a szerző, az alkotó megpróbál objektív lenni.
A film a cári rendszer végnapjaitól körülbelül 1920-ig foglalkozik az oroszországi eseményekkel. Azt állítja magáról, hogy kronológiai hűséggel követi az eseményeket, ám a vége felé van egy kis időugrás ide-oda. Az alkotók korrektek, nem manipulatív szándék vezérli őket, csak egyszerűen befejeznek egy történetsort, és csak ezután említik meg, hogy közben másutt mi is történt.
Az alkotók politikai elfogultsága két helyen érhető tetten. Az egyik az, hogy a film záróeseménye a Kommunista Internacionáléról (KomInter) szóló rész. Igazából a téma szempontjából nem jelentős eseményről van szó, de az ameriaki közönségnek be lehet mutatni a pártjuk elnökjelöltjét. Ebben az értelemben ez egy sajátos kampányfilm is. Hiszen a Socialist Equality Party elnökjelöltje is ott volt azon a(z első) kongresszuson, 1919-ben.
A másik problémás rész a narratívában van. A szovjet kifejezést, ami tanácsot jelent, rendszeresen használja a bolsevik kifejezés szinonimájaként. Ez így helytelen. A szovjetekbe választott küldöttek nem csak kommunisták lehettek. Az más kérdés, hogy Lenin emberei igyekezték a különböző tanácsokban (szovjetekben) átvenni az irányítást. Mihail Szvetov korrigálja ezt, ám én itt meghagytam az eredetileg is elhangzó kifejezést. Hiszen ez a film nem csak a forradalom és a polgárháború eseményeit dokumentálja, hanem az USA egyik trockista pártjának értelmezését is, a harmincas évek második feléből.
Két helyen változtattam az eredeti szövegen. Mindkét helyen mérföldben adta meg a narrátor a földrajzi távolságot. Ezen esetekben követtem Szvetovot, és én is kilométerben adtam meg az értéket. (Természetesen átváltva.)
A narrátor Görög Ortodox Egyháznak nevezi az Orosz Pravoszláv Egyházat (Русская Православная Церковь), ami pontatlanság. Nevezett egyház természetesen ortodox felekezet, ám nem minden görög rítusú ortodox egyház tartozik hozzá. Nemzeti egyház lévén értelemszerűen más nemzeti ortodox eklézsiák szervezetileg nem a moszkvai pátriárka alá vannak besorolva. A pontatlanság szinte természetes egy amerikai dokumentumfilmnél. Ezt hozza az instant kultúra magával.
Az 1917-es februári és novemberi forradalom között volt még egy puccskísérlet a nyár elején. A filmben kissé elnagyolva van megemlítve az esemény, valószínűleg mert nem jól fest a mítoszban. Ugyanakkor pozitívum, hogy egyáltalán meg van említve, hiszen erről a keleti-blokkban nem igazán tanítottak (a 20. század második felében).
A narrátor hangja időnként hol siet, hol késik a látványhoz képest, ez a film egyik gyengéje.
Pozitívum, hogy rengeteg szereplőt megemlít, és egy vagy két mondattal be is mutatja őket. Ha mindegyik életrajzára ki szeretnék térni, akkor egy kisebb könyvet kellene összehoznom. Ám a legfontosabb információkat el is mondják a korabeli politikai ikonokról.
Az egyetlen kivétel Will Rogers (1879-1935) színész, előadóművész, humorista, újságíró.

Érdekes hangulatú a film. Engem kicsit gyermekkorom diavetítéseire emlékeztet. (Figyelem! Dia és nem diafilmvetítésről van szó.) Ül az ember nézi a kivetített képet, és hallgatja amint a dia tulajdonosa elmeséli, hogy mit kell nézni, mit kell látni a képen. Max Eastman pont úgy beszél hozzánk, mintha egy helyiségbe lenne velünk, és levetítené nekünk a nyári vakáción készített képeit.
Lehet, hogy azért van ez így, mert néhány évvel az események után, elutazott a Szovjetunióba, hogy a helyszínen járjon utána mindennek, ami történt? Mert valójában, tényleg ez történt. A Szovjetunióban és Európában eltöltött évei után tizenkét évvel leült, és elmond nekünk egy történetet. Sajátos szempontból. Egy kicsit máshogy, mint ahogy a hivatalos sztálini propaganda láttatni akarja. Egy kicsit máshogy ahogy hazájában, az USÁ-ban, a hatalom látattani akarja. Baloldali nézőpontján nem emelkedik felül, mégis értékes alkotás lesz a filmből a közreműködésének is köszönhetően. Megtekintésre érdemes.
De ki is az a Max Eastman?

Max Eastman 

Max Eastman

A narrátor, Max Eastman (1883-1969) irodalmár és politikai aktivista volt, Szülei Thomas K. Beecher gyülekezetében (Elmira, New York állam) lelkipásztori szolgálatban vettek részt. Ezen a területen robban ki a kvéker ébredés a 19.század elején. Az ifjú Max, szüleinek köszönhetően, személyesen is ismerte Mark Twaint. 1905-ben lediplomázik. 1907-1911 között a Columbián tanul filozófiát. Nővére révén bekapcsolódik az aktív politikai életben. Tüntetéseken vesz részt (harc a nők szavazati jogáért).
Eastman 1913-ban kiadója lesz a The Masses újságnak, amiben a filozófia és a művészetek témakörét ötvözi. Ekkor már elkötelezett baloldali gondolkodó. Az első világháború folyamán az újságban megjelent véleménye miatt többször eljárást kezdeményeztek ellene. Felmentették minden alkalommal. 1918-ban a hatalom nyomására megszünteti az újságját.
1917-ben pénzügyileg támogatja John Reedet (Tíz nap ami megrengette a világot íróját), hogy Oroszországba tudjon utazni. 1919 új újságot indít The Liberator címmel. (Ebben az újságban, többek között, Ernest Hemingway is publikált.) 1922-ben eladja az újságot az Amerikai Munkáspártnak.
1922-ben tényfeltáró útra indul a Szovjetunióba. 21 hónapig lesz távol hazájától. Trockij és Sztálin politikai küzdelmét közelről szemlélheti. Ezután 3 évig Európában él. Az USÁ-ba való visszatérte (1927) után nyíltan bírálja a sztálini rendszert. (Lenin végrendeletének egy példányát kicsempészte a Szovjetunióból, és felhasználta politikai munkáihoz.) Kritikája miatt az amerikai baloldaliak között népszerűtlenné válik. Legnagyobb "bűne", hogy megpróbálta reálisan ábrázolni a Szovjetunió állapotát. Ezen tapasztalatai végül a marxizmustól való eltávolodását idézték elő. De továbbra is baloldali maradt. Még Moszkvában megismerkedett Trockijjal, és hazatérve több művét is lefordította angolra. De fordított Puskint is.
Irodalom kritikákat is írt a '30-as években. A Nagy Gazdasági Világválság után jelentőssé válik életművében Marx kritikája. 1941-től haláláig a Readers Diggest szerkesztője.
A Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság munkáját eleinte támogatta. Az '50-es évek már a liberális gondolkodók között találja Eastmant. Önmagát nem tartotta sem liberálisnak, sem konzervatívnak, pláne nem marxistának.
A szabad piacgazdaságot támogatta, de a vietnami katonai beavatkozást nem.
Élete folyamán háromszor házasodott meg. Első házassága két évig tartott. (1922-1924) Második felesége (haláláig) Jelena Krilenko (Nyikoláj Krilenko, a neves kommunista politikus, testvére). Harmadik felesége (1958-tól) a budapesti születésű Yvette Szkely. (Talán Székely Ivett?) A hölgy házassága előtt hosszan tartó kapcsolatot ápolt Theodore Dreiser íróval. 1995-ben megjelenteti az emlékiratait, 2014-ben eltávozik közülünk.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és előzményei

Azzal igazán nem vádolhatjuk A cártól Leniniget, hogy tudatos történelem hamisítást követtek el az alkotói. Ugyanakkor elfogodottságuk itt-ott tetten érhető. (Ami szerintem egyáltalán nem gond. Mármint, hogy emocionális kötödésük megjelenik imitt-amott az alkotásban.) Elég ha csak Trockij és Sztálin szerepletetésének gyakoriságát vesszük figyelembe. A Leninről szóló állításokat tudjuk be annak, hogy Eastman személyesen nem tapasztalhatta meg eme férfiú jellemét.

Az írásom elkövetkezendő részében megpróbálom kiegyensúlyozni a filmet. Szükség is van erre, hiszen a cári korszak leírása erősen hangulatkeltő a mozgóképben. Kerenszkij balra van pozíciónálva (helyesen) szemben a szocialista éra kanonikus történelemokításával (ahol jobbra volt).

Hát, kezdjünk neki!

A kommunista történetírás legendája ellenére, amelyen bár beleivódott az emberek elméjében, nem a munkásosztály felkelése volt az 1917-es forradalom. Sem a februári, sem a novemberi. A cselekvő tömeg nagy része paraszti származású volt. Az ország lakosságának létszáma a 19.század második felében ugrásszerűen megnőtt. 1867-ben 56 millióan éltek a birodalomban, 1913-ban pedig 103,2 millióan. A világháború előtt a munkások ás bányászok létszáma 3,5 millió. A széles értelembe vett ipari proletariátus körülbelül 15 millió főt jelentett. A nagyvárosok lakói (kb 25 millió fő) főként paraszti származású volt, akik aktív kapcsolatban voltak falujukkal. 1861-ben megtörténik a jobbágyfelszabadítás. A falusi népesség kikerül az agrárrabszolga helyzetéből, de magánföldhöz nem igazán jut. A föld továbbra is a földesurak, illetve a faluközösség kezében van. A lakosság létszámának növekedése ellátási gondokat okoz. Nincs elég termőföld ami biztosítani tudná a paraszti háztartásoknak a jólétet. 1906-ban Sztolipin miniszterelnök nagyszabású földreformba kezd. Biztosítandó a földéhség csillapítását, a mezőgazdasági termelés növelését. A miniszterelnök merénylet áldozata lett, így nagyszabású terveit nem tudta maradéktalanul végrehajtani a kormányzat. Ennek ellenére 1915-ig 2 millió magánparcella lett az országban. A falusi földközösségek felbomlása után még olyan 1,7 milliónyian jutottak termőterülethez. A termelésben érdekelté tett parasztság a feleslegét a városokban vitték, így ott javult az élelmiszerellátás, ami az iparosítást is segítette.
Az 1. világháború folyamán parasztok millióit sorozták be, így a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A hatalom kényszerbeszolgáltatásokat vezetett be. Ez fokozta a vidék és a város szembenállását. A vidéki haragudott mert térítés nélkül elvették a javait, a városi haragudott a vidékire mert még így sem volt elég élelem a városokban.
1916 decemberéig 557 parasztfelkelést regisztráltak. A városokban a magas élelmiszerárak miatt rendszeresek voltak a sztrájkok. 1917 februárjában érte el a sztrájkhullám a tetőpontját. Az elégedetlenséget fokozták a cári családhoz köthető botrányok. A háborús kudarcokért, a magas kenyérárakért többek között az orosz németeket tették felelőssé. A cárnét (származását tekintve német) potenciális kémnek, hazaárulónak tekintették, sokan még az udvarban is. A cári házaspár elszigetelődve élt saját arisztokráciája között. A cárné elleni pletykák egyik forrása maga az anyacárné volt. Erre jött még rá a nem bevett spirituális érdeklődés. Egyszerre voltak nyitottak bizonyos okkult praktikákat követők felé, és próbáltak buzgó keresztények is lenni. A transzcendens értelemben nehezen behatárolható Raszputyin "hírneve" tovább rontotta a cári házaspár közmegítélését. A szibériai sztralec ellenfeleinek rágalomhadjárata kezdte beérni gyümölcsét.
A cár a Duma (orosz parlament) feloszlatását tervezi. 1917. február 23-án Petrográd különböző kerületeiben kenyeret követelő tüntetések robbannak ki.  A sztrájkoló munkások csatlakoznak a tüntetőkhöz. A szentpétervári katonaságnak megparancsolták, hogy lőjék a sztrájkolókat, ám a paraszti származású katonák egyharmada (kb 66000 fő) megtagadta a parancsot, és ők maguk is fellázadtak. Február 26.-án a pavlovszkij ezred 4.századának katonái tüzet nyitnak a lovas rendőrökre.
"... Az utcákon összevissza lövöldöznek. A csapattestek egymásra lőnek. Haladéktalanul meg kell bízni valakit, akiben bízik az ország, hogy alakítson új kormányt." - táviratozza M. V. Rodzjanko, a Duma elnöke a cárnak. A cár két hónapra felfüggeszti a Duma működését. A mensevikek, eszerek, trudovikok cselekedni akarnak, a bolsevikok szerint passzívan kell várni az események alakulását. Február 27.-én közel 30000 katona özönli el a Duma épületét. A kormányzat összeomlott. Megalakul az úgynevezett Duma-bizottság, az első ideiglenes kormány. Ezzel párhuzamos létrejön a petrográdi Szovjetek Végrehajtó Bizottsága is. A cárt lemondatják. A februári forradalom során 169-en vesztették életüket, a sebesültek száma 1000 körüli volt.
Vidéken önkényes földfoglalások voltak, ami azért az Ideiglenes Kormány terveivel nem nagyon ment szembe. Ugyanis földreformot terveztek. Ám a galíciai fronton a hadi helyzet nem volt jó, 1917. júliusában elesik Lvov. A kormányválság megoldása egy új miniszterelnök, Kerenszkij lett.
Leninnek és társainak az volt a szerencséjük, hogy a nép és a katonaság békevágya egybecsengett az ő ideológiai elképzelésükkel. A történészek egy része szerint ez azért volt, mert figyeltek az ország lakóinak hangulatára, véleményére. A szakemberek egy másik része szerint csupán véletlenül esett egybe a két dolog. Lenint soha nem érdekelte a nép véleménye. Sőt, személyiségéből fakadóan gyakorlatilag senki más véleménye nem érdekelte igazán. Ő a saját eszméjének, a saját vélelmezésében hitt. A lényeg az, hogy sikerült rájátszaniuk valós társadalmi érzetre. Lenint meglepte, hogy a februári forradalom után újra létrejönnek a szovjetek (az 1905-ös forradalomban létrejöttek mintájára), de ha már így történt, akkor megpróbálta felhasználni ezeket a tanácsokat, bizottságokat. 1917 áprilisában ezen önkéntes szerveződések segítségével építette ki a kettős hatalmat Oroszországban. Természetesen ehhez a bolsevikoknak le kellett "nyúlniuk" ezen tanácsok vezetését.
Kerenszkijék folytatták a beszolgáltatás politikáját, így elvesztették a vidék politikai támogatását.

1917. áprilisában Svájcból, hazatér Lenin. A német Revolutionierungspolitik-nak köszönhette a lehetőséget. A forradalmasítás alatt azt értették, hogy az antant országokban pénzelték azokat a csoportokat, akik az adott országot destabilizálni tudták. Támogatták az ukrán, az ír nacionalistákat, a bolsevikokat. Persze, az antant vezetés is hasonlóan tett. Ők a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, arabokat, a zsidókat bujtogatták. A mai napig tart a vita arról, hogy Lenin német ügynöknek tekinthető-e, vagy sem. Vitathatatlan, hogy mozgalma számára többször fogadott el pénzt Berlintől. De gátlástalan volt akkor, amikor politikai céljainak megvalósításáról volt szó. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy politikai akaratát véghezvigye. A német pénz elfogadásából nem csinált morális kérdést. Ő csak kihasználta a lehetőséget. Nem gondolta, hogy kompromittálná a német pénz. Szüksége volt rá politikájának véghezviteléhez, hát elfogadta. Azt nem állíthatjuk, hogy magára költötte volna azt. Egyszerűen úgy gondolhatta, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Június 18.-án a fronton tartózkodó orosz csapatok sikeres támadást indítanak a központi hatalmak eellen. A bolsevik és anarcho-kommunista befolyás alatt álló 1. géppuskás ezred, tartva attól, hogy a frontra vezénylik őket hajlandók részt venni egy puccsban. Az új munkás-katona felkelés még szervezési fázisban van, mikor 10000 kronstadti matróz is jelzi csatlakozását. Petrográdba bevonulnak az Ideiglenes Kormányhoz hű  csapatok, így a ribillió nem tud kiteljesedni. Az hogy ez a kudarcba fulladt hatalomátvétel spontán esemény volt-e, vagy a bolsevikok elő eltervezett, de sikertelen akciója, a mai napig nem tudni pontosan.
A fronton a helyzet válságosra fordul. Az infláció, a munkanélküliség, az élelmezési nehézségek nőnek. Így a kormánnyal szembeni elégedetlenség is. 1917. augusztusában Kornyilov tábornok katonai puccsot kísérel meg. A hatalomátvételi kísérelt sikertelensége ellenére erodálta a rendszert. A törvénytelenséggel létrehozandó rend gondolatának tudott táptalajt biztosítani. Az élelmiszerhiány miatti elégedetlenség radikális gondolatok terjedését segítette elő. Kornyilov csapatai feloszlottak és elárasztották a városokat. Tovább növelve a gondokat.
Szeptember 5.-én a Moszkvai Szovjetben többségbe kerülnek a bolsevikok.
Az ősz folyamán a petrográdi helyőrség katonái egyet szeretnének elérni. Hazamenni, hogy részt vehessenek a földosztáson. A bolsevik párt Központi Bizottsága 1917. október 9.-én 10:2 arányú szavazás után úgy döntött, hogy ki kell robbantani a fegyveres felkelést. A tervek szerint ennek a második Összoroszországi Szovjetkongresszussal egy időben kell kirobbannia. Aznap reggel (régi naptár szerint október 25, az új szerint november 7) Trockij embereivel elfoglalja Petrográd (Pétervár) kulcsfontosságú helyeit. Délután a Kongresszussal legitimáltatják a puccsot. A bolsevikok szó szerint minden helyen átvették a hatalmat. (Még a házmester választásokon is nekik kellett győzniük.)
Maga a puccs elég csendesen zajlott le. A petrográdiak nem nagyon vettek észre belőle bármit is. (Olyasmi volt, mint a 2014-es kijevi eseményekkor. A Majdan téren állt a bál, a szomszédos bevásárlóutcákban az emberek békésen sétálgattak, bámulták a kirakatokat.) Még a másnap reggeli helyi újságok sem tudósítottak az eseményről. De hátra van még a Téli Palota bevétele. Maga az ostrom nem olyan inpozáns, mint Eisenstein Október című alkotásában láthatjuk. (Diákkoromba azt hallottam, hogy állítólag egy ott dolgozó azt mondta, hogy a forgatás alatt több kárt okoztak a Palotában a filmes stáb, mint '17-ben az ostromlók.) Az Auróra cirkáló jelzőlövést ad le, amire a Péter-Pál erődből lőni kezdik a Téli Palotát. Körülbelül 30 lövést adnak le, de csak 2-3 találja el az épületet. Közben a palota hátsó bejáratán elkezdenek beszivárogni a vöröskatonák, akiket fogságba ejtenek. Nemsokára már többen vannak a foglyok, mint a védők. És ekkor fordul a kocka, az őrökből rabok lesznek.

Végszó

Véleményem szerint, a 19. századból örökölt társadalmi problémákat az új rendszer üzemeltetői a régi módszerekkel próbálták orvosolni. Ahogy a világháború alatt beszolgáltatásokkal akarták biztosítani az élelmiszert a városok lakói, és a fronton harcolók számára, ugyanúgy a beszolgáltatásban látták a megoldást mind a hadikommunizmus alatt, mind a '30-as évek erőteljes iparosításakor. A különbség talán csak a hatékonyságban volt. Többek között ezért sem tartom bölcs dolognak, amikor egyesek a társadalmi berendezkedések áldozatainak száma alapján hirdetik ki, hogy melyik politikai berendezkedés az üdvözítőbb. Az emberiség eddigi történelme során eddig minden társadalmi rendszer, minden hatalmi berendezkedés vért, verítéket és könnyeket okozott. Talán megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy minél rózsaszínűbbnek láttatja egy ideológia a jövő(jé)t, annál több vért, verítéket és könnyet fog okozni. Az emberi önzés miatt nem hiszem, hogy mi emberek mennyországot tudnánk létrehozni a Földön. Még akkor se, ha itt az új maszlag, a robotizáció, és az alapjövedelem...

A felirat megtalálható itt.